1943

Január 16.

Mindennek megvan az ára, ennek a „kiegyenlítő” természetnek is, amely oly „harmonikusan” egyesíti bennem a „népi eredetű magyart” a „latin műveltségű” nyugatival. A harmónia önmardosás, szégyen s kétely sorozatból szövődik oly egységessé. Béke! azt sose ismertem. Napokig oly lelkülettel éltem, mint mikor még a Szent Lajos szigetén, aztán egyszerre elfogott a pironkodás amiatt, hogy így meg tudtam feledkezni hazámról. Kiengesztelésül a lélek most a hazában élt, míg megint csak nem lepte meg a gyötrődés: így elárulod hajdani estjeidet a szellős quai Bourbonon s a rue de la Harpe zsúfolt purgatóriumában? Mint a kerékpár nyomóján a két talp, ilyen egymást kiegészítő föl-le zuhanásokkal haladtam.

 

 

Február 2.

Ami könnyen támadható, az még nagyon igaz lehet. Sőt. A rokonszenves, az igazán bátor igazságok legtöbbször ezt a köntöst öltik.

A jóhiszemű figyelőt Németh László műveiben ez a könnyen támadhatóság ejti meg.

 

 

Február 8.

Hogy védhetném meg E.-t? Ez a gondom. Hétfőről hétfőre végigvág rajtam (a Virradat című lapban), a legnagyobb kínt azzal okozva: mit találjak ki azok előtt, akik az én megtámadtatásom ürügyén esnének rá? Félszeg érzés; a helyzet is az. Nem szeretném, ha holmi keresztényi érzelgősségben marasztalódnék el. Félszeg érzés, de nem ismeretlen; olyankor volt részem benne, amikor idegenek előtt egyszerűbb („népibb”) ismerőseim vagy rokonaim olyan meghittebb mozdulatot, szót, vagy pláne hangot engedtek szabadjára, amely miatt tudtam, hogy azok az idegenek illetleneknek tartják, azaz lenézik őket. Nem a kereszténység beszél belőlem, nem is a vonzalom, a különös személy szerinti nagyrabecsülés sem. Csupán az, ami a szegényekhez, az elnyomottakhoz, a néphez fűz. Mert a nép – azok számára, akik felülről nézik – ilyen.

Ilyen is. Mivel nyugtathatnám meg? Nem szállhatok szembe vele, mert azon a téren, ahová vívásra szólogat, fegyverem véletlenül oly döntő (ő román származású, én véletlenül színmagyar), hogy magára adó férfi ilyen fegyvert nem használ.

 

 

Február 11.

Este – lelkiismeret-furdalással, hogy semmit sem dolgozom – arra gondolok: van aki hajnalban kél, s akkor dolgozik. Olyankor még az én fejem is pihent és tiszta volna. Ma reggel hajnalban ébredek, s gyönyörűen végiggondolom egy regény szerkezetét, hangulatát, hangját; sajnos rögtön ki is élvezem úgy, hogy a megírásra már nem marad „gyönyörszomj”. Csak emlékeztetőül:

Egy munkáslány (Orosz Anna?) s egy forradalmár, lusta, rendszertelen diák története Párizsban. (Pontosan mehet úgy, ahogy Annát ismertem.) Elszakadás. A forradalmár itthon újságíró lesz, polgárrá válik, „lezüllik” (Szegi?). Néha ki-kimegy Párizsba, szinte hörpöl a forrásból egy kis tisztaságot, emelkedettséget, s elhiteti ott a lány tükrében, hogy mégis valaki… Közben a lány története (úgy, ahogy Anna elmondta: Tarr, a bolgár diák: elesik Spanyolországban; a francia férj; Anna egyszerűsége, képtelensége a hazugságra s tettetésre).

Mondom, teljesen végigéltem, a szegényes és megindító jellemek érzéseit is – az emberi nyomorúság a tárgy –, a baj az volt, hogy tán nagyon is éreztem a hangulatot: Charles Louis-Philippe? Erre abbahagytam.

Ma úgy járok a városban – egy kicsit megtisztítva „katharzissal”, mintha egy szép regényt olvastam volna. Milyen szép volt a jelenet a rue de la Sorbonne-i szállodai szobában! […]

 

Belső ügy

Február 12.

A Magyar Csillag belső ügyére kérem az olvasó türelmét, közben elvétve a magaméra. Fel kell adnom a szerkesztést, ennek okairól adok számot. Lényegében röviden végezhetek vele.

Akik kezdettől fogva figyelték a folyóirat működését, akikkel ismeretlenül is mintegy családi együttesben tudtam magam, azokhoz szólok, az ilyen együtteshez illő közvetlenséggel, vagyis most sem a szerkesztő és előfizető viszonyának hangján. Inkább az írót engedném beszélni, aki – sok más tapasztalata után – íme most is elmondja néhány észrevételét, viselt dolgát. Ez ment fel a miniszterek menesztését köntörfalazó mondatok merevségétől, attól a kormányválság-stílustól, amely oly humorosan hat, valahányszor indokolatlan.

Véletlenül beteg is vagyok – az orvosi vizsga alól csak azért búvok, mert érzem mögötte az újabb kéthónapi fekvést –, de nem ezért köszönök le. Hanem azért, mert célomat nem értem el, s hazugság volna oly lobogót tartanom, amelyben én sem reménykedek.

Ez a cél röviden – ahogy kezdettől unalomig fogva ismételtük – az irodalmi orvtámadások megszüntetése s a szellemi függetlenség biztosítása volt. Az értékek összefogása egy szabad és tiszta fórumon. Nos, be kell látnom, az összebékítéssel nem csitítottam, hanem csak ingereltem a jellemeket. A táborba hívás eredménye az lett, hogy – azok is egymásnak estek, akiket addig a kölcsönös ismeretlenség békében tartott.

Ezzel már kelhetnék s mehetnék is. Azzal azonban amit e másfél év alatt végeztem, közügyet véltem szolgálni. Hozzá tartozik még ehhez a szolgálathoz, hogy elköszönés előtt tisztességes cseléd módjára a gazda s utód jelenlétében is elmondjam, mit végeztem: ez bocsásson el, korholással vagy kézfogással, az okuljon a példából.

Körülbelül hatvan-hetven levelet írtam akkor, amikor a Magyar Csillag megindult. Akiknek írtam, azok nagy részével később beszéltem is. Elsősorban azoknak az íróknak írtam, akik az utóbbi évek folyamán erre vagy arra eltávolodtak a régi Nyugat-tól.

Míg Babits élt, érthető volt, sőt indokolt lehetett a szűkebb kör: Babits volt a feje. Érthető lett volna akár az is, hogy a folyóirat csak az ő műterme vagy műhelye legyen. Az volt a Kelet Népe is Móricz körül. Mindketten elég nagy mesterek voltak abban az értelemben is, hogy iskolát csináltak. A mester halálával az ilyen iskolák szektává vagy szellemi cinkostársasággá változnak, klikké.

Bevallom, egy George-szerű irodalmi vallási gyülekezet megfordult a fejemben: Babits elég nagy volt hozzá, hajlamom a csöndesség felé vitt. Épp csak az ország volt kicsi, és csak a feladat volt más. Becsületesen a nehezebb utat kellett választanom, kimenni a nyílt vízre s ismét egy révbe összegyűjteni mindazokat, akiket a vihar – a politika s a szenvedély – elsodort. Mindenki, aki ismerte az ország helyzetét, s idegzetével megérezte a még több szenvedéllyel s bomlással fenyegető jövőt, ezt tette volna a helyemben.

Akivel beszéltem, helyeselte is a tervet mindenki.

Azt hiszem, Babitsnak sem lett volna ellenvetése. Utolsó pillanatáig nem sejtette, hogy a halál előtt áll, így a lapról nem rendelkezett. Az örökség szinte kötelező elfogadását Schöpflinék azzal tették más egyeben kívül indokolttá, hogy Mihály betegsége alatt is rám bízta a lap szerkesztését. Sőt még munkaképes korában engem vont, nem minden nógatás nélkül, maga mellé társszerkesztőnek, amikor Kosztolányi halálával ez a hely a címlapon megürült. Ismerte gondolataimat; ha eddig csak szavaimból ismerte volna, akkor magatartásomból is megismerhette. Én erre, mint különben életem úgynevezett nagy kanyarjaira, alig emlékeztem.

Az ember legjobb tanúi azok, akik a neheztelés lapos tekintetével nézik lépteit, néznek vissza a múlt közös jeleneteibe. Közvetve B. L. szavaiból érkezik most hozzám az emlékeztető, hogy hátráltam akkor, Kosztolányi halála után a segédszerkesztéstől, s mily érzékenyen érinthette Mihályt, amikor a rábeszélés egyik nagyobb jelenetében – melyben ő és Schöpflin is szereplő volt – azt mondtam, hogy a tisztséget egyenes lélekkel csak úgy vállalhatom, ha előbb megbeszélem Válasz-beli barátaimmal, s szinte beleegyezésüket nyerem, mert látszatra sem akarok két gyékényen árulni.

(Megbeszéltem? Erre sem emlékszem. Egyéni ügyemben nem szoktam mást megkérdeni. Csak arra a csípős szelű alkonyra emlékszem, amelyben Németh Lászlót felkísértem a farkasréti végállomáshoz, s elmondtam neki dilemmámat: Babits méltán személyes sértésnek veszi, ha azt, amit ő baráti jelnek s megtiszteltetésnek szán, én politikai vagy „irodalompolitikai” okból elutasítom. „A folyóirat már nem fontos, az alkotásba kell menteni azt, amit a harcban elvesztettünk” – mondta Németh.)

(Közbevetett gondolat: a kor – taglóval faragva – kialakít, mintegy tömegfogyasztásra két-három szellemi vagy erkölcsi határkövet, s felháborító dölyffel elvárja, hogy ha nem akarok „ingatag” lenni, egyikhez szívvel-lélekkel álljak oda én is, aki nem két, hanem kétezer lehetőséget is látok; szentségtörést rettegő babonával megtiltaná, hogy a magam képére faragjak bálványt.)

Hogy miért illik ide mindez, később fog megvilágolni.

A légkörről, amelyben a munkámat kellett végeznem, a Babits-emlékkönyv hozta az első hírt. Az ilyen emlékkönyv hódolat; anyagát Babits tisztelőitől s kortársaitól kértem. Az új kritikai gárda, amely a magyarság érdekével szűrt, már a könyv olvasása előtt is azt olvasta meg, ki a munkatársak közt a zsidó. A Magyar Út, a Magyar Élet az újonnan termett Pesti Futárok-kal versenyben mívelte a „leleplezést”. Zsidó lett a 48-as hadvezér unokája, zsidó az aradi vértanú leszármazottja; látni való volt, hogy e magyarságerősítő csoportot különös módon az tenné boldoggá, ha magáról Babitsról is kisüthetné, hogy zsidó, ha minél több értéket kitaszíthatna a magyarságból. Meghökkentem. Én ezzel a csoporttal is együtt akartam dolgozni. Az eredmény az lett, hogy a bántalom most kezdett csak igazán ömleni. Hétszámra olvashattuk a szellemes zsidócsillag, szovjetcsillag játékot a lap címe körül (amely mellesleg azért született, mert ha ez nem, akkor Tárogató vagy Harsona lett volna a cím). A lapengedélyhez a szokásosnál is mélyebbről kellett az ősöket előszólogatni. Körülményes magyarázatokkal igyekeztem az isten háta mögötti puszták parókiáit az elporladt juhászok nyomára igazítani. Köszönjük – jött postafordultával a bizonyítvány –, ebből az utóbbi időben már a harmadik példányt állítjuk ki. Körülnéztem; igazán ekkor kezdett sejtelmem alakulni, hova is álltam föl.

A sok egységesítéssel, bevallom, volt irodalmon túli célom is: a szellem és a munka egységesítése e kétféle „értéktermelők” összekapcsolása. A magyarosság védelmezőitől a nép, a parasztság íróinak jelentkezését reméltem. Ezek élén állhatott volna Erdélyi és Sinka. Ma bármennyire a forró zsír – és víz összesistergését idézi: az én fejemben békésen melléjük szegődtek a hajdani Szép Szó-írócsoportból a városi dolgozók komoly megszólaltatói. A Szép Szó megszűnt, munkatársai szócső nélkül maradtak. Lovagias kötelességemnek éreztem, hogy az elsők sorában épp annak a folyóiratnak szerkesztőjét hívjam együttműködésre, amely pályafutásom legélesebb bírálója volt. Kit hívtam még? A katolikusok éppúgy megkapták az invitációt a képzeletbeli kerek asztalhoz, akár az a néhány vidéken fuldokló tehetség, akinek fel-felemelődő fejét számon tartottam. Gelléri és Pap Károly éppúgy sereg nevében szólhatott annál az asztalnál, akár Kodolányi vagy Márai. Zsebemben már kész volt a lista, hogy kikkel kell beszélnem, ha lemegyek Erdélybe. Felesleges minden rezzenetet felidéznem. Csak még egyet; ezt is különösen fontosnak tartottam.

Ez a dolgozók másik nagy rétegének, a munkásságnak írói megszólaltatása volt. Ismertem ezt a némán feszülő tengert: diákkorom a munkáskörökben tanító és harcoló diák esztendei voltak. A tenger, mióta Bethlenék megkorbácsolták, csak két embert küldött fel mélységéből: Kassákot és József Attilát. Az egyik halott volt, a másik elmaratta magát onnan, ahova sorsa állította. A munkásság lapja ekkoriban azt tudatta olvasóival rólam: minden soromat a banktőke zsoldjára írom. Megírva, hogy az ügyet elteszem arra az időre, mikor az ember nyilait nem sodorja félre a szél, megkértem a szerkesztőt, ha egy elfojtott tehetséget lát, küldje hozzám. Volt tervem a „falukutatás” után oly esedékes „városkutatás” megindítására is. Egy egész délelőtt fejtegette azt a főszerkesztő kiküldöttségével. Megbeszéltük a munkásírókkal való értekezletet. Ezt beszéltem meg azzal a négy-öt munkásíróval, vagy munkáspárti íróval, aki később külön-külön felkeresett.

Nem lepődtem meg különösen, amikor a jobboldali csatártüzek után az első keményebb ütés és ügyesebb gáncs épp a munkásság lapjától érte a vállalkozást. De hadd szúrok még ide valamit.

Gondolom, az olvasó nem öregasszony-kesergést hall ki ezekből a sorokból. Én inkább a leszerelt katona hangját szánom nekik, amint a pinceszeren a présház előtt cigarettáját pöccingetve meséli el, hogy mi is esett ott fenn Pesten.

A vállalkozás elgáncsolásában – Szabó Dezső nyelvével – én csak a megrúgandó boka lehettem: nem tolom fel a támadások méltó okával sem magam. Csak az ürügyet adtam, s abban sosincs hiány.

Tudtam (Babits példájából), hogy dolgom igazánból a falu közepére állított vogul fabálványé lesz, aki azért áll ott mindenki keze ügyében, hogy legyen kit gyorsan leköpni s megkorbácsolni szárazság, árvíz vagy akár csak a feleség meglepésének idején. Inkább villámhárítónak készültem, mint kormánylapátnak, irodalmunk bárkájának farán. Tudtam, mi sűrűsödik szellemi életünkben. Valóban hónapszámra nem nyithattam fel irodalmunknak úgynevezett harcos folyóiratait, hogy egy-egy ne vágott volna a szemem közé. Engem a szülői, vagy meg inkább a nagyszülői háznál a szegények méltóságára: fölényére neveltek; a vicsorgó kutyákra sem volt szabad visszanéznem. A porladó juhász nagyatyák emlékének áldozva látszólag derűs arccal álltam a rohamot. Nem hiszem, hogy Nyisztor Györgytől, Szíj Bálinttól el Matolcsy Mátyásig, át a különböző Árgusok, Taglók, Súgók és Nomádok raján valaki kihagyott volna. Ezt onnan tudom, mert kezdetben egy dobozt tartottam jellemzéseim összegyűjtésére. Sajnos gyorsan kellett üríteni, mint egy villamosmegállói papírkosarat, s így abbahagytam a gyűjtést. Annyi támadás ért, hogy már támadóim sem tartották fejben.

Nyilván hovatovább hagyományossá vált mosolyom is hozzájárult az ebből következett néhány félreértéshez. Két becsületsértés-zuhatag között olyanok nyájas mosolyát s baráti kézfogását kellett viszonoznom, akiknek az otthoni erkölcsök szerint – ahol a jó hír kínos tisztán tartására is ráneveltek – jobbról-balról egy-egy csattanó pofont kellett volna adnom. Ez azonban – hogy mégse moccantam, hanem változatlan mosolyom fedezete alatt épp csak nyeltem egyet – már máshova, gyomorfekélyem történetének lapjaira tartozik.

Régi Nyugat-örökség volt, hogy a dolgozótársak hétfőnként összegyűltek a teendők megbeszélésére. A Népszavá-nak ez volt az ürügy a támadásra. Arra sem tudom, mi oka volt a cikk szerzőjének, F. J-nek, hogy erős hangú fejtegetésében országos veszéllyé kiáltsa ki ezeket a találkozókat? A munkás olvasók szellemi bűnbarlang képét láthatták, szolgalelkű tollnokokat, felettük egy irigységben hápogó despotát, aki aszerint mér, hogy ki hogyan zengi az ő dicséretét. Állítás ritkán járt messzebb a valóságtól. Tán azért is csinált oly gyorsan iskolát.

Nem vagyok érzékeny ember, annak tán bizonyságát adtam. Amit elmondok, nem sérelemként emlegetem, hanem a helyzet ismertetéséül s annak a későbbi kérdésnek felvetéseképp: lehetséges-e ilyen légkörben munka? Érzékeny helyett inkább játékos kedvű vagyok, aki a feléje vágott köveket is magánbűvészkedésre dobálja maga elé. Ízelítőül ebből csak annyit, hogy támadást, amelynél durvább eladdig alig ért, tanácsként fogtam fel, szerzőjének megköszönöm, bejelentve, hogy megfogadtam: a sötét klikk már fel is oszlott.

A többit már nem köszöntem meg, nem győztem volna. Álltam nyugodtan a helyemen, ismételten fáradhatatlanul s már-már humorosan, mondókámat a megbékélésről, az értékek megbecsüléséről, a súlyos időkről, s közben orcámon csattogott: a „zsidóvezető volt párisi emigráns”, a „charkovi írókongresszista”, a „zsidó mógendóvidnak beillő Magyar Csillag”, a „gépesített szekértábor”, és ha már az okmányok konokul tizedíziglen mást mondanak, hát a „zsidó arcú és zsidó szellemű”. Az egyik cikk azt vágta ki vádul, hogy elárultam a kormány bizalmát, a másiknak hosszú ostora végén az csattant el, hogy a kormány szolgálatára gyűjtöm a lelkeket. Mondom, másfél év alatt nem telt el hét, hogy nekem, a jó idegzetűnek, sőt derűs lelkűnek jobbról vagy balról ne rándult volna meg az arcom. A hajtás példás volt, szinte összehangzó. Nem vagyunk zárdaszűzek, hogy szemérmesen titkolódzunk. A hírlapok szerény munkásait meghagyhatjuk mesterségük önzetlen névtelenségében, az írók közül is beérhetjük az érdemesekkel: a két végleten – – –

A szerkesztői elvhez hozzá tartozott, hogy a lapot a szerkesztő még védelem címen se állíthassa személyes szolgálatába. Ezért külön vád jár ki: a gyávaságé, s külön kórus: a nevetségességé. Szinte üdítően hatott az az egyik utóbbi s alaposabb tanulmány, amely a munkásírók elhanyagolását olvasta fejünkre. A város másik részének a lap ugyanis épp akkor alakult át tanyai közlönnyé, majd szakszervezeti értesítővé.

Az olvasó erre azt mondhatja: ez bánt? A világon mindenütt így van ez.

Azt felelhetjük: ma sehol a világon nincs így. Nagy irodalmakban súrlódás nélkül is elférnek az ellentétes jellemek. A kicsikben meg mindenütt áll a kevés jókat kötő fegyelem. S ahol mégis így van, ott riasztó már a más természetű baj is. A finnyásabb embernek mindenképpen megvolna a joga, hogy a közből kilépjen s visszahúzódjék. Én szeretem a harcot, még azt a fajtát is, amikor az elvek szinte személyekben válnak láthatóbbá: a személyes harcot is. A csatatértől egy űzhetne el: a szájalás. De nem űz el.

Mindez bőségesen elég volt a gyomornak, de nem adott felmentést a léleknek. Váratlanul ez is megérkezett. Az erre-arra egyként fájdalmas tényt, hogy Ady valaha ellenszolgáltatás nélkül pénzt fogadott el Hatvanytól és Kornfeldtől, még a Magyar Csillag-nak is vezekelnie kellett. Annak a vádnak elviselésére még volt bennem türelem, hogy éppen Hatvany Nyugat-ját akarom folytatni. De mikor Babits itt maradt köréből csapott felém, hogy a Csillag méltatlan a Nyugat-hoz, megkönnyebbülten emelkedtem fel: itt volt, úgy éreztem, a pillanat, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül tehetem le a megbízatást. Vagy az mégsem lehetett titok, hogy a Nyugat-ot mégis a saját ízlésem s lelkiismeretem szerint viszem, s így ez a vád sem lehet alapos? Nos, kaptam alaposat is, lelkületemhez mértet: azt, hogy ügyes parasztként szinte beloptam magam Babits kegyébe, a várható örökségre sandítva. Az útravalóhoz valóban olyan ráadás volt ez, hogy szinte igazán vígan távozhattam volna, ki minél előbb a levegőre. De ez csak legfeljebb afféle utolsó csöpp lehetett. Ha úgy értem, hogy most már igazán mehetek, ezt az egész sugallta, mindennek összessége, amit elmondtam.

Az egésznek az a végső tanulsága, hogy az ország szellemiségének nem kell, amit jónak véltem, nem kell a béke. Az olvasó azt érzi irodalomnak, ha az írók veszekszenek, idegzetét az fűti gyönyörre. S az írók – a kor szükségletének megérzői – teljesítik az olvasó vágyát. Az írók szinte rendre igazolták a felismerést, szolgáltatták a léleknek a felmentést. A jellegzetes és egyben legriasztóbb tünet kétségtelen Nagy István kiugrása volt, ahogy a „szellemi aréna” helyett hirtelen a politikáét választotta, a politika eszközeivel. Munkásíró autodidakta nem volt a dolgozótársak közt, akivel annyit foglalkoztam volna, mint vele. Az ő kefelenyomatait gyomlálta meg legjobban a cenzúra, az elfojtott keserűség is gyűlhetett benne. Különös, hogy épp Németh ellen utólagos magyarázó levelében indokul ő is a cenzúrát említette, valami olyan okoskodással, hogy amit a Csillag-ban a cenzor miatt nem írhatott meg szőrmentén, azt írta meg a munkásság lapjában visszakézre gorombán. Márainak egy félreértés elég volt a kiugrásra: az, hogy tanulmánya nem a héten, hanem három hét múlva jelenik meg. Restellném a további sorolást, az állomásokat, míg odaértünk, hogy végül kevesebb író volt együtt, mint kezdetben. Nem azért lettem szerkesztő, hogy kikönyörgött cikkel töltsek meg egy lapot.

Tudom, sok minden megvalósítható ilyen légkörben is. Az nem, amiért én vállaltam a munkát. A helyhez s időhöz mérten magas cél csak ront a helyzeten, zavart kelt ott is, ahol úgy-ahogy béke volt. Felingerelt vagy természettől ingerlékeny embereknek jobb a kuckó: aki egy kocsmába gyűjti őket, maga feleljen a gyilkosságért. Azért hívjam össze őket, hogy közel essenek egymás ökléhez? Vagy hogy az ellenség egy helyett rögtön valamennyit megkapja?

A Magyar Csillag folytatása valaminek. Ezt a folyamatot nincs jogom megszakítani a távozásommal. Ezt úgy kell tehát intéznem, hogy általa a lap ne szenvedjen kárt: sőt nyerjen vele.

A sajtótörvény intézkedése szerint a Nyugat azért szűnt meg, mert Babits megszűnt élni: a lapengedély névre szólt. Arra szól most a Magyar Csillag-é is, az enyémre. Természetes, hogy ha a szerkesztést leteszem is, mindaddig, amíg a folyamatosság biztosítva nincs, a kiadástól nem veszem vissza nevemet; az is természetes, hogy minden ellenszolgáltatás vagy beleszólás nélkül. Csak azt kérem, hogy a kijelölendő új szerkesztő és kiadó minél előbb írassa át a lapot. Mindent megteszek, hogy ez minél gyorsabban sikerüljön. Más téren is mindenben számíthat erőmre, az együttdolgozásra.

Babits Mihály hallgatólagos akaratát annak idején Török Sophie, Schöpflin Aladár és Gellért Oszkár tudatták velem; a megbízást az ő kezükből vettem. Az övékbe teszem vissza. Őket kérem meg az új szerkesztő kijelölésére.

Ha ők nem tudnának dönteni, döntsön az a négy-öt ember, akik mindvégig híven, önzetlenül és fegyelmezetten állták az egyezséget, a Csillag kis törzsgárdája. Nekik köszönhető a Csillag szellemi és anyagi függetlensége és tisztasága, minden eredményünk. Nekik köszönöm, hogy azt a másfél évet lelkemben mégis nyereségnek mondhatom.

Ha az olvasóban megvan az arányérzék a fontos és méltatlan dolgok iránt (vagyis az ízlés alapja), még ezek után is hökkenve emelheti arrébb a fejét: ilyen időkben ilyen dolgok ott a fontosak? E kis írással való szándékomhoz azonban odatartozik ábrázolni egy darab Zápolya-kort épp a fejek e hökkent emelődése végett.

Kosztolányi írásából élhettük át a nagy drámai jelenetet, melyet Széchenyi szinte színpadszerűen rendezett barátaival, midőn tudtukra adta, hogy abbahagyja a honmentést: reménytelen. A sötét kép és kétségbeesett elhatározás előbb felháborodásra, aztán óriás lelkesedésre ragadta az egybegyűlteket.

Ha kicsiben is, ilyen hatás lebegett előttem, amikor nem restelltem a sok kicsinyességet feltárni, megmutatni azt a már-már reménytelen mélységet, ahova szellemi életünk jutott. Nem vagyok Széchenyi: hallgatóim sem a nagy negyvenes évek férfiai. Csak hazánkra várhatnak oly események, mint száz évvel ezelőtt. Aki ismeri az irodalom feladatát a nemzet életében, az szorongva nézhet a jövő elé. Az irodalom megtisztulását s megerősödését például szántam az ország többi szerve elé. Nem hallgathattam el az eredményt. Amit írtam, figyelmeztetésül írtam.

 

 

Február 16.

Tegnap Gellérték telefonja: Szombathelyi hadsegéde általuk üzeni, a vezérkari főnök holnapután egykor látni akar. Megkérdeztetett: társaságban több íróval, vagy csak egyedül engem? Egyedül.

Ma a N. R. H. délutánján Lőrinccel. Ő is kapott meghívást. Együtt haza: mi lehet ez? Nyugtalanság.

 

 

Február 18.

Lőrinc volt előbb, fél tizenkettőkor. Tévedésből hívta: Cs. Szabóval tévesztette össze. Csak irodalomról beszélgettek.

Egykor én. A kapuban az igazoltató tiszt civilben a vakok intézetében hivatalnok, ismeri Fl.-t, hírből engem is. Fent Lieszkovszky és egy-két tábornok.

Szombathelyi hosszasan elmondja a Csizma tartalmát, célzatát. Vita az intellektuelek „tétovaságáról”. Anyámról beszél, majd saját anyjáról, milyen értékes bensően tartalmas lények voltak ezek, tárgyi intellektualizmus nélkül is. Szeme megnedvesedik – mialatt kinn állnak a tábornokok és Karkovnál a harc, gondolom. Hogyan lehetne a földkérdés megoldását most rögtön elkezdeni. Némethről beszélek, Cs. Szabóról ő, igen dicsérően.

A katona számára nincs lehetetlen, mert hivatásába beleszámítódik a halál is, a hősi, gondolom. Ez árad róla? Innen a biztonsága?

 

 

Március 1.

Fürdés közben megint tervek, egy mű „hangulata”. Dózsa sorsában kész a shakespeare-i dráma: a nemzeti és az osztályközösség érzelme, erkölcse ütközik össze benne. A nemzeti érzés neki nem frázis: a török határon él, a magyarságot egy idegen közösség fenyegeti. (Ezzel szemben méltán lehet nemzet.) Szöknek hozzá – a végekre – a jobbágyok, elmondják sorsukat. Ő is, katonái is együttéreznek velük (belőlük lesz, a szegényekből a legjobb katona), együtt háborognak az urak ellen. Mikor állhat egyikhez vagy másikhoz az ember. Van egy fok, amikor dönteni lehet.

A légkör: paraszti durvaság és humanista idealizmus.

Dózsa katonajellem, szókimondó, közönséges, fékezhetetlen, de bátor és igazságkereső.

Majdnem olyan, mint Coriolanus.

Az első felvonás első jelenete a határon, szökevények, belső helyzet. Dózsa hadnagya az a nemes, aki később ágyúkkal csatlakozik hozzá. 2. jelenet: harc, Dózsa diadalának csúcspontja. Egy régebbi tettéért felviszik Budára. 3. jel.: Buda. Átment az egész országon: ismeri az országot, hadat akar gyűjteni; ezért kér belső rendet. Ezt hallják az urak, kigúnyolják. Veszekvés az urak között: ki lop többet. Hogy Bakócz fővezérré üti, ez szinte mellékes: indulata, egyéni sorsa úgy kiugrik már. Rendet teremt.

Második felvonás: Hogy megijednek s megtörnek az arcok. Mindent megadnának. De ő már átlépte a határt. Nem érzik az erkölcsi ellentétet, csak bőrüket mentenék.

Harmadik: Temesvár, támadna. Még tétovázik. Követel: aki átáll, annak kegyelem. (Ivás a táborban, kétségbeesés?) Harc a színen: elfogják, mert a béke érdekében maga is tétovázik. Kivégzése. Zápolya; hívei hogy beszélnek hozzá.

 

*

 

Csak a közelharc bátorságát becsülöm az irodalomban is: a legközvetlenebb környezettel való szembefordulást. Például ádázul lődözni a reakciót, de távolról, de egy egész kis hadsereg közepéből, amely fedezi, védi, táplálja, minden találat után lelkesen megtapsolja és meglehetős zsoldokkal is ellátja, bizalmasan elárulja, hogy mint minden ilyen alakulatot, lenézi saját táborát is, ismeri annak bűneit is. Azokról azonban mukkot sem mer ejteni.

 

*

 

Kossuth szembeszállt az egész Habsburg-monarchiával, de meghátrált a Meszlényi nők előtt. Azok voltak közelében.

 

*

 

Krisztus kiköpi a langyost. A túlságos forrót és túlságos hideget tehát beveszi. Isteni szájnak csak parázs kell, vagy jég? Csak szélsőség? Ember vagyok, bevallom, én egyiket se bírnám. De nyilván a kettő közül ő is csak az egyiket kedveli. De melyiket? Erről nem szólt.

Erre gondolok; aztán: és az igazság kikutatása, az emberi igazság felmutatása, a földön megismerhető igazság hirdetése? Az mindig középen áll, a szélsőségek között az mindig középen állapodik meg, akár jelképének, a mérlegnek a nyelve.

A közben gondolok erre, hogy életem egyik ritka élményét élvezem vagy tűröm, vagy kínlódom, még magam sem tudom pontosan. A villamos hátsó pitvarának ajtaját támasztom, az úttest felőlit, háttal az utasoknak. Szemem a közeli budai hegyek csúcsait futja, óriáscsizmában. Ha az ihletettség kiröppenés a valóságból, én ilyenkor, munka után, a szellemi kimerültség már-már ittas kábultságában érzem. Ha kerékbe törnének se tudnám megmondani, hogy szellemem hol jár, de jól érezheti magát abban a szabad magasságban, ahol most kedvére, tőlem teljesen függetlenül jár, s ahonnan még csak egy szürrealista sort sem küld le tudósításul, mert szinte izmaimnak is kellemes a test és lélek e szétszaladásának állapota. De hirtelen visszakanyarodik a lélek, egy hangra oly villámsebesen a földön terem, akár a csibére az ölyv. Mögöttem valaki a nevemet mondja. De mielőtt hátrafordulhatnék, megértem, hogy nem szólítanak, hanem csak rólam beszélnek. Jobban mondva a cikkről, melyet Veres Péter „ellen” tettem közzé. Az egyik ismeretlen mondja így.

 

*

 

Nem kérek semmit, nem is számítok semmire, sem elismerésre, se méltányosságra, se hírnévre, se most, se halálom után. Épp csak emlékeztetőül jegyzem ide. Egész életemben a dolgozók, a munkások és parasztok ügyét próbáltam segíteni. (Milotay – ha vádolva is – ezt jól látja.) A dolgozók szerveitől, a munkások lapjaitól s a parasztok, illetve a népiek folyóirataitól, a Népszavá-tól a Magyar Út-ig vagy Élet-ig ezért mást mint vádat, leszólást s rágalmat alig kaptam. Hozzá kell tennem: így volt ez szép. Nehéz volt viselnem, de csak olyanformán, ahogy a páncél is nehéz. Néha elhűltem, ki állt közém és a nép, igazán: az én népem közé, ki veretett volna agyon azokkal, akikért verekedtem. Aztán bólintottam. Ma úgy érzem, minden bólintás egy lépcsőfok volt fölfelé, a bölcsesség hűvös magaslatai felé, nagyapáim, a megkínzott s megalázott szegények világa felé, ahová hajdan oly áhítattal emeltem fel arcom.

 

*

 

Így volt ez jó. Persze csak a magam használatára.

 

 

március 21.

Ez az újságíró panaszkodik (mint minden társa), hogy amit ír, „tiszavirág-életű”, azt másnapra „elfújja az idő”, nyoma sem marad. Ez a szerencséje.

 

*

 

Milotay banktisztviselőnek is kitűnőnek tesz meg. Itt az ideje, hogy végre bevalljam: ma sem tudom az egyszeregyet. A sajtóosztályon dolgozom. (De sajtószakértővé, az idők folyamán magam is érzem, milyen félelmesen kitűnővé kellett alakulnom.)

 

Az új Sauvageot*

Április 1.

„Tudod, honnan származik a máriás, a kártyajáték?” – kérdezte egyik barátom, nyelvünk és irodalmunk egyik legkitűnőbb művelője. Nem tudtam. „A mariage-ból; – tudtam meg tehát –, a király elveszi a dámát.” Ő meg az új Sauvageot-ból tudta meg.

Ez a példa csak azt akarja mondani, hogy minden új szótár újra és újra a nagy hiányra emlékeztet, a magyar nyelv oly fájdalmasan nélkülözött nagy szótárát sürgeti. S minden új szótár szinte ez elé készíti az utat.

Ez a szótár példamutatóan készíti ezt: a maga nemében kifogástalan. Első kiadása esztendők óta lapul az íróasztalom sarkán: legfeljebb a tájszavak és a csibészszavak ejtették eredménytelenül vissza a kezemből, azok, amelyeket aztán a kis Larousse-ban is hasztalan kerestem. A mű láthatóan e világhírű kis Larousse alapján készült. A francia nyelvnek ezt a nagy gyűjteményét – amelynek a magyar mását oly régóta sürgetjük – évente új kiadásban bocsájtják közre, fölvéve bele az esztendők új szavait és kifejezéseit is. Időszerű volt, hogy ez a magyar szöveggel bővített Larousse, a három nagy szakértő: Sauvageot, Balassa és Benedek szép munkája is megújuljon. Gyönyörködve s irigykedve forgatom.

A munka megjelenését ezúttal is a francia kormány támogatása segítette elő vagy tette lehetővé. Bámulva s tisztelettel kell néznünk, hogy megpróbáltatása éveiben is mi mindenre van gondja és ereje ennek a nemzetnek. Minket ajándékoz meg, s közben magát erősíti. A saját szótárunk készülődésének útján ezt is példamutatónak kell vennünk. Egy jó szótár amennyire kiadói, annyira nemzeti ügy is.

 

 

Április 2.

Jobbról-balról majdnem egyforma buzgósággal kanyarul elém a gáncs, csak győzzem lábam emelgetni egy életen át. Azzal vigasztalom magam – azzal a gusztustalan kilátással –, hogy halálom után tán épp ily buzgalommal nyúlkálnak majd a hullám után, s hogy tán már most is, e sűrű buktathatnékkal tulajdonképpen a hullát sürgetik: már most szükségük volna rá. Szinte bocsánatukat s engedelmüket szeretném kérni, hogy a hullát egyelőre még én használhassam.

 

*

 

A támadás közelről nézve természetesen bánt – ilyesminek senki sem örül –, de kellő távlatból szinte még erősít, s bizonyságot ad, hogy jó úton haladok. Mert vajon nem ez volt a sorsa minden valamirevaló embernek? – ezzel az iskolai naivsággal is beéri a lélek.

 

*

 

Megtisztelő Milotay megemlékezése. Őszintén sajnálom, hogy nem adhatok neki több adatot jellemem természetéről, hogy válaszom – a szokásos rajtunk kívül álló okok miatt – nem juthat tudomására.

 

*

 

Ez a támadás, ha igaztalan is, nem gusztustalan. Néha-néha a gyomorszájra vág, de legalább szemben támad. Nem ilyenekhez vagyok szokva s már-már hozzáedződve. Szinte meg kell köszönnöm, hogy ez legalább álláspontomat elismeri, a helyet, ahol valóságosan állok. Vagyis azt, hogy a nép igazságáért – – –

 

*

 

Ismét a szokásos parafrázis az „európai látókörű népfiről”, arról a „páratlan nyugati műveltségről, melyet a béresházból kiindulva” íme megszereztem. Nekik már ez is elég, sőt sok? Azaz: ilyen műveletlenek?

Nem szólva a sértésről, a lelki műveletlenek hagyományos gőgjéről. A lényegből én feleannyit sem tudok, mint amennyit apám, anyám, nagyapám, azok a juhászok, pusztai bognárok és fejkendős asszonyaik tudtak. Mit mond ez a gőg, ha egyszer azokkal találkozik szemtől szembe?

 

*

 

Ritka gusztustalan látvány, ahogy polgárságunk szorultságában poharát a munkásság felé nyújtva nagylelkűen hajlandó végre pertut inni a nép bőrére.

 

*

 

Sv. mindenképpen arra az irodalmi zajra „terelné figyelmemet”, amely most berkeinkből hangzik. Nehezen tudom megértetni, hogy nem érdekel, s ráadásul rajta is vagyok, hogy ne érdekeljen: van érdeklődés – például egy vonatütközés vagy egy döglött kutya megszemlélése – amely után belső pironkodással kullog tova az ember.

Irodalmi ügy? Valóban az egész berek hangzik, de a lármaütők közt mindössze két költő ha akad, a többi a falka. Az irodalom hallgat, enyhe szégyenkezéssel. Épp azért, mert a berek csak zajtól hangos, és nem harctól.

 

 

Május

Hallgatom, hogy a rádiózaj, amely munkámban megzavar, honnan jön: Flóra szüleinek lakásából-e vagy a házmesteréktől, hogy ahhoz szabjam ingerültségemet. A gyengének több jár.

 

*

 

Lárma az ablak alatt is: a házmesterné hangja, a gyerekéé, a szolgálóé. Idegesen lépek az ablakhoz, hogy leintsem mégis őket. Ja, az más! Mariska áll közöttük, az produkálja magát.

 

*

 

Csúnya, gonosz arcú kis koldusasszony, de másállapotban van. Előbb csak szégyen kerülget, aztán undor, mintha én folytattam volna vele az emberiséget.

 

 

Május 8.

Hol ültek a fecskék, mikor még nem volt sürgönydrót?

– Végre! – mondták az első póznák felállítása után.

 

*

 

A parasztszövetség ülése, a Földmunkás-szakosztály megalakulása. Kint a Kecskeméti utca májusi eleganciája. Előttem – hátul ülök le – a paraszti fekete kabátok zöldes színe és sokféle változatban az a másik szín, amit csak a napszítta parasztruhák mutatnak.

Nagy figyelem. Előttem egy jókora tarkó mozog. A nagy fehér bajusz úgy villog elő, mint egy pár szép ökörszarv. Amott is egy ilyen hátulról elő-előtűnő magyarökör-szarv.

A fekete-vörös tarkók, a nagy barázdákkal.

Széket hoztak, leültettek. Majdnem természetesnek vettem, hogy úgy bánjanak velem, mint a nép egy vénjével. Személy szerint nem ismertek.

Megköszönöm Nánásinak, hogy a Szabad Szó-ban megvédett. Az ő szemében kezd könny csillogni tőle.

Egyetlen nő van. Hozzám jön. Szép, kerek arcú.

– Hova való? – kérdem.

– Parasztszármazású vagyok – mondja.

Első éves bölcsész. Valami csendes otthoniasság melegszik a szívem körül, amint látom, hogy a parasztlegények körülveszik, és udvarolnak neki.

 

*

 

Magyarország történelmében volt egy pillanat, amikor az ország vezetését, a „hatalmat” majdnem az írók vették kezükbe, élükön – itt is betartva a műfajok értékskáláját – egy lírikussal. Kormányalakítással is foglalkoztak, a legkomolyabban. Milyen kormányt alakítottak volna, hogy vitték volna az ügyeket? Mindenre fölkészültek, mindenre volt tervük esztendők óta. A történetbölcselők mosolyogva s egy kicsit gúnyolódva találgatták, milyen országot teremtettek volna, ha akkor abban a pillanatban sikerül. A nemzet a legnagyobb kegyelettel emlékezik arra a pillanatra, történelme legmagasabb csúcsának vallja. Petőfiéké volt az a pillanat.

 

 

Május 12.

A szivárvány csak öt percig tündökölt, de aztán egy napra üressé tette az eget.

Úgy hiányzott, mintha a teremtés óta ott tündökölt volna, s most múlt volna először el.

 

*

 

Minden író sárkánnyal küzd, egy elrabolt szűzért: az igazmondásért.

 

*

 

Baj is, de büszkeségünk is lehet, hogy a magyarnak a iustitia-ra és a veritas-ra csak egy szava van: az igazság. Eleink ilyen ártatlanul jóhiszeműek voltak? Vagy ilyen sommásan, szűkszavúan tömörek?

A latin iustitia a iusból származik. A magyar igazság – a tolnai nyelv szerint – az igényesből? (Közben felkeltem, s megkönnyebbüléssel ellenőriztem, hogy az iga szláv eredet.)

 

*

 

Ne írj le egy hazug a betűt se. Csak így remélhetsz valamit.

 

*

 

Legbonyolultabb dolog, igazat mondani.

Ami csak egy embernek igazság, az a művészetben nem igazság. Itt kezdődik a baj.

 

*

 

A Centrál kávéházban is rám nehezedik, hogy Pestet nem magyar falvak övezik. Írás közben hirtelen egy szó nem jő a tollamra. A gyűrű nem engedte át. Így harcol velem III. Károly, így bosszant Mária Teréz.

 

*

 

Egy véka csillogásért odaadok egy deka súlyt. Az az arany.

 

*

 

A szellemeskedést épp a szellem fojtsa meg?

 

*

 

Azt hiszem, merő hálából írok. Hogy annyit kaptam mint olvasó.

 

*

 

A ló elgazdálkodik a szénájával, amíg csak tart; a tehén belefekszik, belerondít: naponta háromszor mindig csak annyit lehet adni neki, amennyit épp megeszik.

A szabadság jászla előtt is lovak vannak és tehenek.

 

*

 

A stílussal egy bajom volt: az igazmondás. Tele voltam restelkedéssel.

 

*

 

A valóságot kell írnom. De már írás közben szeretném kijavítani.

 

*

 

Egy tisztességes demokrata a saját halálán sem akadhat fenn. Egy szavazat a milliók közül.

 

Németh László Debrecenben*

Május 15.

Németh László nem megy Debrecenbe egyetemi tanárnak, a magyar irodalom tanszékére. Erre érdemtelennek találták. Az öt pályázó közül elsőnek őt ejtették el. Választás elé sem bocsátották.

A kudarc csúfos. Debrecenre persze, s mindarra, amit Debrecen a magyar életben jelentett, s készült ismét jelenteni. Németh László személy szerint megerősödve, mintegy igazolva kerül ki a különös küzdelemből.

Az egészséges nép szabadon kifejleszti, termőre neveli mindazt a gondolatot és szellemi irányzatot, amelyből összetevődik az a tapinthatatlan valóság, amit egy nemzet lelkületének nevezünk. Ha élő fa a nemzet, minden ágának utat ad a magasba.

A magyarság túlságosan is összetett nép és szellem. Örüljünk neki; az ember épp magyar mivoltában legelteti örömmel szemét a tarkaságon. Minden irányzat megkapja a maga terét. Csak egy irányzat helykérését fogadja mindig türelmetlen visszautasítás, sőt gúny, sőt káröröm. Azét, amely a sokféle faj és törzs, népcsoport és felekezet között sajátosan épp a törzsmagyarság mivoltával és sorsával, a névadó fajta múltjával és jövőjével kíván foglalkozni. Ha némi tréfás ízzel is, de azt kell mondanom, hogy Magyarországon épp a magyarok még rejlő tulajdonságairól, „mélységeiről” eshet legkevésbé szó és találgatás.

Ezt a néha leplezett, néha öntudatlan kárörvendést és türelmetlenséget maguk ellen természetesen csak azok érezhetik, akik e magyarságnak ebből az immár elég vékony rétegéből származnak. Illem dolga is (a vendéget kötelező illemé), hogy ez érzékenység jogosságához csak azok szóljanak hozzá, akik ebből a rétegből erednek. Akiket semmiképp nem érhet a vád, hogy egy másik réteg érdekét viszik, öntudatlanul bár.

Mit akar ez a szellem? Alkalma sem igen volt megmondani. Épp csak vádjait és sértődöttségét mondhatta el.

Tárgyilagosan néztem ezt a szellemiséget és úgy kívántam szívből, hogy tanyát leljen: tárhassa fel végre otthonosan kincseit és sebeit. Lehetett volna-e erre jobb hely Debrecennél? Szeged Klebelsberg hagyományait őrzi, Pécs egy új katolikus humanizmust alakítgat. Debrecennek öröksége is ez a magyar vizsgálódás, óvatosság és ellenzékiség. Karácsony Sándornak nem osztom minden eszméjét, de örültem az erjedésnek, melyet gondolatai az ifjúságban előidéztek. Németh Lászlótól van, ami elválaszt, de előre örültem, hogy nevelő szelleme teret kap, ha kísérletit is. A „mélymagyarság” félremagyarázóit maga Németh figurázta ki épp itt a Magyar Csillag-ban. Legyen Debrecen a jó értelemben vett magyarság védvára, laboratóriuma vagy szellemi nemzeti parkja. Ennyit tán mégis megérdemelnek a bennszülöttek.

Nem. A debreceni egyetemnek nem kell Németh László gondolatvilága. Mert az kétségtelen, hogy nem Németh képességei ellen esett kifogás; az bizonyos, hogy nem tehetség és elhivatottság dolgában marad el a többi négy pályázó mögött. Szellem nem kellett.

Az ügyhöz – az irodalomtanítás ügyéhez – van némi köze az irodalomnak is. Babitsban két tűz égett: a költészet és a nevelés. Képzeljük el, hol volnánk ma, ha a magyar irodalom tanárait húsz éven át ő neveli. Császár Elemér nevelte. Németh Lászlóban sokszor az írót is a nevelő hevíti. Nem fog nevelni, ő sem, legalább az egyetemen nem.

Mint annyiszor, az egyetemnek, Debrecennek, a magyarságnak egy mentsége lehet: nem tudta, mit dobott el. Ijedten gondolok arra, hogy értesülését a visszautasított jelöltről vajon nem egy sereg újság-irodalmártól kapta-e. Egyre ijesztőbben terjed a ragály: embereket nem műveik, hanem hírük után ítélni meg. S egyre ijesztőbb a hírköltés iparának elfajulása.

 

 

Május 16.

Jammes, Gide, Renard az év nagy részét falujukban töltötték, az utóbbi kettőt bíróvá is megválasztották. Még Brieux-t is megválasztották, de nem fogadta el. Azért, hogy annál szabadabban foglalkozhassék a faluval: bevezeti a cséplőgépet, segíti a tanítót. A francia irodalom ilyenformán volt „falukutató”, már a század elején. Meglátszik rajta: egyszerre emelkedett és valóságos.

És az unanimisták: Duhamel, Romains, Chennevière egy életen át az Abbaye szép vállalkozásának szellemi tőkéjéből éltek.

Igaz: a falvak lakhatók. S még egy igaz: az írók függetlenek anyagilag is.

 

 

Május 17.

A hatalmas gépkocsi megáll a Csejtei utca sarkán. Hátul korombeli úr ül benne, mint egy teremben, a kapaszkodót fogja. A vezető kiszáll.

– Melyik a Szeréna út? – szól fel a kerten át az erkélyre. Dézsiné, M., F., én versenyezve magyarázzuk: a második lefelé.

– Ez itt?

– Nem, a második.

Nehezen érti meg, F. harmadszor is elmagyarázza, kiáltva, mert fú a szél. Az úr a hátsó ülésben közömbösen vizsgálgat bennünket, meg se moccantja a fejét.

A vezető se mond köszönetet. Beszáll.

S befordul azonnal az első sarkon, a Szemlőhegy utcába.

Mennek az anyjuk kínjába.

 

*

 

S ma, ugyancsak Práger (volt iskolatársam) lelkendezése Magyarországért, a magyarokért. Most jött meg egy norvég internálótáborból.

 

*

 

Milyen lebilincselő ez a rossz regény. A kajánságot hizlalja, eteti bennem, a fölényt, a szadizmust (mert persze a fejek ebben is repülnek), a disznót (a hősöknek úton-útfélen „csak önfeledt zihálásuk hallatszott”). Szinte erőszakkal kell kivezetnem magam belőle a XV. fejezet után, mint valami bordélyházi késelésből.

 

 

Május 22.

„Ez politika, ehhez te nem értesz”, mondja a politikus jóakaratú lenézéssel és utánozhatatlan önteltséggel, nekem, az írónak. Arra olyan büszke, hogy ő képes és hajlandó minden aljasságra.

 

*

 

Freud meglátása korszakalkotó. Az emberiség egyik legsivárabb korát alkotta meg. Mint minden, ez is elmúlik, elévül, újabb magyarázatnak, egy újabb korszakalkotónak adja át a helyet, ez bizonyos. Ez vigasztal most a csapdában, amiben hódolásra kényszerült elmém tart. Mert ez volna a lélek mélysége, ezek a csecsemőkorra való rejtelmes emlékezgetések? Ez még nagyon is tepsimélység.

 

 

Május 27.

A dráma a legzártabb műfaj, a legszigorúbb. Egy felesleges szót nem tűr, már az megbontaná. S a kerek, tömör, fényesre csiszolt mű egy év múlva töttyedt körte lesz, magától szétfolyik. Legtöbbjének egy év sem kell. Minél jobban él, annál kevesebb ideig élhet, ez már szinte törvényszerű. Az idő olyasformán van benne, mint a gyümölcsben a kukac.

A költőt nem hagyják el a versei, a regényírót se a regényei. Móricz mögött az a hatvan-hetven kötet, amit írt, kitartó hű különítményként masíroz tűzön-vízen át, az öröklétig. Hány maradt volna meg, ha – mint szerette volna – színdarabnak írja őket?

 

*

 

Görgey: Életem és működésem Magyarországon

 

A haditerv:

A gyalogság egy része Szilas Balháson bekerítésre készül.

„Gyalogságunk többi része a dégh–ozorai út nyergébe (à cheval) a két helység közti erdőn nyomulván és annak déli részét elfoglalván tartalékban veszteg marad, és csak akkor ront az erdőből egész hosszában és foglalja oldalt és hátba az ellenséget, ha ez – bekerítő csapatunk támadásainak dacára – kísérletet tenne a Siónak még járható távolabbi hídja felé kitörni.”

„1848. okt. 7-én már kora délelőtt megérkeztem kitűzött helyemre, a megkerült erdőtől délre s az egy nagy négyszögben táborozó horvát hadtesttől északkeletre, ágyúlövésnyi távolságra tőle. A tőlem balra eső magaslatokat egészen le a Sióig már a múlt est óta a tolnai népfölkelés tartotta megszállva. Ezen népfölkelési osztály parancsnokának (Csapó Vilmosnak – Illyés Gyula jegyzete. – A szerk.) kétségkívül legtöbb érdeme van ezen hadjárat szerencsés eredményében.

Egy huszárőrjárónak jelentésére, mely szerint Perczel ezredes gyalogságunk zömével az erdőn belül, ennek déli széléhez (az ellenségtől északra) már elérkezett, megadtam a jelt a támadásra. De mielőtt a mi újonc tüzéreink az első lövést elsüthették volna: az alanti négyszögből egy horvát hadi követ vált ki fehér lobogóval – s ezzel fölöslegessé vált minden támadás.

Az ezután következett alkudozásoknál nem voltam jelen. Csak miután ezek be voltak fejezve, hívta meg Perczel a maga alparancsnokait a horvát négyszög közelébe összejövetelre. Egyúttal az ellenséges tábornokokat és tiszteket is maga elébe rendelte.

Én csak akkor értem a kitűzött gyűlőhelyre, amikor Perczel az utóbbiak sorsa felett már határozott.”

Leszerelik őket, a magyar csapat körüljárja a horvát négyszöget. Elszedik a puskákat.

 

 

Május 28.

Sose fogom elfeledni mély fölháborodásomat (még Rácegresen), hogy megjelenésemre az ürgék, nyulak, fürjek, fácánok oly eszeveszetten menekülni kezdtek, mint valami apagyilkos láttára. Meg az őzek is, a galambok is!

 

*

 

D. bárónő méltatlankodva: „Nem abban élt? XIV. Lajosnak szerintem a 14. században kellett volna élni.”

 

*

 

Ozora a Tükörcsösről. Letisztázott, jól áttekinthető, jól megfogalmazott dombok és völgyek, szépen megírt táj egész hosszában a fűzlombok közül ki-kicsillanó Sió alapeszméjével.

 

 

Június 1.

Szeressük ellenségeinket. Addig már elmentem, hogy közülük a becsületeseket: igen. De a becsteleneket is szeressük, azokat is, akik aljasságból támadnak ellenünk? Az Írás nem teszi meg ezt a különválasztást, de nem is egyesíti a kettőt.

 

*

 

Ha a becstelen ellenséget is szeretem (ez a könnyebb, mert hisz nagyobb a mentsége), az igazságért való harcot árulom el.

 

*

 

G. a mai irodalomról. Most derült ki, hogy nem haszonleső, nem arrivista, nem is irigy: amit jelleme hibájául rónak fel neki, valójában értelmének hibája. Babitsot nem gonoszságból gyalázza: saját nehézfejűsége bőszíti fel, épp csak rossz irányban. A bika a pirostól, ő a magasrendűtől toporzékol.

 

 

Június 3.

Cs. Szabóval Márainál a Szigeten, ebéd a Palatinusban. Kívül a társaság: az 1920-as infláció hiénáinak pontos másai, gyanús balkániak, kémszerű selyemfiúk, a „túlírt” külsejű bankárok. Márai szerint a társalgás: adok svájci frankot, telefonáltattam a méltóságosnak, tartom a román olajat. […]

Kijövet Márai letesz a ruhatár polcára egy pengőt. Utána Cs. Szabó is kitesz egy pengőt. Én szégyenlősen süllyesztem vissza a kikészített húsz – majd a pengők láttán még hússzal megtoldott aprót –, s én is egy pengőt teszek ki. „Ennyit tán egyszerre nem tud felváltani” mondja Márai. Én visszaveszem a pengőt, sőt meg is mondom: azt hittem, ilyen előkelő helyen ennyi jár. Cs. Szabó otthagyja: rendben van, mondja, értve, hogy az én részem is. De amikor oda akarok adni ötven fillért, semmiképp sem fogadja el.

 

 

Június 4.

F…, férfiasan, Flórán át döfne belém. Nem tudja, hogy a páncél előttem épp ő, hogy kettőnk közül ő az erősebb.

Hogy már férfias jelleménél maradjunk: őt döfhetné le rajtam át. Hozzá, F…hoz azonban még én, az esendő is Toldi vagyok.

 

 

Június 19.

Szilasbalhás, a gazdag református, határos Ozorával, a szegénnyel, a színkatolikussal. Ez a puszta – Tóti – már hozzá is tartozik, noha Ozorától épp csak a Sió választja el. Az a megyehatár. Veszprémnek ez a csücske úgy nyúl be a Balaton fölül Tolna és Fejér közé, mint egy marok.

Szilast mi csak Szilasnak hívtuk, senki sem gondolt itt a balháival.

De már a kocsin hallani, az állomásról, Simontornyáról jövet, hogy megvan a belügyminiszteri engedély: a szilasiak megváltoztatták a falu nevét. Ezentúl Mezőszilasnak hívják.

– Minek?

– Mezőtetvesnek! – csattan el a jó paraszti kajánság.

Nincs menekvés.

 

*

 

Ahogy egy ország népessége, nagyjából úgy szaporodik évről évre a tudásom, az értesültségem. Évről évre egy pillanatban mindig megtartok egy titkos népszavazást. A világ legnagyobb költője a negyvenedik turnusban is Petőfi.

Hogy egyet-mást megtudok Európáról, az engem épp magyarságomban erősít, épp ez a népszavazás mutatja: a francia, olasz, latin, angol elemek is a magyarra szavaznak. Adyra, Babitsra, Kosztolányira az tesz büszkévé, hogy a Baudelaire, Keats, Gide mérlegén mérhettem őket, ezen állták a próbát.

 

*

 

 

Dózsa

 

Egy katona átmegy a színen, sietve. A másik követi. Szintén sietve.

 

1. Katona: Hova, hova, no várj csak egy kicsit.

2. Katona: Mit várjak? Mit akarsz megint? Eressz.

1. Katona: Csak a zsebed, barátocskám, meg itt a tarisznyád, nézzük csak. Ez mi itt?

2. Katona: Kenyér. Te! Eredj. Mert megjárhatod. (Kardot ránt.)

 

 

Június 21.

G. beszélte el: vasárnap a balatonfüredi hajóra néhány zsidó munkaszolgálatos is várakozott, jó ruhában, jó színben, valamelyik közeli munkatelepről indultak egy kis hajókirándulásra. A füredi vendégek közül kiválik két elegáns hölgy, s szemében könnyel apróra összehajtogat két tízpengőst, majd meg-megbicsakló hangon: „Igyanak egy kis sört, szegény fiúk” az egyik markába akarja erőszakolni.

Azok köszönték, nincsenek rászorulva, „jól vannak szituálva”.

 

 

Június 22.

Szerkesztési találkozás a Parlament kávéházban. Az asztalnál Gellért, Örley, Keresztury, én. Odalép hozzám egy újságíró: „Interjút akarok csinálni, hogy áll szerkesztő úr darabja, a Film Színház-nak.” S nyújtja bemutatkozásra a kezét.

Életemben először alázok meg valakit.

– Vegye ki a szájából a cigarettát, ha valakivel először beszél.

S most egész nap gyötör az önvád.

 

*

 

A legrosszabb mondat, amit magyar író leírt: „Ha pedig költőről esik szó, nem is képezheti fiataljaink és kevésbé fiataljaink egyesei előtt vita tárgyát egyéb, mint hogy melyik volt nagyobb: Babits-e vagy Kosztolányi.” Aztán alább épp oly henye ítélet alapján az az állítás, hogy Kosztolányi mint prózaíró Szabó Dezső mellett számításba se jöhet.

Mindkettőt Fodor József írta a F. M. március 22-i számában. Helyeslem, ha az író beleszól a politikusok dolgába. De íme a veszély: egyszer csak átveszi stílusukat, s irodalmi dologban is azzal él.

 

 

Június 24.

A magyar fordításirodalomnak van egy kis bicegése. Az az enyhe plágium, vagy ha a szó így is erős, a felfedezés bátorságának az a hiánya, hogy fordítóink nagy része már jól lefordított verseket fordít le újra. Vagy már megnyitott útra veti magát. Nem beszélek a költői versenyekről – amilyen az Über allen Gipfeln volt –, vagy ahogy a nemzedékek nagyjai sorra kipróbálják erejüket egy-egy mestermű megemelésével. Az új s új Chanson d’Automne-okon vásik el a fogam, a századik L’ homme et la mer-eken. Érzem, hogy fordítómat egy fordított szöveg kapta meg, s nem az eredeti. Elődjére – akinek hálával tartoznék – rá akar pirítani, akitől kapott valamit, azon akar túltenni – ezt érzem enyhe plágiumnak.

 

*

 

Bár néha a fordítás hasonlít a népdal fejlődéséhez: minden új „alkotó” csiszol valamit az eredeti művön. Babits átvette Szász Károly eredményeit – igen helyesen; bátorságról tett ezzel tanúságot.

Áprily nem vette át Vörösmartytól a szállóigét sem: Temetni jöttem Cézárt, nem dicsérni. Nem volt bátor. Ez a mondat megváltoztathatatlan. Irodalmunk minden zsenije együtt sem tudná jobban lefordítani a gondolatot, hogy a sors játékai vagyunk ennél a megfogalmazásnál: Szegény ember szándékát boldog isten bírja.

 

*

 

Nincs a jókedvnek és a boldogságnak olyan foka, amelyen át a lélekbe bele-bele ne nyilallnék, hogy mit ér az az egész, ha mégis csak a sír vár reánk. Ezért vág a legmesszebbre és a leglényegesebbre, ezért a legnagyobb biztatás és a legmerészebb önbizalom a magyar vígságszava: Sose halunk meg!

 

*

 

Ha támadnak. Hallgass a támadóra akkor is, ha vissza akarsz ütni; engedd lelkedbe a nyíl hegyét. Lelkednek még semmi sem ártott meg, ami belekerült – oly kevés kerülhet belé! S ha valami a léleknek ártott is, a műnek az is hasznára volt. Ne felelj a támadásra csak közvetve. Minden ütésre te a művedhez tégy hozzá valamit, alkoss. Ha támadód aljas indulatú, ennél méltóbb bosszút nem vehetsz rajta. Ha nemes indulatú, ennél szebb jutalmat nem remélhet szolgálatáért.

 

*

 

Azt mondanám: az igazmondás kedvéért változtassuk meg akár a valóságot is: az igazság több mint a látszat, több mint amit a valóság a szemnek és a fülnek nyújt. Az igazságot meg kell alkotni, mint egy festményt, mint egy verset.

Németh önéletrajza, a Magam helyett. Mennyi erőfeszítés, önfeláldozás, kegyetlenség – s bizonyára mennyi szenvedés vagy rossz önelégülés –, hogy megmondja az igazat. A pompás leírások közben azon kapom rajta magam, hogy pletykaszomjamat elégítgetem. Előbb elpirulok, aztán ellankadok.

Van a könyvben egy elragadó villanás: a nagybányai bál. A kamasz diák holmi görög gyerekistenként forgatja-futtatja a bakhánsnőkké lendült vidéki bakfisokat. Mily szép kép anyaga ez, mit kaphattunk volna, ha Németh művész-módra időz el előtte. Fejlődésének adattárába csapja. Csak én, a Németh-szakértő tudom kifejteni abból a burokból, amelyet minden olvasó kérkedésnek érez.

 

*

 

Rousseau vallomása és Széchenyi naplója közt megtalálni – pillanatonként – a helyes utat.

 

*

 

A szakma tisztessége úgy kívánja, hogy mihelyt egy író észreveszi, hogy „stílusa” van, rögvest tegye le. Mihelyt „tud”, csal. Mihelyt „biztosra megy”, elveszett.

 

*

 

Az író folyton üldözze magát, versenyezzen a képességével, fusson túl a saját eredményein. Különben rejtelmesen megzápul benne valami.

Az irodalmat abba lehet hagyni – ez igen előkelő –, de lassítani nem lehet. Nyugalomba vonult író – a legszebb dolog, a legmagasztosabb, amit el tudok képzelni (az agg Spitteler volt ilyen). A pihengető író tragikus. Az egy helyben topogás szánalmas.

 

*

 

Ez a nyári alkony, ez a tiszta róna.
Mióta itt van már, s én először láttam!
Ha ezer életem volna, kevés volna.
Ott kéne mindenütt élnem a világban.

 

*

 

A múlt század egy maradi kritikusi félreértés folytán minden magyar írótól eposzt várt. Ilyenformán vár ma mindenkitől regényt.

 

 

Pünkösd, Ozora

Kocsiút a sötétben, a házcsoportok, puszták után a kőrisbogárszag.

A ház a tóti hegytetőn. Kert. A templom. Panni imádkozás közben meg sem ismer. Klári, Panni áldozik. A háttérben gyónás.

Béla a várról. Öt éve a herceg tízezer forintért eladta volna. „Ez a faanyag maga megér hatvanezret.” A várfal az udvaron, nincs kiásva.

Nem a pesti jólét fenyeget azzal, hogy „eláruljam” a lenti népet, hanem az itteni, a családé.

Panni szobájában. Káplán, tanító.

Ebéd.

Kosciszkyéknél a májfa-kitáncolás. A summás cigányok. A felkérések. Az urak is táncolnak. A szép zsidólány. Az arcok. Évike, Jancsi.

A 48-as emlékmű.

Szöllőhegy, Hamaréké, Flórával a Tükörcsös tetején. Réb, Feri, Kosciszky, Hamar, Hamar testvére (örmények).

 

 

Június 26.

 

Sírfelirat

 

Itt nyugszik a kor nagy fia
És mindaz, amit alkota

 

De mennyivel jobb a példakép, amit – állítólag – Herédia írt:

 

Ci–gît Ferdinand Brunètière
Avec son oeuvre tout entière.

 

*

 

Van jellemtelen író. De akit az íróság végül nem tesz mégis jellemessé, abban sosem volt tehetség a nagyságra. Arra, amiért érdemes írónak lenni.

 

*

 

Jambus-mérgezésem van.

 

*

 

A magyar ritmus titkát – magamról tudom – olyan mértékben veszti el az ember, amilyen mértékben megismerkedik a verstannal.

Akár a színpadon, újító itt is csak az lehet, aki nem ért hozzá. A műfogások igazánból a művészt fogják.

 

*

 

A kezdő tehetség lehet még tán becstelen. A becsület fejlesztése éppúgy hozzá tartozik a művészi úthoz, akár a stílus fejlesztése. Völgy igen, de csúcs nincs nélküle.

 

*

 

A japánok és kínaiak – örök pöszeséget vállalva – lusták kimondani az r-t, igazuk van. Minek is? Meg lehet nélküle az ember, a franciák a bizonyítékok rá, akik néhány évezredes használat után egyszerre abbahagyták, vagy két-háromszáz év óta épp csak jelzik, hogy hol mondhatnának r-t, ha volna rá kedvük.

A felnőttnyelv terrornyelv, mindenütt. Jellemző a népekre, hogy melyik mennyit tud megőrizni a gyermekkori kényelmességből.

 

 

Július 1.

Az új magyar irodalom már formálódik, alakul. Legfőbb célja: helytállni a viharban is.

Meglepő módszerek segítségével alakul. Ellentéteit s eszméit a kés és bikacsök helyett logikával, pontos okfejtéssel tisztázza.

Ez az irodalom független lesz. Ez ma azt jelenti, hogy a magyarságért s az emberségért fog helytállni.

És szociális is lesz, emberi. A munkásság mély s bátor mondandóit máris olyan keselyűszívósságú tehetségek képviselik – ismerem kéziratos műveiket, ezért merek ily határozottan beszélni –, mint Nagy István és Asztalos István. Örülök, hogy épp a munkások figyelmét hívhatom fel rájuk. Az előbbinek épp most kezdjük közölni megrázó visszaemlékezéseit az erdélyi munkásüldözések korából.

De helye lesz ebben az irodalomban az ország minden egészséges szerve vágyának és akaratának is. Így a helyes, ez az útja a teljes függetlenségnek, a teljes emberiességnek. Ez az útja a szép s igaz harcnak is. Milyen közösség az, amely merő széthúzás miatt képtelen harcosait egy táborba nyomni, s harcosait nem a legjobbjaiból szedi össze? Nem azokból, akik értenek a harchoz?

A jól működő irodalom a legtökéletesebb parlament.

 

*

 

Az egésznek az oka olyasmi volt, amit itt szótár hiányának neveznék. Valami különös idegbomlás következtében azok sem értették egymás szavát, akik láthatóan egyet akartak. Németh László a „fantomok harcá”-nak nevezte ezt.

Mi lehetett itt a megoldás? Magától értetődően a nyugodt hang, a helyes fogalomhasználat, a helyes értékelés visszahozása. Egyáltalában nem vagyok szervezőképesség, de erre próbáltam, erre szándékozom még ma is megszervezni az irodalmat. Majdnem úgy, ahogy egy őserdőben az ember egy miniatűr államot szervez meg. Az eredmény meglepő.

Az ellentétek nagy része magától eloszlott. Az ellenségek legtöbbször valóban fantomok voltak. Viszont lassanként előbukkant a valódi ellenség: az igazi, a tőrőlmetszett butaság, a hamisítatlan rosszindulat és a félreérthetetlen elvakultság.

Ismétlem: például mondtam mindezt. Legvégzetesebb magyar hibánk, hogy nem ismerjük egymást, ítéleteinket túlságos gyorsan formáljuk meg, az indulat s nem az értelem vezet bennünket. Mindenfajta szervezés első pontja tehát egy közös szótár, egy közös, új erkölcsi kódex megteremtése, és az embereknek annak alapján való megkérdezése. Ennek tisztázását minden csoport, a társadalom minden szerve, minden egyén azonnal elkezdheti. Csak türelem, a nagyobb cél felismerése kell hozzá, s némi alázat, akár a gáncs, a rágalom elviselésére is. Itt vagyunk bezsúfolva ebbe az országba, sorsunk együtt dől el, s úgy lesz csak jó, ha mi döntjük el.

Erre kell egy nemes parlamentet szerveznünk. Kevesen vagyunk. Aki kifelé tekintget, onnan vár valamit, az elárulja a játék szabályait.

Hogy milyen összefogásra van szükség kultúránk független fejlődésének biztosítására? Máris megmondtam. A legszélesebb körű összefogásra az érték és a jóhiszeműség vizsgájának alapján. A mi népünk sorsa is attól függ, amitől az egész emberiségé: hogyan sikerül a tömeg és a szellem kívánságait egyesíteni. Én hiszem, hogy sikerül; másképp nem volnék – ha csak szabad óráimban is – író. De – ahogy a parasztok mondják – nekünk kell „sikerítenünk”.

 

*

 

Ha egy filozófus megjósol egy társadalmi katasztrófát, az még nem jelenti azt, hogy nem lehet elhárítani. Mert mi másért jósolna? Bizonyos vagyok benne, hogy a háború után az alsó, sőt épp a legalsó társadalmi rétegek életnívója befolyása igen megnövekedik. Ez lesz a tömegeknek az a nevezetes „lázadása”, amelytől Ortega jóslata után már kötelező szalonbéli beszédtéma rettegni; de amelytől, legyen szabad megmondanom, én egy cseppet sem rettegek.

A tömegek anyagi előretörésével megszerveződik – mintegy jó ellensúlyul – a szellem új előretörése is. Így a tömegek, a nép önkormányzási formája – igen sűrítetten beszélek – természetesen csak a népuralom, vagy helyesebb szóval a népönkormányzat lehet. A szervezett szabadság, vagyis az értelem rendje.

 

*

 

Ha Mariska édesatyja hódolna az újabb kori lélektani s eredettani elméleteknek, hosszú következtetéseket vonna le Mariskának abból a buzgalmából, ahogy az anyaföld minden valamirevaló nyílásába, minden annak mondható gödörbe – főleg a frissen ásottba, a még eleven, szinte testillatúba – azonnal beereszkedni óhajt. Oda vágyik vissza, ahonnan vétetett? A halál és születés, a lét két nagy bejárója még egy neki.

Neki még valóban anya a föld? A földet szereti, a talajt.

Erre bő alkalma nyílik. Mariska édesatyja ugyanis múló elméletek helyett hetek óta ásásnak hódol. A ház fölött lévő negyed magyar hold lucernást kívánja gyümölcsössé átalakítani. Lelki szemei előtt már áll a gyümölcsös, sőt a nagy lombú fák és lugasok alatt süldőlány alakban egy Mariska is ott sétál egy könyv, egy kutya, vagy egy udvarias széptevő társaságában. E kép acélozza Mariska atyjának izomzatát, ahogy ásóját a köves talajba nyomja, s elkészül ismét egy gödörrel.

Hetekkel ezelőtt történt, hogy Mariska édesatyja sok apróbb darabból összekötözött igen hosszú zsineg, valamint János és Károly nevű kiskorú öccsei segítségével felmérte a kertnek szánt lucernást, kijelölte külön-külön minden fa helyét, Mariska édesanyjának irányító szavai szerint, aki egy általa eltervelt, megalkotott, de elég bonyolultnak sikerült térképről olvasta le, hogy pontosan hol mi fog állni. Mariska édesatyja az első gyümölcsfa helyének szabályszerű megásása után több esztendőre tervezte a gödör elkészítését. Ám az említett látvány rögtön az első, szabályszerűen 1,20 méter széles, 1,20 méter hosszú és 1,20 méter mély luk megteremtése után megsuhintotta. Egyelőre csak a lukba képzelt gyönyörű lombú diót akarta megmenteni az árvaságtól, csak annak akart párt szerezni. Így ásta meg aznap a másik gödröt, majd a harmadikat. Így kelt a következő nap már hajnalban, hogy még frissen munkához láthasson. A bonyolult térképen a ribizli- és egresbokrokkal együtt összesen huszonnégy ültetést irányzott elő.

A munka az izzó kánikulai napon is könnyen ment, mintha a kopár déli hegyoldalon hajlongó atya felett máris az a húsz év múlva leendő sűrű vonna sátrat, mélyén kellemes árnyékkal és egy vagy több olyan süldőlánnyal, aminővé Mariskának növekednie rendeltetett.

 

*

 

– De most már igazán a sarokba.

– Állj csak a sarokba, kedvesem.

– Ne úgy. Háttal. Fordulj meg; a fal felé. Így.

A kis száj környékéről tétován hullnak le a huncutság kis villámai. Mariska még nem tudja, hogy bűnt követett el. De már tudja. Már csak egyszer fordítja arcát a felnőttek felé. A komor tekintet irányába is megpróbálkozik egy mosollyal.

– Aki büntetésben van, az ne nevessen.

Már sír. Arcát – most már egyenesen a fal felé – kis tenyerébe borítja, úgy zokog. Könnyei – a felnőttre méretezett könnyek – átcsorognak az apró ujjak között.

– Mit mond?

– Amit mindig ilyenkor.

– De mit? Alig érteni.

– El fogja mondani egypárszor. Hallgasd csak.

Mint a köveken táncoló vasas szekér, a zokogás úgy aprózza, rázza szét Mariska szavait. Jó fül kell, hogy újra egybefűzze.

– E-e-ededül, ededül vadok.

A következő légvétel teljesen a zokogásba fut ki.

– Ededül, ededül…

– Dehogyis vagy egyedül, kedvesem.

– Ededül vadok.

– Itt van nagymama, kemama, émama. Itt vannak körülötted egy lépésre.

– Ededül vadok.

És utána a sírás nagy levegőkapkodása.

– Itt vagyok én is.

– Ededül, ededül vagyok.

– S ebben mi baj? – hangzik a zord férfimagyarázat. Mindenki egyedül van. Azért nem kell sírni. Azért senki sem sír!

A magyarázat belső meggyőződés nélkül hangzik, olyanformán, mint az a húr, amely alól hiányzik a hegedű jó öblössége. Mariska édesatyjában megcsavarodik a szív, oly mélységesen érti, mit akar Mariska azzal kifejezni, hogy egyedül van. Mert ebben a pillanatban valóban egyedül van. Nagyanyja, keresztanyja és szülei közvetlen közelségében is magányosabb, mint egy kopár hegycsúcson. Mariska atyja egy pillanatra résztvevő meghökkenéssel tekint le Mariskára. Mi lesz azzal, aki ilyen pontosan felfogja és kifejezi az érzelmeit? Akit a szeretet egy pillanatnyi szünetében is ily puszta szigetre sodor a szél?

– Ezt meg kell szokni… mondja, de a következő pillanatban már azt mondja:

– Jól van. Nem vagy egyedül. Épapa nem haragszik.

A rázkódás már csak olyan, mint mikor a tóból akkor is érkezik egy-két tajték, amikor a parton már süt. Mariska gyorsan visszatér száműzetéséből. Kis keze s arca egy víz, de már mosolyog: pislogva rázza le a tengeri vihar emlékeit, partra lép.

– No gyere ide. Épapa megbocsát.

A gesztus kész. Mariska kitárja arasznyi karját s édesatyja nyaka köré fonja.

Mariska édesanyja is kap egy ölelést.

– Nem teszed máskor?

Erre is megvan a mondat.

– Nem teszem többet mákor.

A családban senki sem haragszik. A kis karok gyors egymásutánban mindenkivel megpecsételik a békét.

 

*

 

Már az értelemnél tartunk.

Mariska szabályszerű nyelvleckét vesz. Este, lámpaoltás után az ágyában, illetve a díványán szavakat ismétel:

– Émama Budapetre emen; émama ement; ement, ement Budapetre. Émama ement Budapetre.

Mint a jó diák összefoglalja az aznapi tananyagot.

Émama kellemesen növekvő szívvel hallgatja, mert nem most ment el Budapestre, hanem még a múlt héten. Ma épp csak szó esett róla, hogy akkor elment.

– Hol van most émama kedvesem? Budapesten?

– Id van.

– Nem id kedvesem, úgy Vas megyében mondják. Itt úgy mondják, hogy itt.

– Id van.

– Hol?

– Tihumban.

Erre már Mariska édesatyja is fölkönyököl. Úgy mondhatnánk, a csodálkozás könyököl fel benne. Jól emlékszik? Szent István alapító levele írja Tihanyt Tihumnak.

– Hol van, kedvesem?

A válasz pontosan érkezik a tíz századnyi mélységből.

– Tihumban. Tihomban.

Mariska édesatyja úgy hozzáedződött már a nyelvészeti hökkentményekhez, hogy arra a feleszmélésre már csak legyinteni tud, hogy Tihany egyszerűbb bennszülöttei lakóhelyüket Tihomnak nevezik. Igen, titkos közlekedő edények működnek itt a mélyben.

– Jól van – mondja köszönet helyett Mariskának –, most szépen elalszunk kedvesem.

– Mért elalszunk most?

– Mert sötét van.

– Mért sötét van?

– Mert most éjszaka van.

– Mért most éjszaka van?

Szóval Mariska még tanulni akar, még nem fáradt bele. Tanítómestere azonban már kidőlt.

– Mert lement a nap.

– Mért lement?

Mariska édesanyjának szigorú elve, hogy Mariskát soha semmiben sem szabad félrevezetni. Mariska édesatyja fejében egy pillanatra megfordul, hogy elmondja a Kant–Laplace-féle elméletet. Ehhez azonban nem érez elég erőt. A kozmogónia helyett hát inkább ezúttal is nyelvtanleckét ad, mert Mariska édesanyjának épp oly szigorú elve szerint Mariska kérdéseit felelet nélkül sem szabad hagyni.

– Nem úgy mondják, mért lement, kedvesem, hanem mért ment le.

– Miért mondják mért ment le?

Miért is? A válasz félálomból jő.

– Mert kérdésben a magyar hátraveti az igekötőt.

– Mért veti az igetökő…

– Hogy a nyomatékot az ige kapja. Aludj kedvesem. Mert a lényeg nem az igekötő.

A tanító nyelvleckével alszik el. Azzal is ébred. Hajnalban ezek a szavak ébresztik.

– Csak maradj a helyeden kedvesem. Még ne gyere ide.

Hirtelen sírás rá a válasz.

– Miért nem gyerem oda! Miért nem gyerem oda!

 

 

Július 10.

Nem bízom Pestben, még nem forrt ki, nem állapodott meg, vásárszerű, a vásárok sátorutcáinak folyékony halmazállapotával. Ki biztosít, hogy a Fürdő utcának a mai a végleges neve, hogy a Körönd és az Oktogon nem pártol új gazdához. Pest utcái – akár(?) lelkei – könnyen alkalmazkodók, tehát ingatagok. Egy utcája vállalja múltját, a Vilmos Császár út. Ezt meg én beszélném rá a változtatásra.

 

*

 

Mint a Döme almája: mentül pirosabb, annál rohadtabb.

 

*

 

Válassz: jobb vagy bal, mondja gőggel és önteltségében már ütésre készen ez a politikus. Annak a bunkófejűnek a gőgjével, aki már tud kettőig számolni.

Én azonban – aki egy híján már pontosan a végtelenig tudok számolni – csak nézem gyönyörködve. Azon gyönyörködve, hogy az az egy is (az egy „állásfoglalás”, az egy üdvösség stb.), amivé ő a világot szűkítené, szememben csak a butaság ötmillió változatát gazdagítja eggyel.

Két lehetőség, egy megoldás?

Trillió lehetőség és trilliószor annyi megoldás, a használhatatlanokat, mint a tiedet számba se véve!

 

*

 

Megfogni a dicsőséget? Mint a legyet, szembe, a fölröppenés előtt. De aztán? Nincs más, mint roppantani egyet rajta és eldobni. Nem eheted meg.

 

*

 

A magyar közép-, azaz uralkodó osztály végre teljesít valami társadalmi dolgot. Miközben heremódon lopja a napot, reggeltől estig retteg. (Hol az oroszoktól, hol az angoloktól, hol a szerbektől, hol a zsidóktól.)

Ezt a szomorú és tehetetlen begyulladást érzi aztán olyasminek, amit másutt egy nemzet tudatának hívnak.

 

*

 

Egy pillanatra magamon kaphattam rajta a parasztok nyugodt és bölcs természetének működését. Kísérletül nyújtom, bárki elvégezheti magán.

A ház mögötti részt gyümölcsösnek szántuk, a gödröket szükségből is, vakációi szórakozásból is napok óta én ásom: a legjobb gondpihentető. A második gödör felénél tartottam ma reggel, amikor Flóra feljött a gyerekkel a karján, s ajkán a nagy hírrel: Mussolini lemondott; az imént közölte a szomszédék rádiója. Mikorra elmondta, épp jól ránevethettem a gyerekre, fordulhattam vissza az ásóhoz, a nagy hír épp csak a fülemig jutott, annak is csak a pitvaráig. Gond nélkül, nyugodt lélekkel ástam tovább. Délfelé csóváltam csak egyet a fejemen az emlékre, hogy milyen izzó beszédet vágtam is ki egy puteaux-i népgyűlésen, mikor a nagy férfi uralomra lépett. Szinte fuldokoltam a szenvedélytől. Azt hiszem, most akkor se hagynám abba a munkát, ha itt mellettem ásna; kérdezni is legfeljebb este, vacsora után kérdezném meg, hogy miért is tette.

 

 

Július 31.

F.-nak nem az állítása ingerel ellenállásra, hanem előadásmódja. Rossz író. Nem úgy, hogy rosszul fogalmaz, hanem a rossz írók többségével úgy, hogy nyugalom és szerénység – azaz fölény nélkül ír, fitogtatón, követelődzőn, szinte tolakvón, állandó sértődöttségben. „Be fogom bizonyítani” – kezdi híres és értékes könyvét. Könyvet ilyen biztonsággal befejezni illik. Fő hibája, hogy a lélek korszakalkotó leleplezése közben – hogy így mondjam – a saját lelkét is leleplezi. Ilyesmi még minden műnek ártalmára volt. Leleplezni, mondanom sem kell, más, mint megmutatni.

 

Jöhetsz, szabadság, hűtlen szerető,
jöhetsz már vissza, fiatal idő,
mi felgyújthatna a megadó lázig,
most meg a hűtlen ifjúság hiányzik.
Lányom lehetnél, ülj meg hallgatag,
ajkam ha ad, csak tanácsokat ad.

 

*

 

Kedves Oszkár,

már Schöpflin válasza után, látva, hogy Mihály emlékének meghurcolását nem akadályozhatom meg, tudtam, hogy az én döntésem ezek után csak a szerkesztésről való leköszönés lehet. Becsületbeli dolognak tartottam, hogy e folyamatban levő dolgot Schöpflin és Török Sophie kívánsága szerint befejezzem, azért vártam e levéllel.

Gondolhatod, hogy ez az ügy épp csak az utolsó csepp volt. Sok minden más is arról győzött meg, vállalkozásom: az irányzatok összebékítése lehetetlen, vagyis hogy nem vagyok alkalmas a szerkesztői posztra. De ha még eszemmel mellette volnék is, idegzetem képtelen többre.

Természetesen mindenképpen azon leszek, hogy a lap lemondásomnak semmiképpen se lássa kárát.

Úgy tartom illőnek, hogy mint a Nyugat legrégibb emberének, a te kezedbe tegyem le a lap sorsát.

Kérésem az, hogy elsősorban te dönts arról, ki legyen ezután a szerkesztő.

Ha te nem tudnál dönteni, arra kérlek, hívd össze Schöpflint, Török Sophie-t, döntsetek ti hárman, egyhangúlag.

Ha ez is eredménytelen volna, döntsön az a törzsgárda, amely az utóbbi másfél év alatt a lapot vitte.

Bárkit jelöltök ki, minden erőmmel rajta leszek, hogy minél előbb átírják az ő nevére a lap engedélyét; épp csak azt kérem, személyesen ne kelljen sehol se megjelennem.

Az utóbbi hetek szerkesztési tárgyalásai igen kimerítettek. Kerüljük el, hogy elhatározásomról élőszóval is kelljen tárgyalnunk. Kérlek, tudasd elhatározásomról az érdekelteket. Szeretném, ha engem levélben csak a végleges eredményről értesítenétek.

Ezalatt a másfél év alatt ismertelek meg igazán. Barátságnál több az, amit irántad érzek. Hogy ebben részem lehet, ezért nem sajnálom mindazt, ami közben ért.

Szeretettel ölellek

 

 

Augusztus

Némi elhűlés. A Film Színház munkatársának – ismerve képességüket s erkölcsüket – tollba mondtam az interjút, ott írta előttem az asztalon. A nyomtatásban megjelent interjú utolsó harmada, onnan kezdve, ahol arról van szó, hogy Kodolányi milyen […] író, az első betűtől az utolsóig kitalálás, nevem alatt a buzgó ifjú a világgal a maga véleményét közölte. Egyéni eljárása könnyen felismerhető, mert olyan pesties kifejezéseket ad számba, amiket sose használtam.

Most mondja a hajónál Sz. Zoltán, hogy Kodolányi épp e nyilatkozat – már az ifjú nyilatkozata miatt – szép gerelylendülettel ismét belém vágta tollát.

S most mondja ugyancsak ő, hogy K. válasza ürügyén Fodor J. is felém gurított megint egy követ az Ujság Sion-hegyéről.

Mindez már valóban mosolyra indító. Így teremtődnek az eszmék, a vélemények, a kapcsolatok. Így formálódik ki a „köztudatban” egy-egy író alakja. Milyen kár, hogy így művek nem teremtődhetnek.

 

*

 

Ha valaki Ozorán utánam kutat, nyomomat se találja, legkevésbé a parasztok között. A temetőben talál egy sírkeresztet: Illés Ferenc; élt 29 évet, meghalt 1928-ban. Ez a bátyám. Vasból van a kereszt, vas akantuszlevelekkel, vas szőlőkacsokkal. A keresztet apám kovácsolta, a díszek rajta a halott vasárnapi időtöltése, valami lámpára szánhatta; úgy kerültek a saját sírjára, mint a kopja a vitéz fölé: legyen, ami a tetteiről beszél. Talál az ember a temetőben még egy Illés Erzsébetet, egy Illés Teréziát is. Ezek a nagynénéim.

 

 

Sarkad, Szeptember 2.

A vállas-öles, de csontvázsovány férfit oly heves ütemben rázza az idegsokk, hogy a rázkódást a rossz padlón át az én talpam is átveszi; mintha zakatoló gép mellett állnék. A szavak összetörve, állandó csuklás közben fordulnak ki a száján. Így mondja el panaszát. De hadd beszéljek előbb a saját érzelmeimről. Szégyenkezve s lenyűgözve állok itt. Névtelen, belső szégyen bénít s akadályoz meg, hogy kilépjek ebből a talpamrázó körből. Árulásnak, megfutásnak érezném, ha ellépnék e mellől a behemót nyomorék mellől, a kőgörgetegként bukó szavak forrásától. Miért fokozza e hebegés iszonyát, hogy a szünetlen reszketés édes tiszántúli kiejtésben induló szavakat, tájszókat zúz pozdorjává? A zsibbasztó szégyen, amely a kudarcéhoz hasonlít, a bukáséhoz, annak a percnek a szégyenéhez, amikor a rosszul sikerült vizsga eredményét kihirdetik. Hányadik éve kezdtük társaimmal azt a sokat ígérő nekigyürkőzést, amelyet sokan némi fogalomtágítással falukutatásnak, sokan – még tágabban – népi irodalomnak neveztek? Az ígéret mellé mennyi remény s hiedelem társult. Hiedelem, s meggyőződés, hogy munkánk nem volt hasztalan, hogy valamit mégis elértünk. Szavainkat egy ország ismételte, követőink előkelőségek karéja előtt hágtak dobogóra, a hivatalos szavalóművész a népi költemény után suhintotta le meghajlásával a legdúsabb tapsrendet, végül már az Opera is visszhangozta az igét. Hogy valójában mit értünk el, azt ez a mezétlábas férfi hirdeti ki. Ez bénít meg. Ez sütteti le a szemem a vasárnap is szemetes padlóra, ez veszi el szavam, szavam mögül azt a régi tüzet, amellyel az ilyen panaszáradatot hajdan úgy félbe tudtam szakítani, hogy a búcsúzó kézfogást már a remény melegítette, a harcra készülők szövetkezése. A bukás teljes. Számra egy hang se jön. Sarkadon állok, a sarkadi zsellérsor egy kis házának tisztaszobájában.

 

 

Szeptember 7.

Kínos jelenet a temetőben, Móricz sírjának megkoszorúzása előtt. A kapunál karikában állunk: Darvas, Sárközi, Püski, Kardos, én, mögöttünk néhány méterrel diákok, a mozgalom. F. G.-t szapulják (most küldték el – igazságtalanul – a Magyarország-tól. „Túlnyalt.” „Egyszer volt tisztességes, akkor fizetett rá.” „Ne lépjen ki senki a köreiből.”) Feltűnik F., sorra kezel, Darvason kezdve, képtelen vagyok kezet adni neki. Ha legalább öt perc eltelt volna azóta, hogy lehitványoltuk! De azon melegében?! Mikor hozzám ér, hogy kezet nyújtson, hátralépek, kezemet majdnem hogy tiltakozásul emelem fel, aztán zsebre vágom. Átkozott feszültség. Érzésem egyáltalában nem a hetyke és kemény provokálóé, hanem azé, aki számára nincs kivezetőút, egy kellemetlen helyzetből, aki zsákutcába szorult. Jobban szenvedek, mint az, akit megalázok, s máris tenném jóvá. Gyötrő teher az úton a sírig, a sírnál (Darvas beszél). Szerencsére maga F. old fel. Móricz sírja után, ahogy szoktuk, megnézem Babitsét, el akarok menni egy percre Kosztolányiéhoz s József Attiláéhoz. Józsefét még nem láttam, megkérem Kovácsot, Darvast, vezessenek oda. Nyomunkban az egész kis gyülekezet odaindul. A néhány percnyi csend után tekintetem F.-éval találkozik. Nagy, sötét szemüvegét levette, bozontos szemöldöke alól úgynevezett éles tekintet „lövell”, ajkán mindent tudó, s egyben mindenre célzó gúnyos mosoly, mint egy grand guignol hőséén. Na végre! Mégse nemes anyagba vágtam a kardom.

 

 

Szeptember 8.

Lustálkodásból ver fel – végre! – a telefon. Magam vagyok, levert – mi frissítőt ad a világ? Sietve megyek a készülékhez, hálásan már azért is, hogy felkeltett.

Egy hang a házmestert kéreti. „Kicsoda?” (Hangom már kellemetlenül ingerült.) Ilyen hangon szólok be a szomszéd lakásba, az alagsorba is: tudják meg, milyen kelletlen vagyok! (Holott épp én mondtam nekik, használják csak a telefont.)

 

*

 

A vigasz csak az, hogy minden másképpen lesz ronda, mint ahogy jobbról is, „balról” is a csirkefogók számítják, sőt már számítolgatják.

 

 

Szeptember 10.

Csak az az aljasság háborít fel másban, amit még magunkban nem tisztáztunk.

 

*

 

Igazán vidám verset is csak akkor tudtam írni, ha egész nap lógott az orrom.

 

*

 

Engem úgy vár a halál, mint egy csapda. A hivőt, mint egy kapu! Jobb kint, de a kapu mégis csak kapu.

 

*

 

A légvédelmi sziréna hangja. A város, mintha fojtogatnák, úgy üvölt, levegő után kapkodva. Flóra ettől a hangtól fél; jobban, mint a bombázástól.

 

*

 

Túlságosan sokat vetünk papírra. Negyvenen túl az írónak már csak gyomlálni illenék. Visszakoznia annyival, amennyivel túllépett a mértéken.

 

 

Szeptember 12.

Renard után: Az író csak író legyen. Minden más, amit csinál, irodalmárkodás.

 

*

 

Annyira már megedződtem, hogy azért nem dobok ki pénzt újságra vagy folyóiratra, hogy a legyalázásomat olvashassam.

 

*

 

Az író csak író legyen. Ezzel lehet legnagyobb, mint politikus, mint erkölcsbíró. Vagy akár vegyész és utcatisztító is.

 

*

 

Ellenségeimet azért nem szabad pofon vágnom, mert minden veszély megvan rá, hogy – örökös hányingert szerezve – fél óra múlva arcon csókolom őket.

 

*

 

Még ezek a jegyzetek is jelentőssé válnak, ha holnap meghalok. Életem határain sziklaként merednek. Porszemek lesznek, ha csak még egy kötetnyi következik rájuk.

 

*

 

Az újabb versek. Csaknem mind a betegségről, halálról szól. Ezekben az években épp ez volt a legkisebb gondom. Mennyi nyugtalanság, rohanás! Épp csak fekve, ágyban juthattam a versíráshoz.

 

*

 

Az ozorai borospincék, amelyekbe megszelídített árvízként rohan le őszönként a hegyek leve.

 

*

 

De Mariska nem csak a nyelvekkel kacérkodik, nem csak a lehetséges szavak s hangsúlyok tömkelegében turkál, hogy melyiket is vegye magára. Éppúgy turkál azonközben a fajták közt is. Farsang előtt a maskarásboltban válogatja s próbálja így a bálba készülő az álarcokat, ahogy az élet felé készülőben rakja s veti le az arcokat.

 

 

Szeptember 17.

Lélekelemzés. Mintha a sebész úgy akarná kivágni a kelevényt, hogy az egész testet miszlikbe aprítja. Ily módszerrel – a beteg királylány fölaprításával, majd összeállításával – a mesebeli obsitos is csak egyszer ért el eredményt.

 

*

 

Tragikum: amikor isten hibáz.

 

*

 

Halhatatlanságom érdekében már meg kellene halnom. Máris többet éltem, mint ami a tehetségemnek kijár. Tartalmam szétoldódik egy bő életben.

Nem lesz annyi mondandóm, amennyi évem. Harmincöt évvel föltört tehetség maradtam volna; hetven évvel törekvő nyárspolgár leszek. Töménységemmel lényegem vész el.

 

*

 

A lelkiismeret-furdalás és a kétely az a lelken, ami a kazánon a feszültségmérő.

 

*

 

Az alacsony termetű magyarok közt hívnak a világon legtöbb embert Nagynak.

 

 

Szeptember 15.

Margit húga: „Nem olvastad, amit Fodor legutóbb írt rólad? Oh!” „Ilyen goromba még sose volt.” Aztán még ragyogóbb arccal: „Majd elküldöm!”

 

*

 

József Attila haláláért mindnyájan vádolhatjuk magunkat. Legjobban azok, akik mást vádolnának. Akiken annyi a vád súlya, hogy másra kell hárítaniok. Bánt s mennyit engem is a lelkiismeret: nem tettem meg mindent. De ha Jolán a haszonélvezeti sír mellől még egy célzást tesz, teljesen felmentettnek érzem magam.

 

 

Szeptember 16.

Mariskának nem kell játék, mindet egy-kettőre odavágja. Mihelyt megismeri, hogy semmire se jók, már végük is van. Az a játék neki, ha segíthet. Borsót hüvelyez, paradicsomot tapogat, krumplit szed, a tele kosár szélét neki is okvetlenül fognia kell, mert segít. Ságiékhoz menet egész úton ő cipelte volna az üres demizsont, amely majdnem akkora, mint ő.

Flóra ebben is örökséget lát: ősei – az én őseim – mind dolgoztak, „vérükben van” a munka. De az enyémben sose volt, mindig erőt kellett vennem magamon.

 

*

 

Egy elhagyott templom milyen sértődött-büszke tud lenni, s milyen fenséges. Ilyenkor találja meg a hivatását.

 

 

Szeptember 18.

Annyi alázat, mint egy szeptemberi napraforgótáblában.

 

*

 

Minden idegen nyelvű olvasmányhoz enyhe tolvajszándékkal nyúlok: mit szerezhetek meg belőle magunknak. (Vagy magamnak?) A magyarhoz nem. Az már úgyis az enyém?

 

*

 

A szőlőtő hasa alján a fürtök gazdag tőgyei.

 

*

 

Féja szava nem elég meggyőző, hogy azzal lelkiismeretem előtt a munka alól felmentsem magam.

 

*

 

Vajda nyolc-tíz verssel ússza a halhatatlanságot, Kölcsey öttel, Fazekas hárommal. A francia Arvers eggyel, s az is csak tizennégy sor. Ha egy költő csak ennyivel is fennmarad, az már áldhatja sorsát, az idő rostáló markait. Útjelző nyom marad akkor már egész műve, egész élete felé.

Egy jó szó reményében milyen udvariasan, milyen lélegzetfojtva tűrik a művükkel kész alkotók művükben az idő turkálását! Ennél csak a halottak udvariasabbak. Hogy kerülhetjük el ezt a megalázást? Úgy, hogy – még udvariasabban – mi magunk segítjük munkájában az időt. Keze alá adjuk az anyagot, elvégezzük helyette az első rostálást. Mert túl sokat írunk, túl sokat hagyunk bitangban az utánunk következőkre.

Ezek jutottak eszembe, amidőn megkaptam a kitüntető felszólítást verseim válogatására, e gyűjtemény összeállítására. Hogy még a válogatás is ilyen sok, annak oka nem szigorúságom, hanem bírálóképességem esendőségében rejlik: épp mert nagyon is tárgyilagosan néztem a verseket, volt egy fok, amelyen túl nem tudtam értékkülönbséget tenni közöttük. Itt a döntést mégis az időre kell hárítanom. Az időre vagy előőrsére s követére, az olvasóra, akinek természetesen épp a tárgyilagosság miatt pontosan annyi joga van szemelvénygyűjteményt készíteni műveimből, mint nekem. Sőt valami azt sugallja: hogy még neki több.

Így mindez nem jelenti azt, hogy többi versem megtagadom. Az összes mű az élet, már-már regény az életről, még az olyan írók esetében is, akiknek – Arany Jánossal – nehezükre esik, hogy épp legrejtettebb érzéseikről nyújtsanak szinte vallatási adatot. Ennek a regénynek a magva és fedezete az a merőben művészi teljesítmény, amelynek már lehet sorsa az alkotó személye nélkül is. Én erre törtem. Ezt akartam nyújtani.

A válogatásnál mellékes szempontjaim is voltak. Nem vettem tekintetbe terjedelmük miatt elbeszélő költeményeimet, széles sorú verseimet, mert kitárt karjukkal nem fértek volna át kedvükre a könyv szűk ajtókeretén, és negyvenéves korom után írt verseimet. Néhány költemény rajtam kívül álló ok miatt nem kerülhetett már a sorozás elé sem.

 

*

 

Az utókortól – ha lehet kívánságom – kívánom, hogy soha több ötven versnél ne legyen – – –

 

 

Szeptember 23.

Az ember válogassa meg a társaságát. Az író éppígy ügyeljen arra, hogy megválogassa az olvasóit. Nem irigylem H. olvasótársaságát. Szeretném figyelmeztetni már M.-t is, hogy újabb könyveibe kik rohannak bele szinte ajtóstul.

 

*

 

Mariska a szőlőt szereti a legjobban. Fürtszámra eszi úgy, hogy Flóra minden szemet késsel külön meghámoz és kimagoz neki.

 

*

 

Mariskának nézni annyi, mint birtokba venni, megfogni, megkóstolni. „Nézem a poharat”, illetve „néem a poaat!” kiabálja, s már mászna az asztalra. „Nézd innen, kedvesem” – mondja neki az anyja. Mariska úgy bámul vissza rá, mintha bolondját akarnák járatni.

 

 

Szeptember 28.

Előre bocsánatot kérek hozzátartozóimtól a kellemetlenségért, amit a holttestemmel okozok, a levetett hüvellyel, amelyhez már semmi közöm sem lesz, s amelyhez őket is már csak a félszeg, zavaró érzés és körülményes tennivaló fűzi. Halálommal legszívesebben elbujdosnék. De az élet utolsó pillanataiban nyilván százszorosan fontos lesz, hogy minden pillanatomat velük töltsem. Ellobbanni szeretnék testemmel is a halál pillanatában. Kérem őket, tekintsenek úgy is rám: ne nézzék a tetemet, szabaduljanak meg attól minél előbb, emlékben is, nekem is így lesz jó. Halottaiban mindenki meztelen; a halálállapot szemérmemet is sérti. Öltöztessetek gyorsan enyészetbe. (A puszta élet már ruha.)

 

*

 

Mért parancsolná le ajkáról a mosolyt Mariska atyja e nyelvészeti vizsgálódások közepette? A másodéves bölcsészeti hallgatók összevont szemöldökén kívül semmi sem bizonyítja, hogy az etimológia szükségszerűen komor tudomány. Mariska atyja kedvükre csapongtatja gondolatait s mosolyait, amelyeket Mariska szabad csevegései indítanak meg. Ám megesik, hogy a mosoly épp a tudomány előtt való tisztelgés végett ugrik le az atyai ajkakról. Mariska hangjai közé olyan kerül, amelynek hallatára a legkomorabb nyelvész is igazítana egyet szemüvegén, főképp ha e hang nem egy tízhónapos csecsemő ajkáról szállna fel. Vagy ha e hang jelentőségét mindjárt megfelelő értekezlet méltatná. Mariska atyja ezúttal ilyenre vállalkozik. Felfedezésről számolhat be, s ennek ismertetése után rögtön nyelvünk életére kiható fontos indítványt tehet. Az itt következő sorokat legszívesebben a Philologiai Társaság választmányi ülésén olvasná fel. Írni máris annak igénye szerint írja.

– – –

 

 

Október 12.

– Mégis siess, amennyire csak tudsz, egy órakor el kell menni; a belügyminiszterhez.

Egy óra felé ő kezd fészkelődni. Őneki kell elmennie. El is megy.

Ezt hiszi külön politikus erkölcsnek?

Hogy a hazugságban is már belügyminiszter van.

Adjunk neki még öt évet arra, hogy férfi legyen.

 

 

Október 16.

Minden másképpen sikerül. A magyar antiszemitizmusnak a filoszemiták látták hasznát. Iroda, szerkesztőség őket invitálta.

 

*

 

Kovács Imrével. Azzal igyekszem megértetni vele a becsületességet, hogy az milyen jó üzlet.

 

*

 

Az az alak volt, akiről bizonyos az ember, hogy egyedül egy üres szobában sem nyúl az orrába.

 

*

 

Vonaton. Tihany felé. Flórát tegnapelőtt láttam, két nap múlva ismét látom. Fáradt vagyok, dolgom is van. Azért megyek, hogy egy tizenkét hónapos kislányt megláthassak. Ezt se gondoltam volna.

 

*

 

Egy tábla lefejezett napraforgó. Könnyű daccal még fölfelé néznek. Egy ezred forradalmár szelleme.

 

 

Október 17.

Szántódnál szállok ki, a hold még nem jött fel, koromsötét úton – egy bizonytalan útbaigazítás után – a rév felé.

Az utolsó komp is elment.

– Hajó Földvárról?

– Már nincs járat.

– Meghálhatok itt valahol?

– Itt?

Épp csak kinéz a kis üvegkalitkából.

– Hát mit csinálhatok?

– Várjon csak, mindjárt.

És befejezi a pénztár napi számadását. Egy könyvet vesz még elő, abba ír, nehéz ácsmesterceruza-fogással.

Lámpámmal a víz partján világítgatok, a hullám egy óriás halászladikot dobál.

Végre kijön a révész.

– Adja ide ezt a csónakot.

– Azt nem lehet. Az a társaságé.

– Elintézem én velük! Ki annak az igazgatója? – mondom ingerült nagyképűsködőn, hogy magam is csodálkozva s ellenszenvvel hallgatom.

– Átmegy vele?

– Nem szívesen, de át.

– Majd én is megyek.

S hirtelen lelépve három lépcsőfokot a hivatalos hangsúlyról.

– S tetszik adni majd, ami tetszik.

Beevickélünk, most száll fel a hold. A víz olajosan csillog, puha nagy vaslemezek hajlonganak hangtalanul. A víz, amit nappal áthajtott a szél, izmos sodrással árad vissza a Nagy Balatonba. Már kitűnik a csúcsok sziluettje.

S én ebben a gondban vergődöm, amelyben Montherlant agyalágy arisztokratája.

Öt pengő nem sok? A hivatalos napszámnál is több. Ez meg másfél óra ha lesz. Négy? Mit sajnáljam épp a szegényektől a pénzt: tízet adok. Elhatározom, hogy hatot adok.

Az csak két liter bor. A pincében Ozorán ilyen szívességért többet öntenének a demizsonba. Leteszem az evezőt, kikeresek észrevétlenül hét pengőt. Most tudom csak élvezni az éjszakát.

És félni is csak most érkezek el.

A csónak szélén be-benyal a tó. Félek egy kicsit, de gyerünk.

S mindezt egy kislányért.

 

*

 

Mariska sokkal elbűvölőbb, mintsem kellő készültség nélkül írhatnék róla. Ami túlságosan közel van a szívünkhöz, arról csak ihlettel írhatunk. Én másképp szégyenkezem.

 

*

 

Kerékpáron délután Füredre, a vonathoz. Már őszi üdeség. Muslincák oly tömegben az egész úton, mintha finom eső verné az arcomat. Kilátás a vonat két ablakából (a menetiránynak háttal). Balról az egész Tihany, úgy mintha sziget volna, jobbról a szép református templom, ahol egykor Pálóczi Horváth prédikált. Mindenütt szüretelnek.

 

*

 

Az úton jövet vad durrogások. Pisztoly, de legtöbbször ostor. Milyen idegnyugtató ez a hang, mihelyt csak a verebeket űzi a szőlőkből.

 

 

Október 18.

Az embernek a jelleme is saját szerzeménye legyen: erőfeszítés, szenvedés, botlás és tán bűn és vezeklés eredménye. Szüless tolvajnak, és úgy légy makulátlanul önfeláldozó! A született jellemek éppoly elviselhetetlenek, akár a született grófok: gőg és büszkeség és semmi egyéni érdem.

 

*

 

A véletlen nagy jellemmel járó feladattal bízott meg, érdemtelenül. Ha nem teljesítem, eltipor, mint egy macskakölyköt.

 

 

Október 19.

Földiné az ura koporsója mellett fogadja a részvétet, s bámulatos emlékezőtehetséggel mindenkit néven szólít. (Engem is, noha csak egyszer látott három éve.) A gyászoló gyülekezetben a kielégített hiúság jóleső érzése árad el.

A ravatal mellett egy gyenge költőnő verskötetét dedikálja egy másik, valamivel kevésbé gyenge művésznőnek, aki – karján a bevásárlókosárral – tollrajzokat mutogat neki. Rubinyi gyászbeszédéből: „S tagja volt annak a küldöttségnek is, amely őfőméltósága, a kormányzó úr előtt tisztelgett.” Valami félreértés miatt a koporsóvivők elmentek, a szertartás megakad. A beszélgetés egyre fesztelenebb, akár egy színházban a felvonás előtt. Aztán az az enyhe feszengés, amely türelmetlen tapsban szokott kirobbanni.

Hazajövet Gellérttel, Babitsnéval: azért az a letűnt liberális korszak kiállásra hagyott valami kívánni valót.

 

*

 

Isten neve a legtöbb ember számára a puszta semmi vigasztaló megfogalmazása.

 

*

 

Legjobban még akkor „dolgoztam”, ha Flórának leckéje volt, s én másfél órára beültem egy kávéházba. A gondolat, hogy írnom kell, csavargóösztönömet kelti fel, mászkálhatnékom támad, hacsak a szobában is. De már mintha csitulna az erjedés. Ötvenéves koromra talán meglesz az íráshoz való nyugalmam. De meglesz-e a tehetség is? S megleszek-e én magam is?

 

*

 

Hol kell egy irodalmi támadást olvasni? Kiscséri-puszta és Tarnóca, vagy Ozora és Gyánt között a lórén, a hazatérő – s ezért már vidáman kötekedő – summások között, akik izgatottan várják, mikor végezzük be az olvasást, mivelhogy elfogyott a cigarettapapírjuk, s abba az újságpapírba akarják megsodorni a zsebek fenekéről előkotorászott dohányt.

 

*

 

A bátor jutalma a könnyű halál.

 

*

 

Iszonyú lesz az enyém
bárhol talál
mert még csak élni tudhatok én.

 

*

 

Tegnap a Déli-vasút állomás – Flórára vártam – némettel, hazai svábbal volt tele. Bosszankodva kerültem el őket hangosságuk miatt. Ma reggel a Berlini téri villamosmegállónál is egy sereg német. Fejükben fekete nácisipka, azon jelvény. Jelvény a mellükön is, kezükben katonaláda. Nyilván valami sorozás folyik köztük vagy behívás. Egyiknek a hóna alatt szomorú kis vörös zászló, összecsavarva, mint egy szalámirúd. Halni mennek. Hát csak menjetek. Szemem hirtelen egy síró asszonyon akad meg, férjét ölelgeti. Ez nyomban árulóvá tesz, vak emberpártivá: ne haljatok meg.

 

 

November 6.

Ez a versmásoló gépírókisasszony titokban élvezi a munkáját. Olyan, mintha a pincér belenyalna az ételbe – ha volna munkaadója, ezt gondolná. Tán meg is tiltaná neki.

A kisasszony azonban a feleségem, az én fordításaimat másolja. Ajándékot ad azzal, hogy nyalakszik.

 

*

 

Az az édes-kínos meglepetés, amikor egy közéleti vagy irodalmi nagyság halálhírét olvassa az ember.

 

*

 

A Révai minden újságban együtt hirdette Giono, Szolovjov, Baudelaire könyvét és az én könyvemet. Milotay még hirdetni sem engedte az Új Magyarság-ban az enyémet; ott csak a három előbbi jelent meg.

 

*

 

A Babits-est után vacsora négyesben Szabó Lőrincékkel, Móricz Virággal s férjével (Koch?). Gyerekekről beszélünk, egy szót sem irodalomról. Csak épp annyit, hogy Virág elmondja: első vagy második találkozásukkor Füst Milán két ujjal megfogta Zsiga bácsi orrát. Móricz utálkozva, de udvariasan eltolta magától, s egy életen át nem állt többé szóba vele.

 

*

 

Németh olyan üldöztetési mániás, akit véletlenül valóban üldöznek.

 

*

 

Nem nagy költő szeretnék lenni. Tiszta költő. Ez az előbbinél, ha nem is nagyobb, de magasabb.

 

 

November 15.

Két külön világ, hogy az ember egy verseskötetet az ágya mellé tesz, és hogy szerzőjével hajlandó-e kezet fogni.

 

 

November 16.

Három mezőgazdasági munkáscsalád bérlethez juttatásának s tanulmányozásának terve.

1. Mindhárom család azonos társadalmi szintről való; ismerete, életkörülménye s lehetőleg családi állapota is hasonló. Ha mindhármat egy vidékről vesszük, vegyük Dobozról s a hozzá teljesen hasonló, szomszédos Gyulaváriból. De lehet egyet esetleg a Dunántúlról.

2. A családok közül egy a helyszínhez közel marad, azon a tájon, ahol ismerős, de nem részesül semmi oktatásban vagy útbaigazításban.

3. A második család szülőhelyétől távol kap bérletet, és állandó oktatásban részesül. Erre a célra a Fejér megyei Kálóz mellett van alkalmas hely.

4. A harmadik családot a most megindult tiszai szabályozási, illetve öntözési területre helyezzük. Így az öntözött területek kérdéseit is megismernők.

5. A mellékelt üzemterv szerint egy család elhelyezése tizenötezer pengő.

6. A jövő héten, nov. 22. után dől el, mikor kell bevonulnom, vagy egyáltalában kell-e. Azután rögtön helyszíni tanulmányozásra utaznék a hortobágyi öntözőközpontba, Dobozra és Kálózra. Kiválasztanám a földet, a családokat és munkámról ismét számot adnék.

 

 

November 17.

Bányai azt írja könyvében, hogy egyszerre ott hagytam régi Japán-beli, szegény barátaimat, csak felfelé néztem. A Japánból – ahová azelőtt is rendelés nélkül azon nagykabátosan ültem le néha-néha egy-egy népesebb asztalhoz – azért maradtam el, mert a pincér figyelmeztetett, hogy fogyasztani illik. Mikor megnősültem, Muca szülei havi száz pengő támogatást ígértek addig, amíg Muca is keresni fog, mert az én havi fizetésem százhatvan-száznyolcvan pengő volt. Ezt a támogatást azonban csak egy hónapig tudták adni. Egy év múlva a kétszobás lakásból egyszobásba költöztünk; takarékosságból sütöttük ki a Sasadra való feltelepülést.

A könyv rossz, rágalomhalmaz ez is, ha arról ítélem, rólam mint ír. Mégsincs egy csöppnyi indulat ellene bennem, sőt jóakaratúan gondolok rá. Az első írás, amely Flóráról nagyjából az igazságnak megfelelő hangon emlékezik meg, tisztességes modorban, turkálhatnék nélkül.

 

 

November 18.

Micsoda képtelen barbárság, hogy csupán azért, mert egy a nevük, mindazt a virágszirmot, a szirmoknak mindazt az üdeségét, illatát, ami egykor Orosz Anna volt, azonosítsam azzal a bizonyára hasznos és egészséges terméssel, ami most Anna lehet. Ez a most harminchét-harmincnyolc éves termés-Anna is távol él tőlem (Párizsban), éppoly messze, mint az a másik, aki az időben távolodott el. Még annyi kapocs sincs köztük, hogy egyik a másikának folytatása. A fiatal Anna jobban bírja az időt, mint az, aki később nevét örökölte.

De Flórában az szép, hogy állandóan együtt van benne mindaz, ami valaha volt. A múlt héten kaptam meg azt, mi volt kisiskolás korában. Mellettem él, velem fog meghalni. Ezt sose hálálhatom meg neki.

 

 

December 1.

Pusztán a hívebb tudósítás és méltóbb megörökítés szempontjából fájlalom, hogy a magyar közösség oly nagy eseményénél, mint az erdélyi bevonulás, itteni íróink közül csak az az egy-kettő lehetett jelen, akinek erre mellékfoglalkozása, vagy mellékhivatása adott alkalmat. Hírlapíróink, ahogy eddig végzett munkájukból látni, fölös számban voltak. N.-től hallom, aki jobb híján maga is újságírásból él, hogy Móricz és Zilahy készült a megjelenésre és velük még jó néhány olyan író, akinek az esemény valóban élmény lett volna. Miért nem voltak ott? Azt N. sem tudja. De rögtön egy ötlet közvetítésére buzdít. Annyi csereakció volt már – nem lenne hasznos és tanulságos, ha mondjuk húsz-harminc magyar íróval bejáratnák Erdélyt, s ugyanakkor ugyanannyi erdélyi íróval Magyarországot? Minden beszámolói kötelezettség nélkül persze: az élmény előbb-utóbb így is kikívánkoznék belőlük. Magam semmiképp sem vállalkozhatnék az útra, épp azért vállalkozhatom a gondolat közvetítésére; bizonyára szép és hasznos lenne.

 

 

December 20.

Fiatal írók közt, aztán fiatal munkások közt szoktuk játszani azt a tréfát, hogy mikor valaki hírlapot vett elő, s felolvasta mondjuk a vezércikk címét, valaki a társaságból hirtelen lehunyta szemét, s arcán a cirkuszi gondolatolvasók fintoraival kapásból elhadarta azt a szöveget, amelynek abban a lapban, olyan cím alatt meg kellett jelennie. Minden lapnak voltak szakértői és minden rovatnak, a színházi bírálattól a riportig. A teljesítményhez semmi gondolatolvasói képesség nem kellett, gondolati sem. Hírlapirodalmunk, hogy úgy mondjam, annyira elvégezte feladatát, hogy semmi feladata nem maradt. A nyomdákban formába öntve állt a betű, az agyakban a mondatok, a szívekben az indulat. A világ bámulatosan egyszerű lett. Minden tűzvész olyan, mint a másik, és minden ünnepség, minden „szenzáció”. Az ember azt gondolhatta: eljött az író ideje: a gép és szolgája helyett megint az ember jut szóhoz.

 

*

 

A nyelv ősi ösztöne leleplezőbb a legmodernebb lélektannál is. „A nemzet ne sokat beszéljen, hanem bízzék, dolgozzék és engedelmeskedjék”, mondja a politikus. Ez mást jelent, mint amit nyilván mondani akart, vagyis hogy „A nemzet ne beszéljen sokat” stb.

 

*

 

Osztályomhoz hű lenni éppúgy becsület dolga, akár hazámhoz. Sokak fejében ez egy kicsit sok a becsületből, – ellentét van benne. Csak annyi, mintha valaki sokallná, hogy az ötödik parancsolatot is megtartom, s a hatodikat is.

 

*

 

Igazán józan s reális pillanataiban Mariska édesatyja még a második évben sem tudja elhinni, hogy Mariska valóság. Fel-felüti olvasmányaiból fejét, s előbb mintegy hitetlenkedve, majd megnyugtatásul vagy önmeggyőzésül Mariskára tekint. Mariska visszamosolyog, s máris lépeget atyja felé.

A tünetnek van erősebb megnyilvánulása. Mariska atyja már fél órája foglalatoskodik az ölében tartott Mariskával. A kétely ennek ellenére is meglepi. „Igazán van ez?”, fordul Mariska édesanyja felé. Aztán Mariska felé fordul.

– Emeld fel a karod.

Mariska felemeli.

– A másikat is.

– Mariska azt is felemeli, s rögtön beszédre gyújt: –

Aztán a madár elrepül, felrepül a felhőkbe, de a vitorlás nem repül a felhőkbe.

Él, létezik igazán ez a Mariska? gondolja Mariska atyja karjai közt Mariskával. A dolog olyan elképzelhetetlen számára, mintha egyszerre egy vers – mondjuk a Szép Ilonka vagy a Pató Pál elevenednék meg, s lépne ki két lábon a verseskönyvből. Mariska jó ideig semmivel sem volt több, mint egy ilyen alkotás. Vágy volt kezdetben, aztán szándék, aztán egy sereg tervezés, hogy mi is fog történni, ha egyszer megszületik. Ez a megszületik, Mariskára alkalmazva nem hangzott másképp ebben a lakásban, mint ahogy egy tanulmányra vagy egy könyvre. Abban a lakásban elég nagyszámú cikk és fejtegetés született meg. Megszülettek és azután valahogy udvariasan félreálltak, semmi törődni való vagy néznivaló nem volt velük, illetve rajtuk. Az esemény, azáltal hogy megesett, már be is fejeződött, önmaga és a világ számára egyaránt.

Mariskával semmi baj nem volt, amíg csak megszületett. A szó jelentett valamit, tapasztalat nélkül is el lehetett fogadni: Mariska léte tulajdonképpen a tapasztalat révén vált valószínűtlenné. Azáltal, hogy ellentétben a lakásban eddig megszületett alkotásokkal, születése után is jelen maradt, sőt mozgott, nőtt, tevékenykedett; önálló életet élt.

Mariska atyja két ujjal maga felé fordítja Mariska arcát, s nem tudja megállni, hogy magától a csodálatosan megelevenedett alkotástól ne kérdezze meg:

– Igazán élsz te? Isten bizony?

– Igazán élek – mondja az alkotás az l betű enyhe j-ésítésével.

– Isten bizony?

– Itten bizon – mondja az alkotás.

Mariska atyja nem minden szorongás nélkül ad számot magának, hogy lelkében pontosan azok az érzelmek villognak át, amelyeket Goethe varázslóinasa érzett, amidőn észrevette, hogy elvesztette uralmát a fellázított elemek felett. Mi lesz itt? – gondolja, miközben ismét Mariskára pillant.

A csodát nem lehet megérteni; csak – hitványul – megszokni lehet, s ezáltal mintegy házunk tájára szelídíteni. Mariska lénye valószínűtlen marad. Létét elfogadhatóvá egyre ékesebben alakuló szokásai teszik. Elhihető emberré azáltal válik, hogy emberi lesz.

– Húsot – mondja konokul minden étkezéskor attól fogva, hogy egyszer megízleltették vele ezt a létfenntartásnak még az emberevés határán álló módját.

Mariska édesatyja maga sem tudná pontosan megmondani, miért nem helyesli a húsnak ezt a váratlan s heves megkedvelését. Úgy érzi, nem illik egy másfél éves kislányhoz. Majdnem fejcsóválva néz Mariskára, amikor a vacsoraadagok szétosztásakor az az örökségből kihagyottak kétségbeesésével kezdi rá:

– Kóbásumat, kóbásumat. Add ide a kóbásumat.

A családi együttes kénytelen legalább egy vékony karikát átengedni neki.

Hónapokkal előbb történt, hogy egyszer egy darabka töpörtyűt is sikerült megszereznie. Az ínynek is van emlékezőképessége? Mindenki felteszi, hogy Mariska rég elfeledte a töpörtyű nevét is, ízét is, amidőn véletlenül ismét töpörtyű kerül az asztalra.

– Ez mi ez?

– Olyan kisütött szalonnaféle.

– Mi-i?

– Pörc.

A válasz így is kevés.

– De ez mi ez?

A család egyik tagja, aki nem sejtheti, milyen diplomáciai alku folyik itt, váratlanul megszólal.

– Jut még nekem egy kicsi abból a töpörtyűből?

Mariskában magnéziumfényekkel gyúl ki a sejtek emlékezése. Szinte kiveti magát az anyai ölből, ahogy kiáltja:

– A töpörtűmet, töpörtűmet, add ide a töpörtűmet is.

Mariska édesatyja azért nem szeretné túlságosan rászoktatni Mariskát a húsra, mert magát is szeretné leszoktatni róla: juhász ősei barbár örökségének tartja. Épp így szoktatná magát le a kenyér túlságos kedveléséről is. Nem hiszi, hogy egy nemzetnek a hazában is lehet jellegzetes vonása, és babonaságnak tartja, hogy a magyarnak egy életen át elég, amit a malmokból és az ólakból kaphat. S ha igen, ő legyőzi magában ezt a magyart, ő nyugati lesz testestül, nemcsak lelkestül is.

Nem minden aggodalom nélkül látja hát, hogy Mariska szinte az első próbára fanyalogva kiejti ajkai közül az oly egészséges sárgarépát s az annyi tápot adó zöldborsót s általában a főzelékeket. Meghökkenéssel értesül, hogy Mariska nem barátja a tejnek, a vajnak, de még a gyümölcsöknek sem.

– Hát mit eszik ez a gyerek, ha húst nem kaphat?

Mariska épp az egyik szomszédos tányérból villájával egy jókora adag káposztás kockát emel ajkához.

– Ezt eszik. Ebből egy tányérral is megenne. És ha mákos tészta előtt látnád! Vagy mikor buktát vesz észre!

Mariska atyjának a lelkiismeret-furdalás veszi szavát. Fogadalma van, hogy szántóvető ősei másik szenvedélyét is elfojtja magában: leszokik a tésztaneműeknek a nyugatiak által ugyancsak barbárnak ítélt e fajtájáról is.

– Gombócot – kérdi aggódva – gombócot már adtatok neki?

– Nem annyit – hangzik a válasz –, amennyit megenne. Azt igen, szilvásat, vagy palacsintát, azt egész nap enné, de ha azt kérdenénk tőle, hogy egy kis csuszpájzot eszik-e, akkor már más volna a felelet.

Mariska atyja nem szól, mert a csuszpájzra őszintén őneki sem volna más felelete.

– Hús, búza, bor – mondja ehelyett –, még csak az hiányzik, hogy a borra is kedvet kapjon.

– Már nem hiányzik, mert a kedvet már megkapta rá. Alig lehetett kivenni a kezéből.

– Ivott belőle?

– Egy negyed kortyot. Gondoltam, ha megízleli, annál alaposabban elborzad tőle. Az egész poharat kihajtotta volna.

A beszélgetés Mariska jelenlétében folyik. Mintegy a szavak hitelesítéséül röppen ki apró torkán:

– Bort kérek. Kérem a borot.

Ki lakik ebben a Mariskában? Mariska különben eléggé türelmetlen atyja meg nem mondhatni hányadszor, s meg nem mondhatni, mily csodálatos türelemmel ismét alapos szemügyre veszi Mariskát. Ez az első pillanat, amikor Mariska némileg valószínűnek látszik. Elég különösen azért, mert lágy és pici arca hirtelen egy rég elköltözött nyolcvan éves falusi magyar nagy bajszú és kopasz fejét idézi Mariska atyja elé. Még pontosabban – Mariska atyja úgy érzi, mintha Mariska kisded fejében valahogy bele volna rejtve annak a Fejér megyei öreg falusinak kemény feje, azon a kemény kálvinista nyakán.

De ez csak az első pillanat. A kép, hálistennek enyhül. A kislányosnak egyáltalában nem mondható bajuszos arc nem tűnik el. Azáltal enyhül, hogy megkettőződik. A bajuszos arc mögött (olyanformán, mintha rá volna fényképezve) egy fiatalasszony arca jelenik meg, olyannyira a vonásokkal, mintha az előbbiről másolták volna le vagy festették volna át, már azzal a finomítással, amivel egy idős férfi arcvonásai átplántálhatók egy harminc év körüli női arcra. Mariskát az teszi elhihetővé alkotója szemében, hogy egy helyett három arcot mutat. Majdnem olyan ez, mintha fényképes igazolványokat mutatna, igazolásul. Mariska az ősei révén válik elfogadhatóvá a földön.

Az ismerősök, akik semmit sem sejtenek arról, milyen fejeket takargat magában Mariska, udvarias dicséreteket mondanak.

– Szép kis lány. Hogy milyen szép kis lány.

Mariska atyja egykedvűen hallgatja ezeket a szokványos dicséreteket, tárgyilagos lélek, tudja, hova tegye őket. Egyszer üti fel a fejét.

– Ez aztán helyes kislány. Nagyon szép magyar kislány – mondja valaki.

– Magyar? – kérdi Mariska atyja.

Az illető véletlenül némileg szakértőnek látszik, legalábbis az után ítélve, hogy milyen vihart keltett azzal, hogy a magyarok afféle száműzetésben élnek saját honukban.

– Nagyon szép magyar kislány.

– Gondolod?

– Kerek fej, nagy fekete szem, ívelt szemöldök – szép tatáros magyar, mondja a vihart vetett és nagy vihart látott szakértő.

– Anyámra emlékeztet valamelyest, mondja Mariska atyja olyanformán, mintha ezért restelkednie kellene.

Holott arra csak később adódik ok.

A külső, a kölcsönbe kapott jegyeivel úgy-ahogy valószínűvé váló Mariska átlépi második életévét, gondtalanul és magától értetődően. A világ legtermészetesebb modorával jár-kél a házban, jövevény volta egy pillanatra sem ötlik az eszébe. Megvizsgál, kipróbál s lehetőleg átalakít mindent, ami a termetéhez illő régióba tartozik. Így kinyitja a tűzhely hamutartóját, bekukucskál oda, némi hamut a földre helyez, elfordítja a rádió gombjait, színes ceruzával hosszú vonalat húz a könyvszekrény alsó polcfáján. Egyre többször közérdek kívánja, hogy Mariskát valaki hirtelen ölbe kapja. Fel-felveszi őt édesatyja is. Mariska arca csaknem közvetlenül atyja arcához simul; így állnak az ablaknál, így fordulnak a belépők felé.

– Szinte nevetnem kell, hogy mennyire hasonlíttok – mondja Mariska belépő édesanyja –, ha így együtt lát benneteket az ember.

 

*

 

Én megijedtem legelőször,
mikor megláttam kisleányom.
Fehéren, csönddel ajakán
úgy feküdt a kis rácsos ágyon,
mint anyám a ravatalán;
mintha picinyben, újraszülten
konok szeretetével ő
jött volna a múltból elő.
De aztán nagyon megörültem.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]