1963

Mindig bámultam – nem irigységgel – a költőket, akik első fogalmazásukat is márványba írják; nem másítanak s nem engednek másítani egy írásjelet sem. Akik azt hiszik el, hogy a múzsa folyékonyan súg.

A Fáklyaláng hatásos – sikeres – darabnak bizonyult. A bemutatón a tapsolók közt egy ember gyűrte a tenyerét, s ment ki elégedetlenül a teremből. A szerző.

Láttam egy-két próbát, de csak ott a teli terem előtt éreztem meg az első fölvonás hibáit. Már a szünetben ráébredtem, mit is kellett volna figyelembe vennem, hogy az a hosszú jelenetsor ne csak történeti lecke legyen – alapja a további cselekménynek –, hanem már maga is eleven dráma.

Óriási ráadásmunkát adtam volna a színészeknek, a színháznak, ha rögtön belefogok az átírásba. Voltaképpen a dicséret hátráltatott meg, az elismerés tett gyávává. „Láthatod, hogyan megy” – mondta a darab üstökös sorsú rendezője, a megboldogult Gellért Endre, „honnan tudod, hogy az új változat is menne legalább így?”.

Most válik el.

A fölújítás rendezőit sem tudtam meggyőzni azonnal. Ők a kritikától s általában az irodalomtörténettől óvtak. A darab kapott ugyan bírálatot – nem azért, amiért én a gyengéjét éreztem –, de végül még tananyag is lett, vizsgatétel, kötelező olvasmány. Ráüttetett még átlépő vízum is, hacsak egy nemzedéknyi utókorba. „Kockázatos olyat átírni, amit mások már jóváhagytak” – hallottam.

 

 

Március 12.

Nem azért érzem unalmasnak (s egyben, némi ellentmondásként, nevetségesnek) korunk túltengő individualizmusát, azt a rengeteg egyéni bélyeget, jelleget, sőt „értéket”, mert valamiféle termeszlelkület gondolatiságába vágyódnék. Ennek a termesztudatnak éppannyi a köze egy jobb társadalmi rend kialakításához, akár a falanszternek: ez is, az is véd, s ha a magányban didergő léleknek tetőt ígér is, ez a tető börtön teteje.

Az egyénieskedéstől azért viszolygok, mert az meg bilincs. Ha a falanszter, illetve a termeszvár kollektív nyugalmul nekem csak a börtönét hozná, az individualizmusok tanácstermét viszont csak holmi sárga házban tudnám elképzelni.

 

 

Március 22.

„A föllobbanás himnuszai” – vagy panaszdalai, vagy rapszódiái: ezt egy verseskötet homlokára szerettem volna odaírni. Mert valóban: mi más minden művészi alkotás, mint repesztés, újrakezdés, ajtónyílásba tett lábfej, visszautasíthatatlan föllebbezés a sors szabvány rendelkezései ellen? Pascal világmindensége megöli az embert. A művészi tett a védekezés, a tiltakozás, az igény valami – sorsfölöttire. Minden műalkotás olyan szabadságra tart igényt – és követel jogot –, amit még a halál sem korlátozhat. A szép – fölröpítve az igazról, mert mi másról is lehetne? – a szabadság útját kutatja. Talán mutatja is. „L’histoire change le destin de l’homme en conscience” – mondta nekem, de úgy, hogy kabátom hajtókáját rázta Moszkva utcáin, illetve épp a Vörös téren Malraux, annak idején, még fiatalon, s kételytelenebbül baloldalian, mint én – „mais l’oeuvre d’art le change en liberté!” Azért emlékszem rá, mert megismételtettem vele, s megmagyaráztattam. Ez a vágy tehát, az, hogy az alkotó művész sorsa fölé kerekedjék, vagyis legyőzze azt (és az időt), annál erősebb, minél kevesebb hitet – vagy hiedelmet – ad ugyanerre a vallás. Ez az utolsó barikád, ahonnan az ember még – előrenyomulhat az örök élet – az Élet – meghódítására!

Még az első magyar proletárdiktatúra lázas nyarán megvettem egy-két afféle fölvilágosító, eszme-népszerűsítő füzetet a dombóvári állomáson. Az egyik címe ez volt: Kommunizáljuk-e Zsófit? Remek cáfolat, s ugyanakkor koponyanyitás volt; még a szerzője is itt van agyam egy méhsejt-kockájában: Farkas Antal. A másik megvásárlására is a címe csábított: Kultúra és forradalom.

Már a vonatban ültem, amikor kinyitottam. Első mondata ez volt: „Minden kultúra esztétikai kultúra.” Amit az ember tizenhat éves korában nem ért, az föltörhetetlen dióként marad a zsebében.

Nem értettem a mondatot, épp azért emlékszem rá ma is.

De ma értem.

 

Kenyértörés

Erre a kifejezésünkre egyebek közt még büszkék is lehetünk. Már abban az esetben, ha anyanyelvünk múltjának vizsgálata közben figyelemmel vagyunk arra, mit vet föl ez a kutatás népünk lelkületének mély rétegeiből.

Az összekülönbözés végső mozzanatát jelenti, mindnyájan ma is elevenen érzékeljük. A véleménykülönbség nincs-továbbját. „Kenyértörésre került a sor” azt fejezi ki, megszűntek az érvek; a szép szavak derűs ege helyett most már a tettek villámviharos kora jön.

Milyen tetteké mégpedig?

A kifejezés oly érzékletesen képszerű, hogy ennek eredetét az is azonnal kibonthatja, aki sose hallott nyelvészetről, szófejtésről, etimológiáról!

Szemünk előtt szinte a jelenet. Két katona, két pásztor, két vándorlegény – vagy akár egy kis csapat – eddig egy közös kenyérből szelt. Nyilván együtt szerezték – „keresték meg” –, s valamelyikük mint köztulajdont hordta a vállán, abban a lószőrből font vízhatlan tarisznyában. Vagy két családé – mégpedig föltehetően nem gazdag családé – volt az az egy kenyér. A menyecske az apósával közösben sütötte s tartogatta az asztal öblös, alsó fiókjában.

De valami miatt belviszály tört ki. A két pásztor nem értett szót. A kis csapat katona szétkülönbözött. Az egy födél alá szorult két család összebolydult.

Éles szavak, sőt szitkok váltódnak. Olyanok, hogy akik váltják, maguk is érzik, soha többé nem békülhetnek össze. Azaz itt a lándzsatörés, a pálcatörés pillanata, ahogy más nyelvek értékes etimológiai örökségül ma is mondják.

A mi pásztoraink és nyanyáink nem lándzsát törnek, nem pálcát, még csak fejet sem.

Villámló szemmel, összezárt foggal, orron át fútt levegővel indulatuk forrpontján is lám – igazságot tesznek. Ahelyett, hogy egymás fejét törnék be, a kenyeret törik szét, nyilván dühtől remegő kézzel, de mindent legyőző, mindennél hatalmasabb jogérzettel.

Mert az, hogy azt a kenyeret valamelyikük – az erősebb – azon egészében magához ragadhatná, eszükbe sem jut. Dühük forrpontján is az első az igazság. Az az „emberség”, amely voltaképpen a halandóban az „istenség” része, a hit az erkölcsben.

Vannak népek, amelyeknek vallása nem egyéb, mint őseik tisztelete. Nem árvaságérzületből elképzelt isten-apák kétes jóakarata alá vetik maguk, hanem jóakaratúnak bizonyult atyáik eleven emlékét tartják maguk elé. Nem halhatatlan szellemek és szentek, nem védőangyalok lebegnek fölöttük, hanem védő példák, az emberi szellem halhatatlan örökségei.

Nyújtsuk magasra örökségünk szép darabjait, s aztán ne szégyelljük, végezzünk valami ünnepi szertartást, már csak gyermekeink földi üdvösségéért is.

Ilyen legyen a mi vallásunk.

 

Hangyák

Május 15.

Milliószám fekszik a kertben, amit a szilfákról lever a szél, a fillér nagyságú, szív alakú hártya, középen a kis magocskával. Egy-egy hangya a föld alatti keltetőhelyükre vonszol ebből. De véletlenül se a lejárat mellől. Két-három, sőt öt méter távolságból hozzák, nyögve, verejtékezve, átkelve-bukva egész sor, egész halom hasonló kis ostyácskán.

Itt egy viszont egy halott bogarat hoz, legalább tízszerte nagyobb saját magánál. Már egészen közel van a lejárathoz, le-leteszi s kerülgeti a terhet, honnan is fogja meg alkalmasabban. A lukból seregestől tódulnak ki a testvér hangyák. Megszagolják, körbefutják ők is a zsákmányt, és cikáznak tovább. Egy sem segít.

 

 

Május 22.

Zelk, vacsorán. Olyanokat tud s mond el – Flóra biztatására – viselt dolgaimból, amikre én már nem is emlékszem. Amik tán meg sem ragadtak a fejemben.

Életében először 47-ben volt úgynevezett fogadáson. Egy asztalnál ültünk. Rákosi cercle-et tartva megállt mögöttünk. Így beszélgettünk; ZeIk már nem tudja pontosan, mi kellemetlent mondtam én Rákosinak. Távozáskor hátrafordulva – egész kísérete közepette – ezt irányozta felém:

– Na de azért én megbocsátok neked!

– De én neked nem – mondtam tréfásan én, Zelk szerint. S Rákosi arcán a kedélyes mosoly vigyorrá változott.

Még egy jelenetre emlékezett Zelk.

Ez tán a szovjet követségen történt. A csoportban álló írók közül Rákosi elsőnek hozzám intézte a szokásos kérdéseit.

– Na hogy vagy?

Erre akkor – boldog és szabad életünk éveiben – csak lelkes derűkeltéssel illett válaszolni.

Én – Zelk szerint – azt mondtam, szomorú hangulatban vagyok; mintha depresszió fenyegetne. Minden további – optimizmusra kanyarító – kérdésére ilyesmi volt a válasz.

– Túl fogsz élni mindnyájunkat! – búcsúzott végre Rákosi.

– Adja a jóisten! – mondtam én.

De Zelk: nem bizonyos, hogy nem azt mondtam-e:

– Adja a magyarok istene!

Holott egyáltalában nem akartam sérteni én Rákosit.

 

*

 

Remekmű is lehet fércmű, vagyis gazdag tartalom, nem neki való kötésben (amit bőrborítás helyett épp csak összefércelnek, a piaci vevő számára – innen a kifejezés). A Faust például remek verssorgyűjtemény, de annak, aminek készült – színdarabnak –, naiv tákolmány, nem volt még színpad, ami ne vetette volna le magáról. Tele ilyen alkotással minden irodalom. Egyik se tán annyira, mint a magyar.

Mi az oka, hogy a múlt században, amikor annyi a lángelménk, épp akkor oly sok a fárasztó „kötelező olvasmány”, az elvetélt vagy rosszul világra hozott alkotás? A bábák felelnek érte (ahogy a Faust-ért is).

Elámító a különbség a művek élvezhetősége dolgát nézve a kor közt, amikor az írónak olvasói vannak s amikor műértői. Balassi minden sora szíven érint, ma is annyira közelemben van. S a nála még közelibb Vörösmarty drámái – az ugyancsak remek verssorgyűjtemények – olvasta után nyugtalanul nézek körül: kihez fordulva íródtak ezek, ki felel azért, hogy ezek ilyenek lettek?

 

*

 

Szavak az állomáson.

– Meghalt! Meghalt!

– Istenem, jó istenem. Csak dőltem a falnak, ahogy Sanyi elénk olvasta azt a sürgönyt.

– Mikor kaptátok meg?

– Vacsorakor, nyolckor! Fél kilenckor! Mikor adtátok föl?

– Mindet pontosan délben; zárás előtt épp. Épp beértem.

– Biciglivel?

– Kilikasztotta az a büdös kölök, de egy pumpázás azért megmaradt benne a postáig.

És így tovább. Szinte hallani a tenyérütéseket, ahogy a rendtevő élet eltávolítja a dolgát végzett, de immár itt fölöslegessé vált halált.

 

Szó szerint

Június 3.

– Az elvtársak között itt az elvtárs volt elvonókúrán?

– Én!

– Használt?

– Valamit.

– Meglep! Szerintem az az elgondolás alapjában rossz.

– S a jó?

– Kijön a páciens, és két hónap alatt többletben megissza, vagyis a napi adagon fölül, amit a kúra alatt kihagyattak vele. Így aztán a fogyasztott évi átlag ugyanaz marad. Máshol kell megfogni a kérdést.

– Mégpedig?

– Adják ki a mennyiséget, ami mindenkinek járhat, de az időnek, a napnak megfelelően.

– Értem. Szombat este például.

– Például. Vagy bármikor, amikor a fogyasztó jogába nincs belenyúlva, de a munkahelyen sem eshet kiabálás, hogy így meg úgy.

– S hétközben aztán semmit?

– Hisz épp az a hiba, hogy most így gondolkodnak. De igenis adják ki naponként is, de akkor is beosztva. Délelőtt ennyit, délután annyit, este megint amannyit. Hogy a fogyasztóval ne essék túlzás, ha a nagyobb mennyiséget nem bírja. De magához a mennyiséghez azért csak van joga neki is, nem így van?

– Tökéletesen. Kipróbálta?

– Nekem egy olyan főnököm van, hogy annak a mondás szerint nem is a kezét kellene megaranyozni, hanem az eszét. Reggel a rendes két kupica, de aztán az üveg az ő szekrényében, tele, de ha megyek hozzá, az ordré: majd délben, Sándor bácsi. Fújás után aztán rögtön, de úgy, hogy a kezdésre megint kitisztuljon. S az üveg megint a szekrényben. Az enyém, s ha nagy murit csinálnék… de egyszer vagy kétszer ha ilyen megesett. Este aztán kezemben az egész, becsszóval, hogy reggelre megint minden rendben, mert másképp a kupicákra sincs vásár.

– Nem értem egészen. Az üveget ki tölti meg?

– A kantinból. Oda van letéve a fizetésből annyi, hogy naponta áthozzák. Beosztással – elvonással, de okossal!

– Értem. És szombaton?… De még előbb egyet. Honnan látta meg rajtam is azt a… vagyis az elvonókúrát?

– Benne van az újságban.

– Ne beszéljen. Melyikben?

– Amit itt a maguk tiszteletére csináltak, hogy kelljen a könyvük.

– Hol van egy olyan újság?

– Hol van, ott van, a színpad előtt annak a kirakóasztalnak a sarkán az a nagy stósz az mind az, de minek érte menni, hiszen magának ebben a kabátzsebiben is az van. Itt van e, fogja.

– Köszönöm, így állva nemigen olvashatom, mert kijár a szemüvegem üvege, de rögtön ha végzünk, elolvasom.

– Nem lesz az olyan rögtön, még ilyen este ide az iskolásokat megint összeszedik. Nagy szeretettel van benne, hogy magát óvni kell. Megbecsült ember maga.

– Maga elolvasta?

– Elolvasom én magának is. Itt van e, itt lesz e mindjárt, ahol tántorog. Attól fogva, hogy Párisból megjött, pályaútját aggodalommal kellett nézni az ingadozás miatt. A kartárs jött meg csomó írással Párisból?

– Én.

– De hisz itt is a képe. Előrehaladó lépteit a bizonytalanság jellemzi. Na, ha Párisban járt, akkor már magától is megkérdem: igaz, hogy ott egy pohár fehér bor a reggeli?

– Sokaknak.

– A pálinka olyan drága?

– Nem tudom.

– S a bort csak úgy magában? Vagy egy kis disznóságfélével?

– Csokoládéval!

– Ne mondja! No, adom vissza, tessék, ott a vége felé van, hogy milyen szeretettel lett maga támogatva a nehéz fordulókban a jövő érdekében.

– Köszönöm. De… nem tréfaképp mondja maga ezeket itt nekem?

– Miért mondanám, ha nem így volna?

– Nagyon jó csillogása van a két szemének, egyiknek szinte jobban, mint a másiknak; mintha csak versenyeznének egymással.

– Ezt nekem már az iskolában a tanító is mondta, hogy mintha ürge kandikálna ki a szemgolyómból. Azért téved, ha azt hiszi, hogy ez máshonnan van. Hasznos, jó szemek ezek, ezek vittek a szakmámra is.

– Micsoda a kartárs?

– Precíziós műszerésznek tanultam.

– Műszerész, itt az ország legmesszibb sarkában?

– Annak tanultam. Itt kocsibelsőrész-mosó vagyok, benzinnel.

 

Osztályvizsga

Június 10.

„Ha lovas páncélban jön, én már félek” – ez egy középkori jobbágylány sóhaja.

Útiöltönyül nyilván Petrarca is viselt páncélt, Janus Pannonius is.

De az, ahogy, ahonnan a sóhaj száll, ezzel alig változik.

Hogy a világon kik járják az utakat páncélban, akarom mondani gépkocsiban, vagyis hogy milyen lelkületet, milyen szellemet fed ma a fém, könnyen megállapítható, sőt statisztikába jegyezhető. Utasai véleményjelző készülékkel, teszttel vannak ellátva. S a lélek színösszetételét, a szellem magassági-mélységi hullámjátékát világgá zengi, százméteres körzetben, mihelyt a gépkocsi megáll, s utasa megfosztva a vezetés elmemunkájától, gondolataival magára marad, s így nyomban megindítja járműve és életformája immár elengedhetetlen tartozékát, a rádiót.

Választéka, hogy mit harsoghat világgá, óriási, a hangközvetítő ipar fejlődésének jóvoltából. Akkora készülékből, mint a tenyerem, Tokió zeng. Mit zeng Tokió és San Francisco? Értem a szöveget, hetven nyelven, nem azért, mert elsajátítottam őket, a dallamukból következtetek rájuk. Ugyanerre vagy csak hajszálárnyalattal másra magyarul ezt adta rendelkezésemre élvezője.

 

 

Június 12.

A parasztok azért beszélnek hangosan, durván, türelmetlenül, mert legtöbb közlendőjüket állatokhoz – barmokhoz és disznókhoz – intézik, s azok ezt csak négy-öt ismétlés után értik meg. Némely nyelvben így még állati hangok is vannak. De az állatoknak a jellemük is visszatükröződik a kezelőjükön. A lovász modora más, mint a halászé, vagy azé, aki a községi bikát hasznosítja. Az erdőkerülő és a kecskepásztor nemcsak szagról különböztethető meg.

A jellem ilyen természetes szakosodása figyelhető meg a géperejű járművek kezelőin, illetve ápolóin. Ezeken belül más a kétkerekű és négykerekű járművek állandó használóién. S megint másként alakul a jellem s annak megnyilatkozása, hogy a jármű egyéni tulajdonunk-e, vagy állásunk járulékaként van szolgálatunkban, valamint hogy a jármű kormányánál vagy hátsó ülésén foglalunk-e helyet.

E körülmények egyike-másika már a számtábláról megállapítható. Van szám nélküli tábla is, de jelzés ezen is van, s nyomot ad a jó szemnek. Hátsó ülésen egyenes derekú hölgy, számtáblán aranyozott korona, fölzárt ívekkel, kereszttel az angol királynő, kereszt nélkül: a holland királynő.

 

*

 

Mindenfajta műélvezet kétszakaszú. Amikor megismerjük az alkotást, és amikor megtárgyaljuk. Jó végignézni egy színdarabot, egy író és egy színészgárda teljesítményét. Még jobb hozzáfűzni a szünetben a magunkét.

Az utóbbi nemegyszer fontosabb az előbbinél. Semmit nem élvezünk úgy, mint a saját okosságunkat. Annak kifejezését, megalkotását, akár szóban, akár írásban.

Korunkban, megállapítható, nem egy mű annak köszönheti sikerét, hogy ha élményanyagot nem is, beszédanyagot annál többet nyújt. Élvezeti tárgya nincs, de vita tárgya egy földrészre, egy évtizedre való.

Brecht nem melegíti föl a színháztermet. De fölforrósítja a kritikusok havi gyűlését az akadémiai kiselőadóban. Az epikus dráma fából vaskarika. De vizsgálgatni, hogy igazán az-e, micsoda alkalom a lelkesülésre, találgatásra, beavatkozásra annak, aki soha semmiféle karikát nem csinált, nem fog csinálni, mert nem tud csinálni, épp csak akar csinálni; pusztán azért, mert föltételezi, hogy lehet. Mert képzelete van neki is.

 

*

 

Ki tanul még szónoklástant? Retorikát?! Diákkorom gimnázistáinak még egy álló esztendeig volt tantárgy, a stilisztikai és a poétikai év után, annak mintegy betetőzéséül. Százezrek tudtuk betéve Kossuth, Deák, Cicero és Cato egy-egy remeklését.

Ez a műfaj is eltűnőben. A szónok akkor megbízható, ha dadog. Maga a szakma is eltűnőben. A világ (a század, a siècle!) a külsőségek tanúsága szerint depolitizálódik. Ez az első meghökkentő tapasztalatok közül való.

 

*

 

Akkor már ismertem azt a járást is, azt a lépésrakást, ahogy a napernyős hölgyek és a szürke keménykalapos urak kiszálltak a hintókból, s megindultak a búzamező közti útról a vad július fényében és szalmaszagában az aratás megszemlélésére, és kerekdedségük ellenére a tarlón olyan könnyű-vékony mód lebegtek, mintha…

Gondolákból léptek ki, de azt csak ők hitték, hogy a Rialtóra.

Abban az évben rengeteg volt az ürge. Amerre a határban az ember nézett, hátsó lábukra állva füttyentgettek egymásnak, egy intésre úgy huppantak a lukjaikba a föld alá, mint vízbe a békák. Így tűntek el egyszerre a hintóbeliek is. Nem maradt a határban csak luk és luk.

Semmi meglepő ebben, mert mindez 1896-ban történt, s nem is az én fejemben lelt sírontúli életet, hanem ennek a nyugalmazott vasutaséban, aki vendéglői asztalomhoz telepedve épp az imént elbeszélte.

 

 

Június 15.

Idősebb emberrel kevésbé legyünk hitványak, mint fiatallal. Megeshet, hogy épp nálunk csordul túl a pohár, s ami hitványságot egy életen át csak kapott és tűrt, egyszerre nekünk fizeti vissza.

 

*

 

Colette egyik levelében (a színésznő Marguerite Morenóhoz) leírja, hogy faluja egyik tavából eltűnt minden hal. Hiába halásztak. Végül találtak még egy utolsó halat. Egy óriási csukát. Sovány volt, halálra ítélt. Az falta föl a többit.

 

*

 

Igazságunk, mint a szagunk.

El csak a magunkét viseljük.

Úgy-ahogy.

Azt még meg is szeretjük.

Ha konok.

 

*

 

A hatalmas – tíz méter magas – vitorla aránytalan a csónakhoz. Akár a lepkéhez a szárnya. Így urai a szélnek? Vagy a szolgái?

Könyvre könyökölve hegyen hasalok vakító délben, szélben, tó fölött. Ki mondja, hogy arcom elé az imént nem két vitorlás libegett föl a tóról? Kézenfekvő a magyarázat: lepkéket lengetett ide-oda a szél akarata s a – szerelemé! De hát a szemtanú?! S a tárgyi bizonyítékok?!

Olvasmányom néplélektani szakdolgozat (Cl. Lévy-Strauss: La pensée sauvage; 389 l. 1962, Plon, Paris) afrikai adatokkal. A sorok így bennszülött teherhordók; sovány fekete vállak cipelik a súlyos közlendőket, kimeríthetetlen libavonulatban. Fölöttük csapongó-küzdő, aránytalan lehetőségeikkel szárnyaló pillangók. Tudom, hogy voltaképpen vitorlások, s hogy „áttűnés”-ből, elmém jóvoltából jutottak a könyv sorainak egébe, illetve a feketén kígyózó karaván delébe, ebbe a fényes szélbe – s ezt kellene most összeadni, azaz a hírlapok nyelvén megnyugtató „közös nevezőre hozni”. De legyek csak inkább nyugtalan, ha a teljesség ezzel jár.

 

 

Június 30.

Legyen szabad most minden átmenet nélkül Sarkadi Imréről beszélnem.

Két éve halt meg. Ismerik a körülményeket. Egy vidáman eltöltött este, mélyen az éjszakába nyúló este után, ahogy jókedvű társaságával egy festő barátja hetedik emeleti műterméből távozóban voltak, már jól lent a lépcsőházban, ő egy gondolatra fölhökkenve hirtelen visszafordult az imént elhagyott lakásba. Mire barátai az utcára értek, már ott volt ő is a kapu előtt, megelőzve őket holtan, széttárt tagokkal, szétloccsant koponyával.

Nekem, mondhatni suhanc kora óta „jó barátom” volt, ezt akartam mondani. Irodalmi fölfedezettem volt; kedves, folyton dorgálás alatt álló vidéki édes öcsém, tagtársam, még a Parasztpárt első napjaiból; reménységem, hogy nem gyöngül a magyar irodalom. Okos vitatársam. S ráadásul még balatoni szektatársam is.

Vitorlása volt, a vitorláskikötő helye Siófok. Első vitorlabontással legtöbbször Tihanyt vette célba. Elszáguldott a ház előtt, hirtelen „kreutzolt” egyet, neki a parti halászbárkáknak, s már kezdte is hármasával a hegyi házhoz vezető lépcsőket.

Magas volt, vékony, örökké mosolygós, de a mosoly vonásait szinte nyakfordításába, felső teste hajlításába is átkormányozó. Mindezzel oly magától értetődő volt, oly természetes, hogy érkezésére az ember alig emlékezett; ott volt, mintha mindig ott lett volna.

Lejöttem a felső kertből, s ahogy ott leltem a ház előtti padon, az volt újdonság, hogy fölállt s üdvözölt. Odatartozónak éreztem.

Ilyen formán hatott okossága is. Beszélt, ugyancsak sűrű nyakhajlításokkal s mosolyogva, ha mással nem, a szemével. Mintha csak a szót szaporítaná, hogy valamivel mégis betöltődjék az a néhány perc. S egyszer csak ott volt, megint éppoly észrevétlenül, ott állt oly természetesen, hogy szinte tapinthatóan (oly érvényesen vagyis cáfolhatatlanul) egy nagyon is szerves gondolat.

Két villanypólus szikráztatta egyéniségét. Okos volt. És megvetette az okoskodást.

Minél többet szedett magába, annál egyszerűbb akart lenni. Nyilván az vezette már diákként a mi parasztmozgalmunkhoz. Apja afféle duhaj dzsentri volt, anyja parasztlány, tán szolgálóként került a házba, amelynek aztán – hamaros haláláig – „úrnője” lett.

A különös, de mégis oly természetes frigyük remek gyermeke – szóval erről sosem beszélt. Annál többet mozdulataival, különösen vegyített gondolataival, írásainak „úriasan” fölényes és ugyanakkor fogcsikorgatóan tiborci mondataival. Dózsa György szelleme lakott benne társbérletben Krúdy homokfutón vágtató hőseivel.

A részegeket angyal, a hívőbbeket Szűz Mária vezeti. Mintha ilyen célzattal ivott volna. Komolyan, szinte elvhíven ivott. Tántorogva is így kelt át azokon az éveken, amelyen annyian az egyenes, a katonásléptűek közül is megcsúsztak. Szomorú volt, de szívós.

Irályáról, irányáról ma elismerően is, feddőleg is illik nyilatkozni. Holott most derül ki: tévedéseiben is mennyire makulátlan volt.

Feleségem is, a család is fiunkként szerette. Mindennek ráadásaként tudniillik az a humor kísérte minden szavát és szemhunyorgását, hogy alkatban, arcban, fejformában, de még mozgását nézve is hasonlított rám. Nem kis dolog, ha az ember húsz év távolából nézhet hátra a tükörképére.

Én tegeztem őt, ő magázott. Afféle ungorkodó bátyám uram – öcsém uram – viszony volt köztünk, semmi tekintélyt nem ismerő libertaire-ek közt. Ebből ilyen mondatok fakadtak:

– Gyula bátyám, tele a demizson, süt a nap, fúj a szél, Keszthelyig végtelen a víz: gyerünk!

Egyedül ment. Olyan utakra, amilyet a következőkben is leírt.

 

 

Július 8.

Írótoll és élet ennél nehezen kerülhet közelebb egymáshoz.

A toll ugyanis már eleve a kezemben, amikor megjelenik íme az élet, azon valóságosan, ahogy az utcán jár.

Itt írok (egy regényt fordítok) a szabadban, a ház előtt, a nagy fenyő alatt, 1963. július 8-án hétfőn, délután. Csuklómon az óra. Negyed öt. A kertkapun József jön be, a halász; illetve most, élete vége felé (hatvanéves) úti munkás. A kaput vizsgálgatja. Rögtön itt lesz és szavakat mond. Azon melegén ide fogom írni. Kísérletül, milyen mikor az élet s az irodalom egymásba serceg.

Nyilvánvaló – nem, elkerülhetetlen –, hogy ne nyilvánuljon meg egy darabka élet még ennek a különben ugyancsak szófukar Józsefnek révén is. Jön. Rajta leszek, hogy az én kezemben a toll s előttem a papiros annyi legyen, mint az ő kezében a kapa meg a föld: híven fogok dolgozni. Megáll? Nem. Csak egy fölösleges kacsot tör le az egyik tőkéről. Jön, jön, jön.

– Jó napot! Megint csak bötű, bötű.

– Jó napot! Mit csináljak? Épp most fanyalodtam rá, ne múljék teljesen hiába a nap. Nézze el, hogy közben is firkálok még itt, ne vesszen el, ami a tollamban volt.

(Kávédaráló, Józsa, Mátéék, erről majd később.)

– Átdugom a sövényen ezt az öntözőt, az Illyés úr meg majd eressze meg a csapot, ha nem lesz röst rá, amikor szólok.

– Hisz mindjárt esni fog. Már csöppent is két pici csöpp a papirosra. Ingyen lesz víz, de sok.

– A vóna jó.

– Nézze, hogy kecskézik a tó is. Vihar lesz.

– Eső akkor se. Tihanyba?

– Odaát már zuhog.

Nincs válasz, József a locsolócsővel babrál. Át kell irányoznia a fölső sövényen, s aztán a kis dűlőúton, amely a lenti kertet a fenti gyümölcsöstől elválasztja.

Három méterre foglalatoskodik tőlem. Odaszólhatnék neki. Azonnal. Leírom gyorsan az itt majd bevezetőként szolgáló sorokat. Az írás és a beszéd szimultán rögzítés a hetedik bekezdésnél kezdődik: a – Jó napot!-nál. Leírom ide még a zárójeles rész értelmét is. A délután eleje két régi, agyonkoptatott forgójú kávédaráló megjavításával, majd a szíves Józsa doktor által meghozott tükörlapnak, az egyik szekrény ajtólapjának a beszerelésével – saját kezű munkámmal – telt el. Az egyik – a rézből való – kávédarálót még tavaly a kaposvári ócskásboltban vettem, s mindmáig használhatatlannak gondoltam. Máté János, a lenti autószerelő barátom világosított föl – az ő satuján akartam ugyanis a rovátkákat (edzett acélban!) újra reszelni vagy hidegvágóval újra kalapálni – hogyan tudnám eredményesen megjavítani; a forgató tengely felső megszorításával vagy egy karika…

– Mikor esik ebbe a Tihanyba? Semmikor.

Nem felelek neki azonnal, legyen időm az olvasható leíráshoz.

Csönd. Kisvártatva:

– Ha erre bóklász is a felhő, a nyaralók továbbimádkozzák. Azoknak nem kell.

– Az istenhez meg azok vannak közelebb.

Most ő nem felel.

Előre leírom. Szó szerint ezt fogom mondani:

– Hallottam olyast is, hogy az a sok kőhegy oszlatja el innen a felhőket: a fölfelé tóduló melegükkel.

– Beszélnek, beszélik. Menj a nemjóba te is.

A gumicső hollanderjét nehezen lehet a vízcsap menetébe belecsavarni.

– Várjon, én kiismertem már a fortélyát.

(Fölcsavartam sikeresen.)

– Akkor átkerülök, s húzom ki túlról. Ha szólok, majd tessék megereszteni a csapot.

– Nézze, még egy csöpp, már itt a kezemen is. Többet kap maga vizet a nyakába, mint amennyit ráöntöz a paradicsomára.

Józsefben semmi humorérzék. Noha jókedvű, mosolygós ember.

– Nem félek tőle.

Munkaruhája olyan olajos, poros, meszes, hogy már csak hellyel-közzel kék.

– Ezt a szép új ruhát, legalább ezt félthetné agyonpocsoltatni.

József megnézi magán a ruhát.

– Nem az új ruhám ez – mondja, miután ellenőrizte. – Az új az otthon van.

Ennyi volt a beszélgetés.

József fölment a kertbe, én megeresztettem a csapból a vizét, s most megint itt ülök a szellem birodalmában.

Semmit sem hoztam amonnan, a valóság világából semmi lényegeset nem „mentettem” át.

Mikor a magnetofon divatba jött, azt gondoltam: az lesz ez a regényművészetnek, mint ami a fényképezés a festőművészetnek. Azáltal, hogy a másolási résztől fölszabadította, egyben az igazi – a nagyobb – föladatra késztette: a művész teljesítendőjére.

Betenni egy hangfelvevőt egy iszákos házaspár ágya alá a pofozkodásuktól az egymásba békülésükig, aztán a kocsmába, ahonnan eljöttek, aztán egy zálogház pultjára, egy műtőterem operálóasztala, egy bíróság pulpitusa alá, s lemásoltatni a szöveget egy gépírónővel, ellátni címmel s a szerző nevével – s megvan az „igazi” naturalista regény, amelyre Don Passos és Sartre áhított. A hiteles „élet”.

S amiből én is idevonszoltam egy darabkát. Adatul arra, hogy mi után – milyen anyagból – lehetne kivonni az élet eszenciáját, már művészi eszközzel.

 

 

Július 10.

A nagy dolgokkal való foglalkozás naggyá tesz. Naggyá tehet; naggyá képes tenni.

Művésztől, tudóstól, államférfitól elvárnánk, ha már kitűnőt csinál, maga is kitűnő legyen. Értve: kitűnőnek szülessék. Így látjuk logikusnak.

Nincs így. Semmi nem indokolja, hogy a jó kép, a jó vers csinálói közt kevesebb csibész legyen, mint a jó cipő, a jó halkonzerv csinálói közt.

Sőt! Mivel az előbbiek ingatagabb szakmák, hamisat több költő vet papírra, mint kettős könyvelő. Festő ma már többet csalhat, mint a fényképész.

De aki a Szent Péter-templom megépítésével bíbelődött vagy a veszettség legyőzésével, az – tárgyához arányosodva – lelkileg is megnőtt. Einstein nem lehetett kicsinyes, a keze nem járhatott rá. Petőfi civilben sem hazudhatott, oly igényes démonokkal társalgott.

Köze annak lesz a művészethez, akinek kevés egy sors: önmaga. De mi is fűtötte azt a rengeteg kiszökést és kimenekvést, azt a töméntelen évasion de soi-t?

 

*

 

Az örök ellentét. Búskomoran, gyászos arccal – mert hisz élni amúgy sem érdemes – azt prédikálni, mondjunk le a férfiasságról, végezzük térden könnyünket szipogva, ezt a néhány évtizedecskét, ami még hátravan. Vagy pedig – s én ezzel fertőzném, ha módom volna rá, aggastyán kortársaimat, töltsük élcelődve, fütyülve – még esetleges golyók fütyülésére is – emelt fővel ugyanazt az időt.

 

 

Augusztus 1.

Tavaly, két éve? – van, gondolom, már három is, hogy odaajándékoztam Sándornak azt a pár jó cseh szandált, amiben ma idejött, szőlőt kapálni. Szeretettel nézem őket ott az idegenben is, az erős, jóléptű lábakon. Megviselődtek alaposan, de állják keményen az időt, a halászmunkát csakúgy, mint a vincellérit. (Sándor is ezt a kettőt gyakorolja.)

Magát Sándort is a szokásosnál valamivel több jóérzéssel nézem. Mintha valamiféle rokonságba kerültünk volna. Nem vér szerintibe; hanem komasági, apósi félébe. Kellemes, humoros érzés. Holott gyűlölettel, utálattal váltam meg a szandáltól.

Az egyik, igen, fölismerem, a jobb oldali embertelenül megkínzott. Két hétig törte, végül már véresre a sarkam fölötti bokaizmot, míg erőt vettem a zsugoriságomon, s megváltam tőle. És persze ikertársától.

– Nem tör?

– Nem.

– Kezdetben sem?

– Nem, kérem. Passzint jó lett azonnal. Passzint megszolgál így nyaranta.

Indulóban van. Kiadja a menésre a parancsot a lábának, de mielőtt lépne, fölemeli egy kicsit a jobb szondált, aztán a balt: lássam, milyenek. Azt látom, hogy a szandálok azóta se láttak cipőkrémet.

S most már megy Sándor, s vele, meghökkentően furcsán, a két szandál, mint egy-egy hajdani szerető, akikkel nem voltunk ugyan nagyon jóban, se testileg, se lelkileg, de akik iránt a viszontlátás mégis valami kellemeset idéz föl.

 

 

Augusztus 2.

Szolgalelkűségét legkevésbé annak mondhatjuk szemébe, akit szolgalelkűségéből akarunk kinevelni. Nagyon közel kell férnünk hozzá, hogy ezt megtehessük.

Minden emberi rossz tulajdonság közt engem legmélyebben a szolgalelkűség háborít föl. Felnőtté eszmélődésemnek tán legnagyobb élménye ez volt; a gerinctelenség, a lakájkodás megtapasztalása.

Hát mikor közvetlen környezetemben láttam. Azok részéről, akiket különben szerettem, akikre fölfelé néztem. S amikor egy egész társadalmi réteg jellemvonásai közt fedeztem föl. Egy embertől csak elviseljük, hogy gazember. Az egész emberi fajtól már bajosabban. Így van: a közösség rossz tulajdonságai, amelyhez tartozunk, annál nehezebbek számunkra, minél nagyobb a közösség. Még családunk is lehet megvetendő. Osztályunk már nem.

Népünk pedig egyáltalában nem.

 

*

 

Van egy ökölvívófogás a csapások elhárítására: az ellenfél karjai közé szorulni, a mellére tapadni; kiküszöbölni azt a távolságot, ami az öklök lendítéséhez szükséges.

Majdnem ilyen a fogás, ha olyanokkal vívunk az igazságért – olyanoknak mondjuk a szemébe az igazságot –, akiket ezzel csak edzeni s nem leteríteni akarunk. Mielőtt vakon leütnének bennünket, hozzájuk kell fordulnunk; a világ szemében – de az ő szemükben is – azonosnak kell lennünk velük.

Ezt tettem én ösztönszerűen a Puszták népé-ben; de más társadalmi forrású írásomban, versemben is. Az a merészség kísértett, hogy egy néprétegre, amelyet addig szabadnak mákonyoztak, egy népre, amelyet konokon hősködésbe részegítettek, ráolvasni jeleit nemcsak a szolgaságnak: annál egy súlyosabb állapotnak, a szolgalelkűségnek.

S abban a hiszemben tettem, ha nem azt mondom, hogy szolga vagy, hanem azt, szolgák vagyunk, vagyis így a karjaiba nyomulok, annyira azonosulok vele, hogy szinte fedezem a világ megvetése elől, nem ér különösebb csapás, mondandóm végigmondásáig magam is fedezve leszek.

Tévedtem. Akikért szóba kezdtem, megértettek. Megkaptam, amit író igen ritkán: a könyvnek közéleti hatása is lett, még azok sorában is, akikről írtam. Ezek az azonosulásért azonosulással fizettek. Az irodalmi életben azonban én lettem a szolga, hovatovább a szolgalelkűség holmi mozgó szobra. Nemcsak a pletyka ábrázolt ennek. Kinyomott betű is, előbb csak itt-ott néhány becsúsztatott sor, aztán rengeteg, erdőnyi. A Puszták népe igazi méltatása a Szép Szó-ban például egy öt-hat oldalas jellemrajzban történt bizonyos Illyepusztairól, aki minden nyitva felejtett szerkesztőségi hátsó ajtón besündörög, minden kávéházi asztalhoz odatolja a lakájvigyorát, minden politikai szekér lőcsére ráakasztja a helyet foglaló, a kortes tarisznyáját és így tovább.

A többire nem emlékszem, a cikkből elég volt az az egy olvasás, a friss. Azóta huszonöt év telt el; az érdeklődő ma tárgyilagosan vizsgálhatja nemcsak a festék anyagát, hanem azt is, igazolódtak-e azok a festékvonások, amelyek Illyepusztai jövendő arculatát is rögzítették. A remek tollra, helyesebben svungra valló hosszú cikk névtelenül jelent meg. Fiatal íróba, aki éppen a szabadságnak az akár magányosan is híven megvívandó harcáért, s nem fitogtatott, de annál elszántabb bátorságért lángol s így keres társakat, hidegebb dárda ritkán repült.

Egy karámban nőtt írók csalhatatlanul fölismerik egymás írását félmondatokból is. Nemcsak azt tudtam, ki írta a cikket; azt is, kik vezették kezét, hogy tökéletes legyen a kép a típusnak tekinthető szolgáról. Ma emigrációban vannak. Nem szeretem a vitát, amely olcsó diadalt ígér eleve. De az eltelt évek alatt – hol az én, hol az ő próbáik során – föl-fölmerült bennem: ki volt eredendőbben szolga?

Huszonöt év távolságából egy mozzanata fáj idáig e mai napig ennek a régi eseménynek.

Minden iskolavégzett magyar ember betéve tudja József Attila Ars poetica című versének ezt a szakaszát:

 

Én tullépek e mai kocsmán
az értelemig és tovább
józan ésszel nem adom ocsmány
módon a szolga ostobát.

 

A szolga itt is én vagyok. Kaptam a figyelmeztetést nem sokkal a vers megjelenése után. De nem a költőtől.

 

*

 

Tavaly (tavalyelőtt már?) népgyűlésen – a Gólyavár közönsége előtt, hozott rám éles személyes támadást a Sötét című versem félreértése. Ez a vers hitem és szándékom szerint egy nyári határban tett éjszakai gyaloglás hangulatát festi csupa tárgyilagos, szigorúan csak onnan vett, oda való motívummal. Ha sajnálkozva is, de bensőmben nyugodtan fogadtam a félreértést, amely a verset – allegóriának bélyegezte. Az allegóriát múltszázadbeli, tehát napjainkra elócskult műfajnak tartottam; eszközül használását, mondhatnám, írói igényem tiltotta. Valóságszemléletű versíró vagyok; nemcsak az allegóriát nem állhatom, hanem közelebbi származékát, a szimbolizmust sem. Egész munkásságom leheli ezt. Nem volt kételyem tehát, hogy igazamat egykor maga a letaglózott vers kivívja. Segédkezésem nélkül is fölkel, letisztítja a port s a szennyet nemcsak magáról, hanem rólam is; merőben azért, mert ami történt, nyilvánosan történt.

 

*

 

A támadás genezise, ahogy akkoriban elmondták, a következő. Egy irodalmi vacsora után írói összejövetel volt. Valaki odavitte afféle irodalmi primőrnek az Élet és Irodalom csak másnap megjelenő új számát. F. J.-t fölháborította, hogy nekem két versemet az övéivel egy oldalon nyomtatták ki, mégpedig azokat helyezve a tördelés szerinti jobb helyre. Már ez ellen tiltakozott. Elolvasva a verseket, ő mondta ki elsőnek, hogy azok „pesszimizmusa” szocialistaellenes, sőt a mai rendszerre vág. Rögtön még onnan fölhívta telefonon X.-et, majd Y.-t (állítólag!) s még két embert.

Azt hiszem, most is ilyesmi történhetett.

J. volt? Nem mondom.

De az Új Írás mai számában épp Egy pesszimista költőhöz címmel közöl két verset, s azokat, azt hiszem, üldözöttségi mánia nélkül is magamra érthettem. Ilyen szavakkal illet: „te… beteg állat” (most valóban az vagyok), „vak hazug”, „vad bolond”.

A dolog lezárásául mégis leírtam kétmondatnyi választ. Ha nem teszem, folyton arra gondolok – ezzel az idegzettel! –, hogy valamit tennem kell.

„Hitvány” s „gyáva”. A sérteni vágyás előtte járt a logikának. Denunciáló levelet álnéven írni valóban hitványság és gyávaság. De ki ír – gyáva főképp – saját maga ellen denunciáló levelet?

A Magvetőnek – 958-ban – átadott versgyűjtemény kéziratából a lektorok ki akartak venni 15–20 verset. „Jobb, ha a minisztériumbeliek nem is látják.” Nem volt kifogásom az ellen, hogy a kötetből versek kimaradjanak. De nem akartam senki előtt alakoskodni, legkevésbé az „illetékesek” előtt; a „fórum” előtt! Hisz okom se volt rá. Nem mondhatták egyik versemre sem, hogy szocialistaellenes. Még csak azt sem, hogy rezsimellenes.

 

*

 

Beszéld el, ah…! hogy gyalázat reánk!
Nem elég, hogy mint tölgy kivágatánk:
A kidült fában őrlő szú lakik…
A honfi honfira vádaskodik.

 

Ceruzáért mozdul az ujj, idézőjelbe legalább azt a honfi-t. Szép honfi; denunciál.

 

Új úton a Balaton körül

 

Tisztelgés az előd előtt*

 

Eötvös Károly háromkötetes nagy műve mindmáig az egyetlen szépírói ábrázolás a Balatonról.

Nagy fogyatékossága épp az, hogy szépírói.

Ha Eötvös Károly a maga idején a néprajztudósok szerénységével – azaz igényével – indul nevezetes balatoni útjára, kincses ládával tér vissza, tele népi legendával, hagyománnyal, hiedelemmel, mesével: Bartók, Kodály, Vikár, Györffy előfutára lesz. Hogy a hallottakhoz ő nemesi kúriákon, táblabírák pinceszerein jutott? Bizonyos távlatból azok lakói is nép; ha közvetve, ott is még a népi tudat forrása bugyog.

Eötvös azonban, a kitűnő fogalmazó, a mezőségi magyar nyelv könnyed fordulatosságának és gazdag árnyalatosságának pompás kezelője, úti beszámolója közben is prókátornak bizonyult: amit kimond, annak jogi hitelt igényel. Mert ki a prókátor? Akinek úgy kenyere az igazság, hogy nem annak, hanem abból él; hogy nem az igazság megnyerése, hanem a pör megnyerése a fontos; akinek törik-szakad igazának kell lennie valami vita végén.

Eötvös ott is tényekkel szolgál, „adatokat” hoz, ahol csak szóbeszéd volt. Mintha az irodalomnak nem épp ez volna az aranybánya. Eötvös az irodalmat – azaz bennünket, az utókor tagjait is – egy óriási Abbázia kávéháznak tekinti, törzsasztal vajdájaként fújja a szűzdohány füstjét és a füstté alakított vidéki szűzi hagyományt. Végül az is baj, hogy nem minden adata légből vett. Attól ugyanis, ahogy ő keveri az átvetthez a magáét, a színtiszta monda is felemás: kitaláció. Ő maga pedig írói alak helyett figura, élő, az igaz, egy korban, egy környezetben; noha ugyanott fejedelem lehetett volna, ha alakjainak jogot ad: képessége szerint élteti őket.

 

Elemek vegyülése

A Balaton partmellékére érkezők két csoportra oszthatók. Hazaiakra és külhoniakra.

Példásan működő, egyre igényesebben fölszerelt szállodák s éttermek fogadják ezeket is, azokat is.

E motel hatalmas étterme például olyan ízlésesen modern, hogy Le Corbusier legédesebb unokája tervezhette volna. Berendezése – a damasztabroszsor, a terméskőbe illesztett italpolcok palackütegei, a zenekar emelvénye, rajta a dzsesszdob angol fölirata – oly hitelesen fényűző, hogy akár Juans-les-Pins-ben várhatná a vendégeit, föltéve, ha Juans-les-Pins változatlanul a legelőkelőbbek közt is a legelőkelőbb fürdőhely, mint amikor mi próbáltunk nagyvilági regényeket végigolvasni. A frissen vasalt maître d’hôtel – akit nyugati műveltségünk megbocsátható fitogtatásául – legyen szabad egyetlenegyszer mâitre motel-nak hívnunk, a csontjai legkisebb forgójáig maga a megtestesült fővárosi udvariasság és emelt fejű hajlékonyság, amit csak kiemel, hogy termete éppoly stílusosan terjedelmes, mintha Chez Maxim’s piros szőnyegén járna föl-alá. Mellesleg maga a piros szőnyeg is húzódik olyan választékossággal, mintha a Maxim’s-ban simulna a talpak alá. A kiszolgáló személyzet, nem tudom, szokás-e még pincért mondani, egyszóval tehát a fehér kabátos, frissen borotvált, példásan megfésült pincérek nem kisszámú hada oly fürgén és fegyelmezetten működik az asztalok közt, mint egy óramű: mint egy nagy pantomim balettkara, amikor a táncfelügyelő a színfalak között áll.

Nem, itt még egy walesi herceg is nyugodtan megjelenhet s végigehet egy ebédet, akár egy hosszú, közös asztalnál. Semmi zavart nem észlelhet, még azt sem, hogy kandi tekintetek szájába szögeződnek, vajon rangjának megfelelően rág-e, vagy kezét figyelik, előírásosan tesz-e különbséget a villa és a kés használatában. Ilyen emberien Maxim’s-nál sem ehet.

Nincs látvány épp ezért tanulságosabb és ugyanakkor meghatóbb, de a könnyezés határáig, mint amikor egy ilyen fejedelmi hely díszes üvegajtaján egy bányászházaspár lép be, öltözékén s pillantásán hordva nemcsak azt, ahonnan jöttek, de azt is, most jöttek életükben először ilyen helyre. Növeli a látvány megható, mondhatni nemesítő voltát, ha az üvegajtón, majd a szentély módjára díszes zenekar emelvénye előtt nem egy bányászcsalád halad el, hanem negyven vagy ötven. Még fokozódik az érzelemnemesítő s ugyanakkor tudatfinomító hatás, ha az a bányász- vagy földművelőcsoport Bulgáriából, Szlovákiából vagy Montenegróból, ilyképp tehát külföldre is először érkezve halad el az üzletvezető kalauzolásával a pici zászlócskával megjelölt asztalhoz, amely mellől az odasorakozott pincérek épp húzzák el s kínálják a székeket – szokásos megtisztelő testhajlítással. Hátha még ezek a gyűrött ruhájú, nyakkendőtlen vagy nem megfelelő nyakkendőt viselő szlovákok vagy románok mindezért mosolyogva magyarul mondanak köszönetet.

 

Egy kis vegytan

A szociológusok s pszichológusok körében újra s újra fölmerül azoknak a népeknek a megfigyelése, akik egész történelmi korszakok és életformák elkerülésével lépnek a fejlődés egy-egy magasabb fokára. Akik helyváltoztatási eszközül a lovaskocsi, a vonat, az autó kihagyásával a rénszarvasszán után rögtön nem is repülőgépet, hanem helikoptert vesznek igénybe. Akik a varázsló tam-tam körtáncából vagy a sámán lúdvérrel rajzolt frászkarikájából agytumorukkal egyszeriben svéd gyártmányú műtőasztalra kerülnek, altató álarccal orrukon. Nem hiszem, hogy az idevágó vizsgálat valamivel is más lelki képet adna, vagyis egy új, általunk is bámult eszköz megismerése ott más hatással járna, mint Kaposváron az első televízióé.

A parvenü első jelentése franciául az, hogy megérkeztem, s csak a második az, hogy máris pökhendi vagyok. Az elsőből nem szükségszerűen következik a második. Vizsgálatot így jobbadán azok érdemelnek – akik eleve olyan pökhendiek, hogy minden új érkező pusztai láttára – viselkedjék az bármily szerényen – betegesen reagálnak: valamiképp veszélyeztetve érzik magukat. Ez a magatartás a társadalmi haladás kimutathatóan legnagyobb kerékkötője. Mivel a jelentkezési módja elég közismert, s további vizsgálat helyett inkább azonnali és helyszíni gyógyítása javallható, még akkor is, ha kínosnak tetszik.

Szerencsére, amiként a tünet, akként a gyógyító készség is sponte sua jelentkezik, nemegyszer ellenállhatatlanul, amiként egy saját észleletem is erősíti. Mindjárt megvilágosul, miért jut épp most tudatomba. Ugyanis épp a fentiekben leírt, úgynevezett finomabb helyiségek egyikében, épp az imént ábrázolt úgynevezett egyszerűbb – ezúttal csupa nő tagú – csoportnak épp asztalomnál való elhaladtakor esett meg velem világéletemben először, hogy általam, tehát e nők által is hallhatóan kiejtett „Megint a tramplik!” hallatára idegen asztaltól idegen fiatalembert fölállásra késztettem. S e modornak meghaladott voltáról tőlem valójában végül is csupán szóbeli fölvilágosításban részesült, de csakis egy hozzám igen közelálló csitító beavatkozása folytán.

Mindezt álmodtam? Az még a könnyebbik eset volna. Mindezt, álomnál édesebben, ébren játszotta el az agyam, mint különös mozi, melynek vetítője is, de figurái is én vagyok.

S olyan „hálás” közönsége, hogy lélegzetem akad el egy-egy jelenet közben, oly bensőséges a hatás.

 

Még egyszer a vegyülésről, illetve a népről

Munkahelyen megértjük, hogy végignéznivalójával ki-ki elkülönüljön. Természetesnek találjuk, hogy az üzemi bizottság a tárgyalás idejére bezárkózzék. Elfogadjuk, hogy a bájosságból és kérlelhetetlenségből elegyített titkárnő utunkat állja főnöke ajtaja előtt, bár ezzel: Igen! Itt van, egyedül van! De épp gondolkodik, senkit sem óhajt látni.

Bólintunk, ha munkája érdekében valaki még bennünket sem óhajt látni.

Nem bólintunk, ha valaki azért állja utunkat s vesz el tőlünk időt és teret, mert szórakozásában óhajt elzárkózni tőlünk. Ezt valamennyien úgy fogadjuk, mint a gyermek azt, ha a játszótérről kiutasítják. Ilyenfajta jogkorlátozottság mindnyájunkban a kisiskolások és a kétkezi néprétegek félelmetes igazságérzetét kezdi működtetni.

Érdekes lelki tünetként fokozza indulatunkat, ha ez a nem közösködöm nem személy szerint ér bennünket, hanem mint vallási, születési, „faji”, foglalkozásbeli csoport tagját. Még inkább növeli szenvedélyünket, ha ezzel a nem-akarlak-látni-val nem egy személy sújt ránk, hanem egy egész együttes.

Vegyünk egy példát.

Tihanyban a kikötő és a rév közötti út a tó partját követi. Kivéve épp a falu alatt; itt meredeken a sziklafalra kapaszkodik, kígyómód megcsavarodva, gyalogost gyakori megállásra, gépkocsit sebességváltásra kénytetve. S ezt is, azt is életveszélyben tartva, hogy legalább a kétlábúak itt is a tó mentén folytassák az utat. Már József, egykori főherceg is megkapta a maga áldásait, amiért ideépített kastélya előtt több száz méteren, egy jó futásnyi sávon elfoglalta a partot, pusztán azért, hogy ő ott egyedül fürödhessen, ha netán eszébe jut.

A demokrácia alatt több ízben felszállt az óhaj, hogy a kikötőből a révhez s a révtől a kikötőhöz igyekvő, gyermekeiket cipelő anyák és homlokukat törölgető apák, vagyis a gyalogosan kirándulók tömege kapjon legalább egy vékony ösvényt a víz mellett, s ne kényszerüljön az életveszélyes hegyi kanyarokra, e népi vágy a lehetőség távol horizontjáig sem jutott el. Egyetlen útrendezési tervbe be nem került. Magunk sem tudjuk, mily fokú bennünk a hódolás kéje. József főherceget már az élet is eltiltotta e helyről. De amit ő egykor eltiltott, az ma is el van tiltva, ma is él, sőt mondhatni: virul, úgy táplálja a lelkünkbe gyökerezett néma szolgaösztön, melynek szinte mindegy, kit tápláljon.

 

Ne tartsunk a tömegektől

Ha a közös játékból és az egyenjogú lubickolásból olyanok zárnak ki bennünket, akik valami mód, a mesterség űzéseképpen például a közösség és az egyenjogúság szószólói, illetve szórovói – a gyermeki ingerültség tünetei még különösebbek a fentebb ábrázoltaknál is. Az újságíró-társadalmat nemegyszer hallottam elítélő ajkak által emlegetni igaztalanul is, persze. Ritkán oly heves tiszteletlenséggel azonban, mint tihanyi bennszülöttek ajkáról, amióta a falusiak biz elég kezdetleges fürdőpartja mellé közvetlenül az újságírók üdültetői is elkészítették cementcölöpök soraira szerelt igazán mintaszerű (télen is vízben hagyható) mesterséges strandjukat, majd azt az előbbi fürdőhelytől s egyben az egész emberiségtől háromméteres, tetején befelé hajlított drótkerítéssel elzárták. Tekintve, hogy falusi dolgozóink zöme épp az elzárkózók fogalmazványaiban szinte naponta olvassa, hogy le az arisztokratizmussal és ki a nép közé, meg hogy figyeljük a tömegeket, mégpedig tanulási vággyal – a különleges ingerültség, ha csitítandó is, érthető némileg.

Csökkentsük tehát nem csupán a háromméteres s tetejükön még háromszoros szögesdróttal is ellátott kitűnő minőségű kerítések számát, hanem kiválólag az „Üdülőknek fenntartva” és „Idegennek tilos a bemenet” föliratú táblákat is; az utóbbiak különösen zavarólag hatnak a helybeli dolgozók szókincsére, tekintettel, hogy az általuk használt nyelv szerint azon a partrészen nem ők, a falu dolgozói, az idegenek.

Közszereplőknek, újságbeli képmásukról ismert kiválóságoknak, általában mindazoknak, akiket az utcán mentükben kandin megbámulnak, természetesen joguk van a zavartalan pihenésre: az elzárkózásra. A magányra való jog a szabadságjogok legelsői közt van. Ám akit azért bámulnak meg, mert elzárkózik, sőt hellyel-közzel olyan tüntetően teszi ezt, mintha már ezzel is önnönmagában holmi nemesi kiváltságnak kéjét, bámulóiban pedig az irigység keservét akarná fölkelteni – az ilyen lépteit nem áldás kíséri.

Semmi különbséget nem érzek, ha mellettem a parti homokban egy asztalos vagy egy akadémikus sütteti magát a nappal.

Azaz valamit végül mégis érzek. Az előbbivel előbb kerülök eszmecserébe, mint az utóbbival.

 

Igaz tanú a betyárokról

Ez a balatoni borvidék, igaz a közhely, széles, szép szalagként fekszik a tó felső oldalán. Ez a tavasszal zöld, nyáron kék, ősszel vörös szalag voltaképpen egy hegyes-dombos erdőségre van rávarrva, olyanformán, mint a szoknya aljára a csipke. A Bakony szoknyafodra ez a csaknem száz kilométeres tündöklő, színt váltó, libegő, hullámzó szalag.

A borospincékben a második, harmadik koccintás finom üvegcsöngése ma is a bakonyi betyárvilág egy-egy jelenetére húz föl egy képzeletbeli függönyt. Milyen eleven jelenetekre! Mintha csak tegnap játszotta volna el őket a valóság.

Nem szeretem a regényírók betyártörténeteit. Betyárszag helyett, amely biz a mosdatlanság, a puskapor és a vér szagának vegyüléke – jobbadára egyöntetű nyomdafestékszagot árasztanak. Ide tartoznak azok a hivatásos útleírók is, akik meg a tájakra tudnak bevinni egy-egy eleve kész „atmoszférát”. De kezem dörzsölöm, ha egy népszámláló biztos jelentése mond valami csodálatosat: ha egy tudós beszámolójából csap meg hirtelen egy hely vagy egy kor levegője.

A kiegyezés utáni első magyar minisztérium bizottságot küldött ki Magyarország mezőgazdasági állapotának afféle látleletezésére. A szőlővidékeket egy kis hármas együttes járta be: Málnay Ignác, Tóth Imre és vezetőjük, a már akkor annyi, de később még több tudósi érdemet szerzett Entz Ferenc. Az útjukról szóló jelentést is, az 1869-ben „Magyarország borászata” című közleményt is kideríthetően ő írta. (Mert ő mást is írt, a többiek viszont semmit.) Ez a százoldalas könyvecske kedves olvasmányom, noha belőle épp a nekem legkedvesebb borvidéket, a völgységit: Szekszárdtól Ozoráig húzódót, hiába keresem. De különben fölsorolván szinte falvanként a szőlőfajtákat s azok kezelési módját, Entz Ferenc mindenütt megállt, ahol karóhoz kötözött venyigét látott. Elképzelhető, hány helyen állt meg a dunántúli falvakban; illetve gyalogolt ki rövid pihenő után a bekarósított határrészekbe. Így készül rögtön a pincék felé, ahogy Csobánc felől kiérkezik a Balaton mellékére.

„A körülmények azonban másképp határoztak felettünk” – szakítja meg a szakszerű beszámolót.

„Már midőn a Sági-hegy szőleit megjártuk, azt jelentették több felől a lakosok, hogy járkálókat venni észre a vidéken. Gyulakeszire érve, ugyanezt rebesgették a vidékbeliek is, de vak hírnek vevén a dolgot, kiindultunk a bíró, Varga Jánosnak kíséretében a hegyekbe, értelmes és a vidéki fajok ismeretében jártas embert ismervén meg benne.”

Az aztán, a vincellérnek is kitűnő bíró be is mutatja a náluk használatos szőlőfajtákat. Elámul az ember, hogy hányféle tőke körül kapálták a földet a derék magyarok csak abban az egy faluban, a filoxera előtti boldog idők alatt. Furmint – azaz, ahogy ők nevezik: szigeti –, zöld és fehér bákor, szlankamenka vagy magyarica, fehérszőlő vagy fosóka, kéknyelű, amelynek egyik válfaja a rongyos levelű, roma, nyúlszülő, apró bálint, pápai durbanc, juhfarok, fehérkorai vagy járdovány, badacsonyi fekete, budai kadarka, vörös ágas. A könyvecske ezen lapjait Krúdy szakértő szeme elé kell képzelnünk, egy lépten-nyomon megálló vonatocskában Késmárk és Lubló között. E sorok méltóképpen csak az ő elméjében nyíltak volna meg, fényt engedvén egy hajdani világra. A különféle bogyó szüretkor összevegyíttetvén „zsákokban megtiporva kerül a törkölyösre a sajtó alá”. Az új bor 4–8 forint akónként, vagyis ötvenliterenként persze. A szőlő katasztrális holdja kétszáz és nyolcszáz forint között. Egy hold átlagban 16–20 akót terem.

A jelentéstevő figyelme, mint látjuk, mindenre kiterjed. A napszám átlag 60–80 krajcár. Ám a tárgyilagos hang ismét megszakad.

„Midőn az ábrahámi hegyek közt jártunk, mind inkább határozottabb kifejezést öltött a járkálókról szóló s általunk eddig csak vak hírnek tartott állítás. Mint kétséget nem szenvedő tényről győződött meg minden ember, hogy Juhász bandája a vidéken garázdálkodik, s hogy csak tegnap is kirabolták Meltényi urat hallatlan merészséggel fényes nappal. Pandúrokkal több ízben találkozván, a hegyekben mégiscsak arról kellett meggyőződnünk, hogy a Balaton-melléki szőlőknek átkutatása a mostani időben más opportunitással nem jár; de arra számítván, hogy a zsiványok a friss rablás után e vidéket bizonyosan odahagyták, bátran folytattuk még az ábrahámi hegyek szőlészeti átvizsgálását.”

A kiegyezés után a főültetvény itt a fehér kadarka, a cserbajor, a körteszőlő s itt is a pajkos fosóka. De van sárfehér, tagyoni, chasselas, fekete burgundi s az a fajta öregszemű arramont, melyet a nép másutt közönségesen törökszőlőnek nevez. A bor ára itt 7–8 forint.

Útját folytatandó a bátor küldöttség Badacsony felé betér ebédre a tormai csárdába. Az étel, ami fogadja őket, elég ízetlen, de a hír annál paprikásabb. A csárdásné lánya ugyanis rögtön „azzal mulattatott bennünket, hogy Juhász uram és társai épp tegnap tisztelték meg látogatásukkal Kántor nevű izraelita rokonukat”… Ebéd közben a küldöttség tagjai közt az a vélemény alakul ki, hogy tanácsos „mielőbb eliparkodni a keszthelyi állomásra”. Ám az ismeretszomj és a kötelesség még eközben is beirányítja őket egy szépen ápolt szőlőültetvényesbe, melynek gazdája láthatóan a csemegefajtákat hasznosította. A bizottság végigtanulmányozza a fajtákat, majd az éjt is a vendégszerető házban – Bogyay Lajos uraméban – tölti, tekintve, hogy a lak minden sarkában „készen állt a fegyveres cselédség, miszerint visszaverhesse a rablók netaláni támadását”.

 

Badacsony és költője*

Közelíti akár vonaton, akár hajón Badacsonyt az utazó, de akár gépkocsin vagy helikopteren: szemében a bámulat szomját, szívében a honfiérzés háborgását hozza. A gyönyörű badacsonyi hegy után; a gyönyörű hegy lehordása miatt.

Ez ellen a tiltakozás mintegy ötven éve folyik. Pontosan annyi ideje jönnek a fölháborodott cikkekre, beszédekre, interpellációkra a megnyugtató válaszok: a fölháborodás jogos, a merényletet már föl is függesztettük. S a kötélpályán a csillék változatlan serénységgel sorjáznak a hegyről a völgyi vasútállomásra és hajókikötőbe. A bazalt kifejtése ötven év óta megszakítás nélkül folyik. A közlekedési eszközökből petúri légvétellel dülöngenek ki az utasok, s indulnak meg a tetszetős italsátrak felé. Ezek jelzik az utat az emelkedés, a tájon való széttekintés felé.

A hegy méltó hírnevéhez; kielégíti a bámulat szomját. Fele magasságban függőkertesen ápolt szőlőövezet borítja. Oly ékesen, tisztán, gazdagon, mint azok a hajdani széles, csipkeszegélyű bársonygallérok a dámák szép vonalú vállát. E zöld-kék gallérból nyúlnak föl a szőlők gyűrűjéből azok az eget ostromló bazalthasábok – óriási kévébe kötött sok ezer obeliszk –, melyek közt, úgy igaz, ijesztő tarolást végzett már a dinamit, a csákány és a gép.

A táj körös-körül gyönyörű. Ez a bántó kis folt annyi helyet sem foglal el rajta, mint egy kiálló pici szög egy természetjáró bakancs belsejében. A messze földről érkezett utas mégsem lát, mondhatni egyebet sem e kis pontnál. Ez a központ akként, amiként akár egy százkilós természetjáró, akaratlanul is azt a kis porcikáját érzi teste centrumának, amelyet a szögecske jelöl.

Nem tartjuk szándékoltnak, hogy a hívogató italsátrak épp itt az élmény gyászhelyén sorakoznak s kínálnak alkalmat sátranként más-más minőségű borral a sirámnak egy kis magyaros, ősök diktálta vigalomba való merítésére.

A közlekedési eszközökből szilárd talajra lépő utódok föltekintenek a világ valóban egyik legszebb helyén éktelenkedő foltra. Nemzeti kincsállományunk egy ilyen értékének s nemzeti tehetetlenségünk egy ilyen messzire kiáltó példájának ily együttes látványa a szemekbe a gyász egy kis könnyviszketését, az ajkak két oldalára a mindenbe való belenyugvás farkasmosolyának egy-egy zárójelét csalja. Ezek fölvétele után a földre lépők két részre oszlanak.

Egy fele az „Ismerjük meg hazánkat!” jelige verbuválta utasoknak rögtön itt telepszik asztalhoz, egy kis búfojtás okából, háttal máris az istenek lakának. Más fele nekivág a meredeknek. Kánikulai délben is; egy ősi virtus halk susogására. Ezek – határozott lelki emelkedés érzületével is – a hegy háromnegyed magasában végzik ugyanezt az asztalhoz telepedést. Fönt, a ház előtt, melynek neve egy költőt s ezzel váteszi erőt idéz, kettős megpihenéssel fújják ki maguk. Egyrészt nem kell tovább gyalogolni, másrészt lelkük is megpihen, abban a szép hiedelemben, hogy mint annyi búját e honnak, majd csak magukra veszik itt ezt is a költők, s szólnak valami szép-ünnepit róla. Egymás közt természetesen. Mert azt már a költők is tudják, hogy ha szólásra szólíttatnak is, az semmiképp sem jelenti azt, hogy meg is hallgattatnak.

 

Veszélyben a Badacsony hegye

Szóljunk hát ekként először is a valósághoz, a kérdés lényegéhez.

Ami eddig fölháborodás és követelés elhangzott – Herczeg Ferenc cikksorozatától a legutóbbi riportokig –, nem a valóság talajáról kelt, s így nem is a valóságba szállt vissza.

A bazalt az utak csinálására kell. Ne csináljunk tehát utat? De igen! – De ha nem innen vesszük a bazaltot, kétszer olyan drága lesz a csinálás: két út helyett csak egyre futja. Itt ugyanis már föl van szerelve a milliárdokat érő bánya, meg van csinálva a kötélpálya, vasútállomás, a kikötő. Igaz, van másutt is bazalt, de – vasutat, állomást, új bányát létesíteni? Azért, hogy a levegőben egy pont ne sértse a szemet? Mindegy! Jó; de ebbe a bányába három falu jár dolgozni. Vegyük el a keresetüket? Vagy telepítsük át őket?

 

Egy költői gondolat

Két követelmény áll itt szemközt egymással, küzdésre készen, abból eredően, hogy a hegy egyszerre két békés értéket is nyújt: jó követ, szép látványt.

Ha csak üzletről van szó, a Múzsa azt oly könnyen ad, egy ujjérintésre már, akár a villanykapcsoló világosságot. S azt a kőfejtést ott nem kívülről befelé, hanem megfordítva végeznék: belülről kifelé? Úgy értve, hogy a fejtőgép nem körben faragná a kúpot, hanem egyenest néhány méter széles rést vágva bele, a közepéből hordaná ki az anyagot, ahogy a lágy tojásét a kiskanál. Lenne kő, megmaradna a látvány. Sőt évente érdekesebb lenne. Micsoda zárt kőszínház képződne ott a magasban, micsoda aréna, hovatovább akár százezer nézőnek. Amíg csak a bányafölszerelés vasa el nem kopik. Vagy még azután is. És ha lefelé folyna a fejtés? Még több lenne a váratlan s a várható lehetőség, már ahogy a Múzsa ötleteivel. S elérnénk a hajdan visszahúzódott tűzhányót? Az lenne aztán látvány és idegenforgalmi prospektusban fénykép, ahogy füstölögne s meg-megmorranna.

 

A költő házánál

Az ötletszülő ihlet a magaslatra való arctüzesítő gyaloglás közben szállta meg az arra érdemest. Mi magunk is a nemzeti emelkedést szolgálók menetéhez csatlakoztunk.

A táj eredendően költői. Nemcsak a fönséges körkép dobogtatja meg a meg-megálló s hátranéző utas szívét, melyet a meredekkel való küzdelem amúgy is gyorsabb ütemre késztet. Ez a hegy minden zuga egy, egyetlen költő nevét súgja felénk, minden bokor levele az ő babérjának csillogását hunyorítja.

Íme, itt a ház, amelynek fölszított kandallójához az olvasót invitálta. Itt a forrás, amely fölött márványtáblára az ő neve vésetett egykor aranyba. Itt a szép présház, amelyben ugyan soha egy sort le nem írt, de amelyen ugyancsak márványtábla hirdeti nevét.

Álljunk ki mi magunk is a dombok fölé erkélyszerűen előreugró teraszra. A széttekintés valóban egy levélkihordónak is kortyot ad abból, mi lehet trónemelvényen állni, boldog birodalmon széttekinteni. Szemben Boglár, a somogyi hegyek. Jobbra a Szigligeti-öböl, a Rókarántó, a Királynészoknyája. Balra a Badacsonnyal is csaknem vetekedő Őrsi-hegy. Ábrahámhegy. Itt egy vendéglő viseli a híres költő nevét, ott egy-egy kultúrotthon, amott egy iskola. S minden településen legalább egy utca és egy tér. A tudat, hogy mögöttünk a Tátikától le Egerszegig és föl Fehérvárig mindenütt van Kisfaludyra keresztelt mozi, eszpresszó és téesz és könyvkereskedés, hatalmas gondolatra készteti az elmét. Arra nevezetesen, hogy mindezen a beláthatatlan tág, mert a sok szépséggel végtelennek ható tündéri tájon a honunkban oly egyetértéssel ünnepelt költő műveit a kutya nem olvassa. Mert akkor legalább egy-egy vakkanás megbontaná ezt az egyöntetűséget. Aminek van még egyéb növesztője is. Olyan költő, akinek legalább oly élménye volt e táj, mint Kisfaludy Sándornak, s aki erről Kisfaludy Sándornál háromszorta jobb verseket írt, csupán Kisfaludy Sándor kortársai közt jó egypár akad, ilyen élenjárókkal: Batsányi, Berzsenyi, Csokonai. Mivel emlegetés dolgában ezek neki messze nyomában sincsenek, azt következtethetjük, hogy az édeni tájban az ő verseiket sem olvassák. Mivel a később éltek éppoly kevéssé emlegettetnek, kész a következtetés, hogy vers tőlük sem olvastatik. Az összegezés teljesnek így tekinthető: a lépten-nyomon költészetre emlékeztető derűs Árkádiában vers egyáltalán nem olvastatik.

Hanem mi?

Célunk nem Kisfaludy Sándor érdemeinek kisebbítése. A látvány, mikor valakit, mondjuk egy díszelnökség első sorából a harmadikba ültetnek, amikor már a közönség is bent van, önmagában kínos; azoknak is, akik a föntiekből senkit sem ismernek. A boldogtalan szerelem szerzőjének megvan a maga helye kortársai közt is (a hatodik-hetedik sorban), a mindenkori magyar költők közt is (a nyolcadik-tizedik padsorban. Ez nem kis rang.).

Védelmére szolgál, hogy első helyre való vonszolásáért nem ő felel. Kisfaludy Sándor nem volt ment a hiúságtól, sőt az önhittség fogyatékosságától; de elsősorban nem költői rangját nézve, hanem a társadalmit. Költői grádusát is az utóbbira használta föl.

Maradna a föltevés tehát, hogy hírnevét ma is személyi érdemeivel, élete regényességével tartja. Bécsi testőr volt, daliás tehát, udvarképes. Katona lett, háborúba, véres csatákba ment, rabságba esett. A hadifogság sanyarúságából megtérve vette el itthon hagyott szerelmét, akit már távolból halhatatlanná dalolt, s aki – a versek rabláncában – huszonöt éves koráig várt rá.

Ebből egy kukk sem igaz. Csatában sose harcolt: hadifogsága két nyári hónap volt egy édes provence-i városka békés szállodájában, egy szép táncosnő vizavijaként, szabad kijárással. A versek e nőnek íródtak, s legfeljebb a róka második bőreként intéztettek Szegedy Rózához, akit szerzőnk pontosan úgy fogott hódításba, mint a Noszty fiú a Tóth Marit. Azzal a különbséggel, hogy ő végül meg is szerezte a százezer forintokat, a hozományt, mégpedig olyan nővel együtt, aki a Festetich és a Széchenyi grófokkal volt unokatestvérségben.

Szétnézve tehát újólag az ezer üde színben tündöklő Árkádián, meg kell állapítanunk, hogy bizony itt történelmet sem olvasnak többet, mint költeményt. Csodaföld, ahol a história tényeit szóbeszéd őrzi és nem fóliáns.

 

A költészet meg a tárgya

Hogy teremtette meg magának ezt a mindmáig oly páratlan sajtót ez a közepes tehetségű, gyenge ízlésű, alapjában lusta költő? Csokonai oly fölfelé néz rá, hogy a maga Lilla-dalait ki sem adja: semmivé törpíti őt az akkor kilépett Himfy. (Már a név is!)

Egy munkán dolgozott komolyan. Megírta, szerencsére olvashatatlanná, a Napóleon hírére fölkelt, majd jöttére világgá iszkolt nemesek fölkelését. Ebben ő afféle hadsegéd volt. Gondolhatjuk, hogy közvetlenül a nádor mellett. Őt is meghódította. Csaknem olyan fogással s csaknem olyan eredménnyel – mindjárt kimagyarázzuk –, mint Szegedy Rózát. Rózánk szerette – s maga is szaporította – a verseket, az irodalmi leveleket. A nádornak is imponált a toll s a lant. S az ő érzelmeinek megnyerése is hajtott némi forintokat.

Nem akarjuk költőnket mi sem túlságosan nagy fényben pályakezdő ifjaink elé állítani, nehogy most meg így legyen példakép. De jelleme egy vonását hadd restauráljuk még rá az áhítat koptatta arcmására.

Eötvös három balatoni kötetében múltunk nagyjai közül legragyogóbban egy emelkedik, de szinte fejezetenként a magyar panteonba: Sándorunk. Ő az ideál, nemcsak a nők, de jó beszédű fiskálisunk szemében is. Minden tettét Eötvös (a Károly) azonnal lelkesülten adja elő. Csak e lelkesültséggel, a rajongás könnyeivel magyarázható, hogy bálványra függesztett szemét le se kormányozza oda, hogy miket is sorakoztat elő. Költőnk még 1835-ben, vagyis jóval túl a hatvanon férfi volt, szerzett. Ekkor a Somlai-hegy legértékesebb helyén tizenöt hold szőlőt. Ez – írja maga Eötvös – „Kopácsy József hercegprímásé volt még veszprémi püspök korában. Ő épített rá kis kastélyt óriási sajtóházzal és pincékkel… 12 lóra való istálló… négy kocsira való szín, udvarral, vincellérlakással. Tőle vette a költő hatezer forinton. De a pénz csak mellékes volt. Ajándék volt az a szőlő. Mert mikor a veszprémi püspökséget be kellett tölteni, a költő ment föl Budára a nádorispánhoz Kopácsyt beajánlani. József főherceg, a nádorispán, akkor is hajlott egykori segédtisztjének, a költőnek szavára, és csakugyan Kopácsy lett a püspök. De a hercegprímási szék is üresedésbe jön…” Nem folytatjuk… ilyennek a századrészéért ma a tanácstitkár helyettese is vizsgálatot kér, hírnév s akadémikusság (mert az is volt Sándor, méghozzá fizetéses), ide vagy oda. Hogy arcátlan panamáról van szó, igazolja, hogy a költő rögtön eladásra kínálja a szerzeményt. Még csak egy restauráló kaparást az arcmáson, az említett jellemvonás szélesbítésére. Költőnk így ajánlja e birtokát egyik vevőjének, Batthyány Fülöp hercegnek. Így vigéckedi föl a szőlő árát: „Halálom után, midőn már porladni fogok, ez oly leend Magyarországban, melyet megnézni el nem mulasztandja az utas; hová az utóbbi fiatal nemzedék, mint már most is a regéimben megéneklett váromladékhoz zarándokolni fog, hogy lássa azon helyet, hol egy tántoríthatatlan hazafinak szívvéréből azon szózatok hangzának ki, melyek a magyart hazaszeretetre gerjedni, nemzetiségét és ezzel nemzeti életét visszavívni, szóval a magyart önmagának visszaadni segítették és…” Nem, ennek puszta másolását, ezeknek a nyafka mulasztandjáknak és szemforgató szívvéréknek elolvasását sem bírja a szittya gyomor.

Egy hozzám közel álló s nem egy óráját mérséklésemre pazarló hölgy, régebben tudván arról (Balaton-táji rokonaim révén), hogy eleim egyike arra terülő nagybirtokon is terelt nyájakat, ezúttal annak pengetésével kívánt irályom enyhítésére hatni, vajon nem csak ezen ős valamely sejtje, génje ingerel-e arra, hogy a köztiszteletű költőt a nadrágjából haló poraiban is kirázzam.

A lelkes Eötvös kinyomozta s többször is leírja az aggastyánként is szálfa termetű lantos öltözékét: „Szarvasbőr nadrág, fekete lovagcsizma; kék posztó frakk nagy sárga gombokkal; fodor az ing elején; fehér vastag selyemkendővel feszesen bepólyázott nyak, kissé bolyhos kürtőkalap.”

Nemcsak elismerem, hanem a maga helyén tettleg támogatom az úgynevezett könnyű műfajok létjogát. Semmi emberi szintkülönbséget nem érzek, ha valaki Ravelt fütyüli, más meg a Csicsónét. Én is fütyülöm. Magatartásom csak akkor fordul, harciasra pedig, ha Csicsóné akar Ravel fölé lépni; ha az Akácos út, melyen a pacsirta a fán szól, meg a Bözsi ne sírjon hívei a tájékozatlanság önhittségével Bartókot akarják kiszorítani. Ha a másodrendű, a hamis, a hazug arankaként befutja a tisztát, az igazit, a valót.

Kisfaludy románcai ezt mívelik immár csaknem két százada a magyar tudat egyik legfontosabb területén. A dél-balatoni szép hegyekre öntött regéket Kisfaludy, mint tudjuk, nem az előidőkből vette. Ujjából és hosszú szárú pipájából szopta. Illetve ha még onnan szopta volna. Az akkori bécsi szórakoztató irodalom kacatolvasmányaiból állította össze, belekeverve a maga rettenetes Rózsáit és Gyuláit. (Az egyetlen, amiért személyes sérelmet érezhetnék, hogy ez még rám is rám tapadhatott!)

Ebből a pacsuliból azért kell kimosni azokat a kedves kis fellegvárakat, mert rajtuk igazi vér, igazi hőstett, igazi legenda ragyog, azaz ragyoghat föl. Kisfaludy szinte a nyakukat kicsavarta. Az egyik még egy tatárral hadakozó püspök, Tadénka nevét viselte, a nép ajkán is. Ebből csinálta ő, tán a tánti hangzására az immár lekaparhatatlan Tátikát.

 

Igaz hang a múltból

Ezek a hős váracskák Zrínyi álmait színezték, reménnyel. Magukra hagyva, érdemleges fegyver nélkül, mondhatni pusztán megfogyatkozott, s haj, mily soványra fogyott legénységük vérével tartottak itt egy fontos frontot. A török a Duna mentén Bécsig tört. Itt sose hatolt át a horvát–magyar ellenálláson.

El tudjuk képzelni, hogy folyt itt, az évszámra ellátatlan végeken a harc? Erről alig van emlék. Még Balassi is holmi legényes szép kirándulásnak festi májusi mezőben, jó ruhában, kövér paripákon. És télben, éhkoppon, tetvesen, amikor nem mi vagyunk a kezdeményezők?

Nyissunk csak egy percre ablakot erre a kemény korra, merőben a pacsuli kilebbentésére.

Művelődéstörténetünk évtizedek óta takargatja a nagy nyilvánosság elől ezeknek a századoknak egyik legvalóságosabb ereklyéjét. A köznapi magyar nyelv borsosan ízes dokumentumát. A szemérmeskedés oka az a faragatlan szó, melyet ha a folyó beszédben tán nem használunk is, hallani pirulás nélkül hallják ma már a gyermeklányok is; a prostituált megjelölésére.

Arra vetemedünk, hogy teljes egészében közreadjuk itt ezt a ropogós nyelvemléket. A színház- és moziplakátokon ott a szabvány óvás: tizenhat éven aluliaknak nem ajánlott. A külszín teljessége végett éljünk mi is ilyesmivel? Megkérjük tizenhat éven aluli olvasóinkat, hogy az alább következő dőlt betűs lapot ugyanúgy fordítsák át olvasatlanul, ahogy a megóvott mozielőadásokra sem mennek be.

A szöveg – a levél – nem kíván magyarázatot. A Balaton túlsó, török kézben levő oldaláról küldte egy magyarul kitűnően tudó, vagy kitűnő tollú magyar diákot tartó „zászlós aga” Pisky Istvánnak, a kisded tihanyi vár parancsnokának.

„Te hamis hitű, hitetlen, bestye, rossz kurafi eb, ország kóborlója, nem Piski István, hanem Kurva István és kurvafia az is neved volt, azután is az legyen. Bestye, hitetlen kurafi, talánd ma tudtad, hogy én Konstantinápolyba mentem te tőled való féltemben, bestye kurafia, mert utánam ilyen levelet írtál. De bestye, hitetlen kurafi, ha az jégen nem lőtt, mert énnekem nem írtad és énnekem tudtomra nem volt, hogy jégen kell megvinni, de immár mast értem, mi akaratod. Készen vagyok, bestye kurafi, ezelőtt is kész voltam, de te nem voltál ember hozzá, hanem rossz kurva voltál. Azért ha holnap akarod, vagy holnapután akarod, én itt készen vagyok, valamikor te akarod. Én az agaságot másnak eladtam, sem bégtől, sem passátul nem tartom. Ha követtközöm is, hiszem az Istent, hogy ellent nem tart róla. Hanem így viónk, bestye, hitetlen, rossz bestye kurafi: egy korlátba ketten menjünk; sem tehozzád magyar vitézek ne mehessenek, sem énhozzám török vitézek ne jöhessenek. És ott fegyverrel lehetej, foghal lehetej, mindaddig viónk, hogy egyik az másikat ki végez ez világbul… Leveledben írsz, hogy a Cheyvan (Csejván) és az Abdi harambassa nem ment volna oda az vár allá, meddig az jég tartott. De rossz eb, mi ezt megbizonyítjuk simontornyai vitézekkel és Hazzon agával, hogy ők odamentek, de te nem mertél kijönni, mert nem voltál ember. Hozzá te hamis, hitetlen eb azt is írod, hogy nem volt árpám, mivel tartanom azt a lovat, azért oda adtam teneked. Immár ha az lovat nem szeretted, miért hogy őmagát meg nem tartottad és az lovat hátra nem küldted. Hazug, hitetlen kurafi, az ezen levelembe ha az Chyrák lova vagyon, tehát én tőlem megvárd; ha kedig Chyrák lova az én hitlevelembe nincsen, tehát én tőlem azt ne kérgy. Ha szintén benne volna is, tekéletlen eb, addig neked nem adnám, meddig veled meg nem vinnám. Ez levél látván te, hitetlen eb és rossz bestye kurafi, énnekem választot adj, mely próbán és hol akarod, hogy megviunk, én is mindjárást elmegyek. Isten velem! Költ Koppánybul, 2. Marcii 1598.”

Lett mégis bajviadal, vagy nem, arról semmi nyom. Még kevésbé arról, ki nyerte meg.

Hogy a levél fennmaradt, arra ad következtetést, hogy címzettnek a dologgal kapcsolatban nem volt szégyellnivalója. Mert hisz különben tűzbe dobta volna. Jó emlékként ő őrizte meg? Vagy esetleg – halála után – a katonakegyelet?

Megtörtént-e vagy nem, illetve itt történt-e meg ilyen: a kardhoz s vérontáshoz durvult marok betűi Brueghel téli képei másaként varázsolnak tudatunkba két marcona tábor között egy vaskos párviadalt a Balaton jegén. A románcok rossz ködeinek oszoltán ilyen színeket villantgatnak felénk a múltból azok a történetükkel is lélekre ható, ölelésre méltó kis várak.

 

Időszerű versek

 

Egy körkérdés tanulsága

Szeptember 1.

Amelyik országban, amilyen Magyarország is, kevesebb ember születik, mint amennyi meghal, az rablógazdálkodást űz. Föleszi a készet, nem tesz félre a jövőre. Aki nem nevel gyermeket, vagy nem járul hozzá, hogy mások, kik akarnak, gyermeket neveljenek, az erkölcsileg, jogilag és gazdaságilag arra ítélte magát, hogy mihelyt nem tud dolgozni, éhen haljon. Várjunk csak, várjunk, a Múzsáé a szó. „Az alacsonyabb számú születés nyomán a fiatal korosztályok létszáma mind kevesebb” ugyanis, és így kevesebb a munkába állóké is. De az öregeké, a munkából kiállóké nem, és a dolog természete folytán sosem lesz arányos az előbbivel. Az öregek, a nyugdíjjal vagy másként eltartandók száma tehát aránylagosan egyre nő, de szükségszerűen nő az ő kívánalmuk is, hogy minél több nyugdíjat vagy minél kényelmesebb ingyen ellátást kapjanak.

Eljő az idő, hogy épp akkor lesz legkevesebb a munkába álló, amikor a nyugdíjas a legtöbb, mivel épp ők valósították meg a születéscsökkentés rendjét, nyilván nem lesz logikai kifogásuk az életkor csökkentése ellen sem. Fölállítható a magzati lét megszakításának tartozékaképp az aggastyáni lét megszakításának erkölcsi, jogi és gazdasági indokoltsága.

Csűrhetjük-csavarhatjuk, a Múzsa kezéből akkor sem csavarhatjuk ki a fáklyát, ha az poklot világít.

 

A gépkocsi és szülei

Szeptember 3.

A mosolygós, édes, kicsattanó színű gépkocsi a júniusi vasárnap délelőttben az édeni kék tó partján sütkérezik. Az imént tették tisztába. A fürdőnadrágra vetkőzött harminc év körüli karcsú, izmos férfi hátsó kerekeit mosta meg a jókora ronggyal, a tengely alá is benyúlt. Az ugyancsak fürdőruhás, telt idomú, szép arcú, tartósított hajú asszonyka ugyancsak egy ronggyal, de ő hófehérrel, a lámpákról törölget le valami láthatatlan piszkot, talán egy kis csipát.

 

Gépkocsikról

A városok egyebek közt azért épültek, hogy ott minden helyben legyen, vagyis hogy ne kelljen folyton ide-oda utazni.

Európa nagy városai eltűntek ugyanis – ezt a mondatot írtam le nemrégiben. Meghökkenést keltett, leírom hát még egyszer, még élesebben. Egy óceán hullámai nyelték el őket, civilizációnk büszkeségeit, mélységesebben, mint Atlantiszt, mint a láva Herculanumot és Pompejt. A gépkocsik megállíthatatlan hullámai temették maguk alá őket s az előttük s velük járó magán közlekedőművek.

Ez a vég nem volt előre látható. A városok ugyanis eredetileg egyebek közt azért létesültek, hogy a helyváltoztatással járó veszteséget – s veszélyt – időveszteséget és élet- s vagyonveszélyt is kiküszöböljék.

 

*

 

A félkész városokat, a mellfeszítő, a „metropolisz vagyok” városokat, a fönn-az-ernyő-nincsen-kas, a márványutánzatú maltervárosokat azért szoktam meg bajosan, mert ezt a Párist, ezt az oly „szokatlan” várost gyorsan megszoktam, mert a Városhoz ez szoktatott. Nem négy év múlva, négy hét múlva már otthonosan hajlítgattam a kecskék fejét, ha épp nyájukon kellett áttörnöm, a Sorbonne-ra vagy egy-egy szürrealista megbeszélésre sietve.

 

*

 

Nincs hely baj nélkül. A ház erdővel szomszédos. A kútnál kinnfeledt szappant reggelre megeszik a fülemülék.

 

*

 

A vidéken, ahol nevelkedtem, nem volt kő. Semmi szikla, semmi kavics, semmi márvány – csak itt-ott a temetőben, aranyos betűkkel már s évszámokkal, mintegy a földbe rakottak terméseként.

 

*

 

Édesanyánkról megírni, hogy nem volt szeretetre méltó hozzánk – idáig már előretört az irodalom, a négyezer éves ádáz harca során az igazság kimondásáért.

Édes tanítóinkról ez még nem mondható ki. Tanítóink iránt kötelezőbb a hála, mint szüleink iránt.

 

*

 

– A hazugsággal az elvtárs hogy van?

– Kell hazudni.

– Hála istennek! Igaza van a mamának, mert szereti az azért az elvtársat, hogy nemhiába fizetik az esze után az elvtársat, megvannak a jó szavai, hogy még a felesége is abbahagyja az ablakfestést, ha hallja.

– Mit kellett hazudniok?

– Az elvtársnak könnyen megy?… a… szóval, mondtam már.

– Elvben igen. De meg vannak viselve az idegeim, ahogy az orvosok mondják. Orvossággal sem alszom, ha valami bánt. De még napközben is… Gyakorlatilag nem megy. Illetve egyre nehezebben, hogy még hazudjak is!

– Értem… És különben? Azelőtt?

– Úgy-ahogy… Erőltetnem kellett. Azaz bele kellett törődnöm, ha nem ment másképp.

– De azért megcsinálta az elvtárs.

– Meg, meg! Dühöngve. Persze utána.

– Pontosan! Az én esetem. Pofozni szeretnék.

– Akkor nincs nagy baj. A kényszerhazugság az más.

– Na ugye. Na de… És az a másfajta hazugság, ha már kétféle van?

– Ezerféle van. Százezerféle.

 

Jól nevelni a jövőre*

A háborúkat valamikor öregek határozták el, de fiatalokkal vívatták meg. A nemzedékek között ha több nem, ez az egy valóságos ellentét mindig meglehetett.

Az atomháború azonban már az öregeket is fenyegeti, úgy, mint a fiatalokat.

Mindnyájunk fejében ott a képeslap oldala vagy a híradó filmkockája: kalaplengető tömegek lelkesen éljenzik a háborút. Még ezelőtt húsz évvel is. Ma már ilyen fotográfia elképzelhetetlen. A világ egyetlen pontján sem gondolható el olyan józan eszű – csak egy fél napra előre látó – ember, akinek agya arra a hírre, hogy félóra múlva megindul az atomháború, ne arra fordulna rögtön: hogy lehetne azt elkerülni még most a legutolsó pillanatban is.

Nem hiszem tehát, hogy akadna még a földgolyón olyan, akár fiatal, akár öreg józan fő, akit neveléssel, szép szóval kellene mai háborútól elriasztani.

Ellenem vethető persze, hogy akadhatnak – mert hisz még a közelmúltban is nemcsak akadtak, de nyüzsögtek – olyan nem józan fők, akik ennek ellenére is „kardot csörtetnek”. Válaszom erre, hogy ilyeneken viszont a nevelés sem segít. Aki a nukleáris fegyverek korában a kard korának szintjén gondolkodik és dönt, azt egyszerűen ártalmatlanná kell tenni nemcsak mint köz-, hanem mint önveszélyes őrültet.

És mégis a megtisztelő körlevélben újra és újra fölmerülő nevelés szó működtette legjobban az én józannak vélt elmémet. Meglepő gyors eredménnyel. Azzal mégpedig, hogy – helyesen téve föl a dolgokat – ez a nevelés nem kívánalom, nem jámbor óhaj. Hanem egyetlen lehetőség.

Ellentmondásnak tetszik? Mert hogy ami elkerülhetetlen, arra fölösleges még nevelni is valakit?

Igen, ellentmondás; tán pillanatnyi, tán évtizednyi. De mégsem az egyetlen ellentmondás, amit korunknak meg kellett oldania. Ellentmondást – megoldani? Halálosnak hitt ellentétet a halál bevonása nélkül eltüntetni? Igen; s ezt épp az a kitűnő görög bölcselő hirdette igen meggyőzően, aki az eszmék s események fejlődési törvényét elsőként megnevezte, a dialektika szóval.

A dialektika első tudományos fölismerése már csak azért is tiszteletre méltó (bölcselők körében), mert hisz a legegyszerűbb parasztok s más kétkeziek is pontosan így forgatják az eszük.

Háborút akarni ma, ez éppúgy azonos az elmebajos öngyilkossággal, mint ahogy a egyenlő a-val. Ellentéteket fönntartani, esetleg még növelni olyan háborúval, amely hidegen, mondhatni szárazon, pazarolja az erőt és a vért – éppily elmebajos magatartás. Ám a két képtelenség éppígy hozza világra az egyetlen megoldást. Szót kell érteni. A rengeteg gyászos mennyiségből egy másfajta minőséget kell előszöktetni. A józan észt kell elővenni. Meggyőzni kell; nevelni, igen.

E sorok írója lírai költő, de prózai mondatokat családi élete alakulása folytán, mióta a parasztvilágból kikerült, pszichológusokkal s hivatásos pedagógusokkal cserél. Nevelhető-e egyáltalán az ember, s ha mégiscsak: igen, mi arra a helyes mód? A tudósok és egyetemi tanárok évtizedes vacsoraközi szellemi erőfeszítése, nem is nagy meglepetésemre, pontosan abba a gondolatba sarkosodott, ami a hajdani juhász és bognár nagyapáknak is megülepedett véleménye. Nevelni vagy nevelést megpróbálni a kőbaltától máig észlelt jelek szerint, mégis lehet. Nem is egyféleképpen. Ám jellemre nevelni leghatásosabban, mondhatni egyetlen módon csak egy dologgal lehet. Példával.

Ez fog történni; ez a szent meggyőződésem, már csak azért is, mert – éppoly logikus levezetéssel, mint az iménti – csakis ez lehetséges – a józanság keretein belül.

Lássuk, ki mutat föl jobb eredményt: jobb példát? – mintha ezt már a dolgok – az „ellentétek” – elejétől fogva hallottuk volna. Az acéltermelés, a gépgyártás, a kukoricahozam, illetve a mezőgazdaság terén.

Gondolom, fölösleges még ezúttal is meghúznom a logika két pont közti egyetlen lehetséges vonalát.

A szellem terén is megindul e verseny. Azt hiszem, megbocsátható az elfogultságom. Én ezt a területet – a várható hatás szempontjából is – tartom a legfontosabbnak. Szép statisztikai adat, ha egy ország a frizsiderek számát egyik évről a másikra huszonöt százalékkal emeli. De én – ha a kettő összefügg is – boldogabb és reménykedőbb vagyok, ha ugyanaz az ország a huszonöt százalékos emelkedést a jó drámák, az igényes versolvasók, az eladott hangversenyjegyek statisztikai rovatába rója be.

Nem kell tán már le sem írnom, miben látom én előnyösnek az ifjúság nevelését fokozni – mégpedig mindkét oldalon.

Végeredményben ugyanis itt már közös a cél. A béke, ami ma azt jelenti: az élet. Aki hamarabb megközelíti ezt a célt, furamód versenytársát is, ahelyett hogy hátranyomná, előresegíti. Mert hisz az eredményt mindketten egynek viszik. Az emberiségnek. Amit még üggyel-bajjal lehet arcbőr és anyanyelv szerint széttagolni, de amely épp az így nyert tapasztalatok alapján sürgeti – a józan eszével – a tökéletes s tegyük hozzá: elkerülhetetlen egyesülést.

Az együtt örökölt, de sajnos, annyira más-más módon használt szép eszmények, az emberiség nagy céljainak jegyében.

„E nemes feladat vár a mi ifjúságunkra”, mert „e magasztos munka gyümölcseit gyermekeink fogják learatni” – ezek a ha akarom, kongó frázisok igazat mondanak. A tudomány már egységesítette a világot. Yokohamában éppolyan szerkezetű a villanyfejlesztő, mint Budapesten. A technika legyőzött minden határt. Még a divat is. Gépkocsigumit mindenütt egyformán pumpálnak és ragasztanak; a lófark frizura vagy a bokában szűk férfinadrág a járványok gyorsaságával kerülte meg a földet.

S az emberiség egyesülésének mégis dermesztő akadályai merültek föl épp a mi korunkban. Fölmerülésük azért félelmetes, mert a világ már rég elsüllyedőben vélte a sárkány módra embervért ivó szörnyeket.

Említsünk csak egyet közülük, a legszembeszökőbbet.

A történelem folyamán soha annyi embert nem öltek – és ritkán annyi kínzással – az arcszíne, a vallása, az anyanyelve, a „faja” ürügyén, mint a XX. században.

Nem hiszem, hogy én írom le először: ez volt a XX. század emberének a legmegrázóbb – és legváratlanabb – élménye. Épp azért, mert ez ellen ő már nem kapott kellő nevelést, kellő erejű védőoltást. Épp mert az előtte járó nemzedékek mindezt a kérdést elintézettnek vélték. Mert hisz okait, eredetét már mikor föltárták! Mert a megoldás, a gyógyítás módját már mióta tudták, s bebizonyították a napnál világosabban minden józan ész előtt.

E pillanatban, mikor e sorokat írom, épp a kurdokat ölik. Most épp Amerikában nem engednek be az egyetemre „színesek”-et. És tegnap? És tegnapelőtt? Mióta újságot olvasok, nem volt hónap, hogy valahol ne fogtak volna üldözésbe, rövid vagy hosszabb ideig tartó meggyötrésbe embercsoportokat azért, mert hajuk másképp göndörödött vagy nyelvük másképp képezte a hangot. Mert tanulni a saját nyelvükön akartak.

Az elmúlt harminc esztendő rettenetesre szított gyűlöletlobogásával nem égett ki ez a pokoltűz.

Én ettől óvnám elsősoron is az ifjúságot. Ez ellen gondolkodnék az eddiginél hatásosabb nevelőformán.

Mert – láthattuk – a tudás, a tudomásulvétel még nem – magatartás. Ami az agyamban van, az még nincs a jellememben. Oda csak jó nevelés – jó példák – hatására kerül.

Hogy megbecsüljem a más színűt, hogy minden jogot megadjak a más anyanyelvűnek: a XX. század második fele legjellemzőbben ebből vizsgáztatja meg az emberiséget.

A szocializmus országai romolhatatlan eszméket kaptak. Az oktatást államuk szinte ingyenessé teszi. Minden eszközük megvan tehát, hogy abban a nagy tanulmányi versenyben, amelytől nem kevesebb függ, mint a józan ész fönnmaradása, vagyis az emberiség sorsa, ők lépjenek föl majd a díjazottak dobogóira.

Mindezt persze a legtermészetesebben mindenki a fiataloktól várja. Aki nevel, az föladatot ró ki. Nemritkán olyat, amit ő maga nem tudott megvalósítani.

A fiatalsággal pedig, ahogy ugyancsak hírlik, az egész világon baj van; illetve a fiatalságnak legújabban mindenütt rossz a sajtója. Amennyire jó volt nem is oly rég. Rossz még akkor is, amikor – így mondhatni – dicsérik. Lévén nekem más véleményem, befejezésül csak arról még néhány szót, már az önvallomás anyagából.

 

*

 

Fiatal fővel egyáltalán nem voltam fiatalságpárti.

Igaz, sokat szenvedtem; mint minden fiatal, pusztán ettől az állapottól is. Nem tudtam, mi lesz belőlem, mit hoz a jövő. Azt persze nagyon is jól tudtam, hogy örökké nem a fiatalságot hozza. Vagyis hogy nekem magamnak kell csinálnom valamit magamból akkorára, amikor kikerülök a fiatalságból.

Abból pedig nem kerülhetek ki pucéran. Nem lesz igazi emberi sorsom, ha nem fölkészülten alakítom – ilyenekről találok régi irataimban följegyzést.

Igazságot talált el a megtisztelő levél, amely a körkérdés pontjait elém adta, hogy erről az egész világon sokat vitatott problémáról nyilván már kialakult véleményem van.

Írhassak ide néhány – első olvasásra tán összefüggéstelennek tetsző – mondatot. Annak az eszmecserélgetésnek egy-egy kanyarját jelzik, amelyet véleményem kialakítása közben önmagammal folytattam, már ezekben a napokban.

 

*

 

Az ifjúság nem azért probléma, mert jön, azért, mert – elmúlik.

Az ifjúság csak azoknak a népeknek a problémája, jó gondja, amelyeknek jövőjük van. Amelyek tehát a jövőjükön is munkálnak, néha szinte több buzgalommal, mint a jelenükön. Amelyek tehát hisznek az életben; mégpedig egy előre látható, megtervezhető életben. Akik tehát a saját egyéni életükön túl is benne akarnak lenni ebben az életben. Mit kerülgessük: akik a munkájukkal, eszükkel, egyéniségükkel ott akarnak maradni az életben, a munkában. Igen, voltak s lehetnek korok, amidőn még az aggastyánok is optimistán néznek előre.

Az ifjúság voltaképpen a meglett korúak problémája; mindazoké, akik az életben föladatot találtak.

A nemzedékeket tehát nem az esztendők választják el, hanem a célok. Ha azok nemzedékenként mások.

S ha egy társadalom minden nemzedéke egy célra tör? Akkor csak évjárat van? Akkor az öregek valóban „örök fiatalok”.

S ha egy társadalomnak semmi előre késztető célja sincs? Az ember azt gondolná, akkor generációs különbség sem lehet. Akkor van csak igazán. Amikor értelméül az élet csak a jó élést nyújthatja, az élet élvezését. Akkor – nem kis képtelenségül – mondhatni, a fiatalság – a cél, olyan értelemben, hogy az irigység tárgya is – cél.

Egy francia útleírásban olvastam, hogy egy szaharai oázis parasztjai az írónak arra a kérdésére, hogy hány évesek, egymásra néztek, előbb zavarodottan, aztán kíváncsian. Nem az esztendeik múlása szerint számították az életkort.

Ahogy a „történelem előtti” korok népei sem.

Erre a kérdésre Homérosz hősei is furcsállva néztek volna egymásra.

Az Iliász-t pontosan el tudom helyezni a történelem sorrendjében. De az Iliász-on vagy az Odüsszeá-n belül számomra is áll az idő.

Ahogy állni fog, ilyenképpen, abban a „történelem utáni korban”, a jövendőnek abban a megálmodott korszakában, amidőn az ember az életnek ahhoz méltó céljaira törhet, szabadon már az eldologiasodás nyűgeitől.

Megértettem, s nemcsak a férfi, hanem az embertársi udvariasság egyik alapszabályaként respektáltam, ha a nők megmásították születésük évét, nemcsak idegenek illetéktelen faggatására, hanem kedvesük karjaiban is. Épp csak nem helyeseltem. Hisz nekik épp azáltal vált az idő munkája rettenetté. Holott azt épp elfogadva lehet a helyére tenni úgy, hogy az a hely másodrangú, sőt ötödrangú legyen.

Nem csak a fejlődéssel kell lépést tartani. A hanyatlással is, csak ezt az utóbbit már nagyon korán számításba véve. Aki munkára való korában, valóban elvégzett valami munkát, jó lakatos, jó apa, jó betegápolónő, jó író volt, vagyis művet hagyott maga mögött – egy fejőasszonynak is van életműve –, az könnyebben megy kifelé; merőben azért, mert könnyebben nézhet hátrafelé. Valamiképp mégis elégedetten.

Összevonva tehát végül a két szálat: gyermekeinket két irányban kell jól nevelnünk. Szívják a vérükbe, hogy olyan bolygón élnek, amelyen mindenki egyenjogú. Keressék meg minél előbb azt a munkát, amelyben egész lényükkel el tudnak merülni.

Teljes embernek s teljes embertársnak lenni, erre irányítsuk a fiatalokat a példánkkal.

 

 

Amsterdam, október 3.

Zeedijque. A külső városfal töve utca. Varázslat. Erről nem szoktak megemlékezni. Esti séta. Színészek pihenőben. Sejtelmes világításban törökülésben, kortyolva, csokoládézva, angolul tanulva. Az első kövér. Szépek. Maláji istennő. Egy diák alkuban átmegy egy másikhoz. Kint esik. Ez meleg otthon külsőt ad, az a paradicsomot – édeni fénnyel.

A vonaton szép holland lány. Milyen nyelven beszélnek? „Magyarul.” Bólint. És a magyart milyen országban beszélik? Magyarországban. Nyilván hollandul tudta csak a magyart?

Színes matrózok – négerek – csavarognak az esőben, leskelnek a fény felé, nekik ez a kultúra, a civilizáció, de állnak nők a kapualjakban is.

Csatornákban olajosan a fények.

Másnap reggel napsütésben – minden tiszta. A háromemeletes szűk házacska mint egy kápolna, tiszta.

A holland család: intellektuális nő, vidám közhangulat, három gyerek – milyen rég nem láttam ilyet. A „család” az igazi alap. Átlátszó Hollandia. Ezt valóságosan kell érteni. Már közeledőben az ország felé átfolynak a szokások, mint a nyelv.

Bécs unalmas.

A rajnai szőlők – egy végtelen Badacsony. Loreley: à Bacharad.

Telefon Kölnből.

Úti élmény: menj el a nővel, akit megismerni akarsz.

A polgári házasságok kudarcának oka, hogy túl korán megismerik egymást: a nászút alatt.

A nőt, akit ez út alatt megismertem, huszonnégy éve látom naponta mellettem.

Az első író külföldi magyar.

 

 

Köln, október

A Hohenzollern hidat a lovasairól ismerem meg. Esik az eső.

Karját jobbról egy fiatal, balról egy még fiatalabb nő karjába fűzve idősödő úr lépdel a kölni Hohenzollern hídon fölfelé, az úttesten. Megteheti, nincs forgalom. (Csak a vasútnak és gyalogosoknak.) …Hanyag eleganciával van öltözve, azoknak az idősödő uraknak a példája szerint, akiket voltaképpen öltöztetnek (a karján függő ilyen nők).

A híd nem vezet sehova. Csak le a mélybe. Ott töltöttem egy éjszakát.

A Ruhr-vidéken ágyú dörgött. Vörös hadsereg, kicsi szűk bakancs.

Hanyagul beszél, először ilyesmiről, mert szégyenlős az érdemeire.

 

*

 

A proletár gyermekkor leíróira ugyancsak rácáfolnak korabeli fényképeik. A fiúcskák, akiket az emlékezet mezétláb, szakadt ingben, mostoha tépte fürtökkel ábrázol, ezeken a kartonra ragasztott képeken megannyi kis lord. Igen, mert édesanyjuk erre az alkalomra kicsípte őket. Hajzatukat még a mostoha is ragyogóra nyalta. „Levetetni” magunkat ünnepi betetőzése volt: első áldozásé, esküvőé, rokonlátogatásé. A még fekete lepellel működő gépek előtt a nyomor hétpróbát szenvedő áldozatai kacéran legyezőt és fogantyús sétabotot tartanak. A gyermek Nagy Lajos játékkarikát, a kamasz József Attila drága flóbertpuskát. Bakák és mosogatólányok ábrándozva alpesi patakok hídfájára könyökölnek Sárpilisen és Hajdúböszörményben.

Nincs valóságellenesebb, mint a perc naturalizmusa. Nincs csalóbb, mint a fényképhűség. Nincs felelősségesebb, mert nincs veszélyesebb, mint afféle látni, hallani s hovatovább immár gondolkodni tudó gépek kezelése. Csak retinájuk, dobhártyájuk van; nem lelkük.

Nem kár ezeket egyszer számba venni.

Ezekre gondoltam, miután kijöttem Burns szülőházából Skóciában, s megállapodtam végre a Londontól tartó másfél napos út után. Ha nem jövök el, csúnya csapdába estem volna. A fényképek álnoksága révén.

 

 

Stratford, október 12.

Áll, azon helyen, ahol hajdan, Shakespeare iskolája. Nem mehetünk be. Tanítás folyik benne ma is. Coventry előtt nem egy futballpálya és tízezer néző, hanem tíz futballkapu s egyetlen néző sem.

 

 

Glasgow, október 15.

Hálókocsin reggel ½ 7-kor. Végre tanyák. Az egyfele hajolt fák – mint a skót tengerparton. Csak tehén, 60, 210 acre, csak rét. A szép kisgyerek, a szép anya, a tömzsi, erős férj. Az istálló a konyha előteréből. Közben a hajdani konyha (most ebédlő), majd a szalon.

Ayr felé, a régi híd s az új. A kipucolt vidék.

A könyvtárban az összes magyar népköltészet és a Hét évszázad versei.

A szülőház, amit gazdag… otthonnak hittem, a fénykép hamisítása.

Nyomortelep.

Glasgow-ba vissza, a fjordok, a tenger, a toronytalan skót templomok.

Az egyetlen fürdőkád, melyben végignyújtózkodhattam.

A Monument a szegény házakkal öregeknek.

A szén gyufától a nyitott kandallóban, a mezőben is meggyúlna két hasáb fa alatt.

 

 

November 16.

Alakulásom igen egyszerű. Társas lénynek születtem, egészségesnek. Emberiség annyi, mint közösség. Emberiesség annyi, mint jó beilleszkedés ebbe a közösségbe. Kerestem a társulást, a közösséget. Haza, munkásmozgalom, az egynyelvűek tábora, azaz „iskolája”, ezek voltak a grádicsok. Igazságérzetem kormányozott, hogy hol a helyem: hol van szükség rám, hol szolgálhatok. Az élet értelmét – a halál csábításainak elutasítására az erőt – ebben a szolgálatban véltem.

 

Fábry Zoltán munkásságáról*

Fábry Zoltánt – bár szemtől szembe sose láttam – negyven éve ismerem, úgy érzem, személyesen; a hangjáról.

Amit ő negyven éve nevez hűségesen vox humanának, hűségesen, kitartóan, egyértelműen.

Ez nem kis dolog.

Ez a hang mindig a végekről érkezett hozzánk. Magyar olvasói területünk északi limesvidékéről. S ugyanakkor a szocialista humanizmus hol előretolt, hol visszavont lövészállásaiból.

Fábry Zoltán mindig harcban állt. Túlfűtött, túlzsúfolt szava sokszor vált fojtottá, szaggatottá: sokszor elhallgatott. Hogy micsoda pokolból jött forgószelek járták keresztbe-kasba ezt a negyven évet s ezt a mi Duna-vidékünket (s vele a világot), annak az is termométere volt, hogy mikor meddig hangzott s aztán hogy csuklott meg, hogy némíttatott el ez a hiteles, jó fémjelzésű szó. Az Ady-iskola hanghordozását idéző Figyelmeztető Szó.

Fábry Zoltán író-eszményeinek jó része nekem nem eszményem. Okfejtő módja sem az enyém. Kevés mégis a kortárs író, aki elé kisebb megilletődöttséggel állnék oda, hogy valami évforduló ürügyén működésére dicsérő beszédet mondjak.

Legutóbbi könyve nem közönséges hatású. Ránk pirít, megszégyenít. Vagyis az író megint föladatot, harcot vállal. Olvasói, anyanyelvi területünk egyik jelentős – valamikor Kazinczy, Batsányi vezette – fertályáról ad képet. Ez előtt nem azért sütjük le a szemünk, mert amit ábrázol, fájdalmas. Azért, mert nem gondoltunk rá; mert rossz pásztorai voltunk testvéreinknek; mert magunkba engedtük a mulasztást, megfeledkeztünk a föladatunkról. Az íróiról, az emberiről.

A kép, amit Fábry Zoltán nyújt, nem derűs. De az írói tábor, melynek irányítása őrá szállt, nincs híján sem tehetségnek, sem mondandónak. De ahogy Fábry szava ismét száll, ahogy az a vox humana erősödik, az sikert ígér, íróit is, eszmeit is.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]