1962

Bartók népdalgyűjtéséről^*

Az én viszonyom a zenéhez vigasztaló lehet igen sokaknak. Mindazoknak, akik nemigen értenek a zenéhez. Kezdetben nekem sem volt semmi érzékem, semmi tehetségem sem a zenéhez, jellegzetes botfülű voltam. Szerettem volna hegedülni tanulni, mert a faluban volt egy banda, mindig éjjelizenét adott, de nekem még a szájharmonikán sem sikerült. Ez eléggé kétségbe ejtett akkor, amikor már verseket kezdtem írni, és tudtam, hogy a költészet és a zene egy anyaméhben születtek, vagy unokatestvérek, és illenék a költőnek a zenéhez is érteni. A magyar vers legnagyobb ritmusművésze, Arany János után Babits Mihály talán még botabb fülű volt, hogy így mondjam, a zenéhez, a muzsikához magához, mint én. Hogyha a társaságban a hangulat fölmelegedett, meg szoktuk őt kérni, hogy énekelje el a Himnusz-t. Rá se lehetett ismerni. Maga Babits nemcsak nagyon élvezte a zenét, állandóan járt koncertre, hangversenyre, hanem értett is a zenéhez. Azok a zenei vonatkozású versek, amelyek a köteteiben, főleg az ifjúkori köteteiben vannak, azok mind élmény alapján születtek. Szabó Lőrinc, aki nagy zeneértő volt valóságosan, amikor ráébredt, hogy nekem milyen kis tehetségem vagy érzékem van a zenéhez, nagyon kedvesen, szinte instruktorom volt a zenében. Majdnem erőszakkal vitt el az Operába. Wagner-muzsikákat úgy hallgattam végig, hogy mellettem ült, és csaknem taktusról taktusra magyarázta, hogy mit kell élveznem. Igen sokat beszélnek a magyar vers új ritmusáról. És soha nem említik meg Szabó Lőrinc nevét. Az érdekesség az, hogy Szabó Lőrinc, aki igen kitűnően muzikális volt, a zenéből vitt valami ritmust be a verseibe, amit általában beszédritmusnak éreznek az emberek. Verseiben mindig egy indulat, majdnem azt lehet mondani, egy wagneri zenei kompozíció működik.

A magyar nyelvnek van ez az érdekes szava, hogy zeneszó. Egyetlen más nyelvben nem hallottam, nincs ehhez hasonló. Tudjuk, hogy a zene, ez a kifejezés nyelvújítási szó. Azt hiszem, a zenebonából nyeste le talán Helmeczi vagy a kornak valami nyelvújítója. Hogy a zenének mégis szava lehet, ez adta nekem azt a gondolatot, hogy mivel minden művészi alkotásban van valami emberfeletti, logikával ki nem fejezhető, tehát meg kellene tudni, hogy a zene mit akar a nyelvtanra áttéve, a logikára áttéve mondani. Mikor az ember zenét hall, akkor valóban olyan erőfeszítést érez, valami olyat vesz most tudomásul, amit az utcai beszélgetésben senki sem tud vele közölni. De mi ez? Miért nem mondja meg a muzsika majdnem emberi hangon, hogy ezt és ezt akarja mondani? Nyilván azért, mert muzsika, mert azt csak muzsikával tudja kifejezni; holott én az agyamban logikába foglalva szeretném megérteni. Ez foglalkoztatott, amikor azt a verset írtam: mit is akar mondani a zene általában. Abban a versben akartam kifejezni, mit gondolok én arról, hogy a zenének mi a kötelessége az emberiség számára.

1934-ben kint voltam a Szovjetunióban. Érdeklődve a magyar népnek nyelvrokonai iránt, Leningrádban elmentem a Keleti Intézetbe, hogy kapjak osztják, votják, udmurt, máli – ezek mind a magyar népnek a rokonai – nyelvtanokat. És ott a kezembe adtak rengeteg népdalt, ezeknek a velünk rokon népeknek a népdalaiból. Ezeket itthon mind odaadtam Szabolcsi Bencének, aki akkor foglalkozott a magyar népdal eredetével. Körülbelül két hónapra rá valaki telefonon felhív, bemutatkozik: Bartók Béla. Körülbelül ezt mondja tréfásan: Kedves uram, én életemben még nem loptam, még kevésbé raboltam, de most elkövetek valami ilyesmit. Ezeket a népdalokat Szabolcsi nekem adta át, én meg magának ezeket nem vagyok hajlandó visszaadni.

Bartókot, Kodályt kezdetben én nem zeneszerzői munkásságukért becsültem, hanem azért, mert fölfedezték a népi műveltség értékeit, és ezzel egy kicsit uralkodóvá tették végre a népet Petőfi hite szerint, legalább a szellemi életben. Véletlenül úgy adódott, hogy Bartóknak legszebb népdalai a mi vidékünkről valók. Iregen gyűjtött ő nagyon sokat. Aki megnézi gyűjteményeit, látja, hogy a terjedelmes tömegű gyűjtése alatt ez áll: Ireg. Ireg Ozorától, az én gyerekkorom helyétől kilenc kilométerre van. Így pontosan azokat a gyerekdalokat, népdalokat, amiket én odahaza élvezettel fújtam még és énekeltem is gyerekkoromban, később felfedeztem Bartók zenéjében, olyan feldolgozásban, ami a mi életmódunkat, a mi versmondási módunkat adta vissza. Ez volt a másik út, ahogyan közeledtem hozzá és fölfigyeltem, nemcsak a zenei munkásságára, hanem arra, amit ezzel kapcsolatban a népi kultúráért tett. Később a mi népi irodalmi mozgalmunkban valóban Ady, Móricz mellett a két nagy csillag Bartók és Kodály volt, még azok számára is, akik nem értettek sokat a zenéhez. Bebizonyították, hogy igenis óriási értékek vannak a nép műveltségében. Ők adták szinte vissza a hitet ahhoz, hogy érdemes bízni a magyarság erejében, a magyar nép föltámadási erejében, és ezáltal valahogyan erkölcsi parancsot is jelentettek számunkra.

Azonkívül említettem – nem lévén nagy zeneértő –, inkább egy szomj, egy negatívum vezetett kezdetben hajdan Bartókhoz. Nem szerettem a cigányzenét. Nemcsak azért, mert a rokonságom ezzel szokott mulatni. Ez inkább részegeskedési alkalom volt. Mikor a faluban, a kocsmában megszólalt már a muzsika, egy olyan disznósivításhoz hasonló kornyikálás, valami olyan nyálas, annyira zeneellenes hangzörej kezdődött, hogy idegenkedtem ettől. Azt hittem, énnekem a magyar népdalhoz soha semmi közöm nem lehet, mert azonosítottam a magyar népdalt valahogyan azzal a – ezt kell mondanom – hangricsajjal, amit Petőfi remekül leírt A helység kalapácsá-ban.

 

*

 

Az életmű azon ismerszik meg, hogy először is szembefordul a létrehozójával. Most két dolog lehetséges. Egy, hogy az alkotó megijed és engedelmeskedik, szolgálni kezdi a mű igényeit. „Hű” lesz hozzá. Köszönöm szépen. Olyanféleképp lesz ugyanis hű, mint azok a bizonyos szüzek a Minotauruszhoz.

 

*

 

„Pesszimista” vers? Fából vaskarika. Hisz a legkétségbeesettebb vers is – a legrosszabb esetben is! – jajpanasz, segélykérés.

„Pesszimista” a segélykérő?

Éppen optimista.

S csak annál optimistább, minél kétségbeejtőbb helyzetből – minél kétségbeesettebben – kiált; még ott is reménykedvén, hogy lehet segítség.

Mert másképp – kiáltana?

 

*

 

Nehéz persze lentről kiáltani.

Sehol nem akkora ugyanis a hangzavar, mint a panaszok közt.

Az öröm hamar énekbe, harmóniába rendeződik.

A fájdalom nem.

Mert a szenvedésnek máig nincs kultúrája; a kínnak nincs hierarchiája. Akitől egy verebet ragad el a halál, néha nagyobbat sikolt, mint aki anyját, barátját veszti el. E téren ma is barbárok vagyunk.

Legvadabb babonánkat, leggyerekesebb hiúságunkat nem győztük még le. Szembe se néztünk velük.

 

*

 

Adyra egy nemzet mondta azt, amit az adomabeli gazdag ember a házába tévedt nyomorékra: dobjátok ki, mert megszakad a szívem.

Azaz dehogyis azt mondta; ezt – amit a „pesszimizmus” értetlenjei ma is –, szúrjátok le, mert már ez a kis tokaji, ez a kis pástétom sem ízlik.

Bár akadt volna torkán, ugye? Tán nem ver oly kitartóan s végül is „katasztrofálisan” a guta.

A költők „pesszimizmusa” nem méreg. Gyógyszernek, igaz, magasabb rendű. Hozzá kell edződnünk, akkor hat.

Minden valamirevaló kultúra tartozéka, animálója.

Ez természetes is. Miképp terjedne másként az ismeretkör a mélység felé is, de a magasság felé is?

Valahol el kell hát kezdenünk a kikászolódást a lelki jurtákból és vigvamokból. Nem vagyunk gyermekek, és nincs isten fölöttünk.

Ezzel – és még sok mindennel – szembe kell néznünk. Rengeteg dologgal, ami – nincs! Óriási és hősi feladat. Bármily furán hangzik, csakis így találhatjuk meg azt, ami van.

 

*

 

Annyira valamiféle ünnepi magaslatnak hallottam emlegetni a 60. életévet, annyira valamiféle hegyi állomásnak, félig-meddig végállomásnak, ami után már nemigen kívántatik több, hogy végül is holmi fennsíknak képzeltem, amelyről már nem kötelező semmi további erőfeszítés, semmi emelkedés.

 

*

 

A holmik közt, amik nagyszüleim házába vonzottak, nem utolsó helyen állt a szemüveg. Nálunk otthon – s a közöttünk lévő házakban – nem volt szemüveg. Náluk nagyapáméknál pedig kezdetben kettő is volt, nem lévén egyidősek. Nagyszüleim a korosodással járó látásgyengülés ellen egy darabig más-más üveget használtak, amikor épp használtak. Később egy megfelelt nekik. Főleg azután, hogy nagyapám látása a vakság határáig megromlott.

A szemüvegek akkor is el-eltűntek, amikor ketten voltak. Még gyakrabban tűnt nyoma persze az egymagában maradottnak.

A ház életét sokféle esemény pezsdítette a szokásosnál is élvezetesebbé: a macska egeret fogott, elpattant a lámpaüveg, a süldő a csibék közé szabadult. Ilyenkor mi, fiatalok fokozottabb részt vettünk a ház életében. Ezek az alkalmak gyors lábakat kívántak. Egyiknél sem kapott olyan tevékenységet az ifjúság, mint az előbb még itt volt szemüveg rejtekhelyének fölfedezésében. Hol lehet? Nehezen járó sublótfiókokat lehetett kiráncigálni, mestergerenda közéig fölhúzódzkodni, ágy alatt a falig becsúszni, végigügetni a szomszéd házakat, ahol nagyanyánk a nap folyamán megfordult. Hol lehet az a ravasz jószág?

Ott volt nagymama homlokán, a szemöldöke fölé tolva, a kendője alatt.

Egyszer reggeltől estig ott volt. Nagymama egész nap bekötött fejjel járt: a szemüveg álnokul a kendő alá vette be magát.

Nekem egy szemüvegem ezen is túltett, nem sokkal az elbocsátása előtt. Úgy kerestem jó félóra hosszat, hogy közben vele néztem, csak már homályosan; azt az új állapotát kerestem, amikor még jól láttam vele.

A pusztáról^*

Elvezető a Balatonhoz^*

A legmaibb fényképalbum Olaszországról – Németországban jelent meg; fotó: János Reismann, szöveg: Carlo Levi. A Szovjetunióról az első Pestre jutott fényképalbum Párisban látott napvilágot; fotó: János Reismann, szöveg: Pierre Courtade.

A Balaton-vidék első lírai fényképkönyve külföldieknek készült. Fotó: Reismann János. Engem ért a megtisztelés, hogy szöveget írjak hozzá; úgy mégpedig, hogy az idegen nyelveken fog megjelenni.

A lelkes kiadók egyetlen érvét sem fogadtam el, hogy – sor kerülvén a magyar kiadásra is – a magyarázó mondatokat legalább itt-ott honi ismereteinkhez visszaalakítsam. Bár nem mindig élvezetes, nincs figyelemre méltóbb és okosítóbb, mint midőn meghitt arcunkat oldaltükörből pillantjuk meg, vagy midőn hátulról lefilmezve tovább-ballagtunkban szemlélhetjük előnyösnek hitt termetünket.

Sok ismeretnek van határa. Egynek soha és sehol. Az önismeretnek.

Mert hiszen ehhez is az ismeretelmélet tanítása szerint külön alany és külön tárgy volna szükséges. Azaz ki kellene lépnünk önmagunkból!

Egy-egy villanásra mégis ebben lehet részünk, ha beleéljük magunkat a lehetetlenbe: idegenként, világkörüli út során tekinthetünk szét szívünk és elménk örök otthonában.

A víz megnyugtat.

A csöndes tenger megcsillapítja a háborgó szívet s elmét.

De a viharos is.

Egy cérnaszál patakocska a hegyi ház mellett ötszörösére emeli biztonságérzetünket. Látnunk sem kell. Csörögdélésének puszta hangja fölér egy altatópor s egy Andersen-mese hatásával. Ha egész éjszaka hallgatjuk úgy, hogy már meg se halljuk, reggelre tisztára öblíti az agytekervényeket, az idegcsomókat.

Vaksötéttel érkezünk, pitymallat előtt indulunk, egy pillanatra sem fogjuk kinyitni szállodai szobánk szoros pikkelyű zsalugátereit. De ha választhatunk, azt a szobát kérjük, amelynek ablaka a tóra néz.

A jármű, melyben társaságunk utazik, nemsokára vízpartot érint, csak ezt tudjuk. De hogy pontosan mikor, hol, melyik oldalról, senki sem sejti. Hirtelen valaki megszólal: Ott van! Hangjában a zsákmánylelés öröme. Ő is, mi is azt érezzük: győztes, érdeme van.

A csöpögő vízcsap nem nyugtat meg.

Csak a természetben élő, a még szabad víz.

Ennek rejtélyes-édes hatása oly módon is mélységes, hogy – semmi kételyünk felőle – tudatunk legmélyét, ösztönünk legbensejét érinti.

De mi lehet a rejtély magva?

Íme, a kérdés. Íme a válasz.

Mi lehetett a még nem is vadászó, hanem még gyűjtögetésből élő, egész nap bogyó s gyökér után kóborló ősünk legfőbb gondja? Hogy estére legalább a szomját oltsa. De ez volt a vadászé is. Ez a nomád csapatoké is, akiket mindig valami kényszer – éhség vagy ellenség – vert ki a pusztába, gyakran bizony nagyon is ismeretlen irányban. Csak víz, csak víz legyen!

Mi minden lehetett, ha az lett, az első boldog vedelés után még. Mosdás! Főzés! Tán még hal is.

Lelkünk legmélye mozdul egy picikét, ha víz mellé érünk. Egy atavisztikus hang azt sóhajtja: Nagy baj már nem lehet.

Figyeljük – távolról, tapintatosan – a horgászokat s a szerelmeseket.

Ha egy faluban tó vagy patak van, száz szerelmes pár közül – a zavartalanság hasonló föltételei között – kilencven annak partjára ül.

Miért nézik óraszámra oly kitartóan a szerelmesek a tó hullámjátékát, a folyó habjainak suhanását? Mert azok is, akár ők, csak egyet mondanak, de évbilliók óta?

A horgászokról később.

Miért ne kezdhetnénk mondandónkat akár a nagy lírikusok s a nagy kereskedelmi ügynökök közös invokációjával: az esetleges vetélytársak oly bevált leszólásával? Ilyen tavat, mint amiről most hallani fog, nem talál még egyet az Utazó.

Mert mire való egy tó?

El se gondolná az ember, mi mindenre. Fürdésre először persze.

De Európának alig van tava, amely igazi fürdőzési alkalmat képes nyújtani melegvérűek – így emberek – számára is. E tavak legnagyobb részét ugyanis két-háromezer méter magas hegyek övezik, rendszerint elég szűken; vizüket a napsugár így alig éri; mélységük is az ezer métert kerülgeti. Vizük így nyár derekán is jéghideg. Érzékenységük kímélendő, nem nevezzük néven e szemre tán mutatós, de testi örömet vajmi csekélyet nyújtó, alaptermészetükben frigid teremtményeket; bizonnyal így is magukra ismernek. Fölhevültében az ember tán elemükbe veti magát, de azon nyomban már kívánkozik is kifelé. Amiben ezek részesítik az élet urát, az nem az a lubickoló boldog ölelkezés, nem az a reggeltől estig tartó hullámba be, partra ki való édes változatosság, nem az a testmozgató, lelket nyugtató egyesülés mintegy a természettel, amit kedvező éghajlatú tájak lakói fürdőzésnek neveznek. Akik is egy-egy sikeres nyári víziélet után úgy térnek otthonukba, ahogy egészséges halandó a nászútjáról: feledhetetlen azonosulás, hódítás és átadatás emlékével.

A kelet–nyugati irányban hosszan elterülő Balatont az északi légáramlás ellen az ötszáz méternél sehol sem magasabb emelkedések olyanformán oltalmazzák, mint az Alpe Maritimek az Azúr-partot. Kisebben, azaz még emberiesíthetőbben. Dél felé a tó nyitott lévén, a nap, mihelyt a sík horizont alól fölmerül, teljes hosszában végigküldi rajta pillantását és melegét. És rajta tartja, amíg csak el nem tűnik a nyugati laposokban. Már ettől magától versenyen felüli e tó.

Amelynek nem egy jelzője elé valóban a legszigorúbb tárgyilagosság teszi oda a leg szócskát. A Balaton Közép-Európa legnagyobb tava. Területe 600 km², s ekként 20 km²-rel hagyja maga mögött a Genfi- és 60 km²-rel a Bodeni-tavat. De ez csak olyan büszkélkednivaló, mintha egy torony azzal akarná fölülmúlni a reimsi katedrálist, hogy hány méterrel kiemelkedőbb nála. A Balaton Európa legkellemesebben temperált olyan tava, amely – ki- és beömlő folyói jóvoltából – állandóan üde-friss vizet nyújt. Páratlan temperáltságát a mérhetetlen mennyiségű napfényen kívül annak köszönheti, ez a föld egyik legsekélyebb, legemberméretűbb tava. Noha vannak helyek, ahol 11 méterre megy le a mérőón, átlagos mélysége három méter. Mivel egyenletesen mélyül, partjai mellett száz métereket haladhat az úszni nem tudó is. Siófoknál – amely emiatt a gyermekek és az aggódástól is mentes szülők paradicsoma – kilométereket.

Május és október közt a tó vizének átlagos hőmérséklete 20–22 fok. A víz a tudomány nyelvén alkalikusan lágy, a költők nyelvén selymesen simogató, a háziasszonyokén mosásra, mosdásra megfizethetetlen. Partra érkező habja megannyi simogatás. Földdel érintkező viselkedésére a tó így nőies. Ellentétben a mindig elégedetlen tengerekkel, amelyek, mint tudjuk, állandóan szemetet, széndarabot, homokot köpködnek, s kedvüket abban lelik, hogy sós verejtékű karjaik ökölvívó csapásaival orron csapják a gyanútlant. A Balaton nem is nőies: lányos. Nincs, aki ne ifjúkorára emlékezve üljön partjainál, akkor is, ha ősz fürtökkel érkezik oda. Nemcsak bőrünknek, e tó szívünknek is meleget szolgáltat.

Levegője ennek ellenére sem tikkasztó. Tündöklő, ingujjra vetkőztető, de mégis hűs. A víz sugárvisszaverő ereje ugyanis szintén párját ritkítja. Minél szűkebb szögben esnek a nap sugarai egy víztükörre, a visszavert sugarak száma annál több. A Balaton a nap 4 fokos állásánál – alkonyat előtt – a sugarak 65 százalékát veri vissza. Ez is kedvez a partvidék hőmérséklésének. Ember és növény: óraszámra napon piruló gépírókisasszony és szőlőfürt így újul az esti szellőlengedezésben.

Beszélheti a földkerekség minden világnyelvét az utazó, az idiómából, amire fülét a tó partján hegyezi, egy kukkot sem fog érteni. Ehhez hasonló ejtésűt és szerkezetűt az öt világrészben sehol sem hallhat, hacsak nem Finnországban s az Ob-folyam torkolatánál. Ahonnan e nép elei ide vándoroltak.

Ahogy Európa minden frissen érkezett népe, történetüket a magyarok is így kezdik: már a régi rómaiak… A Balaton tavában – amelyet ők még, a rómaiak, Pelso tavának hívtak – valóban az ő fiataljaik is fröcskölődtek. Egyik császárnőjük füredi vízzel kúrálta magát. Plinius megemlíti azt az ásott árkot, amely a Tihanyi-félsziget nyakában húzódik, s rajta a kőhidat… A vulkanikus jó balatoni borokat is először a rómaiak szűrték és hörpintették. A rázó kétkerekűjén jegyezgető Marcus Aurelius nyilván erre haladtában, e táj hatása alatt is viaszra vetett valamit. Utána jobbadán már csak a sírok adnak jelet. Keszthelyről legújabban is egy hun vitéz jelentkezett lovastól (ami miatt majdnem magyarnak nézték), majd egy tízéves kisleány teleaggatva mütyürkével, siratni való drágasággal, igazolásául annak, hogy egy kis szív azért a hunokban is volt. Itt Keszthelynél született különben a nagy Teodorik császár is, minden gótok közt a legkülönb. Palotáját, szülőházát azonmód lakták még az avarok, akiket nem egy történész afféle átmenetnek vél a hunok és a magyarok közt. Az avarok függetlenségét Nagy Károly törte meg a IX. század elején. Ez itt a legforgalmasabb évszázad. Károly frankjaival bajorok is jöttek, majd szlávok. Ezek egyik törzsfőjét, Pribinát, közvetlenül a magyarok megjelenése előtt Jámbor Lajos hűbéri fejedelemmé tette. A magyarok – még ugyanabban a században – az ő országlását döntötték meg.

Vannak nyelvészeink, akik vitatják, hogy a Balaton nem az álló víz jelentésű szláv blató-ból származik (hanem a korai oklevelek Balaton-nemzetségének nevéből), ahogy szerintük Tihany sem az ószlovén csendes-t vallja eredetéül, hanem ugyancsak egy honfoglaló család nevét. E sorok írója szívesebben venné, ha a nyelvészek ezúttal tévednének. Ez a jóval szebb elsőség mellett tanúskodnék. A hegyek, folyók, a dűlők neve nem úgy őrződik meg, hogy valaki időálló betűkkel rájuk vési. Azok emberi agyba vésődnek. Ez pedig csak úgy történhetik meg, ha az ily nevek eredeti tudói, az első megtelepülők, békésen együtt élnek a következő néppel. Hagytak mindmáig élő helységnevet ránk a gepidák, a kelták, a longobárdok, e táj azelőtti lakói? Sajnos, a nép ajkán a latinok sem. A magyar nyelv itt az első, amely egy előtte – mindössze néhány évtizedig – itt élt nemzet szavait is udvarias szeretettel (mert van más szeretet is) a maga szavai közé illesztette. A Balaton vidéki helységnevek oly ősmagyarul rivallnak a fülbe, mint egy pusztaszeri névsorolvasás – hogy a közepén kezdjük –: Fajsz, Jutas, Kenese, Lád, Lehel, Örs, Szalók, Vazul! Ezeket a neveket, úgy látszik, nemcsak csata közben lehetett jól ejteni, hanem két ölelés közt, majd – édes gügyögéssel – csecsemőre hajolva is. A tó mindkét oldalán ilyen nevek őrzik – a múltat. Ameddig az írásos történelem visszamegy (1055-ig), a vidék magyarul beszél. Ez a vidék nemcsak úgy szíve az országnak, hogy a legszebb; úgy is, hogy a legősibb. Semmi akadálya nem lett volna, hogy dűlőiket és falvaikat eleink újrakereszteljék. Ma sem lenne; elvileg. Mert eleve hallható szinte az országos füttykoncert, amely az ajánlatot fogadná, hogy mondjuk a Balaton helyett ezentúl, teszem azt: Emese Vize. Türelmesek vagyunk ma is. Virtusában a nép a régi.

Itt egyebekben is. Az író, aki többet olvas, mint ír, alig van védve a magát rokon célúnak álcázó tudományágak csábításai ellen. A filológia után most az antropológia nyújtana kéretlen segédkezet. Az ásatások s a csontméretek szerint – mondják a legmegbízhatóbb vizsgálók (Herman Ottó és követői) – „a Balaton környéki lakosság nagyobb része törzsökös, ősi: – honfoglalás kori”. Ez mai napig tudományos mércék nélkül szabad szemmel is látható.

Minden krónika szerint a magyarok jelentékeny része alkatra széles vállú, de alacsony. Ezek voltak a hírhedt, a rettegett kard-, íj- és kantárkezelők; mondhatni csak felsőtestükkel éltek, az alsó szinte a nyereg tartozéka. A mai magyarokat nemigen foglalkoztatja eredetük (főleg annak nyomai), de az idegen tán elcsábul egy kis kirándulásra a kézzel érinthető őstörténetbe. Semmi fölszerelést s útravalót nem kell vennie, még csak egy szendvicset sem.

Magam Hévíz fürdő egyik legkomfortosabb szállodájából kitévedve, alig félórai kószálás után botlottam a történettudomány, illetve az összehasonlító embertan egy ilyen csodatelepére, uzsonna és vacsora közt, az Úr 1959. esztendejében. Útitársnőmmel csinos, tiszta faluba jutottam, oly takarosba, hogy még itt az utcai, az árokmenti fák is gyümölcsfák voltak, boltozatosan egymásba hajló gyönyörű diófák. Örömmel haladtam a törzsükből csaknem vízszintesen szétterebélyesedő ágak alatt. Jó hangulatomat az sem zavarta, hogy ezek a szinte gerendaképp nevelt ágak kalapomat lépten-nyomon a földre sodorták. Gyakorta kellett még nyakamat is vállam közé kapnom, ha nem akartam szaporítani a koppanásokat, melyek homlokomat érték.

Még Stanleyből tudom, hogy az Utazónak minden szokatlan körülményből következtetést kell levonnia, s e következtetést aztán más körülményekkel megerősítenie. Következtetésemet, hogy e fák ágait ily alacsonyra nyilván alacsony termetű emberek szoktatták, első körbepillantásom igazolta. A fák alatt, mellettünk is, de a túloldalon is – majd a kilométerekre elnyúló főutca minden részén – feltűnően alacsony nők és férfiak siettek és állongtak: tették a dolguk, vagy beszélgettek. Föltűnő voltaképpen az volt, hogy ily nagy számban alacsonyak. Másutt is van kis termet. Itt majdnem mindenki – emlékezetem úgy idézi: mindenki – alacsony volt.

Másnap egy másik faluba vezettettük magunkat a köves úttal. Aztán egy harmadikba. Mintha az országnak ebben a sarkában pontosan az a nép nyüzsgött volna, amely a szarmata síkságról jövet annak idején ezen a tájon széttekintvén, helyeslő bólintás után lecsomagolta nomád bőrsátrait. Varázslatos volt így testközelben érezni az időt. Azt a hajdani pillanatot és azt az ezer évet, amely azóta – huss! – éppúgy elszállt.

Mert azok a figyelmeztető ujjal homlokomon kopogó diófák nemcsak az emberekre terelték a szemem. Utánuk rögtön arra, amit ők teremtettek. Ha ilyen takarosak voltak az utcák is, gondolhatni, milyenek voltak az udvarok. A csinos kerítések mögött mindenütt magasra nevelt, karóhoz házasított rózsatövek ingatták virággal tömött fejüket. A házak előtt viola-, rezeda- és muskátli-bokrok, részben a talajba, részben kilukadt színes fazekakba és lábasokba ültetve s egy-egy kezdetleges virágpadra sorakoztatva. Az udvart hátul a fészer s istálló közös nagy épülete zárta be. Amögött egy kis gyümölcsös, a diófákéhoz mért gondozottságban; amellett egy kis veteményeskert s egy rétecske. Egyszóval a belterjes művelés, a föld okos idomításának az a foka, amelyet a század eleji szakkönyvek írtak le, jobbadán óhajként.

Erre vallottak a házak is.

A falvainkon átsuhanó külföldi autóbuszok s autók utasai két sajátságot jegyezhetnek meg. Parasztházaink csak megtévesztésül nyitnak két-két ablakot az utca felé. E – mindig csukott – ablakok mögött ritkán van élet; ott egy rejtelmes „dísz”-szoba áll háboríthatatlan s ragyogó tisztaságban. Eleven arcukkal e házak – melyek szerkezete a két ágasra szerelt hosszú sátraké – az udvar felé nyílnak. S legfőbb tulajdonságként „tájolva” vannak. Azaz bárhogy kanyarog is az utca, használt ajtajaikat s ablakaikat e házak mindig s mindenütt oly konokan irányítják délkeletre, akár a napraforgók. (Melyekről mellesleg csak a rágalom terjeszti, hogy forognak.) Ez a napszomj nyilván vándorlási tapasztalat. Itt azonban – a szőlő és a mandula hazájában – néha sok is a fény s a meleg az embernek. Innen e házak oszlopsora. Nem lehet meghatottság nélkül szemlélni a szép boltíveket, amelyek útnak indulva Palladio, a nagy vicenzei épületremekeiről, fáradságot, veszélyt nem ismerve, a dolomitokon s karsztokon áttörtek, hogy e különös nép egyszerű házaiba benősüljenek.

A művészetnek – a civilizációnak s kultúrának – rengeteg ilyen vándorképességű elemét sorolhatnánk föl; Európa különböző pontjairól fölkerekedve új – néha a réginél is meghittebb – otthont leltek a Balaton-vidék s általában a Duna–Tisza-vidék lakóinál. Akiknek zöme, nehogy sértődés essék, egyáltalán nem alacsony, hanem daliás, és az volt annak idején is. E kisebb termetűek merő véletlenből merültek föl ezeken az oldalakon.

Félmillió évvel ezelőtt – s fél kilométerre onnan, ahol e sorok íródnak – a tihanyi gejzírkúpok még működtek. Van miért a múltat sajnálni is. A tátongó belsejű kúpok ma is szemmel láthatók. Ennyi és ilyen együtt – több mint száz – Izlandon kívül csak az USA-ban, a Yellowstone-parkban és Szibériában van. Másrészt a hidrokvarcit és opál anyagú kúpokon sárga zuzmó tenyészik, s ettől az alkonyi napfényben egész csúcsok pontosan úgy fénylenek, mint a keveretlen puha arany. A községben minden gyerek rájuk mutat, ha évszázados nevükön az Aranyház után kérdezősködünk.

Tihanynál forró vizet lövellt ki emlékül magából a föld. Délebbre, a Tapolcai-medencében, gáz- és gőztömegeket, majd forró – annak idején ezer Celsiusos – bazaltlávát. Aztán megint égető vizet. A fölrepülő, majd egyenesen visszahulló „vulkáni bombák” s a rájuk ömlő lávahányások építették föl azokat a magányos és mégis meghatóan rokon cukorsüvegű hegyeket egymás mellett oly sűrűn, hogy tetejükről zászlójeleket lehet váltani. A földmély melegének ez a közelsége – amely most sem húzódott vissza teljesen – formálta ki a Balaton északi partjának tündérvilági hegyvonulatát.

Egyik oldalán eldugult vulkánok, gejzírek, szél zsigerezte hatalmas bazaltoszlopsorok, víz mállasztotta löszmeredekek; a másik oldalon berkek, nádasok, halmokra nőtt erdők, melyekből még apáink idején is űzött betyár dugta ki arcát; két végén egy-egy lassú menetű, óriás lápok közt tekergő folyóval, melyek közül az egyik táplálja, a másik fogyasztja szerényebben, de mégis úgy, mint a Rhône a Genfi-tavat –: úgy fekszik az okos és szelíd Balaton, meghittebb kapcsolatban természettel és éghajlattal, mint akármelyik európai társa.

Ő maga alig százötvenezer évesnek vallja magát, a tudósok legújabb pollenanalitikai keresztkérdései alatt. Így tehát elég fiatal. A még újabb, még alaposabb iszapvizsgálat szerint nem az utolsó – aránylag enyhe – jégkorszak előtt, hanem azután, az újraindult s már végleges enyhülés idején keletkezett s kora így pontosan 22 000 esztendő. Úgy jött létre – akár előbb, akár utóbb –, hogy a végső eljegesedéskor óriási hosszúságú törésvonal támadt, kettő is, egymással párhuzamosan. A két vonal között pedig süllyedés indult meg. Ebbe víz gyűlt; a parti hideg s meleg forrásokból jóval magasabb szintig, mint most; a Dunától az Alpokig nyúlt, s Tihany mint sziget állt benne; a kis cukorsüveg vulkánok szintjén. A vizet aztán hamarosan a mai szintjéig szívta le a Duna, ami Tihany és a szigetecskék szempontjából kár volt – mert a mindig gyermeki jó-képzelet a félszigetnél összehasonlíthatatlanul jobban szereti az egész szigetet –, másrészt azonban áldásos volt. Ennek a tömegben való fogyásának köszönheti mindazt az értékben és jó tulajdonságban való gyarapodását, amellyel ma az, ami. Amiért mi nemcsak becsüljük, hanem hovatovább, mint egy mosolygós-kedves családtagot szeretjük és dicsérjük. Ezekért az igazán páratlan jó tulajdonságaiért az idegeneknek is elfogultság és mellékszándék nélkül tiszta szívünkből dicsérhetjük.

Bár népünk „csacsogja” s klasszikusaink zengték, e sorok írója alig hisz inkább a magyarok hun eredetében, mint más. Alig: a cáfolatokat sem hiszi. Aetius hamis hadijelentései óta a hunok sajtója mindmáig nem jó. Elborzasztó jeleik közt egyre visszatér alacsonyságuk, s hogy még legjobb álmukat is lóháton aludták! Semmi más, mint a lekicsinyelttel, legyalázottal, a védekezésre képtelennel való természetes együttérzés mondatja a különben nem alacsony termetű szerzővel: és hogyha volna is rokoni szál – mert az akkori nomádok közt nem sok volt az alacsony –, mi baj lenne? Állítsuk meg egy kicsit az autóbuszt e falvakban, ahol olyan fajta a bor, sőt egy fokkal tán még jobb, mint a chablis, s képzeltessük el az idegennel, hogy hunokkal koccint. Egy a száz ellen, hogy másodszorra ő tölti meg a poharát, s emeli föl ily gondolattal: ha még a hunok is ennyire vitték! Bízni lehet!

Az első – még „ázsiai” eredetű – magyar uralkodócsalád (amely több szentet adott, szinte megváltásul, az egyháznak, mint bármelyik akkor) szoros szellemi és házassági kapcsolatban volt a francia udvarokkal. Középkori levelezésükből fönnmaradt egy kertészeti adat is. Páris magyarországi ojtású barackfákat kér, ismerve, hogy „Pannónia a világ gyümölcsöskertje”.

Ötszáz év múlva ugyanennek a Pannóniának a közepén a mi Balatonunktól mintegy ötven kilométerre nyár végén (az ezerhatszáznyolcvanas években) útban a Balkán felé megáll egy kisebb hadsereg. Távoli főparancsnoka ennek is véletlenül francia: Eugène de Savoie, a törökűző. A seregtől futár érkezik Bécsbe – gyors élelemért. Az éhező zsoldos elég messze elkószál egy kis harapnivalóért. Szüret és betakarítás heteiben a sereget az egykori gyümölcsöskert közepén bécsi szállítmánnyal kell az éhhaláltól megmenteni. Ez lett Pannóniából.

Ilyen fokról kezdte az új életet.

A tájat és a talajt másodszor alig könnyebben szelídítette meg: vette birtokba, azaz munkába a nép, mint először. Szívósabb urak kezéből kellett kiragadni. A török után haladó seregvezérek nem a parasztoknak adták a visszavett földet. A népnek csak kapát adtak, hogy most már, ha itt a biztonság, annál többet dolgozzék nekik.

Így is csoda történt. Egyszeriben a gyümölcsöskert fakadt ki megint a földből. A tó északi oldalán. A déli felén, ahol a barbár akadálytalanul dúlt és harácsolt, bajosabb volt az újjáéledés. Ez a kétféle múlt ma is határozottan megkülönbözteti a két oldalt.

Emlékművet – katedrálist, kőhidat – sem ott, sem itt nem talál annyit az utazó, mint más, csöndesebb eseményjárású országokban. Igaz, vannak tájak, ahol ha egyszer egy folyóra átkelő alkalmatosságot építenek, azon húsz század múlva is át lehet járni. A mi hidaink, de még a patakbürük is ötven évente levegőbe röpültek vagy torlasszá alakíttattak. A figyelmes idegen nyilván észrevette, hogy még csöppnyi falvainkban is csaknem valamennyiben legalább két torony emelkedik az égnek. Különböző felekezeteké. Ezért nincs egy nagy templom, mert ha volt is, erőszakkal vagy közös akarattal előbb-utóbb szétszedték. Ne feledjük, hogy az első vallástürelmi törvényt Magyarországon szentesítették, ahogy az a reformáció genfi emlékművén is megolvasható, Bocskai fejedelem kőalakja mellett. Az alig ezer főt számláló községben, mely szerzőnk falujával tőszomszédos, szerzőnk gyermekkorában a következő vallású templomok álltak: katolikus, református, evangélikus, izraelita, baptista és nazarénus. És bátran ide sorolhatóan egy – valamennyi közt leglátogatottabban – 48-as olvasókör.

Nincs zavarba ejtőbb s tanulságosabb, mint külföldiek számára bemutatni magunkat. Az önmegismerés legjobb útja. Óhatatlanul ugyanis ilyenkor húzzuk meg legjellegzetesebb vonásainkat. Ilyenkor készülnek a legleleplezőbb önarcképek, mert hisz a kegyetlen tükör, az irodalom, amibe meredünk, szépítgető arcigazgatásainkat is visszatükrözi ránk. Tekintetünket így ismét a tájra fordítjuk. Hogy mivé is idomította, s mit idomíthat még rajta az ember.

Mint mindenütt a történelem során, a nép derültebb napokat itt is akkor ért, mikor két veszekvő fél között ő lehetett a nevető harmadik. Mondjuk: a mosolygó harmadik. A XVIII. század második fele a magyar jobbágyság tán legboldogabb – helyesbítünk: tán legkevésbé boldogtalan – korszaka. A királyi és főúri hatalom örvendetesen tengelyt akasztott, s az előbbi, hogy fékezze az utóbbit, némi lélegzethez juttatta annak másik oldali ellenségét, a misera plebs contribuens-et. Az északi part szőlőrengetegeinek nagy számú kései parasztbarokk présháza, amelyek tágas pince fölé épülvén, néha emeletes nyári laknak látszanak, ennek az eléggé nem helyeselhető testvérharcnak szemgyönyörködtető emlékei.

Az áldott viszály, sajnos, hamarosan ismét keserű osztálybékévé romlott. Bár akadt egy nemcsak címében nemes főúr – Festetich György –, aki gondolt a vidék anyagi és szellemi előremenetelével is, magának az osztálynak a fő gondja az volt, hogyan biztosítsa helyét legalább a nép egyik vállán, testvérien belekarolva abba, aki a másik vállon ült. A táj? A XIX. század elején néhány haladó főúr azon töpreng, hány holddal lenne többjük, ha a tavat lecsapolnák.

…Csaknem száz év múlva újból merültek föl lecsapolási tervek. Nem egy helyen óriási lápokat alkotva ballagnak a folyócskák a tóba. Méghozzá meleg vizű, mert hőforrásokból eredő folyócskák. Micsoda kínálkozó álom, ezeket a természet által alaposan fűtött járásnyi területeket egyszerre melegházi és öntözéses kertekké alakítani! A nagy- és kisberki lápok végtelenjéből jó tízezer holdon a káka és a sás helyett gyógynövények hajladoznak.

Aszerint is megmondom, ki vagy, hogy miképp nem csinálsz semmit. Hogy nyugszékben heverve, vagy hátul összekulcsolt kézzel sétálva, miképp és hol tudsz pihenni. Hízelgő magyar szóval: „üdülni”.

Nem vágyom Monte-Carlóba üdeségemet felújítani. Betűbe szédült szememet nem nyugtatják meg azok a pálmafasorok födte sétautak, amelyeket lexikonban megnézendő nevű kardvirágok szegélyeznek, azok közt pedig – szinte az excursion árába belekalkuláltan – gyolcsgatyás maharadzsák, valószínűtlen-hosszú lordnék s két merénylet közt épp most még talpukon guruló dél-amerikai diktátorok áradnak ki és be a közeli Palace-ba, amelynél igazán nincs előkelőbb.

A természet pihentet. A természet és a természetes. Az nyugtat meg, az a látvány, hogy amíg az agyam és izmaim fáradtságát heverem vagy sétálom ki, az élet egyenletesen, biztosan tovább működik.

Nincs idegcsillapítóbb, mint hegyi szállodánkból oly erdőbe lépni ki, ahol épp fakitermelés folyik. Nincs fejszellőztetőbb, mintha a hideg-meleg vizével kitűnően működő fürdőszoba és a személyzetével éppoly hibátlanul működő reggelizőterem elhagyása után sétautam épp kaszálás alatt álló rét mellett visz el. Vagy szőlővágók közt, melyekben épp a kacsozást végzik, vagy a szüret előtti gereblyézést. A léleknek lesz egyszeriben könnyebb, ha a távoli hegyoldalon épp burgonyát szednek. Egy zakatoló malom? Egy koromszagával vagy fenyőfaszagával udvariasan elénk siető kovácsműhely vagy fűrésztelep? Egyszeriben úgy helyrehoz, sőt erőt még ráadásba is annyit ad, hogy a tenyér kalapácsnyélre szomjaz, az elme pedig már játszik is, ezzel: milyen lehet molnárnak lenni? Mi lenne, ha holnap kovácsnak ébrednék?

A föloldódás pihentet, magától értetődik. Föloldódás abban, ami úgy végtelen és mégis otthonos, mint folyónak az óceán.

Valamiképp haza kell érnünk ahhoz, hogy szív szerint pihenni tudjunk. Mert anyánk pillantása alatt volt csak igazán jó – biztonságos – elaludni.

 

*

 

Akármelyik tájáról jön az utazó ehhez a tóhoz, itt hazafelé tart, azt fogja érezni.

Ez a tó még igazi tájban fekszik. Többet mondunk. Ez a tó még a természet része. Szállodájából kilépve, az utazó oly hiteles talajra lép, mint gyermekkorában. Becsületes mesterségüket végző rétek és források várják. A fák nem lakájhajlongással üdvözlik, hanem keresetlen, nyílt mosolyú, valódi gyümölccsel.

A hosszú alsóneműben mutatkozó maharadzsák ellen természetesen itt sincs garancia. Áttörtetnek e tájon is – nyakukban fényképezőgéppel, szemükben a fényképezhetnék ádáz villogásával – a jól ismert látnivaló-hódítók szöges bakancsú hadoszlopai. Összetorlódnak itt is a helyijáratú – a Nagyvázsony és Nemespécsely föliratú – autóbuszok azokkal, amelyek homlokzatukon azt hirdetik, hogy Toulouse, Oslo, Zürich, tótágasra állítva távolságérzékünket. Jó akaratú figyelemre érdemesíti itt is a bennszülöttet a társtalan északi típusú hölgy, amint szemüvegét épp csak erre az alkalomra orrára illeszti. De mindez a legkedvezőtlenebb esetben is csak fél kilométernyi sáv onnan számítva, ahol a víz oly édes csettintgetésekkel nyalja a sziklát vagy a homokot.

Azontúl csípőre tett kezű, termékenységben megvastagodott asszonyságok s csaknem olyan mozdulatú diófák várják a jöttünk. Aztán tölgyek, már seregbe gyűlve: erdők. S az erdőkben a kiirthatatlan ifjúság. Az újra és újra fölmagzó jövendő. Hangosan, a szabadban rakott tüzei, a fák alatt fölütött sátrai között.

 

*

 

Ezer év múltán Árpád fejedelem, ezerötszáz év múltán Attila király most nézhetne először otthonosan körbe a hajdani tájon: ezek a kecses és ügyes sátrak az ő hadaiké is lehetnének. A földkatlanon melegedő bográcsból a gulyás épp azzal a füst- és kozmaillattal száll, amely egykor Emese főztjének is kedves sajátja lehetett, és amely minden szabad tűzi étel sajátja. Az a profilból is széles arcúnak látszó, mandulaszem állású, lósörény hajú ifjú fehérnép, aki ott földre ülve levelet olvas, az meg netán Ildikó egy vetélytársa? A nagy király külön sátortáborban tartalékolt nejei legkedvesebbikét Ildikónak, előbb Krimhildának, rövidebb szóval Hildának hívták. A sógornő Gyöngyvér volt, Gyöngyi. Kiáltsuk el egymás után e neveket, kívánatos alkatú és mozgású ifjú hölgyek emelkednek föl és futnak felénk ma is e szigorúan elkülönített, a csupán fiatal nőknek fönntartott táborokból, amelyek kapubejárata fölött egy-egy gimnázium vagy iparitanuló-otthon neve olvasható.

Világos ezek után, hogy az élénk mozgású, különös szóhasználatú nép, amely a nomád sátrak és már kő anyagú házak körül nyüzsög vagy többé-kevésbé nekivetkőzve a szőlőkben s a parti fövenyen jár-kél, voltaképpen csak az ideérkezés időpontja szerint különíthető el. Azokra, akik a részben már taglalt körülmények között Árpád – ha már nem Attila – szervezésének keretében érkeztek ide hosszabb tartózkodás szándékával; s azokra, akik valamely szakszervezeti központ üdültető bizottságának terve keretében érkeztek pontosan kiszabott, de sose elég időre.

A kétféle itt-tanyázók valaha öltözékükről voltak megkülönböztethetők. Ez tűnőben. Ma már leginkább még meztelenül, bőrük színe után ismerhetők föl. A városból jöttek csokoládébarnák, s különösen homlokuk fekete vagy téglavörös. A helybeliek, a parasztok és vincellérek fehérek, mert öltözéküket csak a fürdés alkalmára vetik le; kalapjukat tán akkor is csak pillanatokra, ahogy homlokuk hószíne tanúsítja.

Nomád sátortábor – az újabb népvándorlási szabályzatok szerint – csak vízvezetékkel, csatornázással, telefon-összeköttetéssel ellátott területen üthető föl. A hunok régi földjén! A szabályzat legszigorúbban az orvosi segély biztosítottságát követeli meg.

Ennek semmi akadálya. A hegyi táborokból, akár a somogyi erdők, akár a Bakony lombüstöke alól, végig a parton üdülők emeleteire látni, s orvos, ha kellene, de a sátorba nem bú be a betegség, nem telefonon, hanem egy kiáltással kiszólítható. Ezek az üdülők ugyanis hovatovább alig különböznek a szanatóriumtól, sőt a kórháztól.

Ha ugyan nem egész gyógytelepek, csaknem városszerű kiterjedéssel, mint Hévíz és Füred.

Egyik, mint tudnivaló, a reumások, a másik a szívbetegek világszerte ismert Mekkája. Egyikben maga a nagy Tagore gyógyult meg! Melyikben is? Mi is volt igazánból a baja? S arra a hatékony orvoslószer, illetve ez esetben a csodás orvoslóhely?

Merjük azt mondani, mindegy; amint a tudomány lassanként minden baj, még a rák okozójának is az idegműködés valamely hibáját meri föltételezni.

A szívbajosok valóban legendákat terjesztenek Füred gyógytelepének varázsáról s titkáról, mert maguk sem igen értik, mitől is álltak oly gyorsan talpra? Attól, hogy orvosok, fák, hullámok, illatok és csillagok jóvoltából először is jól érezték magukat. A betegek igazánból nem az ágyban, nem fektükben gyógyulnak meg, hanem jártukban-ültükben a parton és a parkban. Nézzük csak el őket. Mit mível ott az a kicsi asszony, féloldalt a pad ülőkéjére hajolva? Már levelet ír, tán szerelmeset; kívánjuk, oldja meg szíve ügyét! S az az ősz férfi? Szívügy szintén? Elektrokardiogramját jegyzeteli. Jobb tenné, ha az arácsi szőlőhegyeken jártatná fáradt szemét, vagy errébb, a tó fehér tajtékbárányain. Vagy a vitorlásokon. S azokról gondolna el valamit.

Mert vannak, igaz, gyógyvizek, vannak gyógyséták és gyógytornák. De legtöbbet érnek a gyógygondolatok.

Minden szárnyas közt a tyúk a legjobb tojáskeltő, a leggondosabb csirkeőriző, a legjobb sereganya. Ezért ültetik kacsatojásokra is. Mindnyájan ismerjük a szívderítő, szívlágyító képet: a víz szélén föl-alá rohangáló tyúkét, amint vízen ringatódzó gyermekeinek magyaráz. Akik most leltek elemükre.

Áll a múlt sötét színébe öltözve a tó partján a külvárosi kendős munkás mama, a harmadik faluból idekocsizott csizmás paraszt papa. Őket még meg lehet különböztetni a pesti sétálók közt. Gyermekeiket a vízben nem.

Nincs elegánsabb nagyestélyi, mint amit egy előttünk egyenes derékkal, emelt homlokkal elvonuló mezétlábas, fürdőruhás nőre a képzeletünk rak rá, szinte kényszer hatása alatt, mert az az elvonulás oly kecses, oly szemrevaló. Nincs hódítóbb frakk, mint amit a már izmaival és jó mozgásával is disztingvált férfitest játszik képzeletünkbe.

Vegyüljünk el egy pillanatra e mezétlábaival is parkettet és lakktopánt idéző társaságba, mely oly fesztelenül és méltóságosan s öntudatosan ring föl-alá, akár egy főnemesi házibálon. Mert oly otthonosan.

– Ah, marquis, ön itt? És ön nemkülönben, marquise?

Ez a hangsúly illenék, miközben hátba vágjuk Gyurit, kisded falunk mezőőrének elsőszülöttjét, a hibátlan hírű vízvezeték-szerelőt, s főt hajtunk a karján lengő hölgynek, ki bemutatkozásul csak annyit mond, hogy Sári, de azt oly öblös ejtéssel, hogy abban egész Somogy megye benne zeng.

A vitorlások például – ó, miért csak ők? – kettős örömet nyújtanak; azt, amikor azon is örülhetünk, hogy tudjuk, más is örül annak, aminek mi örülünk. Az egyik fajta örömöt azoknak szerzik a vitorlások, a legkisebbek éppúgy, mint a legnagyobbak, akik rajtuk ülnek. A másikat azoknak, akik – akár közelről, akár távolról – nézik őket. Nem tudom, melyik is a több öröm.

És ráadásul ez az egyforrású két öröm – ó, igazán, miért csak ez?! – nem kisebbíti egymást; noha keresztezi. S így lesz végül e két ágból is egy.

Első pillanatra, mintha az volna a nagyobb öröm, amelyik közvetlenebb, tárgyhoz kötöttebb: a rajta ülés a vitorláson.

De szemlélt már az utazó, némi kis emelkedés tetejére telepedvén, a távoli sík tó kék padozatán egy időben nyolc-tíz vitorlást mozogni? Egy irányból jőve és egy irányba haladva fú a szél. Mondjuk hosszában a tónak! Egy-két vitorlás keletről nyugatra siklik. De kettő ugyanolyan gyorsasággal nyugatról keletre. Egy másik: derékszögben közébük. A következő: ezzel szemben. Mint egy hajdani társas francia tánc könnyed, de mégis méltóságos női és férfiai. És valamennyien ugyanabban a szélben, ugyanarra a zenére!

Számra ezt élvezik többen, a látványt.

De számológépi számítás állapíthatja-e vajon meg az örömök nagyságát?

A vitorlás kormányzója a tó közepén nem gondol arra, hogy az ő örömét szemlélni is öröm. Hogy van kéj, amelynek részletre menő megfigyelése nem irigységet kelt, hanem jókívánatot: csináljátok minél sikeresebben, legyetek minél boldogabbak. Hogy van a voyeur-ségnek egy fajtája, amely nem piszkítja, hanem tisztítja a lelket.

Kár, hogy a vitorlások nem szállítanak semmit. Hogy nem dolgoznak, hanem játszanak. Ha csak egy zsák lisztet vinnének egyik partról a másikra, ha csak egy levelet. Ha hálót húznának vagy utassal igyekeznének, mint rég a jóni két kék szín között! Az volna csak szép, föladattal a játék!

A vitorlázók, elsuhanva még jó távolságban is egymás mellett, nem kiáltva közlik mondandóikat. Hajójukból kihajolva egyenest a vízre beszélnek rá a rendes társalgási hangon. Így cserélnek gondolatot a halászok, a tapasztalt horgászok is.

A víz a legjobb hanghordozó és szótölcsér.

Engedje meg az utazó, hogy két közvetlen tanáccsal szolgáljunk neki. Az egyik, a magánérdekű: bizalmas vallomásait ne a tó közelében, legkevésbé pedig vízen eszközölje. A legmeghittebb suttogás ötven-hatvan méterre, hevesebb csók kedvező széljárattal a túlsó partig elhallik. A másik, a közérdekű: motorkerékpárja kipufogóját, autójába szerelt vagy vállán sétáltatott rádióját halkítsa le: a környező dombok házainak hálószobáiban, két kilométerre is, a pihenni vágyó, fején vánkosaival ninivei átkokat szór őrá is, a technika e vívmányainak létrehozóira is.

Vannak tengerrel rendelkező és tengerrel nem rendelkező népek. A lényegbe vágó különbség nem kereskedelmük kiterjedettségén mutatkozik meg.

Gyermekeik képzeletén.

Amely a költőké is.

Nincs még egy magyar lírikus, aki oly érzékletes képeket festett a tengerről, mint Petőfi Sándor.

Sose látta.

A Balatont is tán csak egyszer, Tihanynál, átkelőben: amikor a diáksorból is átkelt a vándorszínészibe.

Nincs még egy olyan varázslatos tehetségű óceán, mint a cseh tenger, az, amely nem a mennybeli, hanem egy földi költő-isten agyában teremtődött: Shakespeare-ében. Sajnálható, hogy akiknek ajándékoztatott, nem indítottak rajta elég hajót, nem raktak partjára elég kikötőt, nem hasznosították megfelelően: a cseh versolvasók.

A Balatont a magyarok „Magyar tenger”-nek nevezik. Komolyan tengernek vélik. Lelkükben s képzeletükben még nagyságra is akármelyik só tartalmú állóvíznek messze fölébe helyezik: nem telnek be vele; nem „merítették ki”; azt vallják róla ma is: fölfedezésre vár.

Ez igaz.

Hozzávetőlegesen sem úgy ismerik, mint például a japánok vagy az olaszok a maguk vizeit.

Ezer a tanújele, hogy noha egyre inkább az anyát illető szenvedéllyel csüngenek rajta, ugyanakkor végtelennek hiszik, s készek megosztani, joguk fenntartásával persze.

Csak egy példát az ezernyiből.

Nemzetközi megállapodás, hogy a végtelen óceáni vizeken a hajók zászlókkal közlekednek. Így tudatják, hogy ki-ki közülük a világ melyik távoli végéből került a „nyílt víz”-nek abba a határtalanságába, amely szinte a csillagokéval rokon. A neuchâteli tó közlekedési eszközei nem tűzik ki a helvét felségjelvényeket, sem a fontainebleau-i tóé a franciákat.

Az oly szép múltú magyar háromszín a Balaton minden hajóján ott leng, büszkén hirdetve, hogy kit képvisel, készen arra, hogy házigazdai szívélyességgel üdvözöljön s istápoljon bárkit, akit a szelek ez angyali korláttalanság területére hoznak. A felségjelvények e jelenlétére különösképpen a közületek alkalmazottai ügyelnek: a halászbárkák, a kis vontatógőzösök meg a kis vízibuszok dolgozói. Egy viharos ősz végi hajnalon a b.-i halásztelep motorosának fűtői a nyílt vízen riadtak rá: hiányzik a hátsó zászló. Egyikük emlékezett: törte a nyelét a szél már előző este, nyilván letörten ott maradt a mólón. A hajócska nyomban hátrafordult, s szerencsére nem hiába. Másfél órás késéssel ugyan, de előírásosan – a lelkek előírásának megfelelően – pöfögött ki már zászlósan az ilyenkor dívó gardafogásra. A tó körüli nemzet trikolórjából ennyit csak a Luxembourg-kert híres tavának vízi járművecskéin láthat a figyelő szem. De látva is vak ez a szem, ha nem észleli a végtelenséget – a gyermeki szabadságvágy és veszélyvállalás végtelenségét –, ami felé azok a kis vitorlák vannak útban a retinával nagyon is észlelhető partok között. De lényegig látó szem ezekről mégis azokat a lobogókat idézi, amelyeket valaha itt végig a végvárak tornyain tépdesett a szél s a török kartács.

Mit visz haza háti iszákjában az alpinista, miután szelet-havat tűrve, éjt-napot egybetéve jó kimászta magát? Fura volna, ha ez iránt érdeklődnénk. Szerény büszkélkedéssel elővesz néha az alpinista egy különös színjátszó gombát vagy kőzetet, egy-egy szál havasi gyopárt vagy jégmezei rózsát. A magasságra emlékeztetik, ahol szedte őket, a körbetekintés cézári pillanatára, amelyet a csúcson érzett. De az emlékszövő gép – a lélek – nélkülük is működik.

A horgászok előírásosan a vállukra veszik az iszákot, fegyelmezett mosollyal bólintanak, ha jó fogást kívánnak nekik. Alázatos elnézéssel tűrik a hátuk mögött meg-megálló be nem avatottak örök kérdését: „Pedzi? Pedzi?” Otthon ezerszer is elvégzik a csalódottság betanult színészlegyintését a házbeliek érdeklődéseire: „Na?” Levegőbe tekintve hallgatják az ízetlen élcelődést: nem volna célravezetőbb a piacon beszerezni azt a kis halat? Föltétlenül. A parton töltött időnek hacsak egy tizedével hosszabbítjuk meg irodai vagy műhelyi munkaidőnket, tányérunkat bizonyosabban s bőségesebben díszíti ponty, kecsege, márna, őn, süllő, compó, sügér s a többi még szebb s ritkább kopoltyús, amelyek nevét oly árnyalatosan fűzik szavaikba a horgászok.

Vállára az iszák szíját – a stólát öltő pap mozdulatával – nem a halfogás gondolatával űzve ölti a horgász.

Annak érzületétől. Ez merőben más az előbbinél. Mélyebb, azaz végzetesebb; magasabb, azaz mégis kielégítőbb.

S szerencsére kielégíthető.

Feneke alatt rendszerint éles kövekkel vagy nedves nádcsomóval, feje fölött tűző nappal vagy csurgó felhővel, arca körül szúnyogok rajaival nem testi haszonlesésből kuporog oly konokan a horgász, igazhívőként áldozva a sportok legüdvözítőbbjének.

Vannak, akik a horgászatot a sportágak alsóbb fajaihoz sorolnák, sőt akik már-már ki is rekesztenék közülük: a horgászok ezt is szokott türelemmel hallgatják. A sportnak nem végső, hanem csak közvetett célja a test edzése és épségben tartása. A sport igazi célja a lélek edzése, megóvása és fölüdítése.

A vízparton kényelmetlenül kuporgó horgász olyan fajta lelkigyakorlatnak áldozza magát, mint a hétszámra mozdulatlan lámainas, a fél lábon éjszakázó azték pap, a magát élve eltemettető fakír: a tudat s az emlékezés mély rétegeibe száll ő is alá.

Jutalma nemcsak az a buddhaszerű merevségbe burkolódzó édes merengés, amelynek ürügye, hogy a fogást jelző buktatót lesi. Jutalma a fogás élménye is.

Az élményt nem a hal birtoklása jelenti. A hal megszerzése.

Mert az ismét atavisztikus érzelmeket, még az édenkertieknél is előbbi gyönyöröket idéz föl, ha késő sugárként bár.

Annak a korszaknak a sensation-jait éli újra a horgász, amidőn az emberi őslény már kívül élt a vízen, de még abból táplálkozott: halból.

E fölismerés már nem sajátom. De nem tudom, háríthatom-e arra, akinek köszönhető. Örök, irodalmi kérdés: magáénak vallja-e a művész a gondolatot, amelyet valamely alakjával fejez ki?

A horgász a hal lesésével, majd kirántásával legtávolibb eleink reményét, majd e remény boldog beteljesedését éli újra – Pagnol egyik vígjátéki hőse szerint. Lehet vitázni róla. De a naphosszat mozdulatlan kéjelgő bottartókat szemlélvén, az ember még tágítana is ezen a gondolaton. A szent víz mellett az a hívő – ujjai közt a varázsló bottal – az időtlenben ül; a minden bölcsek áhítva vágyott közegében: a múlhatatlanságban.

Megbecsüléssel kell tekintenünk a horgászokra az anyagiakért is, melyben a kínai–japán őstisztelethez hasonló rítusukkal a közösséget részeltetik. Nem a kifogott hal értékével, mondanunk sem kell.

Azzal, amibe ez a szenvedély nekik kerül. Erről képet adhat e sorok írója is. Élete egyik fordulóján ő is halászkuporgással, zsinegáztatással kívánt démonain úrrá lenni. A beavatottak szíves útmutatása szerint elnyerte egy horgászegyesület tagságát, ennek révén az évi horgászengedélyt; megvásárolta az ajánlott botot a megfelelő tárcsával és pótfonállal; horgokat, fémből készült műcsalétkeket szerzett be, vízhatlan bőrtarisznyát, gilisztásdobozt. Négy alkonyatot töltött egy hullám mosta szikladarabon, háta mögött a falu fél ifjúságával, akiktől szünetlenül tanácsot, észrevételt s biztatást kapott, néha kritikát. Az ötödik napon végre horogra akadt a zsákmány, egy kézfej nagyságú keszeg. Ez volt az első, de egyben – előzetes fogadalom alapján – az utolsó hal is, melyet elfogyasztója maga emelt ki a vízből s vitt haza családja asztalára. A munkaidőt, valamint elkészítését és megsütését nem tekintve ötszáznyolcvan forintba került, ahogy elköltése után csodálói érdeklődésére a zsákmányejtő kiszámította.

A csupa szikla, az alig megmászható meredek hegyek csúcsán is ott az emberi kéz nyoma. Mégpedig kettősen.

Ó, a várak! A váraink! Európának kevés sarka van, ahol sűrűbben sorakoztak a reneszánsz erődépítésének remekei, mint a Balaton alsó felétől az osztrák Alpokig. A tó és keleti mocsársávja, amely nem is oly rég a Dunáig nyúlt természet adta front volt az oszmán ellen; csak itt nyugaton kellett meghosszabbítani. A szemgyönyörködtető, mert esztétikailag is jól elhelyezett derék kis várak pompásan megállták a helyüket. Török itt nem haladt át. Bécs megmenekült.

A várak közül ma egy sem áll. Az egy-egy tekintettel is átfogható szép kúpokon mindenütt rom és rom, kivétel nélkül, oly egyformasággal, hogy az embernek ez a képzelme villan, egy őrült óriás járt itt, az verte le sorra őket, valami furkóval, mint garázda kamasz a virágfejeket. Az történt. A török veszély elmúltával, nehogy bennük esetleg a magyarság más irányban is megvesse a lábát, maga Bécs rontatta le őket, vagyis a hála. Erre vonatkozik, hogy az emberi kéz kettősen is működött itt. A XVIII. század elején kezdték a robbantásukat, s még a század végén is volt velük dolog. Csupán II. József 296 magyar műemléket röpíttetett a levegőbe. Mondják, nagy fejedelem volt. Egyet azért fordulhat a sírjában e gyáva barbárság miatt.

E széttiport tündérlakok láttán a magyar szem gyógyíthatatlan mélabút közvetít a szívbe. A hegyvidéki táj bemutatását így minden esetben a várak, illetve várromok alatt kezdjük.

A romok közül néhány bokor, tán még abból a vadmagból, amely az ősök vérétől eredt meg. Ahol már rom sincs, vagy sosem volt, szépen gondozott erdők, ahogy „nyiladékaik” messziről is mutatják.

S alattuk rögtön a szabályosan ültetett szőlők, amelyek rengeteg párhuzamos sorát mintha fésűvel húzták volna oda.

Fölemelő s mégis megnyugtató táj. Tágas, szabad, emberi.

Bár mi sem becsüljük, elfogultság nélkül idézhetjük a korában oly méltán mellőzött versíró idevágó négysorosát:

 

Nékem odáig szép a táj, ahol még meglátszik rajt az emberkéz nyoma. Riaszt a puszta magasság; a hó, jég: a szánthatatlan „istenek-hona”!

 

A vers utolsó sora nyilván arra utal, hogy mit nevez itt igen jellemzően a lakosság hegynek. Azt az emelkedést, amelyet – ellentétben a dombbal – fölfelé menet már nem lehet megszántani; hanem csak oldalt. Ami ennél is magasabb, az kiesik az egy szóval való megnevezhető dolgok határán.

Az oroszlán nem háziállat Magyarországon. Erdeinkben és mezeinkben sem csatangol. Az utazót ne tévessze meg az a különben figyelemre érdemes körülmény, hogy egy nép fővárosában sem láthat annyi oroszlánszobrot, mint a magyarokéban. Merengjen el a Lánchíd négy bumfordi, az Országház két szigorú, a jáki templom két angyali, a Várkert két elegáns, továbbá a Duna-part, a Honvéd-temető s a nagy számú kapufő itt halálra kész, ott már halálra sebzett, amott kígyótól épp halálra mart sörényesein, de ne siessen vadászpuskáért. Az állatok fejedelme itt nem fenyeget, hanem óv. Rengeteg kő és érc hasonmása nem egy természettani, hanem egy lelki jelenvalóságra utal. Hatalmas síkságainkon, hol a falvak csaknem oly távol esnek egymástól, mint Afrikában, nem a vadak legveszedelmesebbje lappang. Az erények legszelídebbje s egyben legszívósabbja. A bátor hűség.

Szelíd és szívós – ez nemcsak a fülnek alliterál.

Vidékeinket járva a jószemű utazó, az, aki nem a nagy vadak, hanem a nagy tettek nyomát fürkészi, már egész rövid terepszemle után erre a megállapításra bólintgathat helyeslőn: igen, itt egy civilizációt védtek; keményen, nagy áldozatokkal; de mégis úgy, hogy megtartották.

Sehol annyi kard szabdalta kőkereszt. Sehol annyi ledőlt, de aztán nem helyére, hanem bástyafalba rakott gót oszlop. És márványszarkofág. Sőt reneszánsz kútkáva.

Hol van a nagy Corvin csipkepalotája, a törékeny kincsekkel oly híres? A helyén. Épp csak miszlikbe törve és sárba, kétméteresbe, taposva.

Nincs oly európai nép, amely ne iktatná nemzeti hagyományaiba: védfala volt Európának. S valóban, kezdjük csak sorolni: lengyel, spanyol, ukrán, breton, cseh, osztrák, orosz, román, horvát – ne folytassuk, a sértődések záporát indítjuk. Nem a sorrenddel, nem, csak a kihagyásokkal. Mindegyik egyedül magát tartotta védőnek. Joggal. Egy-egy pillanatban mindegyik az volt.

De hol törték össze a civilizáció akkori testet öltöttjének, a Megfeszítettnek csontjait kő mivoltában is? Hol állt oly soká s vészesen a harctér?

Az ember némiképp furcsálló mosollyal szemléli a nyugati múzeumok és katedrálisok gyöngyös-aranyos Máriáit, aranyba-bársonyba öltözött védőszentjeit. Megmaradtatok? Szép. De mégis ilyen szépen, ennyire egy foltja nélkül a védelemnek? Védtetek ti valóban valamit? Nocsak! Elő csak egy emlékjelét a csatának, egy sebét az új mártíromságnak. Mert nézzétek csak itt a mieinkét.

Milyen szépek, göndörek, karcsúk az oroszlánok a címerekben is. Milyen szalonképes még a karmuk, az agyaruk is.

A magyar vidék is tele van oroszlánábrázolással. Elmerengve emlékezem közülük kettőre; egy ikerpárra. Címermód állnak ezek is, de mennyire nem szalonba illően, mennyire idevalósian! Szobrászok vallják, hogy a szabad ég alá szánt műalkotás akkor készül el végképp, amikor már az idő is megtette rajta a magáét. Hát ezeken mesterien munkálkodott. Letört orr, bezúzott száj, egyetlen fog, az is hullni készen, a csüngő állkapocs sarkán gyermeki vagy aggastyáni sírhatnék. De emelt fő, de konokan messze vizslató tekintet. Így néz ránk, így óv, így biztat a múltunk. Kipróbált jó házi címerállatok.

A romok és a kövek rokonok. Nemcsak úgy, hogy vár és borospince, katedrális és bordélyház összeomoltában egyaránt azzá válik ismét, amiből vétetett: kővé, és úgy – függetlenül attól, mi célt szolgált – mindig mond még valami szívhez szólót. Sőt nemegyszer akkor mondja a legmeghatóbbat.

Victor Hugo szívesebben szemléli, ha a párisi Notre-Dame helyén egypár csonka fal mered. Azok mögött még ábrándosabban tud bujdokolni a hold, azokat még sokkal tetszetősebben lehet rajzolni, azokon lebegteti csak zöld levelét az őszi szelekben a repkény! A romok szépségét a romantika művészei fedezték föl. Túl mélyre kotornánk a tudat alatti lélektan érvei közt, ha azt mondanánk: azért ők, mert maguk is rombolni akartak s romboltak is. A klasszicizmus üresnek érzett vagy üresnek vélt formáit rázták és zúzták és döntötték – micsoda lelkesedéssel!

Mennyi sikerrel.

És jaj, milyen kevés eredménnyel.

Hevüket csak mi érthetjük, elmerengvén korunk formabontóinak, formarombolóinak, századunk romantikusainak óriási munkáján és szerény művein.

Micsoda hősi kísérletezések! Micsoda fölfedezések! O, saisons! O, châteaux! Micsoda tanulság. Micsoda út.

A szépség formái könnyen engednek. Ezúttal is „új harmóniát” keresendő, Archipenko mester, Lipschitz mester, Arp mester kedvére csavarhatta, sőt gyötörhette a formákat. A művészi élmények nem kis része a szentségtörés. Gyermekien kíváncsi (és szadista) szemünk hálásan követte a formák megnyúzatását, kicsavartatását, az „új rendet”; eladdig, míg szemünk hunyorogni nem kezdett, épp a legmerészebb eredmények szemléletekor. Mintha ilyet már láttunk volna. Igen, a legromantikusabb alkotó, a legszabadabb formakereső, a természet állít össze ilyeneket. Nagy kár, hogy csak kellő mód lefényképezve és csontpapírra nyomva érvényesülnek. No de hiszen Breton „tárgyversei” is.

Korai a káröröm. Ritkán volt a művészetnek merészebb nekiindulása, tanulságosabb iránykeresése, mint amely az absztrakt olvasnivaló és néznivaló zsákutcájába vitt. Mert egyrészt a zsákutcában is van valami, másrészt akinek fontos az irány, az a zsákutcában is tudja a dolgát. Átmászik az elzáró kerítésen vagy tűzfalon. Mert mégiscsak ezen az úton indult valami irányba Picasso guernicai bikája, hatlábú apokaliptikus paripája, a Blauer Reiter, sőt már az a villám riasztotta mén, amely Delacroix képzeletbeli nyűgjén oly gyönyörűt horkant!

Az ízlés minden helyzetben megtalálja a magáét, a sznobnak pedig – a kispolgárnak – nem árt, ha időnként buta biztonsága alól elveszti a talajt. Ilyen szemmel kell néznünk Tihany gejzírköveit, Tátika sziklatömbjeit. Ilyen meggondolással mondhatjuk: Amszterdam nyilvános kertjeiben is vannak kőbe faragott ultramodern térkompozíciók; csak szeretnének olyan „immanens valeur”-t árasztani, mint azok, amelyek Badacsony és Almádi közt nyílt múzeumban bámulhatók, megtapinthatók, kisebb darabjaikban kézbe vehetők, sőt – ellentétben a Forum Romanum törmelékeivel – tetszés szerinti mennyiségben házi gyűjteményünkbe hazavihetők.

Mindez csak félig mondatik tréfául. A méltán nagy hírű magyar szobrász, Borsos Miklós tache-ista módszerhez hasonlóan alkotott legmodernebb műve szerzőnk tulajdona. Kézérintéssel, hunyt szemmel készült. Szignálója úgy emelte ki egy halom elébe készített közönséges kavics közül, majd helyezte vonalait kellőképpen érvényesítő socle-ra.

A maga idején aukcióra kerül.

Mint minden népnek, ünnepei a magyaroknak is két csoportba oszthatók, úm.: azokra, amelyek a lelket, s azokra, amelyek a testet erősbítik. Az utóbbiak sorából jelesen kiemelkedik ősi kollektív formáinál fogva a Disznótor és a Szüret. Csakúgy, mint a Disznótor, amely sajátos rítusaival könnyen kimutathatóan a már többször említett Ob-vidéki ősök Medve-torára utal vissza, a Szüret is áldomásos, azaz áldozásos jellegű.

Megvilágítva a köznép eredendően szociális lelkületét és éppoly eredendő jogigényét, a magyar nyelvnek is egyik feltűnően gyakran emlegetett szólásmondása tényként szögezi le, hogy nyomtató lónak nem lehet bekötni a száját. Nyomtató lónak be lehet kötni a száját. Épp csak embertelenség és ostobaság. A lóval való nyomtatás ugyanis valamikor a gabonacséplés egy fajtája volt. A ponyvákra körben elrendezett kévékből a karikába hajtott lovak törték ki a szemet. Ha nem ehettek kedvükre, fegyelmezni, azaz folyton verni kellett őket. Így rosszul dolgoztak, de estig mégiscsak beették, amire éhük támadt. Egyszerűbb volt tehát rögtön reggel szabadon jóllakatni őket. Viháncolva, boldogan, kétszer annyit teljesítettek.

Szintúgy a szüretelők.

Társas, ünnepi jellegére vall a szőlőtermény betakarítási műveletének, hogy százados hagyományként arra a tágabb családi s a szorosabb ismerősi kör tagjait hívták meg, s a munkát ún. kalákában, vagyis díjazás nélkül, illetve hasonló munkával való viszontszolgáltatás reményében vagy fejében végezték. Nyilvánvaló, hogy e meghívottak a terményből teleehették magukat pukkadásig, amely kifejezés leves, mézédes szőlőről szólván nem is szigorúan képletes.

De kimutatható az ünnepi, társas jelleg abban a későbbi formában is, amikor a szőlőszedéshez – amely mindig sürgető, lehetőleg egy-két nap alatt elvégzendő munka – napidíj fejében hívtak kisegítőket. Eltiltani ezeket a szedemény helyben való élvezésétől s mindattól a vidulási alkalomtól, amely ezzel jár?

Én olvastam olyat – de mindig megdöbbenve –, hogy vannak országok, ahol az élelmiszerrel foglalkozó munkások a szájukba is kapnak valami foglalatosságot, nehogy belekóstoljanak abba, amit kezük forgat; nehogy – mert alkalom szüli a tolvajt – evésre vetemedjenek! Az almaválogató leánynak énekelnie kell. A dalt kapja szájkosárul. A fejedelmi pástétomcsomagolók állítólag fütyülni tartoztak. Megint, ezeknek is művészettel tömték be a szájuk. Ilyet hallva a magyar elme megáll.

Mert a szüret nem lehet szomorú.

Nem lehet nem csintalan sem. Ha már így együtt vagyunk. Ha már így dúskálhatnánk a jóban, a szépben, az örömadó ráadásban, az élet emelkedettségében… „Gondűző!”, „Búfeledtető!” – mondják a versek a borra. Mintha ez a gyászoszlató képessége már itt, szőlőbogyó korában is benne volna.

Szüretkor bor megy le legkevesebb a torkon. De a szüretelők is vannak olyan hangosak, mint a részegek.

Mi ez a mámor?

Bakkhosz nem dalol; rikolt. Nem táncol; ugrik.

Nem szeretem a néma szüretelő hegyeket.

Valamikor a seregélyt a tőkékről puskalövéssel riogatták.

Ami por maradt, szüretkor dörrent versenyezve el.

Hogy zengett a táj! Hogy zeng a gyerekkor!

Hát még apáink ifjúsága.

A filoxérátlan Magyarhon!

 

*

 

Rom és rom. Lát ezt az utazó a szőlőhegyeken is.

Méghozzá frisset.

Beomlott borospincék. A föld horpadásában burjánzó akác.

Összedőlt présház. Vagy ha még áll is, üres, azt leheli. Körötte krumpliföld vagy vadóc rétecske; gyepes hullámvonala jelzi az egykori szőlőt. S egy-egy visszakorcsosult zöld venyigeszál.

A vidék máig nem tudott fölserkenni abból a század végi istencsapás-sorozatból, amit a nép – sóhajtást és kézlegyintést bocsátva – ezekkel a szavakkal emleget: a filoxéra, a peronoszpóra, a lisztharmat.

Az amúgy is szegény falvak még jobban megnyomorodtak. Jó, ha a kukorica s a rozs meglett, s nem a nemes ráadás, a bor.

Hajdan a török alatt kopaszodtak úgy le a hegyek az éltető erdőktől, mint most – kik alatt is? – a vidító tőkéktől.

S egyre terjedt, áradt a köves, sziklás talaj, mely felső rétege elvesztével már alig tűri meg a növényt.

Kivéve azt, amit viszont imád.

A szőlőt.

Meg a mandulát.

Meg a levendulát.

Mintha ezek indultak volna itt is, ott is egy új, egy ezúttal is barbárság-visszanyomó hadjáratra.

Délfelé száguldtában, a híres hadiúton, az utazó Akali elhagytával különös új zöldrengetegbe jut. Egy óriási szőlő-Bakonyba, mely útja két oldalán csak nem akar fogyni.

Kár, hogy nem járt hét évvel ezelőtt itt az utazó. Szeme akkor kétszeresen üdülne. Mert akkor még csupa kő fehérlett erre.

Ilyen óriási telepítés csak összefogott erő munkája lehet. S mi telhetik még az ilyen erőtől!

De – mint mindig, amikor okunk volna nagyon is lelkendezni – legyünk csak nagyon tárgyilagosak.

 

*

 

A Kárpátok és az Alpok jóvoltából, amelyek hatalmas tenyerükkel már messziről udvariasan visszatessékelik az erre tolakvó zordabb föllegeket, a magyar medencére eső úgynevezett fényórák évi száma – vagyis amikor derült égből süt a nap – lényegesen több az európai átlagnál; eléri az évi ezerhatszázat is. 1961-ben csupán május eleje és szeptember vége közt 1395 volt. Ez egyik oka: ezt az országot a természet is gyümölcstermelésre szánta. A másik – ezzel egyenlő értékű s ugyancsak kivételes körülmény –, hogy az ország tekintélyes területe lösz vagy lösz keveredésű. A jégkorszak vége felé, az újratámadt meleg óriási szélviharokat kavart. A föld porát – a legjobb humuszt – csaknem a csillagok magasáig verte és keverte. Ahol vastagabb réteget alkotva leülepedett, ott nincs aszály, mert ez a szivacsos áldott talajfajta valósággal tárolja a nedvességet, a gyökérzetnek, főképpen a fáénak s a szőlőének. Ahol lösz van, ott az ember megjelenése óta kultúra volt, gyümölcsöskert. Legemlítésreméltóbb lelőhelyei Kína ősien művelt vidékei s Európában azok a helyek, ahol a vörösbor is remek: Burgundia, a Rajna-vidék, Magyarország.

Tőlünk északra a szőlő alig ér valamit; ahogy tőlünk délre az alma sem.

Találja ki most már maga az utazó, hogy – a középkori francia jelentésre gondolva – mivé akarná átalakítani szűkebb hazáját a kalauz.

A kelták másfél ezer évvel ezelőtt költöztek délről északra. Mindmáig nem vették észre, hogy ott hidegebb van; köhögnek, prüszkölnek, fagyott lábukat vakarják, reumájukat gyúrogatják, de sem a kettős ablakot, sem a kályhát nem alkalmazzák, miként többtapasztalatú szomszédaik. Mintha a csoportok fölfogó képessége fordított arányban állna tagjaik számával.

A magyarok jó ezer éve elhagyták azt a sztyeppei hazájukat, ahol csak két évszak: tél és nyár van, de mindmáig nem tudják, hogy új hazájuk három évszakú; itt ősz is van.

Az ősz a legszebb, a legmegbízhatóbb évszak a Kárpátok, Alpok közti medencében. Előfordulhat, hogy a nyár szeszélyes, s vagy az aszály, vagy a borulat végletébe csap. A másutt tavasznak nevezett gyors átmenet a fagyból a verejtékezésbe rövidségében is oly megbízhatatlan, hogy kétségbe vonható: van-e egyáltalában, s nemcsak egy külföldi szó keres itt helyet.

Az ősz minden évben meghozza – szótartóan és pontosan – a maga három-négy aranyhetét. Etelközben és Dentumogériában augusztus végén kezdődik az esős évszak. Néhány felhő átsodródik Magyarországba is. De aztán ismét kisüt a nap, s a falevelek makulátlan ég alatt édes melegben kezdik el áhítatos hullongásukat, amely mint valami ünnepsorozat, végeláthatatlannak ígérkezik. A levegőben mustillat, majd murciillat száll, a tömjén helyettesítéséül.

Egy kitűnő szemű, de nehéz mondatfűzésű magyar klasszikus, Eötvös József már száz évvel ezelőtt hosszú lapokon át hívta fel hontársai figyelmét a sors e ritka áldására legtöbbet emlegetett, legnagyobb hatású regénye elején. A legkisebb eredmény nélkül, akaratlanul is azt a hiedelmet keltve, hogy a sokat emlegetett műnek még emlegetői, az irodalomtörténészek sem olvasták az elejét sem.

Legszebb és legsajátosabb szép évszakuk beköszöntésekor a magyarok sietve elhagyják illatos erdeiket, kék selyem vizeiket; gondosan kiterelik onnan gyermekeiket is. Hasonló égtájú országokban az iskolák október-november közt nyílnak. Diákjaink a hajdani Habsburg-birodalom központi éghajlatának megfelelően, fejtetőre állított monarchikus ragaszkodásból a szeptemberi forró napokban irkákra hajolva verejtékeznek, s csak ablakon át bámulják az eget, várván, hogy legalább az óraközi szünetben focizhassanak egyet az iskolaudvarban, félmeztelenre vetkőzve.

A Balaton partjain nincs egy lélek sem. Teljes csönd. A víztükör, mintha csak a lubickolók távozta miatt nyugodott volna meg; fölterített kék selyemabrosz, egy ránc nélkül. Az utakon bíborszőnyegek. Távolról szarvasbőgés és vadkacsaszárny-csattogás.

És csönd és csönd. Az értő, aki a természetet csönddel koronázva szereti, most siessen oda, s élvezze ezt a háborítatlan befejezettséget, addig, amíg a honiak föl nem fedezik.

Ez az aranykor két félidőre osztható. Amikor a szállodákban és a nyári vendéglőkben még ott van a személyzet, s amikor már nincs ott. Az első félidőben azt az elégtételt ízlelhetjük, amely a hosszú ideig félreismert, de aztán mégiscsak fölismert lángelmék élménye lehet. Beléptünkkor a terem minden pincére összesúg, szolgálatkész nyaktartással felénk siet; az üzletvezető személyesen fújja le a széket; a szakács várakozva dugja ki fél fülét a kis tolóablakon, hogy minél előbb munkába láthasson; a népi zenész zeneeszközét állához, kisded táborát maga mögé rendezvén hozzánk sompolyog, rejtelmesen kitalálván kedvenc dalunkat. A második félidőben úgy érezzük, mintha raktárnoki vagy anyagtelep-felügyelői állást nyertünk volna. Magányosan, de méltóságot adó felelősséggel lépdelünk a végtelen teremtésben.

 

*

 

Más férfi vagyok, amióta bérletem van. Egy hete is még alázatos kapkodással szedtem elő zsebeim mélyéből a villamos- és autóbuszdíjat. Mintegy jobbágyi adóként nyújtottam át a jegykezelőnek. Közben nemegyszer feddést kaptam, restségem miatt vagy mivel a szolgáltatást nem kerek összegben róttam le. Egy hét óta valamiféle felsőbb kaszthoz tartozom, afféle kutyabőr birtokosa vagyok, havi ötven forint ellenében. Bérletemet egy kis átlátszó műanyag tokban hordom, és kabátom szivarzsebéből vonom elő, olyan mozdulattal, mely minden alkalommal megmelegíti egy icipicit a szívem. Mintha kiváltságlevelem volna, mintha fölötte állnék a többi halandónak. Kezdetben egész közelről végeztem ezt a fölmutatást – lovagi sisakomnak ezt a pillanatnyi fölütését –: bérletemet közvetlenül a jegykezelő szeme elé nyújtottam, mint ahogy a lovagok a pajzsuk címerét fölnyújtották a király, illetve a királyné irányában. Összetartozunk. E kiváltságjelző mozdulatot mind távolabbról mívelem: mind több bizalom részesének, mind meghittebb kör tagjának érzem magam. Ez hovatovább leheletfinom mámorral csap meg. Valahányszor jogosultságomat igazolom – végül már csak tenyerem puszta fölbillentésével –, fejembe száll egy kis dicsőség; kis dölyf; szemernyi ugyan, de elegendő ahhoz, hogy például, ha Werbőczi jellemét kellene ábrázolnom, lám, a leghitelesebb alapon, saját élményem birtokában foghatnék neki. Hordok lelkemben – helyesbíthessek: hordunk lelkünkben – parasztnyúzót is tehát? A fölfedezés megzavar. De meg is jutalmaz: csöppben kaphatok óceánt.

Ám kapok még különb adományt, néhány nap múlva, büszkeségem pálinkagőzének kipárolgása után. Azt, hogy nem magam egyedül vagyok főrend.

Csaknem valamennyi utas bérlettel jár, legalábbis ezen a 91-esen; alig akad, aki készpénzzel vált jogot a fölszállásra. Kiváltságomnak ez a hirtelen megtörése, ez a kijózanító detronizáció nem ver le, ez az örömem, a lelki jutalmam. Szinte szívem frissül bele, olyan gyorsan demokratizálódom, olyan egyben átcsöppenek a középkorból Voltaire korába, ezen a teletömött hassal is buzgón szuszogó hegyi autóbuszon.

Egyszerre – ne olvassak újságot! Úgy jött rám, mint hajdan szokott a vágy, hogy – és ha holnaptól fogva nem cigarettáznék?!

Úgysem tudom megcsinálni. Mélyebb a fertőzés.

Még egy-egy nikotinmérgezéses reggel, igen. Egy-egy különösen kedvszegő, szájkásásító irodalmi cikk után, vagy olyan tárgyú fejtegetés után, amiben jártas vagyok.

De hát ez a szokás – nélkülözhetetlen. S hasznos, ha árt is. Tudnom kell, mi folyik ott, ahol élek, abban a városban, az országban, azon a bolygón.

Egyik napról a másikra hagytam abba. Pontosan, mint a füstnyelést.

Volt, hogy vissza akartam esni.

 

*

 

A költők csak költőibben fejezik ki azt, amit a túlvilágról sejtenek, mint a házmesternék. De lényegileg Baudelaire egy jottányival sem tud többet közölni a lélek sírontúli útjáról, mint Villon, s a kettő együttvéve nem segít többet a mi hitünkön, mint egy falusi sekrestyés feddései.

 

*

 

Soká élni azért érdemes, mert magunkat csak tetteinkből ismerhetjük meg, kellő mennyiséget abból pedig csak idővel tudunk összeszámlálni.

 

*

 

A gyávaságnak tán legellenszenvesebb s nyilván legkorlátoltabb formája az az előgyávaság, mely úgy akarja elkerülni a veszélyt, a veszélynek a puszta érzetét is, hogy oda se néz, le se mer nézni a mélységbe, miközben a pallón áthalad – az öregedésén.

Ez a viselkedés abból a még előzőbb, mélyebb gyávaságból ered, hogy sorsunk eleve meg van pecsételve. Így tehát a halállal már csak azért sem érdemes szembenézni, mert szembeszállni vele, küzdeni ellene úgyis hasztalan.

A logika itt három lépcsőfokon is a kezén jár; ezek a következtetések fordítva vannak fölállítva. Épp azzal kell szembenézni, amivel eddig minden harc sikertelennek ígérkezett, ami mégse zárult le soha, hisz ma is folyik. Nem igaz, hogy bármely sors bármikor eleve meg lett (Befejezetlen mondat. – A szerk.)

Nem lehet belenyugodni a halálba. Így az öregségbe sem. De küzdeni ellene? – Igen, közel engedve az ellenséget. Az ember sorsa a halhatatlanság? Az igény rá! A fák? Állatok, rendszerek? Ennél vagyunk többek.

 

*

 

Az öregség föladata.

– Fölkészülni a halálra.

– Fontos nagyon is, ne tagadjuk, milyen képet hagyunk magunk után, noha értelme semmi.

– Helyünket nem találjuk meg, míg élünk. De hátramutathatunk rá, ott voltunk. Mint a kő alatt a fű s a bogár.

– A bőr lötyögőssé válik. Ezt szűkíteni kell. Ruhámat összébb húzatom. Bőrömet is.

– Elöregedő nemzet: kipusztuló nemzet.

– Az orvos, a pap jobban ismeri testünket, lelkünket, mint mi; de végre mi is magunkba szállunk, hatvanéves korára nagyjából mindenki tudja, hol a mája és a büszkesége.

 

*

 

Szerkezet

Az öregedés megoldása

1. A halál

2. Életben maradás végig.

Az élet elviselhetősége. Ifjúkor: örökélet, férfikor: munkamámor, öregkor: boldog szenilitás vagy szomorkodás. Ma? Férfikor sincs, egyéni lét nem lét. Az ember társas állat.

3. Az igazat a halottakról rögtön. Nincs kímélet. Ne féljünk tőlük.

4. Bűntudat, mi felelünk a holtakért, aki él, öl, mert elvész. Az ember eredendően halhatatlan.

5. Utoljára túljárhat a halál eszén.

6. Aki föloldódik a közösségben, életében meghal.

7. Megőrizni a méltóságot a kínzó bohócok és őrültek kezében.

8. Nyugodtan fogadni a halált (nem a végső pillanatban, mert az csalás), hanem a megfeleltetés percében.

9. „Másokért élni”, ebből következik a másokért meghalni. Minden forradalmár (Befejezetlen mondat. – A szerk.)

 

*

 

Humorral nézem, hogyan változom. A francia forradalom. Jean Barois. Nem veszem komolyan ezt a véleményt – magamat –, de meghallgatom. De – különös – nem mint ahogy illenék egy bölcs aggastyánt. Hanem mint egy gyereket.

 

*

 

Az öreg egyre jobban ki van szolgáltatva. Világ öregei, védjétek meg emberi jogaitok!

Ahogy a halálos beteg kisebb jogú, így az öreg is.

 

*

 

Az öregedés terheket rak ránk, védekezésül tehát terheket kell leraknunk magunkról. Testieket és lelkieket. Mégpedig fokozódóan, vagyis elszánt versenyben ad finitum, ad absurdum! Egész a célbíróig – ad mortem –, döntse el ő, a halál, hogy kettőnk közül ki a győztes. Ha csak olyan értelemben is, ki győzte tovább!

A küzdelem fokozódni fog. A súlyok hovatovább számtani arányban sűrűsödnek ránk. Hárítsuk mi őket mértani arányban.

A testi lefogyás az egyszerűbb. (Szemben a tükörben látom a nemrég kerek combomban kirajzolódni a csontot. Látom magamban azt, ami túlél! Stb.)

 

*

 

Hogy az öregség komédiája ne vessen bennünket mégsem köznevetségbe, az ellen ősidők óta sok a jó tanács. A leggyakrabban a bölcsességet halljuk. Ez azonban tömegesen azért nem használható, mert mindvégig ragyogó friss szellemiséget kíván, s ez épp a válságos korszak előtt szokott homálylani. Csak látszólag tetszik komikusnak az a komédiaellenes javaslat, hogy az öregség legáltalánosabb ellenszere a halál.

Így van mégis. S ennek hatása nemcsak a pusztulással kezdődik (a halál elfogadása mint ellenszer).

 

*

 

Mi lehet a válasz a halál idétlenkedésére? Belemenni a játékba. Nevetni a hóhérral? Hát azt nem. Tudtul venni, hogy egy csomó hülyének vagyunk kiszolgáltatva. Hogy a sors egy banda hülye. Így menni köztük végig.

Meghalni udvariatlanság. Meghalni neveletlenség. A szomszédság összefut, hörgés hallik, tikácsolás, az asszonyok lavórral szaladgálnak, a sógornő elájul, a férfiak fejcsóválva jönnek ki a pitvarra. Meghalni visszaélés, paraszti önzés, vidékies zsarolás. Ötven kilométerre derék szűcsmesterek és tanítók hagyják abba a munkát, vonatoznak, hozzák a szemérmetlenül drága koszorút, állnak óraszám a kihízott fekete öltönyben, folyatják hátukon, mellükön a verejtéket. Ha könnyük is folyik, az az igazi zsarolás. Soha annyi kényelmetlenséget nem okozunk szeretteinknek, mint mikor meghalunk. Váratlanul – vagy nem váratlanul – a ház avatott feketekávé-főzőjéből bűzlő hulla lenni, még ismerős arcú, de máris vigyori, rejtelmes, akaratos szörny, egy halom édes emlék és kitakarítandó trágya; a legminősíthetetlenebb útszéliség.

Jól megöregedni udvariasság. Meghalni – messze bujdosva a világ végén is botrány. Még egy pillangó halála is tapintatlanság. A megöregedésnek az illemtana. Helyesen megöregedni könnyen megtanulható, magánúton is.

Jól meghalni semmiképp nem lehet.

Jól megöregedni, udvariasság. Erre nevelnek e lapok.

 

*

 

Úgy van: meghalni neveletlenség, különösképpen itt, Párisban röstellnék meghalni. A halott egy halom mocsok, bűzlő eltisztítanivaló, akár a részeg hányása. Legkevésbé tehát szeretteim körében óhajtom a halált, ezt a ránk kényszerített barbárságot, mintha egyszerre csak …sorozat jönne ránk olyan társaságban, ahova épp szellemünk választékonysága miatt hívtak meg. A halál, napjainkban, keleti.

Sintérek, fajtámból és véremből valók, a Góbi-sivatag szélére dobjatok, hadd lepjen be az a por, ha majd kívánalmam szerint sikerül szerénységemnek e remek ritmus düh-tanácsa szerint „főbe lőni magamat Hajdúhadház közepén”!

A Szovjetunióban a legutóbbi népszámláláskor 21 708 embert jegyeztek be mint százévesnél idősebbet. A következő népszámláláskor számuk legalább huszonötezer lesz; aztán még több. Képzeljük, ha fokozatosan mind egy helyre gyűjtik. Nem is egy városba, egy járásba.

Huszonötezer ember élhetett azon a nyolc-tíz községre terjedő területen, amely gyermekkorom bejárhatatlan birodalma volt. Elképzelem, hogy ezek a százévesek ott élnek. Mégpedig úgy, hogy vagyonukat – nyugdíjjogosultságukat – is oda vitték, s mivel ők vannak túlnyomó többségben, afféle önkormányzatuk van. Teljesen ők dirigálják ápolóikat, kiszolgálóikat és ezek kiszolgálóit. Elképzelem a százévesek társadalmát.

Hasznos – mondhatnám gyakorlati – elképzelés. Mert hisz nem azon dolgozunk és képzelgünk áhítozva, hogy valamennyien legalábbis száz évet éljünk? Hogy megvalósuljon a százévesek, sőt a százéveseknél fokozatosan mind idősebbek világa? Ami a dolgok rendjén előbb-utóbb az uralmukat jelentené. Nem képzelhető ennél zsarnokibb rémuralom. Mert hisz bizonyos, hogy százévesen óhajtanánk igazán igényesen élni, jogosan: akkor szorulnánk legtöbb kényelemre és – szeretetre! Arra is, sőt főleg arra a szeretetre, melyet nem kiérdemelni szokás, hanem megszerezni, erőszakkal, zsarolással. Mert hisz mi lenne az örök érv? „Meghalunk! Segítség a veszendőknek!”

 

*

 

Helytelen alapérzés tehát, hogy az idő csak ellensége lehet az öregedőnek. Éppannyira pártolójára is válhat, ha kellően társítjuk magunkhoz, azaz szövetkezünk vele. Nincs például olyan nő, akit az idő megfelelő fölhasználásával magunkhoz nem láncolhatnánk. Ajánlatunkra, melyet imádatunk tárgya húszéves korában elutasított, bizonyos, hogy tíz év múltán más választ kapunk; húsz év teltén megint mást; negyven év végén pedig ismétlen mást, fokozatosan kedvezőbbet. Barbár férfigőg, hogy nincs olyan nő, akit pénzzel, hatalommal, hízelgéssel nem volna lehetséges lábáról levenni. Idővel azonban kipróbálhatjuk, még a dédmamákhoz is van út.

Az idő tehát csaknem úgy domesztikálható és szekerünkbe fogható, mint a ló, a bivaly, a zebu.

Befogható idegzetünkbe is. Már egy kis gyakorlat után némely kedély-, illetve lelki eredetű szenvedések ellen csaknem úgy tudjuk alkalmazni – adagolva –, akár az Aszpirint, az Andaxint s a különféle altatókat. Régi gyógyászati tanács.

 

*

 

Az élet értelme a halál érthetőségében van. Aki az utóbbit nyugodtan nézi, boldogan veszi az előbbit is, beleértve annak minden keserűségét.

Viszont a halál a legabszurdabb – a legnyomósabb – érthetetlenség. Azért legnyomósabb, mert legközelebbről érint, leglehengerlőbben.

 

*

 

Mi lesz velünk? Mi van tulajdonképpen velünk? Bennünk s a világban? C. panaszkodik, hogy naponta immár négyszer fal be tíz nagy árkusnyi hírt, és semmi bizonyosat sem tud. A holnapot csak azért várja, hogy újabb adagot nyeljen be, egyre izgatottabban, egyre kielégíthetetlenebbül. Oly mohó, hogy már nem is tartom érdemesnek megmondani neki, hogy sohasem fog semmit sem megtudni, épp mohósága miatt. Elveszett. A lényeget nem könnyű megérteni, bevenni, megemészteni, vagyis magunkévá tenni. Közölni sem könnyű.

Ahhoz kettős erőfeszítés kell. Hogy mi újság, azt én változatlanul a versekből próbálom kisilabizálni. A „lázas napokban”, mikor nyugtalanságommal én sem bírok, elkerülök néha Babitsék háza felé, gondolom, fölmegyek, megkérdezem privátim. Hasztalan mennék fel, hogy mi is van s főleg mi lesz, azt legnagyobb élő költőnk is csak nehezen tudathatja, önnönmagával is.

 

*

 

A színpad varázsa, hogy a hősöket élvezetünkre és a képtelen helyzetek felé tereli. Odaérve pedig e hősöknek földre kell terülniök; vagy kardjukba dőlve, vagy a hahotától hasukat fogva.

 

*

 

A tengerész megválogatja, mit visz magával a matrózzsákban. Régi tanács, hogy végül is ne legyen az nagyobb, mint ami vánkos gyanánt a fej alá gyűrhető. Nem azért, hogy jobb legyen az álmunk. Azért, hogy álmunkban is vigyázni tudjunk arra, ami a teljes vagyonunk.

Olaf, a megpróbált tengeri róka régtül fogva megválogatta azt is, ami emlékei batyujában maradhatott egy-egy behajózás előtt. Messze volt a kor, amidőn kormányosi fülkéjében a távolodó part esti lámpásai felé nézve szívében olyan apró, de villámerős rándításokat tapasztalt, aminőket a fonalra akadt hal érez, amíg azon a semmi kis seben át halálba nem rángatja egy távoli erő.

 

 

Ces colombes clochards!

 

Les vrais clochards de Paris c’est ses colombes. Ce n’est sous les ponts, mais sur les toits que j’habiterais si j’avais le courage de choisir la vie qui seule nous convient à tous. Qui ne préfererait aux trous des canalisations, les trous des tours.

 

*

 

A tanyai elemiben elég bajom volt a helyesírással. Emiatt lettem a gimnáziumban már az első év közepén szinte tökéletes helyesen író; nekifeküdtem kiköszörülni a fogyatékosságot. Mint író, hasznát vettem, s közben még fejlesztettem ezt a tudást. Oly bizonyos voltam benne, annyira mester, hogy vitám is volt a megreformálásáról, Babitscsal!

Most ilyenek jönnek ki a tollam alól: sétállás, segíttés. Mivel van, aki az élet efféle oldaltámadásai ellenében is támogatásához szoktatott, fölháborodva mutatom az újabb dokumentumokat: mi készül itt megint reám? De aztán magam találom meg a mentséget. Dehogy van itt tudatos ártalomról szó! Az elme – reflex egész jelentéktelen megcsuklása mind a kettő, méghozzá a logika belejátszásával. Nincs-e vajon a sétállás valamiféle összefüggésben az állással? Innen duplázódott meg az l. A segíttés meg éppenséggel szabályt követ: a dunántúli nyelvjárás a hosszú í után mindig megkettőzi a t-t; Ozorán nemcsak a tanító lett taníttó, hanem még a moszkító is moszkíttó! Az ilyen fajta elírásokban tehát valamiféle hűség ütögeti föl a fejét.

Illetőleg a fejit. Mert a hosszú birkózás után egyszerre csak a birtokrag tárgyesetének é-je véglegesen i-re próbálkozik változni a tollam alatt.

Aztán váratlanul alig-alig tudok ellenállni a kísértésnek, hogy a szakmában az alm helyett is ne azt az anyai ó-t ejtsem, ami a fülembe ötven-hatvan év távolából visszacsendül.

A mongol csecsemő is aggastyán korában a legmongolabb. A néger, de még az arab és az olasz is. Mintha emlékezetünk is nem egy dologban ezt a jelenséget követné. Minél „magasabb röptű” a társalgás, egy-egy szó azzal a lejtéssel kívánkozik ki a számon, ahogy a kétéves nyelv elsajátította.

S ez is csak humorral.

 

*

 

Az idősödők halálfélelme? Először is illogikus. A történelem folyamán mindenkor és mindenütt aránytalanul több fiatalember halt meg, mint öregember; a haláltól tehát, ha egyáltalán kell tartani tőle, valójában a fiataloknak kell tartaniuk. Másodszor pedig, ha akarom, másodszor is illogikus. Ennek törvénye szerint ugyanis, ha egy esemény vagy jelenség huszonötször kihagyás nélkül végbement, a valószínűség az, hogy huszonhatodikszor is megesik. Még inkább ötvenhatodikszor vagy kilencvenhatodikszor. Hátunk mögött kilencvenöt év tehát nem azt valószínűsíti, hogy a kilencvenhatodikat nem érjük meg, hanem hogy legalább még kilencvenhat vár ránk kihagyás nélkül.

Ezt annak érzékelésére, hogy mit ér egyáltalában az ésszerű vigasz. Az élet nem ésszerű lévén, a vigaszt nem innen kell sem várni, sem gyártani. A halálfélelem nem öregségi tünet. Csaknem meghatározó, vizsgálati kérdésként lehet beiktatni: félsz már a haláltól, azaz pontosabban, az élet elkerülhetetlen befejeződésétől? Ha igen, túl vagy a férfikor derekán. Félsz még a haláltól, helyesbítve az elmúlástól? Ha igen, nem vagy még öreg.

 

*

 

Öregedni eszerint csaknem humorosabb, mint tragikus.

 

*

 

Az öregedés tünetei azokat foglalkoztatják, akikben van szembenállás.

 

*

 

Elválok a személyiségemtől

Figyelem a hibáimat

Megmosolygom

Megítélem

Megbüntetem értük azt a másikat

Az sem old

De ki ez a büntető

Na ne siessünk az egyházi zászlóval

Az emberiség büntet, bizonyos.

 

*

 

De én angyalian válok el magamtól békés skizofrénen.

 

*

 

A szenvedélyek lovainak vágtára eresztése.

 

*

 

Eltompul a halál közeledésének veszélyérzete.

 

*

 

Örökléte a fajnak. Az aggastyán is rendezi iratait.

 

*

 

Hogyan vénül: mi volt élete eredendő tartalma, a predesztinációja.

 

*

 

Augusztus 3-a van, de az aszályos gyümölcsöskertet szitálja már az idő: a fák zöldek, de hill-hull róluk a sárga levél.

 

*

 

De meglátjátok majd, mi lesz, ha kihúzzuk mi lábunkat, bocskorunkat a házból, mi, öregek, s a tető zsúpja lángol, és vért csöpöget az eresz.

 

*

 

Az akác még virágzik. De kánikulai a dél.

A porban saját örömére játszik főzőcskét – rántáskavarást – a szél.

 

*

 

Az öregség tünetei.

Saját (bőrünkben) lényünkben megöregedni.

Nem kihalni magunkból, mint a csiga. Más költözik be. Nem haragszanak meg: ezek csak barátaink: zavarban vagyok Prágában. Úgy üres, hogy teli. És a szlovák városok. Magyar–német stb.

 

*

 

Épen kell tartani az öregek képességeit (a szellemüket főleg), hisz nekik van közölnivalójuk.

Végre: nem ifjúsági irodalom.

Mert az emberiség öreg? Nem.

 

*

 

Megtörténhet vajon akár velünk, akár az emberiséggel, hogy a becsületességet egy idő után éppoly bajos lesz abbahagyni, akár a dohányzást? Az első szippantásokkor a füstölés sem élvezet, az első kupicáknál a pálinka is kellemetlen. Nyilván a tisztességről leszokni se mehet kedélyállapot-romlás, sőt egészségi zökkenő nélkül.

Az erkölcsösségnek is van karaktergyöngítő hatása: egyéniségünk tőlünk – érdekeinktől – idegen befolyás alá kerül.

 

*

 

„Jönnek a lovak” – idegemben az indulat, amelyet, azt hiszem, még kantározni, gyeplőzni tudok. „Jön a fogat” – amire ráülök az igazságommal –, kard, páncél.

Előnyei: türelmetlen lehet az öreg, mert nincs ideje kivárni, hogy a csehek észretérjenek, hogy…

Történetek rezüméjeként egy-egy öregedésnek is tulajdonítható jó emberi tulajdonság.

Egy ember, egy aggastyán… Európa közepén.

A zsugoriság a szabadság, a büszke borravaló-osztogatók, Ady és apám, valamint a pusztai juhászlegények Ozorán egész évben húzták az igát, tűrték a pofont. Én – hivatalnok, Corbaccio a morzsákat is megeszi, nevetés – helytelenítem.

Együk meg a morzsákat. Érjük be a morzsákkal, ez a legbiztosabb út. Minek köszönhetem én a függetlenségemet? Nem függök. Mi a legkínosabb függés? Az anyagi. Az autókon robogó kaloda-rabok.

Miért élünk? – erre sajnos csak akkor lehet felelni, amikor már múlt időben tehetjük a választ. Miért éltünk.

 

*

 

Az öregség szabadság. Semmi nem rak ránk olyan súlyos bilincset, mint a tekintély. Mióta a világ világ, a legnyomasztóbb tekintély az idősebb korszaké. Ez alól a legsikeresebb szabadulás, ha magunk is idősebbekké válunk.

Alig van külföldi kartárs, aki az összeismerkedés már nyíltabb kanyarai után nem kérdezné meg, én magam szocialista vagyok-e. Elég egy igen – nem vagy néhány tömör mondat. Tán tízszer is emeltem már a mennyezet felé a tekintetemet válasznak közénk illő pontos megfogalmazása végett, mígnem a kérdésre először is kéréssel hozakodtam elő. Sűrítse néhány szóba ő, a kartárs, szerinte ma ki nevezhető szocialistának és – tágítva vagy szűkítve a szót – kommunistának.

Kartársaim közt csaknem egyaránt voltak lírai költők, szociológusok, etnográfusok, szürrealista műkritikusok és parasztmozgalmi lapszerkesztők. Volt köztük parlamenti képviselő is.

Ez a széles látókör nem segítette a lehető legszűkebb meghatározást.

A legközhasználhatóbb s egyben időállóbb körülírásként azt az alig-alig bővített mondatot őriztem fejemben, amelyet többnapi együtt gyaloglás folyamán még férfikorom elején egy már akkor európain híres elméjű kartárssal kovácsoltunk tömörre. Körülményeiről másutt részletesebben is megemlékeztem.

A mondat így hangzott. Szocialista-kommunista ember a jövőben milliárdszámra az lesz – az lehet mutatóban már ma (sőt lehetett a múltban is) –, akit cselekedeteiben nem az egyéni haszonelvűség vezet; akinek szelleme tehát nem ismer korlátot, de mégis erkölcsi törvény határai közt mozog.

Vitatársam ettől az emberi fajta képességeinek még sosem volt, csak látnokok képzelte, Blake festette kiteljesedését várta.

Vette bizonyosra. Az idő és a hely hatása alatt. Az eszmecsere Moszkvában folyt le, 1934 nyarán. Az utcákon még beszprizornik gyermekek ismételgették a dajtse kopeki-t, de csak mint az ottani rettenetes évek, az országos polgárháborúk afféle gyászmagyarkái. A szárazságok okozta éhínség után a népgyűlések már vitatták, egészítették ki gondosan a frissen meghirdetett sztálini alkotmányt. A jövő mesés tündöklést kapott a közelmúlt, sőt a jelen sötét talajáról. Prófétahittel húzta ki deszkatermetét a beteg Gorkij is, az írókongresszusra gyülekező meghívottak bizalmas csoportjában. Ott is erről folyt a szó. S hogy mi lehet a feladatuk e már-már paradicsomi kapunyitás gyorsításában a korához méltó alkotóknak. Beszélőtársam szerint a szellemi kötelező akadálytalanságának tudatosítása. Malraux-nak hívták. Ő volt a moszkvai kalauzom; első útiajándékul ezt adta a véletlen.

Évtizedek óta kommunizmusban élek. Akként értve: úgy élek, mintha kommunizmusban élnék. Kikerültem az anyagi haszonkeresés uralma alól. Nem az én érdememből. Sőt egyéni – az a vigaszom, hogy örökölt – rossz hajlamaim ellenére.

Évtizedek óta nem tettem be lábam péküzletbe, húsboltba, ruha- és cipőkereskedésbe. Mindent asztalomra szolgálva kapok. Levest, húst éppúgy, mint borotvapengét és alsó inget. A hozzám legközelebb álló s koromhoz illő hölgy leméri, hogy fejbőségem még mindig hatvanas-e, s a fiatalabbik az elnyűtt bársonynadrágot újabbra váltja föl, anélkül hogy észrevenném. Szememhez kell emelnem, hogy megkülönböztessem a tízpengőst a húszastól. Hovatovább fél százada, hogy nem töltöttem ki adóbevallást, nem írtam alá nyugtát, pénzes utalványt.

Nem szellemeskedés vallatja velem: a világvitel rendje a matriarchátus. Férfitürelem kell persze a megszervezéséhez, az üzemeltetéséhez. Csak azok a nők foghatók be rá teljes eredménnyel, akikben az erre való ösztönösség tudatossággal, észbeli csiszoltsággal társul.

Szerencsém volt. Nem az első fáradozásra. De életéveim második felét már a magántulajdoni kényelmetlenségek csaknem teljes túllépésével tölthettem, mintegy a jövendőben esedékes korok embereként. Keresetem mindig több volt, mint a kiadásom. Jövedelmem forrása ugyan mindig a munka volt, de meg-megközelítettem a vagyonosság állapotát is. Különös ellentmondásként ezt is azért, hogy szabad legyek a magántulajdon béklyóitól.

Az anyagiak okozta kényelmetlenségektől és kényszerűségektől.

Ez nem azt jelenti, hogy az anyagiak e sajátos birtoklása mentesítene a gondoktól, a lelki gyötrelmektől is.

A kereset és költekezés egyensúlyban tartásának a legegyszerűbb módja a kevésbé módos származásúak részére magától adódik. Erszényük bővülése után is kereteit tartsák változatlanul olyan szűknek, amilyenben még egészségesen mozogtak: amilyenben nevelődtek.

A nő, akivel ezt a felfogásomat eredménnyel elfogadtattam, mint az általam megtervezett matriarchátus első irányelvét, az enyémnél összemérhetetlenebbül magasabb társadalmi osztályból származott. Neveltetése tehát más úton vitte volna tán különben jó ösztöneit. De értelmes volt és ugyancsak szellemiszabadság-párti.

Belső akadályokkal nekem kellett megküzdenem. Az én örökségem az az alsó-népi zsugoriság volt, amit épp a jobb mód tud szinte betegesre növelni. Hogy lejjebb csavarjuk, sőt elfújjuk a lámpát abban a szobában, amelyből kimegyünk, az úgy az ujjaimhoz iktatódott, hogy még nemrégiben is azzal fakasztottam baráti vendéglátók körében mosolyt, hogy két teremben is lekattantottam a csillárt.

Békés megyei tanyák mély nyomorvilágában, honi beszprizornik zsivajában magyaráztam neki – ott kaptam bátorságot ésszerűnek elfogadtatni – akkor már eléggé végiggondolt, de gyakorlatilag még csak alig-alig megközelített álláspontomat. Szellemiekben, lelkiekben is gazdag volt. Egyetemet végzett, családi prédikátuma előtt ott volt a dr. philos; de tudományos – néplélektani – tanulmányokra a négersovány parasztgyermekeknek gyehennájába szállt le, szívében a káini faj megválthatóságának hitével.

Tízéves koromig tenyeremet nem érintette pénzdarab, hiába faggatom hacsak egy szemernyi élmény után. Egy mégis. Húsvét másnapján krajcárt üthettünk a játszmatárs piros tojásába; ha sikerült, mienk lett a tojás. A pusztán, ahol európaivá neveltek a tapasztalatok, nem volt pénz. Nemcsak képletesen nem, de valóságosan sem: ami keveset a béresek kaptak, terményben kapták. Termények cserekereskedelmével szereztük be mi is a szükségleteinket. A só, a cukor, a fűszer a távoli faluból úgy érkezett házunkba (a postás kordéján), hogy anyánk egy varázserejű könyvecskébe írta be, ami épp kellett. Sokáig éltem olyanféle hitben, hogy égi adomány; ilyenféleképp írtuk papírra mi, gyermekek is a Mikulás-esti csizmákba és a karácsonyfa alá kívánt holmit, játékszert és nyalánkságot.

A nagy természet szocialista, a gyümölcsfák, a búzamezők, a meghorgászható folyók ősien közösségelvűek, anarchista forradalmiságig dacolva az újkori – húszezer éves – önkényeskedésekkel.

Az igazi gondot mégsem a verejtékeztető szorgalommal és az önsanyargató fösvénységgel szerzett vagyon okozta. Keresetem ahogy jött, úgy ment, feneketlen kútba; abba, amelynek titkos mélyeit mind megbűvöltebben csodáltam…

Szabadságom biztonsága nyugtalanított; az anyagiaktól való függetlenedés holnapja. Meddig tart, lesz-e egyáltalán holnapja.

A természet nevelt, a természetbe vágytam vissza. De oda pár kell, magányos ember ott Ádám-kor előtti lénnyé, vaddá vagy szentté alakul vissza. Ez lett.