Félbe-szerbe

Mert kevés az ismerősünk. Mert az eddigieknél még több embert szeretnénk ismerni, hogy tájékozódni tudjunk az életben.

Valamikor ezt vallottam. De tévedtem. Nem új ismeretségre vágyunk, valahányszor belemerülünk egy-egy rendkívüli elmének azokba a kitalált történeteibe, amelyekben épp kitalálás nem lehet, hanem csak igazság és valóság. Azért olvasunk, hogy a velünk húsz éve egy fedél alatt lakó házmestert ismerjük meg. A születésünk óta közöttünk forgó édesanyánkat izzó kíváncsisággal ezért szedtük százezreire, hogy rajtuk át magunkból ismerjünk meg legalább egy zugot.

Max Frisch, a neves svájci színdarabíró, a Biedermann, az Andorra s más nagy sikerű művek szerzője írásba foglalta a színi hatás titkát. Mivel a részletes fejtegetés magva néhány mondatban átnyújtható, továbbadom. A fölfedezés a Hamlet sírásói jelenetén alapszik. Hamlet markában tartja Yorick koponyáját, s elmond egy hosszú tréfás monológot. Ez azért hatásos, mert egy időben elménk is, szemünk is kap ennivalót, mégpedig más-más ízűt, illetve itt ellentéteset. Az színpadszerű, ami ilyen formán bonyolít le valami küzdelmet. A komikus hatás is ilyen ellentétből szikrázik eleve. A bohóc méltóságosnak mutatkozik, s nagyon is méltóságosan csetlik-botlik. Titánia elménket légies szerelmi kitörésben részelteti, ugyanakkor szemünknek megmutatja, hogy a tiráda egy szamárfőnek szól. Macbeth ünneplő társaságban küzd a magánnyal, majd a kísértettel, akiről mi tudjuk – látjuk szinte –, hogy nincs ott. Dürrenmatt egyik darabjában egy vak herceg már lerombolt kastélyában intézkedik úgy, mintha semmi nem történt volna. Vagyis „a cselekmény színhelye mindig az emberi lélek”! Hatásos az a darab, amelynek alapeszméje kapja meg ezt a színpadszerűséget. A másodlagos eszmék színpadszerűsége megöli – mert torzképpé alakítja – a darabot.

– A kritikától csak föltétel nélküli dicséretet fogadok el. – A mondat tréfának hatott, de az értelmes és szomorú – az értelmesen megszenvedett –, szép arc komolysággal hitelesítette. A berlini írótalálkozó cigarettaszünetében egy görög mondta, F. tán emlékszik az osz-szal vagy isz-szel végződő nevére. A mondat azért komoly, mert hisz nincs föltétel nélküli kritika. Nem jut hanghoz kritikus, aki előzően meg nem adta magát: 1. a pénznek, 2. a megjelenhetőségnek, 3. az úgynevezett közízlésnek. Ezzel a nem írói föltétellel szemben teljesen jogosult az író föltétele. A kritikus eszerint két malom közt őrlődik? Őrlődjön. Az a legszebb helyzet gondolatterhes agy számára. Lássuk, mit ad: lisztet? konkolytöreket?

A föltétel nélküli hozsannára – nem, a föltétel nélküli talpnyalásra tarthatok igényt, ha számba veszem, mi a másik irányú magatartás. S ez nem tréfa. Vérünk megy rá. Kinek véleményére, azazhogy tanácsára adhattunk mi, magyar írók a század derekán? Babitséra, Némethére, Szerbére, Halászéra. Ezek mind többek voltak, mint puszta kritikusi alkalmazottak. Egy remek költő, egy remek regényíró, egy remek novellista, egy remek tanár. Nem értettünk egyet velük?

Helyettesíteni a gondolatot a – stílussal? Legfeljebb a magatartást.

A világszemléletet.

 

*

 

Se hit, se becsület, se remény? Csak stílus?

 

*

 

Igaza van, de ünnepélyesen adja elő. Nagyképűen. Egy szavát sem hiszem.

Nem az én emberem. Pedig épp csak a stílusa nem enyém.

De ez minden?

 

*

 

Érzem, mögöttem is, hogyan öklelne föl, taposna agyon ez a bika, ez a barom, igaza van, helyesebben: igazában van. Megértette a menésmódomból is, a stílusomat.

Értjük egymást.

Csak én tehetetlen vagyok. Se szarvam, se patám. A jelmezkölcsönzőből sem.

S miért?

Nem az én stílusom, megint csak.

 

*

 

Térj rögtön a lényegre, fölösleges hitelt szerezned. Nem mai gyermek vagy. Ahogy végigmentél a folyosón (vagy a színpadon), ahogy kezedbe vetted a tollat (vagy a kezemet), bemutatkoztál. Röntgenidőket élünk.

 

*

 

Egyéni stílus? Aki betartja a törvényt – aki becsületes –, az egyéniség? Nem, épp az a rész, egy közösségben.

 

*

 

Nincs kevésbé közösségi, mint az epigon.

Az egyéniségre csalva törekvő. A más erőfeszítésének tolvaja.

 

*

 

Szerencsére rögtön rajtakapható. Őt „leleplezik”.

A folytatót „fölismerjük” – diadallal. Holott ő „vett át” többet. A feladatból.

 

*

 

Az epigon baja nem az, hogy utánoz. Bár utánozna egy Racine-t, egy Edisont, egy Csehovot!

Hanem az, hogy gyengén, tehetségtelenül, munka-eredmény nélkül utánoz. Kivétel nélkül azt, ami példaképnek munkájában is gyenge, esetleges: – egyéni!

 

*

 

Stílusa van, ez már paripákról is mondható.

Nem egyénisége van tehát. Sőt!

Emlékeztet valami klasszikusra.

 

*

 

Nincs stílusa.

Csak a művészetben leszólás ez a puszta állapotábrázolás? A jelleg, a jellem nélküli itt is azonos a jellemtelennel.

 

*

 

Sajnos, a stílust is el lehet veszíteni.

Akár a kegyelmet? A nemzőképességet, a hajszínt, az ifjúi sörényt?

Tehát mégsem erkölcsi gyökérzetű?

De.

De ezt már Kálvin folytassa a predesztinációjával.

Amit – az előbbiekhez hasonlóan – csak magyarázni lehet, fölfogni nem.

 

*

 

Író vagyok. Ezért nem tart el a társadalom. Meghökkennék, tán nyomban elnémulnék, ha ilyesmi eszébe jutna. Megfontoltan, írásban, hogy nyoma maradjon, ismételten olyant közöltem vele, amiért őserdőben egyszerűen lepuffantanák az embert. Díjazás? Örülök, hogy életben maradhatok: s más módon összekaparhatom, ami a csikaszbendőnek kell, a szabadságnak.

 

*

 

Írni istenkísértés, hogyha nem ördögűzés, illetve kísérlet ezekre. Mert hisz sose lehet tudni, megjelenik-e isten, felfut-e az ördög. Írni csak mellékesen, hátrahúzódva, mintegy másnak is teret adva lehet.

Mert igaz ugyan, hogy a Múzsa súg, de csak egy első mondatot. Aztán ujját ajkára téve tovalibben, rád bízva, hogy mondd végig azt a rád bízott titkot, amelynek – ismétlem – ezt az első mondatát közölte.

Az asztalos nyugodt lélekkel tesz ígéretet, hogy hétvégére – ha az volt a rendelő kívánsága – remekbe csinálja meg a fali szekrényt. Aztán előveszi a legszebb anyagú fát, és nekiereszti a fűrészt.

Olyan remeke nincs a költészetnek, amelynek alkotója csontpapírt és kínai festéket használt. A halhatatlan versek első fogalmazványai szomorú krikszkrakszok, rongyos fecniken. Rangos lírikusok is krajcáros papírt tartanak a zsebükben vagy asztalukon, hogy ne sajnálják, amit összegyúrnak s eldobnak.

Hevenyészve készül nekem is minden sorom. Tollam csak attól a nógatástól indul neki: tedd csak, a végén majd megnézzük, rendbe rakjuk.

Ám ez hazug becsapás. A végén az irathalmazt egy fölszabadult sóhajtás azon nyomban eltávolítja az asztaltól. Oda az csak hetek múltán tér vissza, nyomdai próbanyomat formájában. Az iménti irkafirka ettől meglepő biztonságot, zavarba ejtő véglegességet ölt magára.

Már csak ezért is bajos az az ígért rendbe rakás.

Fölületességemért később fizetek.

A befejezettség érzését s mindazt, ami ezzel jár – a művész jogos-jogtalan rátartiságát, terméketlen napokban is ható lelki nyugalmát –, nem ismerem. Nincs olyan bármily régen, bármily jól fogadott írásom, amelyen, ha nekem magamnak is újra el kell olvasnom, nem javítanék, azaz ne változtatnék. Javítok is, a saját példányomban. Mert itt meg valamiféle röstelkedés tart vissza a közléstől. Fondorkodásnak, negédeskedésnek – preciőzködésnek – vélem.

De van, amikor elkerülhetetlen.

Hányszor festette meg Monet a roueni székesegyház kapuját? Mert más és más világításban.

 

*

 

Nem tapasztalom általános jelenségképp azt, amiről említést akarok tenni, holmi eszmefejtő cikk helyett, hát inkább vallomással zavarom az olvasót.

Aki olyan tetteket visz végbe, olyan alkotásokat teremt, melyek hatással vannak a társadalom alakulására, az befolyással van valamiképp a politikára is, tehát akarva, nem akarva politizál, ez nyilvánvaló. A gondolatnak azon a fonalán el kell ismernünk, hogy a Kant–Laplace-elmélet közzététele éppúgy politikai tett volt, mert más világképre biztatta az embereket, akár Claudel költészete, amely azt hirdeti, hogy szenvedéseinkre az ég adhat magyarázatot.

 

*

 

V. betegen őrzi egyéniségét, s nem érti meg, hogy épp ezzel vész el a tömegben, lesz egy tömegízlés, korhangulat rabja, hisz mindenki egyéniségét félti. A rossz írók kísértetiesen a maguk módján rosszak, mondom neki. A nagyok éppoly kísértetiesen hasonlítanak. Nem lepődnék meg, ha Petőfi versei közt egy Baudelaire-szonettre akadnék, akár franciául. Álmomból fölverve könnyen meggyőzhetnének arról, hogy a Karácsonyi ének-et Tolsztoj, Iljics Ivan halálá-t viszont Dickens írta. De a Hamlet-et még álmomban sem tenném Ohnet művei mellé. Valóban, úgy formádzik, mintha a tökéletes írásműnek is volna plátói képe, szükségszerűen hasonlítanak egymásra, akik azt megközelítik. Aki nagyot akar, az tehát alázatosan arra néz, és nem magára. V. dühösen néz reám, azt hiszi, hogy ez is egyéni ötlet, az enyém. Csak ezért nem fogja követni, százezer kartársával egyetemben.

 

*

 

Molière-nek színdarabírásra egyetlen szabálya volt, legalábbis egyet emlegetett. Rövid. Az a jó, ami tetszik.

Ezzel mi nem érhetjük be. Két elemet kell hozzávennünk. Kinek tessék, s mivel tetszett, s mivel ezt Molière is tudta (alaposan értésére adták), abból a „tessék”-ből őket nyilván ki is hagyta.

Semmi kétség, a népnek kell tetszenünk. Franciaországban a franciának, Angliában az angolnak, Magyarországon a magyarnak.

De mivel? A népnek gyakran a tartalmatlan, az alantas, a mérgező is tetszik.

Egyszerű a megoldás. Tartalmas, emelkedettebb, gyógyító és nemesítő mondandóval nyerjük meg a nép tetszését.

Sokan ezt óriási közhelynek vélik. Óriási vízválasztó emelkedik benne, mely körül élethalálharcra csaphat össze két világ. A demokratikus, a néphez húzó és a – másik.

1. „Ha egy költő ötven évvel megelőzi korát, az azt jelenti, hogy korszaka késett ötven évet.”

2. Szolgáld korodat. De elárulod, ha szolgája leszel. Az író és a politikus viszonya a haladásban az, ami a menésben a két lábé. Egyik sem mozdulhat a másik nélkül. De az egyik mindig előbb van, mint a másik. Nehéz megállapítani, hogy melyik van éppen elöl.

3. Mert vannak előkészítő és vannak beteljesítő korszakok. A XIX. század irodalma hősiesen előkészítő volt. A mai kor politikusai ezektől tanulták a beteljesítés teendőit. Ezért várnak ma is annyit az írótól. S ha – hitük szerint – nem kapnak meg mindent, amit várnak, ezért támadják őket. De támadásukban is a túlzott tisztelet lappang.

4. Helyesen úgy kellene feltenni a kérdést: a gyakorlati megvalósításban támogathatja-e az író a politikust? Vagyis a napi politikában.

5. Támogathatja. De ha látszólag épp nem támogatja, akkor sem bizonyos, hogy nem támogatja magát a haladást. Mert talán épp az előkészítés munkáját végzi. Talán épp az ötven év múlva elkövetkező politikust támogatja.

6. A jó politikus szükségszerűen keddről szerdára, szerdáról csütörtökre oldja meg a feladatot. Az író nemzedékről nemzedékre.

7. Igaz, hogy minden költemény alkalmi költemény, vagyis időszerű. De hazudik az a költő, aki letagadja, hogy fő gondja mégis a romolhatatlan alkotás, vagyis az utókor, vagyis az öröklét. Olyanfajta ellentmondás ez, mint az, hogy az élet maga is halandó, s mégis – teljes mivoltában – halhatatlan.

8. Szemre különös hálátlanság, hogy minél több gyönyörben van része az olvasónak, annál több jogot formál, hogy beleszóljon az író munkájába. Holott abból, hogy valaki kap valamit, elsősorban nem jog, hanem ellenszolgáltatás, vagyis kötelezettség következik. Azért, mert valakinek egy leány megtetszik, még nem követelheti a birtoklását. Legfeljebb udvarolhat neki.

 

*

 

Az irodalmi küzdelmekben – századok óta – nem azt vesszük természetesnek, ha a jó törekvések győznek; azt, ha a rosszak. Hisz még az ellenállhatatlan irányzatok hősei is holtukban kapják meg a koszorút. A tiszta szándék előrenyomulása a múzsák berkeiben mindig váratlan. A tapasztalt orr szimatolva emelődik a magasba: honnan ez a rendkívüliség?

Minden országban vannak nyelvmívelő mozgalmak, föl-föllobbanó nyelvtisztító csetepaték. Ritka az irodalom, ahol ezek a szellemi hadjáratok oly indokoltak voltak, mint nálunk. Irodalmi nyelvünk csak nemrég – a múlt század elején –, igen mostoha körülmények közt kapott szárnyra, színmagyar fészekből indult ugyan – Kazinczy szülőföldjéről –, de áttelepülve a városokba, ádáz harcokba került, s nemcsak sebeket, hanem komoly csonttöréseket is szenvedett. A literátus polgárság, főnemesség olyan értelemben is törte a magyart, hogy idegen – német, latin – észjárás szerint csavargatta-nyomorgatta akkor is, amidőn már külsőleg folyékonyan beszélte. Tépett, zilált állapotban volt nyelvünk még a két világháború közt is. Elég a korabeli újságokat kinyitni. A sárga lapokon kicsavart szárnyú mondatok csapkodnak. Csúnyán írnak még az írók is, amikor nem szépirodalmat mívelnek, nem a múzsáknak adják át magukat, hanem érezhetően valami árnak: az utcák, üzletek nyelvének. Ez az ár nyúlós, zavaros; óriási darabokban, valóságos hínárszigeteket képezve, úsznak benne például a germanizmus ideszakadt telepei. Próbáljunk beleolvasni a kor hivatalosan magyarázó vagy tudományosan értekező átlagos prózájába. Kísérletünk hiú lesz. Ez a próza, mely akkor csak szemrontóan homályos volt, mára egyszerűen olvashatatlanná feketült.

Változás van azóta.

A hivatal és az úgynevezett értekező próza nyelvezetéhez zömében ma is a szólásmondás két embere szükséges: az egyik, aki adja, a másik, aki állja, elszánva magát, hogy megbirkózik vele. Az utca nyelve a föld minden részén inkább a lélektan, mintsem a gondolatközlés területére tartozik.

 

*

 

Feltámad régi becsvágyam, hogy egyszer mégis megtanuljak franciául. Nem „perfektül” óhajtok tudni, mert perfektül magyarul sem tudok. Hajdan két cél lebegett előttem.

Az egyik az volt, hogy zökkenő nélkül, folyamatosan tudjam közölni gondolataimat, nyelvtani hiba nélkül. Hamarosan ráébredtem azonban, hogy gondolataimat magyarul sem közlöm folyamatosan és zökkenő nélkül. Egyszer dünnyögök, másszor hadarok, mondataimat nem fejezem be, hanem egy-egy legyintéssel halálra ítélve őket, szüntelenül újakat kezdek, amelyeket aztán ugyancsak cserbenhagyok. Nyelvem most lassabban, majd gyorsabban forog, mint elmém, az első esetben liszt helyett korpát nyújt, a másodikban szelet őröl. Anyanyelvünkkel mindnyájan így vagyunk. De így vagyunk a nyelvtani hibákkal is. Nem fagy ajkamra a szó, ha az állítmányt nem egyeztetem össze az alannyal. Tanulmányoztam nyelvünk rendszerét. De nem tartom tiszteletben azokat a szabályokat sem, amelyeket ismerek. Az ikes ragozás szép köntösét egy időben én is felöltöttem, hol hónaljban vágott, hol a nyaknál szorított, tágítanom kellett rajta, ha mondandómban szabadon akartam mozogni. A székelyeken kívül mindenkit megmosolyogtat, ha azt mondja: „mondanók”. Idegen nyelven folyamatosan tehát akkor beszélnénk, ha mernénk már nem folyamatosan is beszélni. Erre azonban csak akkor merünk vetemedni, ha a nyelv szelleme tökéletesen sajátunk.

 

*

 

Sokan hitték sokáig, hogy a művészetek űzéséhez rendkívüli tehetség, lángelmei képesség kell, zsenialitás. Goethe merte kimondani, hogy a zsenialitás nem más, mint egy kis rész adottság és egy hatalmas, szívós szorgalom. Sokan hitték – jómagam is –, hogy a zene, az éneklés gyönyöre – csak a jó hallásúak öröklött tulajdona. Kodály mutatta meg, hogy a botfület is ki lehet finomítani. Babona, hogy a zene bárkitől el van zárva.

Ugyanígy babona – melyet sokan hisznek máig is –, hogy a költészet befogadásához is valamiféle hallás kell. Hogy aki eredendően nem versszerető, az ne is keresse a bejutást a költészet területére, a múzsák legvarázslatosabb ligetébe. Más nyelv. Amit szóval nem lehet elmondani.

 

*

 

A művészet a leghatásosabb tanítómester. Épp csak nem szabad jelét sem adnia annak, hogy oktatni akar. Hatása abban a pillanatban megszűnik. Ezért jobb szinte, ha föladatának ő maga sincs tudatában. S ha mégis gondolat kifejezését vállalja? Más eszközzel kell megoldania. Az Akasszátok föl a királyokat! nyers politikai közlendője nem gondolatmenetével hat rám – és győz meg! –, hanem elsodró szenvedélyével, nem érveinek, hanem képeinek gazdagságával tesz végül – republikánussá is.

 

*

 

Egy lélekbúvár barátom figyelmeztet, hogy nyilvános szerepléstől való idegenkedésemnek az az oka – az a gátlás –, hogy valahányszor emeltebb hangon vagy nagyobb szenvedéllyel beszélek, szerinte a szavakat szülőföldem faragatlan tájszólása szerint ejtem. Attól tartok, hogy a bútorfénymáztól csillogó vagy zöld posztóval leterített előadóasztalnál lelkem egyszerre csak holmi rojtos gatyában mutatkozik be. Nem hiszem, hogy ettől őrizkedem; kiejtésemet, úgy vélem, sikerült hibátlanná csiszolnom, ha nem is a pesti minta szerint, amelyet viszont én érzek erős tájszólásnak, hanem az országos átlag szerint.

 

*

 

Csak élnünk kell sokat – inkább, mint utaznunk –, hogy a különböző országok városaiban valamiféle hőmérőként mártsuk meg a testünk, de rögtön a szállóból kilépve. Itt kedély és udvariasság úszik a levegőben, ott morcosság és kelletlenség. Itt fütyülnek, ott morognak, itt még a fők és tekintetek is mintha jobban a talaj felé irányzódnának, amott jobbadán az ég felé. Tehát mintha a gerincvonal hajlandósága is különböznék. Nem élt – s nem utazott eleget, aki mindezt elsősorban az éghajlatnak tulajdonítja. Ennyire mégse vagyunk Lamarck foglyai. A dolog hál’ istennek nem ilyen állatian – ezúttal darwini jelzőként is – egyszerű és – csüggesztő.

A fütty, a dal és a mosoly gyakoriságát és minőségét nem csak az determinálja másként Provence-ban s másként Izlandban, hogy lágy szellőt vagy zúzmarás szelet kap-e válaszul a megnyíló száj és arc. Ennek okadatolásával érkeznénk a kultúra és a civilizáció – a századelő kedvenc szópárosításának – területére. Mint a haladás együttes feltételére és egyben – következményére! Ám erre most ne tegyünk lépést – óriási itt is az út. Emlékezzünk csak az etimológiai alapra. Egyikben a civil – a polgári jogrendezettség –, a másikban az agrikultúra – a természet ápolása – rejtezik fogalmilag. Egyikről sem mondhatunk le. Hisz mi is természet vagyunk, a legjobb jogkeretben is.

 

*

 

La vie est toujours ailleurs.

Aminek magyar fordítása még kifejezőbben hangzik: az élet mindig másutt zajlik.

Páris! Anglia!

De még New York! És Rio de Janeiro! is.

Fiatalok beszélnek, félhomályban. Nyilván ha látnám is, szemmel akkor sem látnám, amit a hangsúly után így is szinte szemmel látok a lelkükben: ott lehetséges az élet.

De más az úti vágy s a máshol élés vágya.

Közgazdászokkal tudnám kiszámíttatni, költségvetési adatként pénzben kifejezni, mi anyagi veszteséget jelent ma egy népben a nemzeti tudat hiánya, és – szinte függetlenül a körülményektől – ha jól működik, az otthonosság melegét adja a nemzetihez tartozás érzése.

Más világot látni és világgá menni.

Más tapasztalatot szerezni és lehetőséget nézni.

Más el- és kiutazni.

Azaz, hogy úgy megyünk-e el, hogy visszatérünk, mert van hová visszatérni.

Mindezt a legújabb francia, svájci és nyugatnémet kimutatáshoz a vándormunkásoktól. Hogy kik milyen országok gazdasági mérlegét befolyásolják a keresetükkel. Magyarán: hol költik el a bérüket? Még magyarabban: hol épít jövőt az egyén, magának is, valamely közösségnek is.

Az utóbbi évtizedben Párisban minden háztartási alkalmazott spanyol és portugál. A köztisztasági munkás arab.

Szinte hetente menesztik haza a keresetet. Míg aztán maguk is hazatérhetnek egy kis újonnan épült házacskába, egy kis frissen vásárolt földdarabra. Hogy azon a természetileg (a gyakran bizony másként is) mostoha tájon rendezzék el a sorsukat – a lábuk előtt fekvő douce France – Páris helyett.

Vagyis nem úgy, ahogy az a bizonyos hárommillió, mely Magyarországból „kitántorgott Amerikába”. Mert azok alig-alig lépdeltek haza. Azaz egykori tömegükből – újként elénk meredő adat – épp a magyar anyanyelvű volt a legkevesebb visszavágyakozó. Szemben például a szlovák s rutén anyanyelvűekkel. Román s délszláv tömegkivándorlás alig lévén.

Miért?

Termelési, sőt termelékenységi tényezőként az etnikai tudat?

Íme még egy jelenség, melynek alapos kibontása iránt figyelmet én személyesen szellemi életünknek közgazdasági rétegéből tapasztalok, ugyancsak megszívlelendő adatként.

 

*

 

Nem hiszem, hogy ha angol volnék, magyar akarnék lenni. Erre abból következtetek, hogy én eddig még nem találkoztam angollal, akinek minden vágya az lett volna, hogy anyanyelvét, Shakespeare nyelvét sürgősen felcserélje az én anyanyelvemmel, Arany Jánoséval. Ha tehát angol volnék, nyilván én is ilyen volnék.

Olyan magyar anyanyelvű emberrel viszont eléggel találkoztam, aki ezt a cserét a visszájára elvégezte volna. Én azonban nem tartozom ezek sorába.

Aki messze földön utazik, a saját lelkét is bejárja. Ez a ráadás a fontosabb. Valahányszor átmegyek Európán, tulajdonképpen lelki vizsgálatot tartok. A Keletin úgy foglalok helyet a fülkében, mint egykor a gyóntatószék rácsa előtt. A vonat még áll, de belül már érzem az emelkedést az önmegismerés Alpesei felé.

 

*

 

Öreg gyóntatószék a templom sarkában. Mi minden úszhatott át a pataktisztítóhoz hasonló rácsain, gyerekvétkek micsoda villogó apróhalraja, megtért aggastyánok bűneinek milyen hosszú bajszú, hízott harcsái, százkilós pontyai és bálnái. A térdeplő fáját papírvékonyra koptatta a teher, nem bírna el talán már egy valamirevaló szemérem elleni merényletet vagy özvegykiforgatást sem. De a rács hibátlan, időérlelten, szinte megnemesedten ragyog.

 

*

 

A dunai népek egysége virtuálisan megvan. Itt minden vezető a táj minden népével szemben felelős. Vagyis a mai politikusok tettei ellenére is akarnunk kell a kibékülést. Tudnunk kell, hogy itt a nemzetek igazán nem azonosak egy-egy nemzedékükkel.

 

*

 

– Ez a hazaáruló igazánból – logikailag – népáruló. – Minden hazaáruló az, amióta a hazák (úgy-ahogy) a népre épülnek. – Vagy legalább azt hirdetik. – Nem lesz fogalomzavar, agyhomály a kettő azonosításából?

– Tisztázódás lesz, világosság, főleg a föltörekvő, a tudatukkal is előrelépő népeknél.

Gyermekkoromban a dombóvári iparoskörben azt hallottam, hogy Anglia egyetlen állampolgára védelmére hajlandó hadat üzenni. Én ezt logikusnak találtam. A logika – ez az enyém – ma is fennáll. Ha egy népközösség egy másik népközösséggel szemben igazságtalanságot teremt és akar fenntartani, azt az igazságtalanságot mindenáron – tehát akár ultima ratio is meg kell szüntetni, függetlenül, hogy az egy emberen követődött el vagy százon. Mert hisz akkor egy ember sincs közbiztonságban, azaz semmi értelme, hogy közösségek teremtődjenek.

Az európai közbiztonság utolsó nagy diadalnapja nyilván az volt, mely Dreyfus kapitány cellaajtaját megnyitotta, egyetlen ember joga.

 

*

 

„Valamennyi nép közt egyik sem volt olyan balsorsú, mint a magyar.” Voltaire írta le az Essai sur les moeurs et l’esprit des nations-ban. Anne de Foix – fiáról emlékezve, aki Mohácsnál, mint a mi II. Lajosunk halt meg – hasztalanul – Európa védelmében.

 

*

 

Nem avatkozik Anglia vagy Olaszország belügyeibe, aki Shakespeare vagy Dante méltatásához éppannyi jogot igényel – esetleg még többet –, akár egy angol vagy olasz. Nem ez az egyetlen terület, ahol a szellemi élet elöl jár az útcsinálásban. Hogy mégis miféle jogon? Ma már lenéző mosolyt kapna, aki csak tapogatná, „tisztázni” akarná a kérdést: ósdiságban és barbárságban marasztaltatnék el, magától értetődően. Holott a szellemi élet ismeri más ilyen eo ipso jogait; vagy legalább igényeit hasonló útnyitásokhoz; a népek üdvös összeismertetése, azaz összebarátkoztatása érdekében. Hisz a gondolat első grádicsán sok esetben nem a jogszerzésről, hanem jogvesztésről kellene szólnunk.

 

*

 

A főutcákon átkocsizó idegenre falvainkból a jólét melege sugárzik. A szaporodó kétszintes házak, a színben, kidolgozásban egymással vetekedő vaskerítések rég nem tapasztalt anyagi bőségre vallanak. Ugyanakkor épp azok a harsányan költséges vaskerítések, egy típusra stílustalan homlokzatok egy rég előre látott szellemi szegénységet sírnak világgá. Minden kultúra esztétikai kultúra, írta valahol az ifjú Lukács. A szellemi élet ilyenféle mélyvíz-állása gyötör meg országok során át vidéki kerekezéseim alatt. A háztetőkön ott a rádió és a televízió antennája. Alattuk utcánként egy-egy anyanyelvi közösség népművészettől nálunk tüntetően elfordult szellemi életének megannyi iskolai bizonyítványa, tele elégtelennel.

Népművészet elleni hadjárat.

 

*

 

A mértani meghatározások egyöntetűségével tanulják az egymással még ellentétes országokban is az újkori társadalmi közösségnek, a nemzetnek alkotó pilléreit. Közös gazdasági élet, közös nyelv, közös kultúrában kifejeződő lelki sajátosság és közös területű államszervezet, ez az a négy láb, a szilárd anyagú négy pillér, melyen a nemzetek állják az idők rázásait, illetve az a jó izomzatú, erős csontú végtag, melyen haladnak töretlenül előre.

 

*

 

A demokratikus hitelnek hatósugarai segítették, hogy hovatovább a világ minden részén az államok e négy tartólábra helyezkedve alakultak ki s szilárdultak meg, léptek egymással valamiféle óriási fogaskerékrendszerbe, bár iszonyatos zökkenőkkel, végzetes kapocstörésekkel. A remény elvei mégis a haladásnak azt az útját világítgatták: előbb-utóbb a négy komponens mindenütt harmonikus működést teremt.

 

*

 

Az önzés a legbarbárabb, legősibb jogfosztó hajlam (minden törvény önzést szorít kordába), a falon belül kerültek barlangkori önzéséig megy vissza az épp henyeségével idegre sújtó olyasféle kérdés, hogy a guernicaiak értik-e még Vasco da Gama nyelvét, a baszkot. De a távoli közösségi érzet egyáltalán nem rejtelmes (mert hisz tudományosan is százszor szakelemzett) rétegébe nyúlik vissza egy napjainkban mind világosabban megmutatkozó törvényérzet, melyet sokan nyilván csak azért vélnek rejtelmesnek, sőt tabuszerűen tilalmasnak, mert jelenségeit még nem jelölik félreérthetetlen meghatározások.

– Felelős a ló a lovasáért? – ezt felelte (nem kérdezte) egy vita során Babits Mihály, szája mosolyával enyhítve szemöldöke szigorát. A mondatnak mély erkölcsi tartalma van, még metafizikai magassága is. Fölmenthető-e a nép, ha zsarnok ül a nyakába? – ez a kérdés mélye. Mentesül-e a cinkosságtól, ha valaki azért áll a tirannus szolgálatába, mert csak úgy szolgálhat valami jó ügyet?

Mert valóban mérj csak egy legyintéssel is többet a bűnösre annál, amit pontosan megérdemel, s az igazság menten átugrik, holmi őrangyalként elébe áll, s a bűnös máris áldozat és üldözött. Máris joga van a jogra. Máris új helyzet, új világ kezdődik. Sajnos ezt csak a bölcselőknek magyarázhatjuk. Ám vigasztaljon, hogy a világot, ha nem is a semmiből, de ilyen semmiségből mégis ők teremtik újjá. Még nem érezzük, de valóság (a bölcseleti valóság) az, hogy Magyarország már egy ilyen új világ felé tart. Amiből persze még nem következik, hogy övé a jövő. Vezetni a világot, sajnos, bölcselethez türelmetlen politikusok vezetik.

 

*

 

Kedves halottainkról szólva világlik ki legtorzabb komisz önzésünk, gyógyíthatatlan hiúságunk. Megdicsérjük őket, hogy még utolsó percükben is a munkájuk volt a gondjuk. Hogy végső leheletükig a kényelmünket szolgálták. Ha erejük teljében gyilkolta meg őket a betegség, hanyagság vagy igazságtalanság, azt siratjuk meg, hogy mit produkálhattak volna még, a mi föltételezett veszteségünket és nem azt, hogy mit vesztettek ők valóságosan abban a percben, amidőn a léghiány – minden halál közvetlen oka – megfojtotta őket.

Életem nagy élménye nem az, hogy háborúkat s forradalmakat élhettem résztvevőként meg, hogy remekművein át megismertem a fehér civilizációt, s annak is úgy-ahogy alkotó részese lehettem. Életem legnagyobb s legtartalmasabb élménye, hogy megismerhettem egy jellemet.

Ez a jellem egy nőben lakik; Magyarországon, Budapesten. Így mások is megismerhették. Ez könnyebbségemre szolgál. Az ő tapasztalataik s akaratlan megfigyeléseik ellenőrizhetik az enyéimet. Vagyis én szabadabban beszélhetek; ha tévedek, van, ami helyreigazít: igazamat más tanúvallomás erősíti.

 

*

 

A népmegismerés korát éltük. Élfalukutató voltam, de származásomból kifolyóan. Azt ismerhettem meg – vissza-visszatérve is –, ahol születtem s nevelkedtem. De a többi?

A néphez – nem lehet semmiféle kutatójaként leszállni. Aki fölülről jön, a mi szemünkben is mi lehet? Angyal vagy spicli. Azt sütöttem ki – erre az örökölt kézügyességem is csábított –, vándorköszörűs iparengedélyt szerzek. Ürügy, hogy bárhova bemehessek, naponta másutt hálhassak. S ahol van jegyeznivaló, akár napokig ellebzseljek.

 

*

 

Flórába az első pillantásra olyan szerelmes lettem, hogy nem megforrósodott, hanem megfagyott a szívem.

Nős voltam ugyanis.

A pillantás előtt is már ismertem. De csak a hangjáról, s az is – Márta, Sárköziné később órákig beszélt, hogy milyen elragadó alt hang az – megejtett. Mert úgy történt, hogy sötétben találkoztunk.

Feleségem unokanővérével – aki aztán az én unokatestvéremhez, Ferenczy Sándorhoz ment feleségül – látogatóba jöttek hozzánk, hozzám, Rorschach-tesztet csinálni. De késtek, s nekem dolgom lévén, elindultam hazulról. Kint laktunk a Farkasréten, a hegyekben. A villamosmegálló előtt jöttek velem szemben Dósai Margit és ő. A decemberi alkonyatban épp csak alakjukat láttam.

Fordultam hát velük vissza. Így történt, hogy otthon, a szobámban a villanyt fölgyújtva láthattam először Flóra arcát és tekintetét. És kaptam szívembe azt a végzetes ütést.

 

*

 

Házasságom nem volt boldogtalan. Épp csak nem nekem való. Feleségem, Juvancz Irma, különbözeti érettségire előkészítő tanárom, a kiváló matematikus Juvancz Iréneusz leánya, szép, okos lány volt, önfeláldozó asszony lett. De előző évben én már – mert oly sötét hangulatba merültem – egész télen külön laktam, lent a Metropol nevű zugszállóban.

Mikor ürügy adódott, hogy Flórát viszontlássam, a Rókus Kórházban, mert megbetegedett – s ő a beszélgetés folyamán terveimről kérdezett, ezt a műköszörűsséget említettem neki, kigyúlt szemmel hallgatta.

 

*

 

Bejön kopogtatás nélkül a szobámba. Kiviszi az asztalról a csészéket. Írást mímelve szemem sarkából követem karcsú termete nesztelen haladását. Kimegy, halkan becsukja az ajtót, én meg csak bámulok a jelenség után. Ki ez? Mi ez?

 

*

 

Huszonegy éve élünk együtt. Ennek egy részét úgy, hogy otthoni munkánkra, evésre, hálásra csak egy szobánk volt, egy fekhelyünk. Huszonegy év kellett, hogy ráeszméljek a csodára, amit az összeismerkedésünk első pillanatától kerek szemmel kellett volna néznem: külön lény.

De mért nem is figyeltem?

Végtagjaim közül a legfontosabbon, a jobb kezemen áll meg legkevesebbszer a szemem. Azért, mert tökéletesen teszi a dolgát. Azért, mert – noha a tekintet legtöbbet feléje irányul – sose ő maga a gondom; hanem ujjaim közt a toll vagy a csavarhúzó, azaz még pontosabban: a toll hegye alatt a betű, a csavarhúzó végén a ki- vagy befelé forgó csavar.

Az első pillanattól fogva természetesnek vettem, hogy ilyen.

Nem; a második pillanattól fogva. Az első pillanatban belerendültem. Valóban villámcsapásszerű volt, ahogy látványát – rögtön egész lényét – magamba fogadtam.

Hanem ez a villámszerű ütés nem terített le. Nyilván átváltoztatott. Egy olyan régió lakójává emelt, ahol minden úgy és oly természetes, mint ő.

 

*

 

Ő maga formálta magát.

 

*

 

Húsz-huszonkét évesnek néztem, amikor megismerkedtünk.

Abból az emberfajtából való (testvéreivel együtt), amely arcra, munkára, kedélyre egyaránt bírja az időt. Apja kilencvenéves fővel tanulta a horvát igeragozást, mégpedig olyan fővel, amelyen csak igen közelről volt látható egy-két ősz szál is, a csupa feketésben. Mint gyermekeinek, neki is az volt az őszülés menete, ahogy szőkéből átváltott a barna árnyalataira. Utolsó nyarának még esős napjain is lement úszni egyet a Balatonban a hegyi házból: le is, föl is, jó tízemeletnyi lépcsőn.

Huszonkét évesnek is azért néztem, mert kevesebbnek az egyszeregy nem engedte: már tanárnő volt, nyolcévi gimnázium, négy év egyetem.

 

*

 

Csak egyért nem bánnám, ha életünkben megjelennének ezek a lapok.

Évente százszámra mennek át keze alatt tizennyolc-huszonkét éves diákok, diáklányok. Évente százszámra nevel kamaszokból felnőtteket.

 

*

 

A rendkívüli egyéniség első ismertetőjele, hogy nem személyével tűnik ki, hanem azzal, amit végez.

 

*

 

Már esztendők óta együtt éltünk, amikor megkérdeztem tőle, a neki címzett levelek átadásakor:

– Mért teszi ez is a neved elé, hogy dr.?

– Orvosnak gondol. Beteget vizsgálunk mi is.

– De mintha az Athenaeum egy régibb fedőlapján is láttam volna a neved mellett ezt a dr.-t. Doktorátusod van?

Várt a válasszal; pontosan addig, míg az arcára futott pirosság vissza nem húzódott.

– Orvos vagy?

– Nem.

– Hanem?

A pirosság újabb dagály-apály benyomulása után:

– Filozófiából doktoráltam.

 

*

 

– Elolvasnám a disszertációd.

– Ne inkább.

– Hogy sose láttam! Eldugtad? Mind? Hisz nyilván ki is nyomtatták! Hány példányban? Ezen mi a takargatnivaló? Egy legalább ott lehetne a kedves könyveid közt. (Ezeket a könyvszekrénye alján külön őrzi.)

– Volt több példányom is.

– Hol vannak?

Ismerem az oldalról fölfelé irányított pillantását a sarokba szorított vallatásnak.

Abbahagytam.

 

*

 

A nő, aki életemnek a gyökérzete lett, akinek birtoklásáért ma is küzdök, nekem gyermeket adott, olyan arcvonásokkal, amelyek – mint mikor az ember hajnalban néz tükörbe – jobbágyságba tört besenyő néptörzsekkel kényszerített szembenézésre és állásfoglalásra.

Ennek a nőnek házában – a szüleitől örökölt lakásban – lakom itt is, Budán. Ez a nő főz rám, ő foltozza a fehérneműmet, ő intézi a gépírást, a levelezésem. Könyveimbe írt dedikációk egy része az ő kezétől származik: kézírásunk véletlenül olyan hasonló. Nincs olyan emberi vágyam, amit ne teljesítene.

Az egyetlen nő, akinek keresztnevét nem írhatom versbe. Korosztályom legnevesebb költője tette rá kezét.

 

*

 

Jobban – főleg kitartóbban – úszik, mint én. De egypár napja elmarad. A parttól valamivel beljebb hínármező van keletkezőben. El tudunk már haladni közte. De ő még egyre tépi.

– Hagyd már. Gyönyörűen elférünk.

Egymás mellett is, nemcsak egymás mögött.

Úszni kezd, de úsztában is kihúz egyet-egyet, mégpedig jó mélyre lenyúlva, hogy alapos munkát végezzen.

Úszni imád, de a napot nehezen állja. Alig vagyunk kint a nagy vízen, fordulhat vissza.

De közben irtja megint csak a gyomot.

Lehozom a nyeles sarlót, kedvem ellenére is, de jó érzéssel is. Számára tőlem ilyesmi a virágcsokor. Negyedóra alatt többet irtok, mint ő két nap alatt.

S ezzel ide csődítjük a hétvégi autós tábort, ami után éppoly szokásos nyom marad, akár a gulyadeleltetés, a ménesitatás vagy az állatvásár után, csak ennek – kevésbé használható – anyaga: üres konzervdoboz, foltos papírtálca, összegyűrt zacskó, a vízen cigarettavég, lerágott csont, csutka, dinnyehéj, kukoricacséve és kéklő olajtérkép, a csetres edény s benzineskanna öblítésének emlékei.

Közösségi alapösztönömet ez egy kicsit gyengébb lángra csavarja, s ennek hangot is adok. Igazat kapok, teljes mértékben; az utasítás közben, hogy merre jártassam meg még a sarlót.

S másnap megint egyedül érkezem a nyílt vízre. Ott dolgozik a reménytelenül óriási hínártábla szélén.

 

*

 

Nem ismeri a fáradtság fájdalmát. A túlságosan igénybe vett izmok úgynevezett tejsavat termelnek; ennek kínzó jelenléte figyelmezteti a testünket, hogy elég az erőfeszítésből. Ezt a mindnyájunknak oly ismerős érzést nem ismerte ő; emlékezete szerint, már kora kislánykorában sem. Nemcsak a testi munkát bírta hajnaltól éjfélig, megállás és evés-ivás nélkül akár, hanem a szellemit is: a tanulást, később a dolgozatok átnézését, még később a nyomdai levonatok korrigálását. Hogy ereje végére ért, arra legfeljebb mások figyelmeztethették, látva a sápadtságát, meg ahogy szemhéja a pislogásnál való lehunyást egy pillanattal megtoldta, így lopva magának egy kis magánpihenést.

Szerintem – ellentétben az ő hitével – ez nem testi adottsága volt, nem örökletes tulajdonság. Vagy valóban közvetve, mint a valóban örökölt – mert édesanyjában is meglevő – szerénységnek és állhatatosságnak eredménye; olyanfajta gyümölcse, melyről ő maga sem adott számot. Ez a kettő – a szerénység és állhatatosság – együtt forogva, főleg szünetlenül együtt forogva, a legjobb áramfejlesztője az akaraterőnek. Ha némán történik – végül valóban született jellemvonásnak tetszik.

De hogy mégsem az volt, hanem önfegyelmezés, azt épp az árulta el, akkor, amikor valóban egy-egy alaptulajdonsága nyilvánult meg. Ősz felé, tél elején, szinte naponként megesett köztünk ilyenfajta mondatcsere:

– Nem fázol?

– Nem.

– De hisz remegsz.

– Mindjárt elmúlik – mondta, de úgy, mint akit játékában vagy gondolatában zavarnak.

– Hogy múlna el? A hideg itt kint csak fokozódni fog!

– Megszokom – aztán szinte kislányos ravaszdisággal: – Hadd szokjam meg egy kicsit.

Így volt az evéssel is.

– Nem vagy éhes?

– De.

– Bemegyünk valahova.

– Majd otthon.

– Mikor lesz az?!

S megint a rajtakapott, a beismerésre kényszerített kislány zavarával a mosolya mögött:

– Legyünk még éhesebbek.

 

*

 

Kíváncsi volt?

Nem az. Hisz nagyon is tapintatos és zárkózott volt. Az intézeten kívül, ahol a kérdezés a mesterségéhez tartozott, semmi sem volt idegenebb tőle, mint más dolgainak firtatása.

Tudásvággyal és részvétérzéssel volt tele, ősz hajszálai jelentkezésekor is oly kimeríthetetlenül, mint diáklány korában.

 

*

 

Augusztus van, a tó óriási víztömege óriási, szárazra sült rétet nyaldos hasztalanul; a víztől húsz centire már sárga a fű.

Kilépünk a vízből, köpenyünk alatt levetjük a nedves fürdőruhát. Azonnal ki is csavarjuk. Én a vízbe csavarom.

– A fűre csavard.

Ennek húsz éve. Nem tudja, hogy azóta minden közös – reggeli – úszásunk után azonmód fölidéződik bennem az a hajdani reggel.

Azóta is mindig – mindenütt – valami növényre csavarja a fürdőruháját.

 

*

 

Az egész család ilyen.

Néhány évvel idősebb testvérnénje a kertben a terjedelmes borókabokor mögött kapál valamit. Egy szál erdei ciklámen.

– De hisz itt senki se látja.

– De ha az meg az árnyékot szereti!

 

*

 

Cserépkályhát csináltattunk a vidéki házba, régi, zöld színű cserepekből. Ahol ezeket a kályhás összeillesztette, ujjnyi vastagon kisárgállott az agyag. Ez elkerülhetetlen – a kályhás hozott is zöld festéket, amivel azokat a kirívó vonalakat be lehet illeszteni a cserepek fűszínébe, de a festést (mert az agyag akkor még nem száradt meg) ránk bízta. A kályha a sarokban áll. A festést Flóra végezte – örömét leli az ilyesmiben –, s mind azon volt, hogy minél több cserépközt beecseteljen a fal felé eső részen is. Nyugtalanná tette a tudat, hogy leghátul – hiába – nem ért oda, maradtak festetlen cserépközök.

Ez most történt, a héten, 1961. április végén.

Ilyen volt megismerkedésünk idején is. Nem a látszatra adott; annál sokkal nagyobb gondja volt akár az ilyen fal felőli részek képe. Még az sem foglalkoztatta különösen, ha a látszat ellene szólt.

Elég jómódúak voltak, de nem öltözködött divatosan. Mércéje az volt, hogy a villamos- – amin bejárt az egyetemre – pótkocsi női utasai közé illeszkedjék, ott se, de másutt se álljon meg rajta a szem. Sem a ruhája miatt, sem más miatt.

Mikor ledoktorált, tézisét, amely igen érdekes volt – filozófiából doktorált, s egy nálunk ismeretlen franciát, Guyau-t, mutatott be –, az egyetemi szabály szerint ki kellett nyomtatni. Amit hivatalosan be kellett nyújtania példányt, benyújtotta, a többit elrejtette.

A külszínre mintha neki magának sem lett volna szeme. Pedig nagyon is törődött magával. Mikor már együtt éltünk, összecsiszolódásunk egyik akadálya az volt, hogy lefekvés előtt – bármilyen kezdetleges körülmények közt voltunk is, a dunántúli s alföldi parasztházakban, svájci és dél-francia szállodák legolcsóbb padlásszobájában – félórákat töltött azzal, hogy – nemegyszer fagyasztó hidegben – tetőtől talpig, ha csak egy lavórban is, lemosakodott, s alsóneműjét, harisnyáját is kimosta. Erre adott, minden vonatkozásban; de mondhatni, csak erre, s ezt észrevenni tekintet kellett. Ahogy másnapos hajszálakat csillogtató pulóvere nyakán egy ujjnyi fehér mutatta, hogy alul minden patyolattiszta, hallgatag, hűvös viselkedésében is csak egy-egy gesztus árulta el alatta az érzelmek tengerviharzását, a szenvedély kék lángú hevét.

Szerencsére ezek a jelek oly összhangban voltak egymással, hogy – a trigonometria pontjaihoz hasonlóan – kettő-három is egész táj fölvevésére volt alkalmas. Az emberek még nem tudták, miért, de sokan már két-három szó után rajongásig megszerették Flórát.

 

*

 

Süldő lány koráról, neveltetéséről nem sokat tudok. Később, mikor Svájcban jártunk, megnéztük a Jungfrau lábánál Interlakenben: Grindelwaldban azt az intézetet, ahol tizennégy évesen német-tudását tökéletesítette. Mert persze német kisasszony – emlékezete derengése szerint mindig volt a szülői házban. Grindelwald havasok övezte édenkertjének emlékezetébe mind a mai napig bele-belevillan a lazacebéd.

 

*

 

Neveltetésében mégsem a szellemi leckék voltak leghatékonyabbak; a gyakorlatiak. Helyesebben, amik nem is leckének készültek.

 

*

 

Ebédlőnk nincs, hallunk se. Barátainkat a konyhába ültetjük, a kevésbé bizalmasokat Ika szobájába, melyben persze ilyenkor egyet-mást álcázunk. Az ágyát – régi divatos biedermeier ágy – nem lehet. (Összesen két szobánk van; Ikáé, és az a nagy, melyet a mi kettőnk szobájából csináltunk.)

A bútorok a konyhában is ízlésesek, régiek: a tálaló parasztbarokk, a primitív kis edénytartó kaszli olasz reneszánsz.

Mindennek, ami az evéshez tartozik, kínosan tisztának kell lennie. Magában az étkezésben azonban semmi etikett. A halat a rendes kés-villa készlettel esszük, mert más nincs. Pusztán pedig ezért halkést venni: ostobaság volna.

 

*

 

Apjuk bíró volt, több idegen nyelven is tanulmányozta a jogot. A liberális kor gyermekeként azt hitte, hogy pontosan megalkotott törvények pontos betartásával tökéletes lesz a világ. Villamoson, ha nem jött a kalauz, pedig ők már célnál voltak, addig nem szállt le – vagyis addig állatta a kocsit –, amíg át nem adhatta a kalauznak a viteldíjat, mind a hatuk után. Az ilyesmi, ha évente csak négyszer-ötször esik is meg, a gyermek lelkébe örök reflexnek íródik be.

Ahogy az én kamasz lelkem reflexein annak a pillanatnak boldogságérzete is alakított egyet, mégpedig úgy látszik, szintén örökre, amidőn jegyváltás nélkül sikerült megtennem egy-egy villamosutat, nemegyszer pusztán ezért a lépcsőn csüngve. Még ma is erőt kell vennem rajta, főleg ha a kalauz leszállásom előtt jelentkezik. Noha az anyagiakat nézve a dolog teljesen közömbös. A viteldíj semmiség, s nekem van pénzem.

A mi ancien régime-ünkben nem volt teljesen közömbös. Noha a vége felé egy jegy ára épp csak takarékossági gondom lehetett (s nem szűkösségi), a potyázás lehetősége apró diadalmámort villantott belém. Főleg ha kettesben utaztunk. Előfordult, hogy már majdnem állt a kocsi, s én az ajtón kívül voltam, midőn Flóra egy mosolygó pillantásának hatására, amelyben azonban a helytelenítés fejcsóválása is benne volt, hátrafordultam, oda kértem a kalauzt, s a lépcsőn lógók nem kis megrökönyödésére egy hosszú karnyújtással átadtam neki a jegy árát, mondhatni már a szárazföldről.

 

*

 

A bíró úr hipochonder volt, ám rokonszenves kollektív érzéssel. Nem csak a maga egészségét féltette. Azt lehetne mondani, hogy másokét még jobban féltette, mert hisz azokról szükségszerűen több szót ejtett. Az idegeneket még meg kellett győzni az egészségüket fenyegető betegségjelekről; saját magát már nem.

Gyönyörű házi patikája volt. A család minden nyár elején leköltözött a balatoni házba. Gondolhatni, mennyi csomaggal, a vasúti fülke padja alatt, fölött, mellett, a poggyásztartóban, a hálóban. A legféltettebbeket az öregúr egész úton a térdén őrizte. Saját készítményű jókora ládika volt ez. Dallamos kocogás hallatszott belőle: az egymáshoz ütődő fémdobozoké és üvegecskéké; és még dallamosabb hangok: a dobozokban és üvegecskékben rejlő, darabos és folyékony orvosszereké.

Böszörményi Istvánné, Piroska, egy tányér erdei szamócát tett legelőször, már jó tíz éve, uzsonnakor elénk. Nem erdőben termett, csak erdő közelében, hatalmas szőlejük egyik sarkában.

A gyümölcsfák évente egyszer adnak termést. De van növény, amely tavasztól késő őszig egy időben virágzik és terem; az egész meleg idényben nyitva tartja a boltját, árulja a gyümölcsöt. A szamóca ilyen. Már csak ezért is nagyon megtetszett.

S ráadásul bármikor ültethető, nem csak lombhullás után, mint általában a növények.

Ajándékot adni az igénytelen nőknek a legnehezebb. Illetve azoknak, akiknek agyrekeszeiben az ajándék keltette öröm véletlenül sem határos a pénz területeivel.

Engedélyt kértem, hogy egy bokor szamócát kiássak s hazavigyek. Egy ilyen bokorból húsz-harminc gyökeres szál is kitelik. Ez a szolgálatkész szamóca még a szaporodásával is készséges. Két év múlva a mi házunk előtti első függőkert is szamócás lett.

Körülbelül akkorra Piroska is elkerült a nagy szőlőből és villából. Pestre, szerényebb, de boldogítóbb (?) körülmények közé.

A szamócának csak a szemenkénti leszedése a fogyatékossága. Egy kis köcsögre való egy jó félórát megkíván. Férfit ilyen guggoló munkára már ezért is hiába várna.

Aki a bokrocskák közt hajladozik, tíz év múlva is újra ezt mondja majd az ágyások végén álldogálónak:

– Szedek, s majd Pesten elviszek egy kosárkával Piroskának is.

– Még mindig annak fizetségéül, hogy egyszer egy ásónyomnyit kiemelhettem a földjéből?

Nincs válasz.

– S azért is hajladozol egy órát ezen a napon, s utazol a szedeménnyel autóbuszon, vonaton, pesti villamoson, nem szólva, hogy előbb még telefonálnod is kell!

Erre már van válasz, az a fajta néma pillantás, amelyben egy fejcsóválás is benne van.

Gách Marianne, Gábor György meg a kislányuk. A ház előtt folyik a beszélgetés, akár tavaly vagy tavalyelőtt. A kislány, Lilla, köztünk ül, s a kisiskolások buzgalmával – orráig emelve a tűt – valami kézimunkán dolgozik.

Másnap már ébredéskor:

– Nem kínáltuk meg szamócával a kislányt.

– Mért kínáltuk volna? Mással kínáltuk; amivel a szüleit.

Aztán később:

– Tavaly egész idő alatt a szamócásban bóklászott.

– Ki?

– A kis Lilla.

– Most a kézimunkája szórakoztatta.

– Mert nem mondtuk neki, hogy szedjen most is szamócát.

– Tavaly sem mondhattuk neki külön. A gyerekeket ilyenre nemigen szükséges biztatni.

Aztán már délután, a vonathoz, illetve az autóbuszhoz való indulás előtt nagy sürgősen az elfeledett tennivalókra, megbeszélnivalókra is sor kerül.

– Még szedek gyorsan egy bögre szamócát is.

– Most? Az a köcsögnyi nem elég, amit délben szedtél?

– A kis Lillának. Holnap, holnapután, ha arra jársz (az újságírók üdülője felé), beadhatod neki.

 

*

 

– Jól kifestetted magad!

Se rúzs, se arcpirosító, se szemöldöktépés őrajta sose, tán púder se, vagy csak nagy ritkán. A fenti mondat tehát csak a hangsúlyával kapja meg az értelmét. Úgy kell hangsúlyozni, mint ezt: Jól kialudtad magad.

Az esti kilences gyorssal jött meg, hajnalban már nekiállt az ajtók, ablakkeretek újrafestéséhez. Egy pár régi téli kesztyűjében dolgozik, hogy be ne maszatolja magát. Délután hatkor húzta le véglegesen a csupa kék, csupa fehér bőrkesztyűket, melyeken már pikkelyszerűen áll az odaszáradt olajfesték; fél óra múlva már be is csomagolt, indulhattunk az autóbuszhoz.

 

*

 

Attól fogva, hogy kis V. hátulról olyan retteneteset taszított Ikán (hogy igazán egyensúlyáért – lelki egyensúlyáért – kellett aggódnunk), anyai ösztöne egy éjszakára sem engedte el a lánya mellől. Így csak vasárnapra jött le Tihanyba.

Ötkor kelt, az első villamossal kiment a pályaudvarra. A 6.50-es vonat kilenc felé hozta meg Füredre. Onnan, a várakozást is beleszámítva, egy óra alatt jutott el az autóbusszal Tihanyba. Mivel hajnalban nem tudott enni, most ivott meg egy pohár tejet.

Aztán föltette az ebédet, s ami időt az engedett, azt takarításra, padlófényezésre – tavasztól fogva gyomlálásra, kapálásra használta. Ebéd után elmosogatott, még egyszer kisöpört, összeszedte a Pestre való szennyest. Az autóbusz fél ötkor indult a faluból. Míg odasiettünk, az a fél óra volt a pihenése. S az örvendezése. A rövidebb (de nehezebb) úton mentünk ugyanis, a hegyen át; a tetőről gyönyörű kilátásban kaptuk a falut, a Balatont, a belső tavat, a bakonyi hegyeket.

 

*

 

Mint a legtöbb intellektuális nő, rajta van, hogy a vacsorák, amiket néha mi is „adunk”, kiállják a versenyt a csak feleség asszonyokéival. Ilyenkor a főzéshez lát hozzá olyan szenvedéllyel, mint közönségesen egy eset megvizsgálásához. De mivel igényes is, meg a fantáziája ilyenkor is kitűnő, minden ételt egyéniesít. Kétszer ugyanaz a fogás nem kerül ki a keze alól. Főképp a salátákból. Aki nálunk a tányérjából valamit a szájába emel, ha csak egy kicsit is gourmet, tekintetét a távolba mereszti, elgondolkodik: mi minden is van ebben. Gyömbér, kakukkfű, különféle erdélyi meg francia fűszerek árasztják kis zacskókból illatukat a konyhai tálalóban.

A költők dolga az, hogy magukkal foglalkozzanak. De nincs elviselhetetlenebb, ha csak egy hajszállal többet foglalkoznak magukkal annál, ami engem is érdekel: vagyis az én személyes ügyem.

 

*

 

Esztendők óta ez az irodalom a műhelyét mutogatja. A művei helyett is.

 

*

 

X. is zsonglőrmutatványt végez a szerszámaival. Bár csak forgatná.

 

*

 

Káprázatos. De nem csodálatos.

 

*

 

Goethe: „Óvakodjunk attól, hogy irodalmárainkkal együtt azt mondjuk: a Költészet: Politika, vagy hogy a politika megfelelő tárgy a Költő számára. Thomson angol költő nagyon jó verset írt az évszakokról, ám nagyon rosszat a szabadságról, mégpedig nem azért, mert hiányzott a poézis a költőből, hanem mert a tárgyból hiányzott a poézis. Mihelyt politikai hatásra törekszik egy költő, föl kell esküdnie egy pártra, és mihelyt megteszi ezt, mint költő elveszett; búcsút kell mondania szabad szellemének, elfogulatlan áttekintő képességének, és fülére kell húznia a korlátoltság és a vak gyűlölet sapkáját.”

Szó szerint ez hát az a híres vélemény (Eckermann 562. lapján). De aki erre esküszik, az is nyomban fülére húzza az elfogultság sapkáját. Nincs tárgy, amelyből „hiányzik a poézis”. Amelyből nem csiholható ki. Ha költő üti hozzá az acélt. Bár olyan egyszerű volna a kérdés, ahogy a kezdő – a századkezdő – Goethe hiszi. Még rossz politika is szikráztatott jó verset.

 

*

 

Barbár vagyok, született, kinevelhetetlen. Leplezni sem tudtam. Megtévesztő csak az volt, hogy féltett szentélyekbe is behatoltam, bonyolult zárú ládákat is kinyitottam. De hát ilyesmiben a barbárok ugyancsak találékonyak, fölülmúlják a szakképzetteket is. Ugyanaz a kéz hányta a trágyát s köszörülte volna a gyémántot. Valamiképp ugyanazzal az indulattal; sőt céllal. Mindezt nem holmi barbár – divatos – büszkeség mondatja. Erőszakosan szerettem volna – szeretnék – nem-barbár lenni.

 

*

 

A néprajzosok merészsége. Lévi-Strauss szellemkalandos útleírásai – a Szomorú trópusok-ban – vannak olyan abbahagyhatatlanok, mint hajdan May Károlyéi. A civilizáció törvényeit a még ruhát s lakást is alig ismerő, még rovarokkal is táplálkozó, szemtanúk előtt szeretkező dél-amerikai törzsek közt tanulmányozza. Szeme van olyan szomjas, mint volt (a most nemzetközi tekintéllyé lett) Roheim Gézáé a csurungák közt és a magyar népszokások mélylélektani boncolása közben. Kár, hogy Lévi-Strauss szépíró is vágyik lenni, annak pedig itt még erősen közepes. (Bámulom Örvös Lajost, a fordítót, ahogy a mondatok kusza őserdejében követni tudja a tapogatódzó gondolat ösvényeit.) A könyv egy-két következtetése – mert nincs kellően kifejtve s a helyére téve – épp csak meghökkent, a merészségével. Lévi-Strauss szerint a népelnyomást nem kis mértékben szolgálta az írásbeliség: lehetővé tette az alattvalói listák készítését, a hivatalok szívós szervezését. A bürokrácia ott született, ahol a betű: a sumer városokban. A másik merészsége a kalandbíró etnográfusnak egy hazafias jó tanács: egészítse ki Franciaország (az akkori) negyvenötmilliós lakosságát legalább huszonötmillió idegennel, nyissa föl határait, főleg Afrika felé; az Egyesült Államok is ilyen szabad beáramlástól lett erős nagy nemzet. Mivel ez a tétel sincs kellőképpen helyére téve, a nem szakmai kérdések is alaposat ingathatnak rajta. Vajon Dél-Amerikában, ahol a határok éppoly szabadok voltak, miért nem kovácsolódott nagy erő? S a nagy erejű Észak valóban olyan nagy egységű nemzet-e?

 

*

 

A magyar „magány”. A múlt és közelmúlt magyar szellemi élete az irodalomtörténészek gazdag mézelő akácosa lehetne. Egy kis méhszorgalom, és kaptárnyi az ízes, az értékes – és értékesíthető – anyag. Az ember találomra is hosszú sorát mondhatja a címszavaknak, melyek egy-egy kasluk fölé ragasztva olyan anyagot gyűjtene a filológusnak, csak győzze kipörgetni. Tegyük csak föl kísérletül az annyit emlegetett fogalmat: a „különvalóságot”, azt, hogy a magyar „testvértelen ága nemének” – egyedüli sorsú nép. Írjuk egymás alá, mi is volt erre a fölismerésre vagy hiedelemre szellemi életünk válasza a néhány század folyamán, amióta nekünk is van sajátos szellemi életünk.

Prédikátoréknak ez az ürügy a zsidókkal való atyafiaskodásra: azokat is kiválasztotta, bár szenvedtetve, szent célra az Úr: cél lappang a mi szenvedéseinkben is. Széchenyi nemzedéke ettől serken tettre, de mámorba is ettől merül. Ahogy Herder ábrázolja Európa feltörő népei közt a magyar magányosságát (s ebből következő eltűnhetőségét): ez provokál. Ez lehetne a mi „kihívás”-unk. De ez az édes-bús magányra ítéltség, amit a romantika életreceptjei közül a németség kiválaszt, s hozzánk közvetít: tetszelgésre lustít. Petőfi is megrészegül a 49-es debreceni magánytól, mikor Európa újra csendes lett, s „Magára hagyták, egymagára. A gyáva népek a magyart” – de ő az eszmék szent szeszétől mámorosodik. „Emelje ez föl lelkeinket, Hogy mi vagyunk a lámpafény.” Nem sok réteghántást kell fölfedezni, mi van Arany hun eposza alján. Sóvárgás, ki a magányból.

A kritikaszellem, mely például Sajnovitsék igazát higgadtan vitte diadalra a halszag elutasítóival szemben, a századfordulón váltott előadásmódot, nyilván Arany nemzeti vállalkozásának – a múltteremtő eposzok – ellenhatásaként. Föltehető, hogy Arany János – az eposzi hitel igénylője – utánanézett a korában föllelhető dokumentumoknak, mielőtt a hun–magyar rokonságot élete főművének szerkezeti alapjává tette. Az Akadémia főtitkárát s csoportját bajos volt Arany költői munkásságáért vagy költői hitvallásáért támadni. Holott főleg az utóbbinak ugyancsak volt ellenzéke. Vajda János köréből elfogadható, támogatható volt az elkanyarodás Aranytól: az út előrevitt.

Nem ez kapott hangsúlyt. Arany magány sugallta eszméi – és érzelmei – helyett a szegény hunokra szálltak a nyilak, hovatovább napot homályosító tömegben. Véletlenül van előttünk a példa, de érdemes egy percre elidőznünk vele.

A magyar honfoglalás nagy adatait – annak két szakaszát, az avarok népi összetételét – a legutóbbi évtizedek tárták elénk tüzetes vizsgálatra. Árpád törzsének föltételezett hun rokonsági fonala komoly állításként a két háború közt hangzott el, mindmáig komoly cáfolat, tudósi fényderítés nélkül. E terület hangneme változatlanul mégis a fölényé, a lefitymálásé. Noha az új adat azóta is igen sok, a kérdés eldöntése ma is ott áll, ahol Arany korában. Eredménytelenebbül tehát ritkán folyt annyi értekezői tinta, nyeletett annyi előadói nyál, mint arról, hogy okkal keresztelhetjük-e gyermekeinket oly szívósan Attilának és Csabának; a hun–magyar kapocsról annyit tudunk, mint eleinte; a lelkességénél csak annak lelkes cáfolatai alaptalanabbak.

Fölidézve, hogy a századfordulón a magyarnak nevezett nyelvi közösségből milyen nacionalista hurrák dörögtek a millennium ürügyén, megérthetjük első hallásra az addigi kritikai hang elég gyors átváltását kezdetben leplezett, majd nem is leplezett becsmérléssé. Az még lehet megható is, hogy egy bajlátott nép megünnepli a névnapját. Az Árpád vezette törzsek Duna-völgyi betörésének (vagy beűzetésének) évfordulóján épp csak e törzsek esetleges maradékai nem vivátoztak s vedeltek az Adyval is oly keserűt nyelető magnum áldomáson.

E maradékok közt épp ekkor másfajta ünnep terjed országossá: a zokogó búcsúé a hajójeggyel távozótól. Mert kik maradnak itt, kiknek tárulnak itt épp most kaliforniai bányák? Kik veszik hangjukkal birtokba az országot? Későbbi szerepükért Rákosi Jenő és Herczeg Ferenc már ekkori képére sátáni vonásokat rajzol az irodalomtörténet. Nem jóhiszeműségük s szolgálatkészségük bírálandó. Hanem hogy kinek hittek – véltek – ők szolgálatot tenni. S hogy honnan a kételymentességük? Ami – érthető áttétellel – tájékozódó készségüket eleve végzetesen megrontja, még jóérzéseik fokozódása közben is.

Meghökkentő hátratekinteni, hogy mit mond még a jóhiszeműség is az országról és az országnak; hogy miképp alakul s kiknek segédletével a közvélemény. A nép akkor némul el, amikor „hangadói” és szórakoztatói támadnak. Megjelenik a század egyiptomi csapása, a bértollnok, oly tömegben, hogy a „szabad foglalkozásúak” közé nyomul, vetekedve az ügyvéddel, a művésszel. Működéséről ez esetben sem elítéléséül, hanem csak helyi ábrázolásául kínálhatunk ismét a filológusnak elvégzésre könnyű, de hatásra súlyos munkát. Alapul véve azt, hogy a népek jellegversenyében „magyar az, aki nem más”, kérjük meg a filológust, foglalja kutató cédulákra, hogy e korszak foglalkozásszerű közvélemény-irányítói miképp oszlottak meg a magyar nyelvet használók közt a nem-mások és azok közt, akikről akár akkor, akár később azt bizonyították, hogy mások; mert nem a magyar anyanyelvű közösség érdekeinek adtak hangot. E munkának csak úgy van értelme, ha az adatjegyző irónt hidegebb tárgyilagosság vezeti, mint a gyanús tumorhoz közelítő sebészi kést. A múlt ilyen föltárása után ilyen szigorú tárgyilagossággal kell szemlélnünk a logikusan elkövetkezett katasztrófát is, majd éppilyen hűvös okszerűséggel kell kimondanunk a kérdést, mely önmagában csak téboly kitörése lehetne: hova tette egy egész nép a szemét, az eszét, a tájékozódó ösztönét útjának egy olyan szakaszán, melyen azért bukott oly irtózatosat, mert hisz azon a vak fehér botja is kitapogathatta az egyetlen lehetséges irányt.

Vegyük föl csak a szálat az első világháborúnál. A nép jövendő uralkodója – Ferenc Ferdinánd – nyíltan vallja, hogy megveti a magyart, családi örökségképp. Oldalról leteríti egy golyó, egy másodfokúan megvetett nép sorából. Mit diktált volna Kossuth szelleme (a még friss vakolatú mauzóleumából)? Egy bojtárgyerek kikövetkeztethetné és szóba foglalhatná. A hangadók most excellálnak és most alapvizsgáznak. És oly tömör össz-szólamban, hogy méltó a föltevés: szeme s esze veszte után egy nép a hangját is elvesztette, a sajátját. Épp azért vonul hangadóinak dermesztő bőgésével egy olyan küzdelembe, melyben még vezetői számára is az esély egy a százhoz. Ne forgassunk szenteskedő szemet, oldalvást se: reakciós csinnadratta. A zengő szólamba, hogy életünket és vérünket atyai Habsburgjainkért, bekapcsolják az árnyalt prímet a radikalizmus író és közíró vezérei is. A közösségbe tartozás transzcendens élményét kezében puskával a hazai Rilke-jelöltek egyik legőszintébbje a szerbekkel szemben fedezi föl. A haladó polgárság havi tájékoztatói Mittel-Europa diadalát várják a Győzelemtől. Van még vajon ország azon kívül, ahol az a távoli lovas üget riasztva a holt nádasokat? Vannak még, bárcsak mutatóba, afféle szellemi végváriak, már nem is a „nemzet”, hanem legalább az épp ide torlott „tömeg” őrzésére?

Túlzás volna, hogy Ady mindenütt az egyetlen alibi. A Fortissimo komor költője az ő hangjával vetekedőn magaslik társául. Vannak mások is – a Halottak Élén járónak mindmáig nem eléggé rangfokozott, mert szelíd harcvívó társa: Szép Ernő (épp a szerbekről szólva) és Nagy Lajos (a keserűség mélyén), és mind a hazudni képtelenek, Móricz, Tersánszky – Szomory; majd az Esztendő és a Tett köre. Volt még a cinizmusnak is egy akkor jól romboló tábora, az Okos Gyermekek – kellően szintén nem méltatott – Országos Egyesülete, Karinthy és Kosztolányi emelkedő katedrája alatt. Hangot azonban nem ezek kaptak; véleményükre csak később derült fény, a kívánt pillanatban magatartásuk magánkörű maradt. Semmi nem jellemzőbb a tudatvesztés fokára, hogy az iszonyatos tévút végén a magát nemzetnek hívó népegyüttes úgy lépett újkori történelmének nagy szakadékába, hogy szeme diadalkaput vélt látni. Mikor kelt legharsogóbb röhejt a balek? Ha elterültében azt várja, ami a hősnek jár. Ha gyógyíthatatlan balek.

 

*

 

Tavaszról tavaszra ez a fa egyre közelebb nyújtja az ablakhoz az egyik ágát. Valóságos ormányként; már az üveget karcolja, betöréssel fenyegetve. Csakhogy ez a fa gyümölcsfa, meggyfa, és júniusban szinte benyújtja a szobába a pirosodó gyümölcsét: ízleljük meg, jó-e már. Ráadásul ezt a fát valaha én ültettem. Végre hálát is tapasztal az ember! – ez kezdetben csak a tudatom alján mocorgott, tavaly vagy tavalyelőtt. Mióta szóba, illetve gondolatba foglaltam a homályos érzést, a fa eleven társam lett; valahányszor odanézek, meghat az emberiessége, a tanítványi fogékonysága; nem lökhetem vissza, nevelői tapintatból sem.

Bartók népdalgyűjtéséről^*

Az én viszonyom a zenéhez vigasztaló lehet igen sokaknak. Mindazoknak, akik nemigen értenek a zenéhez. Kezdetben nekem sem volt semmi érzékem, semmi tehetségem sem a zenéhez, jellegzetes botfülű voltam. Szerettem volna hegedülni tanulni, mert a faluban volt egy banda, mindig éjjelizenét adott, de nekem még a szájharmonikán sem sikerült. Ez eléggé kétségbe ejtett akkor, amikor már verseket kezdtem írni, és tudtam, hogy a költészet és a zene egy anyaméhben születtek, vagy unokatestvérek, és illenék a költőnek a zenéhez is érteni. A magyar vers legnagyobb ritmusművésze, Arany János után Babits Mihály talán még botabb fülű volt, hogy így mondjam, a zenéhez, a muzsikához magához, mint én. Hogyha a társaságban a hangulat fölmelegedett, meg szoktuk őt kérni, hogy énekelje el a Himnusz-t. Rá se lehetett ismerni. Maga Babits nemcsak nagyon élvezte a zenét, állandóan járt koncertre, hangversenyre, hanem értett is a zenéhez. Azok a zenei vonatkozású versek, amelyek a köteteiben, főleg az ifjúkori köteteiben vannak, azok mind élmény alapján születtek. Szabó Lőrinc, aki nagy zeneértő volt valóságosan, amikor ráébredt, hogy nekem milyen kis tehetségem vagy érzékem van a zenéhez, nagyon kedvesen, szinte instruktorom volt a zenében. Majdnem erőszakkal vitt el az Operába. Wagner-muzsikákat úgy hallgattam végig, hogy mellettem ült, és csaknem taktusról taktusra magyarázta, hogy mit kell élveznem. Igen sokat beszélnek a magyar vers új ritmusáról. És soha nem említik meg Szabó Lőrinc nevét. Az érdekesség az, hogy Szabó Lőrinc, aki igen kitűnően muzikális volt, a zenéből vitt valami ritmust be a verseibe, amit általában beszédritmusnak éreznek az emberek. Verseiben mindig egy indulat, majdnem azt lehet mondani, egy wagneri zenei kompozíció működik.

A magyar nyelvnek van ez az érdekes szava, hogy zeneszó. Egyetlen más nyelvben nem hallottam, nincs ehhez hasonló. Tudjuk, hogy a zene, ez a kifejezés nyelvújítási szó. Azt hiszem, a zenebonából nyeste le talán Helmeczi vagy a kornak valami nyelvújítója. Hogy a zenének mégis szava lehet, ez adta nekem azt a gondolatot, hogy mivel minden művészi alkotásban van valami emberfeletti, logikával ki nem fejezhető, tehát meg kellene tudni, hogy a zene mit akar a nyelvtanra áttéve, a logikára áttéve mondani. Mikor az ember zenét hall, akkor valóban olyan erőfeszítést érez, valami olyat vesz most tudomásul, amit az utcai beszélgetésben senki sem tud vele közölni. De mi ez? Miért nem mondja meg a muzsika majdnem emberi hangon, hogy ezt és ezt akarja mondani? Nyilván azért, mert muzsika, mert azt csak muzsikával tudja kifejezni; holott én az agyamban logikába foglalva szeretném megérteni. Ez foglalkoztatott, amikor azt a verset írtam: mit is akar mondani a zene általában. Abban a versben akartam kifejezni, mit gondolok én arról, hogy a zenének mi a kötelessége az emberiség számára.

1934-ben kint voltam a Szovjetunióban. Érdeklődve a magyar népnek nyelvrokonai iránt, Leningrádban elmentem a Keleti Intézetbe, hogy kapjak osztják, votják, udmurt, máli – ezek mind a magyar népnek a rokonai – nyelvtanokat. És ott a kezembe adtak rengeteg népdalt, ezeknek a velünk rokon népeknek a népdalaiból. Ezeket itthon mind odaadtam Szabolcsi Bencének, aki akkor foglalkozott a magyar népdal eredetével. Körülbelül két hónapra rá valaki telefonon felhív, bemutatkozik: Bartók Béla. Körülbelül ezt mondja tréfásan: Kedves uram, én életemben még nem loptam, még kevésbé raboltam, de most elkövetek valami ilyesmit. Ezeket a népdalokat Szabolcsi nekem adta át, én meg magának ezeket nem vagyok hajlandó visszaadni.

Bartókot, Kodályt kezdetben én nem zeneszerzői munkásságukért becsültem, hanem azért, mert fölfedezték a népi műveltség értékeit, és ezzel egy kicsit uralkodóvá tették végre a népet Petőfi hite szerint, legalább a szellemi életben. Véletlenül úgy adódott, hogy Bartóknak legszebb népdalai a mi vidékünkről valók. Iregen gyűjtött ő nagyon sokat. Aki megnézi gyűjteményeit, látja, hogy a terjedelmes tömegű gyűjtése alatt ez áll: Ireg. Ireg Ozorától, az én gyerekkorom helyétől kilenc kilométerre van. Így pontosan azokat a gyerekdalokat, népdalokat, amiket én odahaza élvezettel fújtam még és énekeltem is gyerekkoromban, később felfedeztem Bartók zenéjében, olyan feldolgozásban, ami a mi életmódunkat, a mi versmondási módunkat adta vissza. Ez volt a másik út, ahogyan közeledtem hozzá és fölfigyeltem, nemcsak a zenei munkásságára, hanem arra, amit ezzel kapcsolatban a népi kultúráért tett. Később a mi népi irodalmi mozgalmunkban valóban Ady, Móricz mellett a két nagy csillag Bartók és Kodály volt, még azok számára is, akik nem értettek sokat a zenéhez. Bebizonyították, hogy igenis óriási értékek vannak a nép műveltségében. Ők adták szinte vissza a hitet ahhoz, hogy érdemes bízni a magyarság erejében, a magyar nép föltámadási erejében, és ezáltal valahogyan erkölcsi parancsot is jelentettek számunkra.

Azonkívül említettem – nem lévén nagy zeneértő –, inkább egy szomj, egy negatívum vezetett kezdetben hajdan Bartókhoz. Nem szerettem a cigányzenét. Nemcsak azért, mert a rokonságom ezzel szokott mulatni. Ez inkább részegeskedési alkalom volt. Mikor a faluban, a kocsmában megszólalt már a muzsika, egy olyan disznósivításhoz hasonló kornyikálás, valami olyan nyálas, annyira zeneellenes hangzörej kezdődött, hogy idegenkedtem ettől. Azt hittem, énnekem a magyar népdalhoz soha semmi közöm nem lehet, mert azonosítottam a magyar népdalt valahogyan azzal a – ezt kell mondanom – hangricsajjal, amit Petőfi remekül leírt A helység kalapácsá-ban.

 

*

 

Az életmű azon ismerszik meg, hogy először is szembefordul a létrehozójával. Most két dolog lehetséges. Egy, hogy az alkotó megijed és engedelmeskedik, szolgálni kezdi a mű igényeit. „Hű” lesz hozzá. Köszönöm szépen. Olyanféleképp lesz ugyanis hű, mint azok a bizonyos szüzek a Minotauruszhoz.

 

*

 

„Pesszimista” vers? Fából vaskarika. Hisz a legkétségbeesettebb vers is – a legrosszabb esetben is! – jajpanasz, segélykérés.

„Pesszimista” a segélykérő?

Éppen optimista.

S csak annál optimistább, minél kétségbeejtőbb helyzetből – minél kétségbeesettebben – kiált; még ott is reménykedvén, hogy lehet segítség.

Mert másképp – kiáltana?

 

*

 

Nehéz persze lentről kiáltani.

Sehol nem akkora ugyanis a hangzavar, mint a panaszok közt.

Az öröm hamar énekbe, harmóniába rendeződik.

A fájdalom nem.

Mert a szenvedésnek máig nincs kultúrája; a kínnak nincs hierarchiája. Akitől egy verebet ragad el a halál, néha nagyobbat sikolt, mint aki anyját, barátját veszti el. E téren ma is barbárok vagyunk.

Legvadabb babonánkat, leggyerekesebb hiúságunkat nem győztük még le. Szembe se néztünk velük.

 

*

 

Adyra egy nemzet mondta azt, amit az adomabeli gazdag ember a házába tévedt nyomorékra: dobjátok ki, mert megszakad a szívem.

Azaz dehogyis azt mondta; ezt – amit a „pesszimizmus” értetlenjei ma is –, szúrjátok le, mert már ez a kis tokaji, ez a kis pástétom sem ízlik.

Bár akadt volna torkán, ugye? Tán nem ver oly kitartóan s végül is „katasztrofálisan” a guta.

A költők „pesszimizmusa” nem méreg. Gyógyszernek, igaz, magasabb rendű. Hozzá kell edződnünk, akkor hat.

Minden valamirevaló kultúra tartozéka, animálója.

Ez természetes is. Miképp terjedne másként az ismeretkör a mélység felé is, de a magasság felé is?

Valahol el kell hát kezdenünk a kikászolódást a lelki jurtákból és vigvamokból. Nem vagyunk gyermekek, és nincs isten fölöttünk.

Ezzel – és még sok mindennel – szembe kell néznünk. Rengeteg dologgal, ami – nincs! Óriási és hősi feladat. Bármily furán hangzik, csakis így találhatjuk meg azt, ami van.

 

*

 

Annyira valamiféle ünnepi magaslatnak hallottam emlegetni a 60. életévet, annyira valamiféle hegyi állomásnak, félig-meddig végállomásnak, ami után már nemigen kívántatik több, hogy végül is holmi fennsíknak képzeltem, amelyről már nem kötelező semmi további erőfeszítés, semmi emelkedés.

 

*

 

A holmik közt, amik nagyszüleim házába vonzottak, nem utolsó helyen állt a szemüveg. Nálunk otthon – s a közöttünk lévő házakban – nem volt szemüveg. Náluk nagyapáméknál pedig kezdetben kettő is volt, nem lévén egyidősek. Nagyszüleim a korosodással járó látásgyengülés ellen egy darabig más-más üveget használtak, amikor épp használtak. Később egy megfelelt nekik. Főleg azután, hogy nagyapám látása a vakság határáig megromlott.

A szemüvegek akkor is el-eltűntek, amikor ketten voltak. Még gyakrabban tűnt nyoma persze az egymagában maradottnak.

A ház életét sokféle esemény pezsdítette a szokásosnál is élvezetesebbé: a macska egeret fogott, elpattant a lámpaüveg, a süldő a csibék közé szabadult. Ilyenkor mi, fiatalok fokozottabb részt vettünk a ház életében. Ezek az alkalmak gyors lábakat kívántak. Egyiknél sem kapott olyan tevékenységet az ifjúság, mint az előbb még itt volt szemüveg rejtekhelyének fölfedezésében. Hol lehet? Nehezen járó sublótfiókokat lehetett kiráncigálni, mestergerenda közéig fölhúzódzkodni, ágy alatt a falig becsúszni, végigügetni a szomszéd házakat, ahol nagyanyánk a nap folyamán megfordult. Hol lehet az a ravasz jószág?

Ott volt nagymama homlokán, a szemöldöke fölé tolva, a kendője alatt.

Egyszer reggeltől estig ott volt. Nagymama egész nap bekötött fejjel járt: a szemüveg álnokul a kendő alá vette be magát.

Nekem egy szemüvegem ezen is túltett, nem sokkal az elbocsátása előtt. Úgy kerestem jó félóra hosszat, hogy közben vele néztem, csak már homályosan; azt az új állapotát kerestem, amikor még jól láttam vele.

A pusztáról^*

Elvezető a Balatonhoz^*

A legmaibb fényképalbum Olaszországról – Németországban jelent meg; fotó: János Reismann, szöveg: Carlo Levi. A Szovjetunióról az első Pestre jutott fényképalbum Párisban látott napvilágot; fotó: János Reismann, szöveg: Pierre Courtade.

A Balaton-vidék első lírai fényképkönyve külföldieknek készült. Fotó: Reismann János. Engem ért a megtisztelés, hogy szöveget írjak hozzá; úgy mégpedig, hogy az idegen nyelveken fog megjelenni.

A lelkes kiadók egyetlen érvét sem fogadtam el, hogy – sor kerülvén a magyar kiadásra is – a magyarázó mondatokat legalább itt-ott honi ismereteinkhez visszaalakítsam. Bár nem mindig élvezetes, nincs figyelemre méltóbb és okosítóbb, mint midőn meghitt arcunkat oldaltükörből pillantjuk meg, vagy midőn hátulról lefilmezve tovább-ballagtunkban szemlélhetjük előnyösnek hitt termetünket.

Sok ismeretnek van határa. Egynek soha és sehol. Az önismeretnek.

Mert hiszen ehhez is az ismeretelmélet tanítása szerint külön alany és külön tárgy volna szükséges. Azaz ki kellene lépnünk önmagunkból!

Egy-egy villanásra mégis ebben lehet részünk, ha beleéljük magunkat a lehetetlenbe: idegenként, világkörüli út során tekinthetünk szét szívünk és elménk örök otthonában.

A víz megnyugtat.

A csöndes tenger megcsillapítja a háborgó szívet s elmét.

De a viharos is.

Egy cérnaszál patakocska a hegyi ház mellett ötszörösére emeli biztonságérzetünket. Látnunk sem kell. Csörögdélésének puszta hangja fölér egy altatópor s egy Andersen-mese hatásával. Ha egész éjszaka hallgatjuk úgy, hogy már meg se halljuk, reggelre tisztára öblíti az agytekervényeket, az idegcsomókat.

Vaksötéttel érkezünk, pitymallat előtt indulunk, egy pillanatra sem fogjuk kinyitni szállodai szobánk szoros pikkelyű zsalugátereit. De ha választhatunk, azt a szobát kérjük, amelynek ablaka a tóra néz.

A jármű, melyben társaságunk utazik, nemsokára vízpartot érint, csak ezt tudjuk. De hogy pontosan mikor, hol, melyik oldalról, senki sem sejti. Hirtelen valaki megszólal: Ott van! Hangjában a zsákmánylelés öröme. Ő is, mi is azt érezzük: győztes, érdeme van.

A csöpögő vízcsap nem nyugtat meg.

Csak a természetben élő, a még szabad víz.

Ennek rejtélyes-édes hatása oly módon is mélységes, hogy – semmi kételyünk felőle – tudatunk legmélyét, ösztönünk legbensejét érinti.

De mi lehet a rejtély magva?

Íme, a kérdés. Íme a válasz.

Mi lehetett a még nem is vadászó, hanem még gyűjtögetésből élő, egész nap bogyó s gyökér után kóborló ősünk legfőbb gondja? Hogy estére legalább a szomját oltsa. De ez volt a vadászé is. Ez a nomád csapatoké is, akiket mindig valami kényszer – éhség vagy ellenség – vert ki a pusztába, gyakran bizony nagyon is ismeretlen irányban. Csak víz, csak víz legyen!

Mi minden lehetett, ha az lett, az első boldog vedelés után még. Mosdás! Főzés! Tán még hal is.

Lelkünk legmélye mozdul egy picikét, ha víz mellé érünk. Egy atavisztikus hang azt sóhajtja: Nagy baj már nem lehet.

Figyeljük – távolról, tapintatosan – a horgászokat s a szerelmeseket.

Ha egy faluban tó vagy patak van, száz szerelmes pár közül – a zavartalanság hasonló föltételei között – kilencven annak partjára ül.

Miért nézik óraszámra oly kitartóan a szerelmesek a tó hullámjátékát, a folyó habjainak suhanását? Mert azok is, akár ők, csak egyet mondanak, de évbilliók óta?

A horgászokról később.

Miért ne kezdhetnénk mondandónkat akár a nagy lírikusok s a nagy kereskedelmi ügynökök közös invokációjával: az esetleges vetélytársak oly bevált leszólásával? Ilyen tavat, mint amiről most hallani fog, nem talál még egyet az Utazó.

Mert mire való egy tó?

El se gondolná az ember, mi mindenre. Fürdésre először persze.

De Európának alig van tava, amely igazi fürdőzési alkalmat képes nyújtani melegvérűek – így emberek – számára is. E tavak legnagyobb részét ugyanis két-háromezer méter magas hegyek övezik, rendszerint elég szűken; vizüket a napsugár így alig éri; mélységük is az ezer métert kerülgeti. Vizük így nyár derekán is jéghideg. Érzékenységük kímélendő, nem nevezzük néven e szemre tán mutatós, de testi örömet vajmi csekélyet nyújtó, alaptermészetükben frigid teremtményeket; bizonnyal így is magukra ismernek. Fölhevültében az ember tán elemükbe veti magát, de azon nyomban már kívánkozik is kifelé. Amiben ezek részesítik az élet urát, az nem az a lubickoló boldog ölelkezés, nem az a reggeltől estig tartó hullámba be, partra ki való édes változatosság, nem az a testmozgató, lelket nyugtató egyesülés mintegy a természettel, amit kedvező éghajlatú tájak lakói fürdőzésnek neveznek. Akik is egy-egy sikeres nyári víziélet után úgy térnek otthonukba, ahogy egészséges halandó a nászútjáról: feledhetetlen azonosulás, hódítás és átadatás emlékével.

A kelet–nyugati irányban hosszan elterülő Balatont az északi légáramlás ellen az ötszáz méternél sehol sem magasabb emelkedések olyanformán oltalmazzák, mint az Alpe Maritimek az Azúr-partot. Kisebben, azaz még emberiesíthetőbben. Dél felé a tó nyitott lévén, a nap, mihelyt a sík horizont alól fölmerül, teljes hosszában végigküldi rajta pillantását és melegét. És rajta tartja, amíg csak el nem tűnik a nyugati laposokban. Már ettől magától versenyen felüli e tó.

Amelynek nem egy jelzője elé valóban a legszigorúbb tárgyilagosság teszi oda a leg szócskát. A Balaton Közép-Európa legnagyobb tava. Területe 600 km², s ekként 20 km²-rel hagyja maga mögött a Genfi- és 60 km²-rel a Bodeni-tavat. De ez csak olyan büszkélkednivaló, mintha egy torony azzal akarná fölülmúlni a reimsi katedrálist, hogy hány méterrel kiemelkedőbb nála. A Balaton Európa legkellemesebben temperált olyan tava, amely – ki- és beömlő folyói jóvoltából – állandóan üde-friss vizet nyújt. Páratlan temperáltságát a mérhetetlen mennyiségű napfényen kívül annak köszönheti, ez a föld egyik legsekélyebb, legemberméretűbb tava. Noha vannak helyek, ahol 11 méterre megy le a mérőón, átlagos mélysége három méter. Mivel egyenletesen mélyül, partjai mellett száz métereket haladhat az úszni nem tudó is. Siófoknál – amely emiatt a gyermekek és az aggódástól is mentes szülők paradicsoma – kilométereket.

Május és október közt a tó vizének átlagos hőmérséklete 20–22 fok. A víz a tudomány nyelvén alkalikusan lágy, a költők nyelvén selymesen simogató, a háziasszonyokén mosásra, mosdásra megfizethetetlen. Partra érkező habja megannyi simogatás. Földdel érintkező viselkedésére a tó így nőies. Ellentétben a mindig elégedetlen tengerekkel, amelyek, mint tudjuk, állandóan szemetet, széndarabot, homokot köpködnek, s kedvüket abban lelik, hogy sós verejtékű karjaik ökölvívó csapásaival orron csapják a gyanútlant. A Balaton nem is nőies: lányos. Nincs, aki ne ifjúkorára emlékezve üljön partjainál, akkor is, ha ősz fürtökkel érkezik oda. Nemcsak bőrünknek, e tó szívünknek is meleget szolgáltat.

Levegője ennek ellenére sem tikkasztó. Tündöklő, ingujjra vetkőztető, de mégis hűs. A víz sugárvisszaverő ereje ugyanis szintén párját ritkítja. Minél szűkebb szögben esnek a nap sugarai egy víztükörre, a visszavert sugarak száma annál több. A Balaton a nap 4 fokos állásánál – alkonyat előtt – a sugarak 65 százalékát veri vissza. Ez is kedvez a partvidék hőmérséklésének. Ember és növény: óraszámra napon piruló gépírókisasszony és szőlőfürt így újul az esti szellőlengedezésben.

Beszélheti a földkerekség minden világnyelvét az utazó, az idiómából, amire fülét a tó partján hegyezi, egy kukkot sem fog érteni. Ehhez hasonló ejtésűt és szerkezetűt az öt világrészben sehol sem hallhat, hacsak nem Finnországban s az Ob-folyam torkolatánál. Ahonnan e nép elei ide vándoroltak.

Ahogy Európa minden frissen érkezett népe, történetüket a magyarok is így kezdik: már a régi rómaiak… A Balaton tavában – amelyet ők még, a rómaiak, Pelso tavának hívtak – valóban az ő fiataljaik is fröcskölődtek. Egyik császárnőjük füredi vízzel kúrálta magát. Plinius megemlíti azt az ásott árkot, amely a Tihanyi-félsziget nyakában húzódik, s rajta a kőhidat… A vulkanikus jó balatoni borokat is először a rómaiak szűrték és hörpintették. A rázó kétkerekűjén jegyezgető Marcus Aurelius nyilván erre haladtában, e táj hatása alatt is viaszra vetett valamit. Utána jobbadán már csak a sírok adnak jelet. Keszthelyről legújabban is egy hun vitéz jelentkezett lovastól (ami miatt majdnem magyarnak nézték), majd egy tízéves kisleány teleaggatva mütyürkével, siratni való drágasággal, igazolásául annak, hogy egy kis szív azért a hunokban is volt. Itt Keszthelynél született különben a nagy Teodorik császár is, minden gótok közt a legkülönb. Palotáját, szülőházát azonmód lakták még az avarok, akiket nem egy történész afféle átmenetnek vél a hunok és a magyarok közt. Az avarok függetlenségét Nagy Károly törte meg a IX. század elején. Ez itt a legforgalmasabb évszázad. Károly frankjaival bajorok is jöttek, majd szlávok. Ezek egyik törzsfőjét, Pribinát, közvetlenül a magyarok megjelenése előtt Jámbor Lajos hűbéri fejedelemmé tette. A magyarok – még ugyanabban a században – az ő országlását döntötték meg.

Vannak nyelvészeink, akik vitatják, hogy a Balaton nem az álló víz jelentésű szláv blató-ból származik (hanem a korai oklevelek Balaton-nemzetségének nevéből), ahogy szerintük Tihany sem az ószlovén csendes-t vallja eredetéül, hanem ugyancsak egy honfoglaló család nevét. E sorok írója szívesebben venné, ha a nyelvészek ezúttal tévednének. Ez a jóval szebb elsőség mellett tanúskodnék. A hegyek, folyók, a dűlők neve nem úgy őrződik meg, hogy valaki időálló betűkkel rájuk vési. Azok emberi agyba vésődnek. Ez pedig csak úgy történhetik meg, ha az ily nevek eredeti tudói, az első megtelepülők, békésen együtt élnek a következő néppel. Hagytak mindmáig élő helységnevet ránk a gepidák, a kelták, a longobárdok, e táj azelőtti lakói? Sajnos, a nép ajkán a latinok sem. A magyar nyelv itt az első, amely egy előtte – mindössze néhány évtizedig – itt élt nemzet szavait is udvarias szeretettel (mert van más szeretet is) a maga szavai közé illesztette. A Balaton vidéki helységnevek oly ősmagyarul rivallnak a fülbe, mint egy pusztaszeri névsorolvasás – hogy a közepén kezdjük –: Fajsz, Jutas, Kenese, Lád, Lehel, Örs, Szalók, Vazul! Ezeket a neveket, úgy látszik, nemcsak csata közben lehetett jól ejteni, hanem két ölelés közt, majd – édes gügyögéssel – csecsemőre hajolva is. A tó mindkét oldalán ilyen nevek őrzik – a múltat. Ameddig az írásos történelem visszamegy (1055-ig), a vidék magyarul beszél. Ez a vidék nemcsak úgy szíve az országnak, hogy a legszebb; úgy is, hogy a legősibb. Semmi akadálya nem lett volna, hogy dűlőiket és falvaikat eleink újrakereszteljék. Ma sem lenne; elvileg. Mert eleve hallható szinte az országos füttykoncert, amely az ajánlatot fogadná, hogy mondjuk a Balaton helyett ezentúl, teszem azt: Emese Vize. Türelmesek vagyunk ma is. Virtusában a nép a régi.

Itt egyebekben is. Az író, aki többet olvas, mint ír, alig van védve a magát rokon célúnak álcázó tudományágak csábításai ellen. A filológia után most az antropológia nyújtana kéretlen segédkezet. Az ásatások s a csontméretek szerint – mondják a legmegbízhatóbb vizsgálók (Herman Ottó és követői) – „a Balaton környéki lakosság nagyobb része törzsökös, ősi: – honfoglalás kori”. Ez mai napig tudományos mércék nélkül szabad szemmel is látható.

Minden krónika szerint a magyarok jelentékeny része alkatra széles vállú, de alacsony. Ezek voltak a hírhedt, a rettegett kard-, íj- és kantárkezelők; mondhatni csak felsőtestükkel éltek, az alsó szinte a nyereg tartozéka. A mai magyarokat nemigen foglalkoztatja eredetük (főleg annak nyomai), de az idegen tán elcsábul egy kis kirándulásra a kézzel érinthető őstörténetbe. Semmi fölszerelést s útravalót nem kell vennie, még csak egy szendvicset sem.

Magam Hévíz fürdő egyik legkomfortosabb szállodájából kitévedve, alig félórai kószálás után botlottam a történettudomány, illetve az összehasonlító embertan egy ilyen csodatelepére, uzsonna és vacsora közt, az Úr 1959. esztendejében. Útitársnőmmel csinos, tiszta faluba jutottam, oly takarosba, hogy még itt az utcai, az árokmenti fák is gyümölcsfák voltak, boltozatosan egymásba hajló gyönyörű diófák. Örömmel haladtam a törzsükből csaknem vízszintesen szétterebélyesedő ágak alatt. Jó hangulatomat az sem zavarta, hogy ezek a szinte gerendaképp nevelt ágak kalapomat lépten-nyomon a földre sodorták. Gyakorta kellett még nyakamat is vállam közé kapnom, ha nem akartam szaporítani a koppanásokat, melyek homlokomat érték.

Még Stanleyből tudom, hogy az Utazónak minden szokatlan körülményből következtetést kell levonnia, s e következtetést aztán más körülményekkel megerősítenie. Következtetésemet, hogy e fák ágait ily alacsonyra nyilván alacsony termetű emberek szoktatták, első körbepillantásom igazolta. A fák alatt, mellettünk is, de a túloldalon is – majd a kilométerekre elnyúló főutca minden részén – feltűnően alacsony nők és férfiak siettek és állongtak: tették a dolguk, vagy beszélgettek. Föltűnő voltaképpen az volt, hogy ily nagy számban alacsonyak. Másutt is van kis termet. Itt majdnem mindenki – emlékezetem úgy idézi: mindenki – alacsony volt.

Másnap egy másik faluba vezettettük magunkat a köves úttal. Aztán egy harmadikba. Mintha az országnak ebben a sarkában pontosan az a nép nyüzsgött volna, amely a szarmata síkságról jövet annak idején ezen a tájon széttekintvén, helyeslő bólintás után lecsomagolta nomád bőrsátrait. Varázslatos volt így testközelben érezni az időt. Azt a hajdani pillanatot és azt az ezer évet, amely azóta – huss! – éppúgy elszállt.

Mert azok a figyelmeztető ujjal homlokomon kopogó diófák nemcsak az emberekre terelték a szemem. Utánuk rögtön arra, amit ők teremtettek. Ha ilyen takarosak voltak az utcák is, gondolhatni, milyenek voltak az udvarok. A csinos kerítések mögött mindenütt magasra nevelt, karóhoz házasított rózsatövek ingatták virággal tömött fejüket. A házak előtt viola-, rezeda- és muskátli-bokrok, részben a talajba, részben kilukadt színes fazekakba és lábasokba ültetve s egy-egy kezdetleges virágpadra sorakoztatva. Az udvart hátul a fészer s istálló közös nagy épülete zárta be. Amögött egy kis gyümölcsös, a diófákéhoz mért gondozottságban; amellett egy kis veteményeskert s egy rétecske. Egyszóval a belterjes művelés, a föld okos idomításának az a foka, amelyet a század eleji szakkönyvek írtak le, jobbadán óhajként.

Erre vallottak a házak is.

A falvainkon átsuhanó külföldi autóbuszok s autók utasai két sajátságot jegyezhetnek meg. Parasztházaink csak megtévesztésül nyitnak két-két ablakot az utca felé. E – mindig csukott – ablakok mögött ritkán van élet; ott egy rejtelmes „dísz”-szoba áll háboríthatatlan s ragyogó tisztaságban. Eleven arcukkal e házak – melyek szerkezete a két ágasra szerelt hosszú sátraké – az udvar felé nyílnak. S legfőbb tulajdonságként „tájolva” vannak. Azaz bárhogy kanyarog is az utca, használt ajtajaikat s ablakaikat e házak mindig s mindenütt oly konokan irányítják délkeletre, akár a napraforgók. (Melyekről mellesleg csak a rágalom terjeszti, hogy forognak.) Ez a napszomj nyilván vándorlási tapasztalat. Itt azonban – a szőlő és a mandula hazájában – néha sok is a fény s a meleg az embernek. Innen e házak oszlopsora. Nem lehet meghatottság nélkül szemlélni a szép boltíveket, amelyek útnak indulva Palladio, a nagy vicenzei épületremekeiről, fáradságot, veszélyt nem ismerve, a dolomitokon s karsztokon áttörtek, hogy e különös nép egyszerű házaiba benősüljenek.

A művészetnek – a civilizációnak s kultúrának – rengeteg ilyen vándorképességű elemét sorolhatnánk föl; Európa különböző pontjairól fölkerekedve új – néha a réginél is meghittebb – otthont leltek a Balaton-vidék s általában a Duna–Tisza-vidék lakóinál. Akiknek zöme, nehogy sértődés essék, egyáltalán nem alacsony, hanem daliás, és az volt annak idején is. E kisebb termetűek merő véletlenből merültek föl ezeken az oldalakon.

Félmillió évvel ezelőtt – s fél kilométerre onnan, ahol e sorok íródnak – a tihanyi gejzírkúpok még működtek. Van miért a múltat sajnálni is. A tátongó belsejű kúpok ma is szemmel láthatók. Ennyi és ilyen együtt – több mint száz – Izlandon kívül csak az USA-ban, a Yellowstone-parkban és Szibériában van. Másrészt a hidrokvarcit és opál anyagú kúpokon sárga zuzmó tenyészik, s ettől az alkonyi napfényben egész csúcsok pontosan úgy fénylenek, mint a keveretlen puha arany. A községben minden gyerek rájuk mutat, ha évszázados nevükön az Aranyház után kérdezősködünk.

Tihanynál forró vizet lövellt ki emlékül magából a föld. Délebbre, a Tapolcai-medencében, gáz- és gőztömegeket, majd forró – annak idején ezer Celsiusos – bazaltlávát. Aztán megint égető vizet. A fölrepülő, majd egyenesen visszahulló „vulkáni bombák” s a rájuk ömlő lávahányások építették föl azokat a magányos és mégis meghatóan rokon cukorsüvegű hegyeket egymás mellett oly sűrűn, hogy tetejükről zászlójeleket lehet váltani. A földmély melegének ez a közelsége – amely most sem húzódott vissza teljesen – formálta ki a Balaton északi partjának tündérvilági hegyvonulatát.

Egyik oldalán eldugult vulkánok, gejzírek, szél zsigerezte hatalmas bazaltoszlopsorok, víz mállasztotta löszmeredekek; a másik oldalon berkek, nádasok, halmokra nőtt erdők, melyekből még apáink idején is űzött betyár dugta ki arcát; két végén egy-egy lassú menetű, óriás lápok közt tekergő folyóval, melyek közül az egyik táplálja, a másik fogyasztja szerényebben, de mégis úgy, mint a Rhône a Genfi-tavat –: úgy fekszik az okos és szelíd Balaton, meghittebb kapcsolatban természettel és éghajlattal, mint akármelyik európai társa.

Ő maga alig százötvenezer évesnek vallja magát, a tudósok legújabb pollenanalitikai keresztkérdései alatt. Így tehát elég fiatal. A még újabb, még alaposabb iszapvizsgálat szerint nem az utolsó – aránylag enyhe – jégkorszak előtt, hanem azután, az újraindult s már végleges enyhülés idején keletkezett s kora így pontosan 22 000 esztendő. Úgy jött létre – akár előbb, akár utóbb –, hogy a végső eljegesedéskor óriási hosszúságú törésvonal támadt, kettő is, egymással párhuzamosan. A két vonal között pedig süllyedés indult meg. Ebbe víz gyűlt; a parti hideg s meleg forrásokból jóval magasabb szintig, mint most; a Dunától az Alpokig nyúlt, s Tihany mint sziget állt benne; a kis cukorsüveg vulkánok szintjén. A vizet aztán hamarosan a mai szintjéig szívta le a Duna, ami Tihany és a szigetecskék szempontjából kár volt – mert a mindig gyermeki jó-képzelet a félszigetnél összehasonlíthatatlanul jobban szereti az egész szigetet –, másrészt azonban áldásos volt. Ennek a tömegben való fogyásának köszönheti mindazt az értékben és jó tulajdonságban való gyarapodását, amellyel ma az, ami. Amiért mi nemcsak becsüljük, hanem hovatovább, mint egy mosolygós-kedves családtagot szeretjük és dicsérjük. Ezekért az igazán páratlan jó tulajdonságaiért az idegeneknek is elfogultság és mellékszándék nélkül tiszta szívünkből dicsérhetjük.

Bár népünk „csacsogja” s klasszikusaink zengték, e sorok írója alig hisz inkább a magyarok hun eredetében, mint más. Alig: a cáfolatokat sem hiszi. Aetius hamis hadijelentései óta a hunok sajtója mindmáig nem jó. Elborzasztó jeleik közt egyre visszatér alacsonyságuk, s hogy még legjobb álmukat is lóháton aludták! Semmi más, mint a lekicsinyelttel, legyalázottal, a védekezésre képtelennel való természetes együttérzés mondatja a különben nem alacsony termetű szerzővel: és hogyha volna is rokoni szál – mert az akkori nomádok közt nem sok volt az alacsony –, mi baj lenne? Állítsuk meg egy kicsit az autóbuszt e falvakban, ahol olyan fajta a bor, sőt egy fokkal tán még jobb, mint a chablis, s képzeltessük el az idegennel, hogy hunokkal koccint. Egy a száz ellen, hogy másodszorra ő tölti meg a poharát, s emeli föl ily gondolattal: ha még a hunok is ennyire vitték! Bízni lehet!

Az első – még „ázsiai” eredetű – magyar uralkodócsalád (amely több szentet adott, szinte megváltásul, az egyháznak, mint bármelyik akkor) szoros szellemi és házassági kapcsolatban volt a francia udvarokkal. Középkori levelezésükből fönnmaradt egy kertészeti adat is. Páris magyarországi ojtású barackfákat kér, ismerve, hogy „Pannónia a világ gyümölcsöskertje”.

Ötszáz év múlva ugyanennek a Pannóniának a közepén a mi Balatonunktól mintegy ötven kilométerre nyár végén (az ezerhatszáznyolcvanas években) útban a Balkán felé megáll egy kisebb hadsereg. Távoli főparancsnoka ennek is véletlenül francia: Eugène de Savoie, a törökűző. A seregtől futár érkezik Bécsbe – gyors élelemért. Az éhező zsoldos elég messze elkószál egy kis harapnivalóért. Szüret és betakarítás heteiben a sereget az egykori gyümölcsöskert közepén bécsi szállítmánnyal kell az éhhaláltól megmenteni. Ez lett Pannóniából.

Ilyen fokról kezdte az új életet.

A tájat és a talajt másodszor alig könnyebben szelídítette meg: vette birtokba, azaz munkába a nép, mint először. Szívósabb urak kezéből kellett kiragadni. A török után haladó seregvezérek nem a parasztoknak adták a visszavett földet. A népnek csak kapát adtak, hogy most már, ha itt a biztonság, annál többet dolgozzék nekik.

Így is csoda történt. Egyszeriben a gyümölcsöskert fakadt ki megint a földből. A tó északi oldalán. A déli felén, ahol a barbár akadálytalanul dúlt és harácsolt, bajosabb volt az újjáéledés. Ez a kétféle múlt ma is határozottan megkülönbözteti a két oldalt.

Emlékművet – katedrálist, kőhidat – sem ott, sem itt nem talál annyit az utazó, mint más, csöndesebb eseményjárású országokban. Igaz, vannak tájak, ahol ha egyszer egy folyóra átkelő alkalmatosságot építenek, azon húsz század múlva is át lehet járni. A mi hidaink, de még a patakbürük is ötven évente levegőbe röpültek vagy torlasszá alakíttattak. A figyelmes idegen nyilván észrevette, hogy még csöppnyi falvainkban is csaknem valamennyiben legalább két torony emelkedik az égnek. Különböző felekezeteké. Ezért nincs egy nagy templom, mert ha volt is, erőszakkal vagy közös akarattal előbb-utóbb szétszedték. Ne feledjük, hogy az első vallástürelmi törvényt Magyarországon szentesítették, ahogy az a reformáció genfi emlékművén is megolvasható, Bocskai fejedelem kőalakja mellett. Az alig ezer főt számláló községben, mely szerzőnk falujával tőszomszédos, szerzőnk gyermekkorában a következő vallású templomok álltak: katolikus, református, evangélikus, izraelita, baptista és nazarénus. És bátran ide sorolhatóan egy – valamennyi közt leglátogatottabban – 48-as olvasókör.

Nincs zavarba ejtőbb s tanulságosabb, mint külföldiek számára bemutatni magunkat. Az önmegismerés legjobb útja. Óhatatlanul ugyanis ilyenkor húzzuk meg legjellegzetesebb vonásainkat. Ilyenkor készülnek a legleleplezőbb önarcképek, mert hisz a kegyetlen tükör, az irodalom, amibe meredünk, szépítgető arcigazgatásainkat is visszatükrözi ránk. Tekintetünket így ismét a tájra fordítjuk. Hogy mivé is idomította, s mit idomíthat még rajta az ember.

Mint mindenütt a történelem során, a nép derültebb napokat itt is akkor ért, mikor két veszekvő fél között ő lehetett a nevető harmadik. Mondjuk: a mosolygó harmadik. A XVIII. század második fele a magyar jobbágyság tán legboldogabb – helyesbítünk: tán legkevésbé boldogtalan – korszaka. A királyi és főúri hatalom örvendetesen tengelyt akasztott, s az előbbi, hogy fékezze az utóbbit, némi lélegzethez juttatta annak másik oldali ellenségét, a misera plebs contribuens-et. Az északi part szőlőrengetegeinek nagy számú kései parasztbarokk présháza, amelyek tágas pince fölé épülvén, néha emeletes nyári laknak látszanak, ennek az eléggé nem helyeselhető testvérharcnak szemgyönyörködtető emlékei.

Az áldott viszály, sajnos, hamarosan ismét keserű osztálybékévé romlott. Bár akadt egy nemcsak címében nemes főúr – Festetich György –, aki gondolt a vidék anyagi és szellemi előremenetelével is, magának az osztálynak a fő gondja az volt, hogyan biztosítsa helyét legalább a nép egyik vállán, testvérien belekarolva abba, aki a másik vállon ült. A táj? A XIX. század elején néhány haladó főúr azon töpreng, hány holddal lenne többjük, ha a tavat lecsapolnák.

…Csaknem száz év múlva újból merültek föl lecsapolási tervek. Nem egy helyen óriási lápokat alkotva ballagnak a folyócskák a tóba. Méghozzá meleg vizű, mert hőforrásokból eredő folyócskák. Micsoda kínálkozó álom, ezeket a természet által alaposan fűtött járásnyi területeket egyszerre melegházi és öntözéses kertekké alakítani! A nagy- és kisberki lápok végtelenjéből jó tízezer holdon a káka és a sás helyett gyógynövények hajladoznak.

Aszerint is megmondom, ki vagy, hogy miképp nem csinálsz semmit. Hogy nyugszékben heverve, vagy hátul összekulcsolt kézzel sétálva, miképp és hol tudsz pihenni. Hízelgő magyar szóval: „üdülni”.

Nem vágyom Monte-Carlóba üdeségemet felújítani. Betűbe szédült szememet nem nyugtatják meg azok a pálmafasorok födte sétautak, amelyeket lexikonban megnézendő nevű kardvirágok szegélyeznek, azok közt pedig – szinte az excursion árába belekalkuláltan – gyolcsgatyás maharadzsák, valószínűtlen-hosszú lordnék s két merénylet közt épp most még talpukon guruló dél-amerikai diktátorok áradnak ki és be a közeli Palace-ba, amelynél igazán nincs előkelőbb.

A természet pihentet. A természet és a természetes. Az nyugtat meg, az a látvány, hogy amíg az agyam és izmaim fáradtságát heverem vagy sétálom ki, az élet egyenletesen, biztosan tovább működik.

Nincs idegcsillapítóbb, mint hegyi szállodánkból oly erdőbe lépni ki, ahol épp fakitermelés folyik. Nincs fejszellőztetőbb, mintha a hideg-meleg vizével kitűnően működő fürdőszoba és a személyzetével éppoly hibátlanul működő reggelizőterem elhagyása után sétautam épp kaszálás alatt álló rét mellett visz el. Vagy szőlővágók közt, melyekben épp a kacsozást végzik, vagy a szüret előtti gereblyézést. A léleknek lesz egyszeriben könnyebb, ha a távoli hegyoldalon épp burgonyát szednek. Egy zakatoló malom? Egy koromszagával vagy fenyőfaszagával udvariasan elénk siető kovácsműhely vagy fűrésztelep? Egyszeriben úgy helyrehoz, sőt erőt még ráadásba is annyit ad, hogy a tenyér kalapácsnyélre szomjaz, az elme pedig már játszik is, ezzel: milyen lehet molnárnak lenni? Mi lenne, ha holnap kovácsnak ébrednék?

A föloldódás pihentet, magától értetődik. Föloldódás abban, ami úgy végtelen és mégis otthonos, mint folyónak az óceán.

Valamiképp haza kell érnünk ahhoz, hogy szív szerint pihenni tudjunk. Mert anyánk pillantása alatt volt csak igazán jó – biztonságos – elaludni.

 

*

 

Akármelyik tájáról jön az utazó ehhez a tóhoz, itt hazafelé tart, azt fogja érezni.

Ez a tó még igazi tájban fekszik. Többet mondunk. Ez a tó még a természet része. Szállodájából kilépve, az utazó oly hiteles talajra lép, mint gyermekkorában. Becsületes mesterségüket végző rétek és források várják. A fák nem lakájhajlongással üdvözlik, hanem keresetlen, nyílt mosolyú, valódi gyümölccsel.

A hosszú alsóneműben mutatkozó maharadzsák ellen természetesen itt sincs garancia. Áttörtetnek e tájon is – nyakukban fényképezőgéppel, szemükben a fényképezhetnék ádáz villogásával – a jól ismert látnivaló-hódítók szöges bakancsú hadoszlopai. Összetorlódnak itt is a helyijáratú – a Nagyvázsony és Nemespécsely föliratú – autóbuszok azokkal, amelyek homlokzatukon azt hirdetik, hogy Toulouse, Oslo, Zürich, tótágasra állítva távolságérzékünket. Jó akaratú figyelemre érdemesíti itt is a bennszülöttet a társtalan északi típusú hölgy, amint szemüvegét épp csak erre az alkalomra orrára illeszti. De mindez a legkedvezőtlenebb esetben is csak fél kilométernyi sáv onnan számítva, ahol a víz oly édes csettintgetésekkel nyalja a sziklát vagy a homokot.

Azontúl csípőre tett kezű, termékenységben megvastagodott asszonyságok s csaknem olyan mozdulatú diófák várják a jöttünk. Aztán tölgyek, már seregbe gyűlve: erdők. S az erdőkben a kiirthatatlan ifjúság. Az újra és újra fölmagzó jövendő. Hangosan, a szabadban rakott tüzei, a fák alatt fölütött sátrai között.

 

*

 

Ezer év múltán Árpád fejedelem, ezerötszáz év múltán Attila király most nézhetne először otthonosan körbe a hajdani tájon: ezek a kecses és ügyes sátrak az ő hadaiké is lehetnének. A földkatlanon melegedő bográcsból a gulyás épp azzal a füst- és kozmaillattal száll, amely egykor Emese főztjének is kedves sajátja lehetett, és amely minden szabad tűzi étel sajátja. Az a profilból is széles arcúnak látszó, mandulaszem állású, lósörény hajú ifjú fehérnép, aki ott földre ülve levelet olvas, az meg netán Ildikó egy vetélytársa? A nagy király külön sátortáborban tartalékolt nejei legkedvesebbikét Ildikónak, előbb Krimhildának, rövidebb szóval Hildának hívták. A sógornő Gyöngyvér volt, Gyöngyi. Kiáltsuk el egymás után e neveket, kívánatos alkatú és mozgású ifjú hölgyek emelkednek föl és futnak felénk ma is e szigorúan elkülönített, a csupán fiatal nőknek fönntartott táborokból, amelyek kapubejárata fölött egy-egy gimnázium vagy iparitanuló-otthon neve olvasható.

Világos ezek után, hogy az élénk mozgású, különös szóhasználatú nép, amely a nomád sátrak és már kő anyagú házak körül nyüzsög vagy többé-kevésbé nekivetkőzve a szőlőkben s a parti fövenyen jár-kél, voltaképpen csak az ideérkezés időpontja szerint különíthető el. Azokra, akik a részben már taglalt körülmények között Árpád – ha már nem Attila – szervezésének keretében érkeztek ide hosszabb tartózkodás szándékával; s azokra, akik valamely szakszervezeti központ üdültető bizottságának terve keretében érkeztek pontosan kiszabott, de sose elég időre.

A kétféle itt-tanyázók valaha öltözékükről voltak megkülönböztethetők. Ez tűnőben. Ma már leginkább még meztelenül, bőrük színe után ismerhetők föl. A városból jöttek csokoládébarnák, s különösen homlokuk fekete vagy téglavörös. A helybeliek, a parasztok és vincellérek fehérek, mert öltözéküket csak a fürdés alkalmára vetik le; kalapjukat tán akkor is csak pillanatokra, ahogy homlokuk hószíne tanúsítja.

Nomád sátortábor – az újabb népvándorlási szabályzatok szerint – csak vízvezetékkel, csatornázással, telefon-összeköttetéssel ellátott területen üthető föl. A hunok régi földjén! A szabályzat legszigorúbban az orvosi segély biztosítottságát követeli meg.

Ennek semmi akadálya. A hegyi táborokból, akár a somogyi erdők, akár a Bakony lombüstöke alól, végig a parton üdülők emeleteire látni, s orvos, ha kellene, de a sátorba nem bú be a betegség, nem telefonon, hanem egy kiáltással kiszólítható. Ezek az üdülők ugyanis hovatovább alig különböznek a szanatóriumtól, sőt a kórháztól.

Ha ugyan nem egész gyógytelepek, csaknem városszerű kiterjedéssel, mint Hévíz és Füred.

Egyik, mint tudnivaló, a reumások, a másik a szívbetegek világszerte ismert Mekkája. Egyikben maga a nagy Tagore gyógyult meg! Melyikben is? Mi is volt igazánból a baja? S arra a hatékony orvoslószer, illetve ez esetben a csodás orvoslóhely?

Merjük azt mondani, mindegy; amint a tudomány lassanként minden baj, még a rák okozójának is az idegműködés valamely hibáját meri föltételezni.

A szívbajosok valóban legendákat terjesztenek Füred gyógytelepének varázsáról s titkáról, mert maguk sem igen értik, mitől is álltak oly gyorsan talpra? Attól, hogy orvosok, fák, hullámok, illatok és csillagok jóvoltából először is jól érezték magukat. A betegek igazánból nem az ágyban, nem fektükben gyógyulnak meg, hanem jártukban-ültükben a parton és a parkban. Nézzük csak el őket. Mit mível ott az a kicsi asszony, féloldalt a pad ülőkéjére hajolva? Már levelet ír, tán szerelmeset; kívánjuk, oldja meg szíve ügyét! S az az ősz férfi? Szívügy szintén? Elektrokardiogramját jegyzeteli. Jobb tenné, ha az arácsi szőlőhegyeken jártatná fáradt szemét, vagy errébb, a tó fehér tajtékbárányain. Vagy a vitorlásokon. S azokról gondolna el valamit.

Mert vannak, igaz, gyógyvizek, vannak gyógyséták és gyógytornák. De legtöbbet érnek a gyógygondolatok.

Minden szárnyas közt a tyúk a legjobb tojáskeltő, a leggondosabb csirkeőriző, a legjobb sereganya. Ezért ültetik kacsatojásokra is. Mindnyájan ismerjük a szívderítő, szívlágyító képet: a víz szélén föl-alá rohangáló tyúkét, amint vízen ringatódzó gyermekeinek magyaráz. Akik most leltek elemükre.

Áll a múlt sötét színébe öltözve a tó partján a külvárosi kendős munkás mama, a harmadik faluból idekocsizott csizmás paraszt papa. Őket még meg lehet különböztetni a pesti sétálók közt. Gyermekeiket a vízben nem.

Nincs elegánsabb nagyestélyi, mint amit egy előttünk egyenes derékkal, emelt homlokkal elvonuló mezétlábas, fürdőruhás nőre a képzeletünk rak rá, szinte kényszer hatása alatt, mert az az elvonulás oly kecses, oly szemrevaló. Nincs hódítóbb frakk, mint amit a már izmaival és jó mozgásával is disztingvált férfitest játszik képzeletünkbe.

Vegyüljünk el egy pillanatra e mezétlábaival is parkettet és lakktopánt idéző társaságba, mely oly fesztelenül és méltóságosan s öntudatosan ring föl-alá, akár egy főnemesi házibálon. Mert oly otthonosan.

– Ah, marquis, ön itt? És ön nemkülönben, marquise?

Ez a hangsúly illenék, miközben hátba vágjuk Gyurit, kisded falunk mezőőrének elsőszülöttjét, a hibátlan hírű vízvezeték-szerelőt, s főt hajtunk a karján lengő hölgynek, ki bemutatkozásul csak annyit mond, hogy Sári, de azt oly öblös ejtéssel, hogy abban egész Somogy megye benne zeng.

A vitorlások például – ó, miért csak ők? – kettős örömet nyújtanak; azt, amikor azon is örülhetünk, hogy tudjuk, más is örül annak, aminek mi örülünk. Az egyik fajta örömöt azoknak szerzik a vitorlások, a legkisebbek éppúgy, mint a legnagyobbak, akik rajtuk ülnek. A másikat azoknak, akik – akár közelről, akár távolról – nézik őket. Nem tudom, melyik is a több öröm.

És ráadásul ez az egyforrású két öröm – ó, igazán, miért csak ez?! – nem kisebbíti egymást; noha keresztezi. S így lesz végül e két ágból is egy.

Első pillanatra, mintha az volna a nagyobb öröm, amelyik közvetlenebb, tárgyhoz kötöttebb: a rajta ülés a vitorláson.

De szemlélt már az utazó, némi kis emelkedés tetejére telepedvén, a távoli sík tó kék padozatán egy időben nyolc-tíz vitorlást mozogni? Egy irányból jőve és egy irányba haladva fú a szél. Mondjuk hosszában a tónak! Egy-két vitorlás keletről nyugatra siklik. De kettő ugyanolyan gyorsasággal nyugatról keletre. Egy másik: derékszögben közébük. A következő: ezzel szemben. Mint egy hajdani társas francia tánc könnyed, de mégis méltóságos női és férfiai. És valamennyien ugyanabban a szélben, ugyanarra a zenére!

Számra ezt élvezik többen, a látványt.

De számológépi számítás állapíthatja-e vajon meg az örömök nagyságát?

A vitorlás kormányzója a tó közepén nem gondol arra, hogy az ő örömét szemlélni is öröm. Hogy van kéj, amelynek részletre menő megfigyelése nem irigységet kelt, hanem jókívánatot: csináljátok minél sikeresebben, legyetek minél boldogabbak. Hogy van a voyeur-ségnek egy fajtája, amely nem piszkítja, hanem tisztítja a lelket.

Kár, hogy a vitorlások nem szállítanak semmit. Hogy nem dolgoznak, hanem játszanak. Ha csak egy zsák lisztet vinnének egyik partról a másikra, ha csak egy levelet. Ha hálót húznának vagy utassal igyekeznének, mint rég a jóni két kék szín között! Az volna csak szép, föladattal a játék!

A vitorlázók, elsuhanva még jó távolságban is egymás mellett, nem kiáltva közlik mondandóikat. Hajójukból kihajolva egyenest a vízre beszélnek rá a rendes társalgási hangon. Így cserélnek gondolatot a halászok, a tapasztalt horgászok is.

A víz a legjobb hanghordozó és szótölcsér.

Engedje meg az utazó, hogy két közvetlen tanáccsal szolgáljunk neki. Az egyik, a magánérdekű: bizalmas vallomásait ne a tó közelében, legkevésbé pedig vízen eszközölje. A legmeghittebb suttogás ötven-hatvan méterre, hevesebb csók kedvező széljárattal a túlsó partig elhallik. A másik, a közérdekű: motorkerékpárja kipufogóját, autójába szerelt vagy vállán sétáltatott rádióját halkítsa le: a környező dombok házainak hálószobáiban, két kilométerre is, a pihenni vágyó, fején vánkosaival ninivei átkokat szór őrá is, a technika e vívmányainak létrehozóira is.

Vannak tengerrel rendelkező és tengerrel nem rendelkező népek. A lényegbe vágó különbség nem kereskedelmük kiterjedettségén mutatkozik meg.

Gyermekeik képzeletén.

Amely a költőké is.

Nincs még egy magyar lírikus, aki oly érzékletes képeket festett a tengerről, mint Petőfi Sándor.

Sose látta.

A Balatont is tán csak egyszer, Tihanynál, átkelőben: amikor a diáksorból is átkelt a vándorszínészibe.

Nincs még egy olyan varázslatos tehetségű óceán, mint a cseh tenger, az, amely nem a mennybeli, hanem egy földi költő-isten agyában teremtődött: Shakespeare-ében. Sajnálható, hogy akiknek ajándékoztatott, nem indítottak rajta elég hajót, nem raktak partjára elég kikötőt, nem hasznosították megfelelően: a cseh versolvasók.

A Balatont a magyarok „Magyar tenger”-nek nevezik. Komolyan tengernek vélik. Lelkükben s képzeletükben még nagyságra is akármelyik só tartalmú állóvíznek messze fölébe helyezik: nem telnek be vele; nem „merítették ki”; azt vallják róla ma is: fölfedezésre vár.

Ez igaz.

Hozzávetőlegesen sem úgy ismerik, mint például a japánok vagy az olaszok a maguk vizeit.

Ezer a tanújele, hogy noha egyre inkább az anyát illető szenvedéllyel csüngenek rajta, ugyanakkor végtelennek hiszik, s készek megosztani, joguk fenntartásával persze.

Csak egy példát az ezernyiből.

Nemzetközi megállapodás, hogy a végtelen óceáni vizeken a hajók zászlókkal közlekednek. Így tudatják, hogy ki-ki közülük a világ melyik távoli végéből került a „nyílt víz”-nek abba a határtalanságába, amely szinte a csillagokéval rokon. A neuchâteli tó közlekedési eszközei nem tűzik ki a helvét felségjelvényeket, sem a fontainebleau-i tóé a franciákat.

Az oly szép múltú magyar háromszín a Balaton minden hajóján ott leng, büszkén hirdetve, hogy kit képvisel, készen arra, hogy házigazdai szívélyességgel üdvözöljön s istápoljon bárkit, akit a szelek ez angyali korláttalanság területére hoznak. A felségjelvények e jelenlétére különösképpen a közületek alkalmazottai ügyelnek: a halászbárkák, a kis vontatógőzösök meg a kis vízibuszok dolgozói. Egy viharos ősz végi hajnalon a b.-i halásztelep motorosának fűtői a nyílt vízen riadtak rá: hiányzik a hátsó zászló. Egyikük emlékezett: törte a nyelét a szél már előző este, nyilván letörten ott maradt a mólón. A hajócska nyomban hátrafordult, s szerencsére nem hiába. Másfél órás késéssel ugyan, de előírásosan – a lelkek előírásának megfelelően – pöfögött ki már zászlósan az ilyenkor dívó gardafogásra. A tó körüli nemzet trikolórjából ennyit csak a Luxembourg-kert híres tavának vízi járművecskéin láthat a figyelő szem. De látva is vak ez a szem, ha nem észleli a végtelenséget – a gyermeki szabadságvágy és veszélyvállalás végtelenségét –, ami felé azok a kis vitorlák vannak útban a retinával nagyon is észlelhető partok között. De lényegig látó szem ezekről mégis azokat a lobogókat idézi, amelyeket valaha itt végig a végvárak tornyain tépdesett a szél s a török kartács.

Mit visz haza háti iszákjában az alpinista, miután szelet-havat tűrve, éjt-napot egybetéve jó kimászta magát? Fura volna, ha ez iránt érdeklődnénk. Szerény büszkélkedéssel elővesz néha az alpinista egy különös színjátszó gombát vagy kőzetet, egy-egy szál havasi gyopárt vagy jégmezei rózsát. A magasságra emlékeztetik, ahol szedte őket, a körbetekintés cézári pillanatára, amelyet a csúcson érzett. De az emlékszövő gép – a lélek – nélkülük is működik.

A horgászok előírásosan a vállukra veszik az iszákot, fegyelmezett mosollyal bólintanak, ha jó fogást kívánnak nekik. Alázatos elnézéssel tűrik a hátuk mögött meg-megálló be nem avatottak örök kérdését: „Pedzi? Pedzi?” Otthon ezerszer is elvégzik a csalódottság betanult színészlegyintését a házbeliek érdeklődéseire: „Na?” Levegőbe tekintve hallgatják az ízetlen élcelődést: nem volna célravezetőbb a piacon beszerezni azt a kis halat? Föltétlenül. A parton töltött időnek hacsak egy tizedével hosszabbítjuk meg irodai vagy műhelyi munkaidőnket, tányérunkat bizonyosabban s bőségesebben díszíti ponty, kecsege, márna, őn, süllő, compó, sügér s a többi még szebb s ritkább kopoltyús, amelyek nevét oly árnyalatosan fűzik szavaikba a horgászok.

Vállára az iszák szíját – a stólát öltő pap mozdulatával – nem a halfogás gondolatával űzve ölti a horgász.

Annak érzületétől. Ez merőben más az előbbinél. Mélyebb, azaz végzetesebb; magasabb, azaz mégis kielégítőbb.

S szerencsére kielégíthető.

Feneke alatt rendszerint éles kövekkel vagy nedves nádcsomóval, feje fölött tűző nappal vagy csurgó felhővel, arca körül szúnyogok rajaival nem testi haszonlesésből kuporog oly konokan a horgász, igazhívőként áldozva a sportok legüdvözítőbbjének.

Vannak, akik a horgászatot a sportágak alsóbb fajaihoz sorolnák, sőt akik már-már ki is rekesztenék közülük: a horgászok ezt is szokott türelemmel hallgatják. A sportnak nem végső, hanem csak közvetett célja a test edzése és épségben tartása. A sport igazi célja a lélek edzése, megóvása és fölüdítése.

A vízparton kényelmetlenül kuporgó horgász olyan fajta lelkigyakorlatnak áldozza magát, mint a hétszámra mozdulatlan lámainas, a fél lábon éjszakázó azték pap, a magát élve eltemettető fakír: a tudat s az emlékezés mély rétegeibe száll ő is alá.

Jutalma nemcsak az a buddhaszerű merevségbe burkolódzó édes merengés, amelynek ürügye, hogy a fogást jelző buktatót lesi. Jutalma a fogás élménye is.

Az élményt nem a hal birtoklása jelenti. A hal megszerzése.

Mert az ismét atavisztikus érzelmeket, még az édenkertieknél is előbbi gyönyöröket idéz föl, ha késő sugárként bár.

Annak a korszaknak a sensation-jait éli újra a horgász, amidőn az emberi őslény már kívül élt a vízen, de még abból táplálkozott: halból.

E fölismerés már nem sajátom. De nem tudom, háríthatom-e arra, akinek köszönhető. Örök, irodalmi kérdés: magáénak vallja-e a művész a gondolatot, amelyet valamely alakjával fejez ki?

A horgász a hal lesésével, majd kirántásával legtávolibb eleink reményét, majd e remény boldog beteljesedését éli újra – Pagnol egyik vígjátéki hőse szerint. Lehet vitázni róla. De a naphosszat mozdulatlan kéjelgő bottartókat szemlélvén, az ember még tágítana is ezen a gondolaton. A szent víz mellett az a hívő – ujjai közt a varázsló bottal – az időtlenben ül; a minden bölcsek áhítva vágyott közegében: a múlhatatlanságban.

Megbecsüléssel kell tekintenünk a horgászokra az anyagiakért is, melyben a kínai–japán őstisztelethez hasonló rítusukkal a közösséget részeltetik. Nem a kifogott hal értékével, mondanunk sem kell.

Azzal, amibe ez a szenvedély nekik kerül. Erről képet adhat e sorok írója is. Élete egyik fordulóján ő is halászkuporgással, zsinegáztatással kívánt démonain úrrá lenni. A beavatottak szíves útmutatása szerint elnyerte egy horgászegyesület tagságát, ennek révén az évi horgászengedélyt; megvásárolta az ajánlott botot a megfelelő tárcsával és pótfonállal; horgokat, fémből készült műcsalétkeket szerzett be, vízhatlan bőrtarisznyát, gilisztásdobozt. Négy alkonyatot töltött egy hullám mosta szikladarabon, háta mögött a falu fél ifjúságával, akiktől szünetlenül tanácsot, észrevételt s biztatást kapott, néha kritikát. Az ötödik napon végre horogra akadt a zsákmány, egy kézfej nagyságú keszeg. Ez volt az első, de egyben – előzetes fogadalom alapján – az utolsó hal is, melyet elfogyasztója maga emelt ki a vízből s vitt haza családja asztalára. A munkaidőt, valamint elkészítését és megsütését nem tekintve ötszáznyolcvan forintba került, ahogy elköltése után csodálói érdeklődésére a zsákmányejtő kiszámította.

A csupa szikla, az alig megmászható meredek hegyek csúcsán is ott az emberi kéz nyoma. Mégpedig kettősen.

Ó, a várak! A váraink! Európának kevés sarka van, ahol sűrűbben sorakoztak a reneszánsz erődépítésének remekei, mint a Balaton alsó felétől az osztrák Alpokig. A tó és keleti mocsársávja, amely nem is oly rég a Dunáig nyúlt természet adta front volt az oszmán ellen; csak itt nyugaton kellett meghosszabbítani. A szemgyönyörködtető, mert esztétikailag is jól elhelyezett derék kis várak pompásan megállták a helyüket. Török itt nem haladt át. Bécs megmenekült.

A várak közül ma egy sem áll. Az egy-egy tekintettel is átfogható szép kúpokon mindenütt rom és rom, kivétel nélkül, oly egyformasággal, hogy az embernek ez a képzelme villan, egy őrült óriás járt itt, az verte le sorra őket, valami furkóval, mint garázda kamasz a virágfejeket. Az történt. A török veszély elmúltával, nehogy bennük esetleg a magyarság más irányban is megvesse a lábát, maga Bécs rontatta le őket, vagyis a hála. Erre vonatkozik, hogy az emberi kéz kettősen is működött itt. A XVIII. század elején kezdték a robbantásukat, s még a század végén is volt velük dolog. Csupán II. József 296 magyar műemléket röpíttetett a levegőbe. Mondják, nagy fejedelem volt. Egyet azért fordulhat a sírjában e gyáva barbárság miatt.

E széttiport tündérlakok láttán a magyar szem gyógyíthatatlan mélabút közvetít a szívbe. A hegyvidéki táj bemutatását így minden esetben a várak, illetve várromok alatt kezdjük.

A romok közül néhány bokor, tán még abból a vadmagból, amely az ősök vérétől eredt meg. Ahol már rom sincs, vagy sosem volt, szépen gondozott erdők, ahogy „nyiladékaik” messziről is mutatják.

S alattuk rögtön a szabályosan ültetett szőlők, amelyek rengeteg párhuzamos sorát mintha fésűvel húzták volna oda.

Fölemelő s mégis megnyugtató táj. Tágas, szabad, emberi.

Bár mi sem becsüljük, elfogultság nélkül idézhetjük a korában oly méltán mellőzött versíró idevágó négysorosát:

 

Nékem odáig szép a táj, ahol még meglátszik rajt az emberkéz nyoma. Riaszt a puszta magasság; a hó, jég: a szánthatatlan „istenek-hona”!

 

A vers utolsó sora nyilván arra utal, hogy mit nevez itt igen jellemzően a lakosság hegynek. Azt az emelkedést, amelyet – ellentétben a dombbal – fölfelé menet már nem lehet megszántani; hanem csak oldalt. Ami ennél is magasabb, az kiesik az egy szóval való megnevezhető dolgok határán.

Az oroszlán nem háziállat Magyarországon. Erdeinkben és mezeinkben sem csatangol. Az utazót ne tévessze meg az a különben figyelemre érdemes körülmény, hogy egy nép fővárosában sem láthat annyi oroszlánszobrot, mint a magyarokéban. Merengjen el a Lánchíd négy bumfordi, az Országház két szigorú, a jáki templom két angyali, a Várkert két elegáns, továbbá a Duna-part, a Honvéd-temető s a nagy számú kapufő itt halálra kész, ott már halálra sebzett, amott kígyótól épp halálra mart sörényesein, de ne siessen vadászpuskáért. Az állatok fejedelme itt nem fenyeget, hanem óv. Rengeteg kő és érc hasonmása nem egy természettani, hanem egy lelki jelenvalóságra utal. Hatalmas síkságainkon, hol a falvak csaknem oly távol esnek egymástól, mint Afrikában, nem a vadak legveszedelmesebbje lappang. Az erények legszelídebbje s egyben legszívósabbja. A bátor hűség.

Szelíd és szívós – ez nemcsak a fülnek alliterál.

Vidékeinket járva a jószemű utazó, az, aki nem a nagy vadak, hanem a nagy tettek nyomát fürkészi, már egész rövid terepszemle után erre a megállapításra bólintgathat helyeslőn: igen, itt egy civilizációt védtek; keményen, nagy áldozatokkal; de mégis úgy, hogy megtartották.

Sehol annyi kard szabdalta kőkereszt. Sehol annyi ledőlt, de aztán nem helyére, hanem bástyafalba rakott gót oszlop. És márványszarkofág. Sőt reneszánsz kútkáva.

Hol van a nagy Corvin csipkepalotája, a törékeny kincsekkel oly híres? A helyén. Épp csak miszlikbe törve és sárba, kétméteresbe, taposva.

Nincs oly európai nép, amely ne iktatná nemzeti hagyományaiba: védfala volt Európának. S valóban, kezdjük csak sorolni: lengyel, spanyol, ukrán, breton, cseh, osztrák, orosz, román, horvát – ne folytassuk, a sértődések záporát indítjuk. Nem a sorrenddel, nem, csak a kihagyásokkal. Mindegyik egyedül magát tartotta védőnek. Joggal. Egy-egy pillanatban mindegyik az volt.

De hol törték össze a civilizáció akkori testet öltöttjének, a Megfeszítettnek csontjait kő mivoltában is? Hol állt oly soká s vészesen a harctér?

Az ember némiképp furcsálló mosollyal szemléli a nyugati múzeumok és katedrálisok gyöngyös-aranyos Máriáit, aranyba-bársonyba öltözött védőszentjeit. Megmaradtatok? Szép. De mégis ilyen szépen, ennyire egy foltja nélkül a védelemnek? Védtetek ti valóban valamit? Nocsak! Elő csak egy emlékjelét a csatának, egy sebét az új mártíromságnak. Mert nézzétek csak itt a mieinkét.

Milyen szépek, göndörek, karcsúk az oroszlánok a címerekben is. Milyen szalonképes még a karmuk, az agyaruk is.

A magyar vidék is tele van oroszlánábrázolással. Elmerengve emlékezem közülük kettőre; egy ikerpárra. Címermód állnak ezek is, de mennyire nem szalonba illően, mennyire idevalósian! Szobrászok vallják, hogy a szabad ég alá szánt műalkotás akkor készül el végképp, amikor már az idő is megtette rajta a magáét. Hát ezeken mesterien munkálkodott. Letört orr, bezúzott száj, egyetlen fog, az is hullni készen, a csüngő állkapocs sarkán gyermeki vagy aggastyáni sírhatnék. De emelt fő, de konokan messze vizslató tekintet. Így néz ránk, így óv, így biztat a múltunk. Kipróbált jó házi címerállatok.

A romok és a kövek rokonok. Nemcsak úgy, hogy vár és borospince, katedrális és bordélyház összeomoltában egyaránt azzá válik ismét, amiből vétetett: kővé, és úgy – függetlenül attól, mi célt szolgált – mindig mond még valami szívhez szólót. Sőt nemegyszer akkor mondja a legmeghatóbbat.

Victor Hugo szívesebben szemléli, ha a párisi Notre-Dame helyén egypár csonka fal mered. Azok mögött még ábrándosabban tud bujdokolni a hold, azokat még sokkal tetszetősebben lehet rajzolni, azokon lebegteti csak zöld levelét az őszi szelekben a repkény! A romok szépségét a romantika művészei fedezték föl. Túl mélyre kotornánk a tudat alatti lélektan érvei közt, ha azt mondanánk: azért ők, mert maguk is rombolni akartak s romboltak is. A klasszicizmus üresnek érzett vagy üresnek vélt formáit rázták és zúzták és döntötték – micsoda lelkesedéssel!

Mennyi sikerrel.

És jaj, milyen kevés eredménnyel.

Hevüket csak mi érthetjük, elmerengvén korunk formabontóinak, formarombolóinak, századunk romantikusainak óriási munkáján és szerény művein.

Micsoda hősi kísérletezések! Micsoda fölfedezések! O, saisons! O, châteaux! Micsoda tanulság. Micsoda út.

A szépség formái könnyen engednek. Ezúttal is „új harmóniát” keresendő, Archipenko mester, Lipschitz mester, Arp mester kedvére csavarhatta, sőt gyötörhette a formákat. A művészi élmények nem kis része a szentségtörés. Gyermekien kíváncsi (és szadista) szemünk hálásan követte a formák megnyúzatását, kicsavartatását, az „új rendet”; eladdig, míg szemünk hunyorogni nem kezdett, épp a legmerészebb eredmények szemléletekor. Mintha ilyet már láttunk volna. Igen, a legromantikusabb alkotó, a legszabadabb formakereső, a természet állít össze ilyeneket. Nagy kár, hogy csak kellő mód lefényképezve és csontpapírra nyomva érvényesülnek. No de hiszen Breton „tárgyversei” is.

Korai a káröröm. Ritkán volt a művészetnek merészebb nekiindulása, tanulságosabb iránykeresése, mint amely az absztrakt olvasnivaló és néznivaló zsákutcájába vitt. Mert egyrészt a zsákutcában is van valami, másrészt akinek fontos az irány, az a zsákutcában is tudja a dolgát. Átmászik az elzáró kerítésen vagy tűzfalon. Mert mégiscsak ezen az úton indult valami irányba Picasso guernicai bikája, hatlábú apokaliptikus paripája, a Blauer Reiter, sőt már az a villám riasztotta mén, amely Delacroix képzeletbeli nyűgjén oly gyönyörűt horkant!

Az ízlés minden helyzetben megtalálja a magáét, a sznobnak pedig – a kispolgárnak – nem árt, ha időnként buta biztonsága alól elveszti a talajt. Ilyen szemmel kell néznünk Tihany gejzírköveit, Tátika sziklatömbjeit. Ilyen meggondolással mondhatjuk: Amszterdam nyilvános kertjeiben is vannak kőbe faragott ultramodern térkompozíciók; csak szeretnének olyan „immanens valeur”-t árasztani, mint azok, amelyek Badacsony és Almádi közt nyílt múzeumban bámulhatók, megtapinthatók, kisebb darabjaikban kézbe vehetők, sőt – ellentétben a Forum Romanum törmelékeivel – tetszés szerinti mennyiségben házi gyűjteményünkbe hazavihetők.

Mindez csak félig mondatik tréfául. A méltán nagy hírű magyar szobrász, Borsos Miklós tache-ista módszerhez hasonlóan alkotott legmodernebb műve szerzőnk tulajdona. Kézérintéssel, hunyt szemmel készült. Szignálója úgy emelte ki egy halom elébe készített közönséges kavics közül, majd helyezte vonalait kellőképpen érvényesítő socle-ra.

A maga idején aukcióra kerül.

Mint minden népnek, ünnepei a magyaroknak is két csoportba oszthatók, úm.: azokra, amelyek a lelket, s azokra, amelyek a testet erősbítik. Az utóbbiak sorából jelesen kiemelkedik ősi kollektív formáinál fogva a Disznótor és a Szüret. Csakúgy, mint a Disznótor, amely sajátos rítusaival könnyen kimutathatóan a már többször említett Ob-vidéki ősök Medve-torára utal vissza, a Szüret is áldomásos, azaz áldozásos jellegű.

Megvilágítva a köznép eredendően szociális lelkületét és éppoly eredendő jogigényét, a magyar nyelvnek is egyik feltűnően gyakran emlegetett szólásmondása tényként szögezi le, hogy nyomtató lónak nem lehet bekötni a száját. Nyomtató lónak be lehet kötni a száját. Épp csak embertelenség és ostobaság. A lóval való nyomtatás ugyanis valamikor a gabonacséplés egy fajtája volt. A ponyvákra körben elrendezett kévékből a karikába hajtott lovak törték ki a szemet. Ha nem ehettek kedvükre, fegyelmezni, azaz folyton verni kellett őket. Így rosszul dolgoztak, de estig mégiscsak beették, amire éhük támadt. Egyszerűbb volt tehát rögtön reggel szabadon jóllakatni őket. Viháncolva, boldogan, kétszer annyit teljesítettek.

Szintúgy a szüretelők.

Társas, ünnepi jellegére vall a szőlőtermény betakarítási műveletének, hogy százados hagyományként arra a tágabb családi s a szorosabb ismerősi kör tagjait hívták meg, s a munkát ún. kalákában, vagyis díjazás nélkül, illetve hasonló munkával való viszontszolgáltatás reményében vagy fejében végezték. Nyilvánvaló, hogy e meghívottak a terményből teleehették magukat pukkadásig, amely kifejezés leves, mézédes szőlőről szólván nem is szigorúan képletes.

De kimutatható az ünnepi, társas jelleg abban a későbbi formában is, amikor a szőlőszedéshez – amely mindig sürgető, lehetőleg egy-két nap alatt elvégzendő munka – napidíj fejében hívtak kisegítőket. Eltiltani ezeket a szedemény helyben való élvezésétől s mindattól a vidulási alkalomtól, amely ezzel jár?

Én olvastam olyat – de mindig megdöbbenve –, hogy vannak országok, ahol az élelmiszerrel foglalkozó munkások a szájukba is kapnak valami foglalatosságot, nehogy belekóstoljanak abba, amit kezük forgat; nehogy – mert alkalom szüli a tolvajt – evésre vetemedjenek! Az almaválogató leánynak énekelnie kell. A dalt kapja szájkosárul. A fejedelmi pástétomcsomagolók állítólag fütyülni tartoztak. Megint, ezeknek is művészettel tömték be a szájuk. Ilyet hallva a magyar elme megáll.

Mert a szüret nem lehet szomorú.

Nem lehet nem csintalan sem. Ha már így együtt vagyunk. Ha már így dúskálhatnánk a jóban, a szépben, az örömadó ráadásban, az élet emelkedettségében… „Gondűző!”, „Búfeledtető!” – mondják a versek a borra. Mintha ez a gyászoszlató képessége már itt, szőlőbogyó korában is benne volna.

Szüretkor bor megy le legkevesebb a torkon. De a szüretelők is vannak olyan hangosak, mint a részegek.

Mi ez a mámor?

Bakkhosz nem dalol; rikolt. Nem táncol; ugrik.

Nem szeretem a néma szüretelő hegyeket.

Valamikor a seregélyt a tőkékről puskalövéssel riogatták.

Ami por maradt, szüretkor dörrent versenyezve el.

Hogy zengett a táj! Hogy zeng a gyerekkor!

Hát még apáink ifjúsága.

A filoxérátlan Magyarhon!

 

*

 

Rom és rom. Lát ezt az utazó a szőlőhegyeken is.

Méghozzá frisset.

Beomlott borospincék. A föld horpadásában burjánzó akác.

Összedőlt présház. Vagy ha még áll is, üres, azt leheli. Körötte krumpliföld vagy vadóc rétecske; gyepes hullámvonala jelzi az egykori szőlőt. S egy-egy visszakorcsosult zöld venyigeszál.

A vidék máig nem tudott fölserkenni abból a század végi istencsapás-sorozatból, amit a nép – sóhajtást és kézlegyintést bocsátva – ezekkel a szavakkal emleget: a filoxéra, a peronoszpóra, a lisztharmat.

Az amúgy is szegény falvak még jobban megnyomorodtak. Jó, ha a kukorica s a rozs meglett, s nem a nemes ráadás, a bor.

Hajdan a török alatt kopaszodtak úgy le a hegyek az éltető erdőktől, mint most – kik alatt is? – a vidító tőkéktől.

S egyre terjedt, áradt a köves, sziklás talaj, mely felső rétege elvesztével már alig tűri meg a növényt.

Kivéve azt, amit viszont imád.

A szőlőt.

Meg a mandulát.

Meg a levendulát.

Mintha ezek indultak volna itt is, ott is egy új, egy ezúttal is barbárság-visszanyomó hadjáratra.

Délfelé száguldtában, a híres hadiúton, az utazó Akali elhagytával különös új zöldrengetegbe jut. Egy óriási szőlő-Bakonyba, mely útja két oldalán csak nem akar fogyni.

Kár, hogy nem járt hét évvel ezelőtt itt az utazó. Szeme akkor kétszeresen üdülne. Mert akkor még csupa kő fehérlett erre.

Ilyen óriási telepítés csak összefogott erő munkája lehet. S mi telhetik még az ilyen erőtől!

De – mint mindig, amikor okunk volna nagyon is lelkendezni – legyünk csak nagyon tárgyilagosak.

 

*

 

A Kárpátok és az Alpok jóvoltából, amelyek hatalmas tenyerükkel már messziről udvariasan visszatessékelik az erre tolakvó zordabb föllegeket, a magyar medencére eső úgynevezett fényórák évi száma – vagyis amikor derült égből süt a nap – lényegesen több az európai átlagnál; eléri az évi ezerhatszázat is. 1961-ben csupán május eleje és szeptember vége közt 1395 volt. Ez egyik oka: ezt az országot a természet is gyümölcstermelésre szánta. A másik – ezzel egyenlő értékű s ugyancsak kivételes körülmény –, hogy az ország tekintélyes területe lösz vagy lösz keveredésű. A jégkorszak vége felé, az újratámadt meleg óriási szélviharokat kavart. A föld porát – a legjobb humuszt – csaknem a csillagok magasáig verte és keverte. Ahol vastagabb réteget alkotva leülepedett, ott nincs aszály, mert ez a szivacsos áldott talajfajta valósággal tárolja a nedvességet, a gyökérzetnek, főképpen a fáénak s a szőlőének. Ahol lösz van, ott az ember megjelenése óta kultúra volt, gyümölcsöskert. Legemlítésreméltóbb lelőhelyei Kína ősien művelt vidékei s Európában azok a helyek, ahol a vörösbor is remek: Burgundia, a Rajna-vidék, Magyarország.

Tőlünk északra a szőlő alig ér valamit; ahogy tőlünk délre az alma sem.

Találja ki most már maga az utazó, hogy – a középkori francia jelentésre gondolva – mivé akarná átalakítani szűkebb hazáját a kalauz.

A kelták másfél ezer évvel ezelőtt költöztek délről északra. Mindmáig nem vették észre, hogy ott hidegebb van; köhögnek, prüszkölnek, fagyott lábukat vakarják, reumájukat gyúrogatják, de sem a kettős ablakot, sem a kályhát nem alkalmazzák, miként többtapasztalatú szomszédaik. Mintha a csoportok fölfogó képessége fordított arányban állna tagjaik számával.

A magyarok jó ezer éve elhagyták azt a sztyeppei hazájukat, ahol csak két évszak: tél és nyár van, de mindmáig nem tudják, hogy új hazájuk három évszakú; itt ősz is van.

Az ősz a legszebb, a legmegbízhatóbb évszak a Kárpátok, Alpok közti medencében. Előfordulhat, hogy a nyár szeszélyes, s vagy az aszály, vagy a borulat végletébe csap. A másutt tavasznak nevezett gyors átmenet a fagyból a verejtékezésbe rövidségében is oly megbízhatatlan, hogy kétségbe vonható: van-e egyáltalában, s nemcsak egy külföldi szó keres itt helyet.

Az ősz minden évben meghozza – szótartóan és pontosan – a maga három-négy aranyhetét. Etelközben és Dentumogériában augusztus végén kezdődik az esős évszak. Néhány felhő átsodródik Magyarországba is. De aztán ismét kisüt a nap, s a falevelek makulátlan ég alatt édes melegben kezdik el áhítatos hullongásukat, amely mint valami ünnepsorozat, végeláthatatlannak ígérkezik. A levegőben mustillat, majd murciillat száll, a tömjén helyettesítéséül.

Egy kitűnő szemű, de nehéz mondatfűzésű magyar klasszikus, Eötvös József már száz évvel ezelőtt hosszú lapokon át hívta fel hontársai figyelmét a sors e ritka áldására legtöbbet emlegetett, legnagyobb hatású regénye elején. A legkisebb eredmény nélkül, akaratlanul is azt a hiedelmet keltve, hogy a sokat emlegetett műnek még emlegetői, az irodalomtörténészek sem olvasták az elejét sem.

Legszebb és legsajátosabb szép évszakuk beköszöntésekor a magyarok sietve elhagyják illatos erdeiket, kék selyem vizeiket; gondosan kiterelik onnan gyermekeiket is. Hasonló égtájú országokban az iskolák október-november közt nyílnak. Diákjaink a hajdani Habsburg-birodalom központi éghajlatának megfelelően, fejtetőre állított monarchikus ragaszkodásból a szeptemberi forró napokban irkákra hajolva verejtékeznek, s csak ablakon át bámulják az eget, várván, hogy legalább az óraközi szünetben focizhassanak egyet az iskolaudvarban, félmeztelenre vetkőzve.

A Balaton partjain nincs egy lélek sem. Teljes csönd. A víztükör, mintha csak a lubickolók távozta miatt nyugodott volna meg; fölterített kék selyemabrosz, egy ránc nélkül. Az utakon bíborszőnyegek. Távolról szarvasbőgés és vadkacsaszárny-csattogás.

És csönd és csönd. Az értő, aki a természetet csönddel koronázva szereti, most siessen oda, s élvezze ezt a háborítatlan befejezettséget, addig, amíg a honiak föl nem fedezik.

Ez az aranykor két félidőre osztható. Amikor a szállodákban és a nyári vendéglőkben még ott van a személyzet, s amikor már nincs ott. Az első félidőben azt az elégtételt ízlelhetjük, amely a hosszú ideig félreismert, de aztán mégiscsak fölismert lángelmék élménye lehet. Beléptünkkor a terem minden pincére összesúg, szolgálatkész nyaktartással felénk siet; az üzletvezető személyesen fújja le a széket; a szakács várakozva dugja ki fél fülét a kis tolóablakon, hogy minél előbb munkába láthasson; a népi zenész zeneeszközét állához, kisded táborát maga mögé rendezvén hozzánk sompolyog, rejtelmesen kitalálván kedvenc dalunkat. A második félidőben úgy érezzük, mintha raktárnoki vagy anyagtelep-felügyelői állást nyertünk volna. Magányosan, de méltóságot adó felelősséggel lépdelünk a végtelen teremtésben.

 

*

 

Más férfi vagyok, amióta bérletem van. Egy hete is még alázatos kapkodással szedtem elő zsebeim mélyéből a villamos- és autóbuszdíjat. Mintegy jobbágyi adóként nyújtottam át a jegykezelőnek. Közben nemegyszer feddést kaptam, restségem miatt vagy mivel a szolgáltatást nem kerek összegben róttam le. Egy hét óta valamiféle felsőbb kaszthoz tartozom, afféle kutyabőr birtokosa vagyok, havi ötven forint ellenében. Bérletemet egy kis átlátszó műanyag tokban hordom, és kabátom szivarzsebéből vonom elő, olyan mozdulattal, mely minden alkalommal megmelegíti egy icipicit a szívem. Mintha kiváltságlevelem volna, mintha fölötte állnék a többi halandónak. Kezdetben egész közelről végeztem ezt a fölmutatást – lovagi sisakomnak ezt a pillanatnyi fölütését –: bérletemet közvetlenül a jegykezelő szeme elé nyújtottam, mint ahogy a lovagok a pajzsuk címerét fölnyújtották a király, illetve a királyné irányában. Összetartozunk. E kiváltságjelző mozdulatot mind távolabbról mívelem: mind több bizalom részesének, mind meghittebb kör tagjának érzem magam. Ez hovatovább leheletfinom mámorral csap meg. Valahányszor jogosultságomat igazolom – végül már csak tenyerem puszta fölbillentésével –, fejembe száll egy kis dicsőség; kis dölyf; szemernyi ugyan, de elegendő ahhoz, hogy például, ha Werbőczi jellemét kellene ábrázolnom, lám, a leghitelesebb alapon, saját élményem birtokában foghatnék neki. Hordok lelkemben – helyesbíthessek: hordunk lelkünkben – parasztnyúzót is tehát? A fölfedezés megzavar. De meg is jutalmaz: csöppben kaphatok óceánt.

Ám kapok még különb adományt, néhány nap múlva, büszkeségem pálinkagőzének kipárolgása után. Azt, hogy nem magam egyedül vagyok főrend.

Csaknem valamennyi utas bérlettel jár, legalábbis ezen a 91-esen; alig akad, aki készpénzzel vált jogot a fölszállásra. Kiváltságomnak ez a hirtelen megtörése, ez a kijózanító detronizáció nem ver le, ez az örömem, a lelki jutalmam. Szinte szívem frissül bele, olyan gyorsan demokratizálódom, olyan egyben átcsöppenek a középkorból Voltaire korába, ezen a teletömött hassal is buzgón szuszogó hegyi autóbuszon.

Egyszerre – ne olvassak újságot! Úgy jött rám, mint hajdan szokott a vágy, hogy – és ha holnaptól fogva nem cigarettáznék?!

Úgysem tudom megcsinálni. Mélyebb a fertőzés.

Még egy-egy nikotinmérgezéses reggel, igen. Egy-egy különösen kedvszegő, szájkásásító irodalmi cikk után, vagy olyan tárgyú fejtegetés után, amiben jártas vagyok.

De hát ez a szokás – nélkülözhetetlen. S hasznos, ha árt is. Tudnom kell, mi folyik ott, ahol élek, abban a városban, az országban, azon a bolygón.

Egyik napról a másikra hagytam abba. Pontosan, mint a füstnyelést.

Volt, hogy vissza akartam esni.

 

*

 

A költők csak költőibben fejezik ki azt, amit a túlvilágról sejtenek, mint a házmesternék. De lényegileg Baudelaire egy jottányival sem tud többet közölni a lélek sírontúli útjáról, mint Villon, s a kettő együttvéve nem segít többet a mi hitünkön, mint egy falusi sekrestyés feddései.

 

*

 

Soká élni azért érdemes, mert magunkat csak tetteinkből ismerhetjük meg, kellő mennyiséget abból pedig csak idővel tudunk összeszámlálni.

 

*

 

A gyávaságnak tán legellenszenvesebb s nyilván legkorlátoltabb formája az az előgyávaság, mely úgy akarja elkerülni a veszélyt, a veszélynek a puszta érzetét is, hogy oda se néz, le se mer nézni a mélységbe, miközben a pallón áthalad – az öregedésén.

Ez a viselkedés abból a még előzőbb, mélyebb gyávaságból ered, hogy sorsunk eleve meg van pecsételve. Így tehát a halállal már csak azért sem érdemes szembenézni, mert szembeszállni vele, küzdeni ellene úgyis hasztalan.

A logika itt három lépcsőfokon is a kezén jár; ezek a következtetések fordítva vannak fölállítva. Épp azzal kell szembenézni, amivel eddig minden harc sikertelennek ígérkezett, ami mégse zárult le soha, hisz ma is folyik. Nem igaz, hogy bármely sors bármikor eleve meg lett (Befejezetlen mondat. – A szerk.)

Nem lehet belenyugodni a halálba. Így az öregségbe sem. De küzdeni ellene? – Igen, közel engedve az ellenséget. Az ember sorsa a halhatatlanság? Az igény rá! A fák? Állatok, rendszerek? Ennél vagyunk többek.

 

*

 

Az öregség föladata.

– Fölkészülni a halálra.

– Fontos nagyon is, ne tagadjuk, milyen képet hagyunk magunk után, noha értelme semmi.

– Helyünket nem találjuk meg, míg élünk. De hátramutathatunk rá, ott voltunk. Mint a kő alatt a fű s a bogár.

– A bőr lötyögőssé válik. Ezt szűkíteni kell. Ruhámat összébb húzatom. Bőrömet is.

– Elöregedő nemzet: kipusztuló nemzet.

– Az orvos, a pap jobban ismeri testünket, lelkünket, mint mi; de végre mi is magunkba szállunk, hatvanéves korára nagyjából mindenki tudja, hol a mája és a büszkesége.

 

*

 

Szerkezet

Az öregedés megoldása

1. A halál

2. Életben maradás végig.

Az élet elviselhetősége. Ifjúkor: örökélet, férfikor: munkamámor, öregkor: boldog szenilitás vagy szomorkodás. Ma? Férfikor sincs, egyéni lét nem lét. Az ember társas állat.

3. Az igazat a halottakról rögtön. Nincs kímélet. Ne féljünk tőlük.

4. Bűntudat, mi felelünk a holtakért, aki él, öl, mert elvész. Az ember eredendően halhatatlan.

5. Utoljára túljárhat a halál eszén.

6. Aki föloldódik a közösségben, életében meghal.

7. Megőrizni a méltóságot a kínzó bohócok és őrültek kezében.

8. Nyugodtan fogadni a halált (nem a végső pillanatban, mert az csalás), hanem a megfeleltetés percében.

9. „Másokért élni”, ebből következik a másokért meghalni. Minden forradalmár (Befejezetlen mondat. – A szerk.)

 

*

 

Humorral nézem, hogyan változom. A francia forradalom. Jean Barois. Nem veszem komolyan ezt a véleményt – magamat –, de meghallgatom. De – különös – nem mint ahogy illenék egy bölcs aggastyánt. Hanem mint egy gyereket.

 

*

 

Az öreg egyre jobban ki van szolgáltatva. Világ öregei, védjétek meg emberi jogaitok!

Ahogy a halálos beteg kisebb jogú, így az öreg is.

 

*

 

Az öregedés terheket rak ránk, védekezésül tehát terheket kell leraknunk magunkról. Testieket és lelkieket. Mégpedig fokozódóan, vagyis elszánt versenyben ad finitum, ad absurdum! Egész a célbíróig – ad mortem –, döntse el ő, a halál, hogy kettőnk közül ki a győztes. Ha csak olyan értelemben is, ki győzte tovább!

A küzdelem fokozódni fog. A súlyok hovatovább számtani arányban sűrűsödnek ránk. Hárítsuk mi őket mértani arányban.

A testi lefogyás az egyszerűbb. (Szemben a tükörben látom a nemrég kerek combomban kirajzolódni a csontot. Látom magamban azt, ami túlél! Stb.)

 

*

 

Hogy az öregség komédiája ne vessen bennünket mégsem köznevetségbe, az ellen ősidők óta sok a jó tanács. A leggyakrabban a bölcsességet halljuk. Ez azonban tömegesen azért nem használható, mert mindvégig ragyogó friss szellemiséget kíván, s ez épp a válságos korszak előtt szokott homálylani. Csak látszólag tetszik komikusnak az a komédiaellenes javaslat, hogy az öregség legáltalánosabb ellenszere a halál.

Így van mégis. S ennek hatása nemcsak a pusztulással kezdődik (a halál elfogadása mint ellenszer).

 

*

 

Mi lehet a válasz a halál idétlenkedésére? Belemenni a játékba. Nevetni a hóhérral? Hát azt nem. Tudtul venni, hogy egy csomó hülyének vagyunk kiszolgáltatva. Hogy a sors egy banda hülye. Így menni köztük végig.

Meghalni udvariatlanság. Meghalni neveletlenség. A szomszédság összefut, hörgés hallik, tikácsolás, az asszonyok lavórral szaladgálnak, a sógornő elájul, a férfiak fejcsóválva jönnek ki a pitvarra. Meghalni visszaélés, paraszti önzés, vidékies zsarolás. Ötven kilométerre derék szűcsmesterek és tanítók hagyják abba a munkát, vonatoznak, hozzák a szemérmetlenül drága koszorút, állnak óraszám a kihízott fekete öltönyben, folyatják hátukon, mellükön a verejtéket. Ha könnyük is folyik, az az igazi zsarolás. Soha annyi kényelmetlenséget nem okozunk szeretteinknek, mint mikor meghalunk. Váratlanul – vagy nem váratlanul – a ház avatott feketekávé-főzőjéből bűzlő hulla lenni, még ismerős arcú, de máris vigyori, rejtelmes, akaratos szörny, egy halom édes emlék és kitakarítandó trágya; a legminősíthetetlenebb útszéliség.

Jól megöregedni udvariasság. Meghalni – messze bujdosva a világ végén is botrány. Még egy pillangó halála is tapintatlanság. A megöregedésnek az illemtana. Helyesen megöregedni könnyen megtanulható, magánúton is.

Jól meghalni semmiképp nem lehet.

Jól megöregedni, udvariasság. Erre nevelnek e lapok.

 

*

 

Úgy van: meghalni neveletlenség, különösképpen itt, Párisban röstellnék meghalni. A halott egy halom mocsok, bűzlő eltisztítanivaló, akár a részeg hányása. Legkevésbé tehát szeretteim körében óhajtom a halált, ezt a ránk kényszerített barbárságot, mintha egyszerre csak …sorozat jönne ránk olyan társaságban, ahova épp szellemünk választékonysága miatt hívtak meg. A halál, napjainkban, keleti.

Sintérek, fajtámból és véremből valók, a Góbi-sivatag szélére dobjatok, hadd lepjen be az a por, ha majd kívánalmam szerint sikerül szerénységemnek e remek ritmus düh-tanácsa szerint „főbe lőni magamat Hajdúhadház közepén”!

A Szovjetunióban a legutóbbi népszámláláskor 21 708 embert jegyeztek be mint százévesnél idősebbet. A következő népszámláláskor számuk legalább huszonötezer lesz; aztán még több. Képzeljük, ha fokozatosan mind egy helyre gyűjtik. Nem is egy városba, egy járásba.

Huszonötezer ember élhetett azon a nyolc-tíz községre terjedő területen, amely gyermekkorom bejárhatatlan birodalma volt. Elképzelem, hogy ezek a százévesek ott élnek. Mégpedig úgy, hogy vagyonukat – nyugdíjjogosultságukat – is oda vitték, s mivel ők vannak túlnyomó többségben, afféle önkormányzatuk van. Teljesen ők dirigálják ápolóikat, kiszolgálóikat és ezek kiszolgálóit. Elképzelem a százévesek társadalmát.

Hasznos – mondhatnám gyakorlati – elképzelés. Mert hisz nem azon dolgozunk és képzelgünk áhítozva, hogy valamennyien legalábbis száz évet éljünk? Hogy megvalósuljon a százévesek, sőt a százéveseknél fokozatosan mind idősebbek világa? Ami a dolgok rendjén előbb-utóbb az uralmukat jelentené. Nem képzelhető ennél zsarnokibb rémuralom. Mert hisz bizonyos, hogy százévesen óhajtanánk igazán igényesen élni, jogosan: akkor szorulnánk legtöbb kényelemre és – szeretetre! Arra is, sőt főleg arra a szeretetre, melyet nem kiérdemelni szokás, hanem megszerezni, erőszakkal, zsarolással. Mert hisz mi lenne az örök érv? „Meghalunk! Segítség a veszendőknek!”

 

*

 

Helytelen alapérzés tehát, hogy az idő csak ellensége lehet az öregedőnek. Éppannyira pártolójára is válhat, ha kellően társítjuk magunkhoz, azaz szövetkezünk vele. Nincs például olyan nő, akit az idő megfelelő fölhasználásával magunkhoz nem láncolhatnánk. Ajánlatunkra, melyet imádatunk tárgya húszéves korában elutasított, bizonyos, hogy tíz év múltán más választ kapunk; húsz év teltén megint mást; negyven év végén pedig ismétlen mást, fokozatosan kedvezőbbet. Barbár férfigőg, hogy nincs olyan nő, akit pénzzel, hatalommal, hízelgéssel nem volna lehetséges lábáról levenni. Idővel azonban kipróbálhatjuk, még a dédmamákhoz is van út.

Az idő tehát csaknem úgy domesztikálható és szekerünkbe fogható, mint a ló, a bivaly, a zebu.

Befogható idegzetünkbe is. Már egy kis gyakorlat után némely kedély-, illetve lelki eredetű szenvedések ellen csaknem úgy tudjuk alkalmazni – adagolva –, akár az Aszpirint, az Andaxint s a különféle altatókat. Régi gyógyászati tanács.

 

*

 

Az élet értelme a halál érthetőségében van. Aki az utóbbit nyugodtan nézi, boldogan veszi az előbbit is, beleértve annak minden keserűségét.

Viszont a halál a legabszurdabb – a legnyomósabb – érthetetlenség. Azért legnyomósabb, mert legközelebbről érint, leglehengerlőbben.

 

*

 

Mi lesz velünk? Mi van tulajdonképpen velünk? Bennünk s a világban? C. panaszkodik, hogy naponta immár négyszer fal be tíz nagy árkusnyi hírt, és semmi bizonyosat sem tud. A holnapot csak azért várja, hogy újabb adagot nyeljen be, egyre izgatottabban, egyre kielégíthetetlenebbül. Oly mohó, hogy már nem is tartom érdemesnek megmondani neki, hogy sohasem fog semmit sem megtudni, épp mohósága miatt. Elveszett. A lényeget nem könnyű megérteni, bevenni, megemészteni, vagyis magunkévá tenni. Közölni sem könnyű.

Ahhoz kettős erőfeszítés kell. Hogy mi újság, azt én változatlanul a versekből próbálom kisilabizálni. A „lázas napokban”, mikor nyugtalanságommal én sem bírok, elkerülök néha Babitsék háza felé, gondolom, fölmegyek, megkérdezem privátim. Hasztalan mennék fel, hogy mi is van s főleg mi lesz, azt legnagyobb élő költőnk is csak nehezen tudathatja, önnönmagával is.

 

*

 

A színpad varázsa, hogy a hősöket élvezetünkre és a képtelen helyzetek felé tereli. Odaérve pedig e hősöknek földre kell terülniök; vagy kardjukba dőlve, vagy a hahotától hasukat fogva.

 

*

 

A tengerész megválogatja, mit visz magával a matrózzsákban. Régi tanács, hogy végül is ne legyen az nagyobb, mint ami vánkos gyanánt a fej alá gyűrhető. Nem azért, hogy jobb legyen az álmunk. Azért, hogy álmunkban is vigyázni tudjunk arra, ami a teljes vagyonunk.

Olaf, a megpróbált tengeri róka régtül fogva megválogatta azt is, ami emlékei batyujában maradhatott egy-egy behajózás előtt. Messze volt a kor, amidőn kormányosi fülkéjében a távolodó part esti lámpásai felé nézve szívében olyan apró, de villámerős rándításokat tapasztalt, aminőket a fonalra akadt hal érez, amíg azon a semmi kis seben át halálba nem rángatja egy távoli erő.

 

 

Ces colombes clochards!

 

Les vrais clochards de Paris c’est ses colombes. Ce n’est sous les ponts, mais sur les toits que j’habiterais si j’avais le courage de choisir la vie qui seule nous convient à tous. Qui ne préfererait aux trous des canalisations, les trous des tours.

 

*

 

A tanyai elemiben elég bajom volt a helyesírással. Emiatt lettem a gimnáziumban már az első év közepén szinte tökéletes helyesen író; nekifeküdtem kiköszörülni a fogyatékosságot. Mint író, hasznát vettem, s közben még fejlesztettem ezt a tudást. Oly bizonyos voltam benne, annyira mester, hogy vitám is volt a megreformálásáról, Babitscsal!

Most ilyenek jönnek ki a tollam alól: sétállás, segíttés. Mivel van, aki az élet efféle oldaltámadásai ellenében is támogatásához szoktatott, fölháborodva mutatom az újabb dokumentumokat: mi készül itt megint reám? De aztán magam találom meg a mentséget. Dehogy van itt tudatos ártalomról szó! Az elme – reflex egész jelentéktelen megcsuklása mind a kettő, méghozzá a logika belejátszásával. Nincs-e vajon a sétállás valamiféle összefüggésben az állással? Innen duplázódott meg az l. A segíttés meg éppenséggel szabályt követ: a dunántúli nyelvjárás a hosszú í után mindig megkettőzi a t-t; Ozorán nemcsak a tanító lett taníttó, hanem még a moszkító is moszkíttó! Az ilyen fajta elírásokban tehát valamiféle hűség ütögeti föl a fejét.

Illetőleg a fejit. Mert a hosszú birkózás után egyszerre csak a birtokrag tárgyesetének é-je véglegesen i-re próbálkozik változni a tollam alatt.

Aztán váratlanul alig-alig tudok ellenállni a kísértésnek, hogy a szakmában az alm helyett is ne azt az anyai ó-t ejtsem, ami a fülembe ötven-hatvan év távolából visszacsendül.

A mongol csecsemő is aggastyán korában a legmongolabb. A néger, de még az arab és az olasz is. Mintha emlékezetünk is nem egy dologban ezt a jelenséget követné. Minél „magasabb röptű” a társalgás, egy-egy szó azzal a lejtéssel kívánkozik ki a számon, ahogy a kétéves nyelv elsajátította.

S ez is csak humorral.

 

*

 

Az idősödők halálfélelme? Először is illogikus. A történelem folyamán mindenkor és mindenütt aránytalanul több fiatalember halt meg, mint öregember; a haláltól tehát, ha egyáltalán kell tartani tőle, valójában a fiataloknak kell tartaniuk. Másodszor pedig, ha akarom, másodszor is illogikus. Ennek törvénye szerint ugyanis, ha egy esemény vagy jelenség huszonötször kihagyás nélkül végbement, a valószínűség az, hogy huszonhatodikszor is megesik. Még inkább ötvenhatodikszor vagy kilencvenhatodikszor. Hátunk mögött kilencvenöt év tehát nem azt valószínűsíti, hogy a kilencvenhatodikat nem érjük meg, hanem hogy legalább még kilencvenhat vár ránk kihagyás nélkül.

Ezt annak érzékelésére, hogy mit ér egyáltalában az ésszerű vigasz. Az élet nem ésszerű lévén, a vigaszt nem innen kell sem várni, sem gyártani. A halálfélelem nem öregségi tünet. Csaknem meghatározó, vizsgálati kérdésként lehet beiktatni: félsz már a haláltól, azaz pontosabban, az élet elkerülhetetlen befejeződésétől? Ha igen, túl vagy a férfikor derekán. Félsz még a haláltól, helyesbítve az elmúlástól? Ha igen, nem vagy még öreg.

 

*

 

Öregedni eszerint csaknem humorosabb, mint tragikus.

 

*

 

Az öregedés tünetei azokat foglalkoztatják, akikben van szembenállás.

 

*

 

Elválok a személyiségemtől

Figyelem a hibáimat

Megmosolygom

Megítélem

Megbüntetem értük azt a másikat

Az sem old

De ki ez a büntető

Na ne siessünk az egyházi zászlóval

Az emberiség büntet, bizonyos.

 

*

 

De én angyalian válok el magamtól békés skizofrénen.

 

*

 

A szenvedélyek lovainak vágtára eresztése.

 

*

 

Eltompul a halál közeledésének veszélyérzete.

 

*

 

Örökléte a fajnak. Az aggastyán is rendezi iratait.

 

*

 

Hogyan vénül: mi volt élete eredendő tartalma, a predesztinációja.

 

*

 

Augusztus 3-a van, de az aszályos gyümölcsöskertet szitálja már az idő: a fák zöldek, de hill-hull róluk a sárga levél.

 

*

 

De meglátjátok majd, mi lesz, ha kihúzzuk mi lábunkat, bocskorunkat a házból, mi, öregek, s a tető zsúpja lángol, és vért csöpöget az eresz.

 

*

 

Az akác még virágzik. De kánikulai a dél.

A porban saját örömére játszik főzőcskét – rántáskavarást – a szél.

 

*

 

Az öregség tünetei.

Saját (bőrünkben) lényünkben megöregedni.

Nem kihalni magunkból, mint a csiga. Más költözik be. Nem haragszanak meg: ezek csak barátaink: zavarban vagyok Prágában. Úgy üres, hogy teli. És a szlovák városok. Magyar–német stb.

 

*

 

Épen kell tartani az öregek képességeit (a szellemüket főleg), hisz nekik van közölnivalójuk.

Végre: nem ifjúsági irodalom.

Mert az emberiség öreg? Nem.

 

*

 

Megtörténhet vajon akár velünk, akár az emberiséggel, hogy a becsületességet egy idő után éppoly bajos lesz abbahagyni, akár a dohányzást? Az első szippantásokkor a füstölés sem élvezet, az első kupicáknál a pálinka is kellemetlen. Nyilván a tisztességről leszokni se mehet kedélyállapot-romlás, sőt egészségi zökkenő nélkül.

Az erkölcsösségnek is van karaktergyöngítő hatása: egyéniségünk tőlünk – érdekeinktől – idegen befolyás alá kerül.

 

*

 

„Jönnek a lovak” – idegemben az indulat, amelyet, azt hiszem, még kantározni, gyeplőzni tudok. „Jön a fogat” – amire ráülök az igazságommal –, kard, páncél.

Előnyei: türelmetlen lehet az öreg, mert nincs ideje kivárni, hogy a csehek észretérjenek, hogy…

Történetek rezüméjeként egy-egy öregedésnek is tulajdonítható jó emberi tulajdonság.

Egy ember, egy aggastyán… Európa közepén.

A zsugoriság a szabadság, a büszke borravaló-osztogatók, Ady és apám, valamint a pusztai juhászlegények Ozorán egész évben húzták az igát, tűrték a pofont. Én – hivatalnok, Corbaccio a morzsákat is megeszi, nevetés – helytelenítem.

Együk meg a morzsákat. Érjük be a morzsákkal, ez a legbiztosabb út. Minek köszönhetem én a függetlenségemet? Nem függök. Mi a legkínosabb függés? Az anyagi. Az autókon robogó kaloda-rabok.

Miért élünk? – erre sajnos csak akkor lehet felelni, amikor már múlt időben tehetjük a választ. Miért éltünk.

 

*

 

Az öregség szabadság. Semmi nem rak ránk olyan súlyos bilincset, mint a tekintély. Mióta a világ világ, a legnyomasztóbb tekintély az idősebb korszaké. Ez alól a legsikeresebb szabadulás, ha magunk is idősebbekké válunk.

Alig van külföldi kartárs, aki az összeismerkedés már nyíltabb kanyarai után nem kérdezné meg, én magam szocialista vagyok-e. Elég egy igen – nem vagy néhány tömör mondat. Tán tízszer is emeltem már a mennyezet felé a tekintetemet válasznak közénk illő pontos megfogalmazása végett, mígnem a kérdésre először is kéréssel hozakodtam elő. Sűrítse néhány szóba ő, a kartárs, szerinte ma ki nevezhető szocialistának és – tágítva vagy szűkítve a szót – kommunistának.

Kartársaim közt csaknem egyaránt voltak lírai költők, szociológusok, etnográfusok, szürrealista műkritikusok és parasztmozgalmi lapszerkesztők. Volt köztük parlamenti képviselő is.

Ez a széles látókör nem segítette a lehető legszűkebb meghatározást.

A legközhasználhatóbb s egyben időállóbb körülírásként azt az alig-alig bővített mondatot őriztem fejemben, amelyet többnapi együtt gyaloglás folyamán még férfikorom elején egy már akkor európain híres elméjű kartárssal kovácsoltunk tömörre. Körülményeiről másutt részletesebben is megemlékeztem.

A mondat így hangzott. Szocialista-kommunista ember a jövőben milliárdszámra az lesz – az lehet mutatóban már ma (sőt lehetett a múltban is) –, akit cselekedeteiben nem az egyéni haszonelvűség vezet; akinek szelleme tehát nem ismer korlátot, de mégis erkölcsi törvény határai közt mozog.

Vitatársam ettől az emberi fajta képességeinek még sosem volt, csak látnokok képzelte, Blake festette kiteljesedését várta.

Vette bizonyosra. Az idő és a hely hatása alatt. Az eszmecsere Moszkvában folyt le, 1934 nyarán. Az utcákon még beszprizornik gyermekek ismételgették a dajtse kopeki-t, de csak mint az ottani rettenetes évek, az országos polgárháborúk afféle gyászmagyarkái. A szárazságok okozta éhínség után a népgyűlések már vitatták, egészítették ki gondosan a frissen meghirdetett sztálini alkotmányt. A jövő mesés tündöklést kapott a közelmúlt, sőt a jelen sötét talajáról. Prófétahittel húzta ki deszkatermetét a beteg Gorkij is, az írókongresszusra gyülekező meghívottak bizalmas csoportjában. Ott is erről folyt a szó. S hogy mi lehet a feladatuk e már-már paradicsomi kapunyitás gyorsításában a korához méltó alkotóknak. Beszélőtársam szerint a szellemi kötelező akadálytalanságának tudatosítása. Malraux-nak hívták. Ő volt a moszkvai kalauzom; első útiajándékul ezt adta a véletlen.

Évtizedek óta kommunizmusban élek. Akként értve: úgy élek, mintha kommunizmusban élnék. Kikerültem az anyagi haszonkeresés uralma alól. Nem az én érdememből. Sőt egyéni – az a vigaszom, hogy örökölt – rossz hajlamaim ellenére.

Évtizedek óta nem tettem be lábam péküzletbe, húsboltba, ruha- és cipőkereskedésbe. Mindent asztalomra szolgálva kapok. Levest, húst éppúgy, mint borotvapengét és alsó inget. A hozzám legközelebb álló s koromhoz illő hölgy leméri, hogy fejbőségem még mindig hatvanas-e, s a fiatalabbik az elnyűtt bársonynadrágot újabbra váltja föl, anélkül hogy észrevenném. Szememhez kell emelnem, hogy megkülönböztessem a tízpengőst a húszastól. Hovatovább fél százada, hogy nem töltöttem ki adóbevallást, nem írtam alá nyugtát, pénzes utalványt.

Nem szellemeskedés vallatja velem: a világvitel rendje a matriarchátus. Férfitürelem kell persze a megszervezéséhez, az üzemeltetéséhez. Csak azok a nők foghatók be rá teljes eredménnyel, akikben az erre való ösztönösség tudatossággal, észbeli csiszoltsággal társul.

Szerencsém volt. Nem az első fáradozásra. De életéveim második felét már a magántulajdoni kényelmetlenségek csaknem teljes túllépésével tölthettem, mintegy a jövendőben esedékes korok embereként. Keresetem mindig több volt, mint a kiadásom. Jövedelmem forrása ugyan mindig a munka volt, de meg-megközelítettem a vagyonosság állapotát is. Különös ellentmondásként ezt is azért, hogy szabad legyek a magántulajdon béklyóitól.

Az anyagiak okozta kényelmetlenségektől és kényszerűségektől.

Ez nem azt jelenti, hogy az anyagiak e sajátos birtoklása mentesítene a gondoktól, a lelki gyötrelmektől is.

A kereset és költekezés egyensúlyban tartásának a legegyszerűbb módja a kevésbé módos származásúak részére magától adódik. Erszényük bővülése után is kereteit tartsák változatlanul olyan szűknek, amilyenben még egészségesen mozogtak: amilyenben nevelődtek.

A nő, akivel ezt a felfogásomat eredménnyel elfogadtattam, mint az általam megtervezett matriarchátus első irányelvét, az enyémnél összemérhetetlenebbül magasabb társadalmi osztályból származott. Neveltetése tehát más úton vitte volna tán különben jó ösztöneit. De értelmes volt és ugyancsak szellemiszabadság-párti.

Belső akadályokkal nekem kellett megküzdenem. Az én örökségem az az alsó-népi zsugoriság volt, amit épp a jobb mód tud szinte betegesre növelni. Hogy lejjebb csavarjuk, sőt elfújjuk a lámpát abban a szobában, amelyből kimegyünk, az úgy az ujjaimhoz iktatódott, hogy még nemrégiben is azzal fakasztottam baráti vendéglátók körében mosolyt, hogy két teremben is lekattantottam a csillárt.

Békés megyei tanyák mély nyomorvilágában, honi beszprizornik zsivajában magyaráztam neki – ott kaptam bátorságot ésszerűnek elfogadtatni – akkor már eléggé végiggondolt, de gyakorlatilag még csak alig-alig megközelített álláspontomat. Szellemiekben, lelkiekben is gazdag volt. Egyetemet végzett, családi prédikátuma előtt ott volt a dr. philos; de tudományos – néplélektani – tanulmányokra a négersovány parasztgyermekeknek gyehennájába szállt le, szívében a káini faj megválthatóságának hitével.

Tízéves koromig tenyeremet nem érintette pénzdarab, hiába faggatom hacsak egy szemernyi élmény után. Egy mégis. Húsvét másnapján krajcárt üthettünk a játszmatárs piros tojásába; ha sikerült, mienk lett a tojás. A pusztán, ahol európaivá neveltek a tapasztalatok, nem volt pénz. Nemcsak képletesen nem, de valóságosan sem: ami keveset a béresek kaptak, terményben kapták. Termények cserekereskedelmével szereztük be mi is a szükségleteinket. A só, a cukor, a fűszer a távoli faluból úgy érkezett házunkba (a postás kordéján), hogy anyánk egy varázserejű könyvecskébe írta be, ami épp kellett. Sokáig éltem olyanféle hitben, hogy égi adomány; ilyenféleképp írtuk papírra mi, gyermekek is a Mikulás-esti csizmákba és a karácsonyfa alá kívánt holmit, játékszert és nyalánkságot.

A nagy természet szocialista, a gyümölcsfák, a búzamezők, a meghorgászható folyók ősien közösségelvűek, anarchista forradalmiságig dacolva az újkori – húszezer éves – önkényeskedésekkel.

Az igazi gondot mégsem a verejtékeztető szorgalommal és az önsanyargató fösvénységgel szerzett vagyon okozta. Keresetem ahogy jött, úgy ment, feneketlen kútba; abba, amelynek titkos mélyeit mind megbűvöltebben csodáltam…

Szabadságom biztonsága nyugtalanított; az anyagiaktól való függetlenedés holnapja. Meddig tart, lesz-e egyáltalán holnapja.

A természet nevelt, a természetbe vágytam vissza. De oda pár kell, magányos ember ott Ádám-kor előtti lénnyé, vaddá vagy szentté alakul vissza. Ez lett.

Kenyértörés

Hangyák

Milliószám fekszik a kertben, amit a szilfákról lever a szél, a fillér nagyságú, szív alakú hártya, középen a kis magocskával. Egy-egy hangya a föld alatti keltetőhelyükre vonszol ebből. De véletlenül se a lejárat mellől. Két-három, sőt öt méter távolságból hozzák, nyögve, verejtékezve, átkelve-bukva egész sor, egész halom hasonló kis ostyácskán.

Itt egy viszont egy halott bogarat hoz, legalább tízszerte nagyobb saját magánál. Már egészen közel van a lejárathoz, le-leteszi s kerülgeti a terhet, honnan is fogja meg alkalmasabban. A lukból seregestől tódulnak ki a testvér hangyák. Megszagolják, körbefutják ők is a zsákmányt, és cikáznak tovább. Egy sem segít.

Zelk, vacsorán. Olyanokat tud s mond el – Flóra biztatására – viselt dolgaimból, amikre én már nem is emlékszem. Amik tán meg sem ragadtak a fejemben.

Életében először 47-ben volt úgynevezett fogadáson. Egy asztalnál ültünk. Rákosi cercle-et tartva megállt mögöttünk. Így beszélgettünk; ZeIk már nem tudja pontosan, mi kellemetlent mondtam én Rákosinak. Távozáskor hátrafordulva – egész kísérete közepette – ezt irányozta felém:

– Na de azért én megbocsátok neked!

– De én neked nem – mondtam tréfásan én, Zelk szerint. S Rákosi arcán a kedélyes mosoly vigyorrá változott.

Még egy jelenetre emlékezett Zelk.

Ez tán a szovjet követségen történt. A csoportban álló írók közül Rákosi elsőnek hozzám intézte a szokásos kérdéseit.

– Na hogy vagy?

Erre akkor – boldog és szabad életünk éveiben – csak lelkes derűkeltéssel illett válaszolni.

Én – Zelk szerint – azt mondtam, szomorú hangulatban vagyok; mintha depresszió fenyegetne. Minden további – optimizmusra kanyarító – kérdésére ilyesmi volt a válasz.

– Túl fogsz élni mindnyájunkat! – búcsúzott végre Rákosi.

– Adja a jóisten! – mondtam én.

De Zelk: nem bizonyos, hogy nem azt mondtam-e:

– Adja a magyarok istene!

Holott egyáltalában nem akartam sérteni én Rákosit.

 

*

 

Remekmű is lehet fércmű, vagyis gazdag tartalom, nem neki való kötésben (amit bőrborítás helyett épp csak összefércelnek, a piaci vevő számára – innen a kifejezés). A Faust például remek verssorgyűjtemény, de annak, aminek készült – színdarabnak –, naiv tákolmány, nem volt még színpad, ami ne vetette volna le magáról. Tele ilyen alkotással minden irodalom. Egyik se tán annyira, mint a magyar.

Mi az oka, hogy a múlt században, amikor annyi a lángelménk, épp akkor oly sok a fárasztó „kötelező olvasmány”, az elvetélt vagy rosszul világra hozott alkotás? A bábák felelnek érte (ahogy a Faust-ért is).

Elámító a különbség a művek élvezhetősége dolgát nézve a kor közt, amikor az írónak olvasói vannak s amikor műértői. Balassi minden sora szíven érint, ma is annyira közelemben van. S a nála még közelibb Vörösmarty drámái – az ugyancsak remek verssorgyűjtemények – olvasta után nyugtalanul nézek körül: kihez fordulva íródtak ezek, ki felel azért, hogy ezek ilyenek lettek?

 

*

 

Szavak az állomáson.

– Meghalt! Meghalt!

– Istenem, jó istenem. Csak dőltem a falnak, ahogy Sanyi elénk olvasta azt a sürgönyt.

– Mikor kaptátok meg?

– Vacsorakor, nyolckor! Fél kilenckor! Mikor adtátok föl?

– Mindet pontosan délben; zárás előtt épp. Épp beértem.

– Biciglivel?

– Kilikasztotta az a büdös kölök, de egy pumpázás azért megmaradt benne a postáig.

És így tovább. Szinte hallani a tenyérütéseket, ahogy a rendtevő élet eltávolítja a dolgát végzett, de immár itt fölöslegessé vált halált.

Szó szerint

– Az elvtársak között itt az elvtárs volt elvonókúrán?

– Én!

– Használt?

– Valamit.

– Meglep! Szerintem az az elgondolás alapjában rossz.

– S a jó?

– Kijön a páciens, és két hónap alatt többletben megissza, vagyis a napi adagon fölül, amit a kúra alatt kihagyattak vele. Így aztán a fogyasztott évi átlag ugyanaz marad. Máshol kell megfogni a kérdést.

– Mégpedig?

– Adják ki a mennyiséget, ami mindenkinek járhat, de az időnek, a napnak megfelelően.

– Értem. Szombat este például.

– Például. Vagy bármikor, amikor a fogyasztó jogába nincs belenyúlva, de a munkahelyen sem eshet kiabálás, hogy így meg úgy.

– S hétközben aztán semmit?

– Hisz épp az a hiba, hogy most így gondolkodnak. De igenis adják ki naponként is, de akkor is beosztva. Délelőtt ennyit, délután annyit, este megint amannyit. Hogy a fogyasztóval ne essék túlzás, ha a nagyobb mennyiséget nem bírja. De magához a mennyiséghez azért csak van joga neki is, nem így van?

– Tökéletesen. Kipróbálta?

– Nekem egy olyan főnököm van, hogy annak a mondás szerint nem is a kezét kellene megaranyozni, hanem az eszét. Reggel a rendes két kupica, de aztán az üveg az ő szekrényében, tele, de ha megyek hozzá, az ordré: majd délben, Sándor bácsi. Fújás után aztán rögtön, de úgy, hogy a kezdésre megint kitisztuljon. S az üveg megint a szekrényben. Az enyém, s ha nagy murit csinálnék… de egyszer vagy kétszer ha ilyen megesett. Este aztán kezemben az egész, becsszóval, hogy reggelre megint minden rendben, mert másképp a kupicákra sincs vásár.

– Nem értem egészen. Az üveget ki tölti meg?

– A kantinból. Oda van letéve a fizetésből annyi, hogy naponta áthozzák. Beosztással – elvonással, de okossal!

– Értem. És szombaton?… De még előbb egyet. Honnan látta meg rajtam is azt a… vagyis az elvonókúrát?

– Benne van az újságban.

– Ne beszéljen. Melyikben?

– Amit itt a maguk tiszteletére csináltak, hogy kelljen a könyvük.

– Hol van egy olyan újság?

– Hol van, ott van, a színpad előtt annak a kirakóasztalnak a sarkán az a nagy stósz az mind az, de minek érte menni, hiszen magának ebben a kabátzsebiben is az van. Itt van e, fogja.

– Köszönöm, így állva nemigen olvashatom, mert kijár a szemüvegem üvege, de rögtön ha végzünk, elolvasom.

– Nem lesz az olyan rögtön, még ilyen este ide az iskolásokat megint összeszedik. Nagy szeretettel van benne, hogy magát óvni kell. Megbecsült ember maga.

– Maga elolvasta?

– Elolvasom én magának is. Itt van e, itt lesz e mindjárt, ahol tántorog. Attól fogva, hogy Párisból megjött, pályaútját aggodalommal kellett nézni az ingadozás miatt. A kartárs jött meg csomó írással Párisból?

– Én.

– De hisz itt is a képe. Előrehaladó lépteit a bizonytalanság jellemzi. Na, ha Párisban járt, akkor már magától is megkérdem: igaz, hogy ott egy pohár fehér bor a reggeli?

– Sokaknak.

– A pálinka olyan drága?

– Nem tudom.

– S a bort csak úgy magában? Vagy egy kis disznóságfélével?

– Csokoládéval!

– Ne mondja! No, adom vissza, tessék, ott a vége felé van, hogy milyen szeretettel lett maga támogatva a nehéz fordulókban a jövő érdekében.

– Köszönöm. De… nem tréfaképp mondja maga ezeket itt nekem?

– Miért mondanám, ha nem így volna?

– Nagyon jó csillogása van a két szemének, egyiknek szinte jobban, mint a másiknak; mintha csak versenyeznének egymással.

– Ezt nekem már az iskolában a tanító is mondta, hogy mintha ürge kandikálna ki a szemgolyómból. Azért téved, ha azt hiszi, hogy ez máshonnan van. Hasznos, jó szemek ezek, ezek vittek a szakmámra is.

– Micsoda a kartárs?

– Precíziós műszerésznek tanultam.

– Műszerész, itt az ország legmesszibb sarkában?

– Annak tanultam. Itt kocsibelsőrész-mosó vagyok, benzinnel.

Osztályvizsga

„Ha lovas páncélban jön, én már félek” – ez egy középkori jobbágylány sóhaja.

Útiöltönyül nyilván Petrarca is viselt páncélt, Janus Pannonius is.

De az, ahogy, ahonnan a sóhaj száll, ezzel alig változik.

Hogy a világon kik járják az utakat páncélban, akarom mondani gépkocsiban, vagyis hogy milyen lelkületet, milyen szellemet fed ma a fém, könnyen megállapítható, sőt statisztikába jegyezhető. Utasai véleményjelző készülékkel, teszttel vannak ellátva. S a lélek színösszetételét, a szellem magassági-mélységi hullámjátékát világgá zengi, százméteres körzetben, mihelyt a gépkocsi megáll, s utasa megfosztva a vezetés elmemunkájától, gondolataival magára marad, s így nyomban megindítja járműve és életformája immár elengedhetetlen tartozékát, a rádiót.

Választéka, hogy mit harsoghat világgá, óriási, a hangközvetítő ipar fejlődésének jóvoltából. Akkora készülékből, mint a tenyerem, Tokió zeng. Mit zeng Tokió és San Francisco? Értem a szöveget, hetven nyelven, nem azért, mert elsajátítottam őket, a dallamukból következtetek rájuk. Ugyanerre vagy csak hajszálárnyalattal másra magyarul ezt adta rendelkezésemre élvezője.

A parasztok azért beszélnek hangosan, durván, türelmetlenül, mert legtöbb közlendőjüket állatokhoz – barmokhoz és disznókhoz – intézik, s azok ezt csak négy-öt ismétlés után értik meg. Némely nyelvben így még állati hangok is vannak. De az állatoknak a jellemük is visszatükröződik a kezelőjükön. A lovász modora más, mint a halászé, vagy azé, aki a községi bikát hasznosítja. Az erdőkerülő és a kecskepásztor nemcsak szagról különböztethető meg.

A jellem ilyen természetes szakosodása figyelhető meg a géperejű járművek kezelőin, illetve ápolóin. Ezeken belül más a kétkerekű és négykerekű járművek állandó használóién. S megint másként alakul a jellem s annak megnyilatkozása, hogy a jármű egyéni tulajdonunk-e, vagy állásunk járulékaként van szolgálatunkban, valamint hogy a jármű kormányánál vagy hátsó ülésén foglalunk-e helyet.

E körülmények egyike-másika már a számtábláról megállapítható. Van szám nélküli tábla is, de jelzés ezen is van, s nyomot ad a jó szemnek. Hátsó ülésen egyenes derekú hölgy, számtáblán aranyozott korona, fölzárt ívekkel, kereszttel az angol királynő, kereszt nélkül: a holland királynő.

 

*

 

Mindenfajta műélvezet kétszakaszú. Amikor megismerjük az alkotást, és amikor megtárgyaljuk. Jó végignézni egy színdarabot, egy író és egy színészgárda teljesítményét. Még jobb hozzáfűzni a szünetben a magunkét.

Az utóbbi nemegyszer fontosabb az előbbinél. Semmit nem élvezünk úgy, mint a saját okosságunkat. Annak kifejezését, megalkotását, akár szóban, akár írásban.

Korunkban, megállapítható, nem egy mű annak köszönheti sikerét, hogy ha élményanyagot nem is, beszédanyagot annál többet nyújt. Élvezeti tárgya nincs, de vita tárgya egy földrészre, egy évtizedre való.

Brecht nem melegíti föl a színháztermet. De fölforrósítja a kritikusok havi gyűlését az akadémiai kiselőadóban. Az epikus dráma fából vaskarika. De vizsgálgatni, hogy igazán az-e, micsoda alkalom a lelkesülésre, találgatásra, beavatkozásra annak, aki soha semmiféle karikát nem csinált, nem fog csinálni, mert nem tud csinálni, épp csak akar csinálni; pusztán azért, mert föltételezi, hogy lehet. Mert képzelete van neki is.

 

*

 

Ki tanul még szónoklástant? Retorikát?! Diákkorom gimnázistáinak még egy álló esztendeig volt tantárgy, a stilisztikai és a poétikai év után, annak mintegy betetőzéséül. Százezrek tudtuk betéve Kossuth, Deák, Cicero és Cato egy-egy remeklését.

Ez a műfaj is eltűnőben. A szónok akkor megbízható, ha dadog. Maga a szakma is eltűnőben. A világ (a század, a siècle!) a külsőségek tanúsága szerint depolitizálódik. Ez az első meghökkentő tapasztalatok közül való.

 

*

 

Akkor már ismertem azt a járást is, azt a lépésrakást, ahogy a napernyős hölgyek és a szürke keménykalapos urak kiszálltak a hintókból, s megindultak a búzamező közti útról a vad július fényében és szalmaszagában az aratás megszemlélésére, és kerekdedségük ellenére a tarlón olyan könnyű-vékony mód lebegtek, mintha…

Gondolákból léptek ki, de azt csak ők hitték, hogy a Rialtóra.

Abban az évben rengeteg volt az ürge. Amerre a határban az ember nézett, hátsó lábukra állva füttyentgettek egymásnak, egy intésre úgy huppantak a lukjaikba a föld alá, mint vízbe a békák. Így tűntek el egyszerre a hintóbeliek is. Nem maradt a határban csak luk és luk.

Semmi meglepő ebben, mert mindez 1896-ban történt, s nem is az én fejemben lelt sírontúli életet, hanem ennek a nyugalmazott vasutaséban, aki vendéglői asztalomhoz telepedve épp az imént elbeszélte.

Idősebb emberrel kevésbé legyünk hitványak, mint fiatallal. Megeshet, hogy épp nálunk csordul túl a pohár, s ami hitványságot egy életen át csak kapott és tűrt, egyszerre nekünk fizeti vissza.

 

*

 

Colette egyik levelében (a színésznő Marguerite Morenóhoz) leírja, hogy faluja egyik tavából eltűnt minden hal. Hiába halásztak. Végül találtak még egy utolsó halat. Egy óriási csukát. Sovány volt, halálra ítélt. Az falta föl a többit.

 

*

 

Igazságunk, mint a szagunk.

El csak a magunkét viseljük.

Úgy-ahogy.

Azt még meg is szeretjük.

Ha konok.

 

*

 

A hatalmas – tíz méter magas – vitorla aránytalan a csónakhoz. Akár a lepkéhez a szárnya. Így urai a szélnek? Vagy a szolgái?

Könyvre könyökölve hegyen hasalok vakító délben, szélben, tó fölött. Ki mondja, hogy arcom elé az imént nem két vitorlás libegett föl a tóról? Kézenfekvő a magyarázat: lepkéket lengetett ide-oda a szél akarata s a – szerelemé! De hát a szemtanú?! S a tárgyi bizonyítékok?!

Olvasmányom néplélektani szakdolgozat (Cl. Lévy-Strauss: La pensée sauvage; 389 l. 1962, Plon, Paris) afrikai adatokkal. A sorok így bennszülött teherhordók; sovány fekete vállak cipelik a súlyos közlendőket, kimeríthetetlen libavonulatban. Fölöttük csapongó-küzdő, aránytalan lehetőségeikkel szárnyaló pillangók. Tudom, hogy voltaképpen vitorlások, s hogy „áttűnés”-ből, elmém jóvoltából jutottak a könyv sorainak egébe, illetve a feketén kígyózó karaván delébe, ebbe a fényes szélbe – s ezt kellene most összeadni, azaz a hírlapok nyelvén megnyugtató „közös nevezőre hozni”. De legyek csak inkább nyugtalan, ha a teljesség ezzel jár.

Legyen szabad most minden átmenet nélkül Sarkadi Imréről beszélnem.

Két éve halt meg. Ismerik a körülményeket. Egy vidáman eltöltött este, mélyen az éjszakába nyúló este után, ahogy jókedvű társaságával egy festő barátja hetedik emeleti műterméből távozóban voltak, már jól lent a lépcsőházban, ő egy gondolatra fölhökkenve hirtelen visszafordult az imént elhagyott lakásba. Mire barátai az utcára értek, már ott volt ő is a kapu előtt, megelőzve őket holtan, széttárt tagokkal, szétloccsant koponyával.

Nekem, mondhatni suhanc kora óta „jó barátom” volt, ezt akartam mondani. Irodalmi fölfedezettem volt; kedves, folyton dorgálás alatt álló vidéki édes öcsém, tagtársam, még a Parasztpárt első napjaiból; reménységem, hogy nem gyöngül a magyar irodalom. Okos vitatársam. S ráadásul még balatoni szektatársam is.

Vitorlása volt, a vitorláskikötő helye Siófok. Első vitorlabontással legtöbbször Tihanyt vette célba. Elszáguldott a ház előtt, hirtelen „kreutzolt” egyet, neki a parti halászbárkáknak, s már kezdte is hármasával a hegyi házhoz vezető lépcsőket.

Magas volt, vékony, örökké mosolygós, de a mosoly vonásait szinte nyakfordításába, felső teste hajlításába is átkormányozó. Mindezzel oly magától értetődő volt, oly természetes, hogy érkezésére az ember alig emlékezett; ott volt, mintha mindig ott lett volna.

Lejöttem a felső kertből, s ahogy ott leltem a ház előtti padon, az volt újdonság, hogy fölállt s üdvözölt. Odatartozónak éreztem.

Ilyen formán hatott okossága is. Beszélt, ugyancsak sűrű nyakhajlításokkal s mosolyogva, ha mással nem, a szemével. Mintha csak a szót szaporítaná, hogy valamivel mégis betöltődjék az a néhány perc. S egyszer csak ott volt, megint éppoly észrevétlenül, ott állt oly természetesen, hogy szinte tapinthatóan (oly érvényesen vagyis cáfolhatatlanul) egy nagyon is szerves gondolat.

Két villanypólus szikráztatta egyéniségét. Okos volt. És megvetette az okoskodást.

Minél többet szedett magába, annál egyszerűbb akart lenni. Nyilván az vezette már diákként a mi parasztmozgalmunkhoz. Apja afféle duhaj dzsentri volt, anyja parasztlány, tán szolgálóként került a házba, amelynek aztán – hamaros haláláig – „úrnője” lett.

A különös, de mégis oly természetes frigyük remek gyermeke – szóval erről sosem beszélt. Annál többet mozdulataival, különösen vegyített gondolataival, írásainak „úriasan” fölényes és ugyanakkor fogcsikorgatóan tiborci mondataival. Dózsa György szelleme lakott benne társbérletben Krúdy homokfutón vágtató hőseivel.

A részegeket angyal, a hívőbbeket Szűz Mária vezeti. Mintha ilyen célzattal ivott volna. Komolyan, szinte elvhíven ivott. Tántorogva is így kelt át azokon az éveken, amelyen annyian az egyenes, a katonásléptűek közül is megcsúsztak. Szomorú volt, de szívós.

Irályáról, irányáról ma elismerően is, feddőleg is illik nyilatkozni. Holott most derül ki: tévedéseiben is mennyire makulátlan volt.

Feleségem is, a család is fiunkként szerette. Mindennek ráadásaként tudniillik az a humor kísérte minden szavát és szemhunyorgását, hogy alkatban, arcban, fejformában, de még mozgását nézve is hasonlított rám. Nem kis dolog, ha az ember húsz év távolából nézhet hátra a tükörképére.

Én tegeztem őt, ő magázott. Afféle ungorkodó bátyám uram – öcsém uram – viszony volt köztünk, semmi tekintélyt nem ismerő libertaire-ek közt. Ebből ilyen mondatok fakadtak:

– Gyula bátyám, tele a demizson, süt a nap, fúj a szél, Keszthelyig végtelen a víz: gyerünk!

Egyedül ment. Olyan utakra, amilyet a következőkben is leírt.

Írótoll és élet ennél nehezen kerülhet közelebb egymáshoz.

A toll ugyanis már eleve a kezemben, amikor megjelenik íme az élet, azon valóságosan, ahogy az utcán jár.

Itt írok (egy regényt fordítok) a szabadban, a ház előtt, a nagy fenyő alatt, 1963. július 8-án hétfőn, délután. Csuklómon az óra. Negyed öt. A kertkapun József jön be, a halász; illetve most, élete vége felé (hatvanéves) úti munkás. A kaput vizsgálgatja. Rögtön itt lesz és szavakat mond. Azon melegén ide fogom írni. Kísérletül, milyen mikor az élet s az irodalom egymásba serceg.

Nyilvánvaló – nem, elkerülhetetlen –, hogy ne nyilvánuljon meg egy darabka élet még ennek a különben ugyancsak szófukar Józsefnek révén is. Jön. Rajta leszek, hogy az én kezemben a toll s előttem a papiros annyi legyen, mint az ő kezében a kapa meg a föld: híven fogok dolgozni. Megáll? Nem. Csak egy fölösleges kacsot tör le az egyik tőkéről. Jön, jön, jön.

– Jó napot! Megint csak bötű, bötű.

– Jó napot! Mit csináljak? Épp most fanyalodtam rá, ne múljék teljesen hiába a nap. Nézze el, hogy közben is firkálok még itt, ne vesszen el, ami a tollamban volt.

(Kávédaráló, Józsa, Mátéék, erről majd később.)

– Átdugom a sövényen ezt az öntözőt, az Illyés úr meg majd eressze meg a csapot, ha nem lesz röst rá, amikor szólok.

– Hisz mindjárt esni fog. Már csöppent is két pici csöpp a papirosra. Ingyen lesz víz, de sok.

– A vóna jó.

– Nézze, hogy kecskézik a tó is. Vihar lesz.

– Eső akkor se. Tihanyba?

– Odaát már zuhog.

Nincs válasz, József a locsolócsővel babrál. Át kell irányoznia a fölső sövényen, s aztán a kis dűlőúton, amely a lenti kertet a fenti gyümölcsöstől elválasztja.

Három méterre foglalatoskodik tőlem. Odaszólhatnék neki. Azonnal. Leírom gyorsan az itt majd bevezetőként szolgáló sorokat. Az írás és a beszéd szimultán rögzítés a hetedik bekezdésnél kezdődik: a – Jó napot!-nál. Leírom ide még a zárójeles rész értelmét is. A délután eleje két régi, agyonkoptatott forgójú kávédaráló megjavításával, majd a szíves Józsa doktor által meghozott tükörlapnak, az egyik szekrény ajtólapjának a beszerelésével – saját kezű munkámmal – telt el. Az egyik – a rézből való – kávédarálót még tavaly a kaposvári ócskásboltban vettem, s mindmáig használhatatlannak gondoltam. Máté János, a lenti autószerelő barátom világosított föl – az ő satuján akartam ugyanis a rovátkákat (edzett acélban!) újra reszelni vagy hidegvágóval újra kalapálni – hogyan tudnám eredményesen megjavítani; a forgató tengely felső megszorításával vagy egy karika…

– Mikor esik ebbe a Tihanyba? Semmikor.

Nem felelek neki azonnal, legyen időm az olvasható leíráshoz.

Csönd. Kisvártatva:

– Ha erre bóklász is a felhő, a nyaralók továbbimádkozzák. Azoknak nem kell.

– Az istenhez meg azok vannak közelebb.

Most ő nem felel.

Előre leírom. Szó szerint ezt fogom mondani:

– Hallottam olyast is, hogy az a sok kőhegy oszlatja el innen a felhőket: a fölfelé tóduló melegükkel.

– Beszélnek, beszélik. Menj a nemjóba te is.

A gumicső hollanderjét nehezen lehet a vízcsap menetébe belecsavarni.

– Várjon, én kiismertem már a fortélyát.

(Fölcsavartam sikeresen.)

– Akkor átkerülök, s húzom ki túlról. Ha szólok, majd tessék megereszteni a csapot.

– Nézze, még egy csöpp, már itt a kezemen is. Többet kap maga vizet a nyakába, mint amennyit ráöntöz a paradicsomára.

Józsefben semmi humorérzék. Noha jókedvű, mosolygós ember.

– Nem félek tőle.

Munkaruhája olyan olajos, poros, meszes, hogy már csak hellyel-közzel kék.

– Ezt a szép új ruhát, legalább ezt félthetné agyonpocsoltatni.

József megnézi magán a ruhát.

– Nem az új ruhám ez – mondja, miután ellenőrizte. – Az új az otthon van.

Ennyi volt a beszélgetés.

József fölment a kertbe, én megeresztettem a csapból a vizét, s most megint itt ülök a szellem birodalmában.

Semmit sem hoztam amonnan, a valóság világából semmi lényegeset nem „mentettem” át.

Mikor a magnetofon divatba jött, azt gondoltam: az lesz ez a regényművészetnek, mint ami a fényképezés a festőművészetnek. Azáltal, hogy a másolási résztől fölszabadította, egyben az igazi – a nagyobb – föladatra késztette: a művész teljesítendőjére.

Betenni egy hangfelvevőt egy iszákos házaspár ágya alá a pofozkodásuktól az egymásba békülésükig, aztán a kocsmába, ahonnan eljöttek, aztán egy zálogház pultjára, egy műtőterem operálóasztala, egy bíróság pulpitusa alá, s lemásoltatni a szöveget egy gépírónővel, ellátni címmel s a szerző nevével – s megvan az „igazi” naturalista regény, amelyre Don Passos és Sartre áhított. A hiteles „élet”.

S amiből én is idevonszoltam egy darabkát. Adatul arra, hogy mi után – milyen anyagból – lehetne kivonni az élet eszenciáját, már művészi eszközzel.

A nagy dolgokkal való foglalkozás naggyá tesz. Naggyá tehet; naggyá képes tenni.

Művésztől, tudóstól, államférfitól elvárnánk, ha már kitűnőt csinál, maga is kitűnő legyen. Értve: kitűnőnek szülessék. Így látjuk logikusnak.

Nincs így. Semmi nem indokolja, hogy a jó kép, a jó vers csinálói közt kevesebb csibész legyen, mint a jó cipő, a jó halkonzerv csinálói közt.

Sőt! Mivel az előbbiek ingatagabb szakmák, hamisat több költő vet papírra, mint kettős könyvelő. Festő ma már többet csalhat, mint a fényképész.

De aki a Szent Péter-templom megépítésével bíbelődött vagy a veszettség legyőzésével, az – tárgyához arányosodva – lelkileg is megnőtt. Einstein nem lehetett kicsinyes, a keze nem járhatott rá. Petőfi civilben sem hazudhatott, oly igényes démonokkal társalgott.

Köze annak lesz a művészethez, akinek kevés egy sors: önmaga. De mi is fűtötte azt a rengeteg kiszökést és kimenekvést, azt a töméntelen évasion de soi-t?

 

*

 

Az örök ellentét. Búskomoran, gyászos arccal – mert hisz élni amúgy sem érdemes – azt prédikálni, mondjunk le a férfiasságról, végezzük térden könnyünket szipogva, ezt a néhány évtizedecskét, ami még hátravan. Vagy pedig – s én ezzel fertőzném, ha módom volna rá, aggastyán kortársaimat, töltsük élcelődve, fütyülve – még esetleges golyók fütyülésére is – emelt fővel ugyanazt az időt.

Tavaly, két éve? – van, gondolom, már három is, hogy odaajándékoztam Sándornak azt a pár jó cseh szandált, amiben ma idejött, szőlőt kapálni. Szeretettel nézem őket ott az idegenben is, az erős, jóléptű lábakon. Megviselődtek alaposan, de állják keményen az időt, a halászmunkát csakúgy, mint a vincellérit. (Sándor is ezt a kettőt gyakorolja.)

Magát Sándort is a szokásosnál valamivel több jóérzéssel nézem. Mintha valamiféle rokonságba kerültünk volna. Nem vér szerintibe; hanem komasági, apósi félébe. Kellemes, humoros érzés. Holott gyűlölettel, utálattal váltam meg a szandáltól.

Az egyik, igen, fölismerem, a jobb oldali embertelenül megkínzott. Két hétig törte, végül már véresre a sarkam fölötti bokaizmot, míg erőt vettem a zsugoriságomon, s megváltam tőle. És persze ikertársától.

– Nem tör?

– Nem.

– Kezdetben sem?

– Nem, kérem. Passzint jó lett azonnal. Passzint megszolgál így nyaranta.

Indulóban van. Kiadja a menésre a parancsot a lábának, de mielőtt lépne, fölemeli egy kicsit a jobb szondált, aztán a balt: lássam, milyenek. Azt látom, hogy a szandálok azóta se láttak cipőkrémet.

S most már megy Sándor, s vele, meghökkentően furcsán, a két szandál, mint egy-egy hajdani szerető, akikkel nem voltunk ugyan nagyon jóban, se testileg, se lelkileg, de akik iránt a viszontlátás mégis valami kellemeset idéz föl.

Szolgalelkűségét legkevésbé annak mondhatjuk szemébe, akit szolgalelkűségéből akarunk kinevelni. Nagyon közel kell férnünk hozzá, hogy ezt megtehessük.

Minden emberi rossz tulajdonság közt engem legmélyebben a szolgalelkűség háborít föl. Felnőtté eszmélődésemnek tán legnagyobb élménye ez volt; a gerinctelenség, a lakájkodás megtapasztalása.

Hát mikor közvetlen környezetemben láttam. Azok részéről, akiket különben szerettem, akikre fölfelé néztem. S amikor egy egész társadalmi réteg jellemvonásai közt fedeztem föl. Egy embertől csak elviseljük, hogy gazember. Az egész emberi fajtól már bajosabban. Így van: a közösség rossz tulajdonságai, amelyhez tartozunk, annál nehezebbek számunkra, minél nagyobb a közösség. Még családunk is lehet megvetendő. Osztályunk már nem.

Népünk pedig egyáltalában nem.

 

*

 

Van egy ökölvívófogás a csapások elhárítására: az ellenfél karjai közé szorulni, a mellére tapadni; kiküszöbölni azt a távolságot, ami az öklök lendítéséhez szükséges.

Majdnem ilyen a fogás, ha olyanokkal vívunk az igazságért – olyanoknak mondjuk a szemébe az igazságot –, akiket ezzel csak edzeni s nem leteríteni akarunk. Mielőtt vakon leütnének bennünket, hozzájuk kell fordulnunk; a világ szemében – de az ő szemükben is – azonosnak kell lennünk velük.

Ezt tettem én ösztönszerűen a Puszták népé-ben; de más társadalmi forrású írásomban, versemben is. Az a merészség kísértett, hogy egy néprétegre, amelyet addig szabadnak mákonyoztak, egy népre, amelyet konokon hősködésbe részegítettek, ráolvasni jeleit nemcsak a szolgaságnak: annál egy súlyosabb állapotnak, a szolgalelkűségnek.

S abban a hiszemben tettem, ha nem azt mondom, hogy szolga vagy, hanem azt, szolgák vagyunk, vagyis így a karjaiba nyomulok, annyira azonosulok vele, hogy szinte fedezem a világ megvetése elől, nem ér különösebb csapás, mondandóm végigmondásáig magam is fedezve leszek.

Tévedtem. Akikért szóba kezdtem, megértettek. Megkaptam, amit író igen ritkán: a könyvnek közéleti hatása is lett, még azok sorában is, akikről írtam. Ezek az azonosulásért azonosulással fizettek. Az irodalmi életben azonban én lettem a szolga, hovatovább a szolgalelkűség holmi mozgó szobra. Nemcsak a pletyka ábrázolt ennek. Kinyomott betű is, előbb csak itt-ott néhány becsúsztatott sor, aztán rengeteg, erdőnyi. A Puszták népe igazi méltatása a Szép Szó-ban például egy öt-hat oldalas jellemrajzban történt bizonyos Illyepusztairól, aki minden nyitva felejtett szerkesztőségi hátsó ajtón besündörög, minden kávéházi asztalhoz odatolja a lakájvigyorát, minden politikai szekér lőcsére ráakasztja a helyet foglaló, a kortes tarisznyáját és így tovább.

A többire nem emlékszem, a cikkből elég volt az az egy olvasás, a friss. Azóta huszonöt év telt el; az érdeklődő ma tárgyilagosan vizsgálhatja nemcsak a festék anyagát, hanem azt is, igazolódtak-e azok a festékvonások, amelyek Illyepusztai jövendő arculatát is rögzítették. A remek tollra, helyesebben svungra valló hosszú cikk névtelenül jelent meg. Fiatal íróba, aki éppen a szabadságnak az akár magányosan is híven megvívandó harcáért, s nem fitogtatott, de annál elszántabb bátorságért lángol s így keres társakat, hidegebb dárda ritkán repült.

Egy karámban nőtt írók csalhatatlanul fölismerik egymás írását félmondatokból is. Nemcsak azt tudtam, ki írta a cikket; azt is, kik vezették kezét, hogy tökéletes legyen a kép a típusnak tekinthető szolgáról. Ma emigrációban vannak. Nem szeretem a vitát, amely olcsó diadalt ígér eleve. De az eltelt évek alatt – hol az én, hol az ő próbáik során – föl-fölmerült bennem: ki volt eredendőbben szolga?

Huszonöt év távolságából egy mozzanata fáj idáig e mai napig ennek a régi eseménynek.

Minden iskolavégzett magyar ember betéve tudja József Attila Ars poetica című versének ezt a szakaszát:

 

Én tullépek e mai kocsmán az értelemig és tovább józan ésszel nem adom ocsmány módon a szolga ostobát.

 

A szolga itt is én vagyok. Kaptam a figyelmeztetést nem sokkal a vers megjelenése után. De nem a költőtől.

 

*

 

Tavaly (tavalyelőtt már?) népgyűlésen – a Gólyavár közönsége előtt, hozott rám éles személyes támadást a Sötét című versem félreértése. Ez a vers hitem és szándékom szerint egy nyári határban tett éjszakai gyaloglás hangulatát festi csupa tárgyilagos, szigorúan csak onnan vett, oda való motívummal. Ha sajnálkozva is, de bensőmben nyugodtan fogadtam a félreértést, amely a verset – allegóriának bélyegezte. Az allegóriát múltszázadbeli, tehát napjainkra elócskult műfajnak tartottam; eszközül használását, mondhatnám, írói igényem tiltotta. Valóságszemléletű versíró vagyok; nemcsak az allegóriát nem állhatom, hanem közelebbi származékát, a szimbolizmust sem. Egész munkásságom leheli ezt. Nem volt kételyem tehát, hogy igazamat egykor maga a letaglózott vers kivívja. Segédkezésem nélkül is fölkel, letisztítja a port s a szennyet nemcsak magáról, hanem rólam is; merőben azért, mert ami történt, nyilvánosan történt.

 

*

 

A támadás genezise, ahogy akkoriban elmondták, a következő. Egy irodalmi vacsora után írói összejövetel volt. Valaki odavitte afféle irodalmi primőrnek az Élet és Irodalom csak másnap megjelenő új számát. F. J.-t fölháborította, hogy nekem két versemet az övéivel egy oldalon nyomtatták ki, mégpedig azokat helyezve a tördelés szerinti jobb helyre. Már ez ellen tiltakozott. Elolvasva a verseket, ő mondta ki elsőnek, hogy azok „pesszimizmusa” szocialistaellenes, sőt a mai rendszerre vág. Rögtön még onnan fölhívta telefonon X.-et, majd Y.-t (állítólag!) s még két embert.

Azt hiszem, most is ilyesmi történhetett.

J. volt? Nem mondom.

De az Új Írás mai számában épp Egy pesszimista költőhöz címmel közöl két verset, s azokat, azt hiszem, üldözöttségi mánia nélkül is magamra érthettem. Ilyen szavakkal illet: „te… beteg állat” (most valóban az vagyok), „vak hazug”, „vad bolond”.

A dolog lezárásául mégis leírtam kétmondatnyi választ. Ha nem teszem, folyton arra gondolok – ezzel az idegzettel! –, hogy valamit tennem kell.

„Hitvány” s „gyáva”. A sérteni vágyás előtte járt a logikának. Denunciáló levelet álnéven írni valóban hitványság és gyávaság. De ki ír – gyáva főképp – saját maga ellen denunciáló levelet?

A Magvetőnek – 958-ban – átadott versgyűjtemény kéziratából a lektorok ki akartak venni 15–20 verset. „Jobb, ha a minisztériumbeliek nem is látják.” Nem volt kifogásom az ellen, hogy a kötetből versek kimaradjanak. De nem akartam senki előtt alakoskodni, legkevésbé az „illetékesek” előtt; a „fórum” előtt! Hisz okom se volt rá. Nem mondhatták egyik versemre sem, hogy szocialistaellenes. Még csak azt sem, hogy rezsimellenes.

 

*

 

Beszéld el, ah…! hogy gyalázat reánk! Nem elég, hogy mint tölgy kivágatánk: A kidült fában őrlő szú lakik… A honfi honfira vádaskodik.

 

Ceruzáért mozdul az ujj, idézőjelbe legalább azt a honfi-t. Szép honfi; denunciál.

Új úton a Balaton körül

 

Eötvös Károly háromkötetes nagy műve mindmáig az egyetlen szépírói ábrázolás a Balatonról.

Nagy fogyatékossága épp az, hogy szépírói.

Ha Eötvös Károly a maga idején a néprajztudósok szerénységével – azaz igényével – indul nevezetes balatoni útjára, kincses ládával tér vissza, tele népi legendával, hagyománnyal, hiedelemmel, mesével: Bartók, Kodály, Vikár, Györffy előfutára lesz. Hogy a hallottakhoz ő nemesi kúriákon, táblabírák pinceszerein jutott? Bizonyos távlatból azok lakói is nép; ha közvetve, ott is még a népi tudat forrása bugyog.

Eötvös azonban, a kitűnő fogalmazó, a mezőségi magyar nyelv könnyed fordulatosságának és gazdag árnyalatosságának pompás kezelője, úti beszámolója közben is prókátornak bizonyult: amit kimond, annak jogi hitelt igényel. Mert ki a prókátor? Akinek úgy kenyere az igazság, hogy nem annak, hanem abból él; hogy nem az igazság megnyerése, hanem a pör megnyerése a fontos; akinek törik-szakad igazának kell lennie valami vita végén.

Eötvös ott is tényekkel szolgál, „adatokat” hoz, ahol csak szóbeszéd volt. Mintha az irodalomnak nem épp ez volna az aranybánya. Eötvös az irodalmat – azaz bennünket, az utókor tagjait is – egy óriási Abbázia kávéháznak tekinti, törzsasztal vajdájaként fújja a szűzdohány füstjét és a füstté alakított vidéki szűzi hagyományt. Végül az is baj, hogy nem minden adata légből vett. Attól ugyanis, ahogy ő keveri az átvetthez a magáét, a színtiszta monda is felemás: kitaláció. Ő maga pedig írói alak helyett figura, élő, az igaz, egy korban, egy környezetben; noha ugyanott fejedelem lehetett volna, ha alakjainak jogot ad: képessége szerint élteti őket.

A Balaton partmellékére érkezők két csoportra oszthatók. Hazaiakra és külhoniakra.

Példásan működő, egyre igényesebben fölszerelt szállodák s éttermek fogadják ezeket is, azokat is.

E motel hatalmas étterme például olyan ízlésesen modern, hogy Le Corbusier legédesebb unokája tervezhette volna. Berendezése – a damasztabroszsor, a terméskőbe illesztett italpolcok palackütegei, a zenekar emelvénye, rajta a dzsesszdob angol fölirata – oly hitelesen fényűző, hogy akár Juans-les-Pins-ben várhatná a vendégeit, föltéve, ha Juans-les-Pins változatlanul a legelőkelőbbek közt is a legelőkelőbb fürdőhely, mint amikor mi próbáltunk nagyvilági regényeket végigolvasni. A frissen vasalt maître d’hôtel – akit nyugati műveltségünk megbocsátható fitogtatásául – legyen szabad egyetlenegyszer mâitre motel-nak hívnunk, a csontjai legkisebb forgójáig maga a megtestesült fővárosi udvariasság és emelt fejű hajlékonyság, amit csak kiemel, hogy termete éppoly stílusosan terjedelmes, mintha Chez Maxim’s piros szőnyegén járna föl-alá. Mellesleg maga a piros szőnyeg is húzódik olyan választékossággal, mintha a Maxim’s-ban simulna a talpak alá. A kiszolgáló személyzet, nem tudom, szokás-e még pincért mondani, egyszóval tehát a fehér kabátos, frissen borotvált, példásan megfésült pincérek nem kisszámú hada oly fürgén és fegyelmezetten működik az asztalok közt, mint egy óramű: mint egy nagy pantomim balettkara, amikor a táncfelügyelő a színfalak között áll.

Nem, itt még egy walesi herceg is nyugodtan megjelenhet s végigehet egy ebédet, akár egy hosszú, közös asztalnál. Semmi zavart nem észlelhet, még azt sem, hogy kandi tekintetek szájába szögeződnek, vajon rangjának megfelelően rág-e, vagy kezét figyelik, előírásosan tesz-e különbséget a villa és a kés használatában. Ilyen emberien Maxim’s-nál sem ehet.

Nincs látvány épp ezért tanulságosabb és ugyanakkor meghatóbb, de a könnyezés határáig, mint amikor egy ilyen fejedelmi hely díszes üvegajtaján egy bányászházaspár lép be, öltözékén s pillantásán hordva nemcsak azt, ahonnan jöttek, de azt is, most jöttek életükben először ilyen helyre. Növeli a látvány megható, mondhatni nemesítő voltát, ha az üvegajtón, majd a szentély módjára díszes zenekar emelvénye előtt nem egy bányászcsalád halad el, hanem negyven vagy ötven. Még fokozódik az érzelemnemesítő s ugyanakkor tudatfinomító hatás, ha az a bányász- vagy földművelőcsoport Bulgáriából, Szlovákiából vagy Montenegróból, ilyképp tehát külföldre is először érkezve halad el az üzletvezető kalauzolásával a pici zászlócskával megjelölt asztalhoz, amely mellől az odasorakozott pincérek épp húzzák el s kínálják a székeket – szokásos megtisztelő testhajlítással. Hátha még ezek a gyűrött ruhájú, nyakkendőtlen vagy nem megfelelő nyakkendőt viselő szlovákok vagy románok mindezért mosolyogva magyarul mondanak köszönetet.

A szociológusok s pszichológusok körében újra s újra fölmerül azoknak a népeknek a megfigyelése, akik egész történelmi korszakok és életformák elkerülésével lépnek a fejlődés egy-egy magasabb fokára. Akik helyváltoztatási eszközül a lovaskocsi, a vonat, az autó kihagyásával a rénszarvasszán után rögtön nem is repülőgépet, hanem helikoptert vesznek igénybe. Akik a varázsló tam-tam körtáncából vagy a sámán lúdvérrel rajzolt frászkarikájából agytumorukkal egyszeriben svéd gyártmányú műtőasztalra kerülnek, altató álarccal orrukon. Nem hiszem, hogy az idevágó vizsgálat valamivel is más lelki képet adna, vagyis egy új, általunk is bámult eszköz megismerése ott más hatással járna, mint Kaposváron az első televízióé.

A parvenü első jelentése franciául az, hogy megérkeztem, s csak a második az, hogy máris pökhendi vagyok. Az elsőből nem szükségszerűen következik a második. Vizsgálatot így jobbadán azok érdemelnek – akik eleve olyan pökhendiek, hogy minden új érkező pusztai láttára – viselkedjék az bármily szerényen – betegesen reagálnak: valamiképp veszélyeztetve érzik magukat. Ez a magatartás a társadalmi haladás kimutathatóan legnagyobb kerékkötője. Mivel a jelentkezési módja elég közismert, s további vizsgálat helyett inkább azonnali és helyszíni gyógyítása javallható, még akkor is, ha kínosnak tetszik.

Szerencsére, amiként a tünet, akként a gyógyító készség is sponte sua jelentkezik, nemegyszer ellenállhatatlanul, amiként egy saját észleletem is erősíti. Mindjárt megvilágosul, miért jut épp most tudatomba. Ugyanis épp a fentiekben leírt, úgynevezett finomabb helyiségek egyikében, épp az imént ábrázolt úgynevezett egyszerűbb – ezúttal csupa nő tagú – csoportnak épp asztalomnál való elhaladtakor esett meg velem világéletemben először, hogy általam, tehát e nők által is hallhatóan kiejtett „Megint a tramplik!” hallatára idegen asztaltól idegen fiatalembert fölállásra késztettem. S e modornak meghaladott voltáról tőlem valójában végül is csupán szóbeli fölvilágosításban részesült, de csakis egy hozzám igen közelálló csitító beavatkozása folytán.

Mindezt álmodtam? Az még a könnyebbik eset volna. Mindezt, álomnál édesebben, ébren játszotta el az agyam, mint különös mozi, melynek vetítője is, de figurái is én vagyok.

S olyan „hálás” közönsége, hogy lélegzetem akad el egy-egy jelenet közben, oly bensőséges a hatás.

Munkahelyen megértjük, hogy végignéznivalójával ki-ki elkülönüljön. Természetesnek találjuk, hogy az üzemi bizottság a tárgyalás idejére bezárkózzék. Elfogadjuk, hogy a bájosságból és kérlelhetetlenségből elegyített titkárnő utunkat állja főnöke ajtaja előtt, bár ezzel: Igen! Itt van, egyedül van! De épp gondolkodik, senkit sem óhajt látni.

Bólintunk, ha munkája érdekében valaki még bennünket sem óhajt látni.

Nem bólintunk, ha valaki azért állja utunkat s vesz el tőlünk időt és teret, mert szórakozásában óhajt elzárkózni tőlünk. Ezt valamennyien úgy fogadjuk, mint a gyermek azt, ha a játszótérről kiutasítják. Ilyenfajta jogkorlátozottság mindnyájunkban a kisiskolások és a kétkezi néprétegek félelmetes igazságérzetét kezdi működtetni.

Érdekes lelki tünetként fokozza indulatunkat, ha ez a nem közösködöm nem személy szerint ér bennünket, hanem mint vallási, születési, „faji”, foglalkozásbeli csoport tagját. Még inkább növeli szenvedélyünket, ha ezzel a nem-akarlak-látni-val nem egy személy sújt ránk, hanem egy egész együttes.

Vegyünk egy példát.

Tihanyban a kikötő és a rév közötti út a tó partját követi. Kivéve épp a falu alatt; itt meredeken a sziklafalra kapaszkodik, kígyómód megcsavarodva, gyalogost gyakori megállásra, gépkocsit sebességváltásra kénytetve. S ezt is, azt is életveszélyben tartva, hogy legalább a kétlábúak itt is a tó mentén folytassák az utat. Már József, egykori főherceg is megkapta a maga áldásait, amiért ideépített kastélya előtt több száz méteren, egy jó futásnyi sávon elfoglalta a partot, pusztán azért, hogy ő ott egyedül fürödhessen, ha netán eszébe jut.

A demokrácia alatt több ízben felszállt az óhaj, hogy a kikötőből a révhez s a révtől a kikötőhöz igyekvő, gyermekeiket cipelő anyák és homlokukat törölgető apák, vagyis a gyalogosan kirándulók tömege kapjon legalább egy vékony ösvényt a víz mellett, s ne kényszerüljön az életveszélyes hegyi kanyarokra, e népi vágy a lehetőség távol horizontjáig sem jutott el. Egyetlen útrendezési tervbe be nem került. Magunk sem tudjuk, mily fokú bennünk a hódolás kéje. József főherceget már az élet is eltiltotta e helyről. De amit ő egykor eltiltott, az ma is el van tiltva, ma is él, sőt mondhatni: virul, úgy táplálja a lelkünkbe gyökerezett néma szolgaösztön, melynek szinte mindegy, kit tápláljon.

Ha a közös játékból és az egyenjogú lubickolásból olyanok zárnak ki bennünket, akik valami mód, a mesterség űzéseképpen például a közösség és az egyenjogúság szószólói, illetve szórovói – a gyermeki ingerültség tünetei még különösebbek a fentebb ábrázoltaknál is. Az újságíró-társadalmat nemegyszer hallottam elítélő ajkak által emlegetni igaztalanul is, persze. Ritkán oly heves tiszteletlenséggel azonban, mint tihanyi bennszülöttek ajkáról, amióta a falusiak biz elég kezdetleges fürdőpartja mellé közvetlenül az újságírók üdültetői is elkészítették cementcölöpök soraira szerelt igazán mintaszerű (télen is vízben hagyható) mesterséges strandjukat, majd azt az előbbi fürdőhelytől s egyben az egész emberiségtől háromméteres, tetején befelé hajlított drótkerítéssel elzárták. Tekintve, hogy falusi dolgozóink zöme épp az elzárkózók fogalmazványaiban szinte naponta olvassa, hogy le az arisztokratizmussal és ki a nép közé, meg hogy figyeljük a tömegeket, mégpedig tanulási vággyal – a különleges ingerültség, ha csitítandó is, érthető némileg.

Csökkentsük tehát nem csupán a háromméteres s tetejükön még háromszoros szögesdróttal is ellátott kitűnő minőségű kerítések számát, hanem kiválólag az „Üdülőknek fenntartva” és „Idegennek tilos a bemenet” föliratú táblákat is; az utóbbiak különösen zavarólag hatnak a helybeli dolgozók szókincsére, tekintettel, hogy az általuk használt nyelv szerint azon a partrészen nem ők, a falu dolgozói, az idegenek.

Közszereplőknek, újságbeli képmásukról ismert kiválóságoknak, általában mindazoknak, akiket az utcán mentükben kandin megbámulnak, természetesen joguk van a zavartalan pihenésre: az elzárkózásra. A magányra való jog a szabadságjogok legelsői közt van. Ám akit azért bámulnak meg, mert elzárkózik, sőt hellyel-közzel olyan tüntetően teszi ezt, mintha már ezzel is önnönmagában holmi nemesi kiváltságnak kéjét, bámulóiban pedig az irigység keservét akarná fölkelteni – az ilyen lépteit nem áldás kíséri.

Semmi különbséget nem érzek, ha mellettem a parti homokban egy asztalos vagy egy akadémikus sütteti magát a nappal.

Azaz valamit végül mégis érzek. Az előbbivel előbb kerülök eszmecserébe, mint az utóbbival.

Ez a balatoni borvidék, igaz a közhely, széles, szép szalagként fekszik a tó felső oldalán. Ez a tavasszal zöld, nyáron kék, ősszel vörös szalag voltaképpen egy hegyes-dombos erdőségre van rávarrva, olyanformán, mint a szoknya aljára a csipke. A Bakony szoknyafodra ez a csaknem száz kilométeres tündöklő, színt váltó, libegő, hullámzó szalag.

A borospincékben a második, harmadik koccintás finom üvegcsöngése ma is a bakonyi betyárvilág egy-egy jelenetére húz föl egy képzeletbeli függönyt. Milyen eleven jelenetekre! Mintha csak tegnap játszotta volna el őket a valóság.

Nem szeretem a regényírók betyártörténeteit. Betyárszag helyett, amely biz a mosdatlanság, a puskapor és a vér szagának vegyüléke – jobbadára egyöntetű nyomdafestékszagot árasztanak. Ide tartoznak azok a hivatásos útleírók is, akik meg a tájakra tudnak bevinni egy-egy eleve kész „atmoszférát”. De kezem dörzsölöm, ha egy népszámláló biztos jelentése mond valami csodálatosat: ha egy tudós beszámolójából csap meg hirtelen egy hely vagy egy kor levegője.

A kiegyezés utáni első magyar minisztérium bizottságot küldött ki Magyarország mezőgazdasági állapotának afféle látleletezésére. A szőlővidékeket egy kis hármas együttes járta be: Málnay Ignác, Tóth Imre és vezetőjük, a már akkor annyi, de később még több tudósi érdemet szerzett Entz Ferenc. Az útjukról szóló jelentést is, az 1869-ben „Magyarország borászata” című közleményt is kideríthetően ő írta. (Mert ő mást is írt, a többiek viszont semmit.) Ez a százoldalas könyvecske kedves olvasmányom, noha belőle épp a nekem legkedvesebb borvidéket, a völgységit: Szekszárdtól Ozoráig húzódót, hiába keresem. De különben fölsorolván szinte falvanként a szőlőfajtákat s azok kezelési módját, Entz Ferenc mindenütt megállt, ahol karóhoz kötözött venyigét látott. Elképzelhető, hány helyen állt meg a dunántúli falvakban; illetve gyalogolt ki rövid pihenő után a bekarósított határrészekbe. Így készül rögtön a pincék felé, ahogy Csobánc felől kiérkezik a Balaton mellékére.

„A körülmények azonban másképp határoztak felettünk” – szakítja meg a szakszerű beszámolót.

„Már midőn a Sági-hegy szőleit megjártuk, azt jelentették több felől a lakosok, hogy járkálókat venni észre a vidéken. Gyulakeszire érve, ugyanezt rebesgették a vidékbeliek is, de vak hírnek vevén a dolgot, kiindultunk a bíró, Varga Jánosnak kíséretében a hegyekbe, értelmes és a vidéki fajok ismeretében jártas embert ismervén meg benne.”

Az aztán, a vincellérnek is kitűnő bíró be is mutatja a náluk használatos szőlőfajtákat. Elámul az ember, hogy hányféle tőke körül kapálták a földet a derék magyarok csak abban az egy faluban, a filoxera előtti boldog idők alatt. Furmint – azaz, ahogy ők nevezik: szigeti –, zöld és fehér bákor, szlankamenka vagy magyarica, fehérszőlő vagy fosóka, kéknyelű, amelynek egyik válfaja a rongyos levelű, roma, nyúlszülő, apró bálint, pápai durbanc, juhfarok, fehérkorai vagy járdovány, badacsonyi fekete, budai kadarka, vörös ágas. A könyvecske ezen lapjait Krúdy szakértő szeme elé kell képzelnünk, egy lépten-nyomon megálló vonatocskában Késmárk és Lubló között. E sorok méltóképpen csak az ő elméjében nyíltak volna meg, fényt engedvén egy hajdani világra. A különféle bogyó szüretkor összevegyíttetvén „zsákokban megtiporva kerül a törkölyösre a sajtó alá”. Az új bor 4–8 forint akónként, vagyis ötvenliterenként persze. A szőlő katasztrális holdja kétszáz és nyolcszáz forint között. Egy hold átlagban 16–20 akót terem.

A jelentéstevő figyelme, mint látjuk, mindenre kiterjed. A napszám átlag 60–80 krajcár. Ám a tárgyilagos hang ismét megszakad.

„Midőn az ábrahámi hegyek közt jártunk, mind inkább határozottabb kifejezést öltött a járkálókról szóló s általunk eddig csak vak hírnek tartott állítás. Mint kétséget nem szenvedő tényről győződött meg minden ember, hogy Juhász bandája a vidéken garázdálkodik, s hogy csak tegnap is kirabolták Meltényi urat hallatlan merészséggel fényes nappal. Pandúrokkal több ízben találkozván, a hegyekben mégiscsak arról kellett meggyőződnünk, hogy a Balaton-melléki szőlőknek átkutatása a mostani időben más opportunitással nem jár; de arra számítván, hogy a zsiványok a friss rablás után e vidéket bizonyosan odahagyták, bátran folytattuk még az ábrahámi hegyek szőlészeti átvizsgálását.”

A kiegyezés után a főültetvény itt a fehér kadarka, a cserbajor, a körteszőlő s itt is a pajkos fosóka. De van sárfehér, tagyoni, chasselas, fekete burgundi s az a fajta öregszemű arramont, melyet a nép másutt közönségesen törökszőlőnek nevez. A bor ára itt 7–8 forint.

Útját folytatandó a bátor küldöttség Badacsony felé betér ebédre a tormai csárdába. Az étel, ami fogadja őket, elég ízetlen, de a hír annál paprikásabb. A csárdásné lánya ugyanis rögtön „azzal mulattatott bennünket, hogy Juhász uram és társai épp tegnap tisztelték meg látogatásukkal Kántor nevű izraelita rokonukat”… Ebéd közben a küldöttség tagjai közt az a vélemény alakul ki, hogy tanácsos „mielőbb eliparkodni a keszthelyi állomásra”. Ám az ismeretszomj és a kötelesség még eközben is beirányítja őket egy szépen ápolt szőlőültetvényesbe, melynek gazdája láthatóan a csemegefajtákat hasznosította. A bizottság végigtanulmányozza a fajtákat, majd az éjt is a vendégszerető házban – Bogyay Lajos uraméban – tölti, tekintve, hogy a lak minden sarkában „készen állt a fegyveres cselédség, miszerint visszaverhesse a rablók netaláni támadását”.

Közelíti akár vonaton, akár hajón Badacsonyt az utazó, de akár gépkocsin vagy helikopteren: szemében a bámulat szomját, szívében a honfiérzés háborgását hozza. A gyönyörű badacsonyi hegy után; a gyönyörű hegy lehordása miatt.

Ez ellen a tiltakozás mintegy ötven éve folyik. Pontosan annyi ideje jönnek a fölháborodott cikkekre, beszédekre, interpellációkra a megnyugtató válaszok: a fölháborodás jogos, a merényletet már föl is függesztettük. S a kötélpályán a csillék változatlan serénységgel sorjáznak a hegyről a völgyi vasútállomásra és hajókikötőbe. A bazalt kifejtése ötven év óta megszakítás nélkül folyik. A közlekedési eszközökből petúri légvétellel dülöngenek ki az utasok, s indulnak meg a tetszetős italsátrak felé. Ezek jelzik az utat az emelkedés, a tájon való széttekintés felé.

A hegy méltó hírnevéhez; kielégíti a bámulat szomját. Fele magasságban függőkertesen ápolt szőlőövezet borítja. Oly ékesen, tisztán, gazdagon, mint azok a hajdani széles, csipkeszegélyű bársonygallérok a dámák szép vonalú vállát. E zöld-kék gallérból nyúlnak föl a szőlők gyűrűjéből azok az eget ostromló bazalthasábok – óriási kévébe kötött sok ezer obeliszk –, melyek közt, úgy igaz, ijesztő tarolást végzett már a dinamit, a csákány és a gép.

A táj körös-körül gyönyörű. Ez a bántó kis folt annyi helyet sem foglal el rajta, mint egy kiálló pici szög egy természetjáró bakancs belsejében. A messze földről érkezett utas mégsem lát, mondhatni egyebet sem e kis pontnál. Ez a központ akként, amiként akár egy százkilós természetjáró, akaratlanul is azt a kis porcikáját érzi teste centrumának, amelyet a szögecske jelöl.

Nem tartjuk szándékoltnak, hogy a hívogató italsátrak épp itt az élmény gyászhelyén sorakoznak s kínálnak alkalmat sátranként más-más minőségű borral a sirámnak egy kis magyaros, ősök diktálta vigalomba való merítésére.

A közlekedési eszközökből szilárd talajra lépő utódok föltekintenek a világ valóban egyik legszebb helyén éktelenkedő foltra. Nemzeti kincsállományunk egy ilyen értékének s nemzeti tehetetlenségünk egy ilyen messzire kiáltó példájának ily együttes látványa a szemekbe a gyász egy kis könnyviszketését, az ajkak két oldalára a mindenbe való belenyugvás farkasmosolyának egy-egy zárójelét csalja. Ezek fölvétele után a földre lépők két részre oszlanak.

Egy fele az „Ismerjük meg hazánkat!” jelige verbuválta utasoknak rögtön itt telepszik asztalhoz, egy kis búfojtás okából, háttal máris az istenek lakának. Más fele nekivág a meredeknek. Kánikulai délben is; egy ősi virtus halk susogására. Ezek – határozott lelki emelkedés érzületével is – a hegy háromnegyed magasában végzik ugyanezt az asztalhoz telepedést. Fönt, a ház előtt, melynek neve egy költőt s ezzel váteszi erőt idéz, kettős megpihenéssel fújják ki maguk. Egyrészt nem kell tovább gyalogolni, másrészt lelkük is megpihen, abban a szép hiedelemben, hogy mint annyi búját e honnak, majd csak magukra veszik itt ezt is a költők, s szólnak valami szép-ünnepit róla. Egymás közt természetesen. Mert azt már a költők is tudják, hogy ha szólásra szólíttatnak is, az semmiképp sem jelenti azt, hogy meg is hallgattatnak.

Szóljunk hát ekként először is a valósághoz, a kérdés lényegéhez.

Ami eddig fölháborodás és követelés elhangzott – Herczeg Ferenc cikksorozatától a legutóbbi riportokig –, nem a valóság talajáról kelt, s így nem is a valóságba szállt vissza.

A bazalt az utak csinálására kell. Ne csináljunk tehát utat? De igen! – De ha nem innen vesszük a bazaltot, kétszer olyan drága lesz a csinálás: két út helyett csak egyre futja. Itt ugyanis már föl van szerelve a milliárdokat érő bánya, meg van csinálva a kötélpálya, vasútállomás, a kikötő. Igaz, van másutt is bazalt, de – vasutat, állomást, új bányát létesíteni? Azért, hogy a levegőben egy pont ne sértse a szemet? Mindegy! Jó; de ebbe a bányába három falu jár dolgozni. Vegyük el a keresetüket? Vagy telepítsük át őket?

Két követelmény áll itt szemközt egymással, küzdésre készen, abból eredően, hogy a hegy egyszerre két békés értéket is nyújt: jó követ, szép látványt.

Ha csak üzletről van szó, a Múzsa azt oly könnyen ad, egy ujjérintésre már, akár a villanykapcsoló világosságot. S azt a kőfejtést ott nem kívülről befelé, hanem megfordítva végeznék: belülről kifelé? Úgy értve, hogy a fejtőgép nem körben faragná a kúpot, hanem egyenest néhány méter széles rést vágva bele, a közepéből hordaná ki az anyagot, ahogy a lágy tojásét a kiskanál. Lenne kő, megmaradna a látvány. Sőt évente érdekesebb lenne. Micsoda zárt kőszínház képződne ott a magasban, micsoda aréna, hovatovább akár százezer nézőnek. Amíg csak a bányafölszerelés vasa el nem kopik. Vagy még azután is. És ha lefelé folyna a fejtés? Még több lenne a váratlan s a várható lehetőség, már ahogy a Múzsa ötleteivel. S elérnénk a hajdan visszahúzódott tűzhányót? Az lenne aztán látvány és idegenforgalmi prospektusban fénykép, ahogy füstölögne s meg-megmorranna.

Az ötletszülő ihlet a magaslatra való arctüzesítő gyaloglás közben szállta meg az arra érdemest. Mi magunk is a nemzeti emelkedést szolgálók menetéhez csatlakoztunk.

A táj eredendően költői. Nemcsak a fönséges körkép dobogtatja meg a meg-megálló s hátranéző utas szívét, melyet a meredekkel való küzdelem amúgy is gyorsabb ütemre késztet. Ez a hegy minden zuga egy, egyetlen költő nevét súgja felénk, minden bokor levele az ő babérjának csillogását hunyorítja.

Íme, itt a ház, amelynek fölszított kandallójához az olvasót invitálta. Itt a forrás, amely fölött márványtáblára az ő neve vésetett egykor aranyba. Itt a szép présház, amelyben ugyan soha egy sort le nem írt, de amelyen ugyancsak márványtábla hirdeti nevét.

Álljunk ki mi magunk is a dombok fölé erkélyszerűen előreugró teraszra. A széttekintés valóban egy levélkihordónak is kortyot ad abból, mi lehet trónemelvényen állni, boldog birodalmon széttekinteni. Szemben Boglár, a somogyi hegyek. Jobbra a Szigligeti-öböl, a Rókarántó, a Királynészoknyája. Balra a Badacsonnyal is csaknem vetekedő Őrsi-hegy. Ábrahámhegy. Itt egy vendéglő viseli a híres költő nevét, ott egy-egy kultúrotthon, amott egy iskola. S minden településen legalább egy utca és egy tér. A tudat, hogy mögöttünk a Tátikától le Egerszegig és föl Fehérvárig mindenütt van Kisfaludyra keresztelt mozi, eszpresszó és téesz és könyvkereskedés, hatalmas gondolatra készteti az elmét. Arra nevezetesen, hogy mindezen a beláthatatlan tág, mert a sok szépséggel végtelennek ható tündéri tájon a honunkban oly egyetértéssel ünnepelt költő műveit a kutya nem olvassa. Mert akkor legalább egy-egy vakkanás megbontaná ezt az egyöntetűséget. Aminek van még egyéb növesztője is. Olyan költő, akinek legalább oly élménye volt e táj, mint Kisfaludy Sándornak, s aki erről Kisfaludy Sándornál háromszorta jobb verseket írt, csupán Kisfaludy Sándor kortársai közt jó egypár akad, ilyen élenjárókkal: Batsányi, Berzsenyi, Csokonai. Mivel emlegetés dolgában ezek neki messze nyomában sincsenek, azt következtethetjük, hogy az édeni tájban az ő verseiket sem olvassák. Mivel a később éltek éppoly kevéssé emlegettetnek, kész a következtetés, hogy vers tőlük sem olvastatik. Az összegezés teljesnek így tekinthető: a lépten-nyomon költészetre emlékeztető derűs Árkádiában vers egyáltalán nem olvastatik.

Hanem mi?

Célunk nem Kisfaludy Sándor érdemeinek kisebbítése. A látvány, mikor valakit, mondjuk egy díszelnökség első sorából a harmadikba ültetnek, amikor már a közönség is bent van, önmagában kínos; azoknak is, akik a föntiekből senkit sem ismernek. A boldogtalan szerelem szerzőjének megvan a maga helye kortársai közt is (a hatodik-hetedik sorban), a mindenkori magyar költők közt is (a nyolcadik-tizedik padsorban. Ez nem kis rang.).

Védelmére szolgál, hogy első helyre való vonszolásáért nem ő felel. Kisfaludy Sándor nem volt ment a hiúságtól, sőt az önhittség fogyatékosságától; de elsősorban nem költői rangját nézve, hanem a társadalmit. Költői grádusát is az utóbbira használta föl.

Maradna a föltevés tehát, hogy hírnevét ma is személyi érdemeivel, élete regényességével tartja. Bécsi testőr volt, daliás tehát, udvarképes. Katona lett, háborúba, véres csatákba ment, rabságba esett. A hadifogság sanyarúságából megtérve vette el itthon hagyott szerelmét, akit már távolból halhatatlanná dalolt, s aki – a versek rabláncában – huszonöt éves koráig várt rá.

Ebből egy kukk sem igaz. Csatában sose harcolt: hadifogsága két nyári hónap volt egy édes provence-i városka békés szállodájában, egy szép táncosnő vizavijaként, szabad kijárással. A versek e nőnek íródtak, s legfeljebb a róka második bőreként intéztettek Szegedy Rózához, akit szerzőnk pontosan úgy fogott hódításba, mint a Noszty fiú a Tóth Marit. Azzal a különbséggel, hogy ő végül meg is szerezte a százezer forintokat, a hozományt, mégpedig olyan nővel együtt, aki a Festetich és a Széchenyi grófokkal volt unokatestvérségben.

Szétnézve tehát újólag az ezer üde színben tündöklő Árkádián, meg kell állapítanunk, hogy bizony itt történelmet sem olvasnak többet, mint költeményt. Csodaföld, ahol a história tényeit szóbeszéd őrzi és nem fóliáns.

Hogy teremtette meg magának ezt a mindmáig oly páratlan sajtót ez a közepes tehetségű, gyenge ízlésű, alapjában lusta költő? Csokonai oly fölfelé néz rá, hogy a maga Lilla-dalait ki sem adja: semmivé törpíti őt az akkor kilépett Himfy. (Már a név is!)

Egy munkán dolgozott komolyan. Megírta, szerencsére olvashatatlanná, a Napóleon hírére fölkelt, majd jöttére világgá iszkolt nemesek fölkelését. Ebben ő afféle hadsegéd volt. Gondolhatjuk, hogy közvetlenül a nádor mellett. Őt is meghódította. Csaknem olyan fogással s csaknem olyan eredménnyel – mindjárt kimagyarázzuk –, mint Szegedy Rózát. Rózánk szerette – s maga is szaporította – a verseket, az irodalmi leveleket. A nádornak is imponált a toll s a lant. S az ő érzelmeinek megnyerése is hajtott némi forintokat.

Nem akarjuk költőnket mi sem túlságosan nagy fényben pályakezdő ifjaink elé állítani, nehogy most meg így legyen példakép. De jelleme egy vonását hadd restauráljuk még rá az áhítat koptatta arcmására.

Eötvös három balatoni kötetében múltunk nagyjai közül legragyogóbban egy emelkedik, de szinte fejezetenként a magyar panteonba: Sándorunk. Ő az ideál, nemcsak a nők, de jó beszédű fiskálisunk szemében is. Minden tettét Eötvös (a Károly) azonnal lelkesülten adja elő. Csak e lelkesültséggel, a rajongás könnyeivel magyarázható, hogy bálványra függesztett szemét le se kormányozza oda, hogy miket is sorakoztat elő. Költőnk még 1835-ben, vagyis jóval túl a hatvanon férfi volt, szerzett. Ekkor a Somlai-hegy legértékesebb helyén tizenöt hold szőlőt. Ez – írja maga Eötvös – „Kopácsy József hercegprímásé volt még veszprémi püspök korában. Ő épített rá kis kastélyt óriási sajtóházzal és pincékkel… 12 lóra való istálló… négy kocsira való szín, udvarral, vincellérlakással. Tőle vette a költő hatezer forinton. De a pénz csak mellékes volt. Ajándék volt az a szőlő. Mert mikor a veszprémi püspökséget be kellett tölteni, a költő ment föl Budára a nádorispánhoz Kopácsyt beajánlani. József főherceg, a nádorispán, akkor is hajlott egykori segédtisztjének, a költőnek szavára, és csakugyan Kopácsy lett a püspök. De a hercegprímási szék is üresedésbe jön…” Nem folytatjuk… ilyennek a századrészéért ma a tanácstitkár helyettese is vizsgálatot kér, hírnév s akadémikusság (mert az is volt Sándor, méghozzá fizetéses), ide vagy oda. Hogy arcátlan panamáról van szó, igazolja, hogy a költő rögtön eladásra kínálja a szerzeményt. Még csak egy restauráló kaparást az arcmáson, az említett jellemvonás szélesbítésére. Költőnk így ajánlja e birtokát egyik vevőjének, Batthyány Fülöp hercegnek. Így vigéckedi föl a szőlő árát: „Halálom után, midőn már porladni fogok, ez oly leend Magyarországban, melyet megnézni el nem mulasztandja az utas; hová az utóbbi fiatal nemzedék, mint már most is a regéimben megéneklett váromladékhoz zarándokolni fog, hogy lássa azon helyet, hol egy tántoríthatatlan hazafinak szívvéréből azon szózatok hangzának ki, melyek a magyart hazaszeretetre gerjedni, nemzetiségét és ezzel nemzeti életét visszavívni, szóval a magyart önmagának visszaadni segítették és…” Nem, ennek puszta másolását, ezeknek a nyafka mulasztandjáknak és szemforgató szívvéréknek elolvasását sem bírja a szittya gyomor.

Egy hozzám közel álló s nem egy óráját mérséklésemre pazarló hölgy, régebben tudván arról (Balaton-táji rokonaim révén), hogy eleim egyike arra terülő nagybirtokon is terelt nyájakat, ezúttal annak pengetésével kívánt irályom enyhítésére hatni, vajon nem csak ezen ős valamely sejtje, génje ingerel-e arra, hogy a köztiszteletű költőt a nadrágjából haló poraiban is kirázzam.

A lelkes Eötvös kinyomozta s többször is leírja az aggastyánként is szálfa termetű lantos öltözékét: „Szarvasbőr nadrág, fekete lovagcsizma; kék posztó frakk nagy sárga gombokkal; fodor az ing elején; fehér vastag selyemkendővel feszesen bepólyázott nyak, kissé bolyhos kürtőkalap.”

Nemcsak elismerem, hanem a maga helyén tettleg támogatom az úgynevezett könnyű műfajok létjogát. Semmi emberi szintkülönbséget nem érzek, ha valaki Ravelt fütyüli, más meg a Csicsónét. Én is fütyülöm. Magatartásom csak akkor fordul, harciasra pedig, ha Csicsóné akar Ravel fölé lépni; ha az Akácos út, melyen a pacsirta a fán szól, meg a Bözsi ne sírjon hívei a tájékozatlanság önhittségével Bartókot akarják kiszorítani. Ha a másodrendű, a hamis, a hazug arankaként befutja a tisztát, az igazit, a valót.

Kisfaludy románcai ezt mívelik immár csaknem két százada a magyar tudat egyik legfontosabb területén. A dél-balatoni szép hegyekre öntött regéket Kisfaludy, mint tudjuk, nem az előidőkből vette. Ujjából és hosszú szárú pipájából szopta. Illetve ha még onnan szopta volna. Az akkori bécsi szórakoztató irodalom kacatolvasmányaiból állította össze, belekeverve a maga rettenetes Rózsáit és Gyuláit. (Az egyetlen, amiért személyes sérelmet érezhetnék, hogy ez még rám is rám tapadhatott!)

Ebből a pacsuliból azért kell kimosni azokat a kedves kis fellegvárakat, mert rajtuk igazi vér, igazi hőstett, igazi legenda ragyog, azaz ragyoghat föl. Kisfaludy szinte a nyakukat kicsavarta. Az egyik még egy tatárral hadakozó püspök, Tadénka nevét viselte, a nép ajkán is. Ebből csinálta ő, tán a tánti hangzására az immár lekaparhatatlan Tátikát.

Ezek a hős váracskák Zrínyi álmait színezték, reménnyel. Magukra hagyva, érdemleges fegyver nélkül, mondhatni pusztán megfogyatkozott, s haj, mily soványra fogyott legénységük vérével tartottak itt egy fontos frontot. A török a Duna mentén Bécsig tört. Itt sose hatolt át a horvát–magyar ellenálláson.

El tudjuk képzelni, hogy folyt itt, az évszámra ellátatlan végeken a harc? Erről alig van emlék. Még Balassi is holmi legényes szép kirándulásnak festi májusi mezőben, jó ruhában, kövér paripákon. És télben, éhkoppon, tetvesen, amikor nem mi vagyunk a kezdeményezők?

Nyissunk csak egy percre ablakot erre a kemény korra, merőben a pacsuli kilebbentésére.

Művelődéstörténetünk évtizedek óta takargatja a nagy nyilvánosság elől ezeknek a századoknak egyik legvalóságosabb ereklyéjét. A köznapi magyar nyelv borsosan ízes dokumentumát. A szemérmeskedés oka az a faragatlan szó, melyet ha a folyó beszédben tán nem használunk is, hallani pirulás nélkül hallják ma már a gyermeklányok is; a prostituált megjelölésére.

Arra vetemedünk, hogy teljes egészében közreadjuk itt ezt a ropogós nyelvemléket. A színház- és moziplakátokon ott a szabvány óvás: tizenhat éven aluliaknak nem ajánlott. A külszín teljessége végett éljünk mi is ilyesmivel? Megkérjük tizenhat éven aluli olvasóinkat, hogy az alább következő dőlt betűs lapot ugyanúgy fordítsák át olvasatlanul, ahogy a megóvott mozielőadásokra sem mennek be.

A szöveg – a levél – nem kíván magyarázatot. A Balaton túlsó, török kézben levő oldaláról küldte egy magyarul kitűnően tudó, vagy kitűnő tollú magyar diákot tartó „zászlós aga” Pisky Istvánnak, a kisded tihanyi vár parancsnokának.

„Te hamis hitű, hitetlen, bestye, rossz kurafi eb, ország kóborlója, nem Piski István, hanem Kurva István és kurvafia az is neved volt, azután is az legyen. Bestye, hitetlen kurafi, talánd ma tudtad, hogy én Konstantinápolyba mentem te tőled való féltemben, bestye kurafia, mert utánam ilyen levelet írtál. De bestye, hitetlen kurafi, ha az jégen nem lőtt, mert énnekem nem írtad és énnekem tudtomra nem volt, hogy jégen kell megvinni, de immár mast értem, mi akaratod. Készen vagyok, bestye kurafi, ezelőtt is kész voltam, de te nem voltál ember hozzá, hanem rossz kurva voltál. Azért ha holnap akarod, vagy holnapután akarod, én itt készen vagyok, valamikor te akarod. Én az agaságot másnak eladtam, sem bégtől, sem passátul nem tartom. Ha követtközöm is, hiszem az Istent, hogy ellent nem tart róla. Hanem így viónk, bestye, hitetlen, rossz bestye kurafi: egy korlátba ketten menjünk; sem tehozzád magyar vitézek ne mehessenek, sem énhozzám török vitézek ne jöhessenek. És ott fegyverrel lehetej, foghal lehetej, mindaddig viónk, hogy egyik az másikat ki végez ez világbul… Leveledben írsz, hogy a Cheyvan (Csejván) és az Abdi harambassa nem ment volna oda az vár allá, meddig az jég tartott. De rossz eb, mi ezt megbizonyítjuk simontornyai vitézekkel és Hazzon agával, hogy ők odamentek, de te nem mertél kijönni, mert nem voltál ember. Hozzá te hamis, hitetlen eb azt is írod, hogy nem volt árpám, mivel tartanom azt a lovat, azért oda adtam teneked. Immár ha az lovat nem szeretted, miért hogy őmagát meg nem tartottad és az lovat hátra nem küldted. Hazug, hitetlen kurafi, az ezen levelembe ha az Chyrák lova vagyon, tehát én tőlem megvárd; ha kedig Chyrák lova az én hitlevelembe nincsen, tehát én tőlem azt ne kérgy. Ha szintén benne volna is, tekéletlen eb, addig neked nem adnám, meddig veled meg nem vinnám. Ez levél látván te, hitetlen eb és rossz bestye kurafi, énnekem választot adj, mely próbán és hol akarod, hogy megviunk, én is mindjárást elmegyek. Isten velem! Költ Koppánybul, 2. Marcii 1598.”

Lett mégis bajviadal, vagy nem, arról semmi nyom. Még kevésbé arról, ki nyerte meg.

Hogy a levél fennmaradt, arra ad következtetést, hogy címzettnek a dologgal kapcsolatban nem volt szégyellnivalója. Mert hisz különben tűzbe dobta volna. Jó emlékként ő őrizte meg? Vagy esetleg – halála után – a katonakegyelet?

Megtörtént-e vagy nem, illetve itt történt-e meg ilyen: a kardhoz s vérontáshoz durvult marok betűi Brueghel téli képei másaként varázsolnak tudatunkba két marcona tábor között egy vaskos párviadalt a Balaton jegén. A románcok rossz ködeinek oszoltán ilyen színeket villantgatnak felénk a múltból azok a történetükkel is lélekre ható, ölelésre méltó kis várak.

Időszerű versek

A városok egyebek közt azért épültek, hogy ott minden helyben legyen, vagyis hogy ne kelljen folyton ide-oda utazni.

Európa nagy városai eltűntek ugyanis – ezt a mondatot írtam le nemrégiben. Meghökkenést keltett, leírom hát még egyszer, még élesebben. Egy óceán hullámai nyelték el őket, civilizációnk büszkeségeit, mélységesebben, mint Atlantiszt, mint a láva Herculanumot és Pompejt. A gépkocsik megállíthatatlan hullámai temették maguk alá őket s az előttük s velük járó magán közlekedőművek.

Ez a vég nem volt előre látható. A városok ugyanis eredetileg egyebek közt azért létesültek, hogy a helyváltoztatással járó veszteséget – s veszélyt – időveszteséget és élet- s vagyonveszélyt is kiküszöböljék.

 

*

 

A félkész városokat, a mellfeszítő, a „metropolisz vagyok” városokat, a fönn-az-ernyő-nincsen-kas, a márványutánzatú maltervárosokat azért szoktam meg bajosan, mert ezt a Párist, ezt az oly „szokatlan” várost gyorsan megszoktam, mert a Városhoz ez szoktatott. Nem négy év múlva, négy hét múlva már otthonosan hajlítgattam a kecskék fejét, ha épp nyájukon kellett áttörnöm, a Sorbonne-ra vagy egy-egy szürrealista megbeszélésre sietve.

 

*

 

Nincs hely baj nélkül. A ház erdővel szomszédos. A kútnál kinnfeledt szappant reggelre megeszik a fülemülék.

 

*

 

A vidéken, ahol nevelkedtem, nem volt kő. Semmi szikla, semmi kavics, semmi márvány – csak itt-ott a temetőben, aranyos betűkkel már s évszámokkal, mintegy a földbe rakottak terméseként.

 

*

 

Édesanyánkról megírni, hogy nem volt szeretetre méltó hozzánk – idáig már előretört az irodalom, a négyezer éves ádáz harca során az igazság kimondásáért.

Édes tanítóinkról ez még nem mondható ki. Tanítóink iránt kötelezőbb a hála, mint szüleink iránt.

 

*

 

– A hazugsággal az elvtárs hogy van?

– Kell hazudni.

– Hála istennek! Igaza van a mamának, mert szereti az azért az elvtársat, hogy nemhiába fizetik az esze után az elvtársat, megvannak a jó szavai, hogy még a felesége is abbahagyja az ablakfestést, ha hallja.

– Mit kellett hazudniok?

– Az elvtársnak könnyen megy?… a… szóval, mondtam már.

– Elvben igen. De meg vannak viselve az idegeim, ahogy az orvosok mondják. Orvossággal sem alszom, ha valami bánt. De még napközben is… Gyakorlatilag nem megy. Illetve egyre nehezebben, hogy még hazudjak is!

– Értem… És különben? Azelőtt?

– Úgy-ahogy… Erőltetnem kellett. Azaz bele kellett törődnöm, ha nem ment másképp.

– De azért megcsinálta az elvtárs.

– Meg, meg! Dühöngve. Persze utána.

– Pontosan! Az én esetem. Pofozni szeretnék.

– Akkor nincs nagy baj. A kényszerhazugság az más.

– Na ugye. Na de… És az a másfajta hazugság, ha már kétféle van?

– Ezerféle van. Százezerféle.

A háborúkat valamikor öregek határozták el, de fiatalokkal vívatták meg. A nemzedékek között ha több nem, ez az egy valóságos ellentét mindig meglehetett.

Az atomháború azonban már az öregeket is fenyegeti, úgy, mint a fiatalokat.

Mindnyájunk fejében ott a képeslap oldala vagy a híradó filmkockája: kalaplengető tömegek lelkesen éljenzik a háborút. Még ezelőtt húsz évvel is. Ma már ilyen fotográfia elképzelhetetlen. A világ egyetlen pontján sem gondolható el olyan józan eszű – csak egy fél napra előre látó – ember, akinek agya arra a hírre, hogy félóra múlva megindul az atomháború, ne arra fordulna rögtön: hogy lehetne azt elkerülni még most a legutolsó pillanatban is.

Nem hiszem tehát, hogy akadna még a földgolyón olyan, akár fiatal, akár öreg józan fő, akit neveléssel, szép szóval kellene mai háborútól elriasztani.

Ellenem vethető persze, hogy akadhatnak – mert hisz még a közelmúltban is nemcsak akadtak, de nyüzsögtek – olyan nem józan fők, akik ennek ellenére is „kardot csörtetnek”. Válaszom erre, hogy ilyeneken viszont a nevelés sem segít. Aki a nukleáris fegyverek korában a kard korának szintjén gondolkodik és dönt, azt egyszerűen ártalmatlanná kell tenni nemcsak mint köz-, hanem mint önveszélyes őrültet.

És mégis a megtisztelő körlevélben újra és újra fölmerülő nevelés szó működtette legjobban az én józannak vélt elmémet. Meglepő gyors eredménnyel. Azzal mégpedig, hogy – helyesen téve föl a dolgokat – ez a nevelés nem kívánalom, nem jámbor óhaj. Hanem egyetlen lehetőség.

Ellentmondásnak tetszik? Mert hogy ami elkerülhetetlen, arra fölösleges még nevelni is valakit?

Igen, ellentmondás; tán pillanatnyi, tán évtizednyi. De mégsem az egyetlen ellentmondás, amit korunknak meg kellett oldania. Ellentmondást – megoldani? Halálosnak hitt ellentétet a halál bevonása nélkül eltüntetni? Igen; s ezt épp az a kitűnő görög bölcselő hirdette igen meggyőzően, aki az eszmék s események fejlődési törvényét elsőként megnevezte, a dialektika szóval.

A dialektika első tudományos fölismerése már csak azért is tiszteletre méltó (bölcselők körében), mert hisz a legegyszerűbb parasztok s más kétkeziek is pontosan így forgatják az eszük.

Háborút akarni ma, ez éppúgy azonos az elmebajos öngyilkossággal, mint ahogy a egyenlő a-val. Ellentéteket fönntartani, esetleg még növelni olyan háborúval, amely hidegen, mondhatni szárazon, pazarolja az erőt és a vért – éppily elmebajos magatartás. Ám a két képtelenség éppígy hozza világra az egyetlen megoldást. Szót kell érteni. A rengeteg gyászos mennyiségből egy másfajta minőséget kell előszöktetni. A józan észt kell elővenni. Meggyőzni kell; nevelni, igen.

E sorok írója lírai költő, de prózai mondatokat családi élete alakulása folytán, mióta a parasztvilágból kikerült, pszichológusokkal s hivatásos pedagógusokkal cserél. Nevelhető-e egyáltalán az ember, s ha mégiscsak: igen, mi arra a helyes mód? A tudósok és egyetemi tanárok évtizedes vacsoraközi szellemi erőfeszítése, nem is nagy meglepetésemre, pontosan abba a gondolatba sarkosodott, ami a hajdani juhász és bognár nagyapáknak is megülepedett véleménye. Nevelni vagy nevelést megpróbálni a kőbaltától máig észlelt jelek szerint, mégis lehet. Nem is egyféleképpen. Ám jellemre nevelni leghatásosabban, mondhatni egyetlen módon csak egy dologgal lehet. Példával.

Ez fog történni; ez a szent meggyőződésem, már csak azért is, mert – éppoly logikus levezetéssel, mint az iménti – csakis ez lehetséges – a józanság keretein belül.

Lássuk, ki mutat föl jobb eredményt: jobb példát? – mintha ezt már a dolgok – az „ellentétek” – elejétől fogva hallottuk volna. Az acéltermelés, a gépgyártás, a kukoricahozam, illetve a mezőgazdaság terén.

Gondolom, fölösleges még ezúttal is meghúznom a logika két pont közti egyetlen lehetséges vonalát.

A szellem terén is megindul e verseny. Azt hiszem, megbocsátható az elfogultságom. Én ezt a területet – a várható hatás szempontjából is – tartom a legfontosabbnak. Szép statisztikai adat, ha egy ország a frizsiderek számát egyik évről a másikra huszonöt százalékkal emeli. De én – ha a kettő összefügg is – boldogabb és reménykedőbb vagyok, ha ugyanaz az ország a huszonöt százalékos emelkedést a jó drámák, az igényes versolvasók, az eladott hangversenyjegyek statisztikai rovatába rója be.

Nem kell tán már le sem írnom, miben látom én előnyösnek az ifjúság nevelését fokozni – mégpedig mindkét oldalon.

Végeredményben ugyanis itt már közös a cél. A béke, ami ma azt jelenti: az élet. Aki hamarabb megközelíti ezt a célt, furamód versenytársát is, ahelyett hogy hátranyomná, előresegíti. Mert hisz az eredményt mindketten egynek viszik. Az emberiségnek. Amit még üggyel-bajjal lehet arcbőr és anyanyelv szerint széttagolni, de amely épp az így nyert tapasztalatok alapján sürgeti – a józan eszével – a tökéletes s tegyük hozzá: elkerülhetetlen egyesülést.

Az együtt örökölt, de sajnos, annyira más-más módon használt szép eszmények, az emberiség nagy céljainak jegyében.

„E nemes feladat vár a mi ifjúságunkra”, mert „e magasztos munka gyümölcseit gyermekeink fogják learatni” – ezek a ha akarom, kongó frázisok igazat mondanak. A tudomány már egységesítette a világot. Yokohamában éppolyan szerkezetű a villanyfejlesztő, mint Budapesten. A technika legyőzött minden határt. Még a divat is. Gépkocsigumit mindenütt egyformán pumpálnak és ragasztanak; a lófark frizura vagy a bokában szűk férfinadrág a járványok gyorsaságával kerülte meg a földet.

S az emberiség egyesülésének mégis dermesztő akadályai merültek föl épp a mi korunkban. Fölmerülésük azért félelmetes, mert a világ már rég elsüllyedőben vélte a sárkány módra embervért ivó szörnyeket.

Említsünk csak egyet közülük, a legszembeszökőbbet.

A történelem folyamán soha annyi embert nem öltek – és ritkán annyi kínzással – az arcszíne, a vallása, az anyanyelve, a „faja” ürügyén, mint a XX. században.

Nem hiszem, hogy én írom le először: ez volt a XX. század emberének a legmegrázóbb – és legváratlanabb – élménye. Épp azért, mert ez ellen ő már nem kapott kellő nevelést, kellő erejű védőoltást. Épp mert az előtte járó nemzedékek mindezt a kérdést elintézettnek vélték. Mert hisz okait, eredetét már mikor föltárták! Mert a megoldás, a gyógyítás módját már mióta tudták, s bebizonyították a napnál világosabban minden józan ész előtt.

E pillanatban, mikor e sorokat írom, épp a kurdokat ölik. Most épp Amerikában nem engednek be az egyetemre „színesek”-et. És tegnap? És tegnapelőtt? Mióta újságot olvasok, nem volt hónap, hogy valahol ne fogtak volna üldözésbe, rövid vagy hosszabb ideig tartó meggyötrésbe embercsoportokat azért, mert hajuk másképp göndörödött vagy nyelvük másképp képezte a hangot. Mert tanulni a saját nyelvükön akartak.

Az elmúlt harminc esztendő rettenetesre szított gyűlöletlobogásával nem égett ki ez a pokoltűz.

Én ettől óvnám elsősoron is az ifjúságot. Ez ellen gondolkodnék az eddiginél hatásosabb nevelőformán.

Mert – láthattuk – a tudás, a tudomásulvétel még nem – magatartás. Ami az agyamban van, az még nincs a jellememben. Oda csak jó nevelés – jó példák – hatására kerül.

Hogy megbecsüljem a más színűt, hogy minden jogot megadjak a más anyanyelvűnek: a XX. század második fele legjellemzőbben ebből vizsgáztatja meg az emberiséget.

A szocializmus országai romolhatatlan eszméket kaptak. Az oktatást államuk szinte ingyenessé teszi. Minden eszközük megvan tehát, hogy abban a nagy tanulmányi versenyben, amelytől nem kevesebb függ, mint a józan ész fönnmaradása, vagyis az emberiség sorsa, ők lépjenek föl majd a díjazottak dobogóira.

Mindezt persze a legtermészetesebben mindenki a fiataloktól várja. Aki nevel, az föladatot ró ki. Nemritkán olyat, amit ő maga nem tudott megvalósítani.

A fiatalsággal pedig, ahogy ugyancsak hírlik, az egész világon baj van; illetve a fiatalságnak legújabban mindenütt rossz a sajtója. Amennyire jó volt nem is oly rég. Rossz még akkor is, amikor – így mondhatni – dicsérik. Lévén nekem más véleményem, befejezésül csak arról még néhány szót, már az önvallomás anyagából.

 

*

 

Fiatal fővel egyáltalán nem voltam fiatalságpárti.

Igaz, sokat szenvedtem; mint minden fiatal, pusztán ettől az állapottól is. Nem tudtam, mi lesz belőlem, mit hoz a jövő. Azt persze nagyon is jól tudtam, hogy örökké nem a fiatalságot hozza. Vagyis hogy nekem magamnak kell csinálnom valamit magamból akkorára, amikor kikerülök a fiatalságból.

Abból pedig nem kerülhetek ki pucéran. Nem lesz igazi emberi sorsom, ha nem fölkészülten alakítom – ilyenekről találok régi irataimban följegyzést.

Igazságot talált el a megtisztelő levél, amely a körkérdés pontjait elém adta, hogy erről az egész világon sokat vitatott problémáról nyilván már kialakult véleményem van.

Írhassak ide néhány – első olvasásra tán összefüggéstelennek tetsző – mondatot. Annak az eszmecserélgetésnek egy-egy kanyarját jelzik, amelyet véleményem kialakítása közben önmagammal folytattam, már ezekben a napokban.

 

*

 

Az ifjúság nem azért probléma, mert jön, azért, mert – elmúlik.

Az ifjúság csak azoknak a népeknek a problémája, jó gondja, amelyeknek jövőjük van. Amelyek tehát a jövőjükön is munkálnak, néha szinte több buzgalommal, mint a jelenükön. Amelyek tehát hisznek az életben; mégpedig egy előre látható, megtervezhető életben. Akik tehát a saját egyéni életükön túl is benne akarnak lenni ebben az életben. Mit kerülgessük: akik a munkájukkal, eszükkel, egyéniségükkel ott akarnak maradni az életben, a munkában. Igen, voltak s lehetnek korok, amidőn még az aggastyánok is optimistán néznek előre.

Az ifjúság voltaképpen a meglett korúak problémája; mindazoké, akik az életben föladatot találtak.

A nemzedékeket tehát nem az esztendők választják el, hanem a célok. Ha azok nemzedékenként mások.

S ha egy társadalom minden nemzedéke egy célra tör? Akkor csak évjárat van? Akkor az öregek valóban „örök fiatalok”.

S ha egy társadalomnak semmi előre késztető célja sincs? Az ember azt gondolná, akkor generációs különbség sem lehet. Akkor van csak igazán. Amikor értelméül az élet csak a jó élést nyújthatja, az élet élvezését. Akkor – nem kis képtelenségül – mondhatni, a fiatalság – a cél, olyan értelemben, hogy az irigység tárgya is – cél.

Egy francia útleírásban olvastam, hogy egy szaharai oázis parasztjai az írónak arra a kérdésére, hogy hány évesek, egymásra néztek, előbb zavarodottan, aztán kíváncsian. Nem az esztendeik múlása szerint számították az életkort.

Ahogy a „történelem előtti” korok népei sem.

Erre a kérdésre Homérosz hősei is furcsállva néztek volna egymásra.

Az Iliász-t pontosan el tudom helyezni a történelem sorrendjében. De az Iliász-on vagy az Odüsszeá-n belül számomra is áll az idő.

Ahogy állni fog, ilyenképpen, abban a „történelem utáni korban”, a jövendőnek abban a megálmodott korszakában, amidőn az ember az életnek ahhoz méltó céljaira törhet, szabadon már az eldologiasodás nyűgeitől.

Megértettem, s nemcsak a férfi, hanem az embertársi udvariasság egyik alapszabályaként respektáltam, ha a nők megmásították születésük évét, nemcsak idegenek illetéktelen faggatására, hanem kedvesük karjaiban is. Épp csak nem helyeseltem. Hisz nekik épp azáltal vált az idő munkája rettenetté. Holott azt épp elfogadva lehet a helyére tenni úgy, hogy az a hely másodrangú, sőt ötödrangú legyen.

Nem csak a fejlődéssel kell lépést tartani. A hanyatlással is, csak ezt az utóbbit már nagyon korán számításba véve. Aki munkára való korában, valóban elvégzett valami munkát, jó lakatos, jó apa, jó betegápolónő, jó író volt, vagyis művet hagyott maga mögött – egy fejőasszonynak is van életműve –, az könnyebben megy kifelé; merőben azért, mert könnyebben nézhet hátrafelé. Valamiképp mégis elégedetten.

Összevonva tehát végül a két szálat: gyermekeinket két irányban kell jól nevelnünk. Szívják a vérükbe, hogy olyan bolygón élnek, amelyen mindenki egyenjogú. Keressék meg minél előbb azt a munkát, amelyben egész lényükkel el tudnak merülni.

Teljes embernek s teljes embertársnak lenni, erre irányítsuk a fiatalokat a példánkkal.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Fábry Zoltánt – bár szemtől szembe sose láttam – negyven éve ismerem, úgy érzem, személyesen; a hangjáról.

Amit ő negyven éve nevez hűségesen vox humanának, hűségesen, kitartóan, egyértelműen.

Ez nem kis dolog.

Ez a hang mindig a végekről érkezett hozzánk. Magyar olvasói területünk északi limesvidékéről. S ugyanakkor a szocialista humanizmus hol előretolt, hol visszavont lövészállásaiból.

Fábry Zoltán mindig harcban állt. Túlfűtött, túlzsúfolt szava sokszor vált fojtottá, szaggatottá: sokszor elhallgatott. Hogy micsoda pokolból jött forgószelek járták keresztbe-kasba ezt a negyven évet s ezt a mi Duna-vidékünket (s vele a világot), annak az is termométere volt, hogy mikor meddig hangzott s aztán hogy csuklott meg, hogy némíttatott el ez a hiteles, jó fémjelzésű szó. Az Ady-iskola hanghordozását idéző Figyelmeztető Szó.

Fábry Zoltán író-eszményeinek jó része nekem nem eszményem. Okfejtő módja sem az enyém. Kevés mégis a kortárs író, aki elé kisebb megilletődöttséggel állnék oda, hogy valami évforduló ürügyén működésére dicsérő beszédet mondjak.

Legutóbbi könyve nem közönséges hatású. Ránk pirít, megszégyenít. Vagyis az író megint föladatot, harcot vállal. Olvasói, anyanyelvi területünk egyik jelentős – valamikor Kazinczy, Batsányi vezette – fertályáról ad képet. Ez előtt nem azért sütjük le a szemünk, mert amit ábrázol, fájdalmas. Azért, mert nem gondoltunk rá; mert rossz pásztorai voltunk testvéreinknek; mert magunkba engedtük a mulasztást, megfeledkeztünk a föladatunkról. Az íróiról, az emberiről.

A kép, amit Fábry Zoltán nyújt, nem derűs. De az írói tábor, melynek irányítása őrá szállt, nincs híján sem tehetségnek, sem mondandónak. De ahogy Fábry szava ismét száll, ahogy az a vox humana erősödik, az sikert ígér, íróit is, eszmeit is.

Móricz Zsigmond, az epikus

Szokolay Sándorról

A barátságról^*

Négy ifjúkori közös esztendő többet nyom, mint négyszer négy a későbbi korban. Csak ifjúkorban tudunk barátságot kötni. Vajon olyan okból, amiért a szerelemnek – e másik társkeresésnek is az ifjúkor kedvez? Nem hiszem. Szerelmi szenvedélyre agg lélekkel is képesek lehetünk, agg testtel is. Van valóban a barátságban is valami a testiségből? Még ha elfogadunk is valamit az idevágó divatos, illetve már divatját is múlta – magyarázatból, a barátság vonzalma merőben más. Szerelmünk minden korban rendszerint egyetlen. Egyetlen „igazi” jó barátra viszont, úgy látszik, csak serdületlen és serdülő korunkban van szükségünk. Ennek múltával, vagyis húszesztendős korunk körül öt-hat, sőt tíz-tizenöt olyan jó barátunk is lehet, akivel, ha lelkünk valóban ismeri az ifjúság legjellegzetesebb tulajdonságát, az önzetlenséget – minden vagyonunkat megosztanánk, a szellemit és anyagit egyaránt. Sőt előfordul, hogy ennek az érzésnek igazán bandában – a barátság végehosszatlan orgiáin – tudunk áldozni, szinte lubickolva az annyifelől összeömlött nemes szenvedély melegében.

Ez a képességünk később sajnálatosan betokosodik, akár ujjunk bögyében a tapintás idegvégződése vagy orrunkban a szaglás góca. A világ e téren is kizár magából bennünket, vagy mi zárjuk ki magunkat a világból. Így is, úgy is fal vesz bennünket körül, s a falon át egy új barátság már csak valami rendkívüli tett ekrazitrobbanása után vagy egy-egy gyémántjellem állhatatos fúrómunkája árán tud lelkünkig hatolni. Viszont akit magunkkal vittünk a falak mögé, az is éppily nehezen távozhat. Néha tíz esztendő is kevés, hogy valakiről, akit húszéves korunkban szerettünk és becsültünk, el tudjuk hinni, hogy valóban olyan ökör, mint amilyen valószínűleg már annak idején is volt. Egyik – ma is állítom, hogy kitűnő képességű – kortársam pontosan tizenegyszer kényszerült odaadó szorgalommal kieszelt galádságra, amíg végre utat tudtam mutatni, illetve nyitni neki ezen a falon. Egy-két érdekes szörnyet leszámítva ugyanis az „én időmben” – abban az időben, amelyben bezárkóztam – mindenki ragyogó tekintetű, talpig becsületes ember volt, bámulatos elmeéllel, lobogó hittel és hajjal. Ha változásukat látom, első gondolatom ma is az, vajon nem az én szemem változott-e sötétebbre, nem én ecetesedtem-, romlottam-e meg. Olyan nagy volt bennem a hajlam a barátságra.

Tán ezért nem is lett aztán ifjúkoromban ilyen testi-lelki barátom nekem, már itthon, amikor a franciáktól elszakadtam. Ezért nem lett más azokon kívül, akikkel a Sió és a Kapos rekettyéseiben mezítláb bujkáltunk. Ez is elég, hogy mindahányszor mosolyogva rázzunk kezet, s igen sokat megtegyünk egymásért. Ám ezeknek a barátságoknak nagyidejéből főképp rabló-pandúr képességeit őrzöm, s erről ma már csak elvétve ejtünk szót. De hányan voltak ezek is? Tízéves koromig alig hagytam el a pusztát. Néhányuk jó eszmebarátom lett, de nem véletlen, hogy ebben a szóban az eszme áll elöl. Ez az önzetlen társulásnak már más köre, nem gyengébb, nem kevésbé érdekes az előbbinél, de erről nem most – hanem tán máskor – beszélek. Azonkívül már nem azon a tájon élek.

Elszakadtam Párisból, s itthon – ha még egyáltalában megvolt bennem az a különös oldódás – olyan nehéz esztendők következtek rám, hogy akihez tán közeledtem volna, az ilyet is gondolhatott: Nem segítséget akar ez tőlem? Ahogyan az ilyesmi később meghittebbé teszi a barátságot, a kezdetén éppúgy akadályozza, pontosan úgy, mint a pénz a szerelmet. Egy mélynek induló barátság mégis volt, de valamennyi baráti viszonyom között épp ez fordult legtragikusabbra; az illetőt csak röviddel halála előtt érezhettem úgy barátomnak, hogy boldogságomat is feláldoztam volna érte. Fegyverbarátság, pajtásság volt, olyan, amiért életemet is kockára tettem, de ez megint nem az, amiről szólva megértetni szeretném magam. Egyszóval a nehéz idők kezdtek tán időnap előtt is bezárni, s ez ment simán, fájdalmas érzés nélkül, mert hisz épp érzéketlenségünk zár be bennünket. Megkönnyítette, hogy párisi barátaimmal azért levelezésben voltam; három közülük Magyarországon is felkeresett, amidőn már módom volt meghívni őket. Visszaadva azt a vendéglátást, amelyben ők két – rövid – párisi visszatértemkor részesítettek. A háború miatt az utóbbi nyolc évben ezek a szálak is elszakadtak, minden szál elszakadt ezen az oldalon, anélkül hogy a másikon mások köttettek volna, akár ez alatt, akár ez előtt. Így szoktam meg még egy milliós város közepén, még az irodalmi élet zajlása közepette is a magányt, majd ennek folyományaképpen már a kizártságot mindenünnen: mivel senkivel sem érintkeztem, minden csoport – főleg az egymással szembenállók – akaratlanul is azt gondolhatták, hogy a másikhoz tartozom. Nemcsak baráti köröm, társaságom sem volt, akinek pedig lételemem volt s maradt a barátság. Vagy épp azért? Való, hogy húsz esztendő alatt egyetlenegyszer sem indult kezem a kagylóhoz, hogy valakivel egy baráti találkozót megbeszéljek, egyetlenegyszer a lábam arra, hogy valahová – mint Párisban szinte naponta! – váratlanul is beállítsak, minden ajándékul vagy ürügyül puszta beszélhetnékemet víve. A hegyek közt éltem, s közben – esztendőkig – egy padlásszobában. Gyötrődtem is, szégyenkeztem is. A lélek most már igénye foglya volt. Vagy még mindig a gyermekkori élményé, a pusztai elvadultságé, amely az emberek közt is bőven kapott tápot vélt jogosultságára? Szinte kéjjel fogadtam a legkisebb sértést. Arra volt jó: még egy szál elmetsződik, még inkább magamban leszek. Ismerem magam. Nyilván ez könnyítette meg a társaságon túl szembenállásomat a társadalommal is, azt a kihívó visszautasítást, azt a portyázó vagdalózást, amelyhez pedig a fegyverkezelést is, a harci kedvet is baráti körben, a párisiban, sajátítottam el. Nem hiszem, hogy társadalmi forradalmiságunkat az egyéni lélektan, a mélytudat titkos rugói magyarázzák. De mint melléktüneten magam is lélekbúvárként tűnődtem el azon a szenvedélyes buzgalmon, ahogy – amidőn szellemi életünk legkiválóbbjainak társaságát élvezhettem volna – évről évre minden szabad időmet hétszámra faluvégi és pusztaszéli szutykos putrikban töltöttem, állati sorba süllyedt lények nyögéseit és káromkodásait hallgatva, legtöbbször némán ezt is, csak papírra fejezve ki – s adva tovább – azt a keserű és dühödt választ, amely ott helyben nem oldódott ki torkomból. Az élő szó lassan belém fagyott, s legfeljebb igazán csak ezek között a szavuk vesztettek között nyílt meg mégis. Tizenöt év alatt nem volt öt eset, hogy mások, mint parasztok vagy munkások előtt nyilvánosan szószékre léptem. Akik tán barátaim lehettek volna, azok is lemondtak rólam. De nyilván ez a társtalanság okozta a másik heves buzgalmat, azt a lelkendező készséget, ahogy egy-egy szívességi kérésnek eleget tettem, ezt a túlzott, néha tán már terhes, ha nem tolakodó sietséget és lankadatlanságot, hogy azoknak, akik hitem szerint segítségre vagy védelemre szorultak, szolgálatára álltam, beleértve, sőt tán előnyben részesítve azokat is, akiktől előzően sértést szenvedtem. Itt is a felgyűlt tartalék ömlött ki, nem mondhatom el, mennyi félreértést okozva.

Félrekanyarodik a toll, mellékútra szalad? Itt a példa, hogy az élmények ritkán szoktak szemtől szembe jönni velünk, inkább az út menti vadbodza közül pislognak ránk, hogy aztán – ha utána eredünk – árkon-bokron át vezessenek bennünket. Bízzunk abban, hogy épp ezáltal toronyiránt.

A felbukkanó torony, amely felé ezúttal közelgek, nem mindennapi élmény. Itt ülök a régi jó barátok között, szorosan karba tett és mellre szorított kézzel (mintegy féltett és fenyegetett elzárkózottságom védelmeképpen), s gyanakvásomban még szemöldökömet is összevonom, olyan érzés kerülget, olyan felismerés. Azt hittem – ez volna a természetes –, hogy a falaink közé vitt barátság elsorvad. Azt hittem, hogy annyi év után itt legfeljebb szívélyes ismerősöket fogok találni. A meglepő és megzavaró élmény az, hogy ezt a barátságot egyáltalában nem érzem meghalványultnak vagy kiszikkadtnak. Vajon azért, mert hisz csak a körülmények szakítottak el bennünket egymástól, és nem a kiábrándulás vagy a kölcsönös beteltség? Mit tudok erről a Qu. P.-ről, erről a W.-ről, G.-ről, erről a D.-ről? Az egyiket tíz, a másikat tizenöt, a harmadikat pontosan húsz év óta nem láttam. A meghökkentő érzés az, hogy mégis mindent tökéletesen vélek tudni róluk, akár hajdanán. Azt hiszem, tetőtől talpig, szőröstől-bőröstől ismerem őket. A régi, hiánytalan bizalmat érzem irántuk. Lényük – a lényeg – csonkítatlanul tiszta és világos előttem, mintha nemcsak emlékük élt volna tovább bennem, hanem ők maguk is tovább éltek volna, élnének bennem. Mintha a változás, ami végbement húsz év előtti lényükön, végbement volna azon a képen is, amit én őrzök róluk, s a változások ellenére is a régiek, így is elfogadom őket, illetve ami változást mégse fogadnék el, az ellen úgy érzem, jogom van szót emelni, vitába szállni, sőt – saját érdekükben kivetni belőlük. Olyasmit érzek, mintha a mi barátságunk nem megannyi különálló (bár egyforma vizű) tó volna, hanem rejtélyesen összefüggő egyetlen nagy folyam az időben. A falak alatt elevenen az hullámzott, azért is nem szikkadt ki ott semmi sem. Vagy mégis az okozza a változatlanságnak ezt az érzését, hogy a barátságon kívül azért egy nagy ügy is összefűzött bennünket, s az alapjában valóban változhatatlan mindaddig, amíg eszme és hit befogadására képesek vagyunk? S így tartós, igazi barátság mégiscsak eszmetársak közt lehetséges? Annak a nemzedéknek voltunk jellegzetes tagjai, amely nemcsak a társadalmat akarta egykettőre megváltoztatni, hanem egyben – sőt türelmetlenségében gyakran még az előbbi előtt is – magát az embert. A világ nem változott olyan gyorsan – húsz esztendő mégis bizonyít valamit –, és sajnos, az ember sem. Épp ezért, mert mi sem változtunk, érezhetjük egy kicsit hajótöröttnek magunkat. De – mosolyogva nézünk össze – mégiscsak megvolnánk. Azt várjuk, hogy ki-ki számot adjon, hogyan sikerült megmentenie az esztendők viharában a bőrét; azaz a lelkét.

A magyar irodalomból, a magyar életből öngyilkossággal illik kilépni. Akármilyen lesz látszatra a halálom, rendelkezésem – most, még világos fővel, testi s szellemi képességeim birtokában –, hogy úgy tekintsék, megöltem magam. Nem a saját érdememből. A világos fővel magunk iránt támasztott igény közt és a lehetőség közt itt akkora a távolság, hogy a hűség itt csak tragédiába torkollhat. Föladatunk a sorstól, hogy ennek kitörését minél tovább húzzuk, vagy a teendők ellátását minél tovább bírjuk. De épp ez jár együtt az igény fokozódásával is. Így hát az égés egyre izzóbb, a jelenetek egymásra következése egyre sürgetőbb valamiféle kifejlet felé.

Ha Horthy huszonöt éve helyett Károlyi Mihály huszonöt évére tekinthetnénk hátra – hol állnánk ma! Még ha ugyanazon a területen is.

Háborús pusztulások nélkül, talán; sőt: meglehet; sőt: valószínű.

Így kell, ezzel a fájdalommal, hátunk mögé néznünk az időben annak a tisztánlátásáig: kiken fordult meg, hogy mégis így lett. És hogy lehetett-e volna másképp?

A tettenérés könnyűnek látszik. A személyes bűnbak az első keresztkérdésre előállítható. Károlyit közvetlenül Kunfi gáncsolta el; használjunk enyhébb szót: vezette félre. De ki vezette félre Kunfit? És azokat ki, illetve – mi? Mert itt már annyi szálra bomlik a kérdés és – a felelősség. Annyira, hogy egyének lelki viselkedése helyett az egész társadalom viselkedését kellene mély elemzés alá vetni.

Ennek az analitikus kezelésnek azonban már az első kérdéseitől önuralom-vesztetten ugrana föl a nyugvásra fektetett páciens. A társadalmi háttér gazdasági adatait már akár komputerrel elemezhetik. A szellemieket?

Ejtsünk ki csak egy szót – a századelő magyar szellemi problémáinak szavát –, s arcok máris görcsbe rándulnak.

Az asszimiláció ez a szó.

Félbe-szerbe

A gunyoros franciával – Valéry Larbaud-val – szemben annak a gyermeki amerikai írónőnek a pártján vagyok, aki furcsállotta, sőt kétségbe vonta, hogy olyan nagy szellem, mint Shakespeare, oly szűk kis szobában születhetett, mint amit Stratfordban mutogatnak. Egy tornatermet vagy egy székesegyházat mindnyájan arányosabbnak, megnyugtatóbbnak vélnénk ily célra. Kiskőrösön a putrinál alig magasabb Petőfi-házból egy guggolással kijutván, rajtam is olyan érzés suhant át, hogy természetesebb lett volna, ha egy olyan szárnyalású léleknek földi induló helyén, mint Az apostol szerzője, egy vasúti gócpont kupolacsarnokába vezettetünk. Vagy egy repülőgép hangárjába. Nem is hangárjába, azaz szekérszínébe, hanem arra az óriási betonmezőre, ahol a gépek száz métereket szaladnak, mígnem lendületet nyervén fölívelnek.

Ez a megmosolyogtató igényünk, a nagynak és a terjedelemnek az összefűzése – egy korszakhoz kötött; a hasonlat elemeit korszakunk nagy vívmányai szolgáltatják. Ha valóban elkövetkezik az atom hasznos fölszabadítása, vagyis egy porszemből földrészt világosító erő szabadul ki, Petőfi szülőházát is más szemmel nézzük.

Mielőtt elhagytuk, én még egyszer szemügyre vettem, tüzetesebben.

Igen, a tenyérnyi udvarból a konyhába vezető ajtó vállunkig ért. A nyomott és szűk konyhából még alacsonyabb ajtón szinte derékbe hajolva kellett bebújnunk a pici ház képzelhetni, milyen még picibb szobájába, amelynek egy következésképpen még picibb sarkában az utcára néző babszemnyi ablak mellett líránk óriása megpillantotta a napfényt, azazhogy a gyertyafényt, mert hisz éjszaka született, az éjszaka közepén, valahány perccel éjfél után. Azaz még azt sem láthatta ott akkor, mert hisz a kisdedek is vakon születnek; szemük – akár a kutyáké – csak jó két hét után lesz érzékeny a fényre.

Ám meghökkenés afölött, hogy egy óriás, akinek híre és szelleme elhatolt a világ minden részébe, ilyen szerény helyen kezdte a pályát, hasznos dolgot is eszembe villantott. Ez ötlött fejembe, miközben óvatosan arrébb helyeztem a jobbágyviskó nyomott ereszhajlata alól.

– Nem ügyelhetünk eléggé a szabadságra; sosem elég az éberség a szolgasággal szemben. Lám, egy üres beszédfordulat is bilincsbe verheti legszabadabb képességünket, a képzeletünket, a lelkünket. Ügyeljünk még rá is.

 

*

 

Veszély. Az indulatok összekeveredése, a kicsik a nagyokkal, a tiszták a szennyesekkel. A benyomás és a hatás anarchiája. Az orgona alig érintett billentyűje mennydörgést szabadít föl, az olvasólámpa kapcsolójának átcsavarásától egy város villanyvilágítása gyullad ki.

Az ideghálózat zűrzavara tehát. S az ítélkezésé.

Főleg az utóbbi.

Hány színes, szemléletes novellatéma, egy eredendően jó kvalitás – egy-egy erény – kisiklásáról. Az igazságérzet ficamáról például:

Ezt az embert egykor utcai torlasz tetején láttam. Ő emeltette, ő rendezte, ő védte a szíve és elméje tüzével, megszálltan a jog szentségétől. S aggastyánként egy zebraátjárón láttam, tán még nagyobb tűzben, úrvezetőkkel és taxisofőrökkel kiabálva, mert azok lám, Pesten a rendelet kiadása után egy évvel sem ismerik el a gyalogosok elsőbbségi – önvédelmi jogát.

 

*

 

A vita már órák óta tartott, sziporkázva, pezsdítve: gazdagítva, az illúziófosztással. Végre a magvához fértünk, azaz fértek ők, a szellemi bajvívásra edzett nyelv mesterei, ezek a beszélve is írói elemükben lubickoló született franciák, Voltaire (lefitymált atyjuk) nemzettei. A konzekvenciát I. R. vonta le, szándékosan külvárosi nyelven, ennyi magas röpt után. „Elég a duma! Ha a lét értelme negatív – a cselekvésnek kell pozitívnak, visszavágó, határozott nem-nek lennie. Ez pedig csak egy lehet: a kollektív öngyilkosság!”

Kitört a taps. A szónok még folytatta volna, a mesteri sudárdurrantás után is. De bocsánatot kért, hogy nem folytathatja; el kell sietnie.

– Hova, hova? – kérdeztem, tekintve, hogy ifjúkori haverok voltunk, s együtt kellett vacsoráznunk.

– A fiamat kell korcsolyáztatnom.

 

*

 

Még egyet a korcsolyázásaim kapcsán a Sió téli kiöntéseinek üvegmód átlátszó jegén, a víz alá került végtelen rétek és szántók fölött.

Itt búza lengett, ott kukorica, amott répa, sőt arrébb krumpli – nyáron betörésnek számított csak átmenni is e gondosan elhatárolt dűlőcskéken. Még akkor is, midőn behordták a terményt – rajtuk maradt a fura erő, hogy a tulajdonosuk letilthat róluk. Annál gazdagabb volt – árnyalatosabb – a kéj száguldozni fölöttük, most e kettős szabadságban. Mintha nemcsak fölöttük, a kukoricacsuták és tarlótorzsok fölött röpültem volna korlátlanul.

Szinte testileg érzékelhetően a fonnyadó gaz között a tulajdoni jog is lent maradt a jég alatt. Annál halványabban hatott, minél több volt rajta a víz. Amíg a jég vékony volt, leláttam egy-egy búza- vagy kukoricatorzsokra, elfonnyadt burgonyaszárra, zölden maradt répalevélre. Váltakozásuk biztatott még frissebb szárnyalást.

A költészet úgynevezett idegen területeit, mások míveléseit is így járom repülve, jég fölött. Mennyi ápolt föld, mennyi munka nyom és mekkora szabadság, hogy szárnyalásommal összefűzöm őket magamhoz ugyan, de mégse magamnak. Hogy úgy hódítok, hogy mégse birtokolok.

 

*

 

Kik is tömik tele írásukat idézettel? A lusta lelkűek. Akik renyhék, hogy maguk fejezzék ki – saját erőfeszítésükkel – azt, ami állítólag fejükben mozog. Kétlem, hogy kotyog bármi is ilyenkor a fejükben. Semmi sem olyan előre gyártott alkatrész ugyanis, mint az idézet. Idéznek továbbá a lelki orgazdák: más fényével akarják gyémántnak ragyogtatni üvegcserép eszméiket, más aranyának csöngetik fedezetül bádogpénzeik leszámolása közben. Őrizkedjünk az idézőktől. Egy szakajtó hazugság tetején egy marék odalopott igazság mindenkit, engem is megtéveszt. Olvassuk ki klasszikusainkat, saját korunkból fenékig. Alapjuktól tetejükig kongó-rossz épületet – regényt, színdarabot – lehet – szokás – fölrakni külön-külön tömör-jó idézetekből. Nincs könnyebb és biztonságosabb, mint idézni. Szolga korok műfaja. Öregek, legalább ti legyetek fajtaazonosak.

 

*

 

Az eredeti költő gyakran hat mély gondolkodónak.

S a filozófus is akkor igazi, ha már-már költői szárnyalású.

Valójában nekik maguknak semmi közük egymáshoz. A nagy költők közhelybölcselők; a filozófia hegyóriásai a költői tartalmukkal vakondoktúrások.

Egymás lapályain állnak.

Az ütéseik rokonítják őket; illetve mi, kívülállók, akik más-más oldalról végzett ütéseiket bámuljuk.

Ahogy fején találják a szöget. A megismerés szögét vagy feszítő ékét, amely koroktól függetlenül mindig ilyen mestercsapásoktól halad beljebb-beljebb a világba is, a lélekbe is.

Aminek a kínos-boldog bekényszerítésében persze nem csak ők munkálnak.

Csak tán ők vezetik a munkát. Lelnek új s új fogást. S repesztésre jó helyet.

 

*

 

Mint adoma állt agyam borpincészetének egyik palackocskájában. Lélektani adattá erjedt.

A „kurzus” idején Balthazár püspök minden prédikációja a Debreceni Nagytemplomban politikai esemény volt. Hű liberális, dacolt, csatát vívott a kereszténynek mondott pesti fajvédőkkel. Vágásról vágásra, minden sebét azonnal megtorolta, oly szenvedéllyel s mennydörgéssel, mint egykor Szkárosi vagy Magyari. Így valahányszor legorombították, újságírók százai várták az ő hangökölcsapásait. In medias res szokott felelni.

Fölment a szószékre, épp húsvét vasárnap volt, elmondta az imát, teleszívta a tüdejét:

– Bántják a ti püstököpö… tüsköpö… küstököpö…

Nem esett zavarba. Benyúlt a talárja alá, ceruzát vett elő, szemüveget tett; leírta és fölolvasta.

– Püs-pö-kö-tö-ket.

 

*

 

A dilettáns főismérve, hogy azt veszi komolyan, amit nem kell komolyan venni. Ha száz kötetet ír, százszor nagyobb dilettáns. Ha milliók komolyan veszik őt magát, milliószorta nagyobb dilettáns; így persze már kártékony is.

És mit kell komolyan venni? Ha azt csak így ide lehetne írni! Hisz az a művészet, arra csak rásejdíteni is. Amit a dilettáns eldob, az mindenesetre fölveendő. Amire rátapos, az szétszedendő, megvizsgálandó. Amit leköp, megtörlendő; amit méregnek bélyegez, megízlelendő – kifőzendő –, pontosan Hérakleitosz tana és utasítása szerint. Igaz, a művészetben is az új – a jó – alulról indul, harccal érvényesül, tréfásan is komollyal.

 

*

 

Mindenki tud írni egy jó könyvet. A saját életéről. Föltéve, hogy nem regényt akar írni. Egy alkalomra az olvasók figyelme mindnyájunkat hőssé üt. Nemre, korra, foglalkozásra való tekintet nélkül. Nem kell semmi más képességről bizonyságot adnunk, csupán a tényekhez való aprólékos ragaszkodásról. Minél aprólékosabbak vagyunk, annál nagyobbat alkothatunk.

Ezt a hőssé avatást nem segíti, ha már az életben is, melyet leírunk, kimagasló személyek voltunk, vagyis már eredendően hősök. A lakáj írói helyzete ilyen értelemben magasabb, mint uráé, akit szolgál.

 

*

 

Az új eszmék nem hoznak szükségszerűen új költészetet. Csizmadia Sándor előbb jutott a szocializmus közelébe, mint Ady.

Az új költészet sem jő kar karban új gondolatokkal. Marinetti reakciós kalandor volt.

Ez hagyján. Hisz dilettáns volt, gyógyíthatatlan; épp ez ment az agyára.

De ki írta a háborúra uszítás legjobb – legművészibb – verseit, kora színvonalán?

Apollinaire.

Claudel.

És a dogmákról a legmeggyőzőbbeket?

Claudel.

Jacob.

Péguy.

És még vagy százan.

De mintha a fenyegetett kis népek, a szabadságukért küzdő akár nagyszámú népek irodalmában ez nem volna lehetséges.

 

*

 

A művészet célja, hogy a dolgok rejtett értelmét jelenítse meg, ne pedig azt, aminek látszanak; mert a dolgok igazi valósága ebben a mélyebb – nem a külső vonásaikban megmutatkozó – valóságban rejlik. – Arisztotelész.

 

*

 

– És te, te, hiszed: négerek és fehérek közt lehet teljes egyenlőség?

– Meg vagyok győződve.

– Teljes elkeveredés?

– Az is.

– Egy rovátkált képű, kifordult szájú busmann meg egy szőke lady közt?

– Igen.

– Vagyis örömmel adnád – fölfogásod bizonyítékául – a szőke fehér lányaidat egy-egy ilyen összevagdalt feketéhez?

A visszavágás aljas, vonal alatti. Nem vártam, de most, hogy megkaptam, én is, régóta föl voltam készülve rá, ez az érzésem. Mert szinte maguktól sorjáznak az én higgadt érveim, mielőtt egyáltalán hangot adnék.

– Ez az annyit forgatott riposzt először is azért szabálytalan oldalütés, mert egyelőre az egyenlőségről beszélünk, s nem lányaink boldogságáról. Másodszor azért, mert ez az egyenlőség még nincs meg, én tehát még csak kívánhatom, s nem alkalmazhatom.

Az ütés azért – nem is oldalról jövő, hanem „vonal alatti” volt, mert oly módon „ad hominem”, hogy mást is belekeverve az én állásfoglalásomba. Lányom boldogsága természetesen mindennél fontosabb számomra. Természetes, hogy nem kívánom, hogy a lányomra is kiterjedjen a szerecsenek szenvedése. De ebből nem következik, hogy a szerecsenek szenvedését helyeslem.

Igen tömören: becstelenség élet-halál állásfoglalást követelni azoktól, akik – kezdetnek – csak egy fejbólintással szavaznak le a jobb ügy mellett.

Akkor adom lányomat szerecsenhez, amikor neki abból semmi sérelme nem esik. Ez egy kicsit Homais úr elve is? Nem. Viszont csak azt ábrázolja, hogy a világ Homais úr kezében van, s én számot vetek ezzel. S így vagyok igazán hű az elvemhez.

Úgy föltenni a kérdést, hogy aki helyesel egy eszmét, egyben haljon is meg az állásfoglalásáért, sőt legkedvesebbjeit is ölesse meg érte: útszéli demagógia. Vannak, akik hitvallásukat a haza vagy a szabadság mellett hajlandók csatatér vagy akár biztos halál vállalásával is megpecsételni. Különös rend volna, amely minden gyermekes honpolgárt hitvallásra e kérdésben csak akkor bocsátana, ha azoknak ezért szülötteik halálát, illetve halálra kínzatását is vállalniok, adott esetben végignézniök kellene.

 

*

 

Ha rövid a tehetséged, toldd meg egy kis becsülettel.

Mint eleid. Semmi másodrendűt nem érzek abban, hogy irodalmunk legnagyobbjai ezzel az esztétikai planche-án tán nem egészen szabályszerű, de mégsem övön aluli fogással törtek előre. A világirodalom küzdőterén mi esélyünk lehet. Hagyjuk abba már igazán a látni oly csüggesztő rongyrázást, nézzük meg közelről vívóeszközünket. Rövid, tompa. De mért is lehetne más? De annak a fogásnak most mintha a legjobb zsűrikben is értékelői volnának. Ezt gyakoroljuk hát. Idehaza. Nemcsak azért, mert máshol nem lehet. Hanem akkor is nyerünk, itt, ha vesztünk, ott.

 

*

 

Nekem az elvtárs szó szent volt. Hősök és hősjelöltek – mártírság szabadlábra helyezettjei – járatták rá a szám, még kamaszon. Azért fordult rá attól kezdve egyre nehezebben a nyelvem, majd lelkem képtelen egyáltalán kiejteni. De itt van azóta is, azon melegen a számban. Ha jönne még egy alkalom, ha csak egy ember. Negyven éve lesz hovatovább, hogy jobb részemmel néma vagyok. Nem, helyesbítenem kell. Hogy hallgatok, fülelve.

 

*

 

Bármily különösen hangzik s bármennyi ellenkezést kelt, ez a helyes megfogalmazás: az én népemnek nincs fővárosa, központi agya. Magyarországon is van egy város, amelyből a nép anyagi és szellemi működtetését intézik; ebben azonban az utóbbi századok folyamán a nemzet legfeljebb percekre vált uralkodóvá.

 

*

 

Kosztolányi pompás sorokban elméskedett azon, mért lehet egyik novella hősnőjének keresztneve csakis Malvin, a másiké csakis Piroska. Meg hogy még egy olyan családnév meglelése is, mint Kovács, regényben már a művészi alkotás körébe esik.

Nem olyan egyszerűen, ahogy most egy cikkben olvasom. Ennek írója szerint ugyanis író képzeletében például Ondriskó Ödön nevet csak kövér ember viselhet. Naturalista, elmaradt, rossz író szerint. Ma Ondriskó Ödön karcsú, magas; kora harminc, szőke, foglalkozása bányász.

Cikkíró további „írói gondja” szerint Csaba és Emese reakciós hangzatú név. A hitlerizmuskori elharapódzás tünetei kezdetén alakult nálunk egy ötletes és bátor Szellemi Honvédelem is: ott verni vissza a németező mítoszt, ahol még – lehet. Ez a mozgalom sugározta a kor jövendő kismamáinak az akkor szaporodó Kurtok és Brunhildák ellensúlyozására gyermekük nevéül a Csabát, a Gyöngyit, az Ildikót; az – Odettet, sőt Natasát. Én tehát, ha egy ifjú teremtés akár Csongor, Előd, Emőke vagy – Yvonne néven mutatkozik be, nem reakciós bűzt érzek, hanem mosolyogtató vágyat, hogy kézcsókot küldjek annak az azóta már nyilván őszülő kismamának, amiért valakit egy életre lepecsételt a – haladásnak és a hűségnek.

De ha nincs is Szellemi Honvédelem – sem akkor, sem azelőtt, századokra visszamenően –, miért hat (olvashatatlan szó – A szerk.) egy meggyötört nép ajkáról épp annak kiejtése, ami sajátja? Könnyű volna kimutatni, hogy aki ezt reakciósnak érzi, épp az reagál rosszul: a reakció irányában. Egyre jobban beleáramlunk ebbe a jelenségbe, ezekbe a – nem magányos – tünetekbe, amelyek valóban morbidok, súlyosan morbidok, de épp ellenkező oldalon, mint ahol egy már nem is tudom, milyen szemlélet ábrázolni akarja. Nem kis hatással. Egyik kitűnő, országos nevű és országosan nagyra becsült barátom fiának valamiféle fölvételi bizottság előtt ízléstelen kérdések sorát kellett eltűrnie azért, mert szülei – ugyancsak az említett okokból – neki meg a Botond nevet adták.

Volt idő – nívótlan élclapok őrzik emlékét –, amikor a Jakab és Izidor nevekkel folyván alpári elménckedés, ezek hordozói részesültek megszégyenítésben, komoly hátrányban.

Ide írhatom most már: ezeket a sorokat hozzám intézett, csaknem védelmet kérő levelek hatására vetettem papírra.

Nem. Mindez nemcsak sértő, nemcsak tudománytalan, hanem felelőtlen játék is egy meggyötört nép legbensőbb érzelmeivel.

 

*

 

Amiként a Nagyon fáj szerzője édesanyjának sem reakciós voltára következtetnék abból, hogy egyik gyermekét Attilára, a másikat Etelkára – e név női változatára –, a harmadikat pedig az ősi Jolánra kereszteltette. Arra – az irodalomtörténetileg sem érdektelen – körülményre neszelnék, hogy hatott rá az irodalom, hogy cselédlány és proletárasszony mivoltában is fölfogott valamit Arany János működéséből; volt közösségi – vagyis a kor szava szerint, nemzeti – tudata.

Hogy – tovább menve – tán még férjével szemben is volt valami állásfoglalása.

 

*

 

A népek összebékítésére készült szerződések pusztító hadműveletei utakat nyitottak a magyar anyanyelvűek szétszórt s bekerített csoportjainak fölszámolására. A népegyenlőségi jog szikrájának vérbe és sárba taposásával. A művelet részévé vált, hogy a jogérzet a jogfosztottak tudatában se villantson fényt, de szikrányit sem. Mi tereli el legsikeresebben a vádat az ilyenféle bűntettekről? Ha maga az áldozat kiáltozza magát bűnösnek az arcát ért első csapástól teste utolsó vonaglásáig. Ha még magamagával sem a panasznak jogosultságát fogadtatja el, hanem a büntetését; ha kioltja reflexeiből is az igazságérzet szikráját. Hogy milyen hanghordozó közeg szellemi életünk – népünk tudata – arra az utóbbi próbák közül a tudományosan is legregisztrálhatóbb: milyen frissen, majd szívósan terjedt belőle a rögtön világhírre is jutott szólam: mi voltunk Hitler utolsó csatlósai. Tehát jogilag is y compris: hangunk sem lehet, ahol igazság osztatik. Az egyetemi katedrák közt is labdaként cserélődő szólamban a félelmetesen agybénító nem is a hamis tény volt, hanem a burka, hogy: mi. A kontárul gyúrt hazugságot az iskolás kiköpte. De a mi ottmaradt igényes berkekben is.

 

*

 

A fölemelkedésnek megtévesztő módja a lenézés. Azzal még nem kerültem senki elé, ha eleve gyűlölöm. A lenézés is, a gyűlölet is ugyanis érzelmi s nem ítéletalkotási tartozék, és az utóbbinak csak követelménye lehet, az érzelemmentesen megformált ítélet után.

Aki tehát egy embert vagy egy nemzetet lenéz, nem szükségszerűen nemzetfölötti, nem okvetlenül emberfölötti. Az esetek legtöbbikében emberalatti és minden nemzet alatti: zavaros elvű és indulatú. Palágyi Lajos hibátlan megfogalmazásában a rossz magyar még nem jó világpolgár. Csak becstelen, épp annak az erkölcsnek az alapján, mely a nemzeteket – egyenlőnek vallva mind – összefűzi, egy felsőbb hazába.

 

*

 

Érzelmileg, ítéletalkotás előtt is, mindig ahhoz az emberhez és nemzethez állunk valóban „gondolkodás nélkül”, aki épp szenved. Ha egy csoport elfogult jelszavak: nemzeti káromkodások közepette egy másik embercsoportot megsemmisítő táborba – vagy körülmények közé – terel, s az utóbbi emiatt jajpanaszt hallat, akár nemzetit, nem kétséges, hogy nem ez utóbbit helyénvaló, ha már kedveljük az erős kifejezéseket, veszett nacionalistának neveznünk, hanem az előbbit. Ellenkezőleg cselekedvén s épp a földön heverőt becsmérelvén, kötelességünk megszívlelni, ha kijelentésünket annak távoli sorstársai is csontig vágó sértésként fogadják. Ha pedig megjegyzésünket udvarias figyelmeztetésre sem másítják meg, vagyis a közösséget, amelyben tartózkodunk, az illő megkövetés helyett még ráadás sértéssel illetjük, nem csodálkozhatunk, ha ez a közösség elfordul tőlünk, fölvetvén a gondolatot, nem volna-e helyesebb azok közé távoznunk, akiket a leócsároltakkal szemben támogattunk, érvekhez juttattunk.

Életünk történetét, melyet egyszer már elmondtunk, ha tíz-tizenöt év múlva még egyszer elmondjuk, a két kép – bár tárgya ugyanaz – merőben más lesz. Mert mi magunk más leszünk benne. Akadnak majd, akik rá sem ismernek, olyasféleképpen, mint arra az alkotásra, melyet a festő fest tíz-tizenöt év múlva ugyanarról a házról.

 

*

 

Rácegresen minden jó volt. Hogy az emberek gonoszak, vagyis hogy a világban gyanúval kell élni, arra Simontornya ébresztett rá. Nem is az élményekre emlékszem, hanem hatásukra; s épp egy olyan élményről szólva, amely ha akkor fájdalmas volt is, ma voltaképpen vigaszomra szolgál.

A nagyszombati feltámadási ünnep Magyarország katolikus vidékein igazánból a tavasz ünnepe, a természet feltámadásáé. Az istentisztelet közepén a hívek egy időre elhagyják a templomot; élükön a díszbe öltözött papokkal körmenetben bejárják a helység egy részét, mintegy avégből, hogy a téli sok tömjénezés után szippantsanak egy kicsit a kikeleti alkonyatok illatából. Ezt az ünnepséget ugyanis késő délután tartják.

Csak nálunk furcsán. Mert hisz Krisztus vasárnap támadt föl, harmadnapra s nem másnapra.

Simontornyán a körmenet útja az iskola felé vezető kis utca volt, aztán a Vár tér (ahol mi, iskolások óraközben játszani szoktunk), majd a vár megkerülésével a piactér s onnan a kereskedők utcáján – Simontornya Váci utcáján – át vissza a templomba.

A házak ablakában itt mindenütt gyertyák égtek, mégpedig ablakonként kettő-kettő. A járdán mindenütt nép; a férfiak kezében kalap, az asszonyok kezében olvasó- és imakönyv, koruk szerint fehér vagy fekete fedelű.

A papok előtt is még ministránsok haladtak, talpig érő csipkés fehér ingben, vállat borító piros gallérban. A ministránsok kis csapatát is megelőzte a csengettyűs ministráns. Vagyis voltaképpen ő nyitotta meg az egész menetet.

1913 nagyszombatján a simontornyai körmenetben ez a csengettyűs ministráns én voltam. Már az oltártól elindulva s aztán kint végig az utcákon szünet nélkül ráztam a hatalmas templomi csengőt, amely tulajdonképpen négy csengőből volt összeszerkesztve, s amelyet én – színe s hangja után – ezüstnek gondoltam. Csakhamar azonban elfáradt a kezem, a jobb is, a bal is, a csengőt nem föl-alá ráztam, teljes karral, hanem csak csuklóból fordítgattam rajta egyet. A négy iker csengő így is tökéletesen szólt. Mentem emelt arccal, rántottam egyet-egyet a csengőn, s néztem, hogy omlanak kétoldalt térdre a férfiak is, az asszonyok is.

Az élménytől, a tavaszi levegőtől részegen kerültem az ünnepély végén a sekrestyébe. Szokás volt, hogy a ministránsinget s a ministrálás más kellékeit az egyik szerzetesnek adjuk át. Simontornyán nem plébánia, hanem egy ferences kolostor végezte a hívek lelki vezetését.

Meghűlt szívemben a vér, amikor az én holmim átadására került a sor. A négyes csengő egyik csengettyűje hiányzott.

Nem volt nehéz megállapítanom, mi történt. A csengők apró csavarokkal voltak a kerethez erősítve. A csuklóból való állandó fordítgatástól a sróf gépiesen kicsavarodott. Hogy történt, hogy nem vettem észre a csengő leesését? Mert a többi három hibátlanul szólt.

Lelkemben a halállal vittem a fráter elé, aki már várt, hogy a sekrestye nagy tabernákulumába zárja.

Ha valaki azt ajánlja akkor, vágassam le tőből a jobb karom, s az elveszett csengő odavarázsolódik társai mellé, egy pillanatig nem tétovázom.

De egyetlen tündér vagy angyal nem állt ilyen üzlettel elém. Sápadtan vártam a csoda nélküli valóságot, a leszidást, a testi fenyítéket, aztán az otthoni következményt: a kár megtérítését.

Nem ez történt.

Magam siettettem sorsom beteljesedését.

– Ez itt elveszett – mondtam a fiatal, magas, barna kámzsás fráternek.

Kezébe vette a csengőt, megvizsgálta. Azt állapította meg, amit én.

– Kicsavarodott.

S mivel még mindig álltam és vártam, hozzátette:

– Mit tehetünk? Elveszett! Most már sötét volna keresni.

S mivel még mindig vártam:

– No, eredj haza.

S a csengőt azon csonkán a szekrénybe tette.

S megsimogatta a fejem.

 

*

 

Mindennek van oka. Sokáig – még felnőtt koromban is gyakran – eltűnődtem, mi lehetett ennek az okos belátásnak a magyarázata.

Nem tudom, nem én kreáltam-e, ami végül is eszembe jutott.

Köpjük a tenyerünket az őszinteség mesterteljesítményeire. Egy kis dicsőségért vállaljuk legdicstelenebb hajlamainkat is. Fölfedjük legkényesebb titkainkat, szerelmi életünkét is.

De szüleink szerelmi életéről az őszinteség legdicsszomjasabb bajnokai sem tudnak ejteni egy szót sem. Holott ők is éppoly lények, mint bárki más.

Íme, nehezemre esik leírnom valamit, nem is anyám érzelmi világáról, hanem csupán az őfelé irányuló érzelmekből.

Anyám szép volt, fiatal akkor. A szerzetesek templomába nem járt. De engem el-elkísért.

– Anyád mért nem jön be? – kérdezte a barna kámzsás fráter tőlem, még a körmenet előtt.

– Református.

Mikor férjhez ment, áttért. Nem volt vallásos. De egyszer csak – már a mi iskolás korunkban – a régi vallását kezdte tartani.

Később egyszer ismét szólt hozzám a fráter.

– Küldd el hozzám anyádat. Elkárhozik, ha nem a mi hitünket követi.

Én azonban nem adtam át anyámnak az üzenetet.

Közben ugyanis, amíg beszélt, a szemébe pillantottam s abban a makulátlan kék szemgolyóban megláttam valamit, amit csak az ösztön tud megmagyarázni.

Ifjú szerző, aki műved elküldésével megtiszteled az ősz pályatársat, a madzagra, amellyel a posta előírása szerint a küldeményt átkötöd, ne tégy erős, többszörös csomót. Azt ugyanis ő nem vágja el, hanem kibogozza, ha lehet körömmel, ha nem, zsebkése hegyével, vagy arra alkalmas szeggel, kerüljön bár félórájába a művelet. Szükségtelen fölvilágosítani őt, hogy tevékenysége nem gazdaságos. Maga is kimondhatja – tudományos kifejezésekkel akár, hisz tanult felsőfokon is pszichológiát –, hogy ezzel nem pénzt spórol, hanem az ősök szellemének áldoz. A néha félméternyi, szerencsés esetben méternyi hosszú zsinegdarabkáknak előbb kisujjnyira való összehajtogatása, majd arra keresztben a maradéknak a rátekerése közben a kar izmaiba édes emlék száll, jutalmául az imamalomszerű mozdulatnak. A valamire majd jó lesz darabkák úgy helyeztetnek íróasztal-fiókba, könyvsorok mögé, mint megannyi oltáráldozat rég halott nagymamák és dédanyák szellemének. Azok raktak így el mindent, amiről föltehető volt, hogy valamire egykor jó lehet. Nem csak dobozokat raktak egymásba és üres palackokat állítottak katonás sorba a kamraablakban s a szelemengerendán. Az ősz kartárs olyan portán töltött éveket s lépett viszonyba a tárgyakkal, ahol a véletlenül odafútt papírlapokat is fölemelték, kisimították, s ha nyomtatás volt rajta, elolvasták, ha pedig üres volt, az esetleges sárfolttól megtisztították és lepréselték, valamit írni ilyesmire is lehet. Kapott e sorok olvasója valaha másodfölhasználású borítékban levelet? Ilyenek kétfélék voltak. Amelyekről könnyen le lehetett radírozni az első címzést. S olyanok, amelyeket címzettjük oly óvatosan bontott föl – megmelegített késsel – a ragasztás minden vonalán, hogy a boríték kifordítható, újra megcímezhető, s ismét leragasztható lett. Ilyen borítékon nevünket olvasni, olyanfajta öreges betűkből, amelyeknek egy-egy kiemelkedő szárán a földrengésjelző vonalkák piciny hullámverése látható, mintegy a közelgő temető kisugárzására, nem mindennapi élmény. Azonmód asztalunkra teszi azt a hajdani portát, ahol szerzőnk valaha az igényesebb olvasásra is már gyermekfővel rákapott. Ahol a kézírást ugyan nem, de a papírt annál többre értékelték. Írópapír, írótoll!

Szerzőnk e szavak szentségét örökítette át elég hosszú tartalommal az irodalomra is.

A papírért pénzt kellett adni, a nyelv ingyen forgott. Írni palatáblán tanultam meg, ez is ingyen működött. Mihelyt gondolatomat papírra kellett vetnem, ha csak egy levelet is, ami először átsuhant a fejemen, a papír értékessége volt, s nem a közlendőmé. Ahogy kezdtem, az előbbit a boltból kellett hozatnunk. Ettől az érzéstől mindmáig nem tudok megszabadulni. Hatvanéves múltam, s fogalmazni nyugodtan csak eldobásra szánt, egyik oldalukon már telegépelt, vagy valami elévült szöveggel telenyomtatott lapokon tudok. Eldobni ezeket is sajnálom, ha a fogalmazással nem vagyok megelégedve. Inkább kivakarnám a rossz szöveget. Sokszor – hosszú munkával – ki is vakarom. Nem becsülöm sokra, mert lényegében nem tartom sem tanulságosnak, sem jellemzőnek az írói kéziratokat; piszkozatok, helyük a szennyesek közt van. Az enyéim jellemzőek lehetnek, nem a gondolati résszel, ismétlem, hanem hátlapjukkal. Már a kézmozdulatban, ahogy a papírért és tollért nyúlok, kiűzhetetlenül benne van a gondos szegénység élménye. Ilyen író vagyok.

 

*

 

Még csak egyet ehhez, bármily képtelenül hangzik. A lelki ellenkezésben, hogy regénybe, hosszabb terjedelmű munkába fogjak, része volt annak is, hogy megfelelő mennyiségű papírt kellett volna vennem. Vettem végül; sőt – kihúzandó ezt a buta csökevényt – kelleténél is többet. Akkor meg annak a gyönyörű anyagnak bekrikszkrakszozása hátráltatott meg. Ezeket a sorokat is fölöslegessé vált gépírós másodpéldányok hátlapjára rovom.

Beszéd Párisban

Kedves barátaim, nem szabványmondatként írom le, hogy hogyan is köszönjem meg soraikat és figyelmüket, a találkozásunkról készített gyorsfényképek szép albumát. Jó ideig gondolkodtam rajta, kezemben a tollal. A felvevőgép tudtom nélkül végezte pillanatörökítő szemhéjnyitásait, oldalról, nemegyszer a hátam mögül. Olyat örökített meg, amit nem szántunk megörökítenivalónak, amelyet így magunk is meglepetve nézegethetünk: az egymásra ismerés mosolyait, vitabeli kézmozdulatunkat, annak a tatárszemű, de magyarul már alig tudó szép magyar lánynak fekete haját fehér hajam mellett, aki a csokor odakínálása után egy csókkal is, azaz egy mai divatú arcösszeérintéssel is megkínált, öreg munkáshomlokok meghatottságtól összetorló ráncait. A képek egyformán csillognak a fénymáz és a múlt alatt – egyformán kedvderítők. Még arról a kínos pillanatról valók is, mikor váratlanul magam is a színpadra kényszerültem, s a meghitt est befejezéséül a rögtönzés torokköszörülései – s amint látom, kézgyúrásai – közepette szónokolni kezdtem.

Emlékezetünk vaksi. Ezek a fényképek holmi szemüvegként élesítik meg agyam biz el-elhomálylott képeit. Emlékezetünket süketség, süketnémaság is fenyegeti. Engedjék meg, hogy a képeknek én a hangjukat adjam vissza. Hogy a képeken szemlélhető, de valamiképp még dermedt termet a magam módján megelevenítsem. A változatlan várakozással rám tekintő arcok fölött még egyszer elmondjam azt, amivel ott e várakozásnak megfelelni igyekeztem.

A rögtönzés elemeit valóban a torokköszörülés s ez épp úgy – s épp azért – megismételt meghajlás közben szedtem össze. Előttem ültek a nézők sorában a szünetben már azonosított egykori barátaim, akik megcsinálták maguknak azt a plézirt, hogy sanzsoljunk legalább egy mót, de vittek volna a bányol-jukban a házba is – vagyis à la maison –, hogy degusztáljam, milyen szegedi halászlét küizonol már a Solange vagy a Rirette.

A terem jobb sarkában a színpad tövében a piros nadrágba és kalotaszegi ujjasba öltözött népi zenészek között is volt egy régi ismerős. Műkedvelőként voltak csak cigányok, valójában hazavágyódó, de haza már mégsem térhető, mert idegyökerezett billancourt-i esztergályosok és puteaux-i műszerészek. Nagybőgősük – ugyancsak kalotaszegi zekében – sose járt se Magyarországon, se Erdélyben: sült levallois-i menyecske volt, aki az imént arra a kérdésemre, hogy mi vezette ebbe a műkedvelő bandába, összes fogai megvillantásával csak azt felelte: mert ezt szeretem! Jobboldalt letekintve azokra az ugyancsak műkedvelő piros csizmás, pruszlikos, illetve borjúszájinges táncosokra esett a tekintetem, akik nevében az a kedves tatárszemű azt a virágcsokrot átadta nekem, illetve feleségemnek oly édesen erőltetve francia nyelvét a magyar szavakhoz, hogy arra színdarabírást-próbált, tehát hatáshoz értő ember csakis franciául válaszolhatott. A háttérben, hajdani emigránsok mögött, az újkori emigránsok csoportján állt meg a szemem. Fiatalok voltak, oldalukon hozzájuk illő párisi lány-, illetve fiúfejjel már aszerint, hogy melyik nemhez tartoztak.

Ritkán álltam ilyen meleg, ilyen egységes nézőközönség előtt. Nem, ezek nem nézők voltak. Annál több fűzte őket egybe.

Oly meghitt, oly rokoni, oly meleg volt az az együttes, hogy mertem volna franciául is beszélni.

Mégis magyarul, itt mégis a hazai nyelven beszéltem, bizonyos lévén abban, hogy az is, aki nem érti a szavam, kap tolmácsot, mégpedig egész közelit és meghitten a fülébe susogót. Mondandóm tehát így még jobban s hamarabb eléri a célját, a szíveket.

Arról éreztem ugyanis helyénvalónak mondani néhány szót, milyen érdekes változás alatt van világszerte a nemzeti hovatartozás fogalma. Hirtelen itt világosult meg előttem olyan fokig, hogy – vigasztalóan tudtam beszélni róla.

Arról vigasztalóan, hogy amiként, ha valaki jól beszél magyarul, az még nem okvetlenül jó magyar, akként ha valaki nem beszél jól magyarul, az még kitűnő magyar lehet. A jelenség meglepő, újszerű. De így van, s ismétlem, egyre több rá a példa a föld minden részén. Hazafinak lenni – egy nép egységébe tartozni – már nem olyan szűkkeretű, mint ötven vagy száz éve.

Mi, magyarok Kölcsey megfogalmazásában ismerjük a híres felfogást: nyelvében él a nemzet. Eszerint a magyarok közösségébe azok tartoznak, akik magyarul beszélnek, a németekébe, akik németül, az angolokéba, franciákéba, akik angolul, illetve franciául.

Nos, ez nincs így. Kölcsey lelkes mondatát le kell vennünk az ünnepi feliratok közül a dísztermek faláról. Egy-egy nemzet ősi fészke valóban a közös ősöktől örökölt anyanyelv. De a nemzet már nem csak a nyelvben él. Él azon túl is. Sőt anélkül is. Úgy értve, hogy más nyelvet beszélve, sőt ápolva. Sőt vannak sajátos, nyelv nélküli nemzetek. S mintha még több is lehetne belőlük. Népcsoportok, melyek rég eltűntek egy-egy nagy nyelv óceánjában, egyszerre korallszigetként kiemelkednek, közös múltat, szokást s jövőt emlegetve, vagyis nem a nyelvkülönbözőség elemeiből formálva külön sorsot. Ez a XX. század egyik legváratlanabb tömeglélektani tünete. Jó irányú-e, rossz-e, más megítélés.

Ma még ellentétesnek, kétirányúnak tetszik.

Nyilván ezért csal a probléma, valahányszor beleütközünk, az arcokra mosolyt és zavart, még a legpallérozottabb nemzetek körében is. A diplomáciai fogadáson a frissen bemutatott idegen, akitől – mivel franciául kezdi a szót – ha megkérdezzük, hogy francia-e, még nem siet kiigazítani: hogy nem, dehogyis – ő normand vagy burgund, vagy gaszkon, vagy akár breton! De végezzük ugyanezt egy angolul szólóval, rögtön megjelenik a mosollyal enyhített erélyes fejrántás: angol? Soha napján! Ír! Skót! Walesi! Nem beszélve, ha amerikaihoz intézzük ezt a kérdést.

Van nemzeti érzés nemzeti nyelv nélkül. És volt is.

Széchenyi és Eötvös és velük a reformnemzedék kitűnőségei seregestül előbb voltak jó magyarok, s csak azután tanultak meg jól magyarul. Ha egyáltalán megtanultak. Az aradi vértanúk híven és büszkén adták életüket a magyarságért. Noha csaknem a felük a búcsúlevelét nem magyarul írta, s volt köztük, aki csak a rohamra indító vezényszavakat tudta a huszárai nyelvén.

A kérdés már a múltban elég bonyolultnak tetszett, de a fogalmak kellő újjáértékelésével a múlt is megvilágosodik. Nyelvi türelmetlenség dolgában Nyugat-Európának is vannak olyan izzó sarkai, mint a Duna-vidéknek. A brabant síkság flamand–vallon villongásait mindnyájan ismerjük. A flamandok franciaellenes mozgalmának tán leghatásosabb – mert világszerte legolvasottabb – írója, Charles-Theodor de Coster, franciául írt. Kevesen gondolnak rá, hogy a sajátos flamand szellem irodalmi mesterműve, a minden nyelvre lefordított Eulenspiegel tán épp azért lett olyan szenvedélyesen spanyol-, illetve valójában franciaellenes, mert szerzője nem annak a népnek a nyelvén tudott írni, amelyhez tartozónak érezte magát. Nem mi lehetünk bírák abban, jogos-e De Coster heve amiatt, hogy az erőszak tőle népe nyelvét is elrabolta. Mint mondtam, dolgunk a tünetek vizsgálata és elrendezése. S felmutatása azok elé, akik a nyelvi hovatartozás dolgában az erőszaktól eredményt várnak, legalább valami távoli jövőben. Nem. Az erőszak, De Coster esetén kívül még rengeteg mutatja, még akkor is és ott is visszájára fordul, ahol igazán már az ördög sem várta.

Nem, az újabb kori történelem szinte naponta hozza a példát, hogy a határ, ameddig egy néphez tartozhatunk, szélesebb, mint a nyelv határa. Legyünk rajta, tartsuk meg idegenben is magunkat, és tartsuk meg gyermekeinknek, unokáinknak is népünk nyelvét. Nagy kincset aránylag kis őrzéssel menthetünk meg. De ne essünk kétségbe, ha körülményeink folytán nem tudjuk megtartani. És főképp ne ítéljük meg azokat, akik – előttünk ismeretlen körülmények folytán – nem tudták megőrizni. Attól még nem hitehagyottak, nem árulók.

Jó magyarság dolgában attól még egy Leiningennel vetekedhetnek. Aradon halt meg ő is.

„Hazafinak lenni nehéz, de nem lehetetlen.” Széchenyinek ezen a mondásán mi valaha enyhe malíciával ezt a csúsztatást végeztük: Magyarnak lenni nehéz, de nem lehetetlen.

A társadalomból, amely fölül eltűnt isten, egyre több dolog lesz választás dolga. Hogy ki milyen közösség vagy közösségek tagja akar lenni, hovatovább ez is olyanféle választás lesz, mint az, hogy milyen párt, vallás vagy mozgalom tagjai közé lép.

Örülök, hogy annyi embert s ilyen jó együttes hangulatban látok olyat, akit már nem pusztán a nyelv tudása hozott ide.

Igyekezzünk – függetlenül attól, hogy milyen fokon tudjuk, vagy tudjuk-e egyáltalán népünk nyelvét – a magyarok közösségét minél értékesebbé, kívánatosabbá tenni.

Emlékszem az időre, amikor ha nem is röstelkedve, de némi aggállyal írtuk a szállodai vagy rendőrségi bejelentőre: magyar. A papírból felmerülő szem bizony nemegyszer hideg közönyt vagy gyanút sugárzott. Aztán emlékezhetünk, ahol s amikor azért a sok viszontagságos szócskáért mosolyok és kézfogások indultak felénk.

Nietzschének már a dédapja nem beszélt lengyelül. De ő nemcsak mint érdekességet emlegette, valahányszor sor került rá, lengyel eredetét. Valamiféle ösvényt nyitott ezzel lénye megismeréséhez. A festő Ajtósi Dürer, a szobrász Kolozsvári testvérek magyar származását nem azért emlegetjük, hogy másoktól elvitassuk őket. Egy nyeglén kozmopolita korszakban sok tinta folyt arról, van-e a világvándor Liszt Ferenc műveiben elegendő magyar motívum ahhoz, hogy magyarnak hirdethessük, tekintve, hogy még Pesten, de még Szekszárdon is csak franciául, legfeljebb németül beszélt. Kodály Zoltán állította helyes alapra a problémát, egy kolumbuszi odakoccintással: Liszt Ferenc saját maga szóval, tettel, rengeteg áldozatviseléssel, de még – 1849-ben – kardviseléssel is magyarnak vallotta magát; senkinek nincs joga tőle azt utólag megtagadni.

Akkor sem, teszem én hozzá, ha csak választotta volna, hova hajoljon, a szívével. Engedjék meg, hogy a távoli Magyarország nevében megköszönjem, szeretettel viszonozzam, hogy szívünk ennyiőjüket idehúzta – odahúzza.

Levél a szerkesztőhöz^*

Kedves Barátom,

ha volna kedvem kezem alól kikerült írást tollam alá visszahúzni s átírni, ez az, amit most az újraközlés előtt megkaptam tőletek. Annak idején ezeket a sorokat nagyrészt azon melegében, úton, egy kis gépkocsiban kuporogva, a térdemen írtam. Napilapban jelentek meg, a korrigálás, az átnézés lehetősége nélkül. Így láttak kötetben is napvilágot: a kolozsvári Móricz Zsigmond Kollégium diákjai ollózták egybe őket, majd nyomatták ki s hozták át valamiképp Magyarországra is azokban a lázas, még pernye- és üszökszagú, de milyen friss erejű, tág egű hónapokban.

Láz, mozgalmasság, rohanás most is csap énfelém ezekből az írásokból. De nem tudom, megérzik-e mások is a jövőnek és a reménységnek azt a magas egét, amely alatt születtek.

Az új gondolatok aranypénzként csengtek, aranyfedezettel. A földreform – a földosztás – volt az első lépés a valóság talaján. Mellette, a vidéki asztalok körül a nagy témák, a jó eredménnyel kecsegtető megbeszélnivalók; a népi kollégiumok, a dolgozó parasztság önkormányzó szervei, a szomszédos népekkel való dolgaink közös, egyenrangú és -jogú rendezése: új, szabad haza a szabad hazák között! Nem volt munka, eljövendő és elszenvedett áldozat, amit az ifjúság sokallt volna.

Ezt az országos hangulatot kellene beleírni ezekbe a sorokba, ezt az akkori izomserkentő, láthatártisztító légáramlatot, amely az összerogyásig vérvesztes népet a tank járta földeken és világvégi romokon új munkába állította. Egy nép ártatlan bizalmát.

Azt hiszem, ennek érzékeltetésére is támad még kedv és idő. Tekintsük erre adalékul ezeket a lapokat.

Történetük a következő.

 

*

 

A szovjet hadsereg nyomában országútra merészkedő egyik első polgári gépkocsi – vagyis olyan, amelyet nem kísért katonai őrség – engem is fölvett. Merő véletlennek köszönhettem. Tolnáról már az ostrom alatt még Budán ijesztő híreket hallottunk. Ozora háromszor is gazdát cserélt, a puszták még többször. Szerettem volna minél előbb lekerülni a családhoz. Minden befolyásos embertől, akivel Pesten összeakadtam, ennek módját tudakoltam. Lemenni mód nem volt, nem is lehetett; a hivatalok sem tudtak közlekedni. Ezt a választ kaptam a Tisza Kálmán téri pártházban is, Révai Józseftől. De ő elgondolkodott a mondata végén. – Épp próbálunk indítani egy kis kocsit, de nem Tolnába, hanem végig az egész Dunántúl, a front nyomában már ki-kisarjadt szervezetek áttekintése, egységbe fogása végett. Szőnyi Tibor és Kardos László lesz az utasa, a vezetőn kívül. Ha ők összehúzódzkodnak, tán velük mehetsz, megjárod persze, az egész országos kört. – Kardost a népi kollégiumokból ismertem, Szőnyi akkor jött meg Svájcból, neki csak a pszichiáterhírét hallottam. Mindketten kormánybiztosi dokumentumot kaptak. Azt kaptam hát én is meg egy félelmetesen óriási pisztolyt – magától a belügyminisztertől. Ennek láttára feleségem is velünk tartott azzal a meglepő, de elháríthatatlan női logikával, hogy ő meg majd vigyázni fog ránk.

Így indultunk útnak, valóban olyan területekre, ahol még ágyúszó hallatszott, ahol még mi is kaptunk a hátunkba – azaz szerencsére, a sapkánk fölé – géppisztolysorozatot.

A mondás, hogy inter arma silent musae, nem azt jelenti, hogy a háborúk idején hallgatnak a múzsák. A harctértől már tíz kilométerre híven énekelnek. Szavuk akkor akad el, ha a fegyver az utcájukban, az ablakuk alatt csattog. Ilyenkor csak jeleket adnak, tudósítást.

Köszönet és üdvözlet Illés Bélának^*

A köszönet első fele magánérdekű. Nincs hét, hogy össze ne tévesszenek vele.

– Szerencsére, hogy a káderlapom utolsó mondata ez volt: „de első unokatestvére a szovjetföldről őrnagyként megtért Illés Béla nagy emigráns regényírónak”.

Nem régebben, mint tegnap – 1965. február 28-án –, hallhattam ezt egyik nekem tényleges unokatestvéremtől egy afféle törzsi összejövetellé tágult születésnapi ebéd végén.

Nem is akkora kacaj közepette, aminőt a jó hangulat megindokolt volna. A nevetésbe vegyült egy kis hálaféle is.

Vagyis ez állandó összetévesztésnek hasznát nemcsak szerénységem – vagyis helyénvaló lerögzítéssel: Illyés Gyula lírai költő – látja; áldóan kiterjed nem kis lélekszámú családomra. Ki baráti, ismeretségi körömre.

Egyik kitűnő festőnk annak köszönhette élete alkonyán művészete kiteljesedését, hogy független életet biztosított neki okos, lelkes mecénása – a felesége – azzal, hogy ő dolgozott fordítóként egy tudományos intézetben. Jött idő, hogy el akarták bocsátani: angol származású volt. Elég népes bizottság vizsgálta ügyét; nagyon kedvezőtlenül alakult: a kérdezett jellegzetes angol kiejtésben törte a személyneveket, s a magyar politikai és társadalmi életben eredetileg, a nyugalmi időkben is teljesen tájékozatlan volt, hát még az akkori korongforgások idején. Mentő kérdésül kapta: ismer-e haladó magyar írót, élőt? Szorultságában engem nevezett meg, noha – párisi emlékeinket elevenítendő – velem csak franciául szokott társalogni. A név nem csendült rosszul; a bizottság elnöke odabólintott. További érdeklődésére kiderülvén, hogy a megnevezett haladó író nem egy alkalommal vacsoraasztalnál is együtt ült a megidézettel, a kérdések most már így kanyarogtak, nehogy félreértés legyen:

– Az, aki emigráns volt?

– Hogyne! Párizsban!

– De, aki aztán Moszkvában élt?

– Sokat beszélt róla, miket látott arra.

– Aki könyvet is írt?

– Oroszországról! Nekünk is megvolt.

– A forradalmár tehát? Az őrnagy?

– Fiatalon sokat verte az asztalt. Hogy katonaként meddig vitte, nem tudom.

A kedves, hősies asszony megmaradt az állásában, s így kitűnő barátunk is az ecsetjénél. Nem értesültem, minő meggyőződés vagy meggyőzetés hatására. Egy titkot, ha kompromittáló is, fölfedek. A dolgok fönti állása idején telefonhoz kértem Illés Bélát, s mivel a történteket megfelelő derűvel hallgatta, megkértem, vállalja erkölcsi számlámra, ha hozzá fordulnak, az azonosságot.

Nem régebben, mint 1965. február végén jelent meg – Szalatnai Rezső szíves közlése szerint – W. Klementis volt csehszlovák miniszter önéletrajza. Szülőhelyéről ő is szociográfiát akart készíteni – írja –, mint – Illyés és Kovács –, akinek műveit magyarul olvashatta. A könyv tudós jegyzetei új utat vágnak a névszövevényben: – Illés Béla, a Puszták népe megírása miatt menekült a fasizmus üldözöttjeként a Szovjetunióba.

Nem tudom, Illés Bélának volt-e már haszna is az olvasóknak ebből az örvendetes rövidlátásából. Midőn a Kárpáti rapszódia, az egyik szomszédos országban, borítólapján az én jól sikerült – ifjúkori – fényképemmel jelent meg, ezt nyomban elküldte nekem, fölkínálván, ha a könyv fogyása összefüggésbe hozható lesz az ábrázolt szerző férfias mosolyával, a honorárium kiszámítható hányadát nyomban átutalja címemre. Ehhez nem ragaszkodtam. Volt mi egyenleget teremtsen mérlegünkben. Még annak idején, a nevezetes 1934-i út során, Rosztov városában Nagy Lajossal és Matejka Jánossal négy nap sorozatos bankettjein válaszoltam kezemben teli kehellyel a lelkes pohárköszöntőkre, míg ki nem derült… ami az eddigi példák tanúsága szerint is elég ritkán szokott kiderülni.

 

*

 

Ilyen kétszemélyű, de egynevű működés lelkiekben még több gyarapodást hoz, mint anyagiakban. Elképzelem a jelenetet, ahogy még hazatérésének első hónapjaiban az arany vállpántos Illés őrnagyot karon fogta – Debrecen vagy Kisújszállás piacán – egy-egy szemöldöke végét fölfelé, vékony bajszát lefelé szoktató hajdúságifi, s értésére adta, mi a teendője most annak, aki annak idején úgy odamondott… Mint kell forognia egy hív magyar elmének kozák kucsma melegében is! Bizonyos vagyok, hogy Illés Bélának épülésére szolgáltak e némileg s akarata ellenére Harun al Rasid-i módon szerzett értesülések, úgy pedig, hogy jó hírem csorbulása nélkül…

Nekem, szerénységemnek arcizmom nem rezdült, ha egy-egy megyénk kultúrájának fizetéses előharcosa a könyvnapi megnyitó ünnepi csendjében, mint A szkipetárok földjén kitűnő íróját köszöntött, s kért föl nyilatkozatra. Akként nyilatkoztam. Kézrándulás nélkül dedikáltam székvárosunk főterein az Anekdoták könyvé-nek nem egy példányát, de a Krétarajzok-éit s a Türelmetlen szeretők-ét is, szerény, de meleg kézszorítással viszonozva a megbecsült érdeklődést. Újságírónak – irodalmi rovat munkatársának – volt alkalmam szakszerű felvilágosításokkal a Találkozásaim-at illető elmélyült kérdéseire, a szót tapintatosan írói pályám egyik csúcsteljesítményére, az Aranylibá-ra igyekezvén terelni.

Mindezt, ördög tudja, miért is nem tekintem, sose tekintettem orgazdaságnak.

Bemutattak Majakovszkij sógornőjének – Lili Brik húgának –, aki, mint tudjuk, nemcsak ifjúkori jó ismerősömnek, Aragon Lajosnak életében halhatatlanult szerelme és neje, hanem mindezektől függetlenül a saját személyében is: Elsa Triolet. Azon nyomban arcon csókolt.

– Van valami magában Bélából!

Szó nélkül visszaadtam neki a csókot. Nemrégiben a határon túlról kaptam üzenetet. Mindössze ez volt: Áldja meg a magyarok istene, önt, a Honfoglalás íróját!

 

*

 

Kedves Béla! A férfi legyen szemérmes, annál inkább, minél jobban kerülgeti az érzelem. E veszedelemtől fenyegetetten joga van még a cinizmusra is. E néhány emlék szalagcsokrául olyasmi forgott fejemben, hogy az ilyen műkapcsolást írói érvényesülésül tanácsoljam. Ha szándéktalan kettősünket kitágítanánk, afféle irodalmi ktsz-szé, belevéve még Illés Endrét, Jenőt, Lajost, Lászlót, s aki csak még e néven hozzánk társítható? Magyar irodalom Illései, egy szekérre, a névalapító dicső prófétáéra, akibe már Ady is reményét helyezte, nem hasztalanul. Akarhat valamit a sors azzal, hogy mentesítve a múzsák molesztálásától például a Baloghok, Kovácsok tenger sokaságát, épp az Illésekből rendel annyit a toll mellé. Ismerjük a képet, a középkori metszetet: tíz-tizenöt marcona bajnok rohan egy irdatlan hosszú gerendával egy várkapunak. Nézzük ilyesminek a tollunk. Adjunk példát, mire mehet az ész viribus unitis.

De nem tréfálom el a dolgot. Hetvenéves vagy, kórházi ágyban. Én sem sokkal különb állapotban forgatom ezt a nemkívántam, mind nehezebb szerszámot.

S ettől függetlenül is: mindketten pályánk végszakaszában. Tudom, mit szerettél volna tenni ezért az országért. Engedd meg, hogy azt a messziről jött üzenetet adjam tovább, irányítsam feléd, mintegy gellerben, azazhogy melegítő, szívbizsergető sugártörésben. Gyógyulj meg, minél előbb. Szolgáljuk jókedvűen, fölénnyel és erővel, úgy, ahogy lehet, napunk leáldoztáig ezt a népet.

A repülő fölszáll, a szemét eltűnik az utcákról, a hátsó udvarok: tetszetős barnává alakulnak, minden zöld pedig pázsittá vagy vetéssé. A tetők üdepirosak, az utak kiegyenesednek és messze nyúlnak; minél magasabbról nézzük. A madártávlat a világhoz illő. Az utazás a mámorszerzés egyik formája. Már a falusi szekérre szállás dúdolásra késztet, a kerékküllők és a gitárhúrok hangja hatásában egyformán van valami közös.

Goethe ház. Illetve házak. És a házacska. Ha „Victor Hugo az az őrült volt, aki Victor Hugónak hitte magát” – Goethe viszont az, aki elhitette már a kortársaival, hogy ő Goethe. Ennyit mint bölcs mondást. No még egyet. Kevesebb szoba nyilván több lett volna. Külön úti ágya is volt, sőt külön úti karosszéke. Saját magáért ment Olaszországba is.

A weimari schillergassei emeletes textilboltban az árukat babráló szép fiatal nő karján itt is, ott is csecsemő. Alig van ártatlanabb s üdítőbb látvány, mintha a selyem női nadrágocska után, melyet egy ifjú nő a jobb kezével fölemel, oda kapkod a bal karjából egy kisded is.

Az utazás igazi értelme, hogy a kinti benyomások hatása alatt gondolni haza: leleplező bepillantást ad a saját helyzetünkre, tanulságos oldalnézetet. „Nyírfás Oroszország” Jeszenyin édes epiteton ornansá-nak mintájára az én tollamra évtizedek óta ez kívánkozik: „Gyermektelen Magyarország”.

Weimarban az állomással szemben a ma International nevű, de láthatóan még század eleji előkelő szálló s étterem Herren feliratú helyiségében hányócsésze is van. Fehér porcelánból készült, lavór nagyságú, de dézsa mélységű edény, mellmagasságban a vizelőszékekkel szemközti sarokban fölszerelve, fölötte kétoldalt nikkelezett fogódzó, hogy hányás közben legyen miben meg is kapaszkodnunk. Mellette vízöblítő lánc, aprólékos gondossággal.

A közeli Buchenwald megtekintése után itt volt a díszebéd.

A „meg nem gondolt gondolat”, a kórterjesztő őspatkány csak egyik megfogalmazása a szellemi bajnak, mely Európára új barbárságot hozott. A végiggondolt téves gondolat a másik. A végigvitt bárdolatlan eszme; a következetes közönségesség.

Az a gondolatom támadhat ugyanis, hogy ahol hányóalkalmatosságok vannak, ott többet hánynak az emberek, mint másutt, ahol ilyen készületek nincsenek. Az ivó itt eleve úgy iszik, hogy – mi baj lehet? – legfeljebb kihányja. A tárgyak visszahatnak a megalkotóikra.

Minden nép irtott s irt népet. Népirtásra szakszerűen berendezkedni mégis azért embertelen, mert a berendezkedés maga csábít az irtásra; aztán pedig gyorsítja és növeli az ölést.

A tanulság tehát, hogy a barbárnak a logika fegyverét sem szabad a kezébe adni?

Egyrészt. Másrészt pedig, hogy nem lehet elég mélyre ásni a kollektív rossz hajlamok elleni küzdelemben. A gyökérig kell tépni a dudvát. Ez a hányóalkalmatosság nekem jelképileg alig jelentett mást, mintha hohenzollerni sast vagy hitleri kampós keresztet láttam volna.

Annyira hatása alatt voltam még reggel is a kassai útnak, hogy úszás és jó gyaloglás után mentem el a találkozóra, amire Somlyó hívott. Egyszerűen képtelen voltam agyamat irodalomra kormányozni – hogy megírjam-e vagy ne költészetünk új irányzatairól egy nemzetközi konferenciára a tanulmányt. A sovinizmus aljfogásairól – felső és alsó ütéseiről – beszéltünk, a magyar nyelvnek megaláztatásáról s végül: mit lehet itt tenni nekünk? Íróknak. Nyilván ez befolyásolt, a tehetetlenség, hogy François Bondyval (a párizsi Express szerkesztőjével) ebédelve ugyancsak erről beszéltem – hosszan, mert lélektani, már-már mélylélektani módszerrel akarván a sovinizmus kórokozóit fölfedezni. (A szlovákok és a románok esetében ez csaknem azonos az antiszemitizmus mélylelki kórgócaival.)

Az ebédről együtt mentünk a fogadásra, melyet Bondy tiszteletére a Pen Club és a Nőszövetség közösen szervezett. A kocsiban is a sovinizmusról folyt a szó. Erről aztán kis írói körben is, mely bennünket körülvett.

Ami engem a „túlkapások” ezrei közül legjobban – már nem is fölháborított, hanem lesújtott, és – nem is magyar, pusztán – ember voltomban megalázott, hogy volt eset, mikor fiatal lányokat kapu alá rángattak s megvertek, mert az utcán – nem is oly rég színmagyar szülővárosuk utcáján – anyanyelvükön beszéltek. Volt eset, hogy hajukat is lenyírták. Még egyet hoztam ott szóba. A „személyi kultusz” idején Szibériába deportált és áttelepített ártatlanokat hazaengedték, rehabilitálták. A csehszlovákok kétszázötvenezer magyart űztek ki – ötvenkilós batyuval – őseik földjéről, pusztán azért a bűnért, hogy ezer éven át megmaradtak magyarnak. Közép-Európa levegőjére jellemző, hogy ezek rehabilitálásának csak célzatos megemlítésére a csehszlovákoknak arcuk először is az elképedéstől torzulna el, aztán a dühtől: „Sovinizmus!”-t harsogva. Nem úgy értve persze, hogy ők soviniszták.

Az írók – a magyar írók – alkotta gyűrűből erre két mondat hangzott el a francia érdeklődő előtt.

– Mi meg a cigányokat verjük.

B. L. mondta. Ő mondta a második mondatot is.

– Mi meg a svábokat telepítettük ki.

A többi hallgatott. Hallgattak akkor is, amikor az érvet, mint helyén nem valót elhárítottam azzal, hogy egyik esetben sincs semmiféle párhuzam. Annyi okból, hogy tömegük torlaszolta el a torkom s kergette fejembe a vért. Mint eszelősre néztek rám: a bölcsebbek és az egészségesebbek szánakozásával.

 

*

 

Földúlva s szinte idegzetemben megtámadva jöttem vissza erről az útról, holott voltaképpen örömhírt hozhattam. A helyzet javul, a szlovenszkói magyarság létfeltételeinek egy része összehasonlíthatatlanul jobb, mint volt. Első ezek között a határ átlépésének megkönnyítése.

Maga az alaphelyzet azonban még messze van attól, amire nem a szocializmusnak, hanem már a voltaire-i vagy erasmusi humanizmusnak hívei vágyakozhatnak, s aminek megteremtésére kötelezve vannak. Mivel én ezek közé nevelődtem diákkoromtól fogva, innen megrendülésem, hogy ezt most ősz fejjel sem láthatom.

Statisztika és személyes élmény szerint Kassa még a masaryk–beneśi köztársaság idején is magyar városnak számított.

Ma az utcán járva jó, ha minden harmincadik járókelő ajkáról hallani magyar szót. Kassa többé nem magyar. Kassát kihúzhatjuk a magyar nyelvű városok sorából. Sőt – nézzünk nyugodtan szembe a jövővel – ki a kétnyelvű, a két-két népet összekötő városok sorából is.

Fájdalmas, hogy ez éppen a szocializmus jele alatt következett be, illetve fog bekövetkezni.

Természetes megrendülés, ha egy nyelvközösség elveszít egy várost. Az volna természetellenes, ha közönnyel viselné. A magyar nyelvközösség az elmúlt fél század alatt rengeteget vesztett.

Kassáról az volt a gondolatunk, mint kívüle még jó néhány olyan magyar városról, mely határainkon túl fekszik, hogy két nép szelleme keveredvén bennük nemcsak összekötő hidak lesznek, hanem afféle műveltségi tégelyek, melyekben a kétfelől kapott anyagokból mindkét felé egyaránt ható csillapítószer lesz gyártható. Később pedig élénkítő szer.

Nem ez történt. S ennek valahai reménye is veszendő.

 

*

 

Addig csodáltam a mesterek alkotásait, a mesterműveket, mígnem a mesteremberek alkotásait éppoly kifinomult érzékkel szemléltem. Egy tökéletes székesegyháznál nem sokkal helyeztem hátrább egy tökéletes bicsakot. Hovatovább egy újabb kori bicsakot sem. (A vásárokban a zsebbe való kések java mind a mai napig kézmíves alkotás.) Egy valaha jól megcsinált fahíd rozzant állapotában is sugároz annyi lelket számomra, mint Rubens valamelyik csoportképe, melyen egész műhelye dolgozott.

Tökéletes európai

Reggel szövegátvétel Haldennal. Sidonius belépésének, Maximus távozásának, Valentinianus megölésének tisztázása – ahogy rögtön eljátssza, a sarokban még térdre is borul.

Este hatosban vacsora Ionescóékkal. Alacsony, de felesége szinte törpe, s annyira tatár, hogy kínainak nézik. De mindkettő lenyűgözően bájos. Weöres+Pilinszky+Tersánszky: Ionesco. Rodica: Szép város Budapest! – csak mindig összetévesztik Bukaresttel. Bukarest–Budapest összetévesztése ma is a külföldiek tájékozottságának fölmérése… Mi bántódunk meg. Természetesnek vesszük, hogy Budapestet mindenki ismerje. Mme Ionesco az első, akinek Bukarest fontos. Az első román, akivel jól megértem magam. A nacionalizmus, a XX. század átka. Mert ismeri a Puszták népé-t – nemzetközien ismert írónak tart. Ionesco röfög, majd pulykát utánoz. Iszik; felesége folyton rendre utasítja.

 

*

 

Ezt is Cassou beszélte el:

Jugoszláviában jártakor elcsodálkozott: az ottani absztrakt festmények uralkodó színe a szürke! Nemzeti sajátságnak tekintette; már-már holmi férfias, érdes világérzésnek.

Később rájött az igazi okra. A Párisból Belgrádba érkező avantgardista folyóiratok és kiállítási katalógusok óriási többségben fehér-fekete reprodukcióban ismertetik az absztrakt festményeket.

 

*

 

Istenhitem elvesztésében, csak egyházellenes lázadásomban nem kis szerepe volt annak a förtelmes két színes nyomatnak, amelyet apám húga – az ozorai nagyvendéglősné – nyáron is jéghideg hálóhelyiségében nézegettem, már akkor borzadozva, a kettős ágy fölött. Az egyik egy csillagokon álló Szent Szűz volt, a másik Az utolsó vacsora. A giccsversenyi remekek.

Évtizedek múlva kijövén valamelyik világhíres képcsarnokból (talán épp a Vatikánéból – sznobságnak érzem, hogy utánanézzek), ámulva állapítottam meg, utólag, hogy elragadtatásom egyik első tárgya épp az a Csillagos Mária volt, Rafael mesterműve; de az emlékezet rangos helyre emelte azonmód az Úrvacsorá-t is.

Most eredeti színben láttam őket.

Aminek iszonyú a tanulsága. Zenét, verset, szobrot lehet másodreprodukcióban megismerni. Nagy néha már festményt is. Cassou meghatottságával tudok csak a jugoszláv absztrakt festőkre gondolni. Aki avantgardista festményt nem eredetiben lát, semmit sem tudhat felőle. Egyszeriek, akár a naplementék.

Élményünk van nőkről és férfiakról, akik szemünk előtt lettek nagykorúak, híztak el, majd soványodtak le, cseréltek hajviseletet, sőt hajszínt, váltak hallgatagból fecsegővé, szomorúból játszivá. Vagyunk így városokkal is. Némelyek megfrissülnek, megfiatalodnak, mások idegenek lesznek, vagy elnehezülnek, asztmásan szedik a levegőt.

Szeretem, ha a városok megújulnak, ugyanakkor szeretem, ha régiek maradnak. Vagyis ha olyan a kapcsolatunk velük, mint rég megkedvelt s mindmáig szeretett nőkkel, akik mindig előnyükre változnak.

 

*

 

Meglaktan ismertem Szent Lajos szigetét, negyven év előtt. Azok közül, akik most itt forognak, senki sincs úgy benne a sziget múltjában, mint én. Ha van történelmi s örökségi jog, itthon itt én vagyok.

 

 

Gyermek a hátizsákban

Nyúlánk, friss mozgású – mozdulataiban is vidám – fiatal nő surran elő, hátán csecsemővel. Nem Anatóliában, nem is Indiában, ahol a gyerekcipelésnek ez az évszázados módja, hanem itt a rue Vavin és a rue Notre-Dame des Champs szögletén, Párisban. A járókelők közt tört úton még egy nyúlánk test surran utána – oly hasonló fürgeséggel, hogy nyilvánvalóan az előbbi nő férje –, ennek hátán is egy kis gyerek.

Nem éppen hátizsákban, hanem villogó-fehér alumíniumrudacskákból készült afféle kis ketrecben, amiket valamikor a vándor üvegesek és drótos szlovákok hordtak.

Follainéknál a vacsora utáni – s éjfél utáni – hangulatban rám is rám terítik azt az ezüsttel bádogszerűre kivarrt miseruhaféle középkori díszáltalvetőt, melyet Follain ősei a pestisben elpusztultak önkéntes elhantolóiként viseltek, Észak-Normandiában.

Nagy nevetés (mert ő meg a bírói dísztalárját vette föl), de a hozzám tartozó női száj mosoly közben is azt mondja halkan, magyarul:

– Mihelyt hazaérsz (mert most néhány napig ő kint lakik konferencia szállójában), rögtön szappannal, kefével moss kezet!

 

*

 

Milyen fajta a legtöbb élmény, amivel egy-egy utazásból megtérünk. Szobrok, képek, jól megtervezett épületek a városok s jól megtervezettnek tetsző tájak emléke. Csupa művészi élmény tehát.

Ugyanaz, amit az olvasásból merítünk.

Mert nem úgy gondolunk vissza vajon egy-egy alkalmas: élő alakokkal, friss levegővel (vagy nyomasztó légkörrel) teli regényre, mint egy tanulságos utazásra? S a „párkák”, melyeket egy-egy költő verseinek fölidézésével mi magunk is újra s újra, akár naponta megfonhatunk?

Utazás és olvasás szomszédos területek lelkünkben: a közlekedés köztük szabad, sorompótalan.

Ez az egysége ennek a könyvnek. Útirajzok, jellemrajzok – művek s művészek jellemének rajzai, eszmeábrázolások – váltják benne egymást.

 

*

 

Jöjj, vonatablak, te legszebb könyvlap percenként ezret forduló.

 

Még csak egy vallomást a sznobok eltávolítására. Sosem imádtam, ma sem szeretek utazni. Sose szerettem, ma is addig húzom az írást, ameddig csak lehet. Ha rajtam áll, ma is ott élek, ahol születtem, az isten háta mögötti pusztán. Két kezem minden szerszámra alkalmasabbnak érzi magát ma is, mint az úgynevezett írói eszközre, hát még az eszközökre!

Nem kedvtelésből, nem magamért utaztam soha, ahogy nem is kedvtelésből írtam. Miként apám, aki pedig „imádta” a mesterségét, nem kedve töltéséből verte a vasat. Hanem miért ő is, én is? A válasznak mindkettőnket illetően abban kel- [a szöveg itt megszakad. – A szerk.]

Egy meg nem írt könyvről

Utaim

Más gond híján

Bolhabál^*

Mindnyájan megmosolyoghatjuk a különös jelenséget, hogy a bányászok, a bálnavadászok vagy szántóvetők okulására írt színdarab nézői közt egyetlen bányász, illetve bálnavadász, illetve paraszt nincs. Megmásítani alig tudjuk. A jelenség világméretű s több száz éves.

Pedig ez még csak egyik fele az ellentmondásnak. A másik, súlyosabb része a dolognak – a mindenkori színházi válság okának –, hogy az aranyozott s vörös bársonyos nézőtéren bármennyi is a hozzáértő, a lelkes „habitüé”, a művészi közvéleményből épp azok közvetlen véleménye hiányzik, akikhez a színdarabírók voltaképpen szólni akartak. Nem indul meg az a szellemi fogaskerékforgás, amely nélkül nincs általános – egész népre kiterjedő – igazi művészi megújhodás.

A század elején Európa-szerte nagy művészi mozgalmak indultak – párban legtöbbször a munkásság és parasztság mozgalmával – ennek a fájdalmas ellentmondásnak a föloldására.

Hogy a magyar dráma oly nehezen állt talpra, és sajátos mondanivalóival oly gyengének bizonyult az országhatár átlépésére, e baj forrása is itt van. Persze, történelmi ez a fogyatékosság: hogy lehetett volna sajátos nagy színházunk, ha nem volt városunk, polgárságunk, ami annak idején a népet is jelentette? Hogy pótolható ez a hiány, a nép – a vidéki tömeg – és a nagy szándékú dráma találkozása; fogaskerék-együttműködése? Pótolható egyáltalán?

Kimondani egy igen nehéz fajsúlyú, örök-kemény igazságot a lehető legnépszerűbb: legkönnyebben ható, legmindennapibb külsejű művészi eszközökkel. Ez itt a föladat. Népszerűen szólni a népre nem lefelé, hanem fölfelé tekintve. Volt rá szándék nálunk is az utóbbi időben.

Nekem sem ez az első vállalkozásom ebben az irányban. Régóta figyelem – tisztelettel és elismeréssel – a Déryné Színház munkáját és eredményeit. Színház külnegyedben – ha valaha valamikor házi szerzőnek elszegődöm, oda álltam volna be boldogan már húszéves fővel. Színház falvakban, vándorszínház: ez nekem ma is Széppataky Róza és Petőfi útkeresését jelenti. És rangját.

Ascher Oszkárhoz, a Déryné Színház nemrég elhunyt igazgatójához szinte kamaszkori barátság fűzött. Munkatársai egykettőre munkatársaim lettek. Az ő érdemük, hogy ennek a Bolhabál-nak a mondanivalója, amely a Puszták népe ideje óta a fejemben lapult, papírra került.

Hogy színpadra is kerüljön.

Azzal a szerénynek tetsző egyetlen kikötésemmel, hogy csakis vidéken, falusi közönség előtt jusson oda, a lehető legvidékibb, legfalusiasabb hozzáértők szórakoztatására. És véleményének kicsiholására. E vélemény fölmérése, fölhasználása végett.

A kikötés tehát nem is olyan szerény. De van mögötte még más is. Igazságszolgáltatási szándék.

„Vidéki”, „külvárosi”, „falusi” – ezek világszerte másodrendűséget érzékeltető jelzők, ma is.

Mint e sorok is mutatják, nekem a legalpáribb, legmalomaljibb közönséghez sincs másféle szavam és gondolatmenetem – nívóm! –, mint egy akadémiai értekezlethez.

 

*

 

A véletlen úgy hozta, hogy ezeket a sorokat Párisban írom, a Carrefour címzetű kávéházban, annyira szemben a város tán legnívósabb színházával – Claudel és Giraudoux tűzhelyével a Vieux Colombier-val, hogy annak járdájáról ide lehet kiáltani. Ha szükség van annak a darabnak a szerzőjére, amelyet épp odaát próbálnak.

Párisban, Franciaországban magyar színdarabot, amióta magyar irodalom csak van, itteni értesülésem szerint mindössze kettőt mutattak be: egyet Herczegtől, egyet Molnártól. A harmadiknak a próbái folynak odaát, s én azért kényszerülök itt ülni, mert a rendező, a kitűnő Georges Charaire megbetegedett. S ma is nekem kell őt helyettesítenem mint a darab szerzőjének.

Nem kis dolog Magyarországot, a magyar drámát harmadikként Párisban képviselni. Izgalommal nézek a közelgő bemutató elé.

De alig kisebb – ha ugyan nem nagyobb – az izgalom bennem az iránt a másik bemutató iránt, amely ezt a párisit néhány hét múlva követni fogja – Alsópáhokon, Veszprém megyében, a keszthelyi járásban. Ahol, ezt érzem, Európát kell majd képviselnem. A világirodalmat. Azok előtt az egyszerű kétkeziek előtt, akikből kiszakadtam ugyan, de akiktől el sose szakadtam.

Tegnap tudtam meg, Kertész Lászlónak, a Bolhabál ugyancsak kitűnő rendezőjének leveléből, hogy a bemutató merő véletlenségből Alsópáhokon lesz. De – merő véletlenségből Alsópáhokot jól ismerem; az elmúlt tíz évben többször is végiggyalogoltam végtelenül hosszú egyetlen főutcáját, el egészen Felsőpáhokig. Le is írtam – megnevezése nélkül – a Balatonról szóló, Reismann Jánossal együtt készített könyvemben.

Merő véletlen ugyan, de hadd érezzek mégis jelképet benne, hogy Párisból, az idő rövidsége miatt, egyenest Páhokra kell utaznom.

Párisi napló

Soir Frénaud.

Midi teleph. Rousselot+Frénaud.

21^h Emmanuel (61 rue de Varenne).

Látogatás délelőtt a mintafarmban. Vaches decornuées! Nem külön helyen.

Törpe lábú, szarvatlan vízilótehén.

Vendredi VI. à Mons: Prov. Hainaut. Matiné: ferme. Réception dans un château. Déjeuner à midi.

15,30^h. Remise du Prix au palais provinçal.

Rentrer à Paris.

Charaire à l’atelier.

Rousselot (olvashatatlan – a szerk.)

Roselyne Chenu, rue Poinsot.

Frénaud 8^h olasz vendéglő.

138 rue de Vaugirard.

Telephone Frénaud.

10–12-ig.

Diner chez les basques. Maria Banuş. Amerikai Eckstein.

Départ p. New York. 15^h Bourget-ban 1/2 8-kor. Üldözzük a napot, mely éjfélkor is vad nyíllal sebzi a szemet. New York fényes. Néger kontrollál. Kovács Imre a bejáratnál rögtön óv a többitől. Hamza András. Radványi, a követ, virágcsokorral. Boldizsár. A lakás Népszínház utca óriásiban.

Séta a városban. Sziklahegység. Fönt lakatlan, de nő. Ostromolja az emberi déchet. Ebéd B. és Szlukával. Este a Broadway, mint az Ilkovits, és a csodálatos mondain díszletek.

Comité Executif: Miller Artur, nála két próféta, a jiddis arcok köréből. Ebéd Táborival (persze Garával), két japánnal. Délután vad és izgalmas vita Szinyavszkij és Daniels helyett a szovjet zsidó politikája. Radványi a belga franciák sérelméről és Erdélyről. Egy hatalom Franco ellen. Így egy zsákban szovjet és fasizmus?! Caillois: a szovjet igazolványban benne van, hogy nemzetisége: zsidó.

Ebéd itthon B.-kal. Fogadás. Vacsora Follain s néhány íróval.

Beszédek. Ebéd itthon B.-ékkal. 2^h Marton Erzsi.

1/2 10^h Table Ronde. 1/2 2^h Szalay. Városnézés.

Vacsora a 46-ik emeleten milliárdos módon. Láng Györgyéknél. Az asszony Molnár Anná-t zongorázza s énekli. Lakásuk múzeummá még nem állt össze, darabokból.

9,30^h M. Chauffier. Table Ronde.

Rosszullét – mert elvesztettük egymást Flórával.

Bartók sírja a nők között: Janice A. Reinke 1945–1949.

Estella Picard 1911–1945. Este Hamza és Na.

Table Ronde. Élőszóval remekül elmondtam Millernek, Silone, Neruda, R. Lehmann, Young előtt, amit aztán szánalmasan fölolvastam. Utánam A. den Doollard holland előadását vad taps fogadja. Estély a nagy szállóban, ahol Molnár meghalt. Sörözés a milliárdossal.

10^h Záró ülés.

11^h Kirándulás. A szabadban kerítéstelen ház, állni – nyugalom. A házakban ugyanakkor őrség.

Este Zilahynál, Táborival. Lajos öregedése.

Az USA nem New York. Az a fekete kapu. Szabad tanyák. Emily Dickinson háza.

Bostont épp bontják, hogy N. Y. legyen. Tűzoltófecskendő alatt egész városrészt, négyemeletes házat, ablakok benne, harapdál a vas agyarú tépőgép.

A Prudentical biztosító és Sheraton római udvara.

Alvás Newport Middletownban.

Alvás Zilahynál. Repülés a kockamintás abrosz fölött. A Sziklás-hegység hava és sós tavai. Olaj a kőben, a homokban. Az utakon. A pokol kietlensége. Megérkezés Weöresék sógora és Auer József Pityu orvosnövendék fiával. Aztán autón a városban. A fehér San Francisco: ebéd a kikötőben a Franciscaniban. Este Santa Rosita hotel. Santa Rosa, Hillside Inne, 128, még kávé is.

Kirándulás előtt a szegénynegyed. 10 centért használt öv. Üdvhadsereg ócskás házai. Sárgára aszott fű a hegyeken, zöld fák. Bodege (Olvashatatlan – a szerk.) sziklára a dagály. Agoston Haraszthy szőlőpincészete, †1857, Nicaragua.

Este Berkeley egyetem. A versolvasás. A kivilágított nagy hídon. Sándor Andrással autón a városban. A szép spanyol, viktoriánus házak. The Golden Gate, és a 11 km hosszú Bay Bridge. A kínai negyed. A gyarmati áruház. A bohémnegyedben régi autó, utcán heverő zsenik. Olasz vendéglő. Auer Józseféknél vacsora előtt Szabó Gyula egri (Olvashatatlan – A szerk.) A villa a város fölött. Remek alvás. Egyenest a reptérre. Auer az amerikai „demokráciá”-ról, a vallási életről, a klubokról.

„Az indulás késik, a csatlakozó gép nem jött be.” Egy óra múlva: bombát rejtettek el a gépen. Aztán kábítószer-csempészet. Személyes kihallgatás, kutatás.

Autón Hamzáékkal Washingtonba, lélektelen, kiégett, falvatlan tájakon át 38 fok Celsiusban. Baltimore a füst és szén pokla. Alagút a tenger alatt. A követség. Meghívás hat hónapra. Vacsora az előkelő helyen, rosszul. Szabó Sándor.

A Fehér Házban Radványival, Hamzáékkal. Aztán velük a State Departementban a külföldi osztály h. vezetőjénél. Az Amerika Hangjánál. Városnézés. Az emlékművek. A National Gallery. Ebéd kínai vendéglőben. Itthon gyümölcs. Este Vajda Béninél. Szabó Sándorral. Csicseryék stb. Szegedy–Maszák, Kornfeld. Versolvasás. Zápor a gardenparti közben.

Fölolvasás New Brunswickben. Előzően rádiófölvétel egész délelőtt Washingtonban. Beszédem a magyar kohézióról és a diaszpóráról. Vita a templom előtt a sötétben, a szünetben.

Nagy Károlynál, majd Révész Ákosnál a kertben egy üveg borral.

Reggel Révész Ákoséknál. A medence. A kis Tamás magyarsága. S kis barátja. Gombár Oszkárral Princetonban. Alföldi tanintézete. A földszintes ház vörös téglás, aránytalan négyszögletes nagy kéményű ház, ahol az atombombát fölfedezték. Einstein egyszerű – háromszobás? – és Oppenheimer háza. Borsos Lajoséknál, velük a tavas házhoz, ref. papokkal. Harsányi Andrással a magyar nyelvről. Du. Bartók Péterrel. (Olvashatatlan – A szerk.) El akarnák tenni láb alól, B. Béla özvegyének halála előtt nem. (Olvashatatlan – A szerk.) Este Zilahynál egy Almásy grófnő. Esterházy hazafi a kitelepítés alatt. Kovács. Bartók ügyeiről.

Zilahynál reggel a kis házi udvarban. Bódító illatú amerikai orgona, ecetfa, magyar nádfödeles ház. Egész nap Piroskával üzletekben. Az Üdvhadsereg: fehér szmoking egy dollár. Este Lajossal Bárdos Artur. Telefonon Szentgyörgyi. Tóth Imre.

Weöres sértődékenysége. Röplékeny eső. Tóth N. Y.-ról.

Másnap ha kitekint, nem azok a házak, nem azok a jellemek.

Chaplin részeg milliomosa.

Várakozás Sándorékra. Válogatás a pénztárban Hamzáékkal. A Metropolitan múzeumban, majd a Guggenheim ismét. Este vacsora H.-val, Zilahy, Nyeste. Versmondás. A reptéren Radványi. A vietnami háború.

Jó éjszaka a gépen. Napsütésben London. Flóra látja, hogy a gép szárnyán egy kis reteszt kinyitnak, javítják a motort. Ki kell szállni, felrobbanhat! Telefon. Cs. nehezen, végre Cs.! Ika kijött. „Szétkapcsolnak.” „Illyés?” Szabotázs (?) Ikáékat átengedik. Whisky. Le Bourget. Taxi 10 frank 70. Séta. Bvd Montparnasse. Cassoulet. Atelier. Paris is most – vidék. Korán elalvás, későn kelés. Visszaalusszuk magunkat Európába. Este Vieux Colombier-ban Otage. D.u. ezt olvasom. Ebéden Georges-éknál – Franciaország szerepéről.

Az Irodalmi Újság százai, Marer cikke, Kotányi. Estig alvás az amerikai décalage miatt. Telefon Frénaud, rögtön vacsora rue Vaugirard 138, olasz.

Charaire. D.e. alvás. Ebéd Charaire. D.u. NRF. Arland irodája a M^me D. (Olvashatatlan – A szerk.), M^me Karvelis. A PN egyenesben. Le a közeli szálló pincéjébe 2x4 whisky 47 fr. Színházba La Bruyère utca. Marg. Duras Elváltak darabja.

8^h Charaire. D.e. még mindig a décalage. Vacsorán Frénaud, Nadeauék, M^me Karvelis, Beyer, hazavisszük taxin Andrét éjfél után 2 felé. (A franciák értelmetlensége a nyelvi kérdésekben, vita a független kultúrákról.)

Rossz kedély. 12-kor a Luxembourg kertben. Charaire.

Itthon ebéd. Chenu, Magda.

Vacsora Veronikánál.

Kirándulás Royaumont-ba.

Ebéd Charaire. Föl a Grange Batelière-be, hiába. Le a Rue des Petits-Champ-ba, majd az operától haza.

D.u. 6^h Lambert Vernissage. 7^h Guillevic.

D.e. a Luxembourg-ban, az Ebéd a kastélyban javítva a fr. fordításra.

Reggel Luxembourg. D.u. Csernus.

Este 8^h Barbier. Levallois főterén a tűzijáték. A maire kommunista. Tegeződés.

Reggel séta, üzletek – élelmiszer – nyitva. Wessel Bandi csak 3^h-kor. Föl a rue Tholozéba. Aztán Margot Dard-ral kínai vendéglőbe, majd nálunk.

Repülőtér Orly.

Autó: Szőnyi Zsuzsa, Triznya.

La Charité sur Loire. A templomkapun belül város. Körülépített.

Zuhogó eső, kandallótűz.

Hideg zápor, fűtés, kandalló. D.u. vissza Párisba.

Elveszett nap, várakozás. Délben Jancsinál rue Tholozé, majd Wessel Bandi, megkésve. Ebéd velük és Margot-val. Este Jancsival rue Tholozén.

Dôme, sötét lelkiállapot. Figaro Hayról (?)

Zuhogó eső. Dôme. Otthon. Csomagolás.

Jancsi este, Gare de l’Est.

Bécsen át itthon. Pihenés. Hírek Mártáról.

Este Tóth Erzsi, hírek.

Keviczkyék, d.u. Weszelyék, Paule de Rotalier.

11^h Beyer telefon. 5^h (17^h) Aczél.

1^h Járdányi. 3^h Somlyó.

Kerényi Grácia 886-638.

Éjjel Flóra Moszkvából. 22,20^h Keleti.

D.e. Sivirsky Antal Hágából.

18^h előtt Sivirsky.

Simon István Bazsiból.

Gandon 3^h Tihany.

Tímár, Pen.

Carver Pestre jön.

Írószövetségi értekezlet. Somlyó: költői napok. Carver fogadása d.u. Fészek.

Somlyó, Írószövetség, d.u. 3^h

Carver Pécsről, jövet Tihanyban.

Somlyóval 5^h. Frénaud, Rousselot elé a repülőtérre.

10^h-kor Tőzsde Televízió.

Költői napok.

1^h Fekete, (Olvashatatlan – A szerk.), Frénaud.

Este Frénaud.

Miskolc–Tokaj.

Lukács Dénes

Barcas G. 15.

Indulás vonattal, hajnalban.

D.u. 5^h Fészek.

5^h Pödör, Berény.

11^h Pen közgyűlés, Fészek, ebéd.

London

New York

A kilencedik emeleten lakunk? Vagy a kilencvenediken? Nem emlékszem pontosan, milyen számot nyomott le a liftkezelő néger asszony. Lehetne akár a kilencszázadikon, építenek tán már olyan magasat is.

De tölthettük volna ezt az éjszakát éppoly mélyen, pincében is. Hogy reggel van, arról telefonon nyerek értesítést a szálloda portájától, mely ebben az óriási lakásadó üzemben oly ismeretlen messzeségben működik valahol, hogy szinte másviláginak érzem.

Milyen idő készül? Hogy öltözzem? Szeretném látni az eget. Kilépek az ágyból, s még európaian mezítláb az ablakhoz megyek. Mintha kút mélyéből néznél fölfelé, minden oldalról a legmagasabb ponton is csak falat látok, az ablak mögül. Mivel a különben hatalmas ablak nem a fény vagy lég bebocsátására szolgál, kinyithatatlan. Amiként fényt és egy gomb megnyomásával, levegőt – sarki hideget vagy szaharai forrót – ugyancsak egy gomb megérintésével teremthetek. Megnyomom az erre rendelt gombot, menten búgni kezd a mi ablakunkban a kis motor, mely millió és millió társával, mert hisz minden valamirevaló ablakban ott fészkel egy – a városnak a rajzó méhkasok szünetlen brummogását kölcsönzi.

Belépek a műtőteremszerűen csupa nikkel, csupa fehér tágas fürdőszobába. Megnyugtat, szinte emberi méltóságomat adja vissza, hogy a zuhanycsavarógomb azonmód a kezemben marad. Feleségem – amidőn ő kapja meg a fürdőtermet – gépies mozdulattal magára fordítja a hatalmas ajtó reteszzárát is. Ez viszont ezután semmi mozdításnak nem enged, hanem csak – hosszú idő múlva – (A kézirat itt megszakad – A szerk.)

Anyanyelvemen kezdem a szót; mert egyrészt külföldi barátaink szerint a házigazdától ezt kívánja az illem az ilyen nemzetközi találkozásokon. Másrészt, bármi más nyelven szólnék, azt is fordítani kellene, hisz a világnyelvek tudói sem tudnak minden világnyelvet. Végül, ízelítőt, illetve fülszoktatót adhatok legalább hangzásából annak a nyelvnek, amelybe csöppentek. Amelyről – mivel nyilván egyetlen ismerős szógyökeret sem lelnek benne – közölhessem megnyugtatásukra azt, hogy se nem germán, se nem szláv, se nem latin, s Európa nyelvei közül rokonság csak a finnhez, némi hasonlóság pedig a baszkhoz fűzi, és hogy mintegy 15 millió ember ért rajta.

A felhőkarcolók tetővonulata este más, mint reggel. Vannak szökőkutak, melyek bokorszerűen lövellik a vizet egyenest, de folyton váltakozó magasságig. Így állnak örökös versengésben egymással Manhattan felhőkarcolói. Nincs semmi, amely rendbe fogja s állandósítsa őket. Egyre ingerültebben lőnek égig, azután hol itt, hol ott a földre kuporodnak. Első napja végén már ágyában, megnyugtató vízszintesben feküdve lehunyt pillái mögött százemeletes toronyépületek szökőkútversenyét látja az utazó. A versailles-i kertek óriási hasonmását? Azok rendje nélkül. Egy ragyogó-szédítő ünnepélyt, a diadalmas hiábavalóságét. A győztesen tobzódó átmenetiségét.

 

*

 

A székesegyházak azért épültek, hogy örökre álljanak; ezért a várak, de még a börzék és a bérházak is valaha. A felhőkarcolók addig, amíg lám, amortizálódnak! –: amíg egy másik nem múlja felül őket és lesz kifizetődőbb. Semmit sem rombolnak le hamarabb, mint egy felhőkarcolót. Mert kell a hely még magasabb – haszonnak? A haszon illúziójának. Valami rettentő zenének. Mert szinte tánc ez is, akár azoké a vízsugaraké.

 

*

 

Nappal bámulod őket, és este vívsz velük; a pupilla mögött, a rendet igénylő magányban.

Maguktól nőnek! Nem lehet szabadulni már nemcsak éjjel, hanem nappal sem a nyomasztó képzelemtől, hogy azok az Eiffel-magas és ott a magasban semmi emberi élet jelét nem mutató alkotások már saját benső rendszerük törvényei szerint emelkednek és lappadnak. Nem is alkotások már, hanem képződmények. Mint gombatelepek, égig nyúlók. Mint a statisztikai táblázatok oszlopai. Mint orgonasípok. Mint megzengetett orgonasípok emberietlen – valóban égnek szánt – jajdulás-hangversenyei. Mint az értékpapírok árfolyamai, melyeket szintén hangverseny kísér a tőzsdék kupolatermeiben, a spekulánsok sakálsikolya. Mint olyan céllövöldei vízsugarak, melyek tojáshéj helyett magát a holdat játszanák egymásnak át, hogy köpjék egyre följebb. Kígyóbűvölők szörnyeteg hüllői, melyek arra a milyen is zenére addig emelkedtek, hogy befalják a napot. Falják is szüntelen.

 

*

 

A New York-iak többet érnek, mint a városuk. A New York-iak értékesek és ártatlanok. És milyen értékesek voltak abban a hősi korban, amikor ennek a városnak a jövőjét lerakták. Ártatlanságuk áldozatai? Vagy csak hiszékenységüké?

Vagy csak a született emberi engedékenység áldozatai? A gépek nem lettek uraink, ahogy Wells rémjóslatai ígérték, de a gépnél is vakabb kis és nagy érdekek ugyancsak. Ezekkel a veszélyes viszony valóban régóta az, hogy nem mi kormányozzuk őket, hanem ők bennünket. A lezárt szemhéj belső falán nem motiválatlan a látomás, hogy a föl-le szökellő és esetlen-ügyesen körbeforgó felhőkarcolók valami bartóki táncot járnak, fából faragott királyfiakét, orrkarikás medvékét, varázslat megszállta mandarinokét.

Amennyire elrémíti, legalább annyira megbűvöli a nézőjét. A tánc dermesztő, de igaz. Láttam egy munkálatot; gyönyörű stílusú házakon folyt, akkora területen, mint a párisi Cité; az ablaküvegeken át a negyedik emelet szobáiban is látni lehetett a viktoriánus kandallókat, ajtókat, rézkilincseket; ahogy törtek és omoltak a hatalmas vasdarukra szerelt zúzógépek és acélmarkolók ereje alatt; Boston belvárosát fektették épp földre, hogy ott is felhőkig lövelljen egy sor épületgejzír. És ha ötezer méterrel arrébb szökken ki mindaz a földből, s helyén hagyja, ami kész és szép? (S micsoda érték lenne itteni szemmel is – Afrikában!) Efféle kérdés itt ki se mondható, gyermeki gügyögésnek is érthetetlen: logikátlan. Hisz a rombolás kifizetődik. A fölszökkenéshez az izomerőt épp ez a leguggolás szolgáltatja. Mint annyi allegro barbaro tánchoz a varázsló tűz és a tamtam-dob között, az őserdőben is.

A General Motors tavaly elkészült új épületcsodájának helyén is épületcsoda állt, az ötvenemeletes Savoy Plazza szálloda. S annak a legújabb csodának a helyére mi csoda következik? Következnie kell, hisz az sem azért épült, hogy megmaradjon.

 

*

 

A végzetük – Sz. L. szerint –, hogy az épületeknek a szinte naponkénti billentyűváltozatosságát, e szintkülönbségjátékát mutatja itt nagyon sok jellem is. Ez nem kisjelleműséget jelent, még kevésbé valamiféle jellemtelenséget. Azt a bizonyos dologi zenét a személyekben is. A ragyogó arc, mely az esti vacsoraasztal fölött eszméid tükre, örök barátságra nyíló s mélyülő, a másnap délelőtti irodaasztal túloldalán bunkerkapu, sőt tüzelőállás. Igen, a szerelem cicamelegen búvik az öledbe; párduchidegen ugrik tova tőled száz méterre reggel, ha nem lelte, amit várt. Semmi fedezete az éjjel adott csóknak; csak a csekknek.

 

*

 

Vagyis – összefoglalásul – rengeteg város fog megszűnni attól és azzal, hogy dagad, óriásra, alaktalanra; határtalanra, azaz keretlenre.

Ez azokon látszik, akik még küzdenek az áradattal. Páris például igen, úgy-ahogy ellenáll, a múltjával. Azok, igen, azok a városok maradnak meg, amelyek ismerték a hűséget. Amelyek központi teret formáltak, magvat érleltek; a vérereikből szívet növesztettek. Ha az egyszer jól dobogott, soká doboghat. A legkegyetlenebb próbát is átvészelheti: ízlésünk halálát.

 

*

 

Amerika akkora egy láda, hogy belefér abba valamennyi ellentéte is. Sőt bele azok valamennyi elképzelhető jövője, kényelmesen, helyet – rengeteg helyet s energiát – hagyva a váratlan lehetőségeknek is.

 

*

 

A földszintes nagy kerti ház mindenfelé kiereszti a tekintetet; csupa ablak. De kienged engem is; csupa ajtó, földig üvegből. A pázsitos nagy kert is tovaenged; kerítéstelen. Így enged tovább maga az utca is.

Csodálatos könnyedséggel állok a teraszon. Meghat, hogy az emberek így bíznak bennem. Voltaképpen minden házba akadálytalan bemehetek. Még boldogítóbban hat rám, hogy így bízhatok az emberekben, látva az ő bizodalmukat egymásban.

Nagyot lélegzem a szabadságból. A cimpáimban, a gyomromban érzem.

Mert ki a legádázabb zsarnokunk: ki kovácsoltat és szereltet föl legtöbb rácsot és reteszt az emberiséggel? A betörő. Ki az oligarcha-múlt legreakciósabb leszármazottja? Az útonálló. És Néróé? A gyilkos.

Közbiztonság, most értem a pórusaimmal is, hogy te vagy a függetlenség. Erőszak nélküli rend, te vagy az anarchia, a plátóin tündökletes. Nyírt fű, ápolt erdő, felsöpört ösvény, a vad természet is veletek boldog. Tisztaság, te vagy az izzó szenvedély.

Ezt a himnuszt fogalmaztam és csiszolgattam újra és újra New York külső városnegyedeinek azokban a baráti házaiban, amelyeket fölkereshettem.

Miután elhagytam a belső negyedeket.

 

*

 

A gazdagokat nem nézik rossz szemmel. A vagyon érdem. A politikust – az elnök kivételével – nem becsülik. Holló Gyula nem tud sétálni New Yorkban.

A New York-i Pen-tanácskozások befejező ülése után az egyetem aulájában a román íróküldöttség két tagja meghívott a követségükön rendezendő fogadásra. Ezt válaszoltam:

– Amíg Erdélyben a magyar kisebbséggel embertelenül bánnak, magyar író román ünnepségre nem teheti be a lábát.

Ez roppant kínos volt nekem. Vendéghívás: megbecsülés; arra nem ez a felelet. Azzal a két íróval előző héten egy amerikai drámaíró házában baráti vacsorán vettem részt; műveiket nem ismertem, de személyük jó ajánlólevél volt könyveikhez. Testileg is meggyötört, mint mindig, a bennem lezajló indulat, épp azért tán, mert sikerült a külső megjelenését tökéletesen visszatartanom magamban. Ilyen néha napokig emészt; gyakran még gyógyszert is szedek.

Mégsem tehettem másként. Évek óta munkálok magamban egy filozófián. Papírra belőle hosszabb, de aztán mégsem publikált részletet csak egyszer vetettem, annak az ismeretlen parasztkatonának a felelősségéről, tehát nem a kapitánya, nem a tábornoka, nem a császára felelősségéről, hanem személy szerint az övéről, aki a maga korának legnagyobb parasztvédő lángelméjét, mint egy vesztett csata civil menekülőjét lóhátról leszúrta.

Meddig hat le egy közösség felelőssége személy szerint a tagjaira? Jobban kiélezve: ha részese vagyok egy közösség által teremtett anyagi vagy erkölcsi előnyöknek, milyen mértékben vonhatom ki magam e közösség esetleges erkölcsi hátrányai, néven nevezve bűneinek következményei alól?

Hogy még tisztább legyen a helyzet képe, helyezzük mintegy színpadi fénylövellő alá, drámai jelenetbe. A diplomatáknak megvan a maguk sajátos nyelvük és szerepük a népek érintkezésében. De mit válaszoljunk mi, akiknek szintén megvan a magunk nyelvünk és szerepünk, ha mosolygó arccal, pezsgőspohárral kezében hozzánk lép s barátságát kínálja, épp azért koccintva még kedvesebb mosollyal, mert hisz ő egy olyan közösség kiváltságosa – ha nem képviselője –, melyet súlyosan elmarasztal világszerte minden erkölcs olyan közösség ellen vétkezvén, amelynek viszont én vagyok valamiféle képviselője. A válaszmosoly, a visszakoccintás augurarcot viselt, aminőt Észak-Olaszországban látni, a másik, aminőt Szicíliában. Ez utóbbi búcsúzóul még nevetett is, ezzel.

– Chauviniste, va!

Vagyis magyarul körülbelül: Nézd, a sovinisztáját!

Mit szoktak tenni a bölcsek? Két karom széttárva bűnbánóan meghajoltam, de mosollyal szintén.

 

*

 

Nem mai tépelődésemet, hogy az úgynevezett őszinteség erény-e vagy szadizmus, jó mérlegre állítja az egyre többször fölmerülő kérdés: közöljük-e állapotát a súlyos beteggel vagy nem? Az őszinteség elve itt előbbre van, mint Európában. Dulles hadügyminiszter hivatali szobájában olvashatta a reggeli lapok tudósítását előző napi orvosi vizsgálata eredményéről, hogy „besugárzásokkal próbálják visszafejleszteni rosszindulatú daganatát”, amelybe fél év múlva belehalt.

 

*

 

La terre nous appartient

ou

Une philosophie du voyage

 

Az „élvezetből” való utazás elterjedése a földön a fölvilágosodás korára esik. Amikor az ég – a másvilág – homályosulni kezd. Írók kezdik, illetve ők adnak róla először jelet. Chateaubriand még azt hiszi, eseményt, vagyis kalandot keres. Goethe a tolla hegyéig érzi, hogy a föld kell csak neki. A föld gyönyörűségei; az égiek helyett.

Épp egy baráti vacsora közben tudtam meg, s így a kés és a villa állt meg a kezemben, hogy az 1965. év során merőben élvezetből való külhoni utazásra az emberiség tizenegymilliárd dollárt költött; csak ebben az egy évben száztizenhatmillió lélek kelt útra, hogy megleljen valamit.

Mit is voltaképpen?

Ideje volna alaposabban kielemezni.

Az utazásnak még nincs meg a filozófiája. Amit az olvasó idevágónak gondol, az egy-egy részletet érint. Az építészet remekeit, melyeken útközben a nyugtalan utas szomjas szeme megáll, igen hasznosan boncolhatja az esztétika. De az esztétika csak egy ága a filozófiának, ahogy az építészeti remekek látványa is csak egy eleme az utazásnak. Még az utazás művészete sem azt nyújtaná, aminek előkészítését tollunk szolgálja. Az utazás művészetének bármily kibontakozása legjobb esetben is a hasznos tanácsoknak valami olyanféle összessége lehet, aminővel Ovidius ars amandi-jának világsikere óta már a kertészkedés, a lovaglás, a pipázás vagy akár a pipagyűjtés szakértői is megfeleltek a kívánalomnak. A mi föladatunk mélyebb.

Kellően kidolgozott lélektana sincs az utazásnak, századunk e már-már vallásszerű tünetének. Ám hagyjuk egyelőre ezt is, legalább akkora távolságra, amekkorára a pszichológia a filozófiától esik. Ereszkedjünk csak a tudományalapítók voltaire-i merészségével, rousseau-i ártatlanságával a lényeg felé, nem félve attól sem – sőt legkevésbé attól félve –, ha okfejtésünkkel itt-ott mosolyt keltünk. Az utazás filozófiájának a jelek szerint vidám tudománynak kell lennie. Sehol még egy szellemi terület, amelyen annyi a remény. Amelyen az akadályok lebírása, a jó munka annyi sikert, olyan ragyogó aratást ígérne.

Az elképesztő adatot, hogy az emberiség egyetlen évben szórakozó utazásra tizenegymilliárd dollárt hajlandó fordítani, vagyis sokszorosan többet, mint amennyit színházra, hangversenyre, templomba járásra és bikaviadalra – a lélek mélyebb szükségleteinek kielégítésére – fordít, egy költőtől hallottam, Arthur Haulottól. A modern költők sajátja – és nehezen érthetőségük oka –, hogy a lét költői elemeit az úgynevezett legprózaibb, legkézenfekvőbb anyagból szeretik kiolvasztani. A vaskos, száraz statisztikai adatok, hogy hány millió ember hány milliárd dollárnyi fáradságot áldoz kéjutazásra, egyszeriben miltoni távlatokra ragadták két költő párba fogott képzeletét. Mi mindennél tartotta vajon fontosabbnak, sürgetőbbnek az utazást az a száztizenhatmillió ember? – kérdeztük egymástól. És aztán hányszor száztizenhatmillió kerekedett volna még útra kívülük, ha módja van rá, vagyis ha nem köti pénztelenség, betegség, rossz családi körülmény és országhatár? Talán senki, aki épnek érzi tagjait.

De mi végre, mi okból? – kérdeztük mi is egymástól. A világ minden részén egy adott pillanatban ma több ember hagyja el otthonát rejtett szenvedélytől hajtva, mint amidőn még Krisztus sírjának megpillantása, egy-egy szent ereklyedobozának megcsókolása lebegett célként keresztesek és zarándokok előtt.

Utazni kellemetlen, jegyezte le nemegyszer Montherlant, érezhetően mindig utazás közben. A vonat ráz, úgy igaz, a teve és a repülőgép hányásra ingerel, a WC táblácskája mindig „foglalt”-at jelez, s az ember sose tudja, túl sok vagy túl kevés-e a borravaló, amit ad, nem szólva azokról a nemzeti eledelekről, melyeket nem a luxusszállók vendégei, hanem az illető nép milliói fogyasztanak.

Végtelenül lehetne sorakoztatni az érvet az utazás szenvedélye ellen; végtelenül és hasztalanul. Ahol lelki szükségletek működnek, ott kár az akadályokat szóba hozni másként, mint: „legyőzendők!” Ahogy a célról is csak másodlagosan lehet beszélni.

Kolumbusz Kristóf, a nyugtalan útrakerekedők nagy példaképe szolgálhat válaszul az akadályok és a célok dolgában. Józan fővel – szenvedélytelen – nem indulhatott volna el; s bár korának legértékesebb céljába jutott, mégpedig nyílegyenesen, fogalma sem volt, hogy oda indult.

Mi az ontológiája az utazás mai jelenségének? Egyszerűbben: miben különbözik az utazási irodába beforduló mai ifjú vagy idősebb pár azoktól a nyugtalanoktól, akik száz vagy ezer évvel ezelőtt vágyódtak más országba, más kontinensre? A történelemben jártas szem először is három dolog hiányán ámul el. Ezek az utazási irodák vezette hadak, akik manapság hágnak át hegyet és tengert, nem hordanak oldalukon fegyvert, kezükben korbácsot, fejükben olyan igényt, hogy a maguk szokásait honosítsák meg azon a földön, ahova lépnek. A manchesteri tanár nem azért lép Tirol földjére, hogy a tiroliakkal levetesse a népviseletüket, hanem hogy azokat épp a rövid bőrnadrág és a jódlizás megőrzésében megerősítse. A maradék indián wigwamokért nem azért tesz meg tízórás repülőutat a francia orvosnövendék, hogy csóvát vessen rájuk, hanem hogy megörökítse legalább fényképen őket. Még a bengál tigriseket sem puska-, hanem lencsevégre keressük.

Vannak ma is, akik hódítani, hódoltatni akarnak. De az emberiség óriási táborai ismerkedni akarnak, kezet rázni, összemosolyogni.

Hogy béke kell a világnak, az naponta elhangzik a templomokban és a parlamentekben; elhangzott, el, száz éve, kétszáz éve is. Az emberek mégis fegyveresen meneteltek világot látni. A vasút- és hajóállomások, a repülőterek várócsarnokaiban összegyűltekhez ritkán hangzanak el szent papi szavak. Mélyen a szívükbe rejtve az Igét, mégis ezek a tömegek viszik magukkal. És csomagjaik mélyén, semmi vámostól föl nem ismerhetően, ők viszik magukkal azt a – Kíváncsiságból és Szeretetből kevert – varázsszert is, amelytől egyszer tán az egész Bolygó közállapota megjavul, az egész Emberiség talpra áll.

E gyógyszernek – századunk legnagyobb vegyi találmányának – tökéletesítése és elterjedése a mi kezünkben van, mindnyájunkéban. Mindnyájunk ösztönében. Aki utazni szeret, az emberiséget szereti, a felebarátait; sőt ellenségeit is. Jézus nem engedte át a gazdagokat a tű fokán, mert képtelenek voltak az alázatra. Mintha valami változás mégis történt volna azóta. A legszőrösebb szívű milliárdos is belépvén, főt hajtván, a fülke ajtaján az emberi testvériségről tesz tanúságot. Minden biciklin útra kelő diák egy tisztább, tágabb jövőbe indul. Nietzsche óta ismét divat, hogy fejtegetéseiket a nagy filozófusok egy-egy szentenciával fejezzék be. Álljon ilyenként itt ez: Világ vándorai, sokasodjatok.

 

 

Hadd kezdjem a végén.

A tbiliszi boldog tíz napok utolsójának alkonyatán végül a vasútállomáson voltunk. Végül már a vonatban. Fölraktuk a csomagokat; a fülkék ablakába könyökölve néztük a megkésve – s ezért már sietve – érkezőket. S azt a különös búcsúzkodást, amely épp a mi kocsink előtt folyt.

Nálunk már kiment a divatból a távozók csoportos kikísérése, az érkezők népgyűlésszerű fogadása. Tőlünk keletre ez még patriarchálisan dívik. Az oroszoknál is, az ukránoknál is. A kaukázusiaknál legkivált.

A búcsúztatók itt húsz-harmincan is lehettek. Tág körben álltak, és a többitől egyelőre alig megkülönböztethető elutazókat nemcsak sűrű kézrázással és öleléssel és csókkal, hanem körbejáró pohárral búcsúztatták. Egy pohár volt, de abba pezsgőt töltöttek, ahogy néztem, már a harmadik üvegből.

Van, amikor az ember arca már a mosolyba is belefárad; amikor már az állandó jóérzésből is pihenésre vágyunk egy jó légvétellel.

A Rusztaveli ünnepségek még tartottak. Szinte szökve távoztunk mi, a magyar delegáció, hogy a moszkvai repülőgép-csatlakozást elérjük. Akivel kellett vagy illett, rendre kezet ráztunk s összeölelkeztünk. Kívül tudtuk már magunkat a remekül sikerült Kermeszen, a nemzetközi szép búcsún, amit a nyolcszáz éve született nagy grúz költő dicsőségére szervezett a világ.

De a körben álló, az egyetlen pohárral pezsgőző búcsúzkodók mögött hirtelen itt is megjelent a tbiliszi írószövetség mindenütt jelenlevő titkára, a fáradhatatlan Nonesvili. Fejét forgatta, feltehetően bennünket keresett. De a poharazó búcsúzkodók nyilván fölismerték, kezébe nyomták azt az egyetlen poharat.

Ránk emelte, s hozzánk hozta.

De már nem az irodalom képviseletében.

Most derült ki, hogy a kocsink előtt állongók azzal az egyetlen pohárral, de immár ugyancsak nem egyetlen palackkal egy frissen összeházasodott s éppen nászútra induló ifjú párt búcsúztatták.

Mindenki fekete, mindenki vékony csontú s jobbára alacsony termetű, mindenki azzal a könnyed járással térül-fordul, amire a hegyi lakók a sík földön szabadulnak. Mindenki szemében a csóka élénk pillantása, minden szem tehát fekete. Mindenki haja fekete, a fekete bárány göndörödési hajlamával. Így az arcbőr is fekete. Ennek folytán pedig az orrok még feketébbnek hatnak, tekintve, hogy minden száj fölött azzal az abszolút uralkodhatnékkal – prédominance-szal – ugranak elő, melyet az irodalmi portréfestészet sasorrnak hív, de melyet mi ma már közvetlenebbül ugyancsak a csókáról neveznénk el, vagy még közvetlenebbül a varjúról. Mert mikor látunk mi már sast, szabadon, büszkén, önkényuralkodói bourboni orral?

Ahhoz képest, amennyi paraszti csókát, sőt külvárosi varjat ma is szemügyre vehetünk. Akiknek mellesleg, hatalmi jelvényként, szintén nem orruk van, hanem csőrük.

Nyíltszívű csókák, valami barátkozóbb fajta varjak s hollók ezrei nyüzsögnek-villognak ennek a hegyi városnak piacán és főutcáján, s töltik meg gyors beszédük és gyakori fölkacagásuk édes torokhangjaival a novemberi – de délien meleg levegőt.

Nekem mind egyforma. Elsősorban lábemelésük, derékfordításuk, a már említett könnyedebb járásuk miatt. Mintha a nehézkedés törvénye kisebb erővel uralkodna rajtuk; mintha ritkább atmoszférában közlekednének; itt lentebb is úgy, mint fönt a zergék övezetében, ahol szépapáik éltek. Ez rám egyidejűen hat frissítőleg is, leverőleg is.

De ők ugyancsak különbséget tesznek maguk közt. Miképp s miért? A rokonszenves ifjú tanár, aki ebben az áradatban a Vergiliusom, s akinek jó arcmozgása nemcsak okosságra vall, hanem humorérzékre is, mosolyogva osztályozza a szembejövőket: ez igen, ez grúz; de ez kurd; az azerbajdzsán; amaz örmény; abban a csoportban meg az a kettő oszét. Tessék, ez meg migrél. Mindezt az egyveleget az én tekintetem egy medencébe szűri. Az én érzékszerveimmel ez mind mediterrán. Mégpedig a földközi-tengerieknek abból a típusából, amilyenek az úgynevezett tipikus olaszok, spanyolok, dél-franciák és görögök is csak szeretnének lenni.

– Egy kurd vagy örmény lányt egy grúz legény ötven méter távolságból csalhatatlanul, azonnal fölismer!

– De elismerően mondja!

Fölnevetünk. Szőlőmívelő édes tájban járunk. Mintha azok az égbe nyúló hegytölcsérek, melyek a népeket az özönvíz ideje óta úgy elkülönítették egymástól ott a magasban, valamiképp itt is állnának, a lelkek mélyén.

Az én iskoláskönyvem Európa népeit a Kaukázusból származtatta. Az európai őstípusa, eszménye a kaukázusi. A legdélcegebb férfiakat, a legszebb nőket a Kaukázus nevelte, az egész fehér egyvelegnek. A Kaukázus a forrás a norvég, az ír szemében is.

– Nagyon messze kerültek ezek innen?

Újabb okos mosoly, tele humorral:

– Egy északit egy grúz száz méterről, távolodtában, hátulról fölismer.

Ilyen élesre a vadásznépek szeme köszörülődik. A hegyi vadászoké főleg. S a hegyekbe húzódó szabadságharcosoké. A zerge lenyilazását közvetlenül Nimródtól tanulták. A partizánságra még az arab s perzsa rablóhadak kénytették őket, az őseredendően dacosakat s leleményeseket. Mert, idézzük csak föl, Prométheusz innen nyúlt föl tűzért – tolvajmód is szentként, a legnagyobb szentként – az istenek honába. Ez itt Kolchisz. Az aranygyapjú földje, hova a görögök legkülönbjei – az argonauták is – gazdagodni jöttek.

A Rákóczi-szabadságharc leverése után, a bécsi udvar az elrejtett kuruc mordályoknál is ádázabban kerestette és égettette a harci sípokat. Kilométerekre elhallatszottak, csata közben valósággal „eszelőssé” tették a talpasokat. Sokáig nem értettem. A nevezetes török sípok, a tárogatók érzelgős műdalokkal keseregték tele a tolnai szőlőhegyeket, egy-egy buzgó kántor vagy patikus jóvoltából.

A Kaukázus egy hatalmas fennsíkjának különálló bérctetője csúcsán meglepetve láttam viszont a mi hasító(?)-álmosító zeneeszközünk hasonmását. Szándékosan mentem oda a véletlenül összeverődött kis pásztor-zeneegyütteshez, hogy megnézzem, honnan ömlik ez a nyílröptét és a kirántott kard sivítását idéző, az észvesztőnek valóban találóan nevezhető hang. Egy kistermetű, soványságba és koromfeketeségbe töpörödött férfi kezelte.

Ritkán – nem, soha – nem volt részem ilyen szemgyönyörködtető kilátásban. Az Alpok, a Kárpátok, a Pireneusok magaslatai egymással vállközelben versenyző óriások. Itt ezer méter magasban óriási fennsík közül emelkednek a felhőkbe vegyült csúcsok. Égi magasságban délszaki éghajlatban egy termékeny, ember alkotta éden, sziklák koszorújában.

A török síp sajátja – hallom itt is –, hogy minden hangszernél messzibb löki a dallamot.

Vércsevijjogásból hangszerelt zene villogja át magát – ezt képzelem – ennek a paradicsomnak a „daltermő” mezein.

 

*

 

Tbilisziben a Szakartvelo szálloda előcsarnokában a legkeresettebb automata két kopek bedobása ellenében kölnivizet permetez.

 

*

 

A léckerítést még, mint nagyapám. – Dél felé menet szaporodnak az aranyfogak. – Mezítláb – egy gyerek. – Gyermekkorom Cecéje. – Sehol ennyi kerítés. – Út mellett gyümölcsfák. Fenyő. – Libával tele tarló. – Faluvégi libaúsztatók. – Sáros parasztudvar; baromfi, disznó. – A gyepes szép udvar – tisztaság. – Pulykák. – Akác, ecetfa. – Ika a teremben? Várom, rám kerüljön a sor. – Folyton „Ikának” olvasok. – Gulya, juhnyáj. – Kedély, humor. – Öntözési zsilipek. – Egyes legelő tehenek. – Bivalyok. – Zerge egészben… – …Mellettem volt, az egészet az asztalomra kérhettem volna. – Néptáncosok. Egy lány spiccel. – A könyvelés táncegyüttese. – Disznó láncon. – Rengeteg építkezés. – Kerítés fölött mit látni – csajkák. – Temetők. Nincs kerítés. Külön sírok. Összedőlt oszlop. – Négy színre mázolt kerítés. – Ház előtti padkán ülnek. – Sok tekergő buta tyúk. – Patak a ház előtt, rajta kisebb malomkerék, a vizet engedi? – Várak a csúcsokon. – A kopár hegyek beültetése. – Telefonhuzalok. Kajsin, Kuliev, Balkáz – Charcso = grúz leves.

 

*

 

Egy egész ország Csokonai-orral. Tbiliszi utcáin csupa ravaszdi tekintetű, könnyű mosolyú ember között érzem magam, nyilván annak hatása alatt, hogy lírai verselésünkben a könnyed kedv, a pajzán villanás a feltűnően terjedelmes orrú Vitézzel van összekapcsolva olyannyira, mintha azt a halhatatlan ifjúi derűt maga az az orr sugározná. Mintha csupa álruhás Mátyás király között járnék. Mivel pedig Csokonai kedvenc költőim első sorában áll, Mátyás király pedig versenytárs nélkül a legbefogadhatóbb királyom, Rusztaveli népe közt jól érzem magam.

Ha egy országban csak minden ötödik ember kék szemű vagy vörös hajú, emlékezetünk úgy őrzi azt az országot, hogy ott csupa vörös hajú, illetve kék szemű lakik. Megállok Tbiliszi főterén, s tárgyilagos ellenőrzéssel megállapítom, hogy rengeteg a nem nagy orrú járókelő. De mihelyt behunyom a szemem, s kísérletül fölgyújtom emlékezetem világító készülékeit, mindenütt mindenhol csupa Csokonai és Mátyás király. Így itt a helyszínen megadom magam a játékos törvényszerűségnek. Ez – hogy varázslat játszik velem – jó érzésemet erősíti.

Ráadásul gyermekmulatságon is érzem magam, valamiféle álarcos karneválon, ahol kisfiúk és lányok tréfás találékonysággal megnövelték – szinte fölfújták – nemcsak az orrukat, hanem, nini, a szemüket még nagyobb mértékben.

Mindenki tánclépéssel – táncra kész léptekkel – jár: a gyermekek szökellve, a felnőttek erőt árasztva, az aggastyánok méltósággal. Ahogy általában minden magaslati nép. De itt a járásnak – ahogy a zenével vezetett táncuknak is – fő jellemzője az egyenes derék, a fölszegett nyak, az emelt homlok. Ez már csak a harcos népeket, a jó nyilazókat-kardforgatókat, jó lovaglókat jellemzi. A hegyi lovasnép ritka. Ők azok. Bérci váraikból a történetük folyamán arab lovakon özönlöttek le a völgyeikbe tört ellenségre.

 

*

 

Andronikov az utazást elintézte, jó hálókocsira.

 

*

 

Vannak rejtelmes összefüggések; hirtelen mutatkoznak meg, de akkor a napfény ragyogásával és boldogságával. A hegyi falvakban nyüzsgő rengeteg gyermek és ennek a példásan világvárosi Tbiliszinek ápoltsága ugyanabból a duzzadó – majdnem azt mondtam –, tündöklő gyökérből fakad. De az is, hogy…

 

*

 

Nincs – nem látok – kifestett nőt az utcán; cigarettázót sem.

 

*

 

Idegen ország eredményeinek, de még természeti adományainak megismerése is az a fajta gyönyör, amelyet, élvezése közben is, kisebb-nagyobb kín kísér.

 

*

 

lezginka = grúz tánc

mukuzani = grúz bor

 

 

– A véletlen úgy hozta, hogy ebben az esztendőben kivételesen sokat volt alkalmam külföldre menni. Először New Yorkba hívtak meg az ottani Pen-konferenciára, ennek az ürügyén nemcsak New Yorkot, New York államot láthattuk feleségemmel együtt közelebbről, de el tudtunk menni egész San Franciscóig. Onnan megjőve, Tbiliszibe mentünk, Grúziába, a Rusztaveli-ünnepségekre, ahova szintén meghívtak bennünket. Körülbelül tíz-tizenkét napot töltöttünk ott: San Franciscótól a Kaukázusig volt alkalmunk bejárni a világot. Erről tervezek, mint minden utazásomról, beszámolót majd, de már nem olyan módon, mint ahogyan eddig, hogy az ember a külsőségekben írja le a városokat, hanem inkább a lényegét, a tapasztalatot szeretném majd kibontani. Ez az egyik dolog, amivel foglalkozom. Ennek hatása alatt, éppen amikor visszatértünk Magyarországra, volt kedvem, hogy megnézzem a magyar környéket is, hogyan élnek olyan tájakon az emberek, amely tájak az én szülőföldemtől távolabbra vannak, így Borsod megyét, Miskolc környékét nem ismertem. Mivel oda ilyen író-olvasói találkozásra kaptam meghívást, elmentem, és nagyon jó véleménnyel, benyomással jöttem vissza. Ez volt különben a külföldi tapasztalatnak is az értelme. Elsősorban a kint lévő magyarokat szerettem volna közelebbről megismerni. Erre alkalmam is volt New Yorkban, és több egyesült államokbeli városban volt felolvasásunk Weöres Sándorral együtt. Ide gyűltek össze magyarok. Én meglehetősen pesszimistán néztem – Zilahy híres regénye címe után, hogy a „Lélek kialszik” –, hogy a külföldre került magyarok elveszítik anyanyelvüket. Véletlenül éppen Zilahyéknál laktunk New Yorkban, tehát vele is tudtam erről a témáról beszélni. Az örvendetes dolog az, ami különben világjelenség, hogy az emberek sokkal jobban ragaszkodnak anyanyelvükhöz, szülőföldjükhöz, ifjúkori emlékeikhez, sőt őseiknek a hagyományaihoz, mint ahogyan az ember eredetileg – mint ahogyan én magam is gondoltam volna.

 

 

Chant de deuil

Gyász-ének

Bevezető a Puszták népe elé!^*

Az író itt maga beszél, első személyben, és tényeket mond el. De mégsem magáról; családjáról is csak látszólagosan. Egy népréteg ábrázolására vállalkozott, amikor belefogott hajdan a munkájába. Egy különös, addig alig emlegetett nép életét akarta bemutatni. Jelképesen a pusztákban bolyongó népet úgy ábrázolta minden legenda, a biblia is, mint amely végül a Kánaánba fog eljutni. Én magam annak idején jelképesen erre a régi képre gondolva választottam a könyvnek címéül azt: Puszták népe. A puszta azonban itt majdnem rádupláz a bibliabeli megpróbáltatások honára, mert ez a puszta itt a dunántúli, és az ország más részén is megvolt nagybirtokokon élő cselédek, napszámosok, béresek, szegődményesek életéről szólt. Annak idején elég bírálat érte a könyvet. Róla, közvetlenül nekem talán szerénytelenség is volna beszélnem. Felhasználom inkább az alkalmat, hogy néhány mondatban a keletkezését mondjam el. Azokban az esztendőkben, a harmincas évek derekán, kezdő, de már eléggé ismert fiatal költő voltam, a Nyugat munkatársa, de verseimből, se a hivatalnokoskodásból, amivel akkor a kenyeremet próbáltam megkeresni, nem tudtam megélni. Így, mivel a Nyugat-ban írtam cikkeket, felkínálták nekem, hogy hírlapban is írjak. Pontosan a Magyar Hírlap volt az, ahonnan ezt az ajánlatot kaptam. Én ifjan gondolkodva egy kicsit Petőfi Sándor módjára a hírlapírás feladatáról, kaptam az ajánlaton, és azt hittem, azokat a dolgokat tudom megírni, amik valóban a szívemen feküsznek. Rögtön a harmadik vagy a negyedik cikk az volt, hogy a puszták népét, a cselédek sorsát akartam bemutatni, amelyről addig talán a legkevesebb szó esett a magyar dolgozók ábrázolásában. Ma is látom azt az ingerültséget, ahogyan a szerkesztő ezt a cikket, a könyv első fejezetét visszaadta. „Nem erre van nekünk szükségünk!” Erre megpróbáltam még mindig ártatlanul, valamivel irodalmibban megírni még egy fejezetet, azt éppolyan ingerültség fogadta. Tájékozottan eléggé a politikai viszonyokban, de nem eléggé tájékozottan az irodalmi világban, más lapnak próbáltam felkínálni ezeket a tanulmányokat, ha már egyszer megírtam őket. Ugyanaz a reakció. Akkor indult meg a népiíró-mozgalom, akkor alapítottuk meg a Válasz című folyóiratot, odaadtam tehát ezt az első cikket, és mivel láttam, hogy valami nagyon eleven problémára tapintok rá, teljes buzgalommal próbáltam mindazt összeszedni, ami az elmémben, emlékezetemben arról a néprétegről elevenen élt. Mikor nagyjából elkészültem vele, teljesen emlékeimre hagyatkozva, akkor lementem szülőmegyémbe, erre a pusztára, és majdnem pontosan megkérdeztem az adatokat: így van-e ez? Ha valami nem egyezett tökéletesen, „na, jöjjön be a Mari néni ide”, leültettük, és ő úgy beszélt nekem (mint hogyha közülük nem egy, még karjában is hordozott volna), mintha én csak az ő emlékeiket akarnám föleleveníteni, és nem valami sötét írói szándékkal ülnék már közöttük. Tehát nagyon elevenen, frissen és ugyanakkor hitelesen tudtam megoldani a dolgot. Mikor a könyv már megjelent, a megyében természetesen senki nem olvasta, és nem is gondolhatta, hogy róluk szól. Épp azért, mert ezek az emberek még éltek, és a családom is oda visszakerült, és ugyanazon a pusztán voltak még távoli nagynénik és nagybácsik, kanászsornál azért már egy kicsit magasabb rangban, de még mindig könnyen elbocsáthatóan, hát én ezt a Gyánt pusztát a könyvben Nebánd pusztára változtattam. A puszták neveit is felcseréltem meglevő nevű pusztákra; ez a Nebánd különben valami dűlő nem messze onnan. Így sikerült, azt hiszem, hitelesen és eredetien már a valóságnak megfelelően leírnom az életüket. A könyvnek igen változatos fogadtatása volt. Meg kell mondanom, az irodalom nem elismerően fogadta. Még Veres Péter is, akivel különben nagyon jó barátságban voltam, egy cikkében azt fejtegette, hogy miért nem lett ebből jelentékeny nagy könyv. Illés Béla akkor a moszkvai Új Hang-nál volt, ő tizenkilenc lazán összefűzött újságcikk használható anyagának nevezte a könyvet. A Szép Szó – később erre a könyvre gondolva – engem Illyepusztainak nevezve ábrázolt, mint a legsötétebb politikai törtetőt, akinek munkásságára csak gyanakodva lehet ebben az országban nézni. Bálint György, Kodolányi és legrokonszenvesebben Babits Mihály nyilatkozott a könyvről. Neki vajmi kevés köze volt különben ehhez a népréteghez, de a könyvnek a stílusa, gondja megtetszett neki, és írt akarata ellenére olyan elismerést, hogy a cikknek a felét a cenzúra kihúzta… nekem van meg talán valahol kéziratban, ha megvan.

Mikor már publikussá vált a könyv, és épp a támadások miatt eléggé ismertté, nem kell elmondanom, hogy a jobboldal aztán hogy fogadta, milyen pergőtűzzel. Bár itt is megvolt az a szerencse, hogy épp akkor Gömbös szembenállt Bethlenékkel, és a könyvet engedték megjelenni, tudván, hogy ez a nagybirtokot, Bethlenéket lövi, de több kiadást nem engedtek. Viszont azokat a paraszti és munkásmozgalmi szónokokat, akik a könyvből idéztek, azokat elítélték.

(Rádiónyilatkozat)

Robogó kastély^*

Az örökösök felelőssége^*

A New York körüli temetőkben nincs sírdomb. Sírkő sincs.

Két-két araszos márványtáblák vannak lecementelve közvetlenül a sima földbe, egy névvel, két évszámmal, néha egy helység nevével. Az egész olyan, mint egy óriási kaszáló, mert hisz gondosan pázsitosra kaszálják, illetve nyírják, fűnyíró géppel.

Órákba tellett, míg betértem az utolsó földalatti-állomástól is messze-messze eső, szépen ápolt temetőbe. Nem volt könnyű meglelni a fűben fekvő kis márványtáblát sem, melyen ez volt a véset: Béla Bartók 1881 Nagy Szent Miklós 1945.

Soká álltam ott azon a lankás puszta réten, melyen csak itt-ott hajlongott egy magányos nyírfaféle.

A most múlt nyáron történt. Kodályék akkor Kanadában voltak, de, tudtam, azzal az útitervvel, hogy New Yorkba is átjönnek.

Úgy álltam ott, s talán azért is oly sokáig, mintha azt vártam volna, hogy e fűben heverő márványlap másik oldalán Kodály Zoltán jelenjék meg. Mintha ide kaptam volna találkozót.

Ritkán éreztem oly elevenen, mint ott tízezer kilométerekre Magyarországtól, hogy az ő korszakuk alatt élek. Az ő szellemi fejedelemségük védelmében, dicsőségében. Sokat szenvedett kis nép fiaként is teljes egyenrangúságban, bár a leghatalmasabb országok polgáraival.

Ez a bámulatos, ez az annyi erőt adott korszak ma reggel ért véget. Ennek a lelkeket kormányzó fejedelemségnek most Kodály Zoltán ravatala előtt fordítjuk meg a címerét.

Nagy figyelmeztetése a sorsnak, ha a szellemi, művészi élet egy-egy korszakát azok zárják, akik nyitották is.

Itt ez történt. Nagy kincs, de nagy felelősség is marad az örökösökre. Mert a korszakot szüntelenül nyitni kell, s itt óriásit kíván csak a folytatás is.

Ilyen jellemek ilyen teljes élménye nyomán.

Világszerte ma a gyászlobogókat Magyarországra gondolva tűzik ki.

De mi árvák vagyunk. Ma megbecsült árvák. De máris szoronghatunk a várakozás ítéletétől: miképp tudunk megfelelni mi, a mi korszakunknak, az ő szellemükben, hozzájuk méltóan.

A megölhetetlen

Egy boldog elégedetlen! Egy forradalmár, aki nem győzi dicsérni a világot. Egy kérlelhetetlen szegény, aki örömmel szívja tele magát a világ és a maga gyötrelmes állapotában.

Ennek az ellentmondásnak a tündéri – költői – feloldásával hódítottak meg engem Salamon Ernő már első versei.

Ez áradt személyéből is, ez ragyogott ki a szeméből, a mosolyából. A kézfogásából szinte.

Ösztönzője, útcsinálója, verseinek már akkor árnyalatos értékelője, Déry Tibor tette elém Salamon Ernő első verseit. Annyit remélt írónktól, mint egykor József Attilától.

Vidéken írom ezeket a sorokat, nincs könyvtárpolc, amelyről levehetném Salamon Ernő akkori költeményeit.

Igen nagy pedig bennem a kívánság, hogy varázsuk ismét megillessen. S íme, hirtelen ez a varázs a versek közvetítő szolgálata nélkül is itt van.

Egy fél percig kell csak csöndben maradnom, fülelnem valamiféle távolságba, és teljesen benne vagyok Salamon Ernő költői világában.

Ez nem kis szó; nem csekély próba.

A költők nem a versekért írják a verseket. Hanem azért, ami a verseken át majd belénk árad, bennünk marad. Gazdagítsa – egyre kamatozóbban – embervoltunkat.

És most még világosabban látom Salamon Ernő alakját. Nem csak azt a nagydarab, mosolygós, fekete fiút, akivel – a versei után – Déry Tibor egy télies délelőtt összeismertetett a budapesti Florenc kávéházban. Hanem a versekből fölálló alakot, a teljes költőt. Aki test nélkül is jelenvaló tud lenni, tapinthatóan szinte, keze-megfoghatóan.

Rettenetes, hogy elpusztult. Máig nem csitul az elviselhetetlensége annak, hogy elpusztult.

Mit tehetünk? Ölelgessem azt az árnyat, amelyet hús-vér mód elevennek érzek, amely ma született gyermekek százezrét túl fogja élni, de aki mégse volt velünk aztán, nem járta be azt a pályát, amelyen megindulni láttuk, s amelynek oly szépen kilátszottak állomásai, magaslatai.

Amelyek most hiányoznak. Oly fájdalmasan hiányoznak, mint maga az eleven, kedves fiatalember, aki Salamon Ernő névre hallgatva áll a költők megölhetetlen sorában.

 

Kedves Asszonyom,

Köszönöm levelét. Nem tudom, mennyire sürgős a kért megemlékezés. Legépeltetése itt sok időt kérne – Pestre kellene küldenem – így magát kérem, hogy gépeltesse le a kéziratot. S juttasson el hozzám alkalomadtán egy másolatot.

Őszinte rokonérzéssel üdvözli

I. Gy.

A legabszurdabb – a leghumorosabb – az a kettősség, hogy tudom a közeli véget – a halált is, a leromlást is –, de közben tudomásul mégsem veszem, hogy így fejezzem ki magam. Hatvanöt éves fővel pontosan úgy tervezek, mint huszonöt éves fővel. Új dimenziót kap tehát az idő?

Igen. Kiterjedése csaknem oly végtelen, noha pontosan látom a nagyon is közeli határait.

Ezért nincs halálfélelmem?

Vers – alkalomra?^*

Versek általában nem készülnek alkalomra; de Ferenczy Béniről írt versem valóban alkalomra készült. Tíz évvel ezelőtt történhetett, hogy el kellett volna egy kisebb házi ünnepségre mennünk Ferenczy Béniékhez, akikkel évtizedes meleg barátság fűzött össze bennünket, és azon gondolkodtunk, hogy mi ajándékot vagy meglepetést vigyünk az akkor nem jó állapotban levő kedves Ferenczy Béninek. Mindenképpen igen nehéz korszak, nehéz hónap, nehéz esztendő volt az a mi számunkra is. Tulajdonképpen még ahhoz se volt nagy kedvem, hogy elmenjek, embert lássak, egyáltalában még olyan kedves, közeli, nagyon szeretett embert sem, mint Erzsike és Béni. De mégis elhatároztuk, hogy elmegyünk. Előző este már tanakodtunk, hogy mit, milyen ajándékot vagy hasonlót vigyünk. Először azt gondoltam, hogy valami tréfás szónoklatot intézek hozzá, Bénit nem sokkal azelőtt távolították el nem szép formában a képzőművészeti főiskoláról, s azóta én mindig ünnepélyesen tanár úrnak szólítottam őt, szinte kihívásul, illetve jóvátételül. Ő nem kapott semmi hivatalos elismerést akkor hazájától és népétől, ezért egy percre arra gondoltam, csinálok valamilyen tréfás oklevelet számára, és azt adom oda… Ennek a szövegére gondolva kezdtem valamit írni, és akkor vettem észre, hogy ebből egy komolyabb mondandó kerekedik ki. De még akkor sem gondoltam, hogy olyan vers lesz belőle, amit később aztán – már hónapok múlva – úgy ítéltem, hogy több mint egyszeri alkalomra készült üdvözlet. Így is írtam meg, és ha jól emlékszem, egy nagy darab papírra írtam rögtön le – tán Erzsikénél megvan valahol –, olyan, ha jól emlékszem, diplomaformátumban, egyetlen példányként. Úgy vittük el aztán Béninek ezt, mint egy tréfás oklevelet. Magamnak, arra emlékszem, nem is maradt másolatom… Kisebb papírdarabkákra firkáltam egypár sort, amiket eldobtam, nem gondoltam arra, hogy ez maradandóbb vagy verseim közé iktatandó vers lesz. De Erzsike és Béni is, akkor nagyon kedvesen válaszoltak rá. Erzsike aztán lemásolta nekem, így került vissza hozzám. Később valahol valaki kért engedélyt, hogy ezt az így valóban alkalomszerűen írt verset kinyomassák, így is jelent meg… Béninek kiállítása lett nemsokára, és annak a katalógusában jelent meg először, ott láttam kinyomatva. Nemcsak azért lehet ezt a verset vállalni, mert Béninek akkor talán örömet szerzett egy estére, hanem általában is beleillik műveim, verseim közé. – Ez a vers története.

Alig van szobrász, akinek a tehetsége, zsenialitása annyira szétömlött minden munkájában majdnem egyforma erővel, hogy minden szobrából árad az, amit ki akart fejezni. Természetesen mégis mindenki számára van olyan szobor, ami valami szempontból közelebb áll hozzá, de nem azért, mert az művészi értékben más volna. Az a mély pszichológiai meglátás és kifejezési merészség, ami az ő Petőfi-szobrában van, az valóban ezt a szobrot rendkívülivé teszi számomra. Még emlékszem arra az időre, amikor harcolni kellett azért, hogy ez a szobor, ami tulajdonképpen, mint tudjuk, Olaszország számára készült eredetileg, Magyarországon is fölállíttassék valahol. Ez a szobor közelebb áll hozzám. Természetesen közel állnak azok a szobrok is, akiknek „mintáját” személyesen ismerem; nagyon sok ilyen szobra van. Tudjuk, hogy a feleségének az arca hány alakban jelenik meg műveiben, természetesen ezek is kedvesek. Ilyen szempontból legjobban szeretem a mi kislányunkról (amikor öt- vagy hatéves volt) csinált szobrát és róla készített egypár rajzát. Ez a szobor ugyancsak a szívembe van írva. A barátaimról csinált szobrokról, akiknek az arcát ismerve, és ismerve a róluk készült szobrot is, látom meg, milyen kitűnő szemű és kitűnő tehetségű ember volt Ferenczy Béni. Érthetően ezek közelebb állnak hozzám, mint azok, akiket nem ismerek, noha éppen Leonardo da Vinciről vagy a halhatatlanokról készült plakettjei, alkotásai is olyanok, hogy szinte személyes ismerősömmé varázsolják azokat az embereket, akik századokkal éltek előttünk.

Barátságunk különben nemigen fejeződött ki szóban, mert Ferenczy Béni roppant tartózkodó, roppant művelt, okos ember volt. Lénye sugározta azt, hogy kitüntetés az ember számára, ha vele tölthet időt. Legtöbbször műtermében találkoztunk, vagy ők jöttek hozzánk; ott is, itt is ott voltak az ő alkotásai, a gondolatai, a szavai is. Tizenkét évvel – most értesülök róla – volt idősebb nálam. Kezdetben méltán fölfelé néztem rá, és főleg mikor művészetről beszélt, akkor kettősen is, hiszen annyira értett ezeknek a problémáknak az elméleti részéhez is, hogy amit ő szobrászatról elmondott, az a művészet minden ágára állt. Feleségét szinte gyerekkorom óta ismertem – őt is nagyon régen –, és éppen nagyon válságos korszakban ismerhettem meg. Még a harmincas évek elején Moszkvában kerültünk tulajdonképpen elég közel egymáshoz, mikor én 34-ben kint voltam, rögtön őt is meglátogattam. Nem az a nagy kiáltozó, ölelkező barátság volt ez, hanem az a tudat, hogy van egy csillogóan 36 rubinkövön járó agy az országban, akivel tudok gondolatot cserélni, van egy meleg szív és egy talpig hű, bátor, igazi férfi. Ez a tudat számomra kitüntetéssé tette, hogy Ferenczy Bénit barátaim közé mertem sorolni.

(Rádiónyilatkozat)

Levelek vidékről^*

Sehol sem terem oly könnyen s dúsan a borostyán, mint Tihanyban, főleg a félszigetnek keletre – Siófok felé – néző partjain és szirtjein. Az Újságíró-üdülőtől, hazánk egyik legszebb kilátóhelyétől jobbra már alig 100 méterre holdnyi területeket borít zöldbe télen is ez a színét őrző kúszó növény, mely a kígyó szívósságával, a pletyka kegyetlenségével terjed itt, jobbra-balra. Sőt föl, az ég felé. Ott van a fák tetején is, miután derekukat diadalmas ölelésbe fonta. Erdészek tudják, messziről már, mit jelent ez: egy borostyán koszorúzta erdő! S földművesek tudják – s velük jómagam –, mi vár a hegyi rétre, de a szőlőre is, ha nem sújt le a kapa erre az acatnál, taracknál, perjénél is talajfosztogatóbb – mert hisz télen is élő – élősdire már akkor, amidőn átnyújtja a nyakát a dűlőút alatt, a kerítés tövén be ide is, ember uralta földre. Egyetlen méltó helye, munkaterepe van. A temető.

Szeretek – mert remekül tudok – ceruzát hegyezni. De ennek az új zsebkésemnek a pengéje nem viszi a fát. Kést fenni is szeretek, mert azt is tudok; ha van mivel.

Nagy halom kavics – betonozásra – a gőzölgő tó útján. Nem kis szórakozás meglelni a rengeteg darabkában egy késfenésre kellően laposat. Egymás után dobom vissza a szemre alkalmasnak vélteket. Miután ki-kipróbáltam őket.

Vagy ötven méterre működik a cementkeverő gép. Kiáltások ütik a fülem. – Hé, hé! Jöjjön csak ide!

Öt – vagy tizenöt – évvel ezelőtt volt egy buta kalandom. Egy teherautó útszélre öntött egy szállítmány Duna-kavicsot. A reggeli fényben úgy villogtak, mint drágakövek. Turkáltam köztük, egyet-kettőt zsebre vágtam; a fiatal nők akkoriban ilyen kavicsokat is foglaltattak ezüstbe, nyakláncra.

Egyszerre nyílik egy ablak, s valaki rám kiált.

– Hagyja csak ott azt az anyagot! Útcsinálásra nekünk hozták azt!

De szégyelli is el rögtön magát – s vele én is magamat –, mert a helybeli állatorvos felesége, hajdani ismerős. Mentsége – de hiába csukja már magára vele az ablakát! –, hogy gyermektelen, ideges, örök idegbajban van az egész faluval.

Ennek az emléknek az ingerültségmaradékával megyek a betonkeverők felé, akik meg itt kiáltottak rám. Még oda sem érek, ezt hallom:

– Frissebben, frissebben ebben a hidegben! Adja csak ide azt a kést!

– Mit akar vele?

– Maga azt soha ki nem feni, kőre köpködéssel! Épp itt van egy jó kis kerekes köszörű. Úgy kifenem, borotválkozhat is vele!

Átnyújtom a csaknem kétméteres drótkerítés fölött a kést.

Tíz perc múlva visszakapom a drótkerítés egyik lyukján át.

– Vazs megyeiek maguk? – kérdem.

Hallok egy falunevet, oly kígyóhosszút, azon nyomban kisiet a fejemből.

Valahová Vazsvár mellé.

Öten-hatan vannak itt onnan betonozásra, kőművesek; illetve hát kőműves-kisegítők; culágerek, magyarán kimondva. Hetente hazavonatoznak, így jobbadán még az ebédrevalót is hazulról hozzák; hideget vagy hamar melegíthetőt.

Elvégzem a helyi kis kávézóban a délelőttre magamra rótt papírfeketítési penzumot. Indulok vissza az úton, amelyen jöttem. Ebéd előtt naponta, havazásban is, leúszunk egy félórát, a nyílt csodatóban, amely ilyenkor a felhőkig gomolyogtatja a gőzét.

De annyira mégse tévedtem, mélyedtem bele a betűk más világába, hogy ne kanyarodjak föl szinte valami ösztönsúgásra a hegy felé, az új ABC feliratú vásárterembe. Veszek egy jó kis üveg bort. Fehér selyempapírba csavarja tíz fürge asszonyujj; kint én még egy Tolna Megyei Népújság-ba is becsomagolom, így meghittebben – hivalkodás nélkül – lapul a hónom alatt, a házak közt mentemben. A magas drótkerítés fölött nehéz átnyújtani a csomagot. Dobom végül is.

Mikor kibontódik, a tekintetek – rövid összepillantás után – szinte gyanakodva szögeződnek felém.

– Ennyit ér magának egy bicsakfenés?

Kezdem szeretni, ha írásaik végéről az írók nem spórolják le a csattanót. Az a bicsakköszörülés legalább egy akó bort megért nekem.

A tárgyak nemcsak egyenesebben, őszintébben szólnak hozzánk, mint a szavak, hanem tartalmasabban is. Kezdek hozzájuk húzni, mindinkább. Már bemutatkozásuk – főleg az egyszerűeké – jobban tetszik. Rövid s kimerítő. Bármily érzékletesen hangzik a fülnek az például, hogy harapófogó – mert nemcsak fog, hanem ráadásul lám, harap is –, maga az eszköz, a kézbe fogható harapófogó nemcsak a dobhártyámmal, hanem az izmaimmal is társalog. Hitelesen közli velem még annak az ősembernek örömét is, aki a kétkarú emelő óriási erejére ráeszmélt, s így utat nyitott, hogy hosszú évezredek kísérletei eredményéül az első harapófogót egy hajdani kovácslángelme összekalapálja.

A nyelvtudomány aranybányája az etimológia; a szóeredetfejtés. Minden tárgy – kiváltképp eszköz – már bemutatkozásakor egy egész fejezetnyi cáfolhatatlan etimológiát közöl.

A kegyeleti tárgyak azonban alig vonzanak; már a kegyeleti tartalmukkal nem; noha ez, mint valami mágneses erő töltődik beléjük. Hiába biztatom magam, semmi meghatottság nem önt el a lúdtoll láttán, mellyel a Faust halhatatlan sorait szerzőjük körmölni kezdte. E toll bármily hosszú szemlélete semmivel nem könnyíti meg, hogy az általa betűkbe rögzített eszméket világosabban fölfogjam. A gyúródeszkát viszont a nyakahajlasztóan alacsony házban, ahol Petőfi Sándor világra jött, igaz, azt soká elnéztem. Még kézbe is vettem. De ezt sem azért, mert tőle vártam a Szeptember végén szépségeinek mélyebb átérzését. Általa – s a kis szoba és konyha más tárgyain át – képem támadt, miképp éltek parasztjaink a múlt század első évtizedeiben s köztük kiskorában az a nagy költő. De ezt az élményt bármely híven megőrzött parasztviskóban is megszereztem volna.

Tehát még a nevezetessé vált tárgyaknak is csupán a közjelentésük – hogy úgy mondjam, csak az eredendő nyelvtanuk – foglalkoztat. S nem a magánjelentésük, melyet esetenként magyarázni kell; mintegy lefordítani.

 

*

 

Fegyelmezetten fogadom hát az ereklyekutatókat, akik szerény vidéki otthonomat megtisztelik.

Az annak idején gyanútlanul fölépült házzal ugyanis a későbbiekben az történt, hogy újabb kori költészetünk egyik rendkívülien nagy lírikusa évről évre huzamosabban benne tartózkodott. Élete egyik korszakának mesterdarabjait itt is írta.

A jól tájékozott, a közmegbízatásból dolgozó emlékgyűjtők – ifjú fővel már képzett irodalomtörténészek – belépvén a kerti oldalajtón, azonnal, az első tekintetükkel a küszöbtől a kéményig elégedetten végigmérik a tóra néző hegyi házat. A ház, mely nejem nénjének évtizedes tulajdona, magánjellegéből ettől érezhetően veszít. Új tartalommal kezd szívódni. A vendégek nyomán magam is érdeklődve tekintek be a nyitott ablakon.

A vendégpohár kitöltése közben nem rejtem véka alá látogatóim vezetője előtt sem mosolyoghatnékomat századunk embereinek bálványszomja láttán, bizonyos tárgyak és helyek iránt. Elmondom keresetlenül az imént papírra vetett példákat és okfejtést. A példákat látogatóim hahotázva hallgatják, az okfejtést holmi augurok közötti nyakingatással, fejbólintással. Ellenembe vetik azonban, hogy tevékenységüket így is hasznosnak érzik. Bármily eszközzel is, de a közönség figyelmét ráterelik a szellemi életre.

Igen – vallják velem együtt –, semmi kétség, az ereklyekutatók és -gyűjtők túlbuzgalma gyakran súrolja a fetisizmus néven ismert pszichológiai, illetve etnológiai tünetet is. Ám vegyük akár így, akár úgy, a halhatatlan költemény mögött mindig ott van a halandó költő, e világi sorsával, tárgyaival!

Az ünneplő kiállításon, melynek szervezésében ők jelenleg fáradoznak, az itt írt versek is helyet kapnak. A kiállítás pedig látnivalókból áll: tárgyakból.

Meghajlok. Milyen tárgyakat óhajtanak?

Mindenfélét! Amin csak nagy barátom tekintete megpihent. Főleg amit meg is érintett.

Kiderül azonban, hogy a tárgyak közül sem áll mind azon a rangon, hogy kiállítási üvegszekrénybe kerüljön.

Barátom takarékos ember volt, eleganciája érdekében is. Lévén azokban az időkben egyetlen kifogástalan öltönye – melyet ő egy székely orvostól kapott –, megérkezései után azt rögtön átcserélte nekem egy agyonnyűtt úgynevezett kezeslábasomra. Annak alsó része, igaz, hogy még tovább nyűve s végül is permetezőnadrággá züllve, ma is megvan. A híres szonettek legizzóbb darabjai ebben keletkeztek.

Mosoly fogadja ajándékomat; elnéző, elhárító mosoly. Mit szólna ehhez a közönség?

A társadalmi tagozottság lám, a tárgyak közé is behatol. Van nekik, a tárgyaknak is jobb körökbe magunkkal nem vihető napszámos nagybácsijuk, aljnépük. Van tehát felsőbb rétegük, születési vagy pénzarisztokráciájuk.

Töltött időt e házban barátom súlyos betegen is. Szívrohamok gyötörték, megtetézve a szorongással, lesz-e valaki mellette e – mind riasztóbb erejű – rohamok alatt.

Ketten voltunk a házban, ketten az idényen túli üres tájban. Ő itt a földszinten, én pontosan fölötte az emeleti szobában aludtam. Még fekhelyemet is pontosan az övé fölé rendeztük. Szereztünk egy kézi csengőt.

Szerencsére kipróbáltuk. Feszülten kellett azonban fülelni, hogy valami zörejét meghallhassa a fönti szobában fekvő. Álmából semmiképpen nem veri föl.

De rövid körülfürkészés után a házban hibátlan megoldást nyújtott egy öreg meg jó hosszú nyelű partvis. Megkocogtatni a végivel a mennyezetet, alig kívánt több erőt még egy szívbetegtől sem, mint a csengőrázás. Hetekig, egész egy végzetes éjszakáig így ezt használtuk. Csak néha pótoltuk – amikor valahová el-eltűnt – egy hazai, ugyancsak jó hosszú juhászbottal; illetve azzal a somfa nyéllel, melyet tréfából egy bronzkori dárdahegybe illesztett valamelyikünk.

A partvis azóta szolgálaton és házon kívülre vénült.

De láttam még hányódni a fásszérűben. Megyek érte.

Gerince meggörbedt, seprő felén a szőrzet a tisztességben úgy megkopott, mint a hű borotvaecseteké.

De vitrinbe, diáklányaink élményszomjas tekintete elé lám, ez sem való – tudatják a velem ugyan egyetértő, de azért egy kicsit fölfogásomon is derülő mosolyok.

 

*

 

A csengőt, a kosfejű kampót, a bölényölésre üzembe helyezett lándzsát nem említettem. Itt vannak ezek is egy-két lépésnyire. Érzem, hogy dagad bennük a sznobság: csak egy-egy jó mondat, s ők, ők kézbe vétetnek, a fővárosba szállíttatnak, bámulat tárgyai lesznek, akadémikusok megnyitotta kiállításon.

Igen, mert nekik már megvan a nyelvezetük a szívekhez – elismerem. Bejáratosak az irodalomba, hogy szalont ne mondjunk. Nem úgy, mint azok a permetléfoltosak és konyhaszagúak; akiket egyelőre – még mindig – a költészet vár.

Alig van irodalomgyökerűbb, könyvtalajúbb irodalom a népivé keresztelt irodalomnál. Honnan és ki nyújtotta Veres Péter kezébe a tollat: próbáld meg, fiam, csizma ide, csizma oda? Maga Anatole France egyenest Párisból; már a Számadás-ban több helyt leírattatott; figyelembe mindmáig nem vétetve. Hol talált vissza Erdélyi József a népdal ősforrásaira? Egy Múzeum körúti könyvkereskedésben; ő is megvallotta többször ugyancsak, de ugyancsak figyelmetlenül. Sinka István első verseinek – az expresszionista himnuszoknak – ihlető példáit meg sem merem nevezni.

A könyveknek csak kinyitatlanul van papírszaguk, halomban. Vidéken még a közepesen magvas könyvek is bő termést adnak. Megesik, hogy még a konkoly is búzát terem, megfelelő talajon.

Valamennyiök – valamennyiőnk – közt a legtanulságosabb a Szabó Pál példája.

Németh László már első nemzedékbemutató tanulmányában Szabó Pál stílusának nyugatos fejlettségét, sűrű képeinek impresszionista finomságát, már-már dekadens (a szó jó értelmében) árnyaltságát dicsérte. Egy rajz – Németh László nagyítójának jóvoltából – azóta is itt áll idézetre készen a fejemben. A parasztudvarról megindul a szekér, a forduló kerék abroncsa egy arasznyira magával visz egy kis porréteget, aztán visszaejti.

Szabó Pál maga is többször megnevezte azt a rózsabokrot, amelynek aljából őstehetsége látszatra hirtelen, valójában szép érzéssel fölsarjadt. A még Ady virágoztatta Nyugat volt.

Mindezt nem olyan jókedvűen írom, mint ahogy e mondatok mosolyogják, akaratom ellenére. A világban található festményeket lehet aszerint is osztályozni, hogy melyek ábrázolnak öregasszonyt, melyek gitárt, lóversenyt, naplementét. Hogy egy-két tanulmány kivételével úgynevezett népi íróink ilyen természetű méltatást kaptak, s hogy az milyen zavart keltett közönségben s művészben egyaránt, arra megint csak Szabó Pál a legkínálkozóbb példa. Stílusművésznek indult, ami a legtermészetesebb szándéka Biharugrán is annak, aki írni akar: minden író a stílus művésze.

Stílusának remek teljesítményeiről – így író voltáról – leginkább a Nyelvőr és vele testvér szakközlönyök szoktak megemlékezni, egy-egy bizonyítékul kiemelt mondata elemzésével érzékeltetve, miként él tovább annak az írónak tollán nagy földijének, Arany Jánosnak nyelvezete.

Hogy mit csinált ő maga ebből a nyelvből, az föltárásra vár. Képeket festett a magyar parasztság életéről; ez volt az ő gitárja vagy naplementéje. De hogy azokat már ő milyen színekkel festette meg – erről a magyar prózastílus fejlődésének egykor egyik legtanulságosabb fejezete fog szólni.

 

 

Szabadság és felelősség^*

Én innen, ebből a Balaton melletti kerti házból is látom azt a hatalmas műhelyt, amelyben a világ mai legértékesebb költői, anélkül hogy lakóhelyüket elhagynák, együttműködnek, és a szabadkőműveseket megszégyenítő testvériségben cserélgetik szerszámaikat és tapasztalataikat.

Szabadság és felelősség – sokak számára ellentétes fogalmak. A jövendő, azt hiszem, összepárosítja őket szorosan. Az a költészet, melyet én a holnapénak érzek, máris ezt teszi. A filozófiában ezek más-más oldalon működő fogalmak. De a madár két szárnya is más-más oldalon működik. Az a költészet, amelyet én nemcsak a holnapénak, hanem minden világrész költészetének érzek, azt hiszem, a szabadság és a felelősség más-más oldalú, de mégis mindennél összeillőbb szárnyával fog új pályát kezdeni.

Saját területünkön kell fölhasználnunk a nemzetközinek mondható eredményeket. A saját területünkön elért s azokra jellemző eredményeket kell a népek elé tárnunk, megértést, meghallgatást kérve tőlük. Mert hisz az egész világot fenyegetik már olyan veszélyek, amelyekkel szemben mindnyájan rezisztensek és következésképpen engagé-k vagyunk.

Vége a könnyű játékoknak. Vége az üres járatú groteszkeknek. De vége az olcsó – a hamis – receptek korának is.

A versírás maga a megtestesült szabadság.

És felelősség azok iránt, akiket a verssel megnyerünk.

„Tetten érhetően a vers néhány szó ellenállhatatlan összeugrásával kezdődik. Mintha közvetlenül, ily szélsőséges kitöréssel válna valóra egy vágy, melyet csak égetőbbé tesz, hogy az életben nem kaphat sem hangot, sem helyet. De ez után az első kibuggyanás után, melyben együtt forognak a verskezdő és -végző szavak, szünet szokott következni. S a költő tudja, hogy a függőben lebegő művet nem lehet erőltetnie, a beteljesítésben nincsen egyedül, várnia kell.”

Ez André Frénaud ars poeticájának első szakasza. Ő azután a tudatot – ha kell, a mélytudatot – hívja az inspiráció útitársául.

S a köztudatot. Azokét, akikkel szót ért majd a versben.

Hosszú volna, de tán fölösleges is megmagyarázni azoknak, akik értik a szabadság és felelősség – az igazi költészet – lényegét, miért kellett és kell nekünk ma a tudat elemei között a morált is a Múzsa útitársául hívnunk. Ránk is van bízva a világ.

 

*

 

„A költészet érthetősége – felelőssége az olvasó iránt – méltán megbeszélni való; remélem, lesznek bőven, akik a Nagyvilág kerekasztalához odaülnek, a tapasztalataikkal s – igényükkel. A mellékelt tanulmányt azért küldöm, hogy lásd: tán elsőül ültem ahhoz az asztalhoz, látszólag véletlenül s mégis az eszmék alakulásainak mélyebb rendjén. A párisi Preuves című folyóirat júniusi számában jelent meg, ugyancsak egy körkérdés nyitányául. Látni fogod, hogy a gond Európa-szerte annyira közös, hogy még a kerekasztalokat is össze lehetne tolni egy egészen tág megbeszélésre.” (Illyés Gyulának a cikket kísérő leveléből. – A szerk.)

A folyóiratok dolga, hogy a szellemi élet folyjék; ne holt víz legyen, amivé a művek tennék, épp a maradandóságukkal.

Az új áramok gyors bekapcsolása.

A folyóiratok föladata a gyors tisztázás is, főleg a látóhatárokon.

E téren nyomasztóan sok a hátralék. A fullasztóan sürgető mulasztások elvégzése. Csaknem az induló Nyugat és a virágzó Huszadik Század gárdáinak világosságteremtő buzgalmára van – végeznivaló.

Szinte az ő korukig kell visszanyúlnunk a mai tisztáznivalók, a friss és legfrissebb időszerű kérdések kellő megismeréséért.

A magyar szellemi élet nagyjai nem kis részben diagnózisaikért – a bajfölismerésért – kaptak elismerést a nemzettől: a betegtől, melynek gyógyulását szolgálni akarták.

Csaknem mindig későn kapták meg: egy nemzedék kihagyásával; a gyógymód alkalmazhatósága elmúltával – elmulasztásával. Nem nehéz nyomon követni a folyamatot, mi okból s miként alakultak át a szóhasználatban ezek a mindig szigorúan tárgyilagos előrelátások afféle jóslásokká. A felelősség elhárítása okából. Hogy a bajért csak isteneket lehetne megszámoltatnunk, s nem a tunya lelkiismeretünket. Gyengeségünket, munkában, jellemben.

De a percnyi kényelemért mindent elhessentő lélek nem vizsgálta meg közelebbről még ezeket a híres jövendöléseket sem. Kiderült volna ugyanis, hogy ezek még a jövendő ábrázolásaként is föltételesek voltak. Ha ezt és ezt nem cselekedjük, akkor fog az és az bekövetkezni, mondta egyáltalán nem jóslatként, hanem nagyon is valóságként, dermesztő választásként Zrínyi, Kölcsey, Ady, majd Móricz és Babits. Majd refrénként szinte már a mi nemzedékünk.

A mentő föltevések, végső medicinák kudarcot szenvedtek. Zrínyi hadserege csakúgy, mint Ady forradalma. A konstatálnivaló minden alkalommal romlott. Különösen Ady „jóslatait” követően lehetett volna képünk a magyarság belső aláhanyatlásának, külső tekintélyvesztésének mind gyorsuló fokozódásáról, ha egyenként egymás mellé raktuk volna nem az egymást követő jóslásokat, hanem az új és új diagnózisokat; a javallatok végzetes elmaradása után.

Ezek a meg nem vizsgált, föl nem bontott jóslatok, ezek a kőbe meredt megfogalmazások sötétlenek ma is irodalmunk látóhatárán magasan, körben, mint amfiteátrumok felső párkányán azok a szobrok, melyek inkább körvonalukkal hatnak, mintsem kidolgozottságukkal.

Soha nem íratott le gyakrabban, könnyedebben megrovó értelemben az, hogy búsmagyar, mint napjainkban. A lelki tunyaság sugalmából szintén. A jóslat égi igéivel szemben a ráolvasás varázsszavaként.

A hatás óriási. Csak épp nem a baj megszüntetése, hanem növelése irányában.

A mai olvasóink egy része a vállvonást is idegesen végzi e kérdéseknek csak húrérintését hallván. Másik része mást sem hall meg és mást sem akar hallani, bármily húrról és vonalról, csak ami ezekre válasz.

A válaszok megvannak; a helyes válaszok azonban, ismétlem, rendre csak a maradandó, az igazán művészi, az eleve „klasszikus” sorsú művekben. Vagyis olyanokban, melyek közéleti – mozdító és mozgató – hatása a dolog természeténél fogva csak egy (vagy több) nemzedék múlva szokott érvényesülni.

Későn tehát.

Az ilyen kihagyások áthidalása indokolja a folyóiratok létét. Sehol oly nyomósan, mint nálunk.

A Kortárs-at a történelmi szerepű nagy magyar folyóiratok utódjának szeretném, ha látná majd egy tisztultabb jövő.

 

 

150 éve halt meg Dugonics András

Mennyi a föltámadásképes írónk! Dugonicsot első soron ezek közt érzem. Épp azért, mert – szégyenemre – műveit csak szemelvényesen s így alakját csak az irodalomtörténetből ismerem.

De mennyi is ezekben a szemelvényekben. Mennyi ábrázoló – igazi művészi – erő! S mennyi elragadó vonás írójuk természetében.

A mi „nagy” népiességünk – Petőfié, Aranyé – azért oly erős, mert megkésett. A népiesség európai ideje a költészetben: Burns. Nálunk Csokonai és Dugonics korszaka. A „nagy” korszak mellett az övékét mégsem „kis” korszaknak kell neveznünk. Olyan előfutárok voltak, akik voltaképpen a helyükre érkeztek.

Boldog és hálás előfizetője lennék Dugonics művei új kiadásának.

Ha öt hónappal ezelőtt azon a szombaton pisztoly van a kezem ügyében, szívembe lövök pusztán csak egy kis föllélegzésül, megkönnyebbülésül. Aki tudja, mi a periodikus rohamában a dépression nerveuse, tudja, mi a gyehenna a földön. Az, amelyhez képest üdv a puszta megsemmisülés. A fájdalom a szívben van. Nem testi fájdalom. Egy országnyi tömény, pillanatonkint keményedő szomorúság. Széttörni a gyötörtetésnek ezt a csonthéját, már a lövés erőszakának kínja is kívánatos volt: megváltást ígért.

De aztán mégis hatni kezdett az orvosság. A dépression nerveuse-nek nincs gyógyszere. Ajánlat van, a beteg kísérletezhet. Csillan remény is: némelyik keverék hat is; bizonyos ideig. A bajnak csak átmeneti – félnapos, egynapos – visszanyomása lehetséges, egyetlen móddal, az öntudat gyors, teljes megszüntetésével; házi szere ennek: fél liter, háromnegyed liter rum.

De délelőtt volt, egyedül laktam a két erdő közti házat, olyanok esetleges betoppanása veszélyében, akiknek inkább a hullámat nyújtom, mintsem a bárgyúságomat.

De a daprisal váratlanul működni kezdett. Még Londonban szereztem be két dobozzal is Szabó Zoltán ajánlatára s két magyar származású orvos szíves közvetítésével, mert ahogy a fölirata piros keretben hirdeti: Poison P1:S1:S4 /A/. A babszem alakú, kénsárga tablettából legfeljebb kettőt tanácsos bevenni, mégpedig a nap első szakában, mert melléktünetként álmatlanságot okoz. A máris mutatkozó hatást a kettős adagnak tulajdonítottam. Vérszemet kaptam, gyorsan bevettem egy harmadikat.

A rendesnél is mélyebbre kerülhettem, mert a vasmarokszorítás legelső, még csak tétova lassulására is olyan lélegzést kapott a szív, mint a vízbefúló, ha fölvetett feje víz helyett egy húzás levegőt nyel. Óvatosan vártam, mint a vadász, aki egy sóhajjal elűzheti a közelgő vadat. Tudtam – volt már annyi tapasztalatom –, hogy nem szabad odafigyelni, nem szabad várni, koncentrálni. És lassan – szinte kacéran – folytatódott a megkönnyebbülés.

A mellkosár pántjai lazultak, lecsúsztak. Lélegzettem, lábujjhegyen szinte, a szívszúrás nem jött be. Tudtam, hogy az egész föloldódás legfeljebb másfél órát tart, de a megízlelendő boldogság ettől csak mennyeibbnek tetszett.

A mélyből emelkedni kezdtem.

Agyam fokozatosan tisztult. Érzékszerveim működéséről elég megbízhatóak az emlékeim. Fölfogó képességem olyan lett, mint tíz év előtt. Aztán, mint húsz év előtt.

Pontos benyomásom van arról, hogy működött az agyam húszéves koromban. A Sorbonne könyvtárában olvasás közben mindig mellettem volt a Larousse: egy cédulára kiírtam az ismeretlen szavakat. Hazatértemben ezeket a lakásomig be kellett vágnom. Volt eset, hogy fél óra alatt negyven megragadt a fejemben. Elmém – a gyógyszer brutális evése alatt – most éppily szikrázón működött. Az öregkorból szálltam ki, szédületes iramban visszafiatalodtam. Hogy tartósítsam a hatást, bevettem még egy tablettát.

A gyógyszer lényegében nem lehetett más, mint amit diákkoromban vizsgák előtt szellemi működésünk irritálására a patikus recept nélkül is összekotyvasztott. A szakértők számára ide tudom másolni a pompázatos alumíniumdoboz each tablet contains fölirata alatti szöveget: Dexamphetamine sulphate B.P. („Dexedrine”) 5 mg, Amylobarbitone B.P. 32 mg (g ½), Acetylsalicylic Acid B.P. 160 mg (gr 2 ½) Phenacetin B.P. 160 mg (gr 2 ½).

A barbitone összeférhetetlen az alkohollal: a két szer az idegzetben robbanást csinál. De ennek a daprisal-nak az áldását Szabó Zoltán épp elég huzamos whiskyzés közben ismertette meg velem, azt állítva, hogy benne a két szer nemcsak hogy robbanást nem okoz, hanem jótékonyan kiegészíti egymást. Kötél uram, a nyugdíjas halász, kétszáz négyszögöles szőlőbirtokom jeles kezelője, épp előző napon hozta meg részemet a borfejtés maradékából. A demizsont a kőasztal lábához állítottam, a terjedelmes poharat pedig, helyet csinálva papírjaim között a kőasztalra, kezem ügyébe.

Visszaszálltam – két szárnyon immár – az ifjúságba.

Nem ez volt az élmény. Semmi sem készebb megfelelő idézésre megjelenni, mint az ifjúság.

Az volt a megtapasztalni érdemes, ami lent hevert, mélyen alattam, az öregedő kor csúf kellékei.

Föléjük szálltam – pillanatokra! –, sasszemmel nézhettem most a súlyaimat, melyek, a bűn és a nehézkedési törvény, a földhöz bilincseltek.

Szabó Lőrinc Semmiért egészen című verséről^*

Az irodalom történetében azok a költők maradnak fiatalok, akik nem kerülnek a maguk méltó helyére. Akikről szólva még mindig kívánunk valamiféle igazságtételt.

Szabó Lőrincet ez a fájdalmas hiány teszi nagyon is aktuális, időszerű, szinte fölfedezendő fiatal költővé, hogy noha a köztudatban, az irodalomban mindenki ismeri, magát a művét nem analizáltuk még eléggé, nem tettük a méltó helyére. Szabó Lőrincnek az óriási érdeme az, hogy az őszinteséget a mi színvonalunkra tudta emelni. A múlt század költői is őszinték voltak. Majdnem hitvallásuk volt az, Adynak szinte a vezérelve, hogy magáról mindent bevalljon, de ez hovatovább önfitogtatássá vált. Szabó Lőrinc azonban a maga önmarcangoló, önboncoló költészetét olyanná tudta fejleszteni, hogy az nem az ő saját egyéni életét ábrázolja csak, hanem ugyanakkor mindig általános mély, nagy emberi érzéseket vet fel. Nagyon sokat lehetne beszélni még arról, hogy mi mindenben nem tudtunk elég fényt sugározni Szabó Lőrinc költészetére. Én magam eleget beszéltem, írtam róla, de még mindig a tollamban volna egy igen hosszú tanulmány, például az ő ritmusáról. A legutóbbi időben nagyon sokat beszélnek éppen a magyar vers üteméről, a magyar új versnek a ritmusáról. Arról, hogy Szabó Lőrinc hogy tudta ezt a ritmust időszerűvé, maivá és mégis ugyanakkor hitelesen klasszikussá tenni, nagyon kevés szó esett. De beszéljünk most a lélektani részéről az ő óriási eredményeinek. Ebben azt hiszem, első helyen áll a Semmiért egészen című verse, amely a maga kegyetlenségével mégis egy igen mély emberi, őszinte indulatot fejez ki. Ha figyelmesen hallgatjuk a verset, első hallásra az a gondolatunk támadhat, hogy a költő fő gondja az volt, hogy csak önmagáról beszéljen. Valóban így történt. Szabó Lőrinc hangja, ahogyan ma mondják, „maradéktalanul” föltárta lelkének minden rejtelmét. Ugyanakkor a fő gondja mégis az volt, hogy azzal ne díszelegjen, hanem használjon valamit. Akármennyire meghökkentünk a túlzó önzésén ennek a versnek, ha magunkba tekintünk, meg fogjuk látni, hogy – mélyen elítélően vagy helyeslően fogadhatóan – igaz emberi érzést fejezett ki vele.

(Rádió-előadás)

 

*

 

Az emberiség óriási többsége akkor is ölt magára valami ruhadarabot, ha nem fázik, vagy nem égeti bőrét a nap; vagyis ha a test befödésének semmi logikus értelme nincs. Fürdőszobánkon kívül még magányosan vízbe ereszkedve is kötünk valamit magunkra; arra tévedhet valaki. Ez az ösztön őskori, ősemberi. Az asszír–babilon sziklafaragványoknak különben ruhátlan alakjain éppúgy ott van az ágyékkötő, akár az expedíciós filmek őserdőlakóin.

Akadt viszont mindig nem is kevés számú ember, aki a világvárosban is anyaszülten óhajtott járni. A századfordulón ezek még mozgalmat is indítottak, társulatokba szerveződtek; nudistáknak nevezték magukat.

Óhajukat, noha igazán sok logikus érvvel támogatták, nem valósíthatták meg. Még kánikulában sem szállhattak föl pucéran a villamosra. Embertársaik megakadályozták őket.

Óriási ízlésbeli ellentét ütközött itt össze. Nyilván azért, mert a nudisták épp embertársaik közt érezték jól magukat. Az emberek meg épp a pucérságukat nem tűrhették.

Lett megoldás ott, ahol még erre is jutott gond. A pőreség megszállottjai nem egy országban terjedelmes telepeket béreltek maguknak, oda gyűltek. Ott egymás közt annyit járhattak csupaszon, amennyit akartak.

Az ellentétet, amelybe a trágár szavak körüli vita torkollt, ilyenformán lehetne megoldani. A vitát most fejezte be a Nagyvilág, igen szép eredménnyel. Azoktól is, akik helytelenítik a trágár szavak irodalmi használatát, s azoktól is, akik ezt elkerülhetetlennek ítélik, az olvasó rengeteg érvet kapott. Maga is elgondolkodhatik.

Hat hét

Miért hagytam abba újra és újra a naplóírást? Mert hiába tudtam eleve a műfaj fő veszélyét, én is csak hivalkodtam, kérkedtem. A fogyatékosságaimmal is. Nincs napló, amelynek írója még a legtitkolandóbb szennyesek kitárásával is ne valamiféle rongyrázást művelne. Hisz azt veti papírra, ami érdekes az ő számára. Aminek a központjában ő áll; vagy amihez valamiképp ő viszonyul. Érdekesen: érdekében fekvően.

Letettem arról, hogy az írás – minden írás – afféle magammal folytatandó beszélgetés legyen problémáim tisztázására, saját magam helyesebb megismerésére; sajátos lelkületem föltárására! Ez is csak a rongyrázás, a riszálás egy neme. Egyetlen drága lelkületünk legárulkodóbb sajátossága a változás; az idő, az események hatására.

Az írónak azért jár munkájáért kenyér, hogy időt rögzítsen, eseményeket, jelenségeket. A csontozatuknak is a megrajzolásával.

Az eredmény, ahogy ezt a megrajzolást mívelni képes, az ad képet az ő szellemi erejéről, lelkületéről.

Nehéz hónapok vannak mögöttem. A dépression nerveuse – magyar neve még az orvosi szakkönyvekben is költőien, vörösmartyasan hangzik: búskomorság – ciklikus betegség. Áldozatára átlag ötévente telepszik rá, de akkor nem kisebb elszántsággal, mint a Tűzlopóra a sas. Látogatása rendszerint két-három hónap, olyan lelki – de végül testi: szív környéki fájdalmat hozva, melyet az elszenvedői nem tesznek hátrább a májtépésnél: Juhász Gyula rá a szemléletes példa.

Március óta most az ötödik hónapot győzködtem vele, soha így kivérezve. Nem volt reggelem, hogy ha a féltudat az ébredés helyett a halált kínálja, ne a halált választottam volna, hálásan, gyönyörrel.

Fizikai dolgozók közt azért van összemérhetetlenül kevesebb lelki beteg, mint az úgynevezett szellemi foglalkozásúak között, mert a munkába feledkezett test megosztja ezt a helyesebb szóval életbe feledkezést a lélekkel is, ezúttal hű ikertestvér, át- s átrántja szakadékai fölött. A legjobb orvosszer, a legjobb bajelőző kúra a munka. Nos az én lelki csonttörésem ezért legelső tünete az volt, hogy írói teljesítményeimet keddről szerdára, azaz valóban összeroppanásszerűen hiúságom megnyilatkozásának éreztem, mégpedig nemcsak szégyenlendő, hanem ártalmas megnyilatkozásnak; a legrögtönösebben abbahagyandó riszálásnak, rongyrázásnak.

Nem volt ikertestvérkéz, illetve nem volt olyan szívós, olyan folyamatosan erős, amely az ilyenkor elénk sorakozó szakadékokon átléptetett volna. Mért élek, amikor tehetem, vidéken, mert szeretek, főleg szellemi tennivaló szüneteiben, tenni-venni a ház körül. Most hiába volt a kedves aggodalom biztatása, hogy fogjak bele azokba a festési tervekbe, melyek minden külföldi utam után meglepnek, azokba nevezetesen, hogy az ablakkereteket most már kívülről is fehérre mázoljam, azonnal használható utat mutatva honfitársaimnak, merre juthatnak ki városaik barbár szennyezettségéből. De a testi munkát most már hívságosabbnak éreztem a szelleminél is. Hisz csak annak afféle Ersatza, megszégyenítő pótszere lett volna.

A depresszió ellen az elsősegély-nyújtási javaslat a lehető legteljesebb elbutulás, illetve elbutítás: az elme legkisebb részecskéiig menő elközönyösítés. Már K. Miklós, aki ezzel a gyógymóddal az első hetek után napi egy-két órára visszaemelt társadalmi lénnyé (abból az állapotból, hogy naphosszat sötét szobában falhoz fordulva heverek), azzal húzta ki zsebéből a zsongító orvosságok dobozkáit, hogy a tartósabb helyreállás felé az első lépés, ha igazi, vagyis nem pótszer tevékenységbe fogok, támogatottan is a magam erejéből. Azaz ha némi erősítés után is magam húzom ki magamat a saját hajamnál fogva a bajból. Vagyis: a betegséget, mely földre sújtott, nekem kell megszüntetnem, azzal, hogy talpra állok. Ezt a cirkulust akarom most megbontani, öthavi hasztalan próbálkozás után, ezekkel a naplójegyzetekkel. A stratégiát maga a helyzet adja. Ahogy a szakkönyvek s a lexikonok is mondják, a búskomorság rohama, hogy nincs miért élned, hogy fölkelned is iszonyat, hajnalban a legkoncentráltabb. A telő órák olyan mértékben súlyosbítják, ahogy az ember valóban nem mível semmi érdemest: az egész nap nyomasztó életidegenségben telvén az ember elkerülhetetlenül kiesik a létből. Meg kell hát valahol vetni a lábat, s elkezdeni a lét visszahódítását, mégpedig nem álutakon, hanem frontálisan szemtől szembe. Ezzel az egyetlen fegyverrel a kezemben, ezzel a kis ceruzavéggel. Sose került ennyi kínomba a forgatása, mint ameddig most – az első nekiállásra – jutottam vele. De ez a kín mégis mintha más forrású volna, mint a hajnali. Mintha egy s más valóban fordulóban volna? Eddigi munkámmal én adtam valamit az irodalomnak, az olvasónak. Most ők adhatnak vissza valamit.

 

*

 

Kapálással épp azért nem gyógyíthatom igazán magam, mert gyógyításomul kapálnék. Ezek a gyógyításként rótt betűsorok is azért hatástalanok, mihelyt leteszem a tollat. Mi segít ellene? A kapálásnak az adna gyógyerőt, ha az volna a fő gond, ha kényszerből, kenyérkeresetből kellene csinálnom. A betűk rovásáé ugyanígy.

Próbáljam meg hát ezt? Megpróbáltam. Abbahagytam. Ennyi készült el piszkozatként a mesterségbeli, az árunak szánt cikkből.

 

*

 

Van izgalmasabb, közérdekkeltőbb utazás annál, mint amelyre egy súlyosnak ígérkező betegség sajkája indít bennünket? Váratlanul rendszerint. Az indulás napját éppúgy másutt és mások határozzák meg, akár a látni- és tapasztalnivalókat: az élményeket! Mintha egy távoli, homályos hírű utazási iroda megkérdezésünk nélkül valami közös kirándulásba szervezett volna bennünket, ez az érzésünk. De hamarosan – s ez az első valóságos nagy élmény – egyedül találjuk magunkat a különös úton, a hasonlatul vett, a tisztázatlan eredetű sajkában.

Lassan fogjuk föl a valóságot; a látottak lényegét.

Ha – kitartva a hasonlatnál – tengeren visz az út, akkor mindig hajótörés után vagyunk, viharos vízen újra és újra óriásira tátott hullámtorokban. Ha a sajka folyón halad, a kanyargós part két oldalán olyanféle szörnytájak vonulnak, aminőkkel Hyeronimus Bosch és tanítványai gyötrik gazdagulni képzeletünket. Égen s földön sose volt, de mindig lehetséges – mert hisz emberből, állatból és használati tárgyakból összeszerkesztett – lények nyüzsögnek, s a csónak itt-ott Plútó birodalmának partszegélyébe ütközik.

Egy ilyen út hajónaplójába kezdek.

Akadozva, mert hónapok óta nem írtam közlésre szántat. Hosszú hónapok, a betegségnek némaság hosszabbította ideje óta három versszakasz az első írás a tollamból. Az is töredék maradt. Azt sem folytattam.

Ezzel a hajónapló-alkalommal élek. Nem először kínál meg vele a Sors. A betegség csíráját régóta hordom magamban.

A nehezen kézbe vett tollal ezt folytatnám, ezt a hajónaplót. Ezt a beszámolót az alvilág elővidékeiről.

Nem első alkalom, hogy be kellett eveznem, mindannyiszor huzamosabb tartózkodásra, a megpróbáltatás e limbus-aiba. Klímájáról, fekvéséről már első látogatása után készíthettem volna földrajzi jegyzeteket, de még csak részlegeseket. A teljes kép most kezd kialakulni előttem.

Nem a testem beteg.

Noha külsőleg semmi nem látszik rajtam, betegségem oly súlyos, hogy életemet érzem veszélyben. Fájdalmaim nagyobbak, mint amikor a gyomorfekély kínzott. Éjszakánként kikelek az ágyból, órák hosszat járok föl-alá, keresztbe font karokkal, jobb tenyeremmel a szívemen. Üvöltő csecsemőt szokás így hurcolni, a járás ritmusával álomba ringatni. Csakhogy amit én a karjaimba szorítok, azt a fájdalmat nem csitítja a föl-alá járás sem. Nem az enyhülés, hanem a kimerülés, a test kifáradása küld vissza az ágyba, s szenderegtet el valami időre. A halálraítéltnek lehetnek ilyen pihenései. Nem akarok nagy szavakat használni. Lehet utolsó éjszakáján a halálraítéltnek olyan gondolata, olyan érzése, melyen nem üt át az a szívmarkoló szorongás, melyet a hős is legfeljebb csak jobban fegyelmez, mint a gyáva? Ez a szorongás tartja karmai közt a depresszióst az éjszaka és nappal minden órájában esztendőkön át.

De vannak hónapok, amikor ez az elviselhetetlen szorítás is fokozódik.

Ennek a lelki pokolnak – a depressziónak – okozója legegyszerűbben kifejezve az édenkert elvesztése. A pszichiáterek nyelvén az a megrázkódtatás, amelyet a gyermek akkor szenved el, amikor a valami miatt túlzott anyai szeretet védköréből hirtelen kikerül, egyik napról a másikra, brutálisan. Az új, a már kíméletlen környezetben is igényt tart a szeretetre. Az első – természetes – sérelmeken még úgy-ahogy úrrá lesz; maga erejéből próbál érdemes lenni arra a kivételes boldogságra, amelyet nemrég egy kivételes helyzetnek köszönhetett. Nem sikerül, nem sikerülhet. Ám a kudarc kínja még nem hat teljes erővel; az egyéb harcok háttérbe szorítják. A bevarrosodott sebek a nyugalom szüneteiben fakadnak föl, rendszerint az életút második felében.

Ezúttal harmadszor birkózom laokooni helyzetben, ilyenfajta depresszióval.

Ez a küzdelem mindig későn kezdődik. Amikor ráébredünk, hogy foglyok lettünk, akkor már rég a kígyóé vagyunk, a Szörny akkor már tetőtől talpig ránk csavarodott, a polipcsápok szájai már győztesen szívják a vérünk.

Mért nem vesszük észre a támadás kezdetét? Mert voltaképpen már jóval előbb támadás alatt álltunk. Rossz perceink mindig voltak, a csüggedést eszünk bírása óta ismerjük; a búskomorság átmenetileg is hatalmába kerített bennünket. A folyó gyanútlanul úsztatja a jégtáblákat. Nem félti a lényeget: ő úsztat, ő a folyó. Csak amikor a jégtáblák már oly sűrűn érkeznek, hogy összetorlódnak s megállnak, akkor abban a pillanatban történik valami lényegében más a folyóval: jégpáncél alá került, nem az már sem a világ, sem a maga számára, ami volt.

A fájdalmak között, melyek életünket kioltják, nincs egyetlen, amelyet előzőleg ne tapasztaltunk volna meg. Egy-két percre vagy egy-két napra. Testi kínjainkat nem minőségük teszi elviselhetetlenné, nem az élességük, hanem a mennyiségük; az, hogy soká tartanak. Ugyanattól a hevességű fej- vagy fogfájástól másképp szenvedünk a jelentkezése pillanatában és másként fél óra, főképp egy fél nap után. Az ellenállás tartalékai kimerülnek. A gyötretés határtalanná válik.

Fokozottan áll ez a lélek kínjaira. A szomorúságból, a csüggedtségből föl sem vesszük a perceket. Főleg ha vidám órák jönnek nyomukban. Még a kétségbeesést is, ha rövid ideig tart, következmények nélkül ízlelhetjük. Mindnyájan tudjuk, mi az észbontó szívfájdalom. Honnan? Egy-egy kortyból.

És ha mást se kapunk? Ha a népdal jó megfogalmazásával, bú életem, bú vacsorám?

Itt van a határ a hangulat és a betegség között. Melyről mi magunk sem tudjuk, hogy mikor léptük át.

 

*

 

Amerikából, Vietnamból, Nigéria belsejéből egy óra alatt itt vannak a hírek a rádión át. Pozsonyból, Kassáról, Nagyváradról úgy jönnek, mint Kazinczy és Gvadányi szekerezései, Zrínyi szánkázásai idején. Hogy milyen eszméket fejtegetett Ceauşescu miniszterelnök úr az erdélyi magyarok legutóbbi küldöttsége előtt, vagy hogy Okali David úr, versenyben az előbbivel, mint alkalmazná Marx tételeit a szlovák hatalom alá került magyarokra, arról a vidéken élő magyar író némi késéssel, a szájtól fülig szálló hírközlés útján értesül, a hegyi házához fölgyalogló, nemritkán a távoli helyszínről érkező, egykor tisztelőknek nevezett váratlan, sokszor ismeretlen, de mindig szívesen látott vendégeitől. Ez a késés nincs ártalmára az értesülések fogadásának, a közben így vagy úgy véglegesen lezajlott eseményeknek. Elősegíti a szavak helyes – csendes alkalmazását az eszmecsere ambiance-a, környezete is: a ház előtti nagy malomkő asztalra kitett kis vászonkorsó, a tömzsi parasztpoharak, bennük a sötétvörös burgundival vegyes otelló, a vendéglátó saját termése: szerény büszkesége és igen kivételes tiszteletadása, lévén az egész termés évenkint ötven-hatvan liter. A lehajló ágak között a hegy lábánál Európa legemberközelibb tava csillogtatja mintegy valóságos anyaként a békét.

Semmi a szem határában, ami ne lehetett volna ott – beleértve az át-áthúzó Helkát vagy Kelént is – már abban a nyárban, amelyben Berzsenyi és Kisfaludy települt közös asztalhoz. Édes idegnyugtatóként hat csak szellemi játékul is átengedni fejünkön és szívünkön azoknak a helikoni esztendőknek a közlevegőjét, amidőn az önmagukra eszmélő, de egyhasi voltukat még nem feledő kis nemzetek kezüket parolára nyitva – s nem ökölbe zárva – kínálták egymás felé.

 

*

 

Milyen kevés is kell visszavarázsolni azoknak a helikoni időknek az ajérját. A legkisebb ürügy elég, ha megvan az adottság. Borsos, Déry, Józsa, Lipták, Németh, Passuth és szerénységem együtt – feleségestül – elég elütő színű gyöngyfüzér. Együtt ülünk egy présház előtti hosszú asztal mellett a Bakony balatoni lejtőjének egyik édenkertien szép tája fölött a kezdődő alkonyodásban jó beszélgetésben, noha a közös nevező csak az, hogy házigazdánk tíz-húsz percnyi autózással épp bennünket tudott összeszedni egy kis borkóstolásra, majd birkapaprikásra.

 

*

 

Nyilván a betegségnek köszönhetem Némethék ma esti látogatását is. Négy éve, hogy megszűnt köztünk az összejárás. Hivatalos értekezéseken kerültünk néha egymás közelébe egy fejbólintásnyi üdvözlés erejéig. Legutóbb Kádár írószövetségi előadásán; akkor néhány mondatot is váltottunk. „Most már nem vagy olyan sápadt” – ejti el, utólag hangsúlyában fejezve ki akkori meghökkenését. „A tekintete is jobb” – mondja Ella. Egy szakajtó őszibarackot hoznak a saját termésükből (s visznek majd egy üveggel a mi saját termésű – épp most csapra nyitott – vörösborunkból). A ház előtt, szemben a lenti tóval úgy ülünk egy vonalban, mint valami nézőtér zsöllyesorában. Az asszonyok beszélnek. Ahogy múlnak az évek, az ilyen baráti együttesekben az asszonyoké egyre inkább a mondandó: egyre több a gyerek, a vő, az unoka.

Ilona-nap lent Mátééknál (a Motel derítőtelepének gépészénél). Egy-egy sült garda, de jókora. Kötél Imre (a halász) lebiciklizett a faluból. Egyre szívélyesebb.

Délután rövid tv-fölvétel, nyolctagú stábbal. A világ egyszerűsödik. Rögtön ki is fizették a honoráriumot, 500 forintot.

Közben Betsy (Ika magyarul tanuló angol–amerikai barátnőjének) távozása, négynapi ittlakás után.

Mindegyik eseményről – hogy méltón ábrázoljam, az előzményeivel együtt, egész napi írnivalóm lehetne. De még nem megy – vagy már nem megy – gyógyszerül sem az írás. Hagyjam abba mégis? Ha a hajnali depresszió hurokszorítása nem jelentkezne, azzal legfojtogatóbban, hogy tartalmatlan az életem, s nem remélvén, hogy a munkának a látszata ad legalább látszatként – alibiként – megnyugvást, semmiképp sem vennék papírt magam elé.

Felhős, esős idő. A júliusi aszály a szőlőbogyót sörétapróra nyomorította. Most a hirtelen megduzzadástól fölrepednek. A fehér, az olaszrizling, a nemes, a kényes rothad. Az otelló, a népi paraszti még érintetlen.

Az összerendezés, a csak időrendi glédába állítás Németh László műveihez majd azt teszi hozzá, ami a téglahalom s a fölvont épület – a hasznosan szép középület – közt a különbség. Ez a külön értékű szerkezet nemcsak a műben rejlik (ma még); az író életében; a megörököltben s kifejtettben. Szívesen elálldogálnék – ötven-száz év múlva – az előtt a könyvpolc előtt, amelynek százkötetes Jókai- és Móricz-sorozatai alatt ott lesz Németh száz kötete is a szövegmagyarázatok és életrajzi adatok bármily vékony malterjába rendezve. Most olvasom (s lapoztam előre végig) Kiadatlan tanulmányai-nak két kötetét; bent voltak ezek is az őszibarackos szakajtóban. Jó sok bennük az egzegézis, ez a hálásan üdvözlendő malter, ez a nagy igénnyel kevert kötőanyag, amely akár az ókor épületeiben vetekedni tud a téglák keménységével, a falat a méhsejtek társává teszi. Nem könnyű az egzegéta dolga, ha egy bőrben lakik a szerzővel. Fogalmazott néha Németh is úgy, hogy olvasója feszengett: váratlanul állt elő – meztelenül – a líra, a szűz. Ott, a magyar irodalom nagy polcára rakott sorozatban fog lelepleződni, hogy ez a szerzővel egy bőrt lakó egzegéta a művek közül nem a képmutogató, hanem a tervező dolgát végezte.

Külön élvezem, hogy éppilyen csúf papírú, kényelmetlen nyitású s ráadásul valamikor agyonázott könyv lapjairól villogtatja értékeit elém – a jó diadalaként még ebben is a rossz fölött – ez a kettősen remek írás; Stendhal Lucien Leuwen-je Illés Endre fordításában.

 

*

 

Az aggkor ajándékai? Változatlanul ilyenek; újságátfutás közben például: Díszítsük fel a kerületi házasságtörő termeket. Szemem már a következő lapokon kaszál, de agyam még ennek a hírnek különös fűszerű tartalmát emésztgeti, öntudatlan mosolygással. Milyen szokatlan és milyen természetes; milyen frissen befogadom; milyen szaladva-frissen hajlik tehát még a szellemem. Hosszú másodpercek telnek el a képzelet könnyed lebegésével, amíg elfog a gyanú, földre húz: visszahúzza szememet az iménti oldalra. A megkopasztódott valóság ez: Díszítsük föl a kerületi házasságkötő termeket.

 

*

 

A kopaszság legötletesebb – legvisszavágóbb – ellenszere, ha a fejünk, de ide inkább az illik: a képünk tetejéről elsodort szálsűrűt kellő elrendezéssel állunk alá parancsoljuk vissza. A szemnek nagyjából mindegy, hogy lent vagy fönt látja viszont a kép megszokott tartozékát.

Belép a kertkapun egy ismeretlen fiatalember, aki már az ideköltözésével elárulja, hogy író. Mégpedig – ahogy a közelítő mosolya részletezi – diákkorától ismerős író. De csak a neve megismétlése után teszem a helyére. Már diákként kopasz volt, s akkor persze szakálltalan is. Arca – a képe – most egészült ki, mindegy, hogy fent vagy lent; most lett olyan, mint a többi: most kezdett – azzal a jól szabott kis legénytollal normális fiatalember-életet.

A véletlen úgy akarja, hogy velük – vele s feleségével – egy időben hozta fel Jane (Ika másik angol barátnője) két ifjú honfitársát. A langalétatermettel és kisfiúsan mozgó cambridge-i diákok mintaképei, fejükön a most előírásos szőke bozont. De az egyiknek az állán s pofacsontján is bozont. Ezt sokallom. Ezt már aránytalannak érzem: harminc év múlva kérhetne csak helyet, szerényen, még a fenti eltűnte után is; a kor jelzésére, a kép helyes egyensúlyban tartásával.

 

*

 

Óvakodva nyúlok írók nyomtatásban megjelentetett leveleinek, naplóinak kötetei felé. Félek, hogy pletykaéhségem harap rájuk, azt ébresztik fel. Másképp mozog a toll, ha a nyilvánosságnak bármily távoli fényszórója lesheti. Márai naplóinak, még ha hitelest tudatnak is, azért nincs hitelük, mert az események rajzolása közben is önarcképre gyakorolnak. Kevés az író, akinek levelei egyanyagúak a regényei mondatával. Vagy aki a barátainak szánt sorokban is olyan életpózt mutat, mint verseiben. Szabó Lőrinc levelei, de üdvözlő képeslapjai is ezért az utóbbiért egészítik ki a művet. Németh Lászlóé pedig az előbbiért. Mondatai tán az aznap leírt tizedik levélben is kelnek úgy útra s haladnak, mint regényeiben. S regényeinek még „keresett” fordulatai is azért életszerűek, bonyolultan is azért természetesek, mert ebből a közös tartályból valók: az ő természetéből. Művei hosszú polcán ezekből az eljövendő kötetekből nem lehet annyi, hogy ne illeszkedjenek műfajzavar nélkül a többihez.

Szent István napja.

Az ünnepek, az ilyenek, öregedve afféle bányatorkok, le a múlt teli tárnáiba. Ha megszorítanak, húszéves koromig minden Szent István-napomat föl tudom idézni az emlékek egy-egy kis olyan birodalmával, melyek mintha tőlem függetlenül is folytatólagosan élnének. Miért? Szent Istvánkor volt Ozorán a búcsú. Ujjaim között máris itt vannak a márc mézével keveredett homokszemek. A bazárosok, mézeskalácsosok sátrai a Cinca bal oldalán voltak, a körhinták, a céllövöldék a Sió soron, a vár és a templom alatt a széles-poros utcán, amelyen Gyántról, Egresről jövet berobogtunk a rengeteg ház, a töméntelen fekete képű rokon közé.

Az első három vendég ma reggel (itt Tihanyban) mintha nem is Somogyszentpálról állított volna be, hanem abból a hajdani Ozorából. Nemcsak a rajtuk lévő ruha hasonló azokéhoz az akkori parasztasszonyokéhoz; batyujukban is a sifonból kiszedett – s még a múltkori biztatásunkra eladás végett díszvánkoshuzattá átalakított – szőttesek, selyem- és kasmírkendők. Van náluk népi szoknya, hétrétes alsó, sőt fafésűs, pillés kontytartó. A pogácsázás és feketézés után beöltöztetik Ikát a menyecskék vasárnapijába. Soha nem volt még így helyén az az arc a ferde szemével, a tatáros sárgásságával, mint most anyámat fiatalítva elém, nagynénéimet emelve ki elevenen abból a bányából.

 

*

 

Órám lesve rovom a betűt, kedvem ellenére, szinte fogam szorítva. Minden nap: kísérlet. Azt kísérletezem ki: 1. ébredéstől fogva mennyi időt kell munkával – a munka látszatával, megjátszásaival töltenem, hogy a már torkot is szorító szomorúság föloldódjék; 2. és mennyi „munkát” kell még ehhez is tennem, hogy az aránylagos föloldottság délig, délutánig, addig eltartson, amitől fogva ellenszerül már az alkoholt a szükséges hatásig engedélyezem magamnak.

 

*

 

„Napló!” Az egész napot képtelenség leírni. Azaz lehetne mégis, gépszerűen, lélektelenül: ha minden alkalommal, hogy szájam nyitom (vagy fülem a hozzám beszélőknek) megindítanám ezt a kis párisi hangfölvevőt. Sikertelen az sem lenne. (Flóra és Ella beszélgetésének fölvétele s aztán lehallgatása egyenest remek volt a múltkor.) De ez már közvetlenül az idő naplója lenne, s nem egy agyé. A megoldás, illetve átmenet tehát: az idő humanizálása? A szűrés, a sűrítés. A jó napló a nap kvinteszenciája. Megalvasztatni a nap köcsögnyi tejét, és csak a tejfölt szedni le róla.

Hány ember hagyta tegnap bennem az arcát, illetve hagyta volna, ha agyam fotósejtecskéi ma is oly fényérzékenyek és gyorsan pörgők, mint hajdan? Elmentek a somogyszentpáliak, visszaültem fél tíz tájban folytatni a „munkám” a ház előtti kőasztalhoz, fürdőnadrágban, háttal a napnak és a tónak. A megrándított derékban a fájás így kapott meleget, a papírom árnyékot. Ika fölment a fölső kertbe (Cézanne leveleit fordítja), férjét az emeleti szobában tudtam. Húsz perc múlva a ház előtti másik kőasztal körül – az enyémtől három méterre – vidáman csevegő és mandulatörő társaság, a „mai fiatalság”-nak azzal az egészséges fesztelenségével (korszaktól és életkortól független neveletlenségével), mely föltételezi, hogy mesterbeli írók így szoktak fogalmazni, azaz nem jár nekik más körülmény a fogalmazásra. Negyedórai „helyzet” után hasztalan várva, hogy visszatér tán Ika, akihez a társaság voltaképpen vendégségbe jöhetett, összeszedtem papírkáimat, fölmentem a mi szobánkba Flórával erélyeskedve (halkan), hogy söpörje ki őket, majd az ágyra feküdve, a terítőt a fejemre húzva egy csillapítóval aludni akartam, belátva, hogy ma délelőttre nemcsak a munkának, de az esetleges olvasásnak is vége. Ez fél kettőig tartott, alvás nélkül persze, melynek okai közt a legutolsó volt s az is áttételesen, hogy a beszélgetés a terítő alá is fölhatolt, csukott ablakkal is. A lelkület változatainak mestermutatványa: azért nem mentem ki a szőlőkbe idegem szellőztetni, mert csak az ő ülőhelyeik közt lépdelhettem volna el, s nem akartam, hogy távozásomat tapintatlanságnak – viselkedésük bármily csendes elítélésével – érezhessék.

A késői ebéd után Váciék kopogtak be, váratlanul ugyancsak, de a megnyugvás, a bajfeledés váratlan – s így még üdvösebben ható – légkörét hozva. Velük az eszmecsere: remek keresztmetszet a pesti szellemi életről, az ő nemzedékük bonyolultnak hitt viszonyairól a múlthoz, a jövőhöz. (Ezeknek a viszonyoknak baja épp az, hogy nagyon is egyértelmű, épp a lényeg szövevényét kihagyva egyszerre felületes és lapos. Legfeljebb idegenségében árnyalatos.) A gondolatszárnyasító hétdecis épp akkor járt az alja felé, amikor esedékes lett a fürediek autója értünk.

Liptákék hívtak meg vacsorára, azaz szabályos, asztalon szolgált vacsora helyett igen okosan ölbe vett tányérra kapott lángosra, szőlőre, borra. Itt aztán bajos volt tartósra rögzíteni az agy filmkockáit. A nagy heverőn s a két öblös fotelben ömlesztve szinte az asszonyok zsúfolódtak, a székeken, a zsámolyokon, a parasztkályha ülő peremén mi, férfiak: Déry, Borsos, Józsa, Dezső, Sumonyi, Lipták a csabai öccsével. Annyi ember dohányfüstjében Közép-Európában sehol sem a szellem halai villognak, hanem csak a szellemeskedéséi; a siker nem az ide hozott gondolaté, hanem az itt termelt ötleté. Csevegés, bor és kávé frissítette eszmecsere, ahol egy fonálra, egymás rendjébe fűződnek egy cél felé a gondolatok, errefelé legfeljebb négy-öt ejtődző között lehetséges. Itt most, a kézből ett s ezért igen hosszú vacsora vége felé mégis megtörtént. Kortárs-beli emlékezéseiben Déry kalapáccsal töri Füst Milán személyének friss, de máris agyonbarokkosított szobrát. De ki látja meg – s te magad látod-e, vontam a fonálra én a magamét –, hogy épp az összetört törzsből készült talapzat annak, ami sürgetően közemlékművet kíván: Füst szobrainak.

Ezt már a rádió babrálása közben írom. Ika most – 1968. augusztus 21-én fél tizenegykor – jött le a munkájával a hegyről, Szitás Erzsitől. Festés közben az állandóan járatja a rádióját. Most tette le két zeneszám közt ecsetét a hírre: a szovjet csapatok bevonultak Prágába.

 

*

 

Eseményekhez egyre inkább csak személyesen lehet hozzászólni. Úgy értve, hogy nem en connaissance de cause – mert ki ismerheti ma nem is a cause-okat, hanem fait-eket, a faktumokat: a tényeket? Alakítóik sem. Azok is személyüktől vezetetten – így értem a személyesen-t – irányítják, sőt állítják elő azokat.

Voltaképpen tehát nem is gondolatainkat kellene közölnünk – a gondolatközlés mai technikájában – hanem az érzelmeinket –, mint a vándor igricek lantpengetése korában.

Érzéseim a lelki nyomás közben – a szorongás közben is, hogy mi lesz ebből? – 1. Valami mazochista megkönnyebbülés: a csüggesztő rengeteg madárnyelv után végre a valóság szava, bármily érdesen, rekedten is. 2. a mazochista „megkönnyebbülés” még egy rezzenete: egy percre elmúlik rólam a magam terhe, közös gondjának éreztetésével az emberiség csaknem egyenrangú tagjává avat. 3. keserű, de rögtön szívig ható nyelés a nemzeti passzív kínkelyhéből: 56-ban a prágai tömegek Nagy Imre ellen tüntettek, négyszer verték le a magyar követség Kossuth-címerét; az újjá szervezendő pesti rendőrségnek Csehország ajándékozott gumibotot, két vagonnal. 4. hiúság: hogyan olvassák – tájékozatlanul – párisi barátaim a jelentésekben ezt a szót, hogy magyar.

Közben fölszökdel a teraszok lépcsein a már nem is tudom, hányadik – messziről fölismerhető – angol diáklány. Még a londoni versolvasó estén ismerkedtünk össze: Susan Hargreaves. Oly jól tud magyarul – Cushing tanítványa –, hogy már a tájnyelvi fordulatok foglalkoztatják, bár a maga köznyelvi magyarjába ilyeneket fűz: a becsvágy szorgalmazása, támogató kérdés, meg (amit Giginek mondott) Széchenyi fittyet hányt a népszerűségére. Egy hét múlva Erdélyben lesz. Farkaslakán, nem először. A magyarság sorskérdéseiről szólva, melyek különösen érdeklik, vegyít a fejtegetéseibe cirkalmasságukról fölismerhető hosszú citátumokat is. A cseh események alig érintik, noha a szobából állandóan zümmög a rádió, s valahányszor híreket mond, mind bemegyünk. Az ő kivételével. A tavon jár a szeme szomjasan, a szemközti Somogyon, melynek dialektusa szintén a programjában van. Itt van, testileg, de belső szemléletileg Londonban, vagyis nem a csehszlovákok, hanem a filológiai problémák szomszédságában. Csaknem addig marad, amíg a partról föl nem integet Gigi, Némethék autójából, hogy hozzájuk vigyen bennünket.

 

*

 

Megnőttek az unokák, a fák, még a ház is emeletet kapott: kiabálja minden, hogy mikor is jártam itt utoljára, négy éve? A táj betelt, behumanizálódott (a mindenfelé messzebb is fölserdült kertekkel, épületekkel); karéjukban nyájasabb az a darab tó is, ami az alsó szoba ablakából és a teraszról látszik. László is a régibb képéhez hasonlítva nyugodtabb, úgy fiatalosabb, hogy megértebb, a lényege irányában. Gigi szintén; most szült, másodszor, szinte delelőjén áll annak, amire teremtődött; szoptat, cigarettázik, szerény és jó humorú. Fölvezet, kézen fogva át az udvaron az alvó kisfiához. Ucó fiai. Egy boldog kis internátus.

Az a kedves olasz lány vendégeskedik náluk, aki annak idején Firenzében az utcán magyarul köszönt rám, hogy az vagyok-e, aki vagyok, s akihez László azt a levelet írta a magyar irodalomról.

Persze a cseh események a teraszon terített vacsora és a szobában folyt poharazgatás közben is. És – az okos olasz lánynak adott további fölvilágosítások ürügyén – a mi mai szellemi életünkről gyors skiccel, melyek akár történelmi tablók is lehetnének kellő kidolgozással, az alapvonalaik olyan jók, odavetve is.

Nem lehetséges Napló; az események – azaz a leírnivalók – átcsapnak a keretein. Az idő – időm – valamirevaló rögzítését nemcsak egy hangfelvevő szünetlen működtetésével lehetne megkísérelnem, közben egy filmvevő gépnek is állandóan forognia kellene szerénységemre és környezetemre irányítódva.

Alig kezdtem bele a tegnapi nap legtartalmasabb részének, az estének a tartósításába – föl-fölugorva a rádió gombjait csavargatni –, amidőn M. Beyer, a pesti Institut Français hajdani igazgatójának feje jelent meg a teraszlépcsőn, egyenest Caenból jőve (most az ottani egyetemen a filozófiai tanszéket vezeti). Párisban egy ideig az ő lakásukban is laktunk, amikor ő épp lent volt Caenben. Illő volt, hogy már délelőtt kikerüljön a kőasztalra a borosdemizson meg a mandulás-diós kosár – késő estig nem is kerültek le róla. Déltájban Urbach László vitorlázott a ház elé, s jött föl új manschaft-jával (és híreivel), aztán Reismann János, ő ebédre – s a helyzet mélyrehatóbb megtárgyalására – is itt maradt. Távozása után még a rádiózörejek kiszűrésével se végeztem, a kerti kapun három szerény léptű, udvarias nyaknyújtású – tehát itt először járó – alak. A külügy egy tiszviselője s egy finn újságíró pár. Ezek is törik a magyart! Az asszonyka keresztneve Ulla – Ulrika. Nekik igazán rokoni fogadtatás jár. Csak a magnetofonjukba jó másfél órát beszéltettek, s vitték magukkal ennek a napnak valami épkézláb szellemi rögzülését – Helsinkibe. Jó, hogy Flóra kedvességét nem magyarázták vacsorameghívásra is. Vacsorára Anikó jött meg (unokahúgom Jani Lajos révén) a francia – de magyarul ugyancsak egész jól beszélő férjével, Jean Loup-val (aki Charmet-nak, a Sorbonne esztétikatanárának a fia). Ők aztán éjszakára is itt maradtak.

Az alsó szobában, ahol a rádiókészülék van, azaz akaratlanul is elzárva, hogy a késői híreket is meghallgassam.

Az idegzet elég rossz. Noha napközben az agy- s a szívműködés teljes fegyelmezésével tudom az eseményeknek a hírét hallgatni és az alakulásukat mérlegelni – éjszaka épp csak el-elszunnyadtam, s most máris előttem a tisercinetta és az amitriptylén üvegcséje dupla adagért. Nyilvánvaló hát, hogy elsősorban külső okozatú (ha diszpozíció volt is rá, anyám révén) ez a depresszió, amelyből már-már, azt hittem, kifelé tartok.

Nagy események. A rádióbeszámolókon át is látom a nagy betűket a nagy népek nagy újságoldalain. Csupa nagy közhellyel. Így – méltó megfogalmazás nélkül – az igazán nagy esemény is hovatovább olyan közhelynek hat, mint az, hogy „az elnök mély megdöbbenését fejezte ki”, vagy – amit szintén ötödször hallok: „a pápa hő imáját küldi”. A sors nagy tetteit – a nagy eseményeket – megszoktuk, hogy Szophoklész foglalja szavakba. A nagy betűk, a nagy riportázsok, a nagy nyilatkozatok, a nagy imák leközlésénél valóban több – hitelesebb – valóságot nyújt a gép, a legkisebb fénykép is. Legjobban még az ábrázol – abba szorul legtöbb művészi, vagyis elhihető, vagyis lényegről szóló erő –, ami nem akar „ábrázolni”.

Reggel, megérkezve a faluból, Mariska, miközben elhalad előttem a teraszon, ezt mondja arra a kérdésemre, hogy mi újság a csehekkel.

– Elmentek, de visszajöttek! Sír az ember szíve, ha csak látja őket.

A faluban maradt csehekről beszélünk.

– Az egyiknek a felesége, ha mozdítja a kezét, a haját tépi, három gyerekét hagyta otthon a hetvenöt éves anyjára, az egyik hat hónapos. Nehr Bálintné is nagyon várja vissza, akik náluk voltak, a kapkodásban elvitték a szobakulcsot.

 

*

 

De, valóban: a dolgokra, amiket csak felületükről ismerek, mivel reagálhatok? A felületeimmel.

Noxyron, előzően Tisercin és újra Noxyron, az utóbbi adag már éjfél után. Aztán séta, óvatosan, mindig a rongyszőnyegen, hogy a másik szobában alvó Flórát föl ne ébresszem. Ez az összegezett eredménye a tegnapi napnak.

A kis Lukin András – Márta unokája – halálának körülményei. Tízéves korában vérrák. Még januárban megmondták a szülőknek azzal, van még két éve. Lehozták a Balatonhoz, apja Párisba ment, s akkor a fölkészültségben is váratlanul, zuhanásszerűen a vég. Fejingatás, sajnálkozás – ebéd közben.

Majd a ház előtt a feketézés, a pótpoharazás meg az állandó seregélyhajtó ostordurrogás közben, mely a ház mögötti szőlőkből hallatszik.

 

*

 

Csoóri, Gyurkó, Sára, a felesége meg egy japán leány – még ő is érteget magyarul.

Sándorék erdélyi, moldvai útja. Magyarok, hosszú településben a Szeret mentén, akik azt sem tudják, merre van Magyarország, magyar írást-olvasást nem tudnak, de a templomban Szent István királyról énekelnek, noha gyónni is csak románul gyónhatnak. Sára felesége idéz egy mondatot: Ha napod van, élő napod van, jól megtudd, mondtam! – így beszélnek magyarul, XIII. századinak tetsző mondatfűzéssel, hangsúllyal.

Este, egyedül riadok csak rá – s ez az igazi oka az álmatlanságnak –, milyen lesz ezek után a magyar kisebbségek helyzete Csehszlovákiában, Erdélyben? Hogyan fogadhatta a Csallóköz a magyar tankokat?

Pozsonyt, még tegnapelőtt hozta valaki a hírt, magyar csapatok szállták meg. Más hír szerint, a szlovákiai vonatokon inzultálják a magyar utasokat, a falukban megdobálják a magyar autókat.

Az értelmeseknek meg kell érteniök, miről van szó, de mit gyújt majd minden ott, ahol nem az értelmükkel vitáznak a népek?

Hajnalfelé is még a depresszió tavaszi szívszorításai közt hánykolódtam. Újabb orvosság – most Valeriana –, végül rum. Alvás nem, csak álmosság, félszendergés, főleg borotválkozás közben, tíz óra felé. Épp dőlnék vissza, hogy délre valahogy emberi színem legyen, amikor jön Flóra, mentegetőzve, mintha ő tehetne róla: váratlan, ismeretlenül egy református pap.

A vasárnapi prédikációját áldozta föl, hogy ide jöjjön. A fenyőfa alatt hallgatom lekívánkozó pillákkal, de már-már pattanó idegzettel. Elmondja, hogyan ébredt rá, tizenhat éves korában isten létére, majd az igehirdetői hivatásra. Szép arcú, szép szál fiatalember. Eldünnyögöm, hogy ateista vagyok, büszkeség nélkül. Azzal kezd okos és türelmes okfejtést, hogy nyilván isten maga is ateista, ezért foglalkoztatja jobban a hitetleneket a hívőknél is jobban és így tovább.

 

*

 

Abba az állapotba kerültem, hogy még az agyat illető behatásokra sem az agyam küld első sorban választ oda való gondolattal, hanem a szív, a megszűkülésével, a száj, a kiszáradásával, egy-egy arcizom, az önkényes megrándulásával. Minden tett előtt először is nem az erőimet, hanem iszonyú erőfeszítéssel puszta magamat kell összeszednem, s a cselekvés idejére egyben tartanom.

Este Simon István Bazsiból jövet, Pestre menet. Ismét – hányadszor már – a két levél ügyében. Ezt a nem rövid tanulmányt még 1966-ban, közvetlenül a Pen New York-i kongresszusa után gondoltam el, s a pesti költői találkozás után írtam le. Hol a szlovák, hol a román és végül a magyar nacionalizmus tüneteit forgatva a cikk irányvonala az, hogy a nemzeti érzés alapjait rég nem a történelem, hanem a pszichológia, a patológia eszközeivel kellene világítgatnunk. A jó harminc gépoldalas tanulmányt a Kortárs kényesnek ítélte. Kiszedték huszonöt példányban a párt és kormány vezető tagjainak. A kívánalom az volt, szóljon hozzá egy csehszlovák, egy jugoszláv, egy román író is, és ezekkel együtt jelenjék meg az enyém is, így „elvesszük az élét”. Novomesky megírta a magáét, Krleža megígérte; román vitafél nem akadt. De mivel Novomesky és Krleža pártvezető, s így a párt tudta nélkül ilyen ügybe nem szólhat bele, lefordították a tanulmányt csehre, szlovákra, horvátra is. De a közléssel így is várni kellett, előbb a horvát–szerb, majd a szlovák–cseh kötélhúzás miatt. Júniusban Simon azt kérte, hogy a már addig gondolhatni hányszor átalakított cikket kurtítsuk a kétharmadára: a lényeget mégis napvilágra hozhatjuk. Ez elé ő előszót, én utószót írtam, így került a kiszedendő anyagba.

Most magam kértem, hogy várjunk a közléssel.

Beyer itt nyaral Tihanyban, lejöttek búcsúlátogatásra.

Kötél elegyengette a földet a ház mögött, napszámban, ahogy megkértem. Barátságos, vidám, ártatlan – képzelgés tehát, hogy a múltkor „rosszul vizsgázhattam” előtte: ami miatt még éjjeli fölriadásom is volt. Néhány ravasz mondattal sikerül elvitetnem vele egy kis demizson bort „az esti” szalonnázásaihoz. Ez a kettőnk közti feszültség fogyasztott belőlem ugyancsak energiát.

Délután csaknem egyszerre Józsáék és Boldizsár Iván a francia sógornőjével. Ők ketten egész sötétedésig. Legegyszerűbb volna másról beszélni, mert hisz a tények – s pillanatnyi változásaik – nélkül minden beszéd mellé vág: mellébeszélés; a legjobb akarattal is. Így legtartalmasabb még akkor a szó, amidőn Ika lehozza Cézanne levelezéskötetét, s a művelt, jó nyelvérzékű sógornő tudását is bekapcsolva kihámozzuk Cézanne egy-egy jellegzetesen korabeli és környezetbeli kifejezésének (s pongyolaságának) értelmét.

 

*

 

Hajnalban Flóra ébreszt azzal, hogy miért jajongok hangosan. Igyekszem fölidézni, mit álmodhattam. Semmi. Az utolsó gondolatkép – de páni riadtságot idézve föl –, hogy megsavanyodik a tízliteres demizsonban a bor.

Azért kelek föl, hogy a rádiót hallgassam. Még mindig semmi változás. Svoboda Moszkvában. Tárgyalási föltételek, hogy Dubček is vegyen részt a megbeszéléseken. Állítólag már Kádár, Gomulka s a másik kettő is Moszkvában van.

Nincs fél óra, hogy ne a prágai eseményekről beszéljünk Flórával a levertségtől fegyelmezetten.

S az ország hangulata? Valamelyik rádió híre szerint a magyar csapatok oly barátságosak a lakossággal, hogy vissza fogják hívni őket.

De hogy is fejeződik ki egy ország hangulata.

Még Csoóri beszélte: zsúfolt autóbuszon utazott, a megállónál az önműködő ajtó nem nyílt ki azonnal. Az első tiltakozó hangra aki utas csak volt, mind kiabálni kezdett, de úgy, ahogy csak végveszélyben teszi az ember.

Agyam működő színpada mögött, mint a jelenésre váró színészek, állandóan egy raj gondolat, mind a cseh kérdéssel lépne a színre. Azért nem lépnek, mert csak közhelyeket mondhatnának.

Tíz óra felé János, Reismann úton Szigligetről Pestre. Komolyan tart a háborútól. Jobban kivallatom Tito éles kijelentéseinek hatása alatt.

„Napló!” Az idézőjel, az aláhúzás, a felkiáltójel az ajakbiggyesztést, a legyintést jelenti. Mert mit jegyzek föl naponta tüzetesen? Azok nevét, akiket aznap láttam. Mintha egy nap tartalmát az mérné, hány emberrel találkoztam. E szerint a legtöbb értéket barátaink egy-egy népgyűlése – egy érettségi találkozó, egy falusi búcsú – adná.

Esemény rengeteg van. Az újságokból egész oldalakat ragaszthatnék ide. „Írói” összefoglalásukat tán csak évek múlva tudnám elkészíteni, olyanféleképp, mint a regényíró a maga művét a helyszíni följegyzései fölé.

Éjszaka úgy jajongtam, hogy a szomszéd szobában Flóra fölébredt. Szólt hozzám, kérdezett – erre elhallgatott bennem az, aki jajongott. Mert én magam semmit sem tudtam, annyira, hogy most reggel is hasztalan próbálom fölidézni, miért is jajongtam.

A rádió tíz órakor: Svoboda Moszkvából visszarepült Prágába. Dubček is vele.

Elhallgatnak a cseh rádiók. Illetve, ha szólnak is, én ma már csak egyszer forgattam a fekete gombot, hogy hálómmal magamhoz rántsam a szólamukat. Prága nem ég, a csehek vére nem ömlik – nincs, ami az égre kiáltson: visszasüllyedünk földi magányunkba. Szadizmusunk se kapván tápot, lemúlik rólunk a közösség kötőanyagának varázsa.

 

*

 

Sorát kerítettem végre, amit idejöttünk óta elterveltem. Előkerestem a festékesdobozokat, kiáztattam az ecseteket, jó kétórai munkával zöldre mázoltam a felső kaput. Csak úszónadrág volt rajtam, befröcskölődtem. Petróleummal, újságpapírral, homokkal kellett ledörzsölnöm magamról a zöld pettyeket. Aztán szappannal, többszörös vízzel a petróleumszagot. Mikor végre úgy megtisztálkodtam, hogy ujjaimon sem éreztem a bűzt: tisztának, megújultnak éreztem lelkileg is magamat.

Szörnyűnek hangzik, de így van: ezzel a megerőltető, piszkos munkával – fájó izmaim működtetésével – pontot tettem, keserűen, mintegy magam büntetve; penitenciául a hitért.

 

*

 

Este. Séta – inkább nyugtalan föl-alá járkálás a sötét, kihalt parton, Némethre várva. A kocsiban rögtön a cseh események. De ők is csak a kétórás híreket hallották. De voltak vendégeik, akik a Tátrából most jöttek haza. A magyarokat az üzletekben sértően nem szolgálták ki – az előző vásárlónak s az utánuk következőnek van kenyér s tej, nekik a válasz: kifogyott. De nem ez történt volna nálunk is a cseh utasokkal, ha 56-ban a csehek nemcsak mozgósítanak, de be is vonulnak?

Vacsora Borsoséknál hatosban. Előzően Miklós új emeleti műtermében a hírváró izgalomban a beszéd a váratlanul beállító látogatókról folyik. Németh ezek miatt nem tud hetek óta tollhoz nyúlni. Miklós a kapu bezárásával, elég érdes hangú fölirattal – Kérem az idegeneket, ne zavarjanak – védekezik hasztalanul. Előkerülnek az anekdotába kívánkozó esetek.

De az Erdélyből, a Felvidékről, a Délvidékről jövőket náluk is nyitott ajtó, sőt rögtön megterített asztal várja.

A 9 órás hírek, vacsora közben.

Ki győzött? Ki vesztett? Évek múlva derülhet ki. „Moszkva birodalommá csonkította magát” – valóban?

Ők hoztak haza is, Némethék.

Nehéz búcsú Ikától. Az autóbusz késik, soká álldogálunk a szürkületben a megállónál négyesben; Marici a negyedik. Tétováztak, elinduljanak-e ebben a fölborult Európában tíz napra Jugoszláviába. Eredetileg Ferenczy Erzsikével, Juhászékkal mentek volna, de férje betegsége miatt lemondtak. Már-már közbeszólt a Sors, hogy nem mennek. Ikának még nincs állása, most mutatkozott esély, hogy az óraadásaiból státus lehet, így hát az évnyitón ott kell lennie. De délelőtt beszélt telefonon férjével, a tanévkezdésig megjöhetnek. Elleneztem az utat, de nem elég határozottan: hátha csak a rossz idegállapot az oka az aggodalmaimnak.

Károlyi emlékiratainak második – magyarul még ki nem adott – része, a Faith without Illusions. Most a könyv visszaadása előtt újra átfutva – s élvezve, hogy azt az angolságot még én is élvezve értem –, most indít csak igazán tiszteletre Károlyiék személye iránt, hogy mennyi volt bennük a szép hiedelem, hogy mennyire éppen a nemes illúzió táplálta a hitüket. Mert erősítve-edzve táplálta őket, nemcsak életkedvet, hanem még humorérzéket is adva nekik, sőt – igazat is; a történelem beszámíthatatlansága folytán.

A példányt Károlyiné kölcsönözte N.-nek, ő nekem, de mivel a cseh napok miatt nem adtam vissza, most Flóra is beleragadt. Így az ő szeme is segít – ahogy olvasás közben meg-megszólal – fölfedezni ennek a két ugyancsak bonyolult sorsú embernek a született ártatlanságát. A folyton frissen tájékozódó törpék között a tájékozatlanságuk teszi naggyá őket. Néha mintha az idő már-már igazolná őket, hogy aztán annál kegyetlenebb fintort vágjon rájuk. A veszélyben – a háborúk alatt – mindig tisztán látnak. A „béke” mindig elárulja őket.

 

*

 

Híreit már a Szabad Európa sem a cseh eseményekkel kezdi. Nincs vér, nincs figyelem. „Jól informált”-nak lenni már csak azért is lehetetlen, mert efféle tudásszomjunkat eleve a vérszomjunk alakítja.

 

*

 

Igen, minden vállalkozásába belebuktatta, minden útján zsákutcába vitte az a feddhetetlen mágnes, amely a szívében és agyában oly remekül reagált – mire? Épp csak nem a körülményekre, a környezetére. Milyen szégyenletes – még az olvasó arcát is pírba futtató – a verem, melybe őszirózsás barátai, Kunfi, Böhm, Kéri – akikre fölfele néz – a „lemondása”-kor belerúgják. S milyen magasra emelkedik épp azáltal, hogy a verem sarát, a barátok kezeszennyét évekig némán viselteti vele a – szent hiedelem. Illúzióinak értékét semmi sem karátozza jobban, hogy emlékiratai – igazának periratai –, melyeket magyarul írt, még ma sem olvashatók magyarul.

 

*

 

Rácz György, az oly kitűnően indult építészmérnök. A többörvényű érzelmi válságok után (elvált s aztán attól a nőtől is, aki miatt elvált) hatvanon túl is fiatalos, friss. Egyenes derék, jó vágású tatár fej. Csak azért jött be, mert ellentétben hajdani egyvéleményünkkel hisz a magyarság regenerálódásában! De a sumer leszármazásunkban is hisz.

Nem marad soká, tudja, hogy hivatalosak vagyunk, s máris készülnünk kell Füredre. Némethéktől jön, tőlük tudja. Mi meg így tudjuk meg, hogy Némethék is ott lesznek Liptákéknál.

Kaptunk egy háromkilós pontyot. Felét Marici megsüti, apró szeletekben. Ezzel indulunk útnak, amikor Józsa lejön a felső útról értünk.

De előbb megállunk Mariska új unokáját, Irénke most született kicsinyét megnézni.

 

*

 

Pesten egy év alatt nem megyünk annyi baráti vacsorára, mint itt egy hónap alatt. Liptákéknál ma ismét Déryék, Némethék, Józsa, mi ketten, majd előbb Sárközi István, később elvált felesége, Farkas Edit, s végül Boldizsárék. Az ok, hogy egyszer mindegyik család meghívja az összes többit, négy hétbe belesűrítve.

Nagy kiértékelése a lezajlott eseményeknek. A különös, hogy Prága is, Moszkva is egyformán érezheti magát győztesnek is, vesztesnek is. Mint mikor egy hadsereg bekerít egy várat, de az első roham után visszahúzódik a falaktól.

A csehek fölírtak a politikai tudat világegére két nevet.

S egy szinte szophoklészi jelenetet. Ahogy a hetvenhárom éves Svoboda őszen, görnyedten útra kél, hogy kimentse az ítélet alól a fiú számba menő társait.

Közben Ika telefonja. Holnap mégis elindulnak Dalmáciába. Nem ellenezzük, itt mindenki megnyugtat bennünket. Majd Liptákék is oda indulnak, holnapután.

Ébredés a szomorúság oly mély rétegei alatt, hogy szememet sem nyitva lassan arcra fordulok, nyomódjak még mélyebbre vissza, az öntudatlanságba, a halálba. Elalszom, mintha egy pillanatra az levenné a szívről a súlyt. Még mélyebb – már-már lélegzetakasztó – szomorúsággal ébredek. Kinyúlok az órám után. Fél hat. Mennyit kell még gyötrődnöm az esti – a tartósabb – elalvásig! S abból is megint csak ébredés lesz. Úgy jöttem le július végén, hogy a csonka nyártól is kierőszakolom a talpra állást. Két hét múlva Pesten leszek.

Esős hideg reggel. De aztán kisüt. Járkálok egy ideig, aztán nekilátok a pince fölött elvadult poligónum irtásának.

 

*

 

Rácz László – Honthy Hanna férje – szőlejében beékelődött egy sáv idegen szőlő. Megvette. Ennek a szőlősávnak azonban volt folytatása le a Balaton felé is. Fölkínálta, vegyük át azt mi. Nem kellett sem telekkönyvhöz, se más hivatalhoz eljárni (elvégezte ezt is ő), belementünk a vásárba. (Ennek több mint tíz éve.) Megkérdve előbb a velem egykorú Kötél Józsefet, aki a ház körüli teendők ellátását nagybátyjától, a család ősi bizalmasától, Kötél Páltól megörökölte, hogy elvállalná-e annak a mindössze kétszáz négyszögöl elég öreg szőlőnek is a gondozását. József, aki a családot szinte kamasz kora óta ismeri, mesterségre ugyan halász, de ezermester lévén (a kisház nádtetejét is ő csinálta) a paraszti munkákhoz is ért. Megnézte a szőlőt, melyhez egy düledék pince is járt, s azt ajánlotta: enyém a költség, övé a munka, a bort megfelezzük must korától fogva. Ez felelt meg nekem is. Évente 60–80, néha 100 liter borra mondta – meg-megpöcögtetve egy kis hordót –, hogy enyém. Bár csak a boradó fölment évi 300–400 forintra, sokat megért, hogy barátaimmal ki-kisétálhattunk – pinceszerre; magam szívtam a hébérrel a hordóból a bort, majd eresztettem bal középső ujjam résnyi félrevonásával a poharakba.

A tavasszal úgy 30–40 litert mondhattam magaménak, nevezetes rossz volt a termés.

De most ősszel, csak kirándulásként gyalogolva föl a pincéhez, rámutat József egy hordóra: Ez is az Illyés úré.

– Az egész?

– Az egész; fehér.

Mindjárt meg is ízleltette velem, mert eddig nem volt fehér borunk; a rizlingfürtöket is az otellóhoz s burgundihoz csapta.

– Mennyi ideig marad töretlen, ha most megbontjuk?

– Két hétig. Még tovább is.

Másnap hazavittünk Ikáékkal harminc litert demizsonokban. Gyorsan elfogyott, nagy vendégjárás volt. Jó egy hét múlva magam bandukoltam föl két ötliteres demizsonnal. Józsefet épp a pince előtt találtam. Hordóba szedte a nagy körtefa hulladékját, de az álló, egyfenekű hordó egyik abroncsát szétette a rozsda, azt vonta szűkebbre, házilag lukat ütve bele, sőt primitívül még össze is nittelve.

– Jó, hogy itt van, Illyés úr.

A megkezdett hordóban mégis baj kezdett lenni a borral. Meggyújtott kéndarabkát próbált drótszálon a hordóba ereszteni, elaludt. Rossz jel.

– Demizsonba töltöttem. Ott vannak az ajtó mögött.

Mutattam, hogy én is éppen demizsonokkal vagyok. Fölösleges, hogy áttöltsek, viszem az ő demizsonát, s alkalommal majd visszahozzuk.

S fogtam is rögtön az ajtó mellől az egyik demizsont, s indultam; vendégek voltak beígérkezve.

Mindezt a lelkiállapot ábrázolásául mondom el.

Még az éjszaka fölébredtem, alaktalan, de marcangoló bűntudattal. Fölültem az ágyban; így, merőlegesen tartott fejjel lassan-lassan világosulni kezdett, mi is gyötör.

Minden üzletkötés kínnal tölt el: nem nyerészkedem-e én, nem csapnak-e be engem. Minden pénzkiadás, még egy doboz gyufa vétele is, valami nyilallást csap a szívbe emiatt.

Hirtelen most az kezdett, de szinte verejtékeztetni: megrövidítettem Kötél Józsefet. Igaz, mindig külön hordóban szokta átadni a nekem járó részt, de most a rendkívüli fehér még közös volt, annak csak a felét vihettem volna el. Igaz, gondoltam, hogy hagyok azért neki is, mert hisz abból a 67 literes hordóból így is csak 40 litert cipeltem haza, de akkor is igazságtalanul jártam el. Csak a felére lett volna jogom. De nem maga mondta-e, hogy az „egész” enyém? Megképződött fülemben a hangja: „Az egész fehér.” De nem arra értette-e ő, hogy az egész bor most fehér? Visszaéltem, hogy én vagyok az erősebb, kifosztottam.

Közben tudtam, hogy tévesen fűzöm a gondolatokat, hogy nem követtem el hibát. Jobban megszorítva, agyam mindig azt adta ki, hogy az az egész hordó igenis az én járandóságom volt. József ezúttal is külön hordókba töltötte a különvalót, s az az egy hordó csak azt jelentette, hogy ők a magukét – mint mindig – még a nyáron elfogyasztották. Ha nem a télen, azt a keveset!

Ez semmiképp nem csillapított le, most már napközben sem. Nem volt fél óra, hogy el ne öntötte volna a tudatomat, de úgy, hogy fogamat szorítottam össze tőle.

S a képzelgések hozzá. József gondolatai rólam, szavai feleségéhez, Rózsikához. Semmit nem tudtam fölhozni a mentségemre. Nyolc-tíz éve tehenük hirtelen megdöglött, szöget nyelt a legelőn. A gesztus, hogy egy hét alatt kezébe olvastam Józsefnek négyezer forintot másik tehén vételére, nekem volt igazi öröm, hogy a panaszukat egyre elvághattam. S mikor Ferenc fia építkezéséhez kölcsönt adhattunk. Megannyi ok az arcizomrándulásra.

Három nap múlva hányják a földet a ház mögött. József végzi a munkát, melyben hetekkel előbb megállapodtunk.

Valóságos láz lepett meg, szorongató-boldog izgalom, alig másként, mint udvarló a kiszemeltjét, lecsaltam a ház elé „egy szóra”: egy kis sajtra (azt mindig megeszi, kedvenc étele), egy kis borra (az egyik demizsont tettem a kőasztalra) – egy nem is rövid vallatásra. Ha van ihletett állapot, ez az volt. Magam sem tudtam, hogyan érek célt, de megfrissült szívvel-elmével dolgoztam: irányítottam a szót. Végre helyben voltunk.

– Ebben a korban így délutántájt magának mindennap a présház előtt illenék így eszegetni, borozgatni.

– No, akkor még van egy-két hét, amíg meglesz az új.

– Hát akkor vigye csak magával ezt, ami az asztalon van.

– Hát erre nem mondok nemet az Illyés úrnak – mondta cserzett bőre alatt olyanformán pirulva egyet, mint amikor az ember váratlan ajándékhoz jut. De én milyen ajándékhoz jutottam! Mert hisz abban a pirulásban benne volt, hogy jogos részemet hoztam el.

 

*

 

Estefelé a hajdani Berek vendéglős egyik menye, az azóta többször is megözvegyült Kati jön fel, s hív le magukhoz: két francia pap s egy francia asszony jött hozzá vendégségbe – Avignonból.

Az Avignon melletti Vaison (?)-ból, ahogy lent a bemutatkozás után kiderül. Ott plébánosok, a hölgy az egyik húga s egyben gazdasszonya. Kati öccse Vaisonba sodródott a háború után, igen jól boldogult, nősült is, apósa (már a papok szerint) a járás egyik legtekintélyesebb embere.

A papok (nevüket nem értettem) utazással töltik a vakációjukat. Három éve a Szovjetunióban is jártak. Most Olaszországon át autóztak ide, s mennek majd Pesten, Bécsen át haza.

Két hete nem olvastak újságot.

Én foglalom össze nekik, ami azóta a világban megesett.

 

*

 

Berekéktől már sötéttel följövet Boldizsárékat és Vajda Miklóst találom itt. Vacsorára is itt maradnak; vacsorára! – hirtelenében fölszeletelt szalámira s túróra.

Öt nem mindennapi koponya az asztal körül, s órák hosszat nem gondolatot tesznek át egymásba, hanem csak találgatást. Mert oly kevés a tény: már az, amit az idejutott híreken át annak lehet tekinteni. Olyanformán tologatjuk őket (s használjuk szellemi játékul), mint sakktáblán a figurákat. A fehér-fekete kockák és a kézzel emelhető bábok száma meghatározott, de a kombináció vélük végtelen és csak – játszma. Azt szeretnénk tudni, mit hoz a holnap; létfontosságú volna tudnunk, mit hoz ránk a holnap. De ebben a gondolatcserében az győz, akinek fürgébb a kombináló szelleme. S nem az, aki jobban belelát az időbe.

A nyugati vezércikkek és díszszónoklatok 1956 óta mindmáig kerékbe tört, keresztre feszített mártírnak, magatehetetlen – minden akaratától megfosztott – áldozatnak ábrázolták Magyarországot. S ugyanezek a vezércikkek s díszszónoklatok hirtelen most azért mennydörögnek, hogy a csontjatört mártír, a fára szegzett áldozat mért nem ugrik talpra, mért nem vívja meg helyettük és értük ezúttal is a harcot.

Nyugati kulturális szervek egymás után szakítják meg a kapcsolatot a magyarokkal, megbélyegzendő és megbüntetendő őket agressziójuk miatt.

A csehszlovákiai szabad rádiók dicsérően emlegetik a megszálló magyar katonák viselkedését. S újra és újra arra szólítják föl őket, hogy térjenek haza. Elképzelem az egyszerű baka gondolatait erre. Nem kevesebbet kérnek tőle, mint hogy lövesse főbe magát. Mert hisz a parancs megtagadása ezt vonná reá.

Alacsonyan csapongó fecskerajok; felhőt-napfényt cserélgető szeles vasárnap délelőtt. Az eddigieknél is kegyetlenebb ébredés. Két hét múlva Pest. Mire s mi végre? A félsziget csaknem üres. A motelban a 120 forintos szobákat 40 forintért hirdetik.

Mariska híreiből. A motel alkalmazottainak (itt alattunk) épült szállásbarakkjában hatszemélyesek a szobák. Az egyikben a múlt héten két pincérlány is gyereksírásra riadt föl éjszakai álmából. Tompa sírás volt, azt hitték, kintről jön, ki is mentek körülnézni. De kiderült, hogy a csecsemősírás egyik társnőjük paplana alól hangzik. Egy kis pincérlány szült; úgy, hogy vajúdás közben egy jajszót sem ejtett; úgy, hogy mindaddig leplezni tudta a terhességét. A lányok vágták el a köldökzsinórt. Táviratoztak a lány anyjáért. Az azzal kezdte, hogy összeverte a kismamát.

Estig egyetlen látogató sincs. Tehát följegyeznivaló sem? Vagyis életünk eseményei valóban a találkozásaink? Akármilyen érdektelen idegen közelünkbe tér, abból emléket csinálunk, de feleségünk, aki éjjel-nappal gondol velünk, észrevétlenül múljék? Úgy múlik, ahogy mi saját magunk. Vele nem találkozásunk van, egy velünk.

Flórával napok óta szelíd vitánk van. Holnap föl akar menni Pestre. Én ellenzem, az ő védelmében.

Ragyogó nyár végi nap. Flóra a hajnali autóbusszal elment (estére megjön). Csak Marici kísérte le a partra. Készültem erre én is, de visszaparancsolt, a szokásos tréfás energiával. A szokásos ébredési depresszió szokatlanul erős volt, szívesen lökettem vissza az alvásba, akkor bírom az életet, amikor nincs öntudatom.

Most fél tíz, a ház mélyén csak a takarító Marici matat; enyém a napsütötte terasz, itt ülök fürdőnadrágban a felhőtlen ég alatt térdemen papírral, hogy átessem ezen a lélekkönnyítésre, lelkifurdalás-csitításra szánt jegyzetelésen.

 

*

 

Kefelevonatok az Európától, Frénaud kötetének előszava és az én fordításaim. Az előszó hegyesre van kalapálva, mint egy feszítővas, hogy rést feszítsen a magyar koponyákban is Frénaud verseinek. A versek maguk magyar bőrükben még mindig nem elég hajlékonyak, hogy becsúszva a résen helyet leljenek, megbódítsák a koponyát, összebarátkozzanak az eddigi lakókkal.

 

*

 

Egy híres bécsi orvos a múlt század végén egy erdélyi grófnénak a reumás panaszaira.

– Két gyógymód van. Egy drága és hosszadalmas és bizonytalan meg egy ingyenes, rövid, bizonyos. Fürdőzni Pöstyénben vagy megcsapkodni magunkat csalánnal.

Még Kardeván tanár úr mondta el évekkel ezelőtt, mikor egyszer a Cserhegyről kezében nagy csokor csalánnal jött szemközt velem.

Még az idei leköltözködésünkkor olyan szerencsétlenül fordultam meg az egyik teraszlépcsőn az ólomnehéz krumplis táskával, hogy megrándult a derekam. Aztán a fájás átköltözött a vállba. Algopyrint szedtem ellene, Józsa tanácsára hasztalanul. Ma a felső kertben csavarogva Kántásék telke alatt csalántelepet kellett volna kikerülnöm. Téptem néhány szálat, s megcsapdoztam vele a két vállam.

Aztán befestettem a másik kaput is.

Estefelé Józsáék, rövid időre. Megjelent Tivadar új – második – verseskönyve, ez is Bodosi álnév alatt.

Flórára várva már kilenc óra után lent az autóbusz-megállónál. Vaksötét. A fél óra alatt mindössze két autó.

Flóra pesti hírei közt: holnap délben lejön Turján György a rendezőjével megbeszélni a Dózsa kecskeméti előadását.

A viszontlátás jó hangulata rögtön elröppent. Vacsora alatt már akkora volt a szomorúság rajtam, hogy kaptam rá kétszer is kérdést.

Soká olvastam, Károlyiné kitűnő könyvét, nem sikerült alvásba olvasnom magam. Mihelyt eloltottam a villanyt, szinte pánivá fokozódott a szorongás. Három órakor bevettem egy Noxyront, s hozzá azt: nem fogom engedni a darab előadását. De miért is? Mert – „hosszú”!

Kimerült, keserű ébredés. Egy kicsit tárgyilagosabban: miért is nem akarom, hogy a Dózsá-t előadják? Miért kínos egy idő óta csak hallanom is, ha bármely dolgomat egyáltalán emlegetik? Illés Endre évek óta minden találkozásunkkor kiveszi belőlem az ígéretét, megkezdjük összes írásom sorozatos újranyomását. A Hunok, a Kora tavasz itt van most is a munkatáskámban, hogy átnézem – esetleg átjavítom – őket. A táskát az ágy alá nyomtam, elszomorított, arcomra egyre többször ticket rándított, hacsak szemem megállt rajta. A Lélekbúvár-t Benedek András levele után – mert azt meg a Nemzeti akarta a programjába iktatni – „átdolgoztam”. Rosszabb lett, mint azelőtt.

 

*

 

Turján György és Osztovits Levente 11-től 4-ig, ebédre is nálunk. A ház előtt a napon ketten fölváltva fölolvasták az egész Dózsá-t. Mindegyikünk előtt példány s kézben ceruza: mit lehet kihagyni. Most látszik meg, a darabban nemcsak 1514 van benne, hanem még inkább 1955, amikor írtam; folytonos viták, nyílt és oldalról kapott igazítgatás közben. Dózsa eredetileg emberibbnek készült. Jó katona, aki erkölcsben is kora embere lett volna, ha nem háborítja föl az a túlságos erkölcstelenség, ami Budán fogadja. Enélkül, ahogy most van a darabban, pusztán hős, aki valamiféle választás elé kerül. Készségesen húztam volna kétszer annyit is. Bár a munka – mint minden régi írásomat érintő dolog – levert, szomorúvá tett.

Azt hittem, valamiféle átdolgozást fognak kérni. Rááldoztam volna egy-két hetet. De mához négy hétre már játszaniok is kell, a nagy Katona József-ünnepségek záró pontjaként. Mért lett ilyen sürgős? Mert eredetileg Katona Zsiská-ját akarták bemutatni (s a Dózsá-t csak két év múlva), de a cseh események politikai tüntetéssé tették volna azt; többször is szó esik a Prágába tört idegenekről.

Este séta – már sötéttel – a legfelső úton. Két hét múlva Pesten leszek.

Befejeztem – ámulattal – Németh Kiadatlan tanulmányai-nak két kötetét. (Ezer-ezer oldal, ha nem sűrítve nyomják.) Nem a „népi” és „urbánus” irodalom volt; az, amelyről ő beszélt s az, amelyről nem. Igazságosan vagy igazságtalanul ő választotta ketté a két háború közti szellemi életet. Ha később is úgy írhat, mint addig, nyilván pótolja a hiányokat, s egységessé, eggyé teszi a képet. Megadja ellenfeleinek is a magukét. Ettől épp azok ütötték el magukat.

Azt méregetem (a könyv súlyát nézve szinte tenyeremen), elég erős-e a mostani szellemi szint, hogy Németh ezt a művét legalább a helyére tegye? Nem szakad-e le ez alatt is a jég – így merítve azt is a homályba? Ahol megint csak a „mélyek” vitaminja lesz? Szellemi világunk gyomorállapotának századokig helyzetmérője lesz, meg tudja-e és hogyan tudja megemészteni, amit Németh rakott belé. Mert hogy ez időálló-e, az már eldőlt.

Mutatja ezt – az egész értékét –, hogy az odavetett megjegyzések, interjúk, hírlapi nyilatkozatok is ízesek, nedvdúsak. Műve részei lettek. Amennyit ő, írt annyit néhány író-publicista kortársa is, Márai, Hevesi András, Zsolt, Féja, Zilahy, Herczeg és mind, akit a szerepkeresés (s nem a kenyérkereset) „grafomán”-ná tett. Szívesen átlapoznám az ő ilyen összegyűjtött – mégiscsak írói állásban készült – alkotásait. Mennyi ment át – s mehet még – az idő s mennyi a „nemzet” gyomrán.

 

*

 

A fecskék már a fák magasában, egyik napról a másikra oly sűrűen, mint máskor a legyek. Csak állandó izgatott nyüzsgésben.

Már a hadgyakorlat – a toborzás – az őszi útra?

Még rekkenő, afrikai délelőtt.

 

*

 

A nyíl csak egyenest repülhet. Mindegyik fecske egy-egy nyílhegy. De ezek lövés egyenességű nyilak, egyszerre vad görbéket írnak a levegőbe, villámló ellipsziseket a fák között.

 

*

 

Négerbarnára sültem le ezen a három napon.

De bent semmi ragyogás, a visszaerőszakolt szellemműködtetés ellenére sem.

½ 12-től 1-ig a felső drótkerítés zöldre festése, akrobatai izommunkával, mert az egyik oldalon kuporogni kellett, a másikon métereset hajolni, bal kezemben a nagy festékesdobozzal, jobb kezemben a végig maszatos ecsettel.

2-től 4-ig a Lucien Leuwen ismét a napon.

4-től 5-ig a poligonum irtása a hosszú nyelű – saját leleményű – sarlóval.

5-kor le a tóba, hosszú úszás, voltaképpen először az idén. Úgy érzem az izmaimat, mint megannyi hegedűhúrt, tisztára törölve, újragyantázva.

Hazamenet a szőlőből benéz József (Kötél), hogy bevezessük-e a vizet a présház elé. Sajt (mert ez a kedvenc csemegéje) s két vizespohár bor; abból, amit a múltkor elhoztam. Töltenék egy harmadikat is (lelkifurdalásból?), de ezt már nem akarja, biciklivel van. De kettős öröm (mert nekem is), amikor eszembe jut: a kivágott és száradó fákat a felső kertből is elviheti télre.

Gyönyörű, aranyhidas este.

Pest – kéthétnyi távolságból is – marokba szorítja a szívem.

Távoli viharmorranás, amikor éjjel egykor a Lucien Leuwen első kötetének végére jutva eloltom a lámpát, s kitárom az ablakot.

S most reggelre oly kitartó a zuhogás, hogy a nagy fenyők alja is csupa sár.

A vágy ismét, visszafordulni arccal a falnak, s aludni fölébreszthetetlenül.

Szívmarkolásként újra: Pest. Novemberben hatvanhatodik évemet fogom betölteni. S a képzelet újból olyan pubertásos, akár tizenhatodik évemben.

 

*

 

Tizenegy óra tájt Flóra vidám hangja (vagyis ő jól tölti a napot az őszi esőzuhogásban is): vendég!

Dobozy Imre. Az alsó szobában egy-egy pogácsával, fél pohár borral hosszasan a világhelyzetről. Mint általában a jó ének- és szónokhangú emberek (ahogy Hidas is), ilyen „magán”-beszélgetésben oly halkan ejti a szót, alig hallom. Kádár, állítólag, két kemény héten át próbált közvetíteni. Az ágcsernyői, pozsonyi találkozás is az ő munkájának egy-egy állomása. Az öt tagállam közt Magyarországnak volt a legtöbb kockáztatnivalója a környező államokban élő kisebbségeink miatt. De mi történik, ha kimaradunk a „segélynyújtás”-ból? A többi négy úgyis véghezviszi, s akkor az esetleges feszültség miatt, köztünk és köztük, a kisebbségek a másik oldalról is a játék serpenyőjébe kerülhetnének: a szovjetnél sem lehetne esetleges védelemre számítaniok.

Az Írószövetség valamilyen ülésén nyílt fölszólalás is volt (Trencsényi Waldapfel felesége), hogy a magyar írók üdvözöljék a veszélytől megmenekült Csehszlovákiát. Taktikusan elutasították.

Déltájban, ugyancsak zuhogó esőben, három kedves fiatal teremtés, nyakig sárosan, mert a felső úton át jöttek: az almádi könyvtárosnők. Előadóest, Czine bevezetőjével, amilyen Veszprémben volt. Majd tavasszal.

Együtt mentek el, Dobozy autón fölvitte a könyvtárosokat a faluba.

Délután s este a Lucien Leuwen második kötete. Milyen kitűnő lélektani és társadalmi skiccel rajzol, jól megkomponált nagy festménnyel. S hirtelen milyen szakadás, amikor a romantika törvénye szerint feszíti meg a cselekményt, amidőn Du Poirier félrevezeti Lucient azzal a nevetségesen naiv mesével, hogy De Chastellernének törvénytelen gyermeke született.

 

*

 

Jövő vasárnap költözik föl a család Pestre. Eszembe jut a gond, hogy jutunk ki a füredi állomásra a rengeteg csomaggal. Némi tétovázás után megkérdem Dobozyt, megkaphatnám e fél napra az Írószövetség autóját. Nem állhatom meg, hogy hozzá ne fűzzem: életemben most kérném először.

Ömlő eső, délelőtt, semmi esemény: semmi vendég. Passuth levele Pestről, Tábori telefonált, mégse jön, a „körülmények” miatt. Vagyis a cseh események miatt, mint PEN vezetőségi tag. Végigolvasom Flórával Carver még aug. 15-én kelt angol nyelvű levelét. Udvarias meghívás a PEN okt. elejei genfi kerekasztal-konferenciájára, távirati válaszra küldik rögtön a repülőjegyet. Megírom egyedül a feleletet (melyet Tábori érkezése és rossz közérzetem, lustaságom késleltetett), s éppoly udvariasan lemondom a meghívást, az ingyenes egyheti Genfet.

Elvesztem, ha nem tudok visszamerülni a „munkába”, az irodalomadta rögeszme-mentőövbe, hogy van értelme eredmény nélkül is írni, mondatokat formálni.

Már ebéd előtt bor. Aztán hogy a magamnak adott szó megszegése mégse bántson: színig rumozott fekete.

Délután a Lucien Leuwen harmadik kötete. Ami a franciák szemét tán leginkább a papírra nyűgözi: a képviselői választás korrupciójának, az egész államvezetés romlottságának leleplezése, az én figyelmemet éppenséggel lankasztja: jóformán csak átfutom a lapokat. De a könyv vége, Grandet-né szenvedélyének fölébredése, elvadulása villámló mestermunka. Éppígy a bankház fölszámolása. De a regény valóban befejezetlen, nemcsak nancyiak hiánya miatt. Nincs meg a boltív másik fele, amely Lucien fegyelmezett latin romlottságát egyensúlyozná a latin szív tisztaságra éppoly fegyelmezett emelkedésre való készségével. Külön élmény, hogy magyarul olvastam. A fordítás egyenletesen szép, s csak kajánságom próbált ugrani olyanra, hogy az huit jours nem nyolc nap, hanem egy hét, s hogy a lónak szügye van, nem mellkasa.

Estefelé föl a felső útra, a szőlőn át le a partra. Az egyik horgászhelyen ismerősnek tetsző férfi kuporog. Közeledtemre mintha elfordítaná s behúzná a fejét. Ez fordíttatja hátra az én fejemet, amikor már elhaladtam mögötte. Igen, meghízva, kellőképp megidősödve ő az, a második szőlőszomszéd. Már tavasszal hallottam, hogy letöltötte a három vagy a négy évét. Odaköszönésem után – látva, milyen föloldottsággal kap rajta – még oda is lépek hozzá, kezem nyújtva. Fölkel. Tíz percig beszélgetünk, a horgászásról persze, majd a várható szüretről, a nyugdíjazottság békéjéről – amiből megtudtam, hogy az elítéltsége a nyugdíját sem érintette, nemcsak a „közben” szerzett szőlőjét sem – de egy szót sem arról, hogy mióta nem láttuk egymást.

Az eső elment, gyönyörű – ezüstholdas – szürkület. Flóra a felső szobában az ágyán fekve olvas; arca a villany és a kinti ezüst világosság kettős fényében most – rózsaszínűen, kipihenten – akár első időnkben: a legyőzhetetlen ártatlanság erejétől fiatal. Kirakom a nadrágzsebemből az öt őszibarackot, amit a szőlőnkbe áthajló fácskáról szedtem. A köznapi gesztustól, ahogy a barackokat tréfásan kirakom az éjjeliszekrényben, egy élet hálája, szeretete, szerelme indul meg észrevétlenül bennem.

 

*

 

„Gyönyört adni, ez a gyönyör a szerelemben” – nincs ok megtagadni ezt az axiómát. Ez méri az igazi szerelmet is. Gyönyört kapni, ebbe belefáradhatunk. Gyönyört adni: ebbe soha. Annak, akit szívesen látunk magunk mellett az után is, amit az árnyalatlan szóhasználat kielégülésnek nevez. Szívből azt szeretjük, akivel szemben nincs ki- vagy megelégülés. Mert örökös – általunk kimeríthetetlen –, hogy gyönyört adhassunk neki; hogy meglegyen a gyönyörünk.

Az írásnak nem az úgynevezett művészi részével romlott el fokozatosan a kapcsolatom. A „formáló erő”, a „teremtő képzelet” alig változott, néhány vonatkozásban még erősödött. Maga a leírás-megírás művelete, a megnyilatkozás, a közlés funkciója kapott megrázkódtatást: idegen eredetű, de kivédhetetlen sokkokat. Naponta megkapom a bizonyítékát; a postástól. Szorongva nézem, mit rak ki a táskájából. Néha órákra elhalasztom a levelek fölbontását, hátha van köztük, ami előbb-utóbb kezembe kényszeríti a tollat. Ha van: három-négy megmérgezett nap, néha egy-két hét, amíg elszánom magam a kikerülhetetlen válaszra. Ezek a félretett levelek (legtöbbjük szíves megbízás, munkaajánlat) rejtelmesen fokozzák egymás hatását, egymásba szövődnek, valamiféle egészet alkotnak, ők lesznek a világ, olyanformán, mint az üldöztetési rögeszmések képzeletében.

A Népszabadság-ot szeptember 1-ig irányíttattuk Pestről ide. Egy hét óta semmi újság nem volt a kezemben, folyóirat sem. Reggelente tíz percre megindítom a rádiót. Egy sorba tömörítve jönnek a világról a hírek. Az az érzésem, akár tavalyiak is lehetnének: Vietnam, elnökválasztás, Csehország, messzi színes törzsek egymás elleni háborúja. Már csak azt figyelem, melyiket teszik az élre. Elevenebb közlést az érkező vendégektől kapok, egy-egy mondatnyit, mert aztán ők is a közelségfontosság törvénye szerint saját gondjukat mondják, semmiben sem másként, mint József (Kötél). Délután a felső kert szőlősorait húrolta.

A kisház melletti nagy mandulafa körül lecsapkodtam a füvet, hogy a leverendő mandulát könnyebben szedhessük föl. Visszajövet hívtam le a kőasztalhoz. Nem követett, csak mikor kiért a sorból, jeléül, hogy nem kap könnyen a potyán.

– No, mi lesz a világgal? – kérdem kitöltve a vizespohárba a bort.

De mi neki a világ (s mi mindnyájunknak?). Ezt feleli:

– Az otellóban nincs rohadás. Nálunk a rizlingben sem próbálkozik.

– Ne csináljunk előszüretet? Mariskáék, ahogy mondja, megszedték. Inkább valami, mint semmi.

– Csak tartsuk mi már.

– Itt van tőlük egy üveg must. Nagyon jó. Az egész Kiserdő ilyen.

– Mi már csak álljuk, ahogy kell.

 

*

 

Az egész nap munkájából mi csitította leginkább még a bűntudatot, hogy nem csinálok semmit? Kikalapáltam a saját ötletű üllőn a saját ötletű kasza-sarlót, majd megreszeltem, kifentem. Öröm volt használni.

Volt fogadalmam – diákként – reggeli tornára is. Igazánból akaraterőmet szerettem volna edzeni, nem az izmaimat. Ez a naponkénti írás a hajdani súlyzóemelgetéshez kezd hasonlítani. Mikor is hagytam abba azokat a karkilökéseket, guggolásokat? Amikor láttam, hogy megy, a dolog testi része. Belső megváltódás nélkül.

 

*

 

Drôle d’idée de punir les esclaves pour les erreurs – ou méfaits – de leurs maîtres.

Harminc évvel ezelőtt hívott Bölöni közvetítésével Károlyi Párisba.

Paliék, ebédre. Az ebéd végén Káldy (Ferenc), a füredi építész, aki Paliék tervezett házához az anyagot biztosítja. Hiába kínálom borral: vezet. Autóra, autóbalesetre fordulván a szó, ezt beszéli el:

Még 1938-ban Székesfehérvár után árokba borult gépkocsi mellett állítja meg egy rendőr. A kocsi egyik utasa már az árokparton holtan fekszik, „cipőtlenül, harisnyában!”. A másik törökülésben himbálja magát, fejéből ölébe ömlik a vér. A rendőr Káldyt kéri meg, vigye föl a legelső pesti kórházba. Az autóban volt még egy utas, az tartotta a sebesült fejét az egész úton. A vérszag miatt lecsavarta az első ablakot. A Rókus Kórházban sikerült fölvétetni a sebesültet.

Négy hónap múlva peridézést kap, életjáradék fizetése ügyében. A sebesült a kórházban meghalt; a halotti levél szerint a halál közvetlen oka: tüdőgyulladás. Ezt a kereset szerint nyilván az autó ablakának kinyitása okozta, a halálért tehát Káldy felel, s tartozik így életjáradékkal az özvegynek. Három évig tartott a per, a keresetet végül elutasították, de a védelem így is ötezer pengőjébe került Káldynak.

Ekkor tanulta meg az ügyvédek közt ezt a mondást: ha igazad van, egyezz ki, mert a pert elvesztheted; akkor perelj, ha nincs igazad – megnyerheted!

 

*

 

Délután Nagy Iván Pestről jövet Simon Györgyivel, a János Kórház pszichológusnőjével. Átmennek Némethékhez, de vacsorára visszajönnek.

Közben Urbach a vejével, Zsuzsa lányával s a múltkori manschaft-tal. Értesüléseik: a magyar jelzésű autókat még a bécsiek is megdobálták, beszennyezték. A Tátrából hazatérő magyarok életveszélyben tudtak átjutni a szlovák vidéken. Hívnak holnapra vitorlázni. Nem.

Ahogy levezetem őket a sötét kertben, Nagy Ivánékat találom lent: megjöttek Némethéktől, de mennek még vissza, egyrészt mert S. Györgyi ott alszik, másrészt mert megviszik az üzenetünket, hogy jó, ha Némethék szerda helyett csütörtökön jönnek át vacsorára.

Végül is mindketten nálunk hálnak.

Nagy Iván végigbújta a pesti antikváriumokat. Meglepte, milyen olcsón lehet ritkaságokat venni, Grünwald Bélát, Bolyait! Hozott egy pergamenkötésű, 1694-ben Bécsben nyomott vaskos latin egyházi könyvet Andreas Josephus Illyes „hungarus siculus transylvanus” egykori pozsonyi püspök tollából. Hogy hárítsam el? Ha megmarad a könyveim közt, feledékenységem folytán egyszer még én azt hiszem, hogy én vettem meg, idegen tollakkal ékeskedni.

Korán kelünk, S. Györgyi vonata hét után indul Füredről, Nagy Iván viszi ki, de aztán megy onnan rögtön tovább Bécsbe, New Yorkba.

Távozásuk után Illés Endrének Hevesi András Párizsi eső-jéhez írt remekbe metszett portréelőszavát olvasom, harmadszor már.

Ha az ujjgyakorlatokból, ezekből a reggeli jegyzetekből sose lesz zenemű, bármily kicsiny és egyszerű is?

Flóra kimeríthetetlen szépsége. A pusztító évek és a benső jó – örök? – erők harca az arcán; mindig az utóbbi győzelmével.

S a kimeríthetetlen jósága, ami alapja a kifogyhatatlan vigasztalásának.

S bennem a szomorúságnak ezek a vírustelepei, kifüstölhetetlenül.

Hosszú úszás a tóban; utána fél óra megkönnyebbülés. Testi oka volna tehát? Nem. Az elmebetegeket is le lehet átmenetileg csillapítani épp vízzel: zuhannyal is.

A lélegzetvesztésig való gyors úszás után csaknem ilyen sebességű karmozdulatokkal a drótkerítés festése. Utána megint úszás.

„Nézd, milyen szépen ragyognak a rezek!” Flóra hangja, miközben együtt átmegyünk az előcsarnokba, hogy elterelje a figyelmemet, a „kis dolgok élvezésére” is.

Délután a Párizsi eső végig. Hevesi kétszer is megfesti magát, először szemtől szembe (tükörből, a kornak írói modern, prousti, joyce-i szemléletének tükréből), aztán oldalról és hátulról, ahogy ő maga vélte látni magát.

S ha énnékem kellene leírnom őt így kívülről-belülről?

Emlékezetes találkozásaink.

1. Amikor szinte estéről estére eljött Hatvanyval az Eszék utcai lakásba, bort is hozva, amit én udvariatlanságnak vettem, szegénységem megsértésének.

2. Hosszú sétáink a Pozsony kávéháztól – a Nyugat-asztaltól – a Fehérvári útig, Babitsról vitázva –, de mit helyeselve, mit kifogásolva?

3. Talán utolsó esténk a Philadelphia kávéházban távozása előtt, melyet velem sem sejtetett. A dátum kibányászható: emlékszem a versre, amit éppen írtam, mikor hozzám lépett, s amit félkészen is megdicsért (s ez által ragadt meg a fejemben).

Mikor ismertem meg Hevesi Andrást? Mikor bemutatkozhattunk, még nem a név számított, hanem az arc; új arccal meg akkortájt hetente tán tízzel-hússzal is megismerkedtem. A találkozásra, amely most elsőül fölmerül, tán csak azért emlékszem, mert Némethtel kapcsolatos; vele, akit most sokat látok is, olvasok is: belejátszhat ez is az emlékek működésébe. Komor Andrásék Rumbach utcai (vagy Akácfa utcai) kis lakásában voltunk Ignotus, Molnár Ákos, Komlós, ő, Hevesi, nejestül vagy nőstül, már akinek milyen volt. Aznap jelent meg a Nyugat-ban Németh nemzedéktoborzó cikksorozatában a rólam szóló. Erről indult beszéd, Németh nemzedékszemléletéről; volt, aki ebben már ekkor fölfedezte a „mélymagyarság” elemeit.

 

*

 

Nyomott hangulat. Jobban vagyok, mint idejöttünkkor? Akkor olvasni sem tudtam, beszélgetni sem. Társaságban – mint Liptákéknál – most is átadom másnak a szellemeskedés alkalmait.

Délután az oly körülményesen megszerzett regény: Montségur, írta (ahogy a hátlapon olvasom) „Antoine Pierre Marie Lévis Mirepoix hercege, a Francia Akadémia tagja, egyenes leszármazottja annak a Guy de Lévisnak, aki az utolsó albigenseket 1243-ban legyőzte”. Épp olvasni kezdtem, a kikészített kétdecis mellett, amikor Marici hív segítségül a mandulaszedéshez. A kis ház melletti ősdiófának is beillő hatalmas mandulafa ágait kell csapkodnom egy hat-hét méteres nehéz póznával. A felső ágakat nem érem el. A magas ágak eléréséül rövid gondolkodás után mégiscsak fölrántom (igaz, elég nehezen) magamat a fa keresztágaira, s magamhoz húzom a póznát, így folytatom a verést. A fa csúcsa így is messze van; ágról ágra húzódzkodom tovább, elég veszélyes egyensúlyozások közben. Érzem a bor kellemes zsongítását, de arra, hogy bírom, van-e jobb igazolás, mint ez a két emelet magasságban való póznakezelés, két ág fészkében megvetve a lábam, oly boldogan élvezve a munka örömét, mint tán soha? Minden ütésre szinte esőzve zuhog az édes termés, nemegyszer a tarkómra, a nyakamba.

Este, részben az ágyban is, a Montségur, olyan gyorsan végezve (noha egy sor kihagyása nélkül) a „regény”-nyel, ahogyan csak híg írott-locsogással lehet. A herceg, a dicső leszármazott, az akadémikus munkája? Van a mazochizmusnak egy fajtája – ez nem engedi letennem a könyvet az utolsó betű elszenvedése nélkül. Elképesztő – mert hogy franciául is lehetséges? – fércmű.

Ika távirata Pestről. Megérkeztek Dubrovnikból – mért érzem a régi Raguza mellőzését valamiféle – enyhén mondva – udvariatlanságnak, Raguza őslakóinak szellemével szemben?

Fél tíz tájban János, Reismann, Szigliget felé menet. Itt reggelizik, s ad alkalmat, hogy előbb rummal (a teája mellé), majd borral kínálva őt, magam is a reggeli depresszióoszlató orvosszerek ráadásául szesszel igyekezzem – remonter le moral! – talpra állítanom a szívemet. Flóra lányosan kedves – de csak bűnre ingerlő – tiltakozásai közben. Az öngyilkosságra fordul a szó. (Az élet értelméből, a külvilág [most a cseh események] okozta cél-kételyekből kiindulva.) Hosszú, szakszerű megtárgyalása az öngyilkosság különböző módjainak. A ciánkáli csak egy pillanatig fájdalmas – megállítja, megfojtja a szívet –, de a legbiztosabb és a legrövidebb út.

Déltájban megy el. Addigra kitisztul az ég. Tündöklő őszi idő. Hirtelen boldog vágy fog el Pest után. (A hajnali iszonyodás ellenpárjaként.) Személyek után? Nem. A személyekben is az élmény vonz, a feszültségoldó.

 

*

 

A délutáni látogató: török költő, száraz, kicsi, fekete, akár egy tücsök. Megtörténhetik, hogy hazája büszkesége, de én a nevét sem ismételtetem meg, oly reménytelen, hogy megjegyezzem. Soha nem láttam, sose fogom látni. Kivetem szokásos lasszókérdéseimet, melyekkel a vadidegen írókat domesztikálni szoktam: ki a kedvenc francia, angol költője a korabeliek közül. Char, Dylan Thomas, [olvashatatlan]. Ez elég. Szeszekről beszélünk. Azt állítja, hogy a whisky, a vodka, a gin és a szintén gabonából készült anatóliai taki kevésbé ártalmas, mint a bor. Ettől meg attól, hogy mindketten bizonyos határok közt beszélünk csak jól franciául, oly teljes a szellemrokonság köztünk, hogy versekről beszélni nagyképűség volna.

 

*

 

A reggeli órák egyre nehezebbek. Nem szeretek ébredni. Délutáni rövid alvásomból sem. Mielőtt fölébredek, már félálmomban borzadva érzem, hogy föl is fogok ébredni s ez úgy megszorítja a szívemet, hogy valóban fölébredek teljesen, a teljes reménytelenségre. Mielőtt elalszom, már este is a fölébredés szörnyűségére gondolok. Bár örökre aludhatnék!? Vagyis anélkül, hogy tudatom gátolta volna, belém költözött a halál?

 

*

 

Séta Flórával a legfelső úton. Valaha ez volt a legszebb sétahely, a zavartalan szép kilátás folytán. Ma már alig lehet elkapni egy-egy csücskét a tónak. Két év alatt annyira beépült. Épp a szép kilátás miatt. Az emberek azt semmisítették meg, ami ide vonzotta őket.

 

*

 

Nyaralónk, ez a parasztpallér rakta ház emeletes ugyan, de oly egyszerű, oly egyszerűen nyájas a látogatóknak is, mint egy vidéki „jó napot”. De előtte a látvány oly fejedelmi, oly megkomponált, hogy Michelangelo sem tervezhetett volna különbet. Előtte a terasz oly széles, hogy a két malomkő asztal körül két társaság is elfér rajta. A terasz szép kövezése az én saját – kétkezi – munkám. Én állítottam cementbe (s szereztem meg, szállíttattam távoli malmokból ide) a két kőasztalt is. Itt egyedül is mindig társaságban érzem magam. Bömbölő viharban is, decemberi éjfélen is.

 

*

 

A ház déli oldalára ültetett korai szőlő fölfut az emeleti ablakig, de nem terem. No, egy-két fürtöt mégis. Ez a két fürt a fal díszévé válik. Ezért – noha bogyói már üvegesek – nem vágjuk le, nem esszük meg. A bogyók már nem üvegszerűek, hanem alabástromosak.

Mariska most naponta lejár. Flóra és Marici barátságát – tavasszal-ősszel, az első s utolsó találkozáskor csókkal köszöntik egymást – azzal viszonozza, hogy beszél. Naponta egy kis „Tihanyi Híradót” hoz a nyelve alatt. A hetente egyszer-kétszer beállító József nem híreket nyújt, hanem afféle erkölcsi összefoglalót, amilyenből a lapokban a vezércikk épül. De ő csak ítél, csak kifogásai vannak. Az élet kormányzatával szemben ő is örök ellenzék, akár én. Mint mindenki, aki nincs a kabinetben.

 

*

 

Izgatottan nyitottam föl (még diákkoromban) a könyvet, amelynek címlapja Rákóczi egyik belső emberének naplóját ígérte, mégpedig az urával töltött idejéről. Hosszú oldalakon át ezt olvastam: „junii 7: délután, urunkkal vadászaton”; „junii 8: délután urunkkal vadászaton”. Összegezhettem, amit a naplóíró is egy mondatba tömöríthetett volna, hogy Rákóczi annak a hónapnak minden délutánját vadászattal töltötte (ha jól emlékszem, Tapolcsányban), de maga Rákóczi egy pillanatra sem jelent meg.

Ez a naplóírás egyik fajtája.

A másik, amely a látottakat jól megrágott írói mondatba foglalja, leginkább költői hasonlatba. Emlékezetemből szedem elő ezt is: „Március 8. A szalmatetők nyílásainak széles orra a tavaszt szimatolja már”. Így írta Journal-ját Jules Renard.

Napló ürügyén Gide apró esszéket írt (amikor érdemlegeset írt); mások apró novellákat, erős elhajlással az anekdota felé.

Az időt ezek mind nem fogják meg.

Arany Bach-korszakbeli versei jobban őrzik köznapjai tartalmát is, mintha óráról órára följegyezte volna, amit végzett.

Ezeknek a lapoknak az lett volna a hivatásuk, hogy valamiféle elvégzett munka érzetét keltsék bennem, s ezáltal megkönnyítsék az idő – az aznapi idő – elviselését.

Változatlanul nehezen viselem az üres időt. Minél tartalmatlanabb, annál súlyosabb.

 

*

 

A kolozsvári magyar színház rendezője – Szabó József – negyedmagával és Köpeczi-Boócz Bélával a Kegyenc előadásának ügyében. Október közepén lesz a bemutató – itt vannak a díszlet rajzai. Egyszerűbbek – s így „időtlenebbek” – a Madách színházbelieknél. A pesti előadást is ők elég kritikusan nézték – Kolozsvárt különbet akarnak csinálni, ha végre sikerült idáig vinni a dolgot. Menjek le? Hívnak, hivatalosan is, de aztán hamar elfogadják a kitérésemet. Nyissa ki a kaput előbb maga a darab, s ha minden jól üt ki, talán egy későbbi előadásra.

Aztán a százszor megbeszélt kisebbségi állapotok.

És a Trójai nők sikeréről. A fő ok: a színészek „beleszerettek a nyelvbe”.

A kolozsváriak távozása után átmeneti levertség, aztán négy édenkertien könnyed – s mégis tartalmas – óra. Flóra viszontvacsorája kitűnően sikerült. Egész nap zuhogott, de a vendégek érkezésekor csöndes szemetelésre váltott, a sár tűrhető volt. Egyszerre érkeztek Józsáék, Némethék, Borsos, Buba nélkül. Rögtön mosoly, tréfa, nemcsak a félretett vörösbor hatására. Mikor a gondolatok nem vitában viszik egymást előre, hanem mert egymásba illenek, mint a fogaskerekek. Házunk szokásos specialitása, a csiga csak szerintem sikerült közepesen; ők kitűnőnek találták. Aztán a fogas, mely a mi asztalunkra is először került ebben az évben; Mariska szerezte. Aztán a szamóca a kertből, a szőlő a szőlőnkből.

Hogy a rossz lelkiállapot nem fizikai alapú, megvigasztal. De aztán annál inkább elkeserít. A testit, a megfoghatót legyőzhetőbbnek éreztem.

A kedvező tartalmú élmény utóhatása is leverő. Már mialatt tegnap a kolozsváriak a bemutatóról beszéltek, lelkesen, tele jókedvvel, megindult bennem valami hátrálás. Voltaképpen el se hittem, hogy én vagyok az az I. Gy., akinek a munkáját oly vidáman ünnepelték.

Ez jelentkezett már délelőtt. A postás nagy ajánlott borítékot hozott. Láttam a feladót: a Kecskeméti Katona József Színház. Tudtam, a Dózsa előadásra kicsiszolt példányát hozza, a helyeslésem s az esetleges további csiszolás végett. Örömmel készültem erre a játék feladatra. Délig föl se nyitottam a borítékot. Sőt a címzéssel lefelé fordítottam, hogy a betűket se lássam.

A tegnapi est Némethékkel példásan szép volt – jókedvűen okos gondolatcserék, a csak meghitten kicserélhető eszmék emelkedett légköre –, s ma a két főzet kávé, a négy Valériána s fél pohár kubai rum ellenére – a tündöklő napsütésben félmeztelenül – a szokásos gyehenna.

A halál előtti, a végső klimax? Semmi másban nem érzem tüneteit. Lesz még idő, amikor mosolyogva olvasom ezeket a lapokat? Ez se valószínű. Semmit, amit valaha leírtam, nem tudok újra elolvasni.

De attól igyekezni fogok megtartani magam, hogy műveimet valami hangos abjurációval megtagadjam. Az volna csak a szenilitás bohóckodó magakelletése; nem a szellemi megtisztulás, hanem a szétrothadás.

Holnapután fölmegyünk Pestre. Új élet? Jó alkalom ennek a faire semblant firkálásnak az abbahagyására. Eddig is jórészt azért tartottam ki mellette, mert tartott még ebből a fajta papirosból, melyet erre a célra fölszeleteltem.

Ikáék Pestről, illetve Jugoszláviából lebarnulva, vidáman. Még délután átmennek Akaliba, a pincébe. Későn, sötéttel jönnek meg.

Én – a nyugtalanság (?) csitításául a felső útra, sétára. Pap Ágiék építkezése. Viszonyuk a szomszédjukkal.

A kis ház szalmatetejét egészen kikezdték a szélingatta gallyak. Először alulról próbálom fűrészelni őket, aztán fölhúzódzkodtam a fákra, és a tető magasából nyestem az ágakat.

Milyen összetételű a szorongás, amely elfog a Pestre indulásnak már a gondolatától is? Az öregedés egyik tünete.

Estefelé megérkeznek Paliék is, a még mindig kezdet előtti építkezésükhöz. Pali most, nyugdíjba menetele után, a gyárigazgató múltjával, három diplomájával, négy nyelv tökéletes tudásával – kezd voltaképpen kedvére való munkáséletet.

Az ágyban izomláz. Nem a gallynyesés miatt. Estefelé még csákányoztam is, a poligonumgyökereket, hogy Flórának ne legyen annyi dolga velük.

Ekkor nézem át a postát, melyet Ika Pestről lehozott. Holnapra meghívó a miskolci színház igazgatóságától: bemutatják a Fáklyaláng-ot, Bessenyeivel. Egy hetet hevert az íróasztalomon a kedves hangú levél, a figyelmeztetés egykori ígéretemre, hogy elmegyek erre a napra. S most – ami öröm lehetett volna – ez is földúl.

Ragyogó napsütés, a holdas éj után. Különös nyugtalanság. Ma indulunk Pestre. Ma zárom le ezt a gyógykísérletül vállalt „naplót”.

Két hónapot töltöttünk lent. Flóra kivirult, megszépült, s a testi pihenés (voltaképpen lábadozás) megszépítette lelki vonásait is. Mosolyában több a nyugodt jóakarat (mert tud lenni a jóakarata már-már kimerülten kapkodó is), tekintete úgy keresi a tennivalót, hogy zavartalanul örül a világnak. Jó tápot kapott még az emberszeretete is: csupa kedves órát töltött azokkal, akik közelébe jöttek. A kölcsönös baráti látogatások is mindannyiszor fölüdítették.

Én egy időre abbahagyhattam a tisercinetta (és járulékai) szedését. Tegnap újra kezdtem, sokáig ellenállva.

Tán egy hét múlva alakul ki, milyen is lesz ez az új korszak, mely ezzel az új pesti téllel vár rám.

 

*

 

Ha a reggeli nyomás ellenszeréül használna ez a féle papírfeketítés, a szalmacséplés micsoda kompromittáló kazlait dönteném épkézláb könyveimre is. Másképp kell megszerveznem azt az időt, ami az erő és a lélek távozása közé esik. Németh remek színben s kedélyben van; szerinte azért, mert másfél éve már nem dolgozik. Déry a legutóbbi találkozáskor ugyancsak „nyugdíjba mentem” (a remek Ítélet nincs befejezése után), és hány még a példa, aki a hatvan után ölbe ejti a kezét, s nem tébolyult mellverésre, hajtépésre vagy – kiváltképp! – alamizsnakérésre használja.

Ha le kell tenni a munkazubbonyt, vegyük föl hétköznap is az ünnepit, s járjuk meg tisztán, emelt fővel – fegyelmezett arccal – az utat, ami még hátravan. A temetőig? Nem, Ozorán az öregek nemcsak oda jártak ki. A községháza s a presbitérium üléseire is. És a szőlőhegyre, pinceszerre.

Ősz van, szél és napsütés: özönben dől a lomb a fákról. Közép-Európának tán legsudárabb platánjai Budapest egyik legszebb udvarán állnak, a Lukács fürdő hosszúkásan elhelyezett, önmagukat kerítő épületei közt. Ezek az itt bent ugyancsak szép, álbarokk épületek több emelet magasak, az átölelhetetlenül vastag törzsű platánoknak a tetők fölé kell nyúlniok a napfényért, a levegőért. Íme – e szolgaságból – a királyi termet: sárga lombjuk most ott röpül a tetők fölött. Onnan gomolyog le nemcsak az udvarba, hanem a két nyitott medencébe is.

Őszi avarral, nedves vagy zörgő sárga levéllel a bokáján, a talpán át kerül ismeretségbe, eszmecserébe az ember, hangulatos fasorokban, szarvasbőgéses erdei úton.

Úszom, szó szerint nyakig merülve úszom most az avarban; két karral hajtom szét, állal tolom magam előtt az aranyos réteget, mely hatalmas asztalborítóként födi a medence vizét. Valamiféle bokorlakó, fűben búvó állatnak érzem magam. Az, hogy mi is úszunk, semmiképp sem rokonít össze a halakkal: a víz nekünk, kopoltyútlanoknak halál.

Később az alkalmazottak megtisztítják majd – mint tegnap is – a medencét; e kora reggeli órában még olyan, mintha egy erdő, egy őszi erdő közepén éjszakázott volna.

Most hatolok be először testközellel az állatoknak, a vízszintesen élőknek a világába, én, a függőlegesen élő. A lekerengő levél, a takaróvá rendeződő avar ebből az orr- és fülközelből nekem is azt súgja, amit a menyétnek, a siklónak – a csigák és pockok millióinak: keress a mélyben, a lehullt levelek alatt, a föld alatt meleg búvóhelyet, a tél elől.

Fölfrissülve lépek ki a vízből, az állatvilági rokonságból, az emberlét előtti pocsolyák anyaöléből. Nem kicsiny embersorsi tapasztalat vastag hóhullásban szelni át gyors karcsapásokkal a medence vizét – melynek természetes hőfoka akkor sem száll le a 23–24 alá –, majd egy-két percet még lépdelni is akár hóban – meztelen talpunk alatt ropogó hóban – a kabinok felé. De ezt, az arany lombhullásban, a brokát avarszőnyegen, a hidegülő szél suhintásai közt való lépdelést, most érzem át, illetve be a szívemig először. Ádám vagyok, hátrálóban, az ég – az éghajlat – pallosvillogásai elől.

A legotthoniasabb, a föladatának mindenképpen legmegfelelőbb s egyben legszebb kávéfogyasztó Budapesten a Lukács fürdő bejáratánál fekszik, ferdén szemben vele. Hatalmas, tágas – csupa ablak, de mégis jól fűtött –, modern csarnoka (melyet egy gépkocsifészerből alakítottak át) a délelőtti órákban csaknem néptelen. Az utca felől ízlésesen kiképzett kőudvar tartozik hozzá oly kedvezően kitéve a napsütésnek (a szomszéd ház tűzfala védelmében), hogy a kerek kis asztaloknál a kávé és a sör még a kezdő téli hónapokban is a szabad ég alatt iható. A téglalap alakú csarnok hosszában egy kis természeti tünemény terül: egy tavacska, melynek gőzölgő felületén télen is seregestül tarkállik a nénüfár, a vízililiom. A tó közvetlenül a hegy meredek sziklafalát mossa, nem oly szorosan mégsem, hogy a találékony ízlés ne tudott volna ide is egy kis szabadtéri fogyasztóhelyet teremteni, a sziklafal lebontásával, a tópart némi föltöltésével. A virágos vízszegély és a ferdén réteges mészkőfal között tizenöt-húsz asztalka várja itt is a vendégeket, nyáron néhány hatalmas fűz árnyékát, télen szinte mediterrán napsütést kínálva, hárompercnyi gyaloglásra a Margit híd budai hídfőjétől.

A vendégek: néhány közösben biflázó diák, füzetei fölé hajolva; néhány közösben hallgató-olvasgató nyugdíjas; két-két szerelmes, a hosszú összepillantások közös idiómájába merülve.

És – nagy ritkán – azok, akik a szemközti uszoda fáradtságának jóízű kipihenéséhez még itt is engedélyeznek maguknak egy konyaknyi, egy kávényi néma elüldögélést.

Mint jómagam is.

Ezek az utóbbiak jórészt ismerik egymást, bemutatkozástalanul, nevük tudása nélkül is nemegyszer évtizedek óta a medence nagyvilágából.

Ilyenfajta ősrégi ismerősnek néztem a nem fiatal, de a testükedzők könnyedségével mozgó férfit, aki még a múlt hét egyik délelőttjén mellém telepedett.

– Szervusz – mondta, miután néhány másodpercig mosolyogva arcom fürkészte.

– Szervusz.

– Egy percre zavarlak, társaságban vagyok. De fél év óta vitázom már veled, amióta a Kortárs ezeket a jegyzeteidet közli az öregedés tüneteiről. Bocsáss meg, segítő kezet kellene nyújtanom, ezt gondoltam mindegyik folytatás elolvasása után.

– Parancsolj; az sosem késő.

„Most aztán én azért üljek tizenöt évet, mert hazavágtuk azt a két vén hülyét?”

Flóra hozza haza az intézetéből ezt a mondatot. A pszichológiai anyagból, melyet arra gyűjtenek: hogyan fogadják a bűnösök az ítéletet.

Egy fiatalkorú rablógyilkos válaszolta ezt arra, tudomásul veszi-e az ellene hozott végzést.

Egy másik válasz, egy fiatal sikkasztóé; közpénz eltulajdonításáért marasztalták el:

– Azért szenvedek ennyit, mert hozzányúltam ahhoz, ami senkié se?!

Díszelőadás a kecskeméti Katona József Színházban. Himnusz, ünnepi szónoklat.

A Dózsá-t játsszák.

A Dózsa György-öt.

A keresztnév azért került bele a címbe, mert annak idején a Nemzeti gazdasági vezetősége attól tartott, hogy a falragaszokon a puszta Dózsa név csak a Dózsa futballcsapat rajongóit állítja meg az utcán.

Haza a jól sikerült kis bankett után az alföldi éjszakában.

Még egy emlék az 1956. januári, pesti bemutatóról.

A kritika kedvezőtlenül fogadta a darabot. Nacionalistának ítélte.

Sándor Kálmán az Írószövetség társalgójában sokak jelenlétében vetette szememre (amikor hozzájuk léptem), miért hangzik el rögtön a darab elején (a törökföldre hurcolt magyar rabok ajkáról) ez a kiáltás: Keresztények, segítség!

De az ötödik-hatodik előadás után a szabadság-hegyi pártiskola igazgatója rám telefonált: „magyarázó” vitát rendeznek a darabról, menjek el, szóljak magam is hozzá.

Elhárítottam; nem szeretem a nyilvános szereplést. S nincs is mit hozzátennem ahhoz, ami eddig az újságokban megjelent.

– De igen! Igen! Hisz nagy változás van a darab értelmezése körül! S fontos volna, ha az épp a pártiskola hallgatói előtt kerülne nyilvánosságra.

– Mi a változás?

– Az elvtársnak mondjam? Ott voltam a tegnapi előadáson. Igazából nem a színpadot néztem, hanem az elnökségi páholyt. Ahol az elvtárs a Rákosi elvtárs mellett ült s magyarázta neki a darabot.

Soha nem ültem Rákosival színházi páholyban. A Dózsá-t, illetve a Dózsa György-öt csak egyszer láttam, a premieren.

Hallgattam. Várva, mikor szóljak közbe, hogy félreértésről van szó. De a telefonáló nem adott rá időt.

– Azt szeretnénk, ha nekünk is elmondaná, amit tegnap este Rákosi elvtársnak mondott. Milyen szép jelenet volt, távolról is! Ahogy Rákosi elvtárs bólintgatott, az elvtárs karjára tette a kezét, fél karral átölelte. Hogy azt az egyetértést nem lehetett lefényképezni!

Harmadnap mégis fölhívtam a Nemzeti titkárságát, kinek a társaságában nézte végig Rákosi azt az előadást.

Gergely Sándor is írt Dózsáról, vaskos, háromkötetes regényt.

Rákosi őt kérte maga mellé szövegmagyarázóul. Vele értett egyet.

A darab elítélésében. Az előadás végén az elnökségi páholy előterében, ahogy illett, a színház vezetői búcsúztatták a vendégeket.

Egy mondatnyi elismerést, egy kézfogásnyi gratulációt nem kaptak tőlük.

Hidegen távoztak.

A vidéki színházak műsortervéből még azon a héten kihúzták a darabot. Levették hamarosan a pesti műsorból is.

Nem régebben, mint most, 1968 lángarany októberében volt egy kis vitám Károlyi posztumusz könyvéről a tudós C. A. Macartney-vel, a magyar ügyek egyik legkitűnőbb angol szakértőjével.

Faith without Illusions – ez a könyv címe. Hit illúziók nélkül.

– Éppen hogy csupa hiedelmekkel! – mondta Macartney. – Károlyi egész életében illúziókat követett.

– Mindig a tények parancsára – mondtam. – Minden jövő légvár, olyan, amely a megérintéstől lesz valóság. Szívesen ellaknék a légváraiban, melyet ő tervezett, s melyet oly üggyel-bajjal tudtunk még csak megalapozni is itt a Duna mentében.

 

*

 

Sok személyest tudtam róla, már mielőtt szemtől szembe láthattam volna. Egy szobában laktam – hányatott anyagi viszonyok között – Jászi Oszkár unokaöccsével. Ez – Menczer Béla – rendszeresen eljárt Károlyiékhoz, s be-beszámolt az ott hallottakról. [Hiány a kéziratban. – A szerk.] letétel – a kuruc zászlók meghajtása – fejében kapta. „Árulásért!” – iramult suttogás még a birtok igájába tartozó parasztok, cselédek közt is.

Ha ez a fölismerés puszta magában sorsdöntő lenne, ha a lélek törvényei ilyen természettudományosan működnének – akkor Magyarországon és világszerte rajzottak volna és rajzanának a birtokukat fölosztó grófok, a gyáraikat önként átadó tőkések – mert vajon melyik mamutvagyon eredete nem elárulás, eltulajdonítás-e?

Tisztelettel hallgattam Károlyi Mihály magyarázatát, tisztelettel már csak a korkülönbség miatt is, csaknem harminc év volt köztünk, de épp ez a nagyon is reális magyarázat – nem tette reálissá az alakját. Egész vagyonát elvesztette, s nem érezte vesztesnek magát. Eszelősnek kiáltották ki, s ő tartotta eszelősnek a világot.

Egy Miskin, egy Tolsztoj, egy Rákóczi biztonságával, eredendő makulátlanságával.

Ezek fajtájából volt.

 

*

 

Szerzőnk először némi régibb várakozásnak felel meg. Vagy kezd megfelelni. A hosszú siker nem mindig hosszú dicsőség, könyvről szólva. Szerzőnk a világ elé vitte a magyar agrárproletárság helyzetét? A rezsim megváltozott, többárnyalatúan is. Más lett a puszták népe helyzete is. Nem volt kormány, amely a mű folytatását nem sürgette annak az új helyzetnek mint megoldásnak az ábrázolásával, mellyel ő ajándékozta meg azt a népréteget. E megoldások, főleg bevezetésül, ellentmondtak egymásnak, egy befejezés tehát már csak ezért is elsietett lett volna.

 

*

 

A jó színdarab az, aminek tartalmát egy mondatban el lehet mondani. Ez a mondat csakis gyermekien egyszerű lehet.

 

*

 

Hány kérdésre kell felelnie egy költőnek úgy, hogy meg is feleljen? Kérdezője vajmi kevés van: a szerelem, a halál; meg a közössége, amiben – vehetjük úgy – a jövője lakik.

A helyzetkép, amit a magyar költő az utóbbira vonatkozólag úgy kap, hogy választ adjon, elég különös. Nemcsak ezért érdemes foglalkozni néhány szó erejéig vele. Azért is, mert hisz megkaphatja ezt más nép költője is.

Ez tehát általános érdeklődésre számot tartható kép, melyet magáról a magyar közösség nagy költőinek már – jellemzően – a reneszánszban sugall, röviden az, hogy a magyar nép teljes egészében halálos veszélyben van, s ha nem vigyáz, menthetetlenül el fog pusztulni. Épp azért, mert más; értékei, fogyatékosságai, de főleg érzékenysége, reagálása más, mint ami az újkori Európában a megéléshez – pláne a viharban! – kell.

Minden nép más.

 

*

 

A hitlerizmus nem tűri a más-t.

A kecskeméti Dózsa György-bemutató elé

Kora reggeli sötétségben közelítjük Párist, eszeveszett gyorsasággal. Vonatunk – a nemzetközi expressz – késett, s most ezzel a vad finissel akar mégis pontosan célba jutni. Széles sínmezőn robogunk. Jobbra-balra egymás után hagyjuk el a hosszú helyiérdekű vonatokat, melyekben a környék munkás- és hivatalnoknépe árad a fővárosba. A hatalmas, csupa ablak termes kocsikban tündöklő a világítás. A tőlünk a harmadik, negyedik vágányon iramló vonatban is szinte minden utas külön-külön megfigyelhető. A kép van olyan tanulságos, mintha egy eleven test éjszakájában a vérerek száguldását láthatnánk vakítóra világítva. Egy pillanat – egy odapillantás elég, hogy véleményt formálhassak egy ország belső működéséről. Volt ifjú koromban csaknem egy év, amidőn magam is ilyen pirkadati vonattal jártam be Párisba. Pótalvásra, keleti bamba bámészkodásra fordítva az időt. Míg rá nem ébredtem, hogy a köröttem lévők már ott teljes igénnyel élték a napot: a férfiak újságok, folyóiratok és könyvek lapjait forgatták, a nők kötőtűket s horgolótűket villogtattak.

És ma is ez a látvány. A vonatok ma modernek.

 

*

 

Egy a baj Párissal. Hogy nagyon rég ismerem. A modernségeivel együtt. Unottan jövök ki az avantgárd kiállításokról. Negyven éve éppilyenek voltak. Nem, negyven éve még avantgárdabbak voltak. A DADA, igen, az volt a hőskor, az ifjúság. De nyolcvanéves anyókák fércelt ajkairól hallani a Tristan Tzara polgárpukkasztó szólamait? Ugyanazokat, melyeket, mellesleg, Jarry már a századfordulón mint diákkora csínyjeit ismételgetett az irodalmi életben? Megállt az idő, a szürrealizmus jóvoltából.

 

*

 

A párisi magyar intézet könyvtárában dolgoztam. A Fösvény-t fordítottam, Csécsy Magdának diktálva.

Az egyik pihenőszünetben Magda azzal jött vissza, hogy egy nő keres, ismét.

Harminc év alatti francia nő volt. Délvidékien fekete, de karcsú, s azzal a nyaktartással, arcéllel, amelyet a Bourbonok ezüstpénzein látni.

Spanyol szakos tanárnő volt. Magyarul is kezdett tanulni, az École des Langues Orientales-on, Sauvageot-nál. Szeretett volna Magyarországban tölteni némi időt, de vízumkéréseire választ sem kapott.

Megkérdeztem, miért fordult ezek után épp hozzám.

Olvasta a Puszták népé-t. Sauvageot előszava után, melyet az a francia kiadáshoz írt, azt hitte, befolyásos ember vagyok, akadémikus, rezsimíró.

Megkérdeztem, mi vonzza Magyarországhoz, mért tanul magyarul.

Elmosolyodott. Mondatról mondatra nyomulva kiderült, hogy egyenes vonalú leszármazottja magyarországi Szent Erzsébetnek; vagyis hogy ereiben magyar, sőt magyar királyi – Árpád-házi – vér csobog.

Öngyújtómból tűzzel szolgáltam neki a Kossuth-hoz, amellyel megkínáltam.

Az én kedvenc középkori költőm nem Villon, hanem annak a mestere: Rutebeuf. Korfestő remekei közt írt egy több ezer soros eposzt is, Magyarországi Szent Erzsébetről. Ennek kapcsán eléggé megismerkedtem Szent Erzsébetünk egész franciaországi pályafutásával. Volt kezemben az a négykötetes nagy munka is, amelyet Charles Montalembert gróf, a nagy katolikus publicista múlt század derekán tett közzé róla, mint a franciák közt tán legnépszerűbb szent asszonyról s neki okmányokkal igazolható ősanyjáról. Szent Erzsébet, noha már huszonnégy éves korában meghalt, négy gyermeket hagyott maga után. Látogatóm e Montalembert-ágon számíthatta magát a szent ükunokái közé; s tarthatott eszerint – mint Árpád-ivadék – igényt a magyar trónra legalább annyi joggal, akár Habsburg Ottó.

Vízumkérésében mindezeket távolról sem említve, látogatóm végül eljutott Budára. Sőt huzamosabb ideig is ott maradhatott.

 

*

 

Sartre könyvnyi tanulmányát Magyarország 1956–57. esztendeiről még azok közül az írók közül, akik szerepet visznek benne, nem egy ezzel a gondolattal tette le: talán ő látja jobban. Balkáni kávéházak nagy ablaka előtt mezítlábasok kis csoportja gyűlt hajdan össze, bámulni, hosszan, nem lanyhuló izgalommal annak a két embernek a kártyajátékát, akik az üveg belső felén egymással szemben ülve válogatták jobbjukkal a baljukban legyezőformán tartott lapokat. Az izgalom érthető volt: a játékot igazán ők követhették, percenként lemérhetvén mindkét fél esélyét.

 

*

 

Kétségbe vonná valaki, hogy Verhaeren nem francia költő? Pusztán azért, mert belga állampolgárnak anyakönyvezték? Vagy hogy a prágai Rilke és Kafka művei nem az új német irodalom kiemelhetetlen tartópillérei?

Száma sincs az eseteknek, midőn egy-egy nép irodalmának határai túlnyúlnak politikai térképének határain.

 

*

 

Érdekesnek tartom képet adni Ionesco személyéről is. Művészete – szelleme – első műve első lapja után lefegyverzett. Mindnyájan nagyképűek vagyunk; elképzelhetetlen, hogy ne legyünk, ha talpon akarunk maradni: vitatársunk, a Sors is nagyképű. Hát még szolgái: a kín meg a halál! Nem győzhetjük oly fürgén cserélni a sisakrostélyt, hogy ne merevedjen álarcunkká. Ionesco művészete merevedni kész álarcaink tépdesése, kíméletlen gyorsasággal. Azért nevettet meg bennünket, hogy megkíméljen a nevetségességtől.

Ionesco alacsony termetű, kövérkés, kopaszodó férfi, ahogy nézem, most az ötven és a hatvan között. Felesége még nála is alacsonyabb, de ő vékony, öregedőn is kecses, mint egy kínai csontfaragvány; tatár származása arcára van írva. Ionesco maga félromán, félfrancia.

 

*

 

Mikor végleg elsöprő tanúbizonyság kell, kiket idéz Marx? Dickenst, Balzacot. Ez a tekintély sokba került az irodalomnak.

Változatlanul tanúnak akarják, csibepöröknél is. S aztán mivel Marx előtt tekintélye volt, hasson az ma is a közgazdászra, politikusra. Eszméket ültetett tömegekbe, száz év alatt? Ültessen most két hét alatt eszmét is, de még inkább gyakorlati tanácsokat. A bürokrácia leküzdésére, a termelékenység növelésére.

A kívánalom érthető; teljesítése körülményes.

Ez a házasság nem úgy sikerült, ahogy a romantika megálmodta.

A Múzsa afféle incomprise lett. Pedig hát! Még a nyelvén is tudtak, akik a szépet tették neki. Épp csak a múlt századi nyelvezetén. S alig van fagyasztóbb, mintha egy kívánatos nőnek a nagyanyja korabeli bókokat mondják.

Elképesztő volna a szám, ha listába vennék, hány baloldali politikus írt verset. Vagy novellát, regényt, tanulmányt. Hány készült írónak.

Hány vélte úgy, egy életen át, hogy érti az irodalmat; hisz gyakorolta.

Ezek kezébe került a Múzsa.

Ha ezeket nézné az ember, s nem a tömegeket, azt lehetne gondolni: az egész szocializmus is csak egy irodalmi iskola. Azoké, akik műveiket nem papírra vetették, hanem egy népmozgalomba.

Veres Péterről^*

Egy kis öröklét^*

Optimisták^*

Utazás

Gyógymódul az utazást már a régi római orvosok is ajánlották. A sápkóros patrícius gyermekeket hosszú tengeri útra küldték. A polgári korban a reménytelen szerelem ellen írtak föl gyógyír gyanánt hosszabb-rövidebb utazást a doktorok.

Mindez nem szól eredendően az utazás mellett. Hisz a sápkórnak is, a megvalósíthatatlan szerelemnek is kínálkozik közvetlenebb orvosszere. (A szerelemnek rögtön a megvalósítás.)

Hévíz

 

A pécsi előadás elé

Az új nemzedékről

Tiszták

Azokban az esztendőkben, amikor Magyarországot Batu kán hordái dúlták, Nyugat-Európában is összeomlott egy ország. De az soha többé nem állt talpra.

Az akkori világ legszabadabb szellemű, legműveltebb országa volt „Provence daltermő” mezeitől a „trubadúrcivilizáció” nyugati határáig, a Pireneusokig, az Atlanti-óceánig terjedt. Nyelve a latin örökösei közt a legpallérozottabb: Dante eredetileg ezen akarta megírni az Isteni színjáték-ot. Államvezető elve a közmegegyezés, a türelem. Erkölcse szabadabb, mint a pogány Rómáé, de megújuló hitvilága puritánabb, mint az apostoloké, csaknem a nagy keleti alázatosok: Zoroaszter, Buddha tanáig megy vissza.

Tűzzel-vassal semmisítette meg mindezt, nem Dzsingisz káni förgeteg, hanem egy keresztes hadjárat. Szabályos keresztes háborút indítottak ellenük, olyat, minőt eladdig csak a Szent Föld visszavételére.

Dermesztő sikerrel. Az akkor – s eredetileg csak e célból – alakult inkvizíció elvei s gyakorlata szerint.

Hogy voltaképpen mit is hirdettek azok az eretnekek, akiket Albi városa után albigenseknek vagy görög szóval Kathároknak, Tisztáknak neveztek, arra csak a rájuk szórt rágalmakból, az ellenük koholt vádakból tud a történetírás következtetni.

És e hit követőinek viselkedéséből. Az eretnekhalál, a máglya akkor kettőn állt. Az elítélt visszaléphetett, megtagadhatta hitét.

Ezrek és ezrek mentek – így voltaképpen önként – a tűzbe. Milyen meggyőződés birtokában? Erről egy betű nem maradt meg: nem menekült meg a lángtól. Éppily keveset tudunk a lelkületéről annak a hősi népnek, mely két-három századdal megelőzte korát, s melynek legjobbjai ugyancsak önként, emelt fővel mentek a halálba, mintsem visszahátráljanak az időben, ellenfeleik szintjére.

Utolsó ellenállási fészkük Montségur kicsiny vára volt. A Pireneusokban fekszik, 1200 méter magasan, Andorra közelében. Drámánk elejétől végig itt játszódik. Az ellenállás végső szakaszában.

A hazugságból hámozni ki az igazságot, a beszennyezettség mögött megmutatni a tisztaságot – van ennél vonzóbb írói feladat?

Mégsem csak eszméket és történelmi eseményeket akartam ábrázolni. Hanem szerelmet és gyűlöletet, ártatlanságot és elbukást; eleven emberek szenvedélyén át azt, ami öröktől fogva mindmáig elevenen uralkodik rajtunk: a végzetet.

A darabban elhangzik Pécs város neve is. Találkozásunk emlékéül tettem oda. És köszönetül. Ha nincs pécsi igény, ez a darab sincs.

Miért szép Petőfi verse Bemről?^*

Petőfivel nem lehet betelni. Az idő növeli. Aki egy korban nagyként állta meg a helyét – nagynak bizonyult –, azt a további korok már önként szolgálják, s a jó hír mértani haladványban terjed. Más ízlés, más divat jön? Annál tisztábbak abban a távoli, divatjamúlt ízlésbe öltözött értékek.

A nagy költő közepes versei, mondjuk ki nyugodtan: kis alkotásai is idővel naggyá válnak. S milyen hatalmassá teszik a maguk növekedésével a hajdani „kis” eseményeket.

Egy ilyen versről beszélek.

Pici emberek? Sőt pici helyzetek?

Bem hadserege jobbadán annyi volt, mint ma egy kaposvári futballmérkőzés közönsége. Mint egy hétvégi balatoni vonaté. Tengelyig, illetve bokáig és csüdig érő sárban vonulnak, nélkülözve, dideregve, nyilván állandó influenzában, innen a sok szó a lázról, hidegrázásról, vagyis verejtékről, köhögésről. Van eset, Bemnek sem jut szekér. Akarjuk hallani egy engagé költő szavát?

 

Ott megy ő, az ősz vezér; szakálla Mint egy fehér zászló lengedez; A kivivott diadal utáni Békességnek a jelképe ez.

 

Bem apró termetű, ekkor ötvenhárom éves, állán a szakáll voltaképpen borosta. Magyarul egy szót sem tud, a németet nevetséges ejtéssel, a magyar fül számára már csak ezért is alig érthetően beszéli. Katonái, sőt sokszor tisztjei előtt voltaképpen mutogatással fejezi ki magát. A hadterület rendkívül veszélyes, hisz lakossága nem kis részben: császárhű polgár és félrevezetett nem magyar paraszt. Akarunk hallani agitációs verset, de shakespeare-i képzeletű költőtől, aki mellesleg sose látott tengert?

 

Ott megy ő, a vén vezér, utána A hazának ifjúsága, mi, Igy kisérik a vén zivatart a Tengerek szilaj hullámai!

 

Miért fenséges ez a kép? Mert íme – Bem példájára – még a zivatar is vén lett?

A költészet úgynevezett modern vívmányainak titkaiba már csak azért is érdemes behatolnunk, mert ezeken – az izmusok fogásain – megedződött szemünk tudja igazán meglátni – századokra hátratekintve – egy-egy eddig figyelemre nem méltatott mű remek titkait. A vén zivatart a szilaj – szükségképpen fiatal – hullámaival a Vieil Océan! bámulója, Lautréamont is büszkén vetette volna papírra.

A versnek, melyből ezek a sistergő látomások valók, ma sincs esztétikai méltatása, noha nem az az egyetlen shakespeare-ien királyi kép benne. A múlt század széptanászait nyilván a költő forradalmi bátorsága (s éleslátása) hőköltette vissza: ebben a versben csattant el ugyanis, oly találóan, Ferenc József arcán először az a bizonyos „koronás haramja!”. Századunk széptanászai is pontosan ettől a tiszteletlen bátorságtól (s éleslátástól) voltak voltaképpen már lélektant illető (ha nem karriertant illető) hökkenetben.

A romantika és a szürrealizmus akként egy anyaméh termékei, ahogy egy nő tizennyolc évesen is szül és negyvenöt évesen is, más férfitól persze. Egy nagy birodalom hatalmas fényes ármádiájának hulláiból hidat rakni a végtelenségen át egész a pokolig, hogy azon a dicső birodalom fölmagasztosított ura igazánbóli méltó helyére, a gyehenna tüzébe vonuljon, ez a vízió a szürrealizmus alappéldatárában, a Maldoror énekei-ben is díszhelyen állhatna. Egy Dali vagy Tanguy is megfesthette volna. Oly hatalmas benne a jó értelmű szentségtörés; a művészi visszájára fordítás.

A Lautréamont-i szabad próza törvénye, de más művészi rendbe foglalva így jelenik meg:

 

Küldd elénk, te koronás haramja, Légiónként bérszolgáidat, Hogy számodra innen a pokolba Holttestökbűl épitsünk hidat.

 

A vers 1849 márciusában keletkezett, Bánffyhunyadon. Költője – nem győzhetjük eleget emlegetni – 1823. január 1-jén születvén épp hogy betöltötte a huszonhatodik évét. Voltaképpen gyerekember. Ezért dobálódzik oly könnyedén az emberiség nagy fogalmaival; frissen ismerte meg, most fogta mintegy kézbe őket. Zivatari megtestesülése után ezért lesz Bem még valami bibliai jelenés is, csak nagyjából odavetett, ám annál képzeletindítóbb – az megint csak mélységesen modern – ábrázolásban, egyszerre villogtatva a betlehemi csillagot, Gabriel kardját, Mózes szemefényét. S ne írjuk, nyeglén, hátrányára, hogy azonközben mindenkihez szólóan, közérthetően is. Sőt közirányítóan.

A verset a költő a táborban, a vonuló hadsereggel haladva fogalmazta, valószínűleg kocsin vagy lovon ültében. Papírra – erre pontos adat van – 1849. március 30-án reggel vetette Tordán, a református paplakban, ahol éjszakai szállást kapott. A kéziratot vendéglátóinak ajándékozta. A veszélyes vers úgy vészelte át az elnyomás házkutatásokkal teli évtizedét, hogy a pap lányai egész picire összehajtogatták, és pamutfonálból ártatlan gombolyagot tekertek rá. Ilyen fojtásból robban azóta is változatlan erővel elő.

(Rádió-előadás)

Ady Endre nem lenne büszke tanítványainak minden csoportjára. Ő prófétai haraggal – vagyis a jóra térítés hevével – ostorozta „fajtá”-ját, nemzetét; ez utóbbit sose a néppel azonosítva, hanem azzal az országvezető réteggel, melyhez – magamagát is számította.

Röviden kell fogalmaznom, nem történelmi szakközlönybe írok, s mindjárt fölmegy a függöny. Nem ismerek tehát még egy szellemi életet, mely a szükséges nemzeti önbírálatot olyan önbecstelenítésre fordította volna, mint az, amelynek eszményképei az én eszményképeim is voltak. Ezúttal – úgy lehetett érteni – az egész nép, a teljes ország ellen zúgtak a vádak, azaz a szólamok. Idézhessek csak kettőt, egyet a legelsők, egyet a legutóbbiak közül. „Magyarország volt az első, amely – már 1919-ben – a fasizmus útjára lépett!” – fordítja visszájára az egyik még ma is sokak szemében azt a tényt, hogy épp Magyarország volt az az első, ahol tanácsköztársaságot külső imperialista-prefasiszta erők fegyveresen levertek, és egy népet a Duna-völgyi közös szabadság e legmerészebb kísérletéért kettős rabságba vetettek. A másik szólam, hogy „mi voltunk Hitler utolsó csatlósai”, azt a tényt csavarja át, hogy Magyarországot a hitleristák fegyveres betöréssel épp utolsóul tiporták le, Quislingekül ide már klinikai kórtünetű betegeket telepítve. Avult tankönyvekben található még az a módszer, amely a népek történelmét a királyok cselekedeteivé szimplifikálja, olyannyira, hogy még magát az időt is azok uralkodási ideje szerint tagolja. A szemlélet, melyet e színdarab elutasít, ezt a maradi irányt követte: az uralkodó réteget azonosította a néppel; az előbbi bűneiért az utóbbit is elmarasztalta, máig károsan ható következményekkel.

Kényes, nehéz kérdések! Nemzetünket védeni nehéz? Mert hogy az meg – nacionalizmus, azaz ugyancsak valamiféle előfasizmus?

Soha könnyebben nem állt kezemhez kérdés. Hadd világítsam meg ezt is egy szólamátváltással. Ámulva nézek mindannyiszor körül, ha azt olvasom magamról: nemzeties. Nemcsak a nacionalizmusnak egy szikrája nincs bennem, de nemzeti érzéseimet is fogyatékosnak érzem, ismereteimhez, a helyzethez képest. Még Jaurès nevelésű engesztelhetetlen internacionalista vagyok: egy morzsányival soha nem kívántam s nem kívánok több jogot a népnek, amely fölnevelt, mint bármelyiknek. De ha azért, ami kijár, nem emelnék szót, épp nemzetköziségem zárna ki – mint orgazdát – nemcsak a magyarok közül; a kölcsönösség minden jó táborából.

Képzeletem a darabbal 1945-ben kezdett foglalkozni; tollam csak 1958-ban. Voltaképpen tanácsot, csaknem használati utasítást szerettem volna adni, hogy miként teremtsük újjá – miképp teremtsük meg alapjaiból szilárddá – a magyar anyanyelvűek közösségét. Aki tudja, hogy mennyire nem csitult, sőt növekedett azóta világszerte a nyelvi, a vallási, a „faji” türelmetlenség, most érezheti csak igazán időszerűnek, amit kifejezni akartam; persze nem elvont eszmék, hanem hús-vér alakok összeütköztetésével.

Lukács György köszöntése az Akadémián; ma töltötte be nyolcvanötödik évét. Megkésve érkeztem egy szomszédos utca eszpresszójából egy csésze fekete és egy – vers – életnyi gond mellé feledkezvén. Erdey Grúz mondja a tudomány és a filozófia háláját, ünnepiesen, de testközelből, két méterre a fölmagasztalttól, közepén a kis félkörnek: harmincan ha vagyunk, de mindnyájan feketében. Aztán Simon István beszél, ő az irodalom hálájáról. Írót mindössze kettőt látok, őt, Simont és – a szemközti tükörből – magamat.

A császárvárosban kezdem a sorokat. Bécsben írom ezeket. Ha eredetileg csak útmegszakításul is, de annyiszor megálltam ebben az emlegetni már bölcsőmben is megrovóan hallott városban, hogy lám – zarándokhelyeim is vannak benne: a Brueghelek, a kávéház, ahol Garbait láttam, Attila kardja, az utcasarok, ahol Landlerrel búcsúölelést váltottam, Bocskai királyi koronája, a testőrségi palota. Ezekre most alig hogy perceink lehetnek.

Mindössze egy-két napra vonatoztunk föl ide Bécsbe. Egy személyiségemet igen megtisztelő, de nem kevésbé zavarba ejtő ünnepségre. A tatár nagybácsiknak már bölcsőm fölött dohogott kuruckodása nemcsak rideg agyamban vert visszhangot: írásaimban is, mindmáig. E kuruckodásba a legélesebb dárdát, mint tudjuk, a nagy német költő és népdal-tanulmányozó: Johann Gottfried Herder vetette: a germán és szláv nemzeti kultúrák fölvirágzásának megjóslása során tett… [A kézirat megszakad – A szerk.]

A szépség imperializmusa

Flóra egyik tanítványa, már maga is gyógypedagógiai tanárnő, órát tart a csupa fogyatékos gyerekekből álló osztályának. Kint épp megy le a nap. Oly szép látványosan, hogy a kis tanárnő nem állja meg, és – megszakítva a magyarázatot – az osztályt az ablak felé fordítja: Nézzétek, milyen gyönyörű. A kis elmaradottak meghatva bámulnak. A hegy mögött eltűnik a nap, a gyerekek még mindig némák. Egyik közülük – egy nyolcéves kislány – kiszalad a tanárnőhöz, átöleli a térdét, és ezt mondja: Mostantól fogva én mindig olyan jó leszek!

Maga Flóra is éppúgy megilletődve (s megvigasztalódva) mondja el ezt, ahogy neki a kis tanárnő – Mesterházy Zsuzsa – elmondta. Mert mi is van ebben az önkénytelen fölkiáltásban, amivel…

 

*

 

Eljön a pillanat, amikor valamirevaló gótikus tornyot kedvére szemlélni az ember csak élettársa vagy élettársnak kiszemelt személy társaságában tud. További pillanat, amikor azután már harmadrangú reneszánsz kút vagy kapu előtt is alapjában fájdalmat érez, ha azon magányosan van csak módja tekintetét megjáratnia. Az esztétikai gyönyör érzete éppúgy nem fér meg egyetlen szívben, akár az igazságé.

 

*

 

Költészet nélkül nincs emberi élet. Költészet nélkül nem emberesedik az élet. Költészet nélkül nincs tehát fejlődés. Elképzelhető – megengedhető inkább – virágzó költészet nélkül is egy-egy átmeneti kor. De költészet nélküli – tágítsunk: művészet nélküli – kultúráról nem tudunk. A civilizációk azáltal maradtak ránk – bennünket azáltal nevelnek, az emberiséget azáltal fejlesztik –, ami bennük művészi. Százszor meg kell hát gondolnunk, lehet-e „átmeneti” korszak is művészet nélkül.

 

*

 

A. – hozzám képest – fiatal költő számot adva szülőhelye mai állapotáról, szinte azzal érzékelteti, mi értéket szed össze még búcsúzóul, hogy milyen jól ír. Még különbséget tud tenni a bennünket és minket, a benneteket és titeket között is. Nem tudatosan, nem kottából, hanem – valamiféle stiláris abszolút hallásból? Nem, hanem ösztönösen: örökség gyanánt. De milyen finom muzsikát, milyen mozarti zengést ad végeredményben ezekkel a kis árnyalatokkal.

 

*

 

Jegenyeemlékünk mindnyájunknak van; olyanformán, mint elsőszerelem-emlékünk. Az akácok, a tölgyek, de még a nyírek és barackfák is csoportba folynak össze múltunkban. A jegenyék külön állnak vagy sorakoznak élményeink mezején. Mint az ifjú szívvel megszeretett hősök és költők. Mint az örömünnepek.

A jegenyék haszontalanok; csak látványt adnak, semmi mást. Sem virágot, sem árnyékot, se tüzelőt. Kidőltüket hajdan is, amidőn még törzsökcsavaró, fanyűvő szélvészek száguldoztak az országutakon, fölhasználásukat már akkor is csak a teknővájás vándor kézművesei lesték lócsontváz vonta, de gyerekkel púposra rakott szekerükről. Napjainkra azonban a kézzel vájt dagasztóteknők, libatömő melencék, máktörő famozsarak is a semmiségbe vándoroltak, szinte azoknak az ösztövéren is túlterhelt kis kocsiknak a nyomán.

A jegenyék híven állnak, s teljesítik, amiért táplálékot, földet és fényt adtunk nekik; amiért világra segítettük őket, nem kis fáradozással. A jegenyék nem vadon burjánzanak. Helyére valamennyi nívós faiskolából többszöri átültetés – mintegy vizsgatevés – után került. Ahol jegenye mered, emberi akarat mered a tájban.

Ha csak egy fia szél jő, tündökölnek, és ezer fényükkel orsóként pörögnek, táncolnának már-már, hovatovább persze csak a gyermekeknek. Megmászhatóságra is kiválólag alkalmasak lévén, a jegenyék szemre való tekintet nélkül vonzzák a serdületleneket. Vannak órák, midőn a világ minden verebe bennük zsivatol, nem kőhajigálásra, de puskalövésre sem hederítve. Legszebben mégis magukban zenélnek, selypegve dalt is, millió kis nyelvvel. Jegenye éjjel, alig hallhatóan is, a legjobb altató.

Vándor pásztorok s még vándorabb betyárok kedvencei is voltak valaha – közlöm a család öregeinek elmémben maradt hangszalagairól, mert én még közvetlen emlékezgetések révén is tudok betyárokról. A jegenyék valamikor útjelzők voltak végig Európán: néptelen síkon, hófödte határban is messziről láthatóan mutatták az irányt falu és falu közt. Onnan ballagtak be a mi hazánkba is. Az út itt már jobbadán dágvány volt: hisz ott vonult a nyáj is. S a vásárosok is, a pandúrok is.

Száz kilométeres sebességre kap gázt a gépkocsi a jegenyesorok elején, mert hisz azok mindig nyílegyenesek. A vezető behúzott nyakkal, hiúztekintettel repül végig az édenkert egy alléján, vakon a kétoldalt elvillanó emléktartányok és élménykelyhek iránt. Számára a jegenyék – tán még ezek után is – afféle ügyviteli hanyagságból ottfeledt silbakok. Még egy kis gáz, és léckerítéssé zárkóznak egymáshoz.

De én hegy derekából nézem őket. A látkép itt csupa vízszintes. Vízszintes a ház előtt a terasz éle, vízszintes lent a balatoni út, a tó innenső, de túlsó partja: a somogyi dombvonulat is; vízszintes széles kék ecsetvonás. Ebben állnak merőlegesen, karcsún, de innen nézve is égig nyúlva a mihaszna jegenyék. S a táj így itt velük tízszerte több nyugalmat áraszt, mint másutt, nélkülük. Szabályos közökben sorakoznak, egyformán, de mégis külön-külön. Nekem ez a bal oldali második lett a kedvencem. De honnan is vajon révükön ez a fokozott nyugalom?

Velük kapott kompozíciót; pontosan úgy, akár egy remek festmény. Jóvoltukból lett emberi. Sehol sem oly gyönyörű a rend, mint ahol még láthatóan küzd a vadóccal, a mindig barbárgyanús természettel; ezt élvezi szemünk, ettől kap jó tápot idegzetünk: a mi természetünk.

A városépítésnek megvannak a szakmesterei. A kertépítésnek is. Gondjuk közé tartozik, hogy amit alkotnak, szép is legyen. Adjon ajándékot a szemnek is (hogy az ezt az ajándékot aztán bensőnkben tovább ossza). A táj ilyenfajta megépítésére buzdítanak a jegenyék. Nem elévült parancs ittfeledt silbakjai. Egy igény hű előőrsei. Mert mire oktatnak a szobám falán függő mesterművek? Hogy ablakomból, házam elől, repülőgépi ülőhelyemről is éppily mesteri rendben lássam egykor a világot.

Őszinteség

Számomra még eleven valóság a karácsony körüli ünnepség, a betlehemezés. Ilyet nemcsak láttam, hanem magam is csináltam. Egy távoli pusztán nevelkedtem, ott az embereknek bizony nem volt más szórakozásuk, mint amit saját maguk állítottak saját maguknak elő. A pusztán több „betlehemező banda” is volt, hozzánk is jártak, de mi magunk is szerveztünk nem egy elsőrangú betlehemező társaságot, mi is jártunk egypár barátommal betlehemezni. Ezt a hajdani emléket elég régen úgy elevenítettem fel, hogy egy jelenetét le is írtam:

„Angyal is voltam többek között. Bokáig érő ingem volt, derékban egyszerű övvel. Szárnyam nem volt, gyalog jártam, csizmában. Beléptem a szobába, és éles fejhangon, akkori hangomon hirtelen kántálni kezdtem. Furcsa nyelven beszéltem, ma sem értem jobban, mint akkor. Glória ének szüsszendéja, szugy ide, szugy ide pásztorok stb. Ezt mondtam angyalul, és megráztam a kolompot, ezzel jelenésem egyelőre be is fejeződött. Levettem fejemről a kifordított kucsmát, és félreálltam. Szétszimatoltam a halandók lakhelyén, az alacsony kis szobában. Itt is töltött káposzta vagy zsíros, nehéz illata a töpörtyűnek, melyet azon a vidéken, ahol angyalkodni szoktam, pörcnek neveztek, s melyet már akkor sem állhattam. Az asztalok körül ott ült a család, a felnőttek jóakaratú mosolygással, a gyermekek kerekre tágult, álmélkodó szemmel. Igyekeztem szigorú arcot vágni, hogy ne ismerjenek meg. Pörcöt kapunk itt is, gondoltam nehéz szívvel, ilyen az élet. Közben bejöttek a pásztorok a láncos bottal. A mi betlehemünk, mit tagadjuk, egész egyszerű, nyomorúságos kis betlehem volt, nem olyan, mint a versenytársaké; gyertyánk se volt, viszont pásztoraink összehasonlíthatatlanul jobbak voltak, mint azokéi. Tőlük függött minden, noha csak ketten voltak. Hál’ istennek, mindig sikerük volt. Nemigen emlékszem már, mit mondtak, a háziak máris nevettek, a mozdulataikra is. A pásztorok nem énekeltek, a verset is rossz prózába törték, mint általában a földiek. Bensőmben ripacsoknak tartottam őket. Csuklottak, bohókás mozdulatokat tettek, afféle jókedvű részeget utánoztak.”^*

Az emberi szó jelene és jövője^*

Tavasztól őszig az eresz alatt egy kis szómúzeum függött a külső falon. Néhány olyan használati eszköz, amelynek neve az irodalomba is belekerült. Aki rájuk csodálkozott, tréfás vizsgára kényszerült. Kevesen állták meg.

Írók, akik zökkenéstelenül leírták, hogy ösztökél és rakoncátlankodik, nem ismerték föl az ösztökét és a rakoncát. Volt, aki a hám, sőt egy igazán jó öreg csoroszlya látta után is kérdően irányította felém a tekintetét. Ez is, az is nekik már csak szókép volt, a szem élménye nélkül.

Mi következik ebből? Íróilag? Az égvilágon semmi.

Senki nem lesz jobb író attól fogva, hogy személyes ismeretséget is köt egy nyakló-val, saroglyá-val, guzsaly-lyal vagy éppenséggel rakoncá-val. Az utóbbi gyakorlati mibenlételét nekem magamnak is akkor magyarázta el egy derék vén kovács, amikor a szót magát már évtizedek óta alkalmaztam.

Mindnyájan tudjuk, a nyelv a leggazdagabb archeológia, a legdúsabb ásatási anyag, vissza a történelem előtti korokig. Érdekessége óriási. A számjegyek története is az. De számolni azért nélküle is tudunk.

De mintha most itt is korszakváltás következnék.

Ne menjünk lépre idő előtt.

Az ösztöke és társai akkor (és azért) kerültek bele a nyelvbe, amikor közhasználatú, mindenki által megtapasztalt, mondhatni tapintással is jól ismert tárgyak voltak. Egy-egy időszak életét alakították. Így hasonlatul szolgálhattak ahhoz is, hogy a beszéd könnyen érzékeltethető: képszerű legyen. Az ösztöke – hogy ennél maradjunk – eredetileg csak ezt jelentette: sártisztító. Nyélre szerelt vaslap volt, az ekére ragadt föld letisztítása végett. A nógatás, a biztatás abból a képből szállt rá, hogy az, aki szántott, ezt az eszközt használta az ekevonó állat indítására, serkentésére is.

A tárgyakkal, melyek mai életünket alakítják, ritkán vagyunk ilyen közvetlen – kézzel tapintható – érintkezésben. Legtöbbjük oly bonyolult gép, hogy működtetésüket még a szakmán belül is csak a velük foglalkozók ismerik.

Adott persze a technika is néhány érzékletes képet a nyelvnek. A zöld út nemzetközi tükörszó. Egy francia író remeknek találta a mi elhúzza a csíkot népi metaforánkat.

A természettudomány évszázadok óta lemondott a köznyelvről: képletekkel közli gondolatait. De önhittség – szakbarbárság – azt mondani, hogy „…a valóság sarkalatos összefüggései ma már a verbális nyelven kívül kezdődnek”.

Már Archimédesz, Euklidész napjaiban elkezdődtek.

Ennek azonban az irodalom semmi kárát nem látta. Területük ugyanis más. A költő föladata tudvalevően nem a mértan vagy a fizika, vagy bármely tudományág új s új bonyolultságának megértetése, hanem legföljebb az ezekkel való találkozásnak kifejezése. Kerültek új szavak a magyar versbe. Pilinszky jóvoltából a kataton, Juhász láttamozása révén a galaktika lett mintegy közhasználatú. Elsősorban helyzeti és hangzati tartalmuknál fogva. Azon a renden tehát, mint a dobrokol, Nemes Nagy Ágnesnek nem a gépek, hanem a lovak természete megfigyeléséből.

A fényképészet nem ártott, hanem éppenséggel használt a festészetnek: a saját területére szabadította. Az elektromos gondolat- és hírközlő eszközök nem szegényíteni, hanem gazdagítani fogják a költészetet: sajátos bányaterületére bocsátják. Marconi találmánya éppoly kevéssé homályosítja el Gutenbergét, ahogy Gutenbergé sem temette el – Homéroszét. Bajos ezt megérteni? Csak megértetni; azokkal, akik a kényelmet csak a lustaságnak – a szellemi lustaságnak is – univerzális uralmáért fejlesztenék.

Ez – de csak ez az utóbbi – nem mindennapi károkkal fenyeget.

 

Szédítő a gyorsaság, ahogy a gépipar a világvárosokat egymás közelébe hozza. Még szédítőbb, ahogy az embereket egymástól eltávolítja. A tömegkommunikációs eszközök tömegigényt elégítenek ki, de úgy, hogy kizárják az egyének tömegét. A századfordulón alig volt ház a világon zeneeszköz nélkül. Ha más nem, egy furulya vagy szájharmonika táplálta a zene demokráciáját, az önellátást. A társas vigalmakon percenkénti népszavazás döntötte el, mi legyen az ének. Ma erről tízmillió fül nevében is három-négy tagú műsorszerkesztő bizottság dönt. Van juhász is, nyáj is, heverőhely is, de furulya helyett egy kis zsebrádió csitítja a bojtár búját. Csitítja, valóban? E gazdagodás szegényítő hatását egy úti élményemmel érzékeltetném. Egy angol kisváros szélén vonatunk már a hatodik, nyolcadik, tizedik futballpályát hagyta el. Úgy terültek egymás mellett, mint nálunk a teniszpályák. Mindegyiken repült a labda, bámulók elismerése nélkül. Magyarázat nélkül megértettem, hogy ott az emberek még nem nézték, hanem játszották a futballt. Úgy, ahogy nálunk már csak a gyerekek a grundokon. Vagyis maguknak, szív szerint.

Pontosan ez történt a gépi erő révén közvetíthető művészetekkel. A tömegeknek készülnek, a tömegek többrendbeli kizárásával, frusztráció-jával. Ahogy a futballt nem, magasabb szinten a nép tömegei a művészet erősítő és emelőerejét sem teszik magukévá. Élményük egy más területre nyomódik le: a XVIII. század hetz-eiére. De azok élvezői – ahogy a ló- és embersport szemlélői is – legalább még zajonghattak, belefonódhattak a produkció-ba. A képernyő cellába zár bennünket. Ahol pedig a demokrácia ilyen kifejeződésének már madara se jár.

Lautréamont azt jósolta, hogy a jövő költészete nem magán-, hanem együttes alkotás lesz. (Még Éluard is ezt remélte.) Jóslatot ennél kegyetlenebbül nem fújt el a szél.

És még sincs más út az üdvösség felé; annak az útnak a folytatására, amelyet az emberi szellem valaha a földi üdvösség irányában kezdett.

Erre sűrűsödnek a jó jelek. Miközben sokan a betű elhanyatlását féltik (főképp az újságtrösztök), az irodalom, hasonlóan a magas tudomány igényéhez, az érzés és az értelem megjelenítésének új módszereit próbálja és fejleszti. De az ő föladatai közt ott van az „átlagos” emberi elmére való hatás is. Az a tömegkommunikáció, amely a démoszt úgy veszi számba, mint mikor ennek még tisztelet és jog járt.

 

Magyar szellemi életünknek, szorosabban szépirodalmunknak tömegkommunikációs helyzetéről nem adhatok összefoglaló képet. Legkevésbé ezek gondolatközlő módszeréről, nyelvezetéről: stílusáról. Nemcsak az én hibámból. Szakács hányivetisége folytán lekozmásodott, csomósra kavart, gyanús illatú ételből – hacsak éhhalál nem kényszerít – legfeljebb egy-két kanállal merítek; főképp, ha ráadásul még a tányér meg az abrosz is gyanús, és a pincér előttem veszi ki hüvelykujját a léből. Ha föltűnés nélkül tehetem, elhagyom a helyiséget is, mégpedig úgy, hogy egyszer s mindenkorra húzom be magam után az ajtót. Oda jutottam, hogy az olvasmányt, amelyből az első kanalak agyamat részesítik efféle émelyben, csendesen félretolom, majd pedig, ha még egy-egy pótmerítés is az előbbieket igazolja, becsukom az egész könyvet, soha ki nem nyitásra ezt is. Hanyag stílus – főleg szándékosan (művészien) hanyag – rejthet még tiszta közlendőt. De mocskos, tudatlan? Előfordulhat, nagy-nagy talánokkal. Enyhén szólva udvariatlannak érzem, hogy az, aki hozzám fordul, engem kényszerít, saját maga helyett, hogy hablatyolásából értelem derengjen napvilágra. Amikor annyi világos: udvarias írásmű vár! Befejezésül tehát csak ezekről szólok.

Huzamosan kézben tartható olvasmányaink világosságát, azaz jó magyarságát illetően szerencsés egészségesedésnek láthatjuk nemcsak jeleit, hanem folyamatát. A nem perzekútori, hanem szép szavú: írói rangú nyelvművelést – Halász Gyula és Kosztolányi mozgalmát – Lőrincze Lajos és gárdája remek összjátékkal országos figyelem és taps közepette szélesítette soha nem remélt hatásúvá, az olvasók körében. Hozzájárult ehhez, hogy értelmiségünk a nyugati nyelvek elsajátításában cserét végzett; a német rovására. A latin nyelveken bajos ködöt kavarni, logorrheával elmét tölteni; az angol évszázadok óta öntisztítással veti ki magából, de mellékmondatonként a szennyet. Egyre több így nálunk is a példa, hogy kritikus, sőt publicista is szépíróságra tör: stílussal is hódít.

Jó tünet ehhez, hogy alakuló nyelvünk egységesült; fél évszázada a vidékiek nem értették a városi argót. Ezt még a bűnözőknek és prostituáltaknak, nem kis részben idegen – Bécs külvárosi – tolvajnyelve táplálta; ma az iskolák, a gyárak, a sporttelepek csak magyarul tudó ifjúságának gyakran igen ötletes szósarjadásai. Az alvilág hajdani zsargonja romlott volt; a mai fiatalságé csak tiszteletlen; az pedig minden újítás és újulás velejárója.

Élő íróink: írni tudóink nyelve? Nem mindennapi társasjátékot kínál. Ki írja a legigényesebben a magyart, de szinte Kazinczy deréktartásával? Déry. Ki hozta Pestre diadallal a Goncourt-ok már-már csipkeverő style poétique-ját? Szabó Pál. S legérzékeltetőbb, a gondolatokat, a leglengetegebbeket is már-már érzékien hódító, továbbadó stiliszta? A puritán Németh; e kettősséggel lett nemzedékében a toll legtüneményesebb kezelője, minőség, mennyiség dolgában egyaránt. Kinek köszönhetjük korunk leglázasítóbb látleleteit? Illés Endre esetenként – mondatonként is – makulátlanra tisztított, nemes-acél eszközeinek. Ki vés egyszerre márványba és agyba? Cs. Szabó. Múltunk műveit ki kommentálta angol számba véve bennünket? Szerb Antal, Halász Gábor – amíg egy nemzedék élő, az erőszakos halál nem szelektál. Kik látták meg még a purifikátorok vaskalapjában a – bőségszarut? Azok, akiknek ösztöne tudta – stílusösztöne –, hogy annál csattanóbb az élc, minél rezdületlenebb arcvonások és minél szigorúbb rendű szavak adják elő: humoristáinknak élő (és holtan is ható) kellően nem értékelt, pedig Esti Kornélnál végzett jelesei. És hogy végül is megszakítsam (befejezés helyett) a példák sorát: kinek udvarában volt (van!) a beszédnek olyan, még értelmes, elmefeszítő etikettje, aminő Orléans-i Károly blois-i udvarában sem? Tamási Áronéban, Farkaslakán. Ki képzeli maga elé – ki eleveníti meg – az olvasót is, mielőtt írni kezd? Vas István, Örkény, Fekete Gyula, Karinthy Ferenc, Csurka, Sánta, Mándy. S emelhetném duplájára is a névsort.

S mi következik mindabból? Fontos kettő. Az első: a stílus, mint minden jóígérő ösztön, azaz hajlam; iskolába fogandó, mert hisz tantárgyként elsajátítható; majd, mint minden jó képesség, állandóan fejleszthető; mert lám, folyton tökéletesíthető, az adottságok fölhasználásával. A második: stílusigényünk a legjobb maligánmérő. Hordónyi mű első öt sorába mártva már pontosan kimutatja az egésznek a szeszfokát. Fölbecsülhetetlen szerszám tehát időnk és agyunk kímélésére, különösen az úgynevezett értekező-kritikai prózánk egy-egy termése vizsgálatánál. E téren bizony a kínált bor leginkább nem a tartalomtól, hanem csak az elmaradt fejtésétől átláthatatlan. Kik nyújtják az esztétikai fejtegetés, sőt a napi kritika világos is, ízes is – másnaposságtól mentes – poharait? Akik az írói gondolkodást is kijárták. Akik tudják, hogy az értekező prózának nemcsak stilisztikai, hanem morális szabályzata is van. Említsem csak a nesztorokat: Komlós Aladárt, Gyergyait. Miért tisztelem őket is, szépen igazmondó követőiket is? Mert pezsdítőnek, jól kezeltnek érzem az igazukat még akkor is, ha nem az én szájam íze szerinti. Rákapatnak a magukéra pusztán a megbízhatóságukkal.

De nem folytatom. Ahogy tollam hegyét nézem, egy könyvre valót eresztenek ebből a legidőszerűbb témából. A XX. század rácáfolt, hogy e nemzetek a nyelvükben élnek. A mienket halál fenyegeti, gyötrelmes haldoklással kívüle. Egy okkal több, hogy ne csüggesztő, hanem fölényes, már-már kihívó tekintet villanjon a szemből, mely állapotát vizsgálja. Szorgalmas szárnyast magot szedni sokan legeltetnek. Stílusa annak van, akinek mondatai fölrepülnek. A gyalogló madarak, ahogy emlékszem, nem énekelnek.

 

 

 

 

Egy este Lukács Györgynél

Indulás előtt még odatelefonáltam: menjek-e valóban? Nem fáradt? Csaknem egy hét telt el, hogy Csoóri, Eörsi útján meghívott: töltsünk együtt – kettesben – egy estét.

Nyolcvanhat éves. Ebben a korban meg sem lehet kísérelni a rák eltávolítását, a tüdőből. Fájdalma nincs, de dolgozni néhány hete már alig tud. Ám kedélye – a legendás exubérance – töretlen. Csak egyre feledékenyebb.

– Tudja, mi a baja?

– Rákényszerítette az orvosokat – mondta Vaséknál néhány napja Déry –; tudomásul is vette, de aztán láthatóan elfeledte.

Mert véletlenül, célzásban sem említi. Évekre szóló tervekkel foglalkoztatja agyát, tanítványainak körét. Mióta tollhoz nem nyúlhat, diktál, hangfölvevőbe.

A napok óta tartó eső ma szünetlen záporra váltott, este meg kitartó felhőszakadásra fokozódott. Lépésben vezettem a városon át a kocsit, homlokomat az ellenző üvegig nyomva; az ablaktörlő csápjai csak pillanatokat teremtettek a kerék elé látnom. A rakpartnak a Duna menti oldalán szálltam ki, s adtam át a kocsit; bőrig áztam, míg átsiettem az úttesten, nyomott hangulatban.

A kistermetűek gyors lépteivel jött elém az előszobában. Fogadott fia, Jánossy Ferenc és Holló Mária társaságában. A változás? Semmi. Csak az arc szinte mészfehér. Ettől mintha több volna rajta az üres bőr, a lebernyeg. De a mosoly ezeknek az új színű lebernyegeknek működtetésével is a régi; hitújítói fölény és diákos hiszékenység vegyülete.

A hosszúkás előszobából közvetlenül nyílik a dolgozó. Az írókarosszékébe ült, én félig szembe vele az asztal végéhez tett székbe, ahová nyilván a kollokváló diákjait, a világ minden részéből jelentkező tisztelőit is telepíti.

Holló Mária behozott egy palack bort, pecséteset, valódi bordeaux-it! A japán követség küldte, vagy közvetítette. Kilométerek tízezrén át valamelyik japán tisztelője ezzel nyújtotta ide a gratulációját legújabb könyvéhez. Műveinek a japán kiadása a legteljesebb.

Ezen itt – egy pesti bérház ötödik emeletén – akaratlanul elmosolyodunk.

Igen: szelíd, megértő, de kételytelen, megingathatatlan mosollyal ő, változatlanul.

Nézzük egymást, némán.

Mint akik már annyi fontosat megbeszéltek egymással.

Miről beszélhetünk még – most, tán utoljára, „kimerítően”, ahogy kívánta? Levélváltásunkról, azaz a nevezetes magyar „sorskérdésekről”? Más jut hirtelen eszembe, „más tárgy”; amit ő már annyiszor érintett befejezés nélkül.

Egy régebbi mondata:

– Sok mindent másképp csinálnék ma; de amiatt sose volt kételyem, hogy azt nem úgy kellett volna csinálnom.

Kivégeztetett egy intézkedéssel hét (vagy tizenhét?) embert. Mint politikai biztos, még az 1919-es forradalomban, a román támadáskor.

Egy-kétszer már súroltuk ezt a – témát. A cselekvő filozófiáét. A pillanatét, amikor a gondolat tettre minősül át, a lelkiismeret teljes nyugalmával. Válasza mindig kételymentes volt, egyformán. Emlékezetem most is csak akörül bizonytalan, hogy hét vagy tizenhét embert lövetett-e főbe.

De vajon filozófusként-e? Németországban élt a kor legemelkedettebb bölcselői és művészei körében; a Varázshegy-nek fogalommá vált egyik filozófusát róla mintázta Thomas Mann. A háború végén tért haza; nem sokkal ezután – 1918–1919 – belépett s fokozatosan mind nagyobb szerepet vitt a magyar kommunista pártban; Kun Béla letartóztatása idején egyik irányítója az illegalitásba szorult mozgalomnak. A proletárdiktatúra a közoktatásügyi népbiztosság élére állította. Nem mint bölcselőt; nem mint az elmélet, hanem a cselekvés emberét. Ilyen minőségében rendelte el a magyar kommün élethalálharcai során azt a csoportos kivégzést – egy meghátráló munkásezred megtizedelését –, amelynek igazolására később mint bölcselő is vissza-visszatért, nem csak velem való beszélgetései során.

A zápor még hatalmasabb szakaszba lépett, az ablakokat verte. Nem lehetett nem odafigyelni, nem odalépni. Ismertem a lakást. A harmadik szobából – tíz éve halott felesége egykori dolgozószobájából – erkély nyílt. Kiléptünk, s mivel fölöttünk is erkély volt, közvetlenül a szabadban, de az esőtől megkímélten nézhettük a rendkívüli vihar tombolását s az ugyancsak rendkívüli képet, melyet az ismerős városrésznek adott. A Duna vize közvetlenül alattunk csillogott, de most az éjszakai neonvilágításban valóban színpadiasan kéken. De kéken-vizesen csillogtak a széles rakpartok is, amitől a folyam mintha kétszerte szélesebb lett volna. Az Erzsébet híd irányában két személyszállító hajó vesztegelt, üresen, de valamennyi lámpájával ragyogva, oly sűrű záporfüggöny alatt, hogy az ember nem is a víz színén, hanem a víz alatt vélte látni őket, mesebeli tengeralattjáróként. A másik oldalon a sziklahegy – amelynek tetejéről a pogány magyarok első nagy hittérítőnket szöges hordóban a Dunába gurították – magasabb volt a szokásosnál, de a víz alatt az is, ívlámpáival szinte a múlt legendavilágából csillogva elő.

Ismét az íróasztalnál voltunk, Jánossy és én a túl gondosan bedugaszolt palack megnyitásával vesződve. Persze hogy az első poharat az ő gyógyulására ittuk ki. Fenékig ő is.

Brueghelról folyt – folytatódott – a szó. Az ebédlőben – a szomszéd szobában – Brueghel két képe, a vadászok hazatérését és az aratók pihenését ábrázoló függ eredeti nagyságban és csaknem tökéletes reprodukcióban. Évekkel ezelőtt érdekes tanulmányt olvastam arról a mi pesti múzeumunkban megmaradt Brueghel-képről, amely Szent János prédikálását ábrázolja. Történelmi érdekességű tanulmányt. A kép rendelésre készült. A rendelő, a magyar Batthyány gróf, titkos protestáns volt, mégpedig olyan szekta tagja, amely a hitelveit János evangéliumából merítette. A körülmény, hogy Szent János igehirdetésének megfestését a nálunk akkor nyilván ismeretlen Brueghelra bízták, amellett bizonyít, hogy maga Brueghel is a szekta titkos tagja volt.

Ennek taglalása közben – ha ugyan nem később – szegte szavam Jánossy azzal: emeld föl a hangod; beszélj erősebben. Kimeríti a figyelés.

A házigazda maga ezt nem hallotta meg. Fölemeltem a hangom, csaknem a kiabálás fokáig. (Ez viszont hamarosan engem merített ki. Nemcsak a hangomat éreztem erőltetettnek, a gondolatokat is.)

Kikerülhetetlen volt, hogy a találkozásnak ne legyen búcsújellege. Aki csak meglátogatta, nem tudhatta, nem utoljára látja-e, nem is a jó barátot, hanem a korszak egyik leghatásosabb filozófusát. Írni már nem, de beszélni még nemcsak tudott, hanem kívánt is. Beszélni, tehát diktálni is. Valamiféle közérdek is bátoríthatta hazai tanítványait, hogy a bánya bedőlése előtt, amit csak lehet, kihordhassanak minden kincset. Magnetofont vezettettek szobájába, minden szavát szalagra vették.

Jó ideje folyt már köztünk a beszélgetés, amikor – meglátva az íróasztalon a hangfölvevő tölcsért – eszembe ötlött: tőlem is megkérdezték, van-e kifogásom ellene, hogy beszélgetésünket megörökítsék. Bár nem vágott természetembe, hogy ilyen alkalom sugárkévéjébe kerüljek, nemet sem mondhattam. De azt hittem, afféle nyilvánosságnak szánt meghitt – azaz egyenesben adott – többes interjúról van szó, aminőt a magyar rádió elég gyakran készített. Megkérdeztem Jánossyt, mikor kezdődik ez a fölvétel, s ki fogja vezetni. „Már folyik is, a belépésed óta” – mondta Jánossy, az íróasztalra állított kis mikrofonra mutatva.

Nem érintett kellemesen az első pillanatban. De aztán nem bántam a szabad, a teljes közvetlenséget. Hogy így kezdtük a beszélgetést; én nem tudva a magnetofonról, ő pedig megfeledkezve róla. Mert aztán így is folytattuk.

Eszerint nem pusztán az emlékezetemre hagyatkozva van módom írásba rögzíteni ezt az estét. Itt van előttem a szöveg, úgy, ahogy a hangfölvevő szalagról lemásolták. Épp csak az említett, túlságosan is magánhasználatra ejtett mondatokat hagyom el azokból a részekből, melyek most az olvasó elé is kerülnek.

 

*

 

Az alkalmi vacsorára várva a kis erkélyen (oldalt a Balatonnal), Z. elmondja a maga utolsó látogatását Gyurinál. (Mióta halott, könnyebben használjuk mi is nevének ezt a bizalmas formáját.) Megjön T., láthatóan a megbízás súlyával: a ravatalnál ő mond búcsúztatót a jó barátok nevében. Aztán az asszonyok arról mondanak találót, amivel (már a kedélyes hideg vacsora közben) én tereltem őrá ismét a szót, hogy: épp azért nem tudom elfogadni a halálát, mert nyolcvanhat évet élt. Megszoktam. Életem része lett (diákkorom óta); a korszak történelmi maradandóságának egyik főoszlopa.

Azokról a 19-es kivégzésekről nemcsak nekem beszélt újra és újra. Csaknem valamennyiőnknek.

Nekik is úgy, mint nekem – apropó nélkül.

Öntudatlanul foglalkoztatta tehát.

– Csakis így lehet – ered meg a szó T.-ból. – Azzal, hogy maga hozta föl, elébe vágott, szavakkal vágott elébe, hogy véletlenül se furdalhassa.

Azaz: kívülről tudná nézni – és kezelni – ezt is? És elmondom, mit felelt ő még 1968 áprilisában arra a kérdésemre, mi a receptje, hogy úgy bírja erővel, kedéllyel – hittel. „Mert nincs belső életem! Mert foglalkozom mindennel, de soha a lelkemmel.” (Franciául mondta, Charaire-ék kedvéért: „Parce que je n’ai pas de vie intérieure! Je m’occupe de tout, mais je ne m’occupe jamais de mon âme.”)

A filozófus számára nincs kibúvó. Gondolataimért, úgy lehet, csak agyam felel, agyam spekulatív része. De cselekedeteimért egész lényem számot ad; a zsigereim, a vérsejtjeim is.

Hány cselekvő – közéletileg is ténykedő – filozófus volt a mi korunkban? Illetve hány közéleti ember bizonyult igazán filozófusnak még a filozófiailag képzettek közt is? S hány nézett szembe önmagával, vállalva a tetteit is?

Ő saját életét is tudta nézni is, kezelni is. Mint volt népbiztost halálos ítélet várja, ha itthon elfogják. Ennek ellenére 1929-ben álnéven, elváltoztatott külsővel hazajött, hónapokig személyesen, a helyszínen vezette az illegális mozgalmat. Nem tőle, hanem akkori társaitól tudom, „vasidegzettel” hajtotta végre önmagával szemben is azt, amit végeznivalónak fölismert; tárgyilagosan, „belső élet” nélkül. Nem foglalkozni lelkünkkel még nem jelenti, hogy nincs lelkünk; hogy nem adjuk meg annak is, ami az övé. Ez csak azt a bizonyos egyensúlyi helyzetet jelenti, amelyről az újkori filozófiában az ontológia, a fenomenológia, az alany és tárgy, a lehető választás címszavak alatt köteteket fogalmaztak össze, többnyire olyanok, akik a valóságos cselekvés helyett végül mindig visszahátráltak az íróasztalhoz. Mert számukra mégiscsak az a tényleges cselekvés tere?

 

 

 

 

 

 

 

 

A felnőttkor akkor kezdődik, amikor az ember párt (vagy hivatást) választ. De úgy, hogy azért már áldozatot is tud hozni, hogy érte felelősséget vállal. Tanácsos különben, hogy mindenki őrizze meg minél tovább a gyermekkori lelkiállapotát, vagyis a játékosságot és a fölvevőképességét. A kérdésre felelve: én nem tudnám megállapítani, hogy mikor lettem felnőtt. Ha mégis válaszolnom kell, azt mondom: talán mikor bennem a közösségi érzés tudatosult, és először hittem, hogy az igazságért harcolni kell. De hogy ez egy tanári feddés vagy valamelyik utcai tüntetés után történt-e, nem tudom. Arra viszont emlékszem; sokáig úgy véltem, akkor következik be ez a pillanat, amikor a saját keresetemből meg tudok élni. De hát rengeteg tizenéves megnyomorított, önmagát eltartó gyerek van a világon, aki mégse felnőtt! Ami viszont bizonyos: gyerek és felnőtt egyaránt csak jó közösségben tud élni. Más ügy az irodalom. Az nem olyan, mint a versenyfutás, hogy valahol, valamikor elszakítják a célszalagot. Ebben a dologban nincs felnőttség, csak az ízlés alakulása van, a műveltségé. Ne higgyék hát a fiatalok, hogy van ilyen pillanat. Az élet kínál persze vizsgát bátorságból, hűségből, önfeláldozásból. Aki ezt a próbát megállja, aki nem árulja el a barátját, nem más kárára érvényesül, az érezheti, hogy némiképp hasonlít példaadó hőseire. S ha a következő vizsgát mégse állja meg? Hány példa van ilyen!… Valamikor felnőtté azt minősítették, aki maga intézte a sorsát. Most jóval húszon felül is sok fiatalember tovább tanul, vagyis a szülei tartják el és a társadalom. Nem felnőtt tehát, s mégis az, csak bonyolultabb talpon kell állnia. Aki tehát nem akarja magát kitartottnak érezni, aki nem akarja magát kitartatni, akinek módja van ingyen élni, de nem kívánja az ingyenélősorsot, teljesítse felnőtt módra azt, ami szüleire és a közre visszahárul.

Németh

Tovább a ladikon

Az öregedés nagy komédiája

A Pokol

Hitében él a nemzet

Közmondások az igazságról

Még egyszer a Düh

A füredi öreg fogorvos

A Petőfi-évforduló: szellemi életünk egyik legnagyobb ünnepe^*

– Úgy gondolom: a magyar szellemi élet hosszú időre visszamenően egyik legnagyobb ünnepére készül most, Petőfi Sándor születésének 150. évfordulójakor. Hogy ki volt Petőfi Sándor, nagyon jól tudjuk: életművét megőrizte az idő. Hogy milyen viszonyba tudunk kerülni Petőfivel, hogy a mai nemzedék miként állja Petőfi tanítását, hogy méltók tudunk-e lenni szelleméhez – ezek azok a kérdések, amelyek engem személy szerint most különösképpen foglalkoztatnak. Mindannyiunk számára fájdalmas, szomorú dolog volna, ha ebből az ünnepségből – ami nagyjából egy esztendeig tart majd – valami hivatalos, lélektelen megemlékezés lenne.

Szellemi területen életem legnagyobb élménye a Petőfi irodalmával, Petőfi költészetével való találkozás volt. Annak idején írtam egy olyan könyvet Petőfi Sándorról, amely szemben állt az addig „érvényes” képpel, amelyet erről a géniuszról kialakítottak. Ez a tény a helyzetemet olyanná alakította később, mintha nekem különleges közöm lenne Petőfihez, több, mint akármelyik kortársamnak. Talán ebből származik, hogy legutóbb többfelől is felkértek: vegyek részt a Petőfi Sándor születésének 150. évfordulóján rendezendő ünnepségeken. Különféle tervek vetődtek fel. A Nemzeti Színház szándéka, hogy előadja azt a filmjátéktervemet, amely korábban Két férfi címmel annak idején megjelent. Föltámadott a tenger címmel készült is ebből egy nem nagy sikerű film (azért volt ez félsiker, mert annak idején csak a felét készítették el, körülbelül addig az időpontig, amíg a magyar forradalom győztesen haladt előre). Már akkor úgy terveztem, hogy ez a film kétrészes lesz, s a második rész Petőfi tragikus szereplését mutatja be az 1848–49-es forradalomban. Szóval ebből az anyagból készül, illetve szeretne készíteni a Nemzeti Színház egy színdarabot, a pontos tervről még nincs világos képem.

A Veszprémi Petőfi Színház biztatására magam is gondolok arra – ha időm és energiám engedi –, hogy talán a jövő évben megírnám Petőfi életének egyik leghősibb korszakát. Nevezetesen azt az időszakot, amikor ő, a jóhiszemű népfi 1848 nyarán hivatalosan is képviselni akarta a népet, vagyis föllépett képviselőnek, és csúfosan megbukott. Valójában tehát azt a vesszőfutást szeretném ábrázolni, amiben saját szülőföldje, a Kiskunság részesítette. Drámailag megrázó epizódja ez Petőfi életének, s így azt hiszem, alkalmas lelki nagyságának bemutatására. Noha úgy bántak vele, amit röviden minősíthetetlennek nevezhetünk, egy pillanatra sem ingott meg a nép iránti becsülésében és szeretetében. Ha ebből drámát tudnék írni, méltónak tekinteném részvételemet az ünnepségsorozatban.

Közvetlenül részt veszek egy fényképalbum létrejöttében, ezt az albumot a Petőfi-emlékbizottság megbízásából Varjas Béláné szerkeszti az én szövegemmel és szövegmagyarázatommal. Az albumban bemutatjuk mindazokat a tárgyakat, épületeket, tájakat, amiket Petőfi saját szemével még látott. Könyvünk címe valószínűleg az lesz, hogy Petőfi tekintetével vagy Petőfi szemén át. Célunk, hogy megmentsük mindazokat a képeket, dokumentumokat, tárgyakat, amelyek a fiatal gyerek Petőfit segítették a magyar nép életének megismerésében. Persze érzékeltetni kívánjuk azt is, hogy ebből a megismerésből miként fejlődött azzá, aki lett. Ha sikerül ezt a könyvet szerencsésen megoldanunk, azt hiszem, egyaránt igen tanulságos lesz, egyszerre igen sokat mond parasztnak, munkásnak, értelmiséginek, vagyis az egész magyar népnek. Valójában fölfedezésszerűen mutatnánk be, hogy milyen volt akkor a tárgyi világ, amelyik Petőfi szellemiségét kialakította.

Ettől a munkától teljesen függetlenül a francia irodalmi élet egyik igen kitűnő orgánuma, a L’Europe című folyóirat a jövő évben Petőfi-különszámot szándékozik kiadni, amelynek bevezető cikkét rám bízták. A számnak az volna a feladata, hogy végre hitelesen, s amennyire lehet, teljes egészében mutassa be a külföldieknek is Petőfi alakját. Kétségtelen: Petőfi az a magyar költő, aki legismertebb hazánk határain túl is. Ám jórészt csak nevét ismerik – munkássága, személyiségének igazi mivolta még máig sem hitelesen ábrázolt. A francia írószövetség Párisban szintén Petőfi-ünnepséget szándékozik rendezni, s ez igen kedvező alkalom lesz arra, hogy a francia írók legkitűnőbbjei előtt ismertethessük Petőfi jelentőségét és költészetének nagyságát.

A Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársainak tanulmányaiból kiad egy emlékkönyvet, s ennek előszavát rám bízták, ezt már meg is írtam. Ez a kötet Petőfi Sándornak az irodalomtörténet által ábrázolható működését fejezi ki.

A Petőfi-évforduló kitűnő alkalom a nagyszerű költő igazi arculatának, munkásságának bemutatására a szomszédos baráti országokban is. Petőfi és forradalmártársai az európai haladást szolgálták. Igazi gondolatainak megmutatása szellemi érintkezésünk újabb láncszeme lehet.

Vallomástöredékek Petőfiről^*

„Orgazdának érezheti magát, aki csak verseinek »szépségét« élvezi, és elzárkózik a bennük rejlő parancstól. Annak teljesítésével válthatunk csak jogot, hogy hívének mondjuk magunkat; csak azok befogadásával, a szépség mellett a szellem átérzésével érthetjük igazán költeményeit is. Ez a követelménye és ismérve: ez a követelmény az ismérve a nagy költészetnek.”

 

*

 

Harminc-egynéhány éves voltam, amikor ezeket a sorokat leírtam, Petőfi-könyvem bevezetőjének zárópasszusaként. Most, több mint három évtized távolából újra átgondolom, mi is késztetett, mi adta az indítékot, hogy Petőfi Sándor oly jól ismert életét újra papírra vessem, megfogalmazzam. Mikor ismertem meg őt? Meddig volt befolyással rám? Nemcsak rám, hanem azt hiszem, minden emberre, aki a magyar szellemi közösségnek a tagja. Mindnyájunknak van egy boldog gyermekkori időszakunk, amikor olvasmányainknak nem jegyezzük meg a szerzőjét, hanem csak a címét. Még ősibb (hálátlanabb és boldogabb) korszakunk az, amidőn a könyvek címe sem ragad meg fejünkben, hanem csak a tartalmuk, a meséjük, a tanulságuk, a hangulatuk. Petőfi műveivel én, mint mindenki, akinek a magyar anyanyelv közvetíti a műveltséget, ezen az ősi fokon kezdtem az ismerkedést. János vitéz nevét előbb hallottam, mint az övét. Pató Pál urat és a többi hőst, akit beiktatott a magyar zsánerfigurák sorába, előbb láttam magam előtt, mint az ő figuráját. De azért az ő nevét is elég hamar megismertem, ahogyan elmondódik éppen a Puszták népé-nek egy passzusában. Merő véletlenként abban a községben születtem – ugyan nem abban a községben, hanem ahhoz a községhez tartozó egyik pusztán –, ahol ő diákként nevelődött, s amelyet ő igen sokszor emlegetett is életében – Sárszentlőrincen.

 

*

 

Beérkezni – arriver – a franciák szerint egy irodalomba azt jelenti, amikor valaki már magától értetődően benne van az ismert írók sorában. Nálunk van az írói rangnak egy ennél magasabb foka. Írónak tulajdonképpen azt érezzük, aki nem az irodalmi tudatunkban, hanem a nemzeti tudatunkban van bent. Petőfire valamennyien nemcsak mint költőre emlékezünk, hanem mint arra az emberre, aki képviselte valahogyan a magyar mivoltot egész szellemi életünkben. Így láttam én is sokáig Petőfi alakját; így örököltem meg a tudatát annak, hogy van nekünk egy Petőfi Sándorunk. Meg kell vallanom, hogy ez nem szolgált mindig az ő alaposabb megismerésére. Amiről általában folyton hallunk, arra nem vagyunk kíváncsiak. Vessük csak azt a problémát föl, hogy akivel legtöbbet érintkezünk életünk során, a szüleinknek a jellemvonását, nagyon későn tudjuk tisztázni magunkban; azért, mert elfogadtuk, hogy ők az életünknek a részei. Így vagyunk nagyjából Petőfivel is. Ahogy elfogadjuk, hogy egy népdal vagy egy népmese rögtön kincsekkel ajándékoz meg bennünket, úgy fogadjuk el már lassanként Petőfi Sándornak a műveit. Majdnem természeti jelenség: egy embernek az óriási munkája, a rendkívüli nagy képességei. Arany Jánosról járja az az anekdota, hogy amikor a Toldi-val olyan országos sikere volt, amely a népet vezette be szintén az irodalomba, maga kíváncsi lett, hogy mit szól ehhez a nép maga. És a kinyomtatott Toldi-nak egy példányát állítólag odaadta a szomszédjukban működő kocsislegénynek. Az elvitte, látszólag olvasgatta is, mert – ahogyan az anekdota mondja – estelente világosság volt az istállóban; de nem nyilatkozott Aranynak az olvasmányról. Aranyban végül is megszólalt az írói hiúság, és maga ment megkérdezni a kocsistól: Elolvasta? – Azt mondja az: – Igen, elolvastam. – És mit szól hozzá? – Hát nagyjából én is így írtam volna meg – mondja a kocsis… Arany ezt nagyon helyesen, rögtön a legnagyobb dicséretnek vette; hogy olyan közel tudott jutni a nép nyelvéhez. A nép egy fia természetes vagyonának érezte rögtön azt, ami óriási művészi teljesítmény volt. Így vagyunk mindnyájan Petőfi műveivel. A Talpra magyar!-t – hát persze, én is pontosan úgy írtam volna meg, ugye? Esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk! Tanulságos elolvasni, hogy Vörösmarty hogyan nyilatkozott az Alföldről. Említi levelezésében (már magam sem tudom, hol): látta a Tiszát! Unalmas, sáros kis folyócska; majdnem pocsolyának nézi; az egész Alföld kietlen, kiégett; a Dunántúlhoz képest sivár, elviselhetetlen terület. És mostan, amióta Petőfi megírta Az Alföld-et, olyan realista látással, amivel Gogol vagy a nagy francia realisták, a Flaubert-ek ábrázoltak, az ő hatalmas és zseniális erőfeszítését – ismétlem – mi nem látjuk eléggé.

 

*

 

Nyári napnak alkonyulatánál, megállék a kanyargó Tiszánál – hát lehet ezt másképp mondani? Hát persze, az ember arra gondol, hogy hányan próbálták ezt kimondani őelőtte, és milyen kopogó, fahangú, irodalmiatlan szöveget nyújtottak. Őnéki ez a hatalmas shakespeare-i teljesítménye, ez esett ki tulajdonképpen a mi tudatunkból. Elfogadjuk, mint közéletünknek, nemzeti tudatunknak egy óriási alakját, anélkül, hogy újra s újra fölbontanánk, hogy hogy is vált ez az alak ilyen óriásivá. Én azok közé az írók közé tartozom, akik saját művüket is nagyon reálisan és kritikusan tudják látni. Természetesen igen örültem, elégtétellel vettem tudomásul, hogy a Petőfiről írt könyvem ilyen hatást tett már annak idején is; 1936-ban jelenhetett meg, a magyar szellemi életnek egy elég sötét korszakában. A magam érdemét mégis kisebbítenem kell, mert az nem az én magatartásom volt, ahogy én Petőfiről ottan írtam. Helyére kellett tenni egyrészt a művészt, hogy milyen nagy volt teremtőnek is; másrészt a közéleti embert. A mi nemzedékünk nagyjából már úgy látta Petőfit, ahogyan én láttam. Mosolyogtunk a nagy Petőfi-ábrázolásokon, kinevettük a szobrot, ahogy két ujjal éppen esküszik díszmagyarban, ha jól emlékszem. Ady híres tanulmánya óta, Horváth Jánosnak a kitűnő könyve óta világosan állt a mi nemzedékünk előtt Petőfinek az alakja – hogy milyen lehetett ő valójában. Tehát én csak ezt a levegőben már meglevő tudatot fogalmaztam meg mondjuk olyan formában, amit a közönség azután elfogadott. Könyvem hitelesebbé tett egy reális Petőfi-arcot. De azt nem nekem kellett kinyomoznom. Aki például ismerte Szabó Ervinnek a kiváló könyvét – amely akkor még csak Bécsben jelent meg, a 48-as társadalmi harcokról –, az már nagyjából föl tudta magának vázolni, hogy milyen lehetett Petőfi. Nagyon jól tudjuk, hogy Petőfit kinevették 48-ban a maga szélsőséges elveivel, propozícióival. Ki akarta kiáltani a köztársaságot 48 nyarán! „Messianisztikusan” hitt a forradalomnak a bekövetkeztében: de ugyanezt a magyar kormány csak 49-ben fogadta el helyesnek. Mi innen visszanézve pedig azt mondjuk, ez lett volna az egyedüli út: vagy mindent, vagy semmit. (Ha egyszer elindult az akkori magyarság, igen helyesen és elkerülhetetlenül egy úton, Kossuthéknak az útján, ezt Petőfi világosan megérezte, hogy csak így kell csinálni.) A könyvemnek keletkezése különben roppant köznapi. Addig tisztviselő voltam, elbocsátottak az állásomból; kiszámítottam magamban, hogy ha visszamegyek a tanyára, és ott évente megírok egy könyvet, akkor megkeresek annyit, mint ami ott, azon a tanyán, roppant egyszerű körülmények között, de tökéletes szellemi függetlenségben, szükséges. Erről beszéltem Szabó Lőrinccel is, aki akkor az Est-lapok-nál volt. Az Est-lapok vállalata kiadott valami jutalomkönyvet az előfizetőknek: Szabó Lőrinc proponálta – tekintve, hogy akkoriban az életrajzi regények elég divatosak voltak –, hogy ilyet írassanak velem Petőfiről. Le is mentem Gyántra, Ozora mellé, pontosan annyi forrásmunkával, amennyi egy irattáskába belefér. Hát így ültem én le ebbe a pusztába megírni ezt a könyvet. Amikor megírtam, megmutattam Szabó Lőrincnek; jó véleménye volt róla. Nézd, egy kicsit bajos lesz, mert az Est-lapok nem pontosan ezt a véleményt táplálják, amit te. Valóban visszautasították. Azonközben megmutattam Babitsnak is és Gellért Oszkárnak; ők azt mondták, akkor ki fogja adni a Nyugat. De hát fölmerült az, hogy nem kobozzák-e esetleg el? Át kellett ismét néznem, hogy hol vannak olyan pontok, amik a könyv megjelenhetőségét veszélyeztetik. Így jelent meg, azt kell mondanom, szerencsés időben; előző évben jelent meg ugyanis a Puszták népe; ez igen erős támadásokat hozott a fejemre, szinte a köztudatban volt, hogy amihez hozzányúlok, abban valami keményebb szókimondás is lehet; a könyvet tehát várakozás előzte meg, és ennek a várakozásnak, úgy látszik, meg is felelt. Petőfi egyszerű verseivel engem is meghódított, mint mindnyájunkat. Ahogyan eszmélődni kezdtem, akkor döbbentem rá arra a merész útra, amit ez a közvetlen, egyszerű, bájos költő számomra kínált. Magam is nagyon jól tudom, hogy mikor gimnáziumban megtanultuk a királyszeretetet, a király becsületét, megbecsülését, ezzel volt tele az egész ország. Aztán az ember Petőfi műveit lapozta, és egyszer csak arra bukkant, hogy Akasszátok föl a királyokat! A szívem már nyitott volt, mindnyájunk szíve nyitva volt Petőfire, hogy amit ez az ember mond, az igaz, az nekem való. Tehát amikor olyat mondott – változatlan elevenséggel –, ami ellentétben állt azzal, amit máshonnan hallottam, és választanom kellett: kinek van igaza? A hittantanárnak vagy a március 15-én is még szónokló önképzőköri tanárelnöknek, aki azt mondta, hogy a nemesség önként mondott le a jogáról, és becsüljünk meg ma is mindenkit, aki fölöttünk áll, mert a jogunkat úgy nyertük, hogy lemondtak erről uraink; vagy pedig neki higgyek, ennek a kemény hangú és igen erőszakos véleményű embernek? Hát természetesen – mivel ez volt hozzám közelebb – Petőfinek hittem.

Mi tökéletesen véljük ismerni Petőfit, de a saját kora nem ismerte föl a társadalmi-politikai erejét. Már Eötvös, a báró, igen nemesen és nagyon mélyrehatóan meghajtotta a szellemi élet lobogóját Petőfi előtt, de senki nem látta a kortársai közül, hogy ki is ez az ember. Mire lehetne ezt fölhasználni, ezt a hatalmas gyújtóerőt. Kivéve egy embert, azt, aki egy sorát nem olvashatta Petőfinek. A lengyel származású Bem, aki kitűnő politikus is volt, nemcsak kitűnő hadvezér; rögtön fölismerte, hogy ki lehet ez a Petőfi Sándor, és működtetni tudta az ő költői erejét közvetlenül, azaz a társadalmi harcokban, a hadszíntéren folyó harcokban is. És Petőfi boldogan ment el – hogy ezt a modern kifejezést mondjuk – propagandistájává Bemnek. Itt megint egy félreértést kell eloszlatnom. A művészek szívesen és boldogan dolgoznak rendelésre. Ehhez azonban három dolog kell: hogy egyetértsenek azzal, aki rendel, azzal, aki számára megy a rendelés és a saját lelkiismeretükkel. Ez a ritka eset volt Petőfi és Bem viszonyában, hogy Petőfi tökéletesen azonosította magát Bem hadicéljaival, a társadalmi gondolataival – tudjuk, hogy Bem azért nyerte meg az erdélyi hadjáratot, mert rögtön fölismerte a nemzetiségi problémát és a parasztság követeléseit. Tehát Petőfinek és Bemnek az együttdolgozása ideális együttdolgozása a szellem és a tett emberének.

 

*

 

Petőfi élete tele van tragikus kanyarokkal, összeütközésekkel. Legtragikusabb összeütközése azonban a valósággal mégis az, amikor képviselőnek föllépett. Szellemileg a legnagyobb összeszikrázása az ő akaratának a valósággal kétségtelenül a képviselői megbukása. Az ország véleménye majdnem egy századig az volt, hogy íme, Petőfi tévútra tért akkor, amikor a népet meg akarta közelíteni. Tehát a szellem emberének nem kell közvetlenül érintkeznie a néppel, mert ott csak csalódás várja; az alacsony tömeg, az értelmetlen plebs, vagy ahogy abban az időben mondták, a hírhedt popule részéről. Hogy lehet az, hogy ez az ember nem Coriolanusként viselkedik, hanem a meghurcoltatása után éppolyan emelt fővel vallja néppártinak magát, ahogyan ez után az eset után az ő hívei sem voltak néppártiak. Én, amikor kedves fölszólítást kaptam, hogy nem írnék-e Petőfiről színdarabot, erre a momentumra gondoltam, erről beszéltem már a veszprémi színház dramaturgjával is, hogy hogy lehetne ebben az össze-összeütközésben ábrázolni Petőfinek éppen a néphez való hűségét? A darab nagyon kezdetleges formában van ebben a pillanatban, azt sem tudom, hogy meg tudom-e valóban csinálni, de a legtanulságosabb drámák egyike lehetne. És az ő hűségét – hogy ennek ellenére is a nép útján maradt meg – abban látom megmagyarázva, hogy a szellem embere változatlanul fölismeri még a nép rossz magatartásában is a népnek az igazát. Igen bonyolult drámai kibontás lenne, hogyha ez sikerül, de mondom, a feladatot látom csak még és nem a megoldásnak a lehetőségeit.

 

*

 

Nem lebecsülendő kockázat, hogyha egy zseniális költői tehetség rendkívüli jellemmel társul. Nem kívánhatjuk azt, hogy minden nagy költő nagy ember is legyen. De ha ilyen mégis megtörténik – hogy valaki kitűnő, rendkívül nagy költő és rendkívüli ember is –, ez példát sugároz, vagyis azt hagyja ránk, hogy ha magunkba fogadjuk mint művészt ezt az embert, akkor magunkba kell fogadnunk mint jellemet is. Petőfinek a példája félelmetes, és azt lehet mondani, hogy majdnem követhetetlen. Volt valami törvényszerűség abban, hogy az őszinteség, a szókimondás és a magával való azonosulás lépcsein hogy jutott ő a csatatérre és a tömegsírba. A XIX. század az ő korában kezdte a költői mondandó tartozékának tekinteni az őszinteséget. Vagyis: hogy a költő mindig azt mondja, amit ő magában érez, azaz percenként kitárja az egész lelkületét. Petőfi ezt csinálta. Ezt tudta csinálni huszonhat éves koráig; ő maga is leírta: mondhatják rám, hogy nem voltam jó költő, de hogy jellemes ember voltam, vagyis igazi republikánus, vagyis igazi forradalmár, vagyis igazi társadalomjavító, azt nem fogja tőlem megtagadni az utókor. Így is lett. Szigorúan, konzekvensen, nem volt hajlandó a közéleti dolgokban hazudni, megmondta mindig keményen a véleményét. Ezzel rengeteg embert megsértett, rengeteg emberrel ellentétbe került, az élete egyre jobban, mint a sarokba szorított vadé; de onnan is még mindig a saját igazát mondja, és végül megy az utolsó küzdők sorába Bemhez – és megint, ismét mondom –, a tömegsír veszélyébe, amibe aztán a végzet bele is sodorta. Ennek ellenére, ennek az óriási követelménynek ellenére is csak azt tudom mondani, hogy nincs jogunk és nincs módunk eltávolítani Petőfi költői zsenialitásától a jellembeli zsenialitását. Vagyis tiszta embernek kell lenni, akkor vagyunk magunkkal békében, hogyha kimondjuk mindig az igazunkat; ez volt az ő vezérszólama: magammal akarok békében élni. Ezt mondhatjuk mi is: ha követni akarjuk, ha magunkba fogadjuk az ő költői értékeit és ajándékát, fogadjuk magunkba ezt az óriási erkölcsi követelményt is: hogy tudva, mit kíván az emberi mivoltunk, s hogyan kell viselkedni az életben a tisztességes, a jellemes embernek, saját magunkkal akarjunk békében élni. Úgy, hogy a bátorság, a szókimondás, a közösség iránti érzületnek a követése legyen a fő erkölcsi követelményünk.

(Rádiónyilatkozat)