1961

Félbe-szerbe

Mert kevés az ismerősünk. Mert az eddigieknél még több embert szeretnénk ismerni, hogy tájékozódni tudjunk az életben.

Valamikor ezt vallottam. De tévedtem. Nem új ismeretségre vágyunk, valahányszor belemerülünk egy-egy rendkívüli elmének azokba a kitalált történeteibe, amelyekben épp kitalálás nem lehet, hanem csak igazság és valóság. Azért olvasunk, hogy a velünk húsz éve egy fedél alatt lakó házmestert ismerjük meg. A születésünk óta közöttünk forgó édesanyánkat izzó kíváncsisággal ezért szedtük százezreire, hogy rajtuk át magunkból ismerjünk meg legalább egy zugot.

Max Frisch, a neves svájci színdarabíró, a Biedermann, az Andorra s más nagy sikerű művek szerzője írásba foglalta a színi hatás titkát. Mivel a részletes fejtegetés magva néhány mondatban átnyújtható, továbbadom. A fölfedezés a Hamlet sírásói jelenetén alapszik. Hamlet markában tartja Yorick koponyáját, s elmond egy hosszú tréfás monológot. Ez azért hatásos, mert egy időben elménk is, szemünk is kap ennivalót, mégpedig más-más ízűt, illetve itt ellentéteset. Az színpadszerű, ami ilyen formán bonyolít le valami küzdelmet. A komikus hatás is ilyen ellentétből szikrázik eleve. A bohóc méltóságosnak mutatkozik, s nagyon is méltóságosan csetlik-botlik. Titánia elménket légies szerelmi kitörésben részelteti, ugyanakkor szemünknek megmutatja, hogy a tiráda egy szamárfőnek szól. Macbeth ünneplő társaságban küzd a magánnyal, majd a kísértettel, akiről mi tudjuk – látjuk szinte –, hogy nincs ott. Dürrenmatt egyik darabjában egy vak herceg már lerombolt kastélyában intézkedik úgy, mintha semmi nem történt volna. Vagyis „a cselekmény színhelye mindig az emberi lélek”! Hatásos az a darab, amelynek alapeszméje kapja meg ezt a színpadszerűséget. A másodlagos eszmék színpadszerűsége megöli – mert torzképpé alakítja – a darabot.

– A kritikától csak föltétel nélküli dicséretet fogadok el. – A mondat tréfának hatott, de az értelmes és szomorú – az értelmesen megszenvedett –, szép arc komolysággal hitelesítette. A berlini írótalálkozó cigarettaszünetében egy görög mondta, F. tán emlékszik az osz-szal vagy isz-szel végződő nevére. A mondat azért komoly, mert hisz nincs föltétel nélküli kritika. Nem jut hanghoz kritikus, aki előzően meg nem adta magát: 1. a pénznek, 2. a megjelenhetőségnek, 3. az úgynevezett közízlésnek. Ezzel a nem írói föltétellel szemben teljesen jogosult az író föltétele. A kritikus eszerint két malom közt őrlődik? Őrlődjön. Az a legszebb helyzet gondolatterhes agy számára. Lássuk, mit ad: lisztet? konkolytöreket?

A föltétel nélküli hozsannára – nem, a föltétel nélküli talpnyalásra tarthatok igényt, ha számba veszem, mi a másik irányú magatartás. S ez nem tréfa. Vérünk megy rá. Kinek véleményére, azazhogy tanácsára adhattunk mi, magyar írók a század derekán? Babitséra, Némethére, Szerbére, Halászéra. Ezek mind többek voltak, mint puszta kritikusi alkalmazottak. Egy remek költő, egy remek regényíró, egy remek novellista, egy remek tanár. Nem értettünk egyet velük?

Helyettesíteni a gondolatot a – stílussal? Legfeljebb a magatartást.

A világszemléletet.

 

*

 

Se hit, se becsület, se remény? Csak stílus?

 

*

 

Igaza van, de ünnepélyesen adja elő. Nagyképűen. Egy szavát sem hiszem.

Nem az én emberem. Pedig épp csak a stílusa nem enyém.

De ez minden?

 

*

 

Érzem, mögöttem is, hogyan öklelne föl, taposna agyon ez a bika, ez a barom, igaza van, helyesebben: igazában van. Megértette a menésmódomból is, a stílusomat.

Értjük egymást.

Csak én tehetetlen vagyok. Se szarvam, se patám. A jelmezkölcsönzőből sem.

S miért?

Nem az én stílusom, megint csak.

 

*

 

Térj rögtön a lényegre, fölösleges hitelt szerezned. Nem mai gyermek vagy. Ahogy végigmentél a folyosón (vagy a színpadon), ahogy kezedbe vetted a tollat (vagy a kezemet), bemutatkoztál. Röntgenidőket élünk.

 

*

 

Egyéni stílus? Aki betartja a törvényt – aki becsületes –, az egyéniség? Nem, épp az a rész, egy közösségben.

 

*

 

Nincs kevésbé közösségi, mint az epigon.

Az egyéniségre csalva törekvő. A más erőfeszítésének tolvaja.

 

*

 

Szerencsére rögtön rajtakapható. Őt „leleplezik”.

A folytatót „fölismerjük” – diadallal. Holott ő „vett át” többet. A feladatból.

 

*

 

Az epigon baja nem az, hogy utánoz. Bár utánozna egy Racine-t, egy Edisont, egy Csehovot!

Hanem az, hogy gyengén, tehetségtelenül, munka-eredmény nélkül utánoz. Kivétel nélkül azt, ami példaképnek munkájában is gyenge, esetleges: – egyéni!

 

*

 

Stílusa van, ez már paripákról is mondható.

Nem egyénisége van tehát. Sőt!

Emlékeztet valami klasszikusra.

 

*

 

Nincs stílusa.

Csak a művészetben leszólás ez a puszta állapotábrázolás? A jelleg, a jellem nélküli itt is azonos a jellemtelennel.

 

*

 

Sajnos, a stílust is el lehet veszíteni.

Akár a kegyelmet? A nemzőképességet, a hajszínt, az ifjúi sörényt?

Tehát mégsem erkölcsi gyökérzetű?

De.

De ezt már Kálvin folytassa a predesztinációjával.

Amit – az előbbiekhez hasonlóan – csak magyarázni lehet, fölfogni nem.

 

*

 

Író vagyok. Ezért nem tart el a társadalom. Meghökkennék, tán nyomban elnémulnék, ha ilyesmi eszébe jutna. Megfontoltan, írásban, hogy nyoma maradjon, ismételten olyant közöltem vele, amiért őserdőben egyszerűen lepuffantanák az embert. Díjazás? Örülök, hogy életben maradhatok: s más módon összekaparhatom, ami a csikaszbendőnek kell, a szabadságnak.

 

*

 

Írni istenkísértés, hogyha nem ördögűzés, illetve kísérlet ezekre. Mert hisz sose lehet tudni, megjelenik-e isten, felfut-e az ördög. Írni csak mellékesen, hátrahúzódva, mintegy másnak is teret adva lehet.

Mert igaz ugyan, hogy a Múzsa súg, de csak egy első mondatot. Aztán ujját ajkára téve tovalibben, rád bízva, hogy mondd végig azt a rád bízott titkot, amelynek – ismétlem – ezt az első mondatát közölte.

Az asztalos nyugodt lélekkel tesz ígéretet, hogy hétvégére – ha az volt a rendelő kívánsága – remekbe csinálja meg a fali szekrényt. Aztán előveszi a legszebb anyagú fát, és nekiereszti a fűrészt.

Olyan remeke nincs a költészetnek, amelynek alkotója csontpapírt és kínai festéket használt. A halhatatlan versek első fogalmazványai szomorú krikszkrakszok, rongyos fecniken. Rangos lírikusok is krajcáros papírt tartanak a zsebükben vagy asztalukon, hogy ne sajnálják, amit összegyúrnak s eldobnak.

Hevenyészve készül nekem is minden sorom. Tollam csak attól a nógatástól indul neki: tedd csak, a végén majd megnézzük, rendbe rakjuk.

Ám ez hazug becsapás. A végén az irathalmazt egy fölszabadult sóhajtás azon nyomban eltávolítja az asztaltól. Oda az csak hetek múltán tér vissza, nyomdai próbanyomat formájában. Az iménti irkafirka ettől meglepő biztonságot, zavarba ejtő véglegességet ölt magára.

Már csak ezért is bajos az az ígért rendbe rakás.

Fölületességemért később fizetek.

A befejezettség érzését s mindazt, ami ezzel jár – a művész jogos-jogtalan rátartiságát, terméketlen napokban is ható lelki nyugalmát –, nem ismerem. Nincs olyan bármily régen, bármily jól fogadott írásom, amelyen, ha nekem magamnak is újra el kell olvasnom, nem javítanék, azaz ne változtatnék. Javítok is, a saját példányomban. Mert itt meg valamiféle röstelkedés tart vissza a közléstől. Fondorkodásnak, negédeskedésnek – preciőzködésnek – vélem.

De van, amikor elkerülhetetlen.

Hányszor festette meg Monet a roueni székesegyház kapuját? Mert más és más világításban.

 

*

 

Nem tapasztalom általános jelenségképp azt, amiről említést akarok tenni, holmi eszmefejtő cikk helyett, hát inkább vallomással zavarom az olvasót.

Aki olyan tetteket visz végbe, olyan alkotásokat teremt, melyek hatással vannak a társadalom alakulására, az befolyással van valamiképp a politikára is, tehát akarva, nem akarva politizál, ez nyilvánvaló. A gondolatnak azon a fonalán el kell ismernünk, hogy a Kant–Laplace-elmélet közzététele éppúgy politikai tett volt, mert más világképre biztatta az embereket, akár Claudel költészete, amely azt hirdeti, hogy szenvedéseinkre az ég adhat magyarázatot.

 

*

 

V. betegen őrzi egyéniségét, s nem érti meg, hogy épp ezzel vész el a tömegben, lesz egy tömegízlés, korhangulat rabja, hisz mindenki egyéniségét félti. A rossz írók kísértetiesen a maguk módján rosszak, mondom neki. A nagyok éppoly kísértetiesen hasonlítanak. Nem lepődnék meg, ha Petőfi versei közt egy Baudelaire-szonettre akadnék, akár franciául. Álmomból fölverve könnyen meggyőzhetnének arról, hogy a Karácsonyi ének-et Tolsztoj, Iljics Ivan halálá-t viszont Dickens írta. De a Hamlet-et még álmomban sem tenném Ohnet művei mellé. Valóban, úgy formádzik, mintha a tökéletes írásműnek is volna plátói képe, szükségszerűen hasonlítanak egymásra, akik azt megközelítik. Aki nagyot akar, az tehát alázatosan arra néz, és nem magára. V. dühösen néz reám, azt hiszi, hogy ez is egyéni ötlet, az enyém. Csak ezért nem fogja követni, százezer kartársával egyetemben.

 

*

 

Molière-nek színdarabírásra egyetlen szabálya volt, legalábbis egyet emlegetett. Rövid. Az a jó, ami tetszik.

Ezzel mi nem érhetjük be. Két elemet kell hozzávennünk. Kinek tessék, s mivel tetszett, s mivel ezt Molière is tudta (alaposan értésére adták), abból a „tessék”-ből őket nyilván ki is hagyta.

Semmi kétség, a népnek kell tetszenünk. Franciaországban a franciának, Angliában az angolnak, Magyarországon a magyarnak.

De mivel? A népnek gyakran a tartalmatlan, az alantas, a mérgező is tetszik.

Egyszerű a megoldás. Tartalmas, emelkedettebb, gyógyító és nemesítő mondandóval nyerjük meg a nép tetszését.

Sokan ezt óriási közhelynek vélik. Óriási vízválasztó emelkedik benne, mely körül élethalálharcra csaphat össze két világ. A demokratikus, a néphez húzó és a – másik.

1. „Ha egy költő ötven évvel megelőzi korát, az azt jelenti, hogy korszaka késett ötven évet.”

2. Szolgáld korodat. De elárulod, ha szolgája leszel. Az író és a politikus viszonya a haladásban az, ami a menésben a két lábé. Egyik sem mozdulhat a másik nélkül. De az egyik mindig előbb van, mint a másik. Nehéz megállapítani, hogy melyik van éppen elöl.

3. Mert vannak előkészítő és vannak beteljesítő korszakok. A XIX. század irodalma hősiesen előkészítő volt. A mai kor politikusai ezektől tanulták a beteljesítés teendőit. Ezért várnak ma is annyit az írótól. S ha – hitük szerint – nem kapnak meg mindent, amit várnak, ezért támadják őket. De támadásukban is a túlzott tisztelet lappang.

4. Helyesen úgy kellene feltenni a kérdést: a gyakorlati megvalósításban támogathatja-e az író a politikust? Vagyis a napi politikában.

5. Támogathatja. De ha látszólag épp nem támogatja, akkor sem bizonyos, hogy nem támogatja magát a haladást. Mert talán épp az előkészítés munkáját végzi. Talán épp az ötven év múlva elkövetkező politikust támogatja.

6. A jó politikus szükségszerűen keddről szerdára, szerdáról csütörtökre oldja meg a feladatot. Az író nemzedékről nemzedékre.

7. Igaz, hogy minden költemény alkalmi költemény, vagyis időszerű. De hazudik az a költő, aki letagadja, hogy fő gondja mégis a romolhatatlan alkotás, vagyis az utókor, vagyis az öröklét. Olyanfajta ellentmondás ez, mint az, hogy az élet maga is halandó, s mégis – teljes mivoltában – halhatatlan.

8. Szemre különös hálátlanság, hogy minél több gyönyörben van része az olvasónak, annál több jogot formál, hogy beleszóljon az író munkájába. Holott abból, hogy valaki kap valamit, elsősorban nem jog, hanem ellenszolgáltatás, vagyis kötelezettség következik. Azért, mert valakinek egy leány megtetszik, még nem követelheti a birtoklását. Legfeljebb udvarolhat neki.

 

*

 

Az irodalmi küzdelmekben – századok óta – nem azt vesszük természetesnek, ha a jó törekvések győznek; azt, ha a rosszak. Hisz még az ellenállhatatlan irányzatok hősei is holtukban kapják meg a koszorút. A tiszta szándék előrenyomulása a múzsák berkeiben mindig váratlan. A tapasztalt orr szimatolva emelődik a magasba: honnan ez a rendkívüliség?

Minden országban vannak nyelvmívelő mozgalmak, föl-föllobbanó nyelvtisztító csetepaték. Ritka az irodalom, ahol ezek a szellemi hadjáratok oly indokoltak voltak, mint nálunk. Irodalmi nyelvünk csak nemrég – a múlt század elején –, igen mostoha körülmények közt kapott szárnyra, színmagyar fészekből indult ugyan – Kazinczy szülőföldjéről –, de áttelepülve a városokba, ádáz harcokba került, s nemcsak sebeket, hanem komoly csonttöréseket is szenvedett. A literátus polgárság, főnemesség olyan értelemben is törte a magyart, hogy idegen – német, latin – észjárás szerint csavargatta-nyomorgatta akkor is, amidőn már külsőleg folyékonyan beszélte. Tépett, zilált állapotban volt nyelvünk még a két világháború közt is. Elég a korabeli újságokat kinyitni. A sárga lapokon kicsavart szárnyú mondatok csapkodnak. Csúnyán írnak még az írók is, amikor nem szépirodalmat mívelnek, nem a múzsáknak adják át magukat, hanem érezhetően valami árnak: az utcák, üzletek nyelvének. Ez az ár nyúlós, zavaros; óriási darabokban, valóságos hínárszigeteket képezve, úsznak benne például a germanizmus ideszakadt telepei. Próbáljunk beleolvasni a kor hivatalosan magyarázó vagy tudományosan értekező átlagos prózájába. Kísérletünk hiú lesz. Ez a próza, mely akkor csak szemrontóan homályos volt, mára egyszerűen olvashatatlanná feketült.

Változás van azóta.

A hivatal és az úgynevezett értekező próza nyelvezetéhez zömében ma is a szólásmondás két embere szükséges: az egyik, aki adja, a másik, aki állja, elszánva magát, hogy megbirkózik vele. Az utca nyelve a föld minden részén inkább a lélektan, mintsem a gondolatközlés területére tartozik.

 

*

 

Feltámad régi becsvágyam, hogy egyszer mégis megtanuljak franciául. Nem „perfektül” óhajtok tudni, mert perfektül magyarul sem tudok. Hajdan két cél lebegett előttem.

Az egyik az volt, hogy zökkenő nélkül, folyamatosan tudjam közölni gondolataimat, nyelvtani hiba nélkül. Hamarosan ráébredtem azonban, hogy gondolataimat magyarul sem közlöm folyamatosan és zökkenő nélkül. Egyszer dünnyögök, másszor hadarok, mondataimat nem fejezem be, hanem egy-egy legyintéssel halálra ítélve őket, szüntelenül újakat kezdek, amelyeket aztán ugyancsak cserbenhagyok. Nyelvem most lassabban, majd gyorsabban forog, mint elmém, az első esetben liszt helyett korpát nyújt, a másodikban szelet őröl. Anyanyelvünkkel mindnyájan így vagyunk. De így vagyunk a nyelvtani hibákkal is. Nem fagy ajkamra a szó, ha az állítmányt nem egyeztetem össze az alannyal. Tanulmányoztam nyelvünk rendszerét. De nem tartom tiszteletben azokat a szabályokat sem, amelyeket ismerek. Az ikes ragozás szép köntösét egy időben én is felöltöttem, hol hónaljban vágott, hol a nyaknál szorított, tágítanom kellett rajta, ha mondandómban szabadon akartam mozogni. A székelyeken kívül mindenkit megmosolyogtat, ha azt mondja: „mondanók”. Idegen nyelven folyamatosan tehát akkor beszélnénk, ha mernénk már nem folyamatosan is beszélni. Erre azonban csak akkor merünk vetemedni, ha a nyelv szelleme tökéletesen sajátunk.

 

*

 

Sokan hitték sokáig, hogy a művészetek űzéséhez rendkívüli tehetség, lángelmei képesség kell, zsenialitás. Goethe merte kimondani, hogy a zsenialitás nem más, mint egy kis rész adottság és egy hatalmas, szívós szorgalom. Sokan hitték – jómagam is –, hogy a zene, az éneklés gyönyöre – csak a jó hallásúak öröklött tulajdona. Kodály mutatta meg, hogy a botfület is ki lehet finomítani. Babona, hogy a zene bárkitől el van zárva.

Ugyanígy babona – melyet sokan hisznek máig is –, hogy a költészet befogadásához is valamiféle hallás kell. Hogy aki eredendően nem versszerető, az ne is keresse a bejutást a költészet területére, a múzsák legvarázslatosabb ligetébe. Más nyelv. Amit szóval nem lehet elmondani.

 

*

 

A művészet a leghatásosabb tanítómester. Épp csak nem szabad jelét sem adnia annak, hogy oktatni akar. Hatása abban a pillanatban megszűnik. Ezért jobb szinte, ha föladatának ő maga sincs tudatában. S ha mégis gondolat kifejezését vállalja? Más eszközzel kell megoldania. Az Akasszátok föl a királyokat! nyers politikai közlendője nem gondolatmenetével hat rám – és győz meg! –, hanem elsodró szenvedélyével, nem érveinek, hanem képeinek gazdagságával tesz végül – republikánussá is.

 

*

 

Egy lélekbúvár barátom figyelmeztet, hogy nyilvános szerepléstől való idegenkedésemnek az az oka – az a gátlás –, hogy valahányszor emeltebb hangon vagy nagyobb szenvedéllyel beszélek, szerinte a szavakat szülőföldem faragatlan tájszólása szerint ejtem. Attól tartok, hogy a bútorfénymáztól csillogó vagy zöld posztóval leterített előadóasztalnál lelkem egyszerre csak holmi rojtos gatyában mutatkozik be. Nem hiszem, hogy ettől őrizkedem; kiejtésemet, úgy vélem, sikerült hibátlanná csiszolnom, ha nem is a pesti minta szerint, amelyet viszont én érzek erős tájszólásnak, hanem az országos átlag szerint.

 

*

 

Csak élnünk kell sokat – inkább, mint utaznunk –, hogy a különböző országok városaiban valamiféle hőmérőként mártsuk meg a testünk, de rögtön a szállóból kilépve. Itt kedély és udvariasság úszik a levegőben, ott morcosság és kelletlenség. Itt fütyülnek, ott morognak, itt még a fők és tekintetek is mintha jobban a talaj felé irányzódnának, amott jobbadán az ég felé. Tehát mintha a gerincvonal hajlandósága is különböznék. Nem élt – s nem utazott eleget, aki mindezt elsősorban az éghajlatnak tulajdonítja. Ennyire mégse vagyunk Lamarck foglyai. A dolog hál’ istennek nem ilyen állatian – ezúttal darwini jelzőként is – egyszerű és – csüggesztő.

A fütty, a dal és a mosoly gyakoriságát és minőségét nem csak az determinálja másként Provence-ban s másként Izlandban, hogy lágy szellőt vagy zúzmarás szelet kap-e válaszul a megnyíló száj és arc. Ennek okadatolásával érkeznénk a kultúra és a civilizáció – a századelő kedvenc szópárosításának – területére. Mint a haladás együttes feltételére és egyben – következményére! Ám erre most ne tegyünk lépést – óriási itt is az út. Emlékezzünk csak az etimológiai alapra. Egyikben a civil – a polgári jogrendezettség –, a másikban az agrikultúra – a természet ápolása – rejtezik fogalmilag. Egyikről sem mondhatunk le. Hisz mi is természet vagyunk, a legjobb jogkeretben is.

 

*

 

La vie est toujours ailleurs.

Aminek magyar fordítása még kifejezőbben hangzik: az élet mindig másutt zajlik.

Páris! Anglia!

De még New York! És Rio de Janeiro! is.

Fiatalok beszélnek, félhomályban. Nyilván ha látnám is, szemmel akkor sem látnám, amit a hangsúly után így is szinte szemmel látok a lelkükben: ott lehetséges az élet.

De más az úti vágy s a máshol élés vágya.

Közgazdászokkal tudnám kiszámíttatni, költségvetési adatként pénzben kifejezni, mi anyagi veszteséget jelent ma egy népben a nemzeti tudat hiánya, és – szinte függetlenül a körülményektől – ha jól működik, az otthonosság melegét adja a nemzetihez tartozás érzése.

Más világot látni és világgá menni.

Más tapasztalatot szerezni és lehetőséget nézni.

Más el- és kiutazni.

Azaz, hogy úgy megyünk-e el, hogy visszatérünk, mert van hová visszatérni.

Mindezt a legújabb francia, svájci és nyugatnémet kimutatáshoz a vándormunkásoktól. Hogy kik milyen országok gazdasági mérlegét befolyásolják a keresetükkel. Magyarán: hol költik el a bérüket? Még magyarabban: hol épít jövőt az egyén, magának is, valamely közösségnek is.

Az utóbbi évtizedben Párisban minden háztartási alkalmazott spanyol és portugál. A köztisztasági munkás arab.

Szinte hetente menesztik haza a keresetet. Míg aztán maguk is hazatérhetnek egy kis újonnan épült házacskába, egy kis frissen vásárolt földdarabra. Hogy azon a természetileg (a gyakran bizony másként is) mostoha tájon rendezzék el a sorsukat – a lábuk előtt fekvő douce France – Páris helyett.

Vagyis nem úgy, ahogy az a bizonyos hárommillió, mely Magyarországból „kitántorgott Amerikába”. Mert azok alig-alig lépdeltek haza. Azaz egykori tömegükből – újként elénk meredő adat – épp a magyar anyanyelvű volt a legkevesebb visszavágyakozó. Szemben például a szlovák s rutén anyanyelvűekkel. Román s délszláv tömegkivándorlás alig lévén.

Miért?

Termelési, sőt termelékenységi tényezőként az etnikai tudat?

Íme még egy jelenség, melynek alapos kibontása iránt figyelmet én személyesen szellemi életünknek közgazdasági rétegéből tapasztalok, ugyancsak megszívlelendő adatként.

 

*

 

Nem hiszem, hogy ha angol volnék, magyar akarnék lenni. Erre abból következtetek, hogy én eddig még nem találkoztam angollal, akinek minden vágya az lett volna, hogy anyanyelvét, Shakespeare nyelvét sürgősen felcserélje az én anyanyelvemmel, Arany Jánoséval. Ha tehát angol volnék, nyilván én is ilyen volnék.

Olyan magyar anyanyelvű emberrel viszont eléggel találkoztam, aki ezt a cserét a visszájára elvégezte volna. Én azonban nem tartozom ezek sorába.

Aki messze földön utazik, a saját lelkét is bejárja. Ez a ráadás a fontosabb. Valahányszor átmegyek Európán, tulajdonképpen lelki vizsgálatot tartok. A Keletin úgy foglalok helyet a fülkében, mint egykor a gyóntatószék rácsa előtt. A vonat még áll, de belül már érzem az emelkedést az önmegismerés Alpesei felé.

 

*

 

Öreg gyóntatószék a templom sarkában. Mi minden úszhatott át a pataktisztítóhoz hasonló rácsain, gyerekvétkek micsoda villogó apróhalraja, megtért aggastyánok bűneinek milyen hosszú bajszú, hízott harcsái, százkilós pontyai és bálnái. A térdeplő fáját papírvékonyra koptatta a teher, nem bírna el talán már egy valamirevaló szemérem elleni merényletet vagy özvegykiforgatást sem. De a rács hibátlan, időérlelten, szinte megnemesedten ragyog.

 

*

 

A dunai népek egysége virtuálisan megvan. Itt minden vezető a táj minden népével szemben felelős. Vagyis a mai politikusok tettei ellenére is akarnunk kell a kibékülést. Tudnunk kell, hogy itt a nemzetek igazán nem azonosak egy-egy nemzedékükkel.

 

*

 

– Ez a hazaáruló igazánból – logikailag – népáruló. – Minden hazaáruló az, amióta a hazák (úgy-ahogy) a népre épülnek. – Vagy legalább azt hirdetik. – Nem lesz fogalomzavar, agyhomály a kettő azonosításából?

– Tisztázódás lesz, világosság, főleg a föltörekvő, a tudatukkal is előrelépő népeknél.

Gyermekkoromban a dombóvári iparoskörben azt hallottam, hogy Anglia egyetlen állampolgára védelmére hajlandó hadat üzenni. Én ezt logikusnak találtam. A logika – ez az enyém – ma is fennáll. Ha egy népközösség egy másik népközösséggel szemben igazságtalanságot teremt és akar fenntartani, azt az igazságtalanságot mindenáron – tehát akár ultima ratio is meg kell szüntetni, függetlenül, hogy az egy emberen követődött el vagy százon. Mert hisz akkor egy ember sincs közbiztonságban, azaz semmi értelme, hogy közösségek teremtődjenek.

Az európai közbiztonság utolsó nagy diadalnapja nyilván az volt, mely Dreyfus kapitány cellaajtaját megnyitotta, egyetlen ember joga.

 

*

 

„Valamennyi nép közt egyik sem volt olyan balsorsú, mint a magyar.” Voltaire írta le az Essai sur les moeurs et l’esprit des nations-ban. Anne de Foix – fiáról emlékezve, aki Mohácsnál, mint a mi II. Lajosunk halt meg – hasztalanul – Európa védelmében.

 

*

 

Nem avatkozik Anglia vagy Olaszország belügyeibe, aki Shakespeare vagy Dante méltatásához éppannyi jogot igényel – esetleg még többet –, akár egy angol vagy olasz. Nem ez az egyetlen terület, ahol a szellemi élet elöl jár az útcsinálásban. Hogy mégis miféle jogon? Ma már lenéző mosolyt kapna, aki csak tapogatná, „tisztázni” akarná a kérdést: ósdiságban és barbárságban marasztaltatnék el, magától értetődően. Holott a szellemi élet ismeri más ilyen eo ipso jogait; vagy legalább igényeit hasonló útnyitásokhoz; a népek üdvös összeismertetése, azaz összebarátkoztatása érdekében. Hisz a gondolat első grádicsán sok esetben nem a jogszerzésről, hanem jogvesztésről kellene szólnunk.

 

*

 

A főutcákon átkocsizó idegenre falvainkból a jólét melege sugárzik. A szaporodó kétszintes házak, a színben, kidolgozásban egymással vetekedő vaskerítések rég nem tapasztalt anyagi bőségre vallanak. Ugyanakkor épp azok a harsányan költséges vaskerítések, egy típusra stílustalan homlokzatok egy rég előre látott szellemi szegénységet sírnak világgá. Minden kultúra esztétikai kultúra, írta valahol az ifjú Lukács. A szellemi élet ilyenféle mélyvíz-állása gyötör meg országok során át vidéki kerekezéseim alatt. A háztetőkön ott a rádió és a televízió antennája. Alattuk utcánként egy-egy anyanyelvi közösség népművészettől nálunk tüntetően elfordult szellemi életének megannyi iskolai bizonyítványa, tele elégtelennel.

Népművészet elleni hadjárat.

 

*

 

A mértani meghatározások egyöntetűségével tanulják az egymással még ellentétes országokban is az újkori társadalmi közösségnek, a nemzetnek alkotó pilléreit. Közös gazdasági élet, közös nyelv, közös kultúrában kifejeződő lelki sajátosság és közös területű államszervezet, ez az a négy láb, a szilárd anyagú négy pillér, melyen a nemzetek állják az idők rázásait, illetve az a jó izomzatú, erős csontú végtag, melyen haladnak töretlenül előre.

 

*

 

A demokratikus hitelnek hatósugarai segítették, hogy hovatovább a világ minden részén az államok e négy tartólábra helyezkedve alakultak ki s szilárdultak meg, léptek egymással valamiféle óriási fogaskerékrendszerbe, bár iszonyatos zökkenőkkel, végzetes kapocstörésekkel. A remény elvei mégis a haladásnak azt az útját világítgatták: előbb-utóbb a négy komponens mindenütt harmonikus működést teremt.

 

*

 

Az önzés a legbarbárabb, legősibb jogfosztó hajlam (minden törvény önzést szorít kordába), a falon belül kerültek barlangkori önzéséig megy vissza az épp henyeségével idegre sújtó olyasféle kérdés, hogy a guernicaiak értik-e még Vasco da Gama nyelvét, a baszkot. De a távoli közösségi érzet egyáltalán nem rejtelmes (mert hisz tudományosan is százszor szakelemzett) rétegébe nyúlik vissza egy napjainkban mind világosabban megmutatkozó törvényérzet, melyet sokan nyilván csak azért vélnek rejtelmesnek, sőt tabuszerűen tilalmasnak, mert jelenségeit még nem jelölik félreérthetetlen meghatározások.

– Felelős a ló a lovasáért? – ezt felelte (nem kérdezte) egy vita során Babits Mihály, szája mosolyával enyhítve szemöldöke szigorát. A mondatnak mély erkölcsi tartalma van, még metafizikai magassága is. Fölmenthető-e a nép, ha zsarnok ül a nyakába? – ez a kérdés mélye. Mentesül-e a cinkosságtól, ha valaki azért áll a tirannus szolgálatába, mert csak úgy szolgálhat valami jó ügyet?

Mert valóban mérj csak egy legyintéssel is többet a bűnösre annál, amit pontosan megérdemel, s az igazság menten átugrik, holmi őrangyalként elébe áll, s a bűnös máris áldozat és üldözött. Máris joga van a jogra. Máris új helyzet, új világ kezdődik. Sajnos ezt csak a bölcselőknek magyarázhatjuk. Ám vigasztaljon, hogy a világot, ha nem is a semmiből, de ilyen semmiségből mégis ők teremtik újjá. Még nem érezzük, de valóság (a bölcseleti valóság) az, hogy Magyarország már egy ilyen új világ felé tart. Amiből persze még nem következik, hogy övé a jövő. Vezetni a világot, sajnos, bölcselethez türelmetlen politikusok vezetik.

 

*

 

Kedves halottainkról szólva világlik ki legtorzabb komisz önzésünk, gyógyíthatatlan hiúságunk. Megdicsérjük őket, hogy még utolsó percükben is a munkájuk volt a gondjuk. Hogy végső leheletükig a kényelmünket szolgálták. Ha erejük teljében gyilkolta meg őket a betegség, hanyagság vagy igazságtalanság, azt siratjuk meg, hogy mit produkálhattak volna még, a mi föltételezett veszteségünket és nem azt, hogy mit vesztettek ők valóságosan abban a percben, amidőn a léghiány – minden halál közvetlen oka – megfojtotta őket.

Életem nagy élménye nem az, hogy háborúkat s forradalmakat élhettem résztvevőként meg, hogy remekművein át megismertem a fehér civilizációt, s annak is úgy-ahogy alkotó részese lehettem. Életem legnagyobb s legtartalmasabb élménye, hogy megismerhettem egy jellemet.

Ez a jellem egy nőben lakik; Magyarországon, Budapesten. Így mások is megismerhették. Ez könnyebbségemre szolgál. Az ő tapasztalataik s akaratlan megfigyeléseik ellenőrizhetik az enyéimet. Vagyis én szabadabban beszélhetek; ha tévedek, van, ami helyreigazít: igazamat más tanúvallomás erősíti.

 

*

 

A népmegismerés korát éltük. Élfalukutató voltam, de származásomból kifolyóan. Azt ismerhettem meg – vissza-visszatérve is –, ahol születtem s nevelkedtem. De a többi?

A néphez – nem lehet semmiféle kutatójaként leszállni. Aki fölülről jön, a mi szemünkben is mi lehet? Angyal vagy spicli. Azt sütöttem ki – erre az örökölt kézügyességem is csábított –, vándorköszörűs iparengedélyt szerzek. Ürügy, hogy bárhova bemehessek, naponta másutt hálhassak. S ahol van jegyeznivaló, akár napokig ellebzseljek.

 

*

 

Flórába az első pillantásra olyan szerelmes lettem, hogy nem megforrósodott, hanem megfagyott a szívem.

Nős voltam ugyanis.

A pillantás előtt is már ismertem. De csak a hangjáról, s az is – Márta, Sárköziné később órákig beszélt, hogy milyen elragadó alt hang az – megejtett. Mert úgy történt, hogy sötétben találkoztunk.

Feleségem unokanővérével – aki aztán az én unokatestvéremhez, Ferenczy Sándorhoz ment feleségül – látogatóba jöttek hozzánk, hozzám, Rorschach-tesztet csinálni. De késtek, s nekem dolgom lévén, elindultam hazulról. Kint laktunk a Farkasréten, a hegyekben. A villamosmegálló előtt jöttek velem szemben Dósai Margit és ő. A decemberi alkonyatban épp csak alakjukat láttam.

Fordultam hát velük vissza. Így történt, hogy otthon, a szobámban a villanyt fölgyújtva láthattam először Flóra arcát és tekintetét. És kaptam szívembe azt a végzetes ütést.

 

*

 

Házasságom nem volt boldogtalan. Épp csak nem nekem való. Feleségem, Juvancz Irma, különbözeti érettségire előkészítő tanárom, a kiváló matematikus Juvancz Iréneusz leánya, szép, okos lány volt, önfeláldozó asszony lett. De előző évben én már – mert oly sötét hangulatba merültem – egész télen külön laktam, lent a Metropol nevű zugszállóban.

Mikor ürügy adódott, hogy Flórát viszontlássam, a Rókus Kórházban, mert megbetegedett – s ő a beszélgetés folyamán terveimről kérdezett, ezt a műköszörűsséget említettem neki, kigyúlt szemmel hallgatta.

 

*

 

Bejön kopogtatás nélkül a szobámba. Kiviszi az asztalról a csészéket. Írást mímelve szemem sarkából követem karcsú termete nesztelen haladását. Kimegy, halkan becsukja az ajtót, én meg csak bámulok a jelenség után. Ki ez? Mi ez?

 

*

 

Huszonegy éve élünk együtt. Ennek egy részét úgy, hogy otthoni munkánkra, evésre, hálásra csak egy szobánk volt, egy fekhelyünk. Huszonegy év kellett, hogy ráeszméljek a csodára, amit az összeismerkedésünk első pillanatától kerek szemmel kellett volna néznem: külön lény.

De mért nem is figyeltem?

Végtagjaim közül a legfontosabbon, a jobb kezemen áll meg legkevesebbszer a szemem. Azért, mert tökéletesen teszi a dolgát. Azért, mert – noha a tekintet legtöbbet feléje irányul – sose ő maga a gondom; hanem ujjaim közt a toll vagy a csavarhúzó, azaz még pontosabban: a toll hegye alatt a betű, a csavarhúzó végén a ki- vagy befelé forgó csavar.

Az első pillanattól fogva természetesnek vettem, hogy ilyen.

Nem; a második pillanattól fogva. Az első pillanatban belerendültem. Valóban villámcsapásszerű volt, ahogy látványát – rögtön egész lényét – magamba fogadtam.

Hanem ez a villámszerű ütés nem terített le. Nyilván átváltoztatott. Egy olyan régió lakójává emelt, ahol minden úgy és oly természetes, mint ő.

 

*

 

Ő maga formálta magát.

 

*

 

Húsz-huszonkét évesnek néztem, amikor megismerkedtünk.

Abból az emberfajtából való (testvéreivel együtt), amely arcra, munkára, kedélyre egyaránt bírja az időt. Apja kilencvenéves fővel tanulta a horvát igeragozást, mégpedig olyan fővel, amelyen csak igen közelről volt látható egy-két ősz szál is, a csupa feketésben. Mint gyermekeinek, neki is az volt az őszülés menete, ahogy szőkéből átváltott a barna árnyalataira. Utolsó nyarának még esős napjain is lement úszni egyet a Balatonban a hegyi házból: le is, föl is, jó tízemeletnyi lépcsőn.

Huszonkét évesnek is azért néztem, mert kevesebbnek az egyszeregy nem engedte: már tanárnő volt, nyolcévi gimnázium, négy év egyetem.

 

*

 

Csak egyért nem bánnám, ha életünkben megjelennének ezek a lapok.

Évente százszámra mennek át keze alatt tizennyolc-huszonkét éves diákok, diáklányok. Évente százszámra nevel kamaszokból felnőtteket.

 

*

 

A rendkívüli egyéniség első ismertetőjele, hogy nem személyével tűnik ki, hanem azzal, amit végez.

 

*

 

Már esztendők óta együtt éltünk, amikor megkérdeztem tőle, a neki címzett levelek átadásakor:

– Mért teszi ez is a neved elé, hogy dr.?

– Orvosnak gondol. Beteget vizsgálunk mi is.

– De mintha az Athenaeum egy régibb fedőlapján is láttam volna a neved mellett ezt a dr.-t. Doktorátusod van?

Várt a válasszal; pontosan addig, míg az arcára futott pirosság vissza nem húzódott.

– Orvos vagy?

– Nem.

– Hanem?

A pirosság újabb dagály-apály benyomulása után:

– Filozófiából doktoráltam.

 

*

 

– Elolvasnám a disszertációd.

– Ne inkább.

– Hogy sose láttam! Eldugtad? Mind? Hisz nyilván ki is nyomtatták! Hány példányban? Ezen mi a takargatnivaló? Egy legalább ott lehetne a kedves könyveid közt. (Ezeket a könyvszekrénye alján külön őrzi.)

– Volt több példányom is.

– Hol vannak?

Ismerem az oldalról fölfelé irányított pillantását a sarokba szorított vallatásnak.

Abbahagytam.

 

*

 

A nő, aki életemnek a gyökérzete lett, akinek birtoklásáért ma is küzdök, nekem gyermeket adott, olyan arcvonásokkal, amelyek – mint mikor az ember hajnalban néz tükörbe – jobbágyságba tört besenyő néptörzsekkel kényszerített szembenézésre és állásfoglalásra.

Ennek a nőnek házában – a szüleitől örökölt lakásban – lakom itt is, Budán. Ez a nő főz rám, ő foltozza a fehérneműmet, ő intézi a gépírást, a levelezésem. Könyveimbe írt dedikációk egy része az ő kezétől származik: kézírásunk véletlenül olyan hasonló. Nincs olyan emberi vágyam, amit ne teljesítene.

Az egyetlen nő, akinek keresztnevét nem írhatom versbe. Korosztályom legnevesebb költője tette rá kezét.

 

*

 

Jobban – főleg kitartóbban – úszik, mint én. De egypár napja elmarad. A parttól valamivel beljebb hínármező van keletkezőben. El tudunk már haladni közte. De ő még egyre tépi.

– Hagyd már. Gyönyörűen elférünk.

Egymás mellett is, nemcsak egymás mögött.

Úszni kezd, de úsztában is kihúz egyet-egyet, mégpedig jó mélyre lenyúlva, hogy alapos munkát végezzen.

Úszni imád, de a napot nehezen állja. Alig vagyunk kint a nagy vízen, fordulhat vissza.

De közben irtja megint csak a gyomot.

Lehozom a nyeles sarlót, kedvem ellenére is, de jó érzéssel is. Számára tőlem ilyesmi a virágcsokor. Negyedóra alatt többet irtok, mint ő két nap alatt.

S ezzel ide csődítjük a hétvégi autós tábort, ami után éppoly szokásos nyom marad, akár a gulyadeleltetés, a ménesitatás vagy az állatvásár után, csak ennek – kevésbé használható – anyaga: üres konzervdoboz, foltos papírtálca, összegyűrt zacskó, a vízen cigarettavég, lerágott csont, csutka, dinnyehéj, kukoricacséve és kéklő olajtérkép, a csetres edény s benzineskanna öblítésének emlékei.

Közösségi alapösztönömet ez egy kicsit gyengébb lángra csavarja, s ennek hangot is adok. Igazat kapok, teljes mértékben; az utasítás közben, hogy merre jártassam meg még a sarlót.

S másnap megint egyedül érkezem a nyílt vízre. Ott dolgozik a reménytelenül óriási hínártábla szélén.

 

*

 

Nem ismeri a fáradtság fájdalmát. A túlságosan igénybe vett izmok úgynevezett tejsavat termelnek; ennek kínzó jelenléte figyelmezteti a testünket, hogy elég az erőfeszítésből. Ezt a mindnyájunknak oly ismerős érzést nem ismerte ő; emlékezete szerint, már kora kislánykorában sem. Nemcsak a testi munkát bírta hajnaltól éjfélig, megállás és evés-ivás nélkül akár, hanem a szellemit is: a tanulást, később a dolgozatok átnézését, még később a nyomdai levonatok korrigálását. Hogy ereje végére ért, arra legfeljebb mások figyelmeztethették, látva a sápadtságát, meg ahogy szemhéja a pislogásnál való lehunyást egy pillanattal megtoldta, így lopva magának egy kis magánpihenést.

Szerintem – ellentétben az ő hitével – ez nem testi adottsága volt, nem örökletes tulajdonság. Vagy valóban közvetve, mint a valóban örökölt – mert édesanyjában is meglevő – szerénységnek és állhatatosságnak eredménye; olyanfajta gyümölcse, melyről ő maga sem adott számot. Ez a kettő – a szerénység és állhatatosság – együtt forogva, főleg szünetlenül együtt forogva, a legjobb áramfejlesztője az akaraterőnek. Ha némán történik – végül valóban született jellemvonásnak tetszik.

De hogy mégsem az volt, hanem önfegyelmezés, azt épp az árulta el, akkor, amikor valóban egy-egy alaptulajdonsága nyilvánult meg. Ősz felé, tél elején, szinte naponként megesett köztünk ilyenfajta mondatcsere:

– Nem fázol?

– Nem.

– De hisz remegsz.

– Mindjárt elmúlik – mondta, de úgy, mint akit játékában vagy gondolatában zavarnak.

– Hogy múlna el? A hideg itt kint csak fokozódni fog!

– Megszokom – aztán szinte kislányos ravaszdisággal: – Hadd szokjam meg egy kicsit.

Így volt az evéssel is.

– Nem vagy éhes?

– De.

– Bemegyünk valahova.

– Majd otthon.

– Mikor lesz az?!

S megint a rajtakapott, a beismerésre kényszerített kislány zavarával a mosolya mögött:

– Legyünk még éhesebbek.

 

*

 

Kíváncsi volt?

Nem az. Hisz nagyon is tapintatos és zárkózott volt. Az intézeten kívül, ahol a kérdezés a mesterségéhez tartozott, semmi sem volt idegenebb tőle, mint más dolgainak firtatása.

Tudásvággyal és részvétérzéssel volt tele, ősz hajszálai jelentkezésekor is oly kimeríthetetlenül, mint diáklány korában.

 

*

 

Augusztus van, a tó óriási víztömege óriási, szárazra sült rétet nyaldos hasztalanul; a víztől húsz centire már sárga a fű.

Kilépünk a vízből, köpenyünk alatt levetjük a nedves fürdőruhát. Azonnal ki is csavarjuk. Én a vízbe csavarom.

– A fűre csavard.

Ennek húsz éve. Nem tudja, hogy azóta minden közös – reggeli – úszásunk után azonmód fölidéződik bennem az a hajdani reggel.

Azóta is mindig – mindenütt – valami növényre csavarja a fürdőruháját.

 

*

 

Az egész család ilyen.

Néhány évvel idősebb testvérnénje a kertben a terjedelmes borókabokor mögött kapál valamit. Egy szál erdei ciklámen.

– De hisz itt senki se látja.

– De ha az meg az árnyékot szereti!

 

*

 

Cserépkályhát csináltattunk a vidéki házba, régi, zöld színű cserepekből. Ahol ezeket a kályhás összeillesztette, ujjnyi vastagon kisárgállott az agyag. Ez elkerülhetetlen – a kályhás hozott is zöld festéket, amivel azokat a kirívó vonalakat be lehet illeszteni a cserepek fűszínébe, de a festést (mert az agyag akkor még nem száradt meg) ránk bízta. A kályha a sarokban áll. A festést Flóra végezte – örömét leli az ilyesmiben –, s mind azon volt, hogy minél több cserépközt beecseteljen a fal felé eső részen is. Nyugtalanná tette a tudat, hogy leghátul – hiába – nem ért oda, maradtak festetlen cserépközök.

Ez most történt, a héten, 1961. április végén.

Ilyen volt megismerkedésünk idején is. Nem a látszatra adott; annál sokkal nagyobb gondja volt akár az ilyen fal felőli részek képe. Még az sem foglalkoztatta különösen, ha a látszat ellene szólt.

Elég jómódúak voltak, de nem öltözködött divatosan. Mércéje az volt, hogy a villamos- – amin bejárt az egyetemre – pótkocsi női utasai közé illeszkedjék, ott se, de másutt se álljon meg rajta a szem. Sem a ruhája miatt, sem más miatt.

Mikor ledoktorált, tézisét, amely igen érdekes volt – filozófiából doktorált, s egy nálunk ismeretlen franciát, Guyau-t, mutatott be –, az egyetemi szabály szerint ki kellett nyomtatni. Amit hivatalosan be kellett nyújtania példányt, benyújtotta, a többit elrejtette.

A külszínre mintha neki magának sem lett volna szeme. Pedig nagyon is törődött magával. Mikor már együtt éltünk, összecsiszolódásunk egyik akadálya az volt, hogy lefekvés előtt – bármilyen kezdetleges körülmények közt voltunk is, a dunántúli s alföldi parasztházakban, svájci és dél-francia szállodák legolcsóbb padlásszobájában – félórákat töltött azzal, hogy – nemegyszer fagyasztó hidegben – tetőtől talpig, ha csak egy lavórban is, lemosakodott, s alsóneműjét, harisnyáját is kimosta. Erre adott, minden vonatkozásban; de mondhatni, csak erre, s ezt észrevenni tekintet kellett. Ahogy másnapos hajszálakat csillogtató pulóvere nyakán egy ujjnyi fehér mutatta, hogy alul minden patyolattiszta, hallgatag, hűvös viselkedésében is csak egy-egy gesztus árulta el alatta az érzelmek tengerviharzását, a szenvedély kék lángú hevét.

Szerencsére ezek a jelek oly összhangban voltak egymással, hogy – a trigonometria pontjaihoz hasonlóan – kettő-három is egész táj fölvevésére volt alkalmas. Az emberek még nem tudták, miért, de sokan már két-három szó után rajongásig megszerették Flórát.

 

*

 

Süldő lány koráról, neveltetéséről nem sokat tudok. Később, mikor Svájcban jártunk, megnéztük a Jungfrau lábánál Interlakenben: Grindelwaldban azt az intézetet, ahol tizennégy évesen német-tudását tökéletesítette. Mert persze német kisasszony – emlékezete derengése szerint mindig volt a szülői házban. Grindelwald havasok övezte édenkertjének emlékezetébe mind a mai napig bele-belevillan a lazacebéd.

 

*

 

Neveltetésében mégsem a szellemi leckék voltak leghatékonyabbak; a gyakorlatiak. Helyesebben, amik nem is leckének készültek.

 

*

 

Ebédlőnk nincs, hallunk se. Barátainkat a konyhába ültetjük, a kevésbé bizalmasokat Ika szobájába, melyben persze ilyenkor egyet-mást álcázunk. Az ágyát – régi divatos biedermeier ágy – nem lehet. (Összesen két szobánk van; Ikáé, és az a nagy, melyet a mi kettőnk szobájából csináltunk.)

A bútorok a konyhában is ízlésesek, régiek: a tálaló parasztbarokk, a primitív kis edénytartó kaszli olasz reneszánsz.

Mindennek, ami az evéshez tartozik, kínosan tisztának kell lennie. Magában az étkezésben azonban semmi etikett. A halat a rendes kés-villa készlettel esszük, mert más nincs. Pusztán pedig ezért halkést venni: ostobaság volna.

 

*

 

Apjuk bíró volt, több idegen nyelven is tanulmányozta a jogot. A liberális kor gyermekeként azt hitte, hogy pontosan megalkotott törvények pontos betartásával tökéletes lesz a világ. Villamoson, ha nem jött a kalauz, pedig ők már célnál voltak, addig nem szállt le – vagyis addig állatta a kocsit –, amíg át nem adhatta a kalauznak a viteldíjat, mind a hatuk után. Az ilyesmi, ha évente csak négyszer-ötször esik is meg, a gyermek lelkébe örök reflexnek íródik be.

Ahogy az én kamasz lelkem reflexein annak a pillanatnak boldogságérzete is alakított egyet, mégpedig úgy látszik, szintén örökre, amidőn jegyváltás nélkül sikerült megtennem egy-egy villamosutat, nemegyszer pusztán ezért a lépcsőn csüngve. Még ma is erőt kell vennem rajta, főleg ha a kalauz leszállásom előtt jelentkezik. Noha az anyagiakat nézve a dolog teljesen közömbös. A viteldíj semmiség, s nekem van pénzem.

A mi ancien régime-ünkben nem volt teljesen közömbös. Noha a vége felé egy jegy ára épp csak takarékossági gondom lehetett (s nem szűkösségi), a potyázás lehetősége apró diadalmámort villantott belém. Főleg ha kettesben utaztunk. Előfordult, hogy már majdnem állt a kocsi, s én az ajtón kívül voltam, midőn Flóra egy mosolygó pillantásának hatására, amelyben azonban a helytelenítés fejcsóválása is benne volt, hátrafordultam, oda kértem a kalauzt, s a lépcsőn lógók nem kis megrökönyödésére egy hosszú karnyújtással átadtam neki a jegy árát, mondhatni már a szárazföldről.

 

*

 

A bíró úr hipochonder volt, ám rokonszenves kollektív érzéssel. Nem csak a maga egészségét féltette. Azt lehetne mondani, hogy másokét még jobban féltette, mert hisz azokról szükségszerűen több szót ejtett. Az idegeneket még meg kellett győzni az egészségüket fenyegető betegségjelekről; saját magát már nem.

Gyönyörű házi patikája volt. A család minden nyár elején leköltözött a balatoni házba. Gondolhatni, mennyi csomaggal, a vasúti fülke padja alatt, fölött, mellett, a poggyásztartóban, a hálóban. A legféltettebbeket az öregúr egész úton a térdén őrizte. Saját készítményű jókora ládika volt ez. Dallamos kocogás hallatszott belőle: az egymáshoz ütődő fémdobozoké és üvegecskéké; és még dallamosabb hangok: a dobozokban és üvegecskékben rejlő, darabos és folyékony orvosszereké.

Böszörményi Istvánné, Piroska, egy tányér erdei szamócát tett legelőször, már jó tíz éve, uzsonnakor elénk. Nem erdőben termett, csak erdő közelében, hatalmas szőlejük egyik sarkában.

A gyümölcsfák évente egyszer adnak termést. De van növény, amely tavasztól késő őszig egy időben virágzik és terem; az egész meleg idényben nyitva tartja a boltját, árulja a gyümölcsöt. A szamóca ilyen. Már csak ezért is nagyon megtetszett.

S ráadásul bármikor ültethető, nem csak lombhullás után, mint általában a növények.

Ajándékot adni az igénytelen nőknek a legnehezebb. Illetve azoknak, akiknek agyrekeszeiben az ajándék keltette öröm véletlenül sem határos a pénz területeivel.

Engedélyt kértem, hogy egy bokor szamócát kiássak s hazavigyek. Egy ilyen bokorból húsz-harminc gyökeres szál is kitelik. Ez a szolgálatkész szamóca még a szaporodásával is készséges. Két év múlva a mi házunk előtti első függőkert is szamócás lett.

Körülbelül akkorra Piroska is elkerült a nagy szőlőből és villából. Pestre, szerényebb, de boldogítóbb (?) körülmények közé.

A szamócának csak a szemenkénti leszedése a fogyatékossága. Egy kis köcsögre való egy jó félórát megkíván. Férfit ilyen guggoló munkára már ezért is hiába várna.

Aki a bokrocskák közt hajladozik, tíz év múlva is újra ezt mondja majd az ágyások végén álldogálónak:

– Szedek, s majd Pesten elviszek egy kosárkával Piroskának is.

– Még mindig annak fizetségéül, hogy egyszer egy ásónyomnyit kiemelhettem a földjéből?

Nincs válasz.

– S azért is hajladozol egy órát ezen a napon, s utazol a szedeménnyel autóbuszon, vonaton, pesti villamoson, nem szólva, hogy előbb még telefonálnod is kell!

Erre már van válasz, az a fajta néma pillantás, amelyben egy fejcsóválás is benne van.

Gách Marianne, Gábor György meg a kislányuk. A ház előtt folyik a beszélgetés, akár tavaly vagy tavalyelőtt. A kislány, Lilla, köztünk ül, s a kisiskolások buzgalmával – orráig emelve a tűt – valami kézimunkán dolgozik.

Másnap már ébredéskor:

– Nem kínáltuk meg szamócával a kislányt.

– Mért kínáltuk volna? Mással kínáltuk; amivel a szüleit.

Aztán később:

– Tavaly egész idő alatt a szamócásban bóklászott.

– Ki?

– A kis Lilla.

– Most a kézimunkája szórakoztatta.

– Mert nem mondtuk neki, hogy szedjen most is szamócát.

– Tavaly sem mondhattuk neki külön. A gyerekeket ilyenre nemigen szükséges biztatni.

Aztán már délután, a vonathoz, illetve az autóbuszhoz való indulás előtt nagy sürgősen az elfeledett tennivalókra, megbeszélnivalókra is sor kerül.

– Még szedek gyorsan egy bögre szamócát is.

– Most? Az a köcsögnyi nem elég, amit délben szedtél?

– A kis Lillának. Holnap, holnapután, ha arra jársz (az újságírók üdülője felé), beadhatod neki.

 

*

 

– Jól kifestetted magad!

Se rúzs, se arcpirosító, se szemöldöktépés őrajta sose, tán púder se, vagy csak nagy ritkán. A fenti mondat tehát csak a hangsúlyával kapja meg az értelmét. Úgy kell hangsúlyozni, mint ezt: Jól kialudtad magad.

Az esti kilences gyorssal jött meg, hajnalban már nekiállt az ajtók, ablakkeretek újrafestéséhez. Egy pár régi téli kesztyűjében dolgozik, hogy be ne maszatolja magát. Délután hatkor húzta le véglegesen a csupa kék, csupa fehér bőrkesztyűket, melyeken már pikkelyszerűen áll az odaszáradt olajfesték; fél óra múlva már be is csomagolt, indulhattunk az autóbuszhoz.

 

*

 

Attól fogva, hogy kis V. hátulról olyan retteneteset taszított Ikán (hogy igazán egyensúlyáért – lelki egyensúlyáért – kellett aggódnunk), anyai ösztöne egy éjszakára sem engedte el a lánya mellől. Így csak vasárnapra jött le Tihanyba.

Ötkor kelt, az első villamossal kiment a pályaudvarra. A 6.50-es vonat kilenc felé hozta meg Füredre. Onnan, a várakozást is beleszámítva, egy óra alatt jutott el az autóbusszal Tihanyba. Mivel hajnalban nem tudott enni, most ivott meg egy pohár tejet.

Aztán föltette az ebédet, s ami időt az engedett, azt takarításra, padlófényezésre – tavasztól fogva gyomlálásra, kapálásra használta. Ebéd után elmosogatott, még egyszer kisöpört, összeszedte a Pestre való szennyest. Az autóbusz fél ötkor indult a faluból. Míg odasiettünk, az a fél óra volt a pihenése. S az örvendezése. A rövidebb (de nehezebb) úton mentünk ugyanis, a hegyen át; a tetőről gyönyörű kilátásban kaptuk a falut, a Balatont, a belső tavat, a bakonyi hegyeket.

 

*

 

Mint a legtöbb intellektuális nő, rajta van, hogy a vacsorák, amiket néha mi is „adunk”, kiállják a versenyt a csak feleség asszonyokéival. Ilyenkor a főzéshez lát hozzá olyan szenvedéllyel, mint közönségesen egy eset megvizsgálásához. De mivel igényes is, meg a fantáziája ilyenkor is kitűnő, minden ételt egyéniesít. Kétszer ugyanaz a fogás nem kerül ki a keze alól. Főképp a salátákból. Aki nálunk a tányérjából valamit a szájába emel, ha csak egy kicsit is gourmet, tekintetét a távolba mereszti, elgondolkodik: mi minden is van ebben. Gyömbér, kakukkfű, különféle erdélyi meg francia fűszerek árasztják kis zacskókból illatukat a konyhai tálalóban.

A költők dolga az, hogy magukkal foglalkozzanak. De nincs elviselhetetlenebb, ha csak egy hajszállal többet foglalkoznak magukkal annál, ami engem is érdekel: vagyis az én személyes ügyem.

 

*

 

Esztendők óta ez az irodalom a műhelyét mutogatja. A művei helyett is.

 

*

 

X. is zsonglőrmutatványt végez a szerszámaival. Bár csak forgatná.

 

*

 

Káprázatos. De nem csodálatos.

 

*

 

Goethe: „Óvakodjunk attól, hogy irodalmárainkkal együtt azt mondjuk: a Költészet: Politika, vagy hogy a politika megfelelő tárgy a Költő számára. Thomson angol költő nagyon jó verset írt az évszakokról, ám nagyon rosszat a szabadságról, mégpedig nem azért, mert hiányzott a poézis a költőből, hanem mert a tárgyból hiányzott a poézis. Mihelyt politikai hatásra törekszik egy költő, föl kell esküdnie egy pártra, és mihelyt megteszi ezt, mint költő elveszett; búcsút kell mondania szabad szellemének, elfogulatlan áttekintő képességének, és fülére kell húznia a korlátoltság és a vak gyűlölet sapkáját.”

Szó szerint ez hát az a híres vélemény (Eckermann 562. lapján). De aki erre esküszik, az is nyomban fülére húzza az elfogultság sapkáját. Nincs tárgy, amelyből „hiányzik a poézis”. Amelyből nem csiholható ki. Ha költő üti hozzá az acélt. Bár olyan egyszerű volna a kérdés, ahogy a kezdő – a századkezdő – Goethe hiszi. Még rossz politika is szikráztatott jó verset.

 

*

 

Barbár vagyok, született, kinevelhetetlen. Leplezni sem tudtam. Megtévesztő csak az volt, hogy féltett szentélyekbe is behatoltam, bonyolult zárú ládákat is kinyitottam. De hát ilyesmiben a barbárok ugyancsak találékonyak, fölülmúlják a szakképzetteket is. Ugyanaz a kéz hányta a trágyát s köszörülte volna a gyémántot. Valamiképp ugyanazzal az indulattal; sőt céllal. Mindezt nem holmi barbár – divatos – büszkeség mondatja. Erőszakosan szerettem volna – szeretnék – nem-barbár lenni.

 

*

 

A néprajzosok merészsége. Lévi-Strauss szellemkalandos útleírásai – a Szomorú trópusok-ban – vannak olyan abbahagyhatatlanok, mint hajdan May Károlyéi. A civilizáció törvényeit a még ruhát s lakást is alig ismerő, még rovarokkal is táplálkozó, szemtanúk előtt szeretkező dél-amerikai törzsek közt tanulmányozza. Szeme van olyan szomjas, mint volt (a most nemzetközi tekintéllyé lett) Roheim Gézáé a csurungák közt és a magyar népszokások mélylélektani boncolása közben. Kár, hogy Lévi-Strauss szépíró is vágyik lenni, annak pedig itt még erősen közepes. (Bámulom Örvös Lajost, a fordítót, ahogy a mondatok kusza őserdejében követni tudja a tapogatódzó gondolat ösvényeit.) A könyv egy-két következtetése – mert nincs kellően kifejtve s a helyére téve – épp csak meghökkent, a merészségével. Lévi-Strauss szerint a népelnyomást nem kis mértékben szolgálta az írásbeliség: lehetővé tette az alattvalói listák készítését, a hivatalok szívós szervezését. A bürokrácia ott született, ahol a betű: a sumer városokban. A másik merészsége a kalandbíró etnográfusnak egy hazafias jó tanács: egészítse ki Franciaország (az akkori) negyvenötmilliós lakosságát legalább huszonötmillió idegennel, nyissa föl határait, főleg Afrika felé; az Egyesült Államok is ilyen szabad beáramlástól lett erős nagy nemzet. Mivel ez a tétel sincs kellőképpen helyére téve, a nem szakmai kérdések is alaposat ingathatnak rajta. Vajon Dél-Amerikában, ahol a határok éppoly szabadok voltak, miért nem kovácsolódott nagy erő? S a nagy erejű Észak valóban olyan nagy egységű nemzet-e?

 

*

 

A magyar „magány”. A múlt és közelmúlt magyar szellemi élete az irodalomtörténészek gazdag mézelő akácosa lehetne. Egy kis méhszorgalom, és kaptárnyi az ízes, az értékes – és értékesíthető – anyag. Az ember találomra is hosszú sorát mondhatja a címszavaknak, melyek egy-egy kasluk fölé ragasztva olyan anyagot gyűjtene a filológusnak, csak győzze kipörgetni. Tegyük csak föl kísérletül az annyit emlegetett fogalmat: a „különvalóságot”, azt, hogy a magyar „testvértelen ága nemének” – egyedüli sorsú nép. Írjuk egymás alá, mi is volt erre a fölismerésre vagy hiedelemre szellemi életünk válasza a néhány század folyamán, amióta nekünk is van sajátos szellemi életünk.

Prédikátoréknak ez az ürügy a zsidókkal való atyafiaskodásra: azokat is kiválasztotta, bár szenvedtetve, szent célra az Úr: cél lappang a mi szenvedéseinkben is. Széchenyi nemzedéke ettől serken tettre, de mámorba is ettől merül. Ahogy Herder ábrázolja Európa feltörő népei közt a magyar magányosságát (s ebből következő eltűnhetőségét): ez provokál. Ez lehetne a mi „kihívás”-unk. De ez az édes-bús magányra ítéltség, amit a romantika életreceptjei közül a németség kiválaszt, s hozzánk közvetít: tetszelgésre lustít. Petőfi is megrészegül a 49-es debreceni magánytól, mikor Európa újra csendes lett, s „Magára hagyták, egymagára. A gyáva népek a magyart” – de ő az eszmék szent szeszétől mámorosodik. „Emelje ez föl lelkeinket, Hogy mi vagyunk a lámpafény.” Nem sok réteghántást kell fölfedezni, mi van Arany hun eposza alján. Sóvárgás, ki a magányból.

A kritikaszellem, mely például Sajnovitsék igazát higgadtan vitte diadalra a halszag elutasítóival szemben, a századfordulón váltott előadásmódot, nyilván Arany nemzeti vállalkozásának – a múltteremtő eposzok – ellenhatásaként. Föltehető, hogy Arany János – az eposzi hitel igénylője – utánanézett a korában föllelhető dokumentumoknak, mielőtt a hun–magyar rokonságot élete főművének szerkezeti alapjává tette. Az Akadémia főtitkárát s csoportját bajos volt Arany költői munkásságáért vagy költői hitvallásáért támadni. Holott főleg az utóbbinak ugyancsak volt ellenzéke. Vajda János köréből elfogadható, támogatható volt az elkanyarodás Aranytól: az út előrevitt.

Nem ez kapott hangsúlyt. Arany magány sugallta eszméi – és érzelmei – helyett a szegény hunokra szálltak a nyilak, hovatovább napot homályosító tömegben. Véletlenül van előttünk a példa, de érdemes egy percre elidőznünk vele.

A magyar honfoglalás nagy adatait – annak két szakaszát, az avarok népi összetételét – a legutóbbi évtizedek tárták elénk tüzetes vizsgálatra. Árpád törzsének föltételezett hun rokonsági fonala komoly állításként a két háború közt hangzott el, mindmáig komoly cáfolat, tudósi fényderítés nélkül. E terület hangneme változatlanul mégis a fölényé, a lefitymálásé. Noha az új adat azóta is igen sok, a kérdés eldöntése ma is ott áll, ahol Arany korában. Eredménytelenebbül tehát ritkán folyt annyi értekezői tinta, nyeletett annyi előadói nyál, mint arról, hogy okkal keresztelhetjük-e gyermekeinket oly szívósan Attilának és Csabának; a hun–magyar kapocsról annyit tudunk, mint eleinte; a lelkességénél csak annak lelkes cáfolatai alaptalanabbak.

Fölidézve, hogy a századfordulón a magyarnak nevezett nyelvi közösségből milyen nacionalista hurrák dörögtek a millennium ürügyén, megérthetjük első hallásra az addigi kritikai hang elég gyors átváltását kezdetben leplezett, majd nem is leplezett becsmérléssé. Az még lehet megható is, hogy egy bajlátott nép megünnepli a névnapját. Az Árpád vezette törzsek Duna-völgyi betörésének (vagy beűzetésének) évfordulóján épp csak e törzsek esetleges maradékai nem vivátoztak s vedeltek az Adyval is oly keserűt nyelető magnum áldomáson.

E maradékok közt épp ekkor másfajta ünnep terjed országossá: a zokogó búcsúé a hajójeggyel távozótól. Mert kik maradnak itt, kiknek tárulnak itt épp most kaliforniai bányák? Kik veszik hangjukkal birtokba az országot? Későbbi szerepükért Rákosi Jenő és Herczeg Ferenc már ekkori képére sátáni vonásokat rajzol az irodalomtörténet. Nem jóhiszeműségük s szolgálatkészségük bírálandó. Hanem hogy kinek hittek – véltek – ők szolgálatot tenni. S hogy honnan a kételymentességük? Ami – érthető áttétellel – tájékozódó készségüket eleve végzetesen megrontja, még jóérzéseik fokozódása közben is.

Meghökkentő hátratekinteni, hogy mit mond még a jóhiszeműség is az országról és az országnak; hogy miképp alakul s kiknek segédletével a közvélemény. A nép akkor némul el, amikor „hangadói” és szórakoztatói támadnak. Megjelenik a század egyiptomi csapása, a bértollnok, oly tömegben, hogy a „szabad foglalkozásúak” közé nyomul, vetekedve az ügyvéddel, a művésszel. Működéséről ez esetben sem elítéléséül, hanem csak helyi ábrázolásául kínálhatunk ismét a filológusnak elvégzésre könnyű, de hatásra súlyos munkát. Alapul véve azt, hogy a népek jellegversenyében „magyar az, aki nem más”, kérjük meg a filológust, foglalja kutató cédulákra, hogy e korszak foglalkozásszerű közvélemény-irányítói miképp oszlottak meg a magyar nyelvet használók közt a nem-mások és azok közt, akikről akár akkor, akár később azt bizonyították, hogy mások; mert nem a magyar anyanyelvű közösség érdekeinek adtak hangot. E munkának csak úgy van értelme, ha az adatjegyző irónt hidegebb tárgyilagosság vezeti, mint a gyanús tumorhoz közelítő sebészi kést. A múlt ilyen föltárása után ilyen szigorú tárgyilagossággal kell szemlélnünk a logikusan elkövetkezett katasztrófát is, majd éppilyen hűvös okszerűséggel kell kimondanunk a kérdést, mely önmagában csak téboly kitörése lehetne: hova tette egy egész nép a szemét, az eszét, a tájékozódó ösztönét útjának egy olyan szakaszán, melyen azért bukott oly irtózatosat, mert hisz azon a vak fehér botja is kitapogathatta az egyetlen lehetséges irányt.

Vegyük föl csak a szálat az első világháborúnál. A nép jövendő uralkodója – Ferenc Ferdinánd – nyíltan vallja, hogy megveti a magyart, családi örökségképp. Oldalról leteríti egy golyó, egy másodfokúan megvetett nép sorából. Mit diktált volna Kossuth szelleme (a még friss vakolatú mauzóleumából)? Egy bojtárgyerek kikövetkeztethetné és szóba foglalhatná. A hangadók most excellálnak és most alapvizsgáznak. És oly tömör össz-szólamban, hogy méltó a föltevés: szeme s esze veszte után egy nép a hangját is elvesztette, a sajátját. Épp azért vonul hangadóinak dermesztő bőgésével egy olyan küzdelembe, melyben még vezetői számára is az esély egy a százhoz. Ne forgassunk szenteskedő szemet, oldalvást se: reakciós csinnadratta. A zengő szólamba, hogy életünket és vérünket atyai Habsburgjainkért, bekapcsolják az árnyalt prímet a radikalizmus író és közíró vezérei is. A közösségbe tartozás transzcendens élményét kezében puskával a hazai Rilke-jelöltek egyik legőszintébbje a szerbekkel szemben fedezi föl. A haladó polgárság havi tájékoztatói Mittel-Europa diadalát várják a Győzelemtől. Van még vajon ország azon kívül, ahol az a távoli lovas üget riasztva a holt nádasokat? Vannak még, bárcsak mutatóba, afféle szellemi végváriak, már nem is a „nemzet”, hanem legalább az épp ide torlott „tömeg” őrzésére?

Túlzás volna, hogy Ady mindenütt az egyetlen alibi. A Fortissimo komor költője az ő hangjával vetekedőn magaslik társául. Vannak mások is – a Halottak Élén járónak mindmáig nem eléggé rangfokozott, mert szelíd harcvívó társa: Szép Ernő (épp a szerbekről szólva) és Nagy Lajos (a keserűség mélyén), és mind a hazudni képtelenek, Móricz, Tersánszky – Szomory; majd az Esztendő és a Tett köre. Volt még a cinizmusnak is egy akkor jól romboló tábora, az Okos Gyermekek – kellően szintén nem méltatott – Országos Egyesülete, Karinthy és Kosztolányi emelkedő katedrája alatt. Hangot azonban nem ezek kaptak; véleményükre csak később derült fény, a kívánt pillanatban magatartásuk magánkörű maradt. Semmi nem jellemzőbb a tudatvesztés fokára, hogy az iszonyatos tévút végén a magát nemzetnek hívó népegyüttes úgy lépett újkori történelmének nagy szakadékába, hogy szeme diadalkaput vélt látni. Mikor kelt legharsogóbb röhejt a balek? Ha elterültében azt várja, ami a hősnek jár. Ha gyógyíthatatlan balek.

 

*

 

Tavaszról tavaszra ez a fa egyre közelebb nyújtja az ablakhoz az egyik ágát. Valóságos ormányként; már az üveget karcolja, betöréssel fenyegetve. Csakhogy ez a fa gyümölcsfa, meggyfa, és júniusban szinte benyújtja a szobába a pirosodó gyümölcsét: ízleljük meg, jó-e már. Ráadásul ezt a fát valaha én ültettem. Végre hálát is tapasztal az ember! – ez kezdetben csak a tudatom alján mocorgott, tavaly vagy tavalyelőtt. Mióta szóba, illetve gondolatba foglaltam a homályos érzést, a fa eleven társam lett; valahányszor odanézek, meghat az emberiessége, a tanítványi fogékonysága; nem lökhetem vissza, nevelői tapintatból sem.