Egy falu Dél-Franciaországban

Az emberiség akkor kezdett utakat csinálni, amikor megállt: amikor abbahagyta a vándorlást. A nomádok nem utaznak, hanem vonulnak, ritkán járnak kétszer ugyanazon a csapáson. Az emberiség tapasztalatai is akkor kezdenek kicserélődni, vagyis az igazi nagy gondolatok is akkor vágnak egymás felé utat, amikor maguk a népek megtelepednek. Semmi titokzatos ebben.

Az emberi faj sorsfordító, nagy tapasztalatainak és kísérleteinek java történelem előtti. Fogalmunk sincs arról a lángelméjű népről, amely a fűmagból a búzát, a rozsot, a zabot kinemesítette; csak azt sejtjük, hogy valahol a Nílus partjain vagy a Kaukázus lejtőin élt. Amit ma a természet adományának hiszünk, abban emberi rész, töméntelen emberi munka is van, az hajdani őseinknek is ajándéka. A természet nem az embernek készült: emberiesíteni kellett. Ki végezte ezt el? Gyümölcseink legtöbbjét már a legrégibb írásos emlékek emlegetik. A háziállat, amelyet az emberiség legutoljára magához szelídített, a rómaiak libája volt. Bámuljuk a repülőgépet. A folyamat, amely ennek a kitalálásához vezetett, holmi folytatássá törpül a szívós elmefeszítésnek ahhoz a rendkívüli láncolatához képest, amely az első kereket s a tengelyt létrehozta. A kezdés a nehéz. Csak egy kis elgondolkodás, és mind belátjuk: milyen ész, hány nemzedék agymunkája kellhetett ennek, az élő teremtmények mozgását egyáltalában nem utánzó mozgási eszköznek, a tengelyen forgó keréknek, az emberiség nyilvánvalóan legnagyobb művi találmányának megteremtéséhez, és mi volt annak eredménye; azok a népek, amelyek nem ismerték – mint például az inkák –, megbénultak a műveltség útján, bármeddig is jutottak el addig rajta.

Magunk sem tudjuk, mit köszönhetünk őseinknek.

S nem csupán a történelem előtti ősöknek. Az irodalomtörténészek hálával emlegetik azokat a középkori barátokat, akik a görög és latin írók s bölcselők alkotásait századokon át másolgatták, s a nehéz időkben csodával határos módon megőrizték; kivéve persze az alkotásoknak azt a részét – körülbelül egynegyedét –, amelyet mégsem őriztek meg. A hajdani ősök találmányainak megőrzése és továbbadása éppily hálát érdemel.

Vannak növények, amelyek ősidők óta csak szemzéssel, palántázással élnek tovább; vannak, amelyek az ember állandó segedelme nélkül azonnal elpusztulnak vagy visszavadulnak. Az emberiségnek ma a krumplin kívül a banán a legelterjedtebb tápláléka; ez úgy kifinomult, hogy már magva sincsen: dugványozással, vagyis emberi segítséggel szaporodik. Csak egy nemzedék hagyja ki a munkát, s a paradicsom ehetetlenre savanyodik, a szőlő elbukik a filoxérával való harcában, a rózsa legenda lesz, a banánt az Isten sem teremti újra.

Az életnek azt a bizonyos szintjét, amelyről annyit hallunk, tulajdonképpen mi tartjuk a vállainkon, és nem is valami könnyedén. Azért nem érezzük mégsem nehéznek, mert milliók és milliók vállán oszlik meg a teher, és úgy nevelődünk a hordozásához, hogy észre sem vesszük. Akkor érezzük csak, mi volt ez a közös munka, amikor ez az életszint hirtelen lezuhan. A maga egyéni erejéből senki sem emelheti fel. Azért kell még nagyobb hálával néznünk azt a sok erőfeszítést, amely az ősöktől átvett szintet mind feljebb és feljebb nyomta.

Az emberiség életszintje Európában emelkedett leghamarosabbat. A találmányok, ráeszmélések, tapasztalatok itt vezettek legtöbb eredményre; itt volt szinte a gyülekezőhelyük, itt tökéletesedtek. Ez azért csodálatos, mert a termesztett növények, a megszelídített állatok közül alig ha egynek-egynek hazája Európa. Európát éghajlata tette naggyá: itt termett meg egy helyen aránylag a legtöbb dolog. A különféle állatból ezt az időjárást bírta a legtöbb. Itt kötődött aránylag legszerencsésebben a földhöz a különféle nép.

Ha valaki azt kérdezné tőlem, mi az európai műveltség, azt felelném, csere. A megtelepült népek itt gyűjtötték és cseréltek legtöbb holmit és gondolatot előbb egymás közt, aztán a többi földrész népeivel. Amit ma Nyugat- és Közép-Európa parasztsága termel és tenyészt, az – kisebb-nagyobb időközben – jóformán mind máshonnan került ide.

A háziállatok őseit az első vándornépek terelték; vándornépek hozhatták a gabonát is. A rómaiak alatt vert gyökeret itt a cseresznye, a körte, a szilva, a dió, a szőlő. Az őszibarackot és a fügét a föníciaiak közvetítették. Olaszországon át terjedt el a legtöbb főzelék is: a káposzta, a bab, a borsó, a fehérrépa, a paszternák, a retek. Onnan jönnek az első házinyulak. A rómaiak égetnek itt először házhoz való téglát és zsindelyt. Ők terjesztik el az ekét. A germánok hozzák a sört és a meleg levest. A hunok a gombot, a magyarok a kengyelt. Az arabok a kajszibarackot és a narancsot. A turkesztánok elküldik a dinnyét, a perzsák az orgonabokrot, a kínaiak az eperfát; Amerika őslakói a kukoricát, a krumplit, a dohányt. Közben az itteniek is talpra állnak, s adják vissza a kölcsönt. A népvándorlás elültével megjelenik az első szélmalom, nemsokára utána a lábbal hajtható rokka, a kerekes kút, a cséphadaró, a pálinkafőző üst, a szőlőprés.

Európa: az érintkezés. Igazi határai addig nyúlnak, ameddig ennek a bámulatos eszmecserének egysége terjed. De ebben a bámulatos és reménygerjesztő alakulásban van valami éppolyan bámulatosan meghökkentő is. Az, ahogy az értékeknek ebben a gazdagító cseréjében egy-két szellemi vagy tárgyi érték vándorlása meglassul, sőt teljesen elakad. Századok kellettek, hogy például az a szokás, hogy a gabonát ne maroknyira a kalász alatt, hanem tőből vágják le, teljesen azonos feltételű területeken néhány mérföldre előrejusson, vagy hogy az arató sarlót a kasza kiszorítsa. Kitűnő találmányok bizonyos körön belül villámgyorsan elterjedtek, de ott aztán örökre megrekedtek.

Minden Nyugatot járt magyar szeme rátéved a nyugati parasztok ormótlan, embermagasságú, két keréken járó taligájára, amelynek csak a kettős rúdja megüt fél mázsát, s így csaknem földre lapítja a közébe fogott szegény állatot, s amelyet, ha ide-oda csúszó rakományával egyszer beleragad a sárba, János vitéz óriása se vet ki. Második-harmadik nyugati utamon érdeklődve figyeltem, vajon meddig diadalmaskodott ezzel a még római, sőt őskori tákolmánnyal szemben az a négykerekű könnyű kis szekér, a kocsi, amelynek ötletes szerkezete – hogy az első két kerék tengelye a rúddal forog – a mi Kócs községünk nevét idézi, s amelyet az úri fogatok, a hintók gyártására világszerte mintául használtak. A parasztok Nyugat felé csak a Fekete-erdő vidékéig vették át, noha a találmány nemcsak a hintókon és a postakocsikon, hanem később a gépkocsikon mindenütt ott volt szemük előtt. Egy példa a sok közül, hogy a vonat, a repülő, a rádió híres korszaka csak a tér határait mossa el gyorsan, de nem a népekét és a lélekét.

Vannak aztán vívmányok, amelyek az egész világot meghódítják, de egy-egy helyre ezeresztendős késéssel tudnak csak betörni. Kutak Mózes idejében is voltak, de Nyugat-Európát csak Cézár csapatai tanították meg kutak ásására, azaz a megtelepülésre olyan területeken is, ahol nincs forrás. Spanyolország baszk vidékén ma is használják a fatörzsből fűrészelt egydarab kereket, noha a küllő és a keréktalp kezdetleges formája már a cölöpépítkezés korában megvolt, egyéb helyek közt a Lago Maggiore környékén is, vagyis az előbbi vidéktől nem is olyan nagy messzeségre. A műtrágya nálunk a legtöbb faluban ismeretlen, vagy ritka ma is, noha földjeikre már a régi gallok hintettek meszet és valamiféle port.

Az emberek még elég könnyen eltanulnak egymástól valamit; a népek már nehezebben; a közösséghez ízlésével is kötve van az egyén. Az például, hogy valaki mit eszik meg és mit nem, függ annyira a közösség szájízétől, mint az illetőtől. Mi seregestül hagyunk a földön olyan táplálékot, amely más népnek csemege; azok viszont a mi ételeink közül találnak jó egypárat élvezhetetlennek. Egy francia barátom borzadva tette le nálunk a villát, amikor anyám elébe tálalt egy tányér étvágygerjesztő, hagymában sült libavért. Éppoly rettenettel nézett a túróra, a mákos tésztára, a főtt kukoricára. Viszont boldogan kebelezte be a sárgadinnye magvas beléből nemcsak azt, ami neki jutott, hanem azt is, amit tányér szélére kapartunk, mert szerintük az a legédesebb. A kertben járkálva, ahol szinte léptenként szétreccsent talpunk alatt egy csigaház, mosolyogva állapítottuk meg, hogy itt ő csaknem ingyen megélhetne: nemcsak a náluk ínyencfalatként becsült sült csigában és békacombban dúskálhatna; főzeléknek ott van kosárszám az a jó csalán, lórium, répalevél, salátának pedig a galambbegyfű, a lósóska és különösen az a rengeteg, gyönyörű pitypang, az a finom pissenlit! Tavasz elején nincs ízletesebb és egészségesebb eledel annak a zsenge hajtásánál!

Az utóbbi példák arra jók, hogy a magunk ellenkezésén mérjük, mennyire be vagyunk zárva közösségünk ízlésébe, illetve korunk ízlésébe, mert hisz például a sült csiga még Petőfinek kedvenc vacsorája volt. Az egész kis fejtegetés pedig arra akart bizonyságsor lenni, mennyire közös ügy a művelődés, mennyi eltanulnivalójuk volt vagy lett volna a népeknek, s mennyi az eltanulnivalójuk egymástól közvetlenül manapság is. Mert a kultúra természetéhez tartozik, hogy szintje egységes legyen; ha valahol ezt a szintet alacsonyabban tartják, oda csak a terhe esik; mint minden esetben, ha többen visznek egy terhet.

Nagyjából ezt mondtam el egy kis csapat magyar paraszt ember előtt, a Magyar Népi Művelődési Intézet egyik vidéki értekezletén. Itt támadt az a gondolat, jó volna – esetleg egy füzet- vagy könyvsorozatban – megismertetni a magyar parasztsággal a különböző országok parasztságának mindennapi sorsát. Közvetlenül – helyszíni körültekintés után – bemutatni egy-egy külföldi falu életét.

Tudjuk, hogy a paraszti életnek megvannak a mindenütt egyformán érvényes alaptörvényei. Láttuk, hogy a földrajzi helyzet és a történelem alakulása ezeket hely szerint mennyire módosítja. De láttuk, mennyire módosítja ezeket az emberi akarat, a találékonyság, a tanulékonyság is; az a készség az okulásra, ahogy egy-egy táj népe átveszi a másiknak a tapasztalatait és eredményeit, s azokat a kísérletezés leckedíja nélkül felhasználja.

E sorozat célja tehát, hogy a magyar parasztoknak ilyen ingyen példákat nyújtson. Nem minden példa való a követésre, de még az elriasztó is méltó a figyelemre és a vizsgálatra. Minél több példát nyújtunk vizsgálatra, a magyar parasztok annál világosabban láthatják, mi az, amit helyesen, mi az, amit helytelenül csináltak eddig, mi az, amit eltanulhatnak, s mi az, amitől jobb elfordulniok; vagyis – egyaránt ismerve a lehetőséget és a veszélyt – annál több módjuk lesz a tárgyilagos választásra, az önálló döntésre. Ennek első feltétele, hogy beszámolónkban mi magunk is tárgyilagosak legyünk.

Magam erre gondoltam, amidőn a sorozat első kiadványának megírását, a francia falu ismertetését elvállaltam, fölhasználva azt az alkalmat, hogy egy más természetű dolog amúgy is Franciaországba szólított.

Első tervem az volt: találomra, hunyt szemmel rábökök Franciaország térképére, s ahol az ujjam áll, az lesz az én állásom is a körültekintésre. De Párizsban elég ideig emlegettem és halasztgattam ezt a rábökő sorshúzást ahhoz, hogy francia jó ismerőseim kézen fogjanak, és megható segítőkészséggel jobb helyre irányítsanak, mint ahova a véletlen vezethetett volna. Bár ez az irány is merő véletlen volt.

Duhamel, az író, közzétette az ellenállásban elesett költő, Jacques Chennevière verseit. Nem sokkal rá valahonnan délről, a Pireneusok és a Tarn folyó közti vidékről levelet kapott: egy falusi körorvos érdeklődött, hogy szerezhetné meg az elhunyt költő többi alkotását. Azok kiadatlanok voltak; Duhamel a levelet így a költő özvegyének juttatta. Néhány levél váltása után az úgy összeismerkedett az orvossal és annak feleségével, s olyan kitűnő embereket ismert meg bennük, hogy amikor hajdani diáktársától, az ugyancsak orvos Marguerite Dardtól (aki viszont nekem volt hajdani diákismerősöm) megtudta az én vidékre néző tervemet, megkérdezésem nélkül azonnal írt a körorvosnak, Louis Campan úrnak, aki erre már nemcsak a maga nevében hívott meg s ajánlotta fel segítségét, hanem helybeli legjobb barátja s félig-meddig kartársa, Baudillot állatorvos úr nevében is, tekintve, hogy azt a parasztságnak – a világ minden fajú parasztságának – helyzete és jövője éppoly őszintén foglalkoztatja, akár őt; s akinek révén nemcsak a házak, hanem az istállók ajtajai is nyitva állnak majd előttem.

A szíves levélben megkaptam mindjárt a részletes úti irányítást, mert Réalmont a távoli Tarn megyében is az isten háta mögött, az utolsó vasútállomástól, Albitól is húsz kilométerre fekszik. Ez az az Albi, ahonnan az albigensek, a híres eretnekek, kamaszkorom álomhősei a nevüket kapták? Ez volt az.

Ilyen előzmények után várt reám Campan orvos úr az albi állomáson, Gustave Azais úrnak, a kerületi kereskedelmi kamara titkárának társaságában, arra az esetre, ha pontos gazdasági felvilágosításokra is adódna szükség.

Kettő miatt nevezem meg így rendre őket. Az egyik az, hogy képet adjak a franciák magukba zárkózottságáról és idegen ellenszenvéről. A másik, hogy útbaigazítóimnak, mindahányuknak, önzetlen szolgálatukért hálás köszönetet mondhassak.

Örültem ennek a véletlennek.

Francia faluban azelőtt is jártam, de inkább csak északon és északkeleten. Szemre a földművelés itt nagyjából úgy folyik, mint a mi kisbirtokos vidékeinken. A határ ezer és ezer hosszúkás földcsík; tarkaságuk mutatja, hogy mindegyik másé; rendjük az, hogy egy-egy területen párhuzamosan sorakoznak, legtöbbször derékszöget vetve a végükön nyúló dűlőútra. Külön-külön folt a legelő, a rét, a szőlőhegy, az erdő. Épület a határban alig. Ezeket mind az elég nagy kiterjedésű falu gyűjti magába; a parasztok mind itt élnek, innen járnak ki körbe, a különben lakatlan határba. Egyszóval, a településnek az az alakja, amely a fejlődés egy-egy szakaszán hasonló volt az ukrán fekete földtől az Atlanti-óceánig mindenütt, még Angliában is. Ez az északi, illetve keleti forma, mert abban az időben, amikor Európa még nagyrészt üres volt, a Kelet felől egyenes irányban terjeszkedő népek alakítottak és fejleszthettek ki.

Ha Franciaország falra akasztott térképét vízszintesen osztjuk három részre, a két felső darabban kisebb-nagyobb eltéréssel ez a rendszer az általános. Ha az ember francia könyvben faluról, erről olvas. Ezen a területen alakult-egyesült a francia nyelv.

Ami ezen túl van, a párizsiak maguk is gyakran kérdő tekintettel néznek össze, ha az esik szóba.

Párizsból tíz óra a gyorsvonatút Toulouse-ig.

A vonat ablakából is látni lehetett, hol kezdődik ez a másik tájegység, amely épp különbözőségével vonzott.

Okulni nem azon lehet, ami úgyis ismerős, hanem azon, ami eltér attól. Hegyes, erdős vidéken vágtunk át. A szürke palatetők hirtelen ritkulni kezdtek; egyre sűrűbben villant fel a piros zsindely. A házak kezdtek szétszóródni a határban. A hosszú szalagföldek négyszögbe ugrottak; a táj szemnyugtató vonala nem a párhuzamos egyenes volt, hanem, távolról nézve, csaknem a kör.

Eltűntek a nehéz lovak; az ekék előtt barna ökrök lépegettek. A tömör, nagy erdők apró ligetekké oszlottak szét. Határt lépek át, ezt éreztem, de pontosabban, mint sok országhatár áthágásakor.

Minden arról szólt, mintha – útlevél nélkül – egy más nép földjére mentem volna át. Hírből, olvasmányból ismertem ezt az életformát. De az ember épp arra a legkíváncsibb, aminek ismeri már hírét. Alig győztem gyűjteni a látnivalót. A falukutatás idején az én módszerem ez volt: külföldi szemmel néztem a hazai képet. Most az jutott eszembe: itt az volna tanulságos, ha ezt a külföldi képet hazai szemmel nézhetném.

Ennél is többet szerettem volna. Igazán az volna tanulságos, ha szemem üregében egy magyar parasztember okos tekintete figyelne, szedné a látnivalót, ellenőrizné azt, amit papírra vetek. Ez a tekintet egy mondatomat máris helyreigazítaná. Az előbb a francia falu ismertetését ígértem. Az eddig látottak után nyilvánvaló, hogy a többféle közül csak egyféle francia falu leírását ígérhetem. Talán csak egyét. Erre gondoltam még akkor is, amidőn ennek tornyát megpillantottam a távoli dombok dunántúlian lejtő hullámjai közt.

Réalmont az elképzelhető legátlagosabb délfrancia falu, magyarázza a gépkocsiban Campan doktor úr.

Lakosainak száma 1870. Valamikor a 13. században alakult. Neve szerint – amely magyarul éppoly egyszerűen és mindennapian Királyhegyet jelent – eredetileg valószínűen királyi birtok volt. De erről, valamint a falu későbbi történelméről a lakosok vajmi keveset tudnak. Látnivalója, nevezetessége? Sajnos, semmi. A szomszéd helységnek, a huszonkét kilométerre eső Castres-nek azonban van egy nagy szülötte: Jaurès!

A valóban mindennapi község látnivalója az, ami errefelé minden ilyen községé. Vagyis az, hogy magyar szemmel az égvilágon semmi falusias benne.

A végtelenül elnyúló hosszú palánkok és földre hasaló, tágasan sorakozó házak helyett szorosan egymáshoz falazott emeletes kőépületek. Szinte a vidékiesség is hiányzik róla. Zegzugos rövid utcák; a kocsikijáró mindenütt fekete aszfalt, a gyalogjáró szélesebb-keskenyebb terméskő vagy döngölt kavics. A minden irányból három-négy kőhajítással átdobható helység olyan, mintha egy nagy város belsejéből szakítottak volna ki egy maroknyit. Nem egy modern nagyvárosból persze, mert a házak legtöbbje csak egyemeletes, hanem mondjuk, a budai Várból vagy Veszprém vagy Eger közepéből. Ha ugyan azok megtartották volna várossá fejlődésük eredeti magvát, hajdani szerkezetük emlékeit. Itt minden megvan.

A falu közepén aránylag tágas piactér, szabályos négyzet alakú. A házak itt nagyrészt kétemeletesek, egytől egyig árkádosak; ha esik, a kofák és kereskedők bizonyára a széles árkádok alá vonulnak. Régi találmány lehet, mert néhány ház árkádoszlopa tölgydúc, századok barnájával és szúrágásával, a házak falában pedig ott van a középkorias faszerkezet.

A téglalap egyik sarkában terjedelmes templom, katolikus; stílusában szinte úti nyomaival annak, ahogy a gótika korábbi napjainkig elvándorolt. Főkapujával szemben, de oly közvetlen közel, hogy azt már holmi kihívásnak szánhatták, kovácsoltvas alapzaton rozsdás mellszobor: a forradalom frígiai sipkás nőalakja.

Arrébb kosárlabdajáték két oszlopa a mindenütt kikövezett tér talajába ütve. Mindez itt sem nagyobb egy-egy kőhajításnál.

A kis mellékutcákban bolt bolt mellett: a fűszeres, pék, borbély, bútoros, vaskereskedő, gyümölcsös, cukrász, illatszerész, ruhásüzlet és köztük természetesen kávéház és vendéglő és újra kávéház; egy kovácsműhely, szintén az utcára, belátni, ahogy a mester és a két segéd veri a piros vasat; egy könyvesbolt kirakatában a szokásos klasszikusokon kívül nem is a legrosszabb újdonságokkal. A sarkon újságárus. Amott még egy újságárus.

Az egész falu oly takarékosan összeszorított, hogy a keresztutcák sarkáról nemcsak kilátni a földekre, hanem az embernek az az érzése, hogy egy karnyújtással kihúzhatna egy fej káposztát a faluhoz domborodó halmokról, vagy helyreigazíthatna egy venyigét a szőlőben, amelyet mellesleg itt karó nélkül művelnek, és télire, úgy látszik, nem takarnak be, mert különben már jócskán itt az ideje.

A franciák amilyen nehezen hagyják el országukat, olyan könnyen kerekednek útra országukon belül, és ágy-étel dolgában olyan igényesek utazásuk idején is. Mondhatom eddigi tapasztalatom után, hogy mégsem vendéglátók? A látogatóba érkező rokonok is az éjszakát rendszerint a beszálló vendéglőben töltik. Beszálló kocsma ebben a faluban három van.

A legegyszerűbbtől Campan úr csak azért óvott, mert ott a lónyerítés és tehénbőgés esetleg már hajnali háromkor felver: ez a jellegzetes paraszti beszálló.

Ebbe, ennek az ivójába tértem be, s vártam türelmesen sorsomra, amíg a fiatal tulajdonos szobákba nem igazított egy gyászba öltözött családot. Valami testvér vagy sógor temetésére érkeztek.

A szálloda – a Grand Hotel Germain – valamikor nagy élet színtere lehetett. A mennyezeten tiszteletgerjesztő gerendasor, a padozaton öles terméskőkockák, fényesre és gödrösre taposva. Az emeletre nagyúrian széles lépcső vezet; de a lépcsőfokok csaknem összefolynak, annyira el vannak koptatva; némi ügyességgel egy talicskát is fel lehetne tolni rajtuk.

Fent fölösleges, óriási terem, ebből nyílnak az alig kisebb méretű szobák. Mindebből s abból, hogy az épület a falu szélén fekszik (bár hátsó ablakaiból szinte oda lehetne ugrani az árkádos főtérre), könnyű a következtetés, hogy a vastag falú, vasalt ablakú nagy ház egykor nemesi kúria volt. A forradalomig volt az. Egy nagypolgári család birtoklása után alakult át paraszt beszállóvá, nyilván aránylag terjedelmes udvara és melléképületei miatt. Így fut át a történelem érlelő árama, s így lehet azt követni itt mindenen, ami állja az időt. A régi falakat most mindenféle vékonyabb-vastagabb csövek és huzalok indázzák be.

A szép ebédlőben, ahol egy pohár étvágygerjesztő szeszre letelepszünk, a füstpatinás falon pontosan olyan keretben, aminőben nálunk Kossuth kápolnai imája vagy Petőfi haldoklása vonzza a magányos borozó tekintetét, itt Rouget de l’Isle vágja karját hősi mozdulattal az égre egy zongora mellett, és harsogja, illetve költi éppen, arcán boldog ihlettel s derekán arasznyi nemzetiszín szalaggal a Marseillaise szövegét, rögtön megzenésítve. Mellette nagy falinaptár, valami nyomda ajándéka. Arrébb hatalmas hőmérő, egy látszerészcég ingyenreklámja. Tükör, egy szappangyár hirdetményével. Egy gyors légvételű kis falióra, körülötte azzal a felirattal, hogy a pireneusi májpástétom minden időben kitűnő. Vagyis csaknem hazai környezet. Fehér abrosszal, kettős tányérokkal, talpas poharakkal megterített asztalok.

Már gyülekeznek az állandó kosztosok. Belép a postamester, kiveszi a falirekeszből szájkendőjét, helyére ül, amely nyilván törzshelye az ablak mellett; várja s minden alkalommal felállással üdvözli asztaltársait. Az ajtó előtt most egy napszámosféle férfi jelenik meg, a toldott-foldott gúnya olyan egyvelegében, amelyet már csak viselője testtartása nyilvánít munkaruhának vagy koldusgöncnek. Megáll. De csak azért, hogy mielőtt belép, kilépjen a facipőiből. Odajárul ő is a szájkendőjéért, fehér asztalhoz, kettős tányérhoz, talpas pohárhoz telepszik, majd a gönceiből előhalászott hírlapba mélyed.

A vacsorát én Campan doktor úr vendégszerető házában költöttem el, a doktor, doktorné, az asztal végén pusmogó három kedves gyermek és Dard doktornő társaságában, valamint a bejáró mindenes asszony társaságában, aki minden tál felszolgálása után az asztalfőn foglalt helyet.

Vacsora után a holdvilágnál bejártam, majd körbejártam még egyszer a falut. Maroknyi házával, kis terjedelméhez képest aránytalanul nagy tornyával olyan volt, mint egy hegyével fölfelé állított körte. Egy hang nem hallatszott, egy lélekkel nem találkoztam; minden zsalugáter oly hiánytalanul be volt csukva, mint nyilván a mögöttük alvók szemhéja. Csak az egyik mellékutcában volt valami mozgás. Jobbról, balról, sőt hátulról hosszú köteleken tartva, három férfi vezetett egy jámbor kis bikát, oly néma ünnepiességgel, mintha egy uralkodó baldachinjának zsinórjait fogták volna. Hazaindultam; nekifogtam fölbotorkálni a lépcsőház sziklaösvényének, amikor egy figyelmes kéz felgyújtotta fölöttem a villanyt. Vagyis a falut villany világítja. Vizét pedig vízvezeték szolgáltatja: nem hiába csavartam ki a porcelán mosdócsésze csapját. Csak az egyik csap, a hideg jelzésű működött. A csövek indái közül egy az ablak mellé vezetett, a központi fűtés ismerős vasharmonikájához; a meleg csap nyilván csak akkor működik, amikor azt is megindítják. Ez itt november végén még korai. Magam is csak reggel – jó kora reggel – vettem észre, hogy félig nyitott ablak mellett aludtam.

Nem az istálló hangjai ébresztettek fel párizsiasan széles és kényelmes-puha ágyamban, hanem az éberen buzgó, a kifogyhatatlan szorgalmú torony. Szüntelenül volt valami mondanivalója. A harangozással végzett különféle közlendőkön kívül szinte percenként, azaz egész pontosan minden tizenöt percben megszólalt, elütve nemcsak a negyedórákat, hanem az ezekből gyülemlő órákat is, az utóbbiakat mélyebb hangon, mintegy a lelkiismeretesség komolyabb nyomatékával harsogva a fülbe, de oly közelről, mintha minden alkalommal odalépett volna az ablak elé.

Ahogy világossal a torony, sötéttel ez a hang érződött túlméretezettnek. Nem volt kellemetlen hang. A tapasztalt fülnek – ezzel a gondolattal foglalkoztam a sötétben –, annak is megvan az észlelnivalója egy ilyen európai úton, sokat kihallhat már a harangok szavából is, és nem csupán lelki dolgokat.

Szülőföldem tornyainak mord üstkondulása és szapora rézkrajcárcsörgése után a nyugati harangok lágy aranyszava engem csak az első hallásra részeltetett a hit tiszta nyugalmában; hovatovább arra a szentségtörő gondolatra ébresztett, hogy – mivel a harangok nemes zúgása attól függ, mennyi nemesfémet tesznek a harang anyagába – szoros összefüggés állapítható meg a között a csengés között, amely a felhőkön át a magasságokba tör és aközött, amely a hívek zsebe alján keletkezhet vagy keletkezhetett a templomrakás szép idején; azaz, végigvíve a szentségtörő gondolatot, egy-egy korszak s egy-egy ország lelki biztonságát éppúgy az aranytartalék szerint lehet mérni, akár bankjegyeinek értékét és biztonságát.

Megértem a közgazdasági zarándokot, aki a svájci nyaraló erkélyén maga sem tudja, mitől, de felüdül, nyugalmat és békét nyer pusztán a völgyi templom édes ezüstcsilingelésétől, s úgy érzi: itt valahogy közelebb van istenéhez. Réalmont harangjaiban körülbelül 8–10%-os lehetett az arany- és ezüstfedezet.

Azután más hangokat fülelhettem. Kakasok feleseltek, üdítően hazai kiejtéssel, kutyák ugattak. Megszólalt üllőjével a tegnap esti kovács. Tehenek bőgtek? nem, újra és újra gépkocsidudák. Felüvöltött egy szamár. Valahol disznót öltek, vagy legalábbis a disznó azt hitte, hogy ölni viszik. Kacsák hápogtak. Mire vártam még, mim hiányzott az ismerős zajokból? Igen, a magyar szekerek szapora zörgése. Nem hallatszott ostorpattogás sem. A kútágas nyikorgásáról már említettem, miért kellett eleve letennem: a falunak vízvezetéke van. De hamarosan lemondtam arról a kelet felé oly jellegzetes, kettős hangról is, ahogy valaki rábődül, majd villanyéllel rásóz a csontos farú tehénre. Kerékpárcsengetés hallatszott, és éppoly sűrűsödőn a gépkocsigumik surrogása. Végre a kő és a vas ütemes összekocogása: valahol egy nehéz ló ügetett. Távoli gyárkürt. Fa koccant a kőhöz: akasztották le a kirakatok fatábláit, a boltok ajtószárnyait. Egy súlyos társasgépkocsi, hogy az ablaküveg is belerezg. Gyanakodva léptem ki a szállodából, s majdnem azzal a lépéssel a faluból, s fölmentem egyenest a legmagasabb helyre, nyilván arra, amelyről a helységet elkeresztelték.

Réalmont magyar szemmel nem jellegzetes falu; az alaposabb körültekintésre ezt kellett megállapítanom. Faluközpontnak nevezhetnénk, ha nálunk ilyenek volnának, illetve ha a nagyjából hasonlók ilyenné alakultak volna. Falai között alig lakik földművelő. De száz-százötven méterre már parasztházak váltakoznak. A falu szélét lakják tehát a parasztok, a faluvéget? Nem, mert ez a faluvég, a magányos házaknak ez a rendszere az egész határt ellepi. Az egész vidék egy végtelen szellős falu. Ezt láttam a magaslatról.

Campan doktor úr ezt a szíves egyezséget ajánlotta: délelőtt csatangoljak, amerre jólesik; ő délután kettőtől látogatja a betegeit, gépkocsin persze; ekkor tartsak vele, ameddig bírom, mert megesik, hogy őt néha az éjfél veti haza; van betege, akihez húsz kilométert kell kocsiznia.

Álltam csak a csúcson, amelyre egy irdatlan, oly aránytalanul magas keresztet állítottak (nem is régen, mert cementből), hogy nagy messziről nézve a hegy és a kereszt a magyar címer süveghegyéhez és keresztjéhez hasonlított, és csak álltam gyönyörködtemben. Tájképről szólva nekem nem a sziklás, felhős havasok tetszenek, de nem is a síkságok palatábla egyformasága. Hegy nekem csak addig emelkedjék, ameddig az emberi kéz nyoma meglátszik rajta; a többi fölösleges, és mint minden, ami fölösleges, nyugtalanítóan otromba; a lapos csak akkor ragad el, ha valahonnan végigtekinthetek rajta.

Itt arányos dombok végtelenje terült; az elvétve följebb nyúló egy-egy csúcs, mint az is, amelyen én álltam, csak ujjhegynyit fog el a tág láthatárból, és – érzékeltetve a távolságot – szinte növeli azt. Említettem a mi Dunántúlunkat. Zalában nyílik ilyen ellátás, például ha az ember a Badacsonyról néz le, nem a Balaton felé, mert ott csak víz és hal van, hanem be az emberiesített völgyekbe, Szigliget és Szentgyörgy vidékének szinte paradicsomi harmóniájában, Nemesgulács felé. De ez a táj itt még szelídebb volt. Azt kell mondanom: ezt még jobban megszelídítették, megkezesítették.

Száz és száz halom, és mindegyik tetején vagy oldalán egy-egy parasztház.

Egy-egy parasztház, de persze csűrrel, kocsiszínnel, ólakkal, kazlakkal, s az egész csinosan, élősövénnyel kerítve.

Századok munkája van ebben; nemzedékek szorgalmának melegét árasztja a föld.

Mindegyik, vagy majdnem mindegyik ház mellett, jóval a tető fölé nyúltan, egy különös fajtájú fenyőfa, amelyet magyarul azért nem tudok néven nevezni, mert ilyen nálunk nem nő; törzse csupasz, de koronája fönt pontosan úgy bomlik szét, mintha abban a pillanatban nyitották volna ki, mint óriási napernyőt; francia neve a pin parasol – napellenzőt is jelent. A nagyapa melyik nagyapja ültette oda? Évszázados valamennyi.

A gyümölcsfák közül a szelídgesztenye kíván legtöbb időt, hogy felterebélyesedjék, s megköszönje a gondozást. Minden ház környékén hatalmas, három-négyszáz éves szelídgesztenyék egy apróka ligete. Arrébb egy éppoly apróka makkfaliget. Veteményeskert; néhány hold üde zöld legelő, ez különös gonddal bekerítve: az öt-hat tehén vagy ökör őrző nélkül legel rajtuk.

Közös legelő sehol; tehát községi, közös csorda sem. De szépen kiegészítve a ház környékét, mindenütt néhány hold kapásterület, néhány hold szemes alá való; egy-két vágó szőlő.

A futó tekintet is megállapíthatja, hogy itt a földművelésnek az a fajtája folyik, amelyet vegyestermelésnek, itteni szóval polikultúrának hívnak: minden család a mezőgazdaság minden ágával foglalkozik, magának mindent maga termel meg. S egységes, összefüggő területen. A tagosítás előnyeiről itt fölösleges volna szót ejteni. Háza ablakaiból a gazda az egész gazdaságát körbeláthatja.

Olyan tehát ez, mint a mi alföldi tanyavilágunk? Csak olyasmi. Ezek a gazdaságok nincsenek elveszve a határ végtelenségében, napi járóföldre eső mezővárosok pusztaságában.

A mi tanyarendszerünk a pásztorélet és a törökjárás emlékét őrzi, azét az időét, amikor a parasztok csak nyárára merészkedtek ki a község biztonságából, falubeli házukból; kint a távoli tanyán alig éltek kényelmesebben, mint sátorlakó őseik. Ezek a francia gazdák nem kétlakiak. Ha szelídgesztenyefájuk három-négyszáz éves, kőből rakott emeletes házuk vagy a házuk alapzata legalább még egyszer annyi idős. A vidék fejlődése itt láthatóan fordítottja a mi tanyavidékünknek. Ezek a különálló gazdaságok nem egy-egy faluból rajzottak szét.

Kezdettől fogva külön álltak, és szaporodásukkal csomósodott meg bennük egy-egy falu, de hamarosan az is a mesteremberek, a kereskedők fészke lett. A parasztok ott maradtak, ahol közvetlen dolguk volt, a határban. Ott maradhattak.

Nálunk, az ország más területén még az ilyen szétszórt települést is faluba kergették a nagy történelmi veszedelmek. Ezek a parasztok itt egészen más hagyományt folytathattak.

Egy-egy magyar határban széttekintve, az ember a természet szabadságát szívja magába. Itt másfajta szabadságérzés emeli a mellet, szélesebbre még az előbbinél. A művelt rend, a biztonságos béke szabadsága.

Puszta körbetekintésre is érezni lehetett: századok és századok óta a vidéknek legfeljebb népei ismerték hírből vagy távol szerzett tapasztalásból a háborút; házai, pajtái, fái és marhái nem. Ezek a parasztok nem tudják, mi az a „futás”. Tán ezer év is elmúlt, hogy utoljára rémült parasztember itt kirohant ellenség felgyújtotta tető alól. A templom ott áll, ahova az első keresztények, a híd ott, ahova az első rómaiak rakták. Jobban alakult az a másik fajta háború is, az, amelyet a várurakkal, a különféle harácsolókkal kellett vívni.

A házak koronázta halmokat fekete aszfaltutak kígyózzák körül; be a tanyákba döngölt-köves dűlőút vezet. Itt is, ott is a főút mentén autóbuszmegállók táblája. Könnyű léptekkel indultam tovább. Fölértem egy másik emelkedésre. A látkép itt is ugyanaz volt: ápolt földekkel borított arányos halmok, akár egy szépen ringó tenger beláthatatlan hullámai, tetejükön és oldalukon a békés élet bárkáival. Az egyik tanya falán hirdetményt láttam: eladó nyolc hold föld, házzal, istállóval, felszereléssel, de állat nélkül: ötszázezer frank; vagyis – hivatalos árfolyam szerint – ötvenezer forint. Ezt a francia árak viszonyához képest riasztóan olcsónak találtam. Aztán egy romba dőlt házon, nyilvánvalóan elhagyott gazdaságon állt meg a szemem. Első ízben fogott el nyugtalanság, hogy valami baj itt is lehet.

Egyetlen tágas falu, egyetlen összefüggő kis birtokos község tehát az egész megye. Magasból a vidék olyan, mintha saját térképe volna. Nem kell nagy képzelőerő, hogy az ember maga elé idézze az egész országrész elosztását. Oly világosan áttekinthető, oly szabályos, mintha nem is a történelem, hanem körzővel és vonalzóval egy okos mérnök alakította volna.

Az északi, illetve keleti települési formával szemben ez a déli települési forma.

A házak csaknem egyenlő távolságra vannak egymástól. Köztük az országutak mintha utcák, a dűlőutak mintha kapubefordulók volnának. Néha nyolc-tíz ház is összefut egy nagyobb épület: az iskola körül. Ezek, amiket a mi szavunkkal tanyaközpontnak nevezhetnénk. Csillagrendszerük közepén már nagyobb csoportosulás: húsz-harminc ház szorong egy kis templom, egy tenyérnyi temető körül.

Ezek a tulajdonképpeni parasztfalvak, mindegyik külön községházával, postával, a maga nagyobbacska iskolájával és néhány egyszerű műhelyével és boltjával. Csillagrendszerük központján fekszenek azok a teljesen városszerű községek, amelyekbe a parasztok csak hetente egyszer-kétszer járnak be, amilyen Réalmont vagy a hozzá húsz kilométerre eső Castres.

Ezek övezetébe átlag tíz-tizenöt ilyen parasztfalu tartozik, csak a vásárlás és eladás dolgaival persze, mert azoknak a kis parasztfalvaknak is megvan nem csupán a maguk külön neve, hanem a maguk különálló, független közigazgatása is.

A városszerű községek tágabb gyűrűjének közepén helyezkednek el a mi fogalmaink szerint talán járási székhelynek nevezhető igazibb városok, ahol a nagyobb hivatalok, bíróságok, középiskolák, kórházak, mozik vannak, sok esetben színház, de minden esetben egy akkora székesegyház, aminőből Magyarországon egy is történelmi nevezetesség volna. Ilyen ezen a vidéken a harmincezer lakosú Albi.

Ezek hálózatának csomópontjai a rendszerint már egyetemmel, kaszárnyával ellátott igazi vidéki – de a mi példáink után egyáltalán nem vidékies – városok, amilyen errefelé a hatvanezer lakosú Perpignan, a százezres Montpellier, a kétszázezres Toulouse, a háromszázezres Bordeaux.

Lakosaik számát nézve tehát ezek a híres nagy városok is elég kicsinyek.

A sok körülmény közt, amely ezt okozta, az egyik legfontosabb az, hogy szervesen együtt fejlődtek a vidékükkel, azazhogy a vidék szervesen együtt fejlődött velük, vagyis a művelődésnek nem volt élesen különböző üteme a vidéken és a városban; egyszóval, a falu és a város viszonya itt kedvezőbb, mint másutt. A vidékpártiak a városoknak nem város voltát nehezményezik, hanem önzését és gyökértelenségét. Ezek a városok itt szinte szétaprózódnak a tájban; a falvak csaknem beleolvadnak a városok életébe. Az anyag majdnem egységes; a keveredés szerencsésebb; nagyjából kölcsönös kiegészítésnek sikerült.

Egy keresztútnál egy útjelző tábla mutatja. Campan doktortól tudom, hogy a környező falvakban csak parasztok laknak. Volt idő a gyaloglásra; nézzük meg azt is.

Előbb azonban egy véletlen, de bizonyára csak annál jellemzőbb, s így annál tanulságosabb látnivalóban volt részem. Az országút vékony gyepszegélyén három ló legelt. Egy kis távolságra tőlük két élénksárgára festett lakáskocsi, olyanfajta, aminőt a vándorcirkuszosok szoktak használni. A kocsik kereke vadonatúj autógumi, egészséges-feszesre pumpálva. A kocsik ajtaja-ablaka kitárva a langyos délelőtti napfényben. Nem állhattam meg, hogy mentemben ne vessek egy oldalpillantást beléjük. Egy barna férfi igazgatta szénfekete hajába a választékot. A kocsi másik oldalán, ahova a nap tűzött, nyolc-tíz kisebb-nagyobb gyermek rugdalt egy labdát, fényesre tisztított cipőben, harisnyában. Cigányok világszerte vannak, s azt hiszem, életmódjuk elég jó maligánmérő egy-egy nép életére. Azért mondom, mert ezek vándorcigányok voltak. A két kocsi között lábon álló lábas alatt tűz lobogott, mellette asztal, abrosszal leterítve.

– Miből élnek ezek? – kérdeztem vagy száz méterrel arrébb egy parasztembertől.

– Abból, amit főznek.

– S mit főznek?

– Amit a kutya se kapar már ki.

Lombers szerkezete akár Réalmont-é. Az ember átmegy egy vékony patak régi kőhídján, tesz egy-két lépést egy nyúlfarknyi utcán, s máris bent van a szabályos négyszög alakú tenyérnyi téren. Templom, posta; kávéház három is. Az elágazásuknál visszanyírt öreg platánok alatt iskolások játszanak és sivalkodnak, nyilván óraközi pihenőül, a tanítónő ott sétál köztük. A csupa emeletes ház között tehát az a hosszabb bizonyára az iskola, bár egy betű felírás sem jelzi. Ez az egész falu, csak a templom oldalánál kínálkozik valami kutyaszorító, s az iskola mellett nyílik egy kiugró a földekre.

Itt valóban földművesek laknak, itt földművelés folyik; látni ezen a kikövezett terecske földjén is, az elhullajtott szalmacsomókon és az egyéb elhullajtott, istállóba való dolgokon. De a házakon is. Szorosan egymáshoz tapadnak ezek is, de földszintjüknek csaknem negyedét kocsinak, sőt megrakott kocsinak való ajtó foglalja el. Kerüljünk mögéjük.

Hátul egy kis veteményeskert – most is zöldellő salátaágyakkal, egy kis gyümölcsös, egy kis szérű. Vagyis akár nálunk, csak magyar elmének elképzelhetetlenül szűk helyre szorítva, minden talpalatnyi területet takarékosan kihasználva.

Kívülről is megkerülöm a falut, s a tér helyett azon a kis nyúlfarknyi utcán igyekszem kifelé. Ez olyan, akár egy nagyvárosi sikátor, olyan szűk és olyan mocskos, ügyelni kell, hogy a sárból és trágyából kikandikáló macskafejkövek közül melyikre tegye lábát az ember. Ez lehet a község legrégibb sarka; az egyik ház kocsikapuja fölött ott is az évszám: 1666. Az udvarba vezető nagy ajtó mellett van még egy kisebb ajtó is, rajta kopogó-kalapács és egy bádogszekrényke, ezzel a felírással: Levelek.

Az embert az ilyenfajta felfedező őrjárat sem hatalmazza fel, hogy ismeretlenek házába betolakodjék, de az ajtó félig nyitva van. Nyomtam egy óvatosat a levélszekrényen, hogy legalább egy pillantással fölmérjem a ház beosztását, de kaptam is vissza menten a fejem, meghökkenve s rögtön rá elmosolyodva. Az ajtón ugyanis, csaknem szemközt bökve engem, két tehén dugta ki barátságos képét olyan érdeklődéssel s olyan élénkséggel, mintha – ez a bolondos gondolat lepett meg – a postást várták volna. Ez az ajtó, közvetlenül az utcáról, istállóba nyílt.

Ez is elég volt, hogy a ház elosztásáról valami fogalmat alkossak. A földszinten van az istálló, a kocsiszín s nyilván a konyha (mert a tüzet s a tüzelnivalót a parasztnépek nem szívesen viszik a magasba); az emeleten pedig a lakószobák s valami magtár; a fenti három ablak közül az egyik ilyesmire árulkodott.

A tiszta, a csaknem parkszerűen ápolt határhoz képest ez a falu elég elhanyagoltnak látszott. A házakat itt nem meszelik, s a régi kőfalak, bolthajtások három-négyszáz évnek nem csupán építészeti szépségét őrzik meg, hanem szutykát is. Kis helyen nemcsak az érték gyűlik szembeszökőbbre, hanem a szemét is. De – az oly szép képet nyújtó tanyákhoz viszonyítva – még jómódúnak sem látszott ez a falu. Vagy közelről nézve azok az udvarházak is ilyenek? Az volt a sejtésem, hogy olyanformán, ahogy a nagyvárosok régi negyedeinek szép, de kényelmetlen utcáiban idővel a lakosság legszegényebbje ver tanyát: a településnek ez a nyilván legősibb magva itt is a kevésbé tehetősökre maradt, a törpebirtokosokra, a napszámosokra, az épp hely nélkül való felesekre és béresekre.

Leültem a kis falusi kávéház teraszára, szemben néhány kacsával. Lombers történelmi hely. Azok a híres hajdani eretnekek itt hitvitát tartottak, akkortájt, amikor nálunk Dzsingisz kán hordái járták a falvakat.

Más úton, illetve most nem is úton, hanem szántón, ligeten, sövény kerítette legelőn és réten át indultam haza, toronyiránt; jobban mondva az iránt a tömérdek kereszt iránt, amely messziről, mindenfelől szembeszökően a réalmont-i hegyet a tág láthatár küllőközepévé üti. Így is szerencsésen eltévedtem a völgyhajlatokban, a tanyák kerülgetésében. Felvilágosításért sem akartam sehova bealkalmatlankodni. Az egyik kis fennsíkon láttam, hogy szántanak. Arra felé kezdtem talpalni, a bokamarasztó ugaron. Ahogy közeledtem, úgy nőtt kíváncsiságom. Vegyült bele valami mosolyoghatnék is.

Nem szántottak, hanem fogasoltak.

Hátul a gazda lépdelt, fél kézzel megemelve a könnyű kis fogast, ha a fogak közt megtorlott a nedves föld; a fogast négy kisebb termetű tehén és két gesztenyebarna ökör húzta, szinte az egész tanya népének pártfogása, szerető biztatása, majdnemhogy udvarlása közepette. Az egyik oldalon kamaszfiú haladt, kezében hosszú, vékony pálcával, amellyel azonban simogatni is óvatosan simogatta meg az állatokat; inkább csak figyelmeztetően megérintette őket, olyanformán, ahogy az ember séta közben megérinti barátja karját, ha az nem veszi észre a pocsolyát. Az első pár ökör farkánál fiatalabb nő járt. Ennek kezében kötélgyeplő volt, s a gyeplő szépen elrendezve az első pár ökör füléhez vezetett. Két kisgyerek és két kutya egészítette ki a menetet, amely így valahogy olyan volt, mint valami ünnepi felvonulás.

Csaknem percenként megálltak egyet, s így látható készséggel álltak meg, pihentek meg az én jónapotomra is.

Oly szívesen s részletesen feleltek kérdésemre az utat illetően, hogy az alkalmat én is felhasználtam egy kis pihenésre: utam helyett a kérdezősködést folytattam, most már nemcsak azért, hogy a tájban tájékozódjam. Mert volt egyéb különösség is, észrevennivaló.

Az ökrök ugyanis nem nyakukkal húztak, nem jármot viseltek. Helyesebben nem azt a fajta, kettős kalodaszerű jármot hordták, amely nálunk használatos. Az itteni járom félhold alakú, könnyű kis fadarab, a szarv mögé illesztik, és a nadrágszíjnál valamivel szélesebb bőrövvel a szarv tövéhez csatolják.

Az volt a véleményem, hogy ez kevésbé gazdaságos: az ember is sokkal többet elhúz a vállával, mellével, mint a homlokával; hát még az ökör, aki négy lábbal feszítheti előre a mellét, azt a mozdonyszerű termetét.

A gazda nem értette meg rögtön, mit akarok mondani, mert azt felelte, hallott már ő is arról, hogy valamikor a jármot elölről rakták az ökrökre, közvetlenül a homlokukra, egy kis vánkos fölé, de az még úgy is nagy állatkínzás lehetett, föltörhette az állat bőrét. A szíj ott a szarvon viszont nem okozhat sebet. Mondtam, hogy nálunk ilyen semmi boronát nem két ökör, hanem két tehén is elvisz, azzal a kétrészes, járomszöges, nyakba akasztható járommal.

Az asszony közbeszólt, hogy hol van az a nálunk, majd megkérdezte, hogy az a Magyarország az a Magyarország-e, ahonnan Magyarországi Szent Erzsébet való. A férfi még mindig nem értette a dolgot, illetve csak azt nem értette: hogyan tudunk mi egy olyan járommal – amelyet végül le kellett neki rajzolnom – úgy húzatni, hogy az állat nyaka ne marjuljon ki. Odalépett az ökrökhöz, s nyakukat simogatva magyarázta, hogy az a kétrészes járom, ha másutt nem is, itt a csontnál feltétlenül kisebesíti a bőrt, akkor pedig hogy teszik fel ismét a jármot. Hallgattam. Mind a három pár jószág ragyogó szőrű, jól táplált állat volt, meglátszott, hogy nemcsak gondozzák, hanem szeretik is őket. Kezesek voltak, szóértők; ördög tudja, mintha tekintetükben az a végtelen ökörbánat is enyhébb lett volna, ahogy – szinte beszédünkre fülelve – felénk fordultak, és szelíden elbődültek, fejükön azzal a könnyű kis kantárral. Nem én rontom el a jó sorotok, gondoltam, s elbúcsúztam.

Vannak, akik a könyv- vagy a szappanfogyasztáson, vannak, akik a parasztok érintkezési módján vagy a közélet tisztaságán mérik, hogy egy-egy ország hol tart a művelődés, a történelmi fejlődés útján. Vannak, akik az építészet remekeit nézik.

Számomra erről legtöbbet a művelődés legelső ágának helyzete mond, azé, amelytől magától a műveltségnek a neve is származik, a földművelésé. Ha egy országban vagy országrészben gazos minden vetés, nyomorék minden gyümölcsfa, a másikban pedig tiszta és egészséges: ez jelenti nekem a műveltség szintkülönbségét. Néha százévnyi közös erőfeszítést jelent. Százévnyi közös haladást, amelyben mindenki részt vesz, mert a műveltség, a kultúra csak együttes mű lehet. Hiába gondozom én a földem, ha szomszédoméról esztendőnként átfújja a konkoly magvát a szél.

Nem teltem be a földek nézdelésével. Egyre jobban ezt éreztem: századok milyen elme- és kézimunkája rejtőzik ebben a tájékban, micsoda gyúrás, alakítás, micsoda – öntudatos vagy öntudatlan – közös erőfeszítés.

A dűlőutak takarékosan keskenyek, a táblák pontosan az útszegélyig szántva – az országutak két oldalán sehol az a több méteres senki földje, amelyen nálunk oly szép magasra érik a kutyatej, a vadcikória, az ökörfarkkóró s az árokban a gyalogbodza. A dombok hajdani földomlása mindenütt gondosan elsímítva vagy teraszosan fölrakva. A szántók között sehol egy szurdik vagy jég kori vízmosás; ezeket azóta itt betemették. A forrásokat a laposban nem félholdnyi pocsolya jelzi, hanem téglából vagy kőből rakva egy kis kútfő és apró vízmedence: ebből ágazik a csatorna a sárgarépa és a káposzta ágyásaira. Hány tízezer holdat lehetne Magyarországon összeírni istálló mögötti, palánk széli, kert aljai, szérű körüli területekből, ahol évi csalántermésünk virágzik? Ezek helyén itt – most tél elején is – példás konyhakert zöldell. Nem folytatom. Az volt az érzésem, hogy nem is egy határban, hanem egy végtelen kertben járok. Lenyúltam a lábam elé, fölvettem egy csipetnyi földet. Vizsgálgattam, gyúrogattam, hazaértemig olyan keményre szikkadt, hogy ha odakoccintom az étterem reklámtükréhez, a tükör reped szét és nem az agyaggolyóbis.

A vendéglőben a facipőről már ismerős napszámossal szemben foglaltam helyet. Gondoltam, azt kérem majd pontosan, amit ő. Kérés, kérdezés nélkül is azt kaptam, amit ő, amit a postamester, a gyászoló család, azt, amit mindenki. Vagyis sorrendben káposztalevest, annyit, amennyi az elém tett előttem hagyott közös levesestálból tetszett; két vékony szelet májas hurkát; valamiféle paprikás krumplit, ha lett volna benne paprika; utána főtt marhahúst mártással; utána olajos-mustáros fejes salátát; egy darab savanykás sajtot; egy fél marék diót, egy csésze feketekávét. És természetesen kenyeret és éppoly természetes járulékként negyed liter vörös bort. Egyszóval azt, amit a Franciaországban utazó idegen csak az első napokban csodál meg a legegyszerűbb munkásvendéglő asztalán is; azt, aminél egyszerűbb ebédet a francia elme elképzelni sem tud.

De milyen hát maga a nép? Bemutatását egy kicsit távolabb kell kezdeni. A francia parasztság múltjának és jelenének legtöbb kutatója egész a csiszoltkő-korszak idejéig vezeti vissza azt a különbséget, amely az északi és déli francia parasztság életformája közt ma is megvan.

A kiásott őskori sírok egy részében lelőhelyenként kevés a csontváz, nincs bennük harci fegyver, a holttestek elhelyezése mind egyforma. A sírok más részében aránylag sok a csontváz, közülük egy-egy díszesebb helyen fekszik, harci fegyverek és törzsfői vagy vezéri jelvények között. Az előbbi sírok az ősibb, a Földközi-tenger felől elterjedt település emlékei. Ezek őslakói tanyák vagy családok szerinti függetlenségben éltek; a tudósok nem győzik hangsúlyozni életformájuk és természetük „individualista és békés” módját. A csoportos temetők falvanként vagy törzsenként való településre vallanak. Ezek őslakóinak életformájában a tudományos megállapítás szerint nagyobb a szervezettség, de ugyanakkor nagyobb a békétlenség, több a külső és belső viszály. Ez az utóbbi – a történelmileg későbbi – életforma nyert több teret, ez teremtette meg végül Franciaország egységét.

Nem volt szórakozás nélkül való ennek a történelem előtti alaptermészetnek nyomait még manapság is megtapasztalni. A franciáknak általában elég harcias a hírük. Mint történelmük és irodalmuk mutatja, vérre maguk közt is elég könnyen vetemednek. Nemzeti jelképükhöz, a kakashoz ugyan merő félreértésből jutottak^*, de mégsem egészen véletlenül: maguk is vállalták, szinte büszkén, hogy természetükben van valami kakaskodó.

Az ittenieket azonban mindenki békésnek mondja. A hős, a vitéz férfi történelmi és irodalmi megtestesítője errefelé a gascogne-i szertelenkedő és a marseille-i nagyotmondó.

„Verekedés, itt?” Campan doktor úr, akinél a kérdezgetést azokon a dolgokon kezdtem, amelyek szakmájába vágnak, nem is értette a kérdést. Alig emlékszik, mikor került elébe verekedésből származó seb, csonttörés vagy daganat. Veszekedés, hangoskodás, az van, hisz déli fajta ez, de hetekre való esemény, ha valaki valakire kezet emel; még az is, ha az ember a feleségére. Elég szóértő nép ez. Zsugoriak-e? Inkább takarékoskodásról lehetne beszélni, nem értve bele természetesen az ételt; hogy mindenki, a legszegényebbje is, tisztességesen egyék (és igyék), ezt valóban holmi közjogi minimumnak tekintik, akár a szavazati jogot. Nem vallásosak; a templom vasárnap délelőtt csaknem üres, litánia meg egyáltalában nincs is, de a papot gazdagon ellátják. Az egyház és az állam fél százada szét van választva, az iskolában így nincs hittan, de a katekizmusra mindenki eljáratja a gyerekeit (maga a doktor is). Erkölcs? A szemponttól függ, hogy viselkedésüket ezt illetően természetességnek vagy könnyedségnek nevezzük-e. Isznak, ez a legnagyobb baj, az egyetlen komoly népbetegség. Nem részegesek, hanem – észbe se véve, hogy mennyi szeszt szednek magukba – iszákosak. Alig van nyavalya, főleg a gyomor, a szív, máj körül, amelynek indító vagy gyorsító okai közt ne volna ott az alkohol. Az egészséggel eleget törődnek, kivált, ha gyerekekről van szó. Azokat egy köhintés után behozzák, de az öregeknek szinte szavajárása: kár már énbelém az a sok oltás, doktor úr. Babona? Nemigen. Az orvost – mint látni fogom – egykettőre kihívatják; főleg azóta, hogy egy ilyen látogatás, a közegészségügyi minisztérium rendeletéből, alig kerül többe nekik hat-hét tojás áránál. Úgy látszik, bíznak is az orvosban, a tudományban.

Különben rögtön szememmel láthatom azt is. Itt is vagyunk az első háznál; kiszállhatunk.

A fő tapasztalnivalóm természetesen nem az volt, hogy Campan doktor úr betegeinek állapota legtöbb esetben hál’istennek valóban nem adott különösebb aggodalomra okot. Körülnézhettem a lakásban. Fülemmel hallhattam, hogy a beteg az utóbbi hetekben mit dolgozott, mit és mennyit evett és ivott, és hogy egészsége visszanyerése végett mit van módjában ezután csinálni, vagyis, mennyit pihenhet, milyen különleges ételeket készíttethet magának a feleségével.

Campan doktor társadalmi szemléletű orvos: receptírás előtt lelkiismeretesen kitudakolja a beteg vagyoni helyzetét, életkörülményeit, családi viszonyait. Ha kiderült, hogy az orvosi látogatás alig több közönséges látogatásnál, tett föl kérdést pusztán az én kedvemért is, sőt nekem is alkalmat adott a kérdezésre, ismerősöknél egyszerűen megmondta, mi járatban vagyok, s ilyenkor a házbeliek előzékenységében lehetett részem.

A beteg testi vizsgálatának idejére természetesen kimentem a szobából, rendszerint a férjjel, a fiúval. Melyik gazda nem beszél szívesen a gazdaságáról, az állatairól? Udvart, istállót, sőt egyszer a padlást is bejárva, elbeszélgettem a gazdákkal, miközben közülük egyik-másik fülön fogott, tarkón csapott egy házinyulat, vízbe fojtott néhány galambot (mert a vér így bennük marad), lábánál összekötött egy pár csirkét, kicipelt az autóba két úritököt vagy egy véka salátafélét, nyilván a hattojásnyi tiszteletdíj ráadásaként.

Ha nyáron jövök ide, ahogy terveztem, a parasztok munkáját láthatom; most a – csűrökben, az ólakban, az istállókban – munkájuk eredményét láthattam, s ez még tanulságosabb volt. Az orvos – mintegy a halál vagy az isten – közelsége valamiféle őszinteségre készteti még a titkolódzó természetű embert is. Ennek én is hasznát láttam; azt hiszem, kérdéseimre őszinte feleleteket kaptam.

Semmi más lényegeset nem tudtam meg, csak azt, hogy természetre és gondolkodásra a parasztok mindenütt egyformák, vagyis jószerivel csak bizonyítékokat kaptam arra, amit eddig is sejtettem. Az emberiség legkevesebbet mozgó, egymástól legjobban elszigetelt tagjai, a parasztok hasonlítanak leginkább egymásra, hegyek, völgyek, síkságok, sőt évszázadok távolságán át. Azért, mert ha a természet és az idő változik is körülöttük, munkájuk mindenütt ugyanaz: elsősorban a természettel kell megbirkózni; ez segíti vagy gátolja őket történelmi küzdelmükben is.

Próbáltam képet adni arról, amilyen vidéken élnek: mit kaptak készen a földrajztól és a történelemtől. Ha hozzáteszem, hogy zömüknek átlag tizenöt-húsz hold földje van, hogy a föld elég olcsó, hogy terméseiket aránylag elég jó áron adhatják el; életmódjukat minden magyar parasztember könnyen el tudja képzelni, sőt könnyen folytatni is tudná.

A föld nem terem valami sokat: búzából holdanként átlag hét-nyolc mázsát. De nem panaszkodtak, vállukat vonták, nekik ennyi is elég. Hogy egy hold földnek mi az ára, arról végül sem sikerült pontos fogalmat alkotnom. Az „attól függ”. Nemcsak a föld minőségétől és fekvésétől, hanem főleg attól, hogy mi „jár vele”. A gazdaságok ugyanis olyan egységesek, kerekek, hogy pusztán földet darabszámra, úgy, mint nálunk, vagyis csaknem méterszámra, mint a vásznat, itt alig lehet kapni; hanem csak tanyástul.

Vannak kis tanyák is. És a nincstelenek hogy szerezhetnek birtokot, ha kicsit is? Azzal kezdik, hogy bérlik a tanyát. Ehhez persze saját állatjuk kell hogy legyen előbb. Ha ez nincs, akkor felesnek állnak. S könnyen találnak helyet?

Helyet? A gazda, akitől ezt kérdeztem, fölvezetett szérűje felső sarkába. Látom ott azt a tanyát? Üres. Látom azt a cserjést? Húsz éve ott még szántottak. Azt a néhány házat? Csak a tető mutatja épnek, így messziről; bent minden rom. Látom ott meg ott azokat a magányos galambházakat?

Az ember szeme néha azon siklik el, ami tán legjellegzetesebb, a legszebb, de szervesen szép, vagyis nem kiált külön figyelemért. A tanyaházak mind emeletesek, a csűrök, a pajták is azok. Maroknyi csoportjukból majd mindenütt kinyúlik – a hatalmas napernyőfenyő társaként – egy négyszögletes, toronyszerű kőalkotmány; hossza-széle alig több négy lépésnél. Földszintje a házinyúlé, első emelete a tyúké; a második és harmadik részén – ahogy a téglából szépen kirakott lyukak és kirepülők mutatják – galambok tanyáznak; tanyáztak főképp, amikor a vetés még kevesebb lehetett, vagy kevésbé féltették tőlük.

Magányosan olyanok voltak, mint hajdani őstornyok.

– Valamikor ezek körül is tanya volt.

Földszintjükön most eke és borona telel; emeletük a baglyoké.

Hely és ház, bérelni- és feleznivaló tehát van errefelé. Különösen negyven-ötven év óta. Volt szivárgás azelőtt is a városokba. De a városba vándorlás azóta folyik igazán, egyre fokozottabban.

Erre később több magyarázatot is hallottam. A vasúthálózat elterjedtsége okozza. Az általános katonai kötelezettség. Sőt, a kötelező iskolai oktatás. Ésszerűbb volt az a magyarázat, hogy az eredendő ok a földek szétaprózódásától való félelem, illetve az azellen való védekezés volt. A birtokot csak egy valaki örökölhette. A legésszerűbb magyarázatot ez a gazda adta.

Ott könnyebb a kereset.

Ő magyarázta meg mindjárt ennek a városbeli könnyebb keresetnek hatását az itteni körülményekre. Keresni kell a napszámost. Majdnem annyit kell fizetni nekik, mint a városban. S ráadásul kosztot, ezt annak fejében, hogy itt nem nyolc órát dolgoznak, hanem természetesen napkeltétől napnyugtáig. De még így sincs elég. Irányítottak ide már idegeneket is, főleg spanyolokat és olaszokat. De mihelyt úgy-ahogy lábra álltak, azok is bérletbe, felességbe mentek; fiaik meg ugyancsak a városba vagy a közeli – carmaux-i – ólombányába.

A fizetett munkáskéznek ez a hiánya okozza közvetve azt is, hogy ezt a kisbirtokrendszert itt nemcsak alulról, a külön földvásárlással, a szétaprózással bajos megbontani, de bajos megbontani felülről is, azaz több gazdaság összevásárlásával, nagybirtok berendezésével. Ellene szól a nagybirtoknak a táj hagyománya is: utakat, sövényeket, gyümölcsösöket, ligeteket kellene az új tulajdonosnak felszántatnia, hogy egybefüggő területet kapjon, ha egyáltalában tudna egymás mellett fekvő tanyákat venni.

A hegyes-völgyes föld maga is a vegyes termelésre kínálkozik; hagyomány és ésszerűség szabta meg, hogy itt a déli övezetben a parasztság sehol sem tért át annyira csupán egy-egy terményre, ahogy például Bretagne-ban áttért a krumplira, Picardiában a cukorrépára, Champagne-ban a szőlőre, Beauce-ban a szemesre, Ile de France-ban a kertészetre. De a birtok növelésének a legnagyobb akadálya mégis, hogy a mai cselédbérekkel nem fizetődnék ki. S aztán: itt a földeken csak az dolgozik jól, aki a magáéban dolgozik. A magukéban a parasztok itt is egyszerre igényesek és gürcölők.

Nem kímélik magukat a fáradságtól, de nem sajnálják a jó falatot, a jó pillanatokat sem.

Napjuk nagyjából úgy telik, hogy reggel ötkor – télen hatkor – kelnek; megisznak serkentőül egy jó bögre – vagyis három-négy deci – üres, de erős feketekávét. Etetnek, almoznak. Fél nyolckor van a casse-croute, amit azért írok ide franciául, mert nemcsak a szó, hanem jelentése is jellegzetesen francia. Magyarra karéjszelésnek lehetne fordítani.

Ehhez a jó szelet kenyérhez, illetve szeletekhez – mert a franciák is nagy kenyérevők – elköltenek most reggel egy nagy tányér levest, egy darab húst vagy disznóságot vagy rántottát, s utána valami sajtot. Ez az étkezés évszak és tehetőség szerint változik. Egy változatlan benne: az egy liter vörös bor. Ez most reggel inkább még csak tápláléknak számít, tekintve, hogy a francia borok általában zamatosabbak, de a szesztartalmat nézve jóval gyengébbek, mint a mieink.

Ezután következik a mezei munka. (Kivéve az aratást és a cséplést, mert ez itt is olyan látástól vakulásig tartó rohamban folyik, akár nálunk.) Délre – déli harangszóra – mindenki bemegy, hisz nem is kerültek messze a háztól. Az ebéd: a hagyományos francia főzelékleves (krumpli, káposzta, kel, borsó, sárgarépa összefőzve, aztán fehér kenyér beleszeletelve); hús (disznó vagy csirke, de gyakran a mészárostól hozott is); főzelék (rendesen csak vízben főzve); saláta (olajjal és mustárral); sajt, ehhez is felnőtt személyenként egy liter bor; a kávét vagy közvetlenül ebéd után vagy az egyórás alvás után isszák. Egyszóval, az az ebéd, aminőt a vendéglőben is láttunk.

Az uzsonna öt óra tájban inkább csak rövid pihenési alkalom, ezért nem mennek be a házba. A vacsora szó szerinti mása az ebédnek, legfeljebb a kávét helyettesíti egy-egy pohárka égetett szesz, azoknál, akik a harmadszori liter borral sem teltek el. Égetett szeszt – ezt is gyengébbet és ízesebbet a mieinknél – különben elég gyakran isznak ebéd és vacsora előtt is. Újabban mutatkozik némi hatása annak a mozgalomnak, amely ez ellen a tekintélyes alkoholfogyasztás ellen már évtizedek óta folyik: sok helyen néha már csak a felét isszák. De vizet sehol sem isznak; még pusztán a szomj oltására sem.

Enni a rendszerint elég tágas konyhában esznek. Itt folyik a család élete. A földszintes konyhából nyílik még egy, nappali tartózkodásra berendezett szoba; ez abban különbözik a mi ünneplő, „tiszta” szobánktól, hogy azt ők hétköznap is használják. Hálóhelyeik az emeleten vannak. A szülők sohasem alusznak egy szobában a gyermekekkel vagy az öregekkel. Ezeknek külön hálószobájuk, vagy legalább hálókamrájuk van; mégpedig külön a lányoknak s külön a fiúknak.

Mindez nem olyan pompázatos, ahogy a leírás után gondolni lehetne. A helyet jól kihasználják. Ha az ember számba veszi, épületük, illetve fölrakott faluk alig van sokkal több, mint egy közepes módú magyar parasztnak. A takarékos, ésszerű beosztásnak köszönhetik az aránylagos kényelmet. A család tagjai könnyebben élhetik a maguk egyéni életét: ha kedvük úgy tartja, könnyebben elkülönülhetnek. A helyiségeivel összezsúfolt házban maga a család nincs összezsúfolva. Az embernek kijáró jogok közt a modern élet egyre jobban előrenyomja a zavartalansághoz, a magányhoz való jogot is. Az aránylag sok különválasztott helyiség azt mutatja, hogy a szabadságnak ez az igénye az ő ösztönükben már régebb óta megvolt.

Nem hiszem, hogy a vendéglátással járó nyájasabb hangulat tévesztett meg, amikor a családok érzelmi életét is errefelé békésebbnek véltem, mindenesetre türelmesebbnek annál, ahogy azt a mi parasztregényeink festik. A békés hangulatban, a ház lakóinak derűs beszédmodorában s egymás iránt való készségben nyilván volt némi része a ház okos beosztásának is. A mi parasztházaink oly gyakori morcos hangulatához, perpatvarához képest itt nem egy helyen szinte idilli nyugalom lehe fogadott. Soká nem fogom elfeledni azt a házat, amelyet a sok közül, azt hiszem, mint jellegzetes példát írhatok le egy kicsit részletesebben.

Ez a két betű, ez volt a gazda teljes családi neve, kézfogáskor ezzel mutatkozott be, csak kérdésemre tette hozzá, hogy Péter; Ny – vagy ahogy ő mondta: Ni – Péter. Ott lakik Réalmont-tól körülbelül öt-hat kilométerre, közvetlenül az országút mellett.

Az elég soká tartó orvosi vizsgálat ideje alatt végül itt is az istállóba tértünk be a hűvösödő alkonyatból, s szelet ígérő vörös ég alól.

A jászolnál egy sorban hat tehén harapta a szénát, mind az a gesztenyebarna, alacsony fajta, amilyent a mezőkön is láttam. Belépésünkre egy húsz év körüli legény kezében állt meg az almozóvilla; a tehenek közül egy töpörödött bácsika lépkedett elő, kezében vakarókefével. A fiatalabb Ny és az öregebb Ny.

Ők hárman dolgoznak a gazdaságban. Biz ők csak afféle kisparasztok. Földjük? Pontosan tíz hold. Elsősorban ők is azt termelik, ami maguknak kell. Búzájuk az idén harmincegy mázsa lett, két és fél holdon. Jó volt a szőlő, a gesztenye. A krumpli kevésbé. A rétet, a bolgárkertet öntözni kellett, de nem sokat ért. Megsínylették ugyan a szárazságot, de azért ami a panaszt illeti…

Most következett számomra még egy érdekes tapasztalat. A parasztok világszerte minden időben és minden helyzetben panaszkodnak. Ezen csak az ütődik meg vagy mosolyog, aki nem konyít a történelemhez és a történelem alakította néplélektanhoz, vagyis a tudománynak ahhoz a még kimunkálásra váró ágához, amelyet történelmi lélektannak nevezhetnénk. A parasztok ösztönös óvatosságból és okos védekezésből panaszkodnak.

Amióta világ a világ, a felettük álló rétegek ugyanis, a fegyveres uralkodó osztályok tizedben, dézsmában, adóban pontosan mindig annyit szedtek el tőlük, amennyire a szemük megállt, amennyihez hozzáférhettek és fölkutathattak, önzésükben nem törődve sem azzal, hogy a parasztnak legalább egy évre valót félre kell tennie vetőmagra (s esetleg több évre valót, ha a rossz termés ellen nincs egyéb biztosítéka), sem azzal, hogy az állatok java szaporításra kell. Egyenest ránevelték a földművest az alakoskodásra. Ez az ostoba harácsolhatnék, amely csak a látszathoz igazodott: szemre ment, végzetesen visszavetette az annyit emlegetett művelődést is; jelei még ma is láthatók. Volt ország, ahol a parasztházakra aszerint vetették ki az adót, hogy hány ablak volt rajtuk. A parasztházakról jószerivel ekkor tűntek el az ablakok, a jómódú és enyhe éghajlatú Franciaországban például; noha ugyanakkor a zord Szarmata síkság izbáinak homlokzatán három-négyre szaporodott; nyilván azért, mert ott nem azt nézte az adószedő. El lehet gondolni, hogy Magyarország nem egy vidékén a legutóbbi időkig is a házakon vajon pusztán nem azért nem volt-e kémény, mert még egy középkori bölcsesség kitalálta a kéményadót is. Némely ország földműveseinek annyit csúfolt rongyossága tulajdonképpen: páncél. A parasztok világszerte valóban szegények, s így okkal panaszkodnak. A felháborító, hogy néha akkor is panaszkodniok kell, ha véletlenül van betevő falatjuk. A közmondásos megalázó siránkozás: a fegyvertelenek szomorú diplomáciája. Bár olvasmányaira gondolva, az ember nem állhatja meg, hogy néha-néha – mintegy lelkileg – ne dörzsölje össze a kezét.

A franciák egy Young nevű angol utazónak köszönhetik országuk és viszonyaik legjobb leírását a nagy forradalom körüli időkből. A földművesek állapotát ez rettenetesnek festi a helyszínen szerzett pontos adatok nyomán; személyesen beszélt a gazdákkal. Évtizedek múlva derítették ki a kataszteri és adófizetési könyvekből, hogy az a gazda, akitől a kitűnő író a legrészletesebb adatokat szerezte, akit mint a nélkülözés eleven példáját festett le, a környék egyik legtehetősebb, legéletrevalóbb parasztja volt. Még a remek eszű, a parasztok ügyéért küzdő Rousseau-t is csak a szeménél is remekebb szíve mentette meg a hasonló csapdától.

Ő – csaknem ugyanabban a korban – egy Lyon környéki földműves portáján vizslatott körül. Ebédet kért pénzért. A gazda elsírta, hogy egy kis savót meg árpakenyeret adhat, ez mindenük. A vendég jó étvággyal kezdte nyelni ezt is, úgy ki volt éhezve. Közben a gazda is körülvizslatta őt.

„Látva – írja Rousseau –, hogy becsületes, jó szándékú legény vagyok, és nem azzal a szesszel jöttem be, hogy kijátsszam a bizalmát, a tűzhely mellett fölnyitotta a kis csapóajtót, lebújt, s egy kis idő múlva fölhozott egy jókora, tiszta rozslisztből sütött barna kenyeret, egy darab, noha megkezdett, de igen étvágygerjesztő sonkát, egy üveg bort, amelynek a látványa még az előbbieknél is jobban összefuttatta szájamban a nyálat; mindehhez végül még egy jó vastag rántottát is hozzácsapott. A gyanú és riadalom csak akkor fogta el ismét, de méghozzá hogyan, amikor fizetségre került a sor; hallani se akart a pénzről, valósággal rémülettel lökte vissza. A meglepő, a megmosolyogtató az volt, hogy elképzelni sem tudtam rettegése okát. Végül aztán, szinte remegve, ezeket a szavakat hallatta: finánc, terménybeszedő. Értésemre adta, hogy borát a szeszadó, kenyerét a gabonakirovás miatt rejti el: ha csak gyanítanák is, hogy nem az éhínség szélén áll, mehetne oda, ahol a part szakad. Sose fogom elfeledni, mi fogott el ezenközben; sejtelmem sem volt mindarról, amit ennek kapcsán elmondott. Ekkor csírázott meg bennem az a kiirthatatlan gyűlölet az elnyomókkal szemben, azokkal a nyomorgatásokkal szemben, amelyet a nép részükről elszenved. Ez az ember, noha volt mit aprítania a tejbe, még megenni se merte a homloka verejtékével kereste kenyeret; a tönkremenést úgy kerülhette el, ha beleöltözött abba a nyomorba, amely körülötte uralkodott. Fölháborodva és elérzékenyülve hagytam el házát, és bensőmben megsirattam ezt a gyönyörű tájat: a természet csőstől megajándékozta minden jóval, de csak azért, hogy mindez vad vámszedők zsákmányául essék.”

Évszázados élményei világából a nép lelkülete majdnem oly óvatosan mozdul, akár házából a csiga. Hányszor pillanthattam magam is egy-egy földműves tekintetében három-négyszáz éves távolságra. Itt nyílt tekintetekkel találkoztam.

A meglepő tapasztalatom az volt, hogy Nyék nem panaszkodtak.

Anyagi helyzetükre nem panaszkodtak. Bizonyos, hogy itt sem rózsás minden paraszt helyzete. Kívánnivalója a Ny családnak is volt bőven. Volt okuk nyilván elégedetlenségre is. Azzal, hogy nem panaszkodtak, azt akarom mondani, hogy nem siránkoztak. Első szavuk nem a reflexszerű önsajnálkozás volt. Tárgyilagosak voltak. Arcukról, szavaikból az a nyugalom és világosság áradt, amely a vidékből. Nincs nagy módjuk, de amire szükségük van, az megvan. Ruha? Szemmel láthattam, ebben sem szenvednek szükséget. Lábán mindnyájuknak vastag talpú, vízhatlan bakancs volt; aztán foltatlan jó nadrág; szvetter, kabát, tiszta ing, sőt a fiún nyakkendő; egyszóval, itt az istállóban is olyan öltözet, amelyben a főutcán is bátran végigmehetnének.

Jól látták okát is mindennek. Igen, háború alatt és háború után a terményeknek jó ára szokott lenni. S ha az elmúlik? S ha Európát elönti ismét a tengerentúli búza? A parasztújságokban, a földműves szaklapokban olvastak ők is arról, hogy az amerikaiak kontinensrendező terve megingatná az európai paraszt kisgazdaságok aránylagos önállóságát. De hát: kettőn áll a vásár. Környékezte már őket különb veszedelem is.

Franciaország függetlensége: parasztságának függetlensége – ez a jelszó már a nagy forradalom előtt is járta. Azóta maga a parasztság is rajta lehetett, hogy ez a jelszó – amelyet népvédő bölcselők és közírók itt ugyancsak hangoztattak – több legyen, mint puszta jelszó. A francia parasztok sose tömörültek külön parasztpártba, de politikai ösztönük vagy éleslátásuk csaknem mindig kiválasztatta velük a sokféle irányzatból a nekik éppen megfelelőt; akaratukat csaknem minden haladó párt vezérelvébe bele tudták nyomni.

Nem szervezetük volt, hanem öntudatuk. Franciaország az első, ahol az „agrárproblémá”-ból parasztkérdés lesz, vagyis ahol a kevesek profitszempontjával szembehelyezkedik a tömegek emberi joga. A munkáspártok képviselőinek jelentékeny részét kisbirtokosok küldik az országgyűlésbe, s még egy olyan forradalmi vezérről is, mint Jaurès, nehezen lehetne megállapítani, kit véd hevesebben: a városi vagy a falusi dolgozót. A kettőt nemcsak a közös érdek fűzi egybe, s nemcsak az, hogy a városi dolgozók szinte nemzedékenként a falusi dolgozók sorából toborzódnak. A nemzet forradalmi hagyománya bennük él legelevenebben.

Egy népréteg politikai nyugodtsága nem politikai mozdulatlanságot jelent. Az állampolgárt különös módon az nyugtatja meg, ha minél többet, minél szabadabban izgulhat a közösség dolgaiért; ha azt érzi: beleszólhat azokba. A francia parasztok már hozzászoktak, hogy ilyenfajta nyugalommal éljék át a politikai élet nyugtalanságait. A Ny család férfitagjai ilyenféle nyugalommal nézték a jövendőt. Akárhogy fordul, nem úgy lesz, hogy „valahogy csak lesz”, hanem úgy, hogy ők is ott lesznek. Majd meglátják, addig kár is rá a sok szó.

Így a legyintésben, amellyel a középső Ny azt jelezte, hogy beszéljünk csak közelebb eső dolgokról, abban sem lemondás volt, hanem éppen biztonság. Belépésemkor vele is az állatok itteni jó dolgáról beszélgettünk. Számára – józan tárgybeosztással – egyelőre ez volt a fontosabb. Milyen is hát mifelénk a járom? Mennyit tudunk mi húzatni egy pár ökörrel?

Erős állatpárti volt ő is. Az én arcomat mosoly, az övét csaknem a szenvedély pírja öntötte el, amikor egyik kérdésemre elcsattantotta a szót, hogy ő ezekre a szegény állatokra sem emelne könnyebben kezet, mint erre az itt álló fiára. Ostor? Nem, azt ők nem ismerik.

Azért nem csodálkoztam el rajta, mert rögtön rá újabb csodálkozásban, illetve mosolyognivalóban volt részem.

Campan doktor lépett be az istállóba. Nem az udvar felől került; a házból közvetlenül is szolgált ajtó az istállóba. Ezen lépett be, és az utána készülődő háziasszony számára nyitva hagyta nemcsak a lomkamrából az istállóba szolgáló ajtót, hanem a kamrának, a konyhának, az előszobának és annak a legelső, ünnepi szobának az ajtaját is, amelyben hófehér cihákon, selyempaplannal letakarva a beteg feküdt, aranyos keretű fényképek alatt, szép függőlámpa fényében, majdnem olyan díszes kereveten, amilyenen Récamier asszonyt ábrázolják.

Én – ahogy mondtam – épp a tehenek közt álltam (ezúttal is a mi jármunkat magyarázván), innen láthattam végig az egész lakáson.

A ház két végének: az istállónak és a szalonszámba vehető szép szobának, a két végletnek ez a szoros együvé tartozása, ez az együttes látványa indított akaratlan mosolyra. Volt ebben a képben valami békésen bibliai is; régi olasz festők tudták ilyen szelíd közvetlenséggel egymás mellé képzelni a názáreti almot és Mária bő ráncú bársonyait, a trágyát és az aranycsipkét. Megkérdeztem, alszik-e valaki az istállóban. Ugyan! – mondták – az ember az állatok közt? Soha. Még a lovat sem tartják szívesen egy helyen a tehénnel.

Az állatok itt nemcsak térben vannak közelebb az emberhez; nemcsak a szűken, de mégis individuálisan beosztott házon belül van meg a helyük. Mintha a családias légkörbe is beletartoznának. Mintha beletartoznának még az egyéniségnek abba a kölcsönös megbecsülésébe is, amelyet a ház beosztásáról szólva emlegettem. Erről akkor kezdett fogalmam alakulni, amikor Campan doktor és Dard doktornő is hozzátársult a mi beszélgetésünkhöz az állatok kezelését illetően. Bevallom, itt hallottam először – s az előbbinél nem kisebb csodálkozással – tehénlélektanról beszélni; egyszerre tudományosan és gyakorlatian.

Ny gazda azzal állt ki az ő állatbecéző módszerük védelmére, hogy nincs annál jobb befektetés. Nem hálálja meg a növény is az öntözést?

Az állat még jobban meghálálja a szelíd bánásmódot. És jobban megbosszulja a rosszat, mert hisz neki „elevenebb a tudata”. Vannak itt is, akik verik az ökreiket, hogy jobban húzzanak. De azok ökrei épp azért húznak rosszabbul, mert verik; mert veréssel elrontották őket. Hát még a tehenek! Az öregeknek itt az a szava, hogy a tehénnel úgy kell bánni, mint a szoptatós asszonnyal. El sem lehet képzelni, hogy mennyire érzékenyek, s mindegyiknek megvan a maga külön természete, sőt szeszélye. Igazán, akár a gyerekágyas asszonyok, náluk is rögtön minden a tejükre megy, de még egy rossz szó, még egy udvariatlan mozdulat is. Hogy példát is mondjon – egyik tehenét, aki hazajövet mindig a többi élén szokott ballagni, egyszer ő valamiért a többi mögé kergette. Az a tehén két napig naponta egy literrel kevesebb tejet adott, s azután is csak üggyel-bajjal lehetett a régi mennyiségre visszatéríteni. Egy másik azért makacsolta meg magát, azért tartott vissza fejésenként másfél litert, mert nem a mellett a társa mellett legelhetett, aki mellett szokott, s akivel, úgy látszik, barátságban volt. Így, rájuk pillantva, az ember nem is gondolná, milyen külön társasági életet élnek ezek, mit vesznek zokon, mit súgnak-búgnak egymásnak éjjelente. Mihozzánk csak a tőgyükkel beszélnek, mert tudják jól, hogy mi csak arra figyelünk. Egyik tehénnel egyszer valami gyógyító sót kellett nyalatni, de csak azzal az eggyel. Szomszédja rögtön jelezte, hogy nem tűri a kivételezést, tessék neki is adni a sóból, mert különben sztrájkba lép; valósággal a kíváncsiságát vagy a hiúságát kellett kielégíteni, mert az orvosságsót épp csak megnyalta, s fanyalgó megízlelése után abbahagyta a sztrájkot.

Ny gazda egymás után sorolta a további bizonyító példát, meg-megszakítva Campan doktor helyeslő bólintásai és magyarázó szavai által, hogy: természetesen, magától értetődik. Tulajdonképpen már nem is velem beszélgettek, hanem egymás közt. Most, már tollal kezemben visszaidézve ezt a jelenetet, először azt akartam ideírni, hogy Campan doktor elmagyarázta Nyéknek az idegrendszer, illetve a lelki élet folyamatainak hatását a mirigyekre, elsősorban – emlősöknél – a tej mirigyeire. A való helyzet azonban az volt, hogy a két orvos és a Ny család beszélgetett erről a tárgyról és általában az állatok úgynevezett lelki életéről.

Komolyan és fesztelenül társalogtak. Egyik részen a tapasztalat, a másikon az elmélet volt a nyomósabb, a beszélgetés mégis olyasféleképp mozgott, mint a mérleg hasonló súlyú két tányérja. Az embernek az volt az érzése, hogy értelem dolgában nemcsak magasan, hanem valahogy egy szinten is állnak. Már nem mosolyogva, hanem sóvárgással néztem őket.

Még egy élményben volt részem, mielőtt elhagytam a házat, amely számomra annyi különösséget tartogatott.

Az istállóbeli eszmecserében részt vett a legidősebb Ny, a nyolcvanöt éves nagyapa is. De csak olyasféleképp, ahogy a nagyothallók. „Tessék?” – mondta újra meg újra, s nem a szemét, hanem fülét fordította a beszélő felé, miközben kelletlenül elfintorította másképp elég sima, sőt rózsás arcát. De hamarosan láthattam, hogy nincs az ő fülének semmi baja; kérdésére a többiek nem emelték fel hangjukat.

De az én szavaimat csak meg-megszakította. „Mit mond?” – tudakolta családja tagjaitól. Nem tudok tökéletesen franciául; próbáltam összeszedni ismereteimet. De újra csak megtörtént a zökkenő. Végre az unoka ezt mondta:

– Nagyapám, ő nem beszél jól franciául.

– Nem francia?

– Dehogynem – mondta zavartan az unoka.

Franciaországban sokféle tájszólás van. Megesett, hogy Campan doktor szavait sem értettem, amikor egyik vagy másik egyszerűbb betegét kérdezgette. De a rendes franciát is másképp beszélik az itteniek, mint a párizsiak; a mondatot keményebben tagolják, az „r” betűt úgy pörgetik, mint a dob.

– Idegen vagyok – mondtam franciául a bácsikának –, sajnálom, hogy nem értem a tájszólásukat.

– A tájszólásunkat?! – vágott vissza ingerülten. – Miért volna ez tájszólás? Anyanyelvünk ez nekünk. Éppolyan jó nyelv, mint akármelyik másik! Nekünk a francia a tájszólás!

És indulatában rögtön ezen a nyelven vágott oda néhány mondatot a fiának, hogy fordítsák le nekem.

– Az öreg neheztel egy kicsit a franciákra – mondta mosolyogva Campan doktor, de már a gépkocsiban.

– A franciákra? Ő? Miért?

– Külön kérdéskör. Elmehetünk majd ennek a szakértőjéhez is.

Hogy a franciák észjárásába mennyire bele van rögződve a világosságra való hajlam, vagyis az a törekvés, hogy mindent azonnal tisztán s minél nagyobb távlatban lássanak és ábrázoljanak, azt Campan doktor szíves kalauzolásából tapasztalhattam. Jobban tudta, mire van szükségem, mint saját magam. Úgy nyitogatta s tárta ki elébem a házak belső világát, akár fiókjait a kereskedő. Ez az átlagos, a közepes élet. De tekintsük meg a szélsőségeket is, az úgynevezett végleteket. Azokat a határvonalakat, amelyek a rossz vagy a jó, a romlás vagy a fejlődés világát jelzik; a jelen két oldalán a múlt és talán a jövő mezsgyéjét. Csak így lehet tájékozódni. Nem röstellte a fáradságot, s a késő estig tartó beteglátogatást megszakította vagy meg-megtoldotta merőben az én okulásomra rendezett kirándulással.

Először a múlthoz vitt el.

Kecses domb tetején áll De Larouy úr háza, illetve házcsoportja is, de olyan állapotban, hogy ha Petőfi a franciáknak írja meg a Bolond Istók-ot, ezt választhatta volna a színhely mintaképéül.

A díszkertben gyom, az udvaron elhányt szerszám; az emeletes kúria – pedig nem paraszt kőmíves rakta – szemre alig különbözik a derékszögben hozzáragasztott nagy cselédháztól és istállótól.

Nem kell évszámot keresned a bejárat fölött: egynéhány évszázadot a lekoptatott márványlépcsők, a töredezett díszű ajtófélfák is szemedbe mondanak.

Az ajtófélfák közt a nemesi lak magányos lakója, a szálfatermetű, hatalmas aggastyán olyan, mintha a Lajosok kora óta most nyitna először ajtót; mintha együtt öregedett volna a házzal, s csak azzal öregedne tovább. A Bolond Istók aggastyánhősétől abban mégis különbözik, hogy szemében ravaszdi mosoly csillog.

– Filozófusmód élek – mondja, bakancsára, lötyögően bő szürke bársonyruhájára mutatva, amelyen ételpecsétek foltosodnak.

Különcmód él. Ötvenéves koráig orvos volt; jó hírű kórházi főorvos.

Akkor – ezelőtt huszonöt évvel –, szakítva a városi, polgári élettel, az orvosi mesterséggel, ide vonult vissza, ebbe a házba, a határ e távoli sarkába, ősei földjének erre a darabkájára, amely a hajdani birtokból még övé. Három ilyen tanyája maradt; azok jövedelméből él, egy ötven év körüli béresasszony, egy borjú nagyságú kutya valamint emlékei és – mint mosolyogva mondja – egerei társaságában.

Mindezzel egyetemben a nagy ház egyetlen szobájában, illetve egyetlen karosszékében él, a nemes stílusú hatalmas kandalló mellett, amelynek alsó márványlapján megüszkösödött fahasábok, kormos lábasok, öreg cipők, aranyozott bordájú könyvek hevernek, felső márványlapján, a párkányon pedig elmosatlan tányérok, pergamengöngyölegek, félig telt palackok, ugyancsak aranyozott bordájú régi könyvek, valamint gyufás- és cigarettásdobozok, kőkorszakbeli csiszolt ütőeszközök, megsárgult újságok és paladarabok.

Díszlik ott egy állkapocs nélküli koponya is és egy jókora sárga csont, amelyről első pillantásra nehezen dönti el a szem, hogy vajon az elmosatlan tányér és evőszerszám, vagy pedig a koponya tartozékának tekintse-e. A sarokban derékba nyeklett búzászsákok, fölöttük Rubens korabeli szép holland festmény és Toulouse-Lautrec néhány eredeti rajza.

„Üres óráiban” Larouy úr jelenleg ásatással és vallástörténettel foglalkozik. Ősei földjére családi hagyományból tért vissza – világi pályafutása végén minden De Larouy visszatért erre a földre.

Mielőtt végig elmondaná – öngúnnyal fűszerezett, pompás előadásban – szellemi érdeklődésének fejlődését, a hallgató maga elképzelheti, mint szállt le De Larouy úr a múlt egyre mélyebb rétegébe eladdig, hogy immár csak a prehisztorikus temetkezési módok lelkesítik.

„Természetesen királypárti”, mondja nevetve, s afféle hol-vagyunk-már-attól kézmozdulatok kíséretében, amidőn egy szentségtörő mondattal, mintegy az útszéléről, politikai véleményét kérdezem.

Holmi történelmi szótartásból királypárti: a családi birtokot még XII. Lajos adományozta.

Mennyit adományozott XII. Lajos? – kíváncsiskodom – (avégből, hogy megtudjam, mennyi idő alatt s miképp kopott le az ősi birtok három tanyára), ám Larouy urat a múlt legmélyebb rétegéből nehezen lehet felhúzni csak a 15. század szintjére is.

A babonás temetkezéseknél különösen abban a kérdéskörben van elmerülve, amely a halottak szemüregében található kavics- és kődarabok jelentését kutatja; lángra gyúl, amidőn megtudja, hogy magyar vagyok: olvasott arról, hogy ez a szokás a Duna nagy fordulóinak táján itt-ott még ma is dívik, kért is erről bővebb felvilágosítást néhány ottani múzeumtól, de sosem kapott választ, holott a kérdés világfontosságú, mert az itteni sírokban a szemüregeken egy-egy paladarabkát lelnek (a kandallón a sok paladarab mind onnan való), s van még egy döntő adat az összefüggésre: él itt egy ökörfajta, amelyhez hasonlót csak a Duna lapályain lehet találni!

Végre megtudom, hogy a Larouy birtok Amerika felfedezésének idején tizenkét tanyára terjedt, több mint háromszázhúsz hektárra! „Akkor is bérlők kezén volt?” Nem, hanem afféle feles alapon mívelték; akár most. „Csakhogy mit jelentett akkor a feleskedés és mit most!” Kíváncsi vagyok rá?

Van odavágó gyűjteménye is.

A régi családi iratok egy rozzant sublótban vannak, de úgy összegyömöszölve, hogy a fiókokat alig lehet kiráncigálni a megtorlódó tekercsek, árkusok és kapcsos könyvek szétcafrangoltatása nélkül.

Itt az album, amelybe egy hajdani dédnagymama kedvenc költőinek, De Viau, Le Moyne, De La Fontaine és Delille uraknak alkotásait másolta be, szép iskolás betűkkel. Itt az elszámolófüzet a négy malom járandóságáról 1540-ig visszamenően. Itt az anyakönyv, amelyet a jegyzőnek ebben a házban kellett vezetnie, 1790-ig bezáróan.

A kőkorszak sírkamráiból De Larouy úr lassan mégis felsétál a mohácsi vész idejéig, s ennek őszintén örülök; élvezetes kalauz ezekben a korokban is.

De Larouy úr hisz a fejlődésben; jobban mondva a művelt emberek bölcs belátásával, öngúny és csipkelődhetnék fűszerezte derűjével figyeli a fejlődést. Hinnie kell benne, mert hisz például a francia parasztság története, az ő véleménye szerint (végre sikerült behúzni az utcába), ha bajos is, de állandó, fokozatos emelkedés, amelyet igazán csak itt-ott szakít meg egy-egy századnyi mozdulatlanság vagy visszaesés. Ez nagyjából a mellettem álló s érvelésükkel is engem támogató Campan doktor és Dard doktor véleménye is. Így történelmi ismereteim kibővülése, az a sommás összefoglalás, amelyet a társalgásból kiszűrhetünk, tulajdonképpen három – köztük két elszántan, sőt forradalmian néppárti – szellem közös munkájának eredménye.

Már a kezdeti jobbágyság sem úgy alakult itt, mint másutt. A germán–frank eredetű hűbéri rendszeren rögtön átüt a déli, a ligur–római örökség, a légiók, kolonátusok első idejének emléke; ez az idő itt a független kisbirtokos parasztság aranykora volt. (A paraszt szó francia megfelelője, a paysan, nyelvtörténeti elemzésben – igen jellemzően – országfit jelent, s eredetileg nemcsak a föld művelőjét, hanem a föld védelmezőjét is jelentette.)^*

Amikor a Krisztus utáni ezredik év körül a népesség hirtelen elszaporodik, s rengeteg új területet hódít a mocsaraktól és erdőktől, ezt úgy-ahogy a hűbéruraktól is megvédi; nem vállalja a szokásos jobbágyi terheket, hanem a föld után örökbérleti díjat vagy terményrészt ad. Ez az egész jobbágyság magatartását befolyásolja.

A hajdani heti három robotnap már a 11. században évi öt-hat napra csökken. Ez teszi lehetővé, hogy az itteni Csák Mátékkal a központi, a királyi hatalom már a 13. század derekán végez. Országos biztonság teremtődik. Kialakulnak, illetve elszaporodnak a városok; a rengeteg apró vidéki város, amelyek nemcsak piacot nyitnak a termény számára, hanem kiküzdött vagy kialkudott függetlenségükkel példát is nyújtanak a parasztságnak arra, hogy mit lehet elérni összefogással.

A parasztok is valóságos szervezetekbe tömörülnek, s így közösben igyekeznek hol kisebb-nagyobb összeggel, hol kisebb-nagyobb felkeléssel – az úgynevezett jacqurie-vel – jobbágyi terhüktől megszabadulni. A legnagyobb jacqurie-t, a közép-franciaországit a nemesek vérbe fojtották ugyan, de az ország többi részének parasztsága elég erős ahhoz, hogy a kiküzdött jog nagy részét országosan megtartsa.

Jogait és aránylagos jólétét a közben megindult angol betörés, a nagy háború fújja el. Több mint száz évig fegyveres bandák, rablók és katonák, majd járványok pusztítják a népet. Soha a francia parasztság nem szenvedett ennyit; megyékszerte elpusztultak a falvak; ez a visszaesés legszörnyűbb kora. De végül történelmileg a parasztság ennek is látta valamelyes hasznát. A munkáskéz megritkul; az elhagyott nagyúri földekre a parasztok csak újabb, kedvezőbb feltételekkel térnek vissza. Csaknem mindenütt elérik, hogy az örök bérletet ne terményben, hanem készpénzben fizessék.

Ehhez akkor is ragaszkodni tudnak, amikor a pénz szinte évenként értékét veszti, s a birtokos nemesek kezdtek anyagilag tönkremenni. Jó részük már az udvarban élt; egyetlen kivezető útjuk a bajból az, ha eladják a földet. Megindul a kótyavetyélés, és úgy formádzott, itt a pillanat, hogy az egész rendszer összeomlik, a parasztoknak módja lesz megszerezni tulajdonul a földet, vagyis megnyerni végre a csatát. A régi rendszer valóban összenyaklott. De a parasztok cseberből vederbe jutottak.

Még csak abba sem. Keményebb ellenfelet kaptak, mint valaha; ritkán forogtak olyan veszedelemben, mint most, az ezerötszáz-ezerhatszázas évektől kezdve. A pénz embereivel kerülnek szembe.

A zsákmányt, a földet a sorozatos pénzromlás zavarosából a városi polgárok kaparintják meg. Ők vásárolják össze a nemesi birtokokat. Egyszeriben vége annak a szövetségnek, amely a polgárokat és a parasztokat hajdan úgy összefűzte, hogy egy-két jacqurie alkalmával még hadi táborokban is egymás mellett álltak.

A gazdag polgárság hirtelen fölfelé igazodik, az állami szervezetekben is elfoglalja a régi nemesség helyét, s mivel az üzlethez is ért, a hatalom és a ravaszság kettős fegyverével fordul a parasztság ellen. Mint földbirtokos, nem éri be a régi bérleti szolgáltatásokkal; mint hivatalnok, adók özönét zúdítja egykori osztályostársa nyakába. Sikerült neki, ami az előbbi nemességnek nem sikerült: az örökbérletek jórészt megszűnnek; az adókkal agyonsanyargatott parasztok, ahelyett hogy földet vásárolhatnának, a magukét is kénytelenek eladni; béresek, napszámosok, tanyások lesznek.

De mégsem olyan arányban, mint például az angol parasztok a maguk új urainak, a gentrynek uralma alatt. A francia parasztok szívósabban, türelmetlenebbül – itt lázadással, ott szabotálással – védekeznek. Ezzel az új (De Larouy úr szemléletében: jöttment) nemességgel győzködnek egész a nagy francia forradalomig.

Ez a történelmi uborkafára kapott nemesség néha valóban eszeveszetten viselkedik (mint különben mindenütt Európában). A városban él, illetve a városban is van lakása, de a földet maga mívelteti. Elszedi még a közös legelőket, a réteket, a közbirtokossági erdőket is. Még a kertek és szőlők kerítéseit is lerontatja, hogy agaraival szabadon űzhesse a vadat, amelyet csak ő vadászhat. Rengeteg föld is azért van ugaron, mert így jobb a vadászterület, amiközben a falvak elszaporodott népe éhezik.

Az 1789-es forradalom előtti években a francia parasztság sanyarúbban él, mint a középkor végén; tömegesen tengődik, cselleng a városokban, és – a történelem különös erő-átcsoportosítása révén – itt ad sorsfordító lökést annak az eseménysorozatnak, amely végre megszabadítja az előző uralkodó rendek hatalmától.

De nem a következőétől.

A forradalom elsősorban csak a jogi kiváltságokat vette célba. Eltörölték a tizedet, a jobbágy személyes szabadságának mindenfajta korlátozását, a földesurak valamennyi bíráskodási, vámszedői jogát, a kiváltságos vadászati és halászati jogokat. De a föld használatáért vagy bérletéért addig járt szolgáltatásokra már kárpótlást terveztek. Csak akkor mondtak le erről, amikor a parasztság egy mindennél véresebb jacqurie-ben felkelt, elégette a tulajdonjog régi lajstromait, s velük néhol a kastélyokat is. Birtokot csak az egyháztól s az arisztokrácia elmenekült részétől koboztak el. De ezeket sem a parasztság kezére, hanem nyilvános árverésre bocsátották, rendszerint egy darabban.

A földek zömét így a parasztok elől megint a nagypénzű polgárság, a devalválás zavarosát kihasználó üzérbanda halászta el, amely a földhöz csak azért nem vett nemesi címet, mert az most nem volt árucikk. Napóleon alatt majd ezt is bevásárolja.

A forradalom befejeztekor a földek negyvenhét százaléka polgárság és a régi nemesség, tizenhárom százaléka pedig az állam és a közintézmények birtokában volt. A föld tényleges művelői – beleértve a nagyparasztokat is –, akiknek pedig addig is volt sajátjuk, a földeknek csak negyven százalékát birtokolták. Sok tudós kereste a forradalom megtorpanásának okát. A mezőgazdasági munkásság, a rengeteg földnélküli egy morzsa földet sem kapott.

Csak később, verejtéke árán jutott hozzá.

Franciaországban kevés az uradalom; a tulajdonosok a nagyobb birtokokat is apróbb bérletekre, tanyákra tagolva műveltetik. A polgárságnak a városokban jobb pénzszerzési lehetősége is kínálkozott; a gépesedő ipar. Inkább ebbe fektette vagyonát; ha vevő akadt, könnyen eladta földjét, amelyhez úgysem értett (s amelyet nem védett örökhagyási törvény, s így – az örökösök közt megosztva – egyre tagozódott). S van egy kedvező körülmény is.

A francia parasztság az iparosodás első évtizedeiben csaknem annyira mesterember is, mint földművelő. A szövőszékek itt – főleg persze télen – a parasztházakban kattognak. A parasztság gyors népszaporulata a múltban mindig a gyors parcellázással, a föld szaporíthatóságával jelentkezik együtt.

Ez a megnövekedett népraj kaparintgatja a földet; azért, hogy földet vásárolhasson, azért sző, fon, kubikol, megy napszámba, sőt bányába. Sőt kezdetben a gyárakba is, amelyek itt nem oly rohamszerűen csak a városokban, hanem – aránylag lassabb ütemben fejlődve ki a műhelyekből – az országban eléggé szétszórtan kezdenek füstölögni. Amit később a dolgozók két osztályának tudatos összefogásaképp sürgetnek, az itt a történelmi tudat előtt megmutatja hatását.

A jelentkező proletárságot nem lehet tartósan elválasztani, még kevésbé szembeállítani a föltörekvő parasztsággal: ahova az előbbi, a munkás, beteszi a sarkát, szorítja a helyet az utóbbinak is. A családi kapcsolat lazul ugyan, de ahogy a gyárak népe előrehalad, úgy halad előre a földeké is. A két osztály egymáshoz való viszonya a közlekedő edényeké.

De ezzel már meg is érkeztünk a jelenbe.

De Larouy úr belemélyesztette kezét a sublótfiókba, s némi keresgélés után elénk tette hosszú múltú családjának legújabb dokumentumát. Azt a szerződést, amelyet már ő kötött maradék három tanyájának feleseivel.

Jó történelmi kilométerkő volt ez a gépírásos fogalmazvány az ódon pergamentekercsek sorában. Tavalyról kelt.

Tavaly adta ki mind a három tanyát? Nem, a tanyások évtizedek óta ugyanazok, csak tavaly kellett – ki tudja, már hányadszor – új szerződést kötnie velük annak a legújabb mezőgazdasági törvénynek értelmében már, amelyet Larouy úr – kötekedően s egyben elnézően rámosolyogva vitatársaira – röviden „kommunista” törvénynek nevez.

Eszerint a tulajdonos a terménynek és a szaporulatnak már nem is a felét, hanem csak a negyedét kapja, noha a berendezést, a vetőmag első mennyiségét, a tenyész- és igavonó állatokat is ő köteles adni! – De ha legalább azt a negyedet megkapná! A negyedelés természetben történik – hogy tudna ő minden csibeköltést, kaszálást, krumpliszedést, disznóeladást ellenőrizni?

A gazdálkodás csak annak kifizetődő, aki maga végzi. A tanyái messze esnek egymástól. Így voltaképpen ebből az egy tanyájából él, de itt is jóformán a tanyás „kegyelméből”. Annak, azoknak kedvez most minden! De hát „sic transit mundus”, mert a glória, úgy látszik, már régóta s végérvényesen másé.

De Larouy úr sem panaszkodik.

Tölt, kínál, iszik; eltörli ajkán s bársonyzekéjén az ital egy-egy cseppjét. A mély múltból szinte észrevétlenül lépkedett fel a jelenbe, s most egy kicsit idegenül pillantgat körül, mint aki vízből bukkant elő. Arcáról nem fogy le a tiszteletre méltó mosoly. Ám alig várja az alkalmat, a társalgás egy pillanatnyi rését, hogy megint csak arról a legrégibb világról beszélhessen; milyen fürgén, frissen, milyen gyakorlattal s tudással veti magát bele!

A sírok, igen, a sírok tudnak beszélni legékesebben! Minden titok a sírokban van; nemcsak az a titok, amelyet halálával föld alá visz az ember, hanem annak a titka is, hogy miért lettünk olyanok, amilyenek vagyunk.

Azaz eredetünk titka.

A délfrancia paraszttelepülés okát, illetve első jeleit De Larouy úr is az őskori temetőkben véli megtalálni. Mit tudat egy olyan temető, amelyben nincs törzsfői, családfői külön díszhely? Olyan társadalomra enged következtetni, amelyben az élő törzsfőnek és családfőnek sem volt külön díszhelye és hatalma; amelyben törzsfő talán egyáltalában nem is volt.

A sírokban fegyverek sincsenek. Tehát fegyveres hatalom sem volt? Volt tehát egy települési forma, amely nem ismerte az elnyomást. A vidék biztonságos volt, a nép tehát nyugodtan szétszóródhatott a tájban. Nem kellett védekezésül faluba tömörülnie. Valamikor ez a települési rendszer volt elterjedve egész Franciaországban. Ezt szorította vissza az északi települési forma, amelyben a törzsi életben élő nép falvakat alkotott.

A nép hajdan védekezésül alkotta meg a falut, emelte maga fölé a törzsfőnököt és annak fegyvereseit – amelyek hatalma ellen aztán már nem tudott védekezni. A külső ellenségtől való félelem így teremtette meg a belső ellenséget, amely az előbbinél már csak azért is keményebb volt, mert mindig jelen volt. Délen úgy-ahogy tovább éltek az ősi település emlékei. A táj tartotta meg itt azokat, a szerencsésebb történelem vagy az emberi akarat? A nép kapott ízelítőt valaha abból, hogy állam nélkül éljen. Királyi, majd polgári adminisztráció helyett a gazdasági egymásrautaltság egyesítette. Volt valami önmaga teremtette szervezete, valami belső ereje a védekezésre.

A panasz egy emberből, a múlt ezután meglátogatott másik képviselőjéből ömlik, de ebből aztán olyan vastagon, gyorsan, megállíthatatlanul, mintha tíz esztendő óta nem nyithatta volna ilyesmire a száját, mintha világéletében én volnék az első, aki gondjai-bajai felől érdeklődik.

Millet uram élete csupa gond, csupa baj; nem is tudja, meddig győzi tovább! Hetvenöt holdja van.

Hol is kezdje, hogy megértsem, miért tarthatatlan itt a helyzet, miért van percenként azon a ponton, hogy felhagy az egész gazdálkodással, itt hagy csapot-papot, még ezt az egész délvidéki környéket is itt hagyja; átkozott hely ez!

Tanyájában az ő lakóházán kívül még öt-hat épület áll, magtár, kocsiszín, cselédlakás, miegymás. Feléjük sem szeret nézni.

Így a szeles, hűvös délutánban engem is inkább a kertek felé visz; hol jobb, hol bal oldalamra kerülve így ontja magából a szót, lelkendezve, de mégis el-elakadva. Apró, kövérkés, de gyors mozgású emberke; kopasz, buzgalmában sapkáját is le-leveszi, hogy töröljön egyet homlokán.

Az az érzésem, mintha nem is egy, hanem három-négy ember beszélne hozzám, mint holmi régtül várt döntőbíróhoz; mintha arra az egy nyelvére egyszerre három-négy lélek akarná lökni versenyt a mondandóját.

Millet úr itt lakik a tanyán, feleségestül (az épp beteg), de már nem tud dolgozni, illetve nem is akart ő már saját maga parasztként dolgozni. A gyarmatokon szerzett egy kis vagyonkát, abból vette ezt a gazdaságot, mert meglett korát mégis itthon, a hazájában szándékozta már tölteni; gondolta, majd itt cselédekkel gazdálkodik, mert gyermeke, sajnos, nincs. De amilyen állapotok itt is vannak! Vesztére pottyant épp ide, délre.

Tudom, mit kér itt egy nőtlen béres? A koszton, lakáson, mosáson, sőt foltozáson kívül évi 120 000 frankot, el tudom képzelni, mi ez? Magyar pénzben ez hivatalosan évi 12 000 forintot jelent, s így egy béreslegény jövedelméül, bevallom, csak némi elábrándozás után tudom elképzelni. Ám ez még hagyján volna, ha megfelelőt és főleg állandót lehetne kapni, olyat, akire hosszabb ideig számíthat az ember.

De itt van ez a bánya (a carmaux-i), itt vannak mindenfelé ezek a gyárak: ha ott egy fillérrel emelkedik a bér, ezek a béreslegények is rögtön béremeléssel állnak elő! Márpedig ott egymást érik a sztrájkok. Mert előbb-utóbb mind béremeléssel végződik! Már most tessék azokat a drága állatokat (a tizennyolc szarvasmarhát és két lovat) ilyen szünetlenül csereberélő emberekre bízni, akiknek csak a pénzen jár a fejük!

Az állatkezeléshez lélek kell, szív kell; az kell a gépek kezeléséhez is. De a traktorról jobb nem is beszélni: minden új béres csak ront rajta. Nem szólva arról, hogy a benzinkiutaló bizottságban csupa szocialista, kommunista meg anarchista ül, akik csak a maguk szőrű kisbirtokosoknak kedveznek, az ilyenfajta „nagyobb látóhatárú” gazdát legszívesebben kitúrnák a környékről. Mondják, északon még istenesebb állapotok vannak. Ha legalább ott kötött volna ki!

Millet úr, aki pihenni tért meg ide, naphosszat azt sem tudja, hova szaladjon: az istállókba-e, a földekre-e, a hivatalokba-e. A széna mindenütt egyformán rosszul áll. Próbálkozott családos béresekkel is. De ha a béres megbetegszik, mint ahogy az övé megbetegedett?! Tarthatja ő az egész családot! Még szerencse, hogy most kapott egy német hadifoglyot; azzal úgy-ahogy el lehet boldogulni.

De mi lesz, ha azt elviszik?

Elbúcsúztam. Campan doktor megírta a receptjét és siettetett. Holmi Vergiliusként most ígérte a pokol legmélyebb gyűrűjét.

A pokol: az alkohol pusztítása.

A pokol foglyánál, Vigouroux barátunknál azonban ritkán láttam angyalibb lelkületű, boldogabb kedélyű embert. Kitörő jókedvvel fogad bennünket.

Campan doktor nem titkolja előttem, de betege előtt sem, hogy a beteg napjai meg vannak számlálva, ha így folytatja. Egy jóízű hahota a felelet.

– Húsz éve folytatom, doktor úr! Megérte, ha ebben a percben fordulok is föl!

Vigouroux gazda negyvenkét éves, húsz év óta mindennap bevette a maga négy-öt literjét, ez minden, amit kíván az élettől és a Teremtőtől.

Esztendők óta alig eszik, alig dolgozik, alig tisztálkodik és alig hagyja el szobáját, amelyen alaposan meglátszik lakójának világszemlélete.

Tántorgó, rozzant bútorok, mintha azok is italnak adták volna a fejüket. A mocskos ablakmélyedésben, amely előtt Vigouroux barátunk életét tölti, egy borosüveg és egy biblia. Mert Vigouroux mélyen-derűsen vallásos is.

Igaz, hogy az alkoholisták patkányokat szoktak látni? Neki a szentek életéből vannak kisebb-nagyobb látomásai. Tekintete most is üdvözülten ragyog.

Ő sem afféle tökrészeg; eszméletvesztésig sohasem iszik, hanem csak eddig az édes bódulatig, de addig viszont folyvást, még éjszaka is, mert már alvásra sincs igen szüksége. Feleségének, húsz év előtt fiatalon elhalt feleségének temetése óta, a halotti tortól fogva iszik egyfolytában.

– Meg kell nyugodni az Úr akaratában, mint Jóbnak.

Családja egyszer még Lourdes-ba is elvitte, hogy kigyógyítsa az italból. Micsoda napok voltak azok, micsoda borok voltak arrafelé! Mindenkit végül egy kis tóba vezettek, mert a víz csinálja a csodát. A tóban azonban ő egy kis reumát kapott, ez minden fájdalom, amelytől szenved, de estefelé az is enyhül. Hogy a mája már tönkrement? Nyugodtan, énekelve várja a halált. Kétszer annyit élt, mint más. Ezt vallja, büszkén, győztesen.

Arcáról ítélve valóban hatvanévesnek látszik; járásáról ítélve legalább nyolcvannak. Így áll háza ajtajában, elnézően mosolygó veje és menyecske leánya társaságában, a gyönyörű napernyőfenyő alatt, a paradicsomi tájék egyik legszebb halmocskáján; így búcsúzik tőlük: – Én találtam meg az igazi orvosságot, doktor!

Ez a ház is – a következő, ahova belépnénk – romban van. Hátra kell kapnom újra a fejem: most meg egy magányos, ajtótlan-ablaktalan templom mellett suhantunk el. Virít szép pasztellzöldjével a rét, kebelként feszülnek a kis halmok, de ennek is, annak is tetejében zsindelyét szórta szarufa, csupaszon meredő oromfal, ijesztőre megnyúlt kémény. De azért tiszta ablak is csillan, a romokat nem hagyta el még teljesen az élet.

– Nem érdemes már annyit küzdeni a földdel: a mostohább részeket visszaengedik legelőnek, erdőnek.

Zordabb, magasabb vidékekre kanyarodunk fel a fekete hegyek szomszédságába.

Különösképpen itt nincs elhagyott ház, noha itt a nép szemre olyan állapotban él, amit a mi mértékünkkel is szegénységnek lehet nevezni.

Mintha itt fentebb semmit sem tudnának arról, ami lent folyik, arról, ami ott az utóbbi száz év alatt végbement.

Teillet-ben, az eső- és szélvágta faluban cipősen ugyan, de libabőrös, meztelen lábszárral szalad tető alá egy raj gyerek.

Travet-ban kékre fújt kézzel szorítja fejébe lapos keménykalapját az ősz borostájú pap, aki egyben Campan doktor afféle kisegítő orvosa vagy orvoshelyettese is: éjjelente ő méri a betegek lázát, ő adja be az orvosságot; megtanulta az oltásadást is. Ormótlan szöges bakancsban, csatakos csuhában topog a pocsolyában, mellette ütött-kopott kerékpár.

– Érti a mesterségét – mondja Campan, és én nem tudom eldönteni, de mégsem kérdezem meg: a test vagy a lélek ápolásának mesterségét érti-e. A lényeget értheti: a gépkocsi hátsó ablakán át azt látom, hogy a körülötte csoportosuló parasztok nevetésre mutatják fogukat, amint a szikár, avítt ruhájú pap feje fölé emeli az átvett csomagocskát, és valamit magyaráz nekik.

A szegénységnél is sötétebb az, ami az első házban fogad, ahova a zuhogó esőn át besietünk. Megfeketült, ragadós bútorok, füstfogta falak; a kandalló itt tulajdonképpen még nyitott tűzhely; a nyitottan lobogó láng fölé kormos láncon lóg a hatalmas üst. Mi fő benne? Krumpli, a jószágnak, de a családnak is.

Rengeteg, de szutykos kötött holmiból vézna fiúcskát bont ki a két öreg nagyszülő. Féltő szeretettel közvetlenül a kandalló tüze mellé állítják, mert a konyha-ebédlő többi részén elég hideg van: a szimpla ablakok rossz fakereteit keservesen dudáltatja a szél.

A szülők kőkitermelésen dolgoznak, még feljebb a hegyekben. A társalgás csikorgó francián folyik. Campan újra és újra az anyanyelvre fordítja a szót; az öregek húzódozva, szinte röstelkedve hagyják csak abba a gyorsan, de erőszakoltan, idegenül recsegtetett franciát, s csupán akkor zendítik meg – szabadon, szinte felszabadult szép dallamossággal – a maguk nyelvét, amikor a fiúcskának részletezik az orvosi tanácsokat.

Szemre ez a szegénység már majdnem nyomor; de a bőségesebb s válogatottabb táplálkozásra vonatkozó utasításokat – tej, tojás, rizs, egy kis csibemell – itt is magától értetődően igenlő fejbólintások kísérik.

Benéztünk még egy családhoz, ahol az éppoly keservesen zörgő ablakok mögött nem kevesebb mint tizenegy gyermek nyüzsgött. Megállhattam egy iskola dobogóján – itt a tanítót szólította ki a doktor egy kis rövid vizsgálatra.

A tanterem tágas volt, világos és – térképeivel, színes faliábráival, új földgömbjével, kísérletező eszközeivel – hibátlanul felszerelt. A gyerekekről rítt az ápolatlanság; elnyűtt zeke, nyíratlan üstök, kifújt, kicserepesedett kis kézfejek: akár az én régvolt pusztai iskolatársaim is lehettek volna.

– Minél magasabbra megyünk, annál mélyebb az elmaradottság. De van még itt valami más megnéznivaló is. – Apró hegyi település piacára kanyarodunk.

A piac közepén élével felállított hatalmas sziklalap, azon nyersen, ahogy lehasították; rajta két sorban néhány név. – Csak ebben a faluban ennyien estek el, szabadságharcosok, a német ellen.

Időrendben nem az utolsó volt ez az erre következő látogatás; azért számolok be róla utolsóul, mert történelmileg ezt láttam a legelőretoltabb állomásnak.

A közeli Vers faluba látogattunk el, Lucien Naves házába.

Az ő háza – a szokásos emeletes parasztház –, ez sem a faluban fekszik, hanem, ahogy nézem, a falu központjától, a templomtól mintegy fél kilométerre. A dudálásra a házból magas, barna, csontos arcú, negyvenes férfi jön elő, gyűrött munkaruhában; noha vasárnap van, vasárnap délután. Campan doktorral csaknem összeölelkezik – régi jó ismerősök.

Ilyen bizalmas üdvözlés fogadja az ezúttal hozzánk csatlakozott Gustave Azais urat is. Felém – a kézfogás közben – jóakaratú, de fürkésző pillantás. Campan doktor elmondja, mit keresek errefelé.

– Azért törtünk be magához, mert maga itt a legtöbb dolog tudója; maga a mi szakértőnk – mondja tréfa nélkül még akkor is, amidőn a házigazda nevetve hárítgatja a megbecsülést.

Tágas – jó sáros – parasztudvar közepén állunk.

Disznók döngetik a hídlás oldalát; kimegyünk a ház melletti bekerített kis legelőre, amelynek alján hat szarvasmarha harapdálja a friss zöld füvet; itt zavartalan a csend, s innen még jobban körbe lehet tekinteni a gazdaságot. Naves gazda, ahogy mondja, a szegényparaszti és középparaszti állapot határán van, de inkább az előbbihez közel. Összesen huszonnégy hektár földje van, ebből öt hektár a szántó, két hektár a szelídgesztenyés; a többi kert, szőlő, legelő, kaszáló. Hatan vannak rá.

Az idén búzájuk hektáronként húsz mázsa termett, közepes jó eredmény. Eladásra főleg dohányt termelnek, ez gyengébben sikerült. A gesztenye elég bőséges, de apró, nagy része így a disznóknak jut, mert evésre, eladásra csak az öregszeműt szánják. Itt vannak a gazdasági gépek; vetőgép, töltögető, rosta, szecskavágó, daráló, az utóbbi villanyra. Ott vannak az állatok. Az istállóban (ahol szalma helyett falevél az alom) van még egy rossz ló is. De gyerünk be már a házba, kóstoljuk meg, milyenre sikerült az idei bor.

A kőpadlós, túlságosan is egyszerű konyhán át jobbra egy letyegő kilincsű, alacsony ajtón keresztül szabályszerű könyvtárszobába jutunk.

A belső falak mellett fenyőfapolcok, a mennyezetig, tele könyvvel. Könyv és folyóirat a kandallón, a szoba közepén álló nagy ebédlőasztalon is. Az ablak közt néhány kép, egy heverő. Itt él, itt foglalatoskodik Naves, amikor nem a földeken vagy az istállóban van dolga.

Nem esem önkívületbe, ha parasztembert könyvek között látok; nem először látok ilyesmit.

Ahogy ilyenkor mindnyájunk szokása, félrehajtott fejjel az egymás mellett sorakozó könyvek gerincén a címeket nézegetem. Nicsak, ennyi van Jaurès-től? Ez az egész sor: Jaurès.

Nemcsak a nagy munkái, beszédeinek teljes kiadása van meg, hanem a vékony agitációs füzetei is, a megsárgult hajdani néhány lapos brosúrák.

– Még nem egészen teljes a gyűjtemény – hallom –, de már nem sok hiányzik. – Egyszóval, ez a Naves gyűjtő is. Szerénykedve vallja be, hogy még így is az országban ez az egyik legjobb Jaurès-gyűjtemény, mert ő az újságcikkeket is összeszedte.

Csöndes szavú, lassú mozgású ember ez a gazda. Kint az udvaron ez a lassú mozgás a parasztember jellegzetes viselkedése volt. Itt a könyvek közt a tudós éppoly jellegzetes medveesetlensége is lehetne. Szeme gazdagon csillog, mosolya tele van értelemmel, de a szót harapófogóval kell kihúzni belőle. Műveltségét mellékmondatai árulják el:

– Magyarország? Ott a Duna és Tisza nagy U betűjénél, Jugoszlávia és Csehszlovákia közt? – Ez itt úgy hangzik, mintha nálunk valaki egyre meghatározza Afganisztán helyét.

A Jaurès-gyűjtemény melletti könyvállványon egy Mistral-sorozat, eredeti provanszál nyelven; egy trubadúr-sorozat, ez is eredetiben; két-három polcnyi folyóirat, ezek sem franciák. A könyvtárnak ezen a részén egyetlen francia könyv sincs.

– Ez a mi irodalmunk polca! A mi anyanyelvünké!

– Voltaképp melyiké?

– Az oc-é!

Nincs még egy nemzet, amely annyira a földrajz képződménye, mint a francia. Eddig is tudtam, eleven példát most kaptam belőle.

Ha nincs északon és nyugaton és délen a tenger meg a szikla, keleten az erdő meg a folyam: a franciául beszélők országa fele sem volna. Ebben a teknőben mindenfajta népnek eggyé kellett gyúródnia, nem volt menekvés belőle; maga az idő végezte el a munkát. Itt, ebben a vers-i parasztházban tudom meg: még ma is végzi. De a történelem dagasztó öklei alól kimenekülni: reménytelenebb, mint valaha.

Campan, az orvos, Naves, a paraszt, Azais, a közgazdász ifjúkoruk óta egymáshoz ragaszkodó jó barátok. Nem egyéni vonzalom fűzi őket össze. Politikailag, ahányan vannak, annyi irányba húznak. Különböznek, világfelfogás, sőt hit dolgában is; Azais gyakorló kálvinista, a két katolikus közül pedig az egyik gyakorló antiklerikális. Közös szakmai gondról, közös életkörülményekről sem társaloghatnak, amikor huszonöt-harminc kilométer távolságból föl-fölkeresik egymást.

Mindhárman a félibrige mozgalom hívei; ennek célja, hogy – Mistral példáját követve – fenntartsa és ápolja azt a latin eredetű nyelvet, amely éppoly külön nyelvvé fejlődött, akár a francia, az olasz vagy a spanyol, sőt a fejlődés egy fokán meg is előzte azokat, nemcsak szépség, hanem elterjedettség dolgában is; valamikor egész Dél-Franciaországban ez volt az általános, ez volt a vezető irodalmi nyelv… Gyakori találkozásaikon e mozgalom ügyeit beszélik meg ők; erős a gyanúm azonban, hogy jórészt ezt is franciául: a folyóirat, amelyet az ügy érdekében kiadnak, javarészt francia nyelvű.

Az ősi nyelvet csak az öregek őrzik. A fiatalok – akiknek nyelve s tolla mindjobban a franciára jár – jobbadán már csak holmi sóvárgást őrizgetnek; s enyhe keserűséget.

Ezt a nyelvet – egy országrész nyelvét – nem tanítják az iskolában; mióta népiskola van, sohasem is tanították. Naves gyermekkorában az volt a szokás, ha valaki csak az iskolaudvarban, az óra közti szünet alatt is anyanyelvén szólalt meg: koloncot kapott a nyakába megszégyenítésül s büntetésül.

Törvényt, rendeletet sose fogalmaztak ezen a nyelven. A papok ezen a nyelven érintkeznek híveikkel, ezen gyóntatnak; de franciául prédikálnak. Kellő gondozás és központosítás híján a hajdan egységes nyelv így szinte járásonkénti dialektusokra esett szét.

Három nagy csoportja van: a provence-i, amelyen Mistral írt, a languedoci és a gascogne-i, amelyen a trubadúrok óta valamirevaló költő egy sem írt. Aki érvényesülni akar: a franciára tér át.

Bár van egy figyelemre való körülmény: a francia irodalom java vidékről toborzódik; nagy költőt ennek az országnak népe, a „daltelt mezők”-nek népe máig nem szólaltatott meg a párizsi dalversenyben.

Hány embernek anyanyelve ez a nyelv? Mennyi a nem francia anyanyelvű a Pireneusok és a Vogézek, az óceán és a Földközi-tenger között? Tanácstalan vállvonás; erről az egész gazdag könyvtárban nincs egyetlen adat, nincs kézi lexikonukban, a Larousse-ban. Ez az egységes haza gondolatának, a központosításnak diadala. Magától értetődik, hogy mindenki franciának vallja magát, még a népszámlálási ívek nyelvrovatában is.

Újabb és újabb félibre-ek gyűlnek a szobába. Egyikük tréfásan azokról a „csibész franciák”-ról beszél, de maga nevet elsőnek a megkülönböztetésen; hisz elsősorban saját magát kellene kettévágnia. Egy másik megemlíti, hogy Franciaországnak tulajdonképpen föderációvá kellene átalakulnia; de erről is érződik: puszta ábránd. – A jakobinusok örökre elintézték a dolgot.

Tizenkét-tizennégymillió azok száma, akik iskola és katonáskodás nélkül nem értenék a hivatalos francia nyelvet.

A népek az újkorban irodalmukkal ébredtek nemzeti létre. Úgy látszik, azzal rúgják az utolsót is. Fáj ez? A kínérzet nem a rángatódzó lábban, hanem az agyban, a tudatban van. Ennek híján az elmúlás tán csak a szemlélőnek fájdalmas.

Van egy véletlen körülmény, amelytől egybehangolódunk.

Magam is most ébredek rá, hogy irodalmi érdeklődésből valamikor tanulgatni próbáltam nyelvüket; nyelvüknek hét-nyolcszáz év előtti alakját, a hajdani akvitánt, amelyet a nagy trubadúrok írtak; néhány sor megmaradt bennem. Hol volna méltóbb hely, hogy hangosan fölmondjam a hajdani memoritert?

Ez melegít össze még jobban bennünket, ez forrósít, forraszt szinte egybe. Ó, Bernart de Ventadour! Bertran de Born! És mind az akvitánok és provansziak, akiket Dante is mestereiként tisztelt! Az volt az idő, amidőn Toulouse – Toloza! – volt a szellemi világ székhelye, amikor még Oroszlánszívű Richárd is ezen a nyelven írt!

S valamennyiök közt a legnagyobb: Peire Vidal, a szókimondó, akit a hálátlan város világgá kergetett, az ezerszázas évek végén. Maga is elmondta, hogy meddig:

Az irodalom zsongít is. Attól hogy ilyen nagyságokkal büszkélkedhetnek, íme, nekividámulnak. Nevető arcoknak kell nyugtáznom a kései köszönetet azért, hogy irodalmuk dicsőségének egykor fedelet adtunk.

Nem azért vagyok itt, hogy magyar vonatkozásokat elevenítgessek. A megfrissült beszélgetés hamarosan elkanyarodik attól, amin e pillanatban – ezekben az évtizedekben – nem lehet változtatni. A jövő érdekelne; erről faggatnám őket, s ennek a különös települési formának további fejlődéséről. Ennek a települési alakzatnak jövőjét csak a múlt ismeretével lehet előrelátni és alakítani. Ez a tanyás gazdálkodás más, mint Skandinávia vagy Bajorország némely vidékén. Ha az ember megnézi az itteni, népvándorlás utáni állapotokat… Itt, a népvándorlás korában ért egy újabb kis meglepetés.

Arról folyt a szó, hogy a népvándorlás idelökött erői milyen keveset változtattak a régi római, az aránylag magas szintű életformán. A benyomult és továbbiramodott különböző néptörzsekről volt szó; amidőn a társaság egyik tagja a könyvespolchoz lépett, keresgélt a könyvek között, annak az embernek a gondjával, aki az eszébe jutott dolgot adatokkal akarja alátámasztani.

Egy folyóiratot, egy tanulmányt tett elém, mosolyogva, mintegy szíves viszonzásul Peire Vidal hajdanvolt befogadásáért.

Szó szerint ezt olvashattam benne a vandálok, szaracénok, gótok, normandok pusztítását követő időkről: „Utánuk a magyarok fosztogatnivalót semmit nem leltek. Bebolyongták egész Franciaországot; a krónikások a Cévenne-hegység és az Alpok közt vesztik szem elől őket; láthatóan csak egy kis töredékük ment tovább Olaszországba. Útba kellett ejteniük Albi vidékét is; a tévelygő csapatok talán meg is telepedtek itt; ám semmit sem tudunk róluk, még azt sem, hogy mi mindenből ismerhetnénk rá itt nyomaikra.”^*

Megköszönöm a készséges viszonzást, bár magában a történelmi tényben nem sok köszönnivalót látok. Azokat a magyar csapatokat nyilván felkoncolták.

Már hogy koncolták volna fel! Semmi rabolnivalót nem leltek! Ebben benne van, hogy semmi ellenállásra nem találtak; vagyis ha itt maradtak, jószántukból maradtak itt; békésen, örökre megtelepedtek! Őutánuk már nem vándorolt nép erre.

Egy tréfás körkoccintás már-már a némi késéssel csatlakozó bajtársat üdvözölné. De komolyan! Az efféle helynevek, mint Gandaille, Gandalou, a vandálok nyomát őrzi; Gout, Villegoudou a vízigótokét. Nem volna kedvem rokonkeresőn szétszimatolni egy kicsit, s egy-két ismeretlen eredetű helynevet a magyar nyelvészet nagyítója alá venni? Nem röstellem, hogy utaimon érdeklődéssel nyúlok le, persze inkább világot járó hadifoglyaink felkészültségével, valahányszor múltunk valami törmelékébe botlik a lábam; de hat még rám múlt századok eredetkutatóinak dermesztő szigora; s itt van De Larouy úr példája is.

Egyelőre másra volna kedvem.

Ezek a patrióták csak a nyelv védelmére húzogatnák a maguk függetlenségének határait.

Mihelyt a társadalmi kérdésekre kerül a sor: valamennyien hibátlan francia hazafiként lobognak. Ez a vidék sok tekintetben más szinten, nem egy dologban magasabb szinten van, mint az ország többi vidéke. Gondolatban sem választják el a többitől. Eszméik az egész Franciaország körül forognak, akkor is, amidőn újból a parasztság helyzetéről esik szó. Megvannak ennek is a bajai. A nemzeti megújulás kívánt gyorsaságát ezek a bajok akadályozzák. A maga egészében a francia parasztságnak is megvan a maga panaszolnivalója.

A megszállás, a háború itt is sokat pusztított. De vannak mélyebb gyökerű bajok is. A búzával bevetett terület már 1913-ban 6 542 000 hektárra csökkent. 1928-ig már 5 050 000 hektárra. A csaknem évszázados küzdelem, hogy Franciaország önellátó legyen-e vagy sem, most éleződik ki legjobban. A kormányok nem állnak ki eléggé a parasztság védelmére; egyre több szó esik a védővámok megszüntetéséről, az utóbbi időben az amerikai búza szabad beengedéséről. (Ez ellen legkeményebben a kommunisták hadakoznak; innen jelentékeny népszerűségük most még a zsírosparasztok közt is.)

A küzdelemnek természetesen nem csupán a már-már hagyományos védvám az egyetlen fegyvere. Sőt. Ez a fegyver néha befelé is üthet sebet.

Elméletekről vitatkozni igazán csak könyvtárban élvezetes és érdemes. Egy kézmozdulattal mindenki leemelheti a sújtó bizonyítékait. 1943-ban a negyvenmilliós Franciaország a maga ténylegesen foglalkoztatott hétmillió parasztjával élelmezési szükségletének csak 83%-át tudta előteremteni. A helyzet lényegében azóta sem javult. A száznegyven milliós Egyesült Államok viszont csaknem ugyanabban az időben a maga 10.260.000 ténylegesen dolgozó földművelőjével nemcsak teljesen önellátó volt, hanem negyvenmillió ember számára még kivitelt is tudott termelni aránytalanul kisebb termelési költséggel.

Mi következik ebből? Vagy az amerikai búza beengedése, vagy a francia termelés olcsóbbá tétele, azaz gépesítése.

Eddig a búza hivatalos árfolyamának bevezetése történt. Ennek következményeképpen a búzatermés még jobban csökkent, néha annyira, hogy a közellátás is komoly bajba került. A szélsőbaloldali pártok ezzel szemben a búza árának magasabb szintű megállapítását sürgették, azzal érvelve, hogy az „olcsó kenyér” politikája eddig nem a dolgozó rétegek érdekét szolgálta, hanem a dolgoztatókét.

A kenyérnek nem úgy kell olcsónak lennie, hogy az a parasztságot nyomja. Lehet úgy is olcsó, hogy a dolgozók a nagyobb keresetből könnyen megfizetik. Emellett szól, hogy a dolgozók életszínvonala a hivatalosan megszabott árak ellenére is a valóságban egy év alatt pontosan a felével csökkent, noha ugyanakkor (1947-ben) a dolgoztatók jövedelme pontosan a hatszorosára emelkedett. Hazugság, hogy ebben a jövedelemben a parasztság is részesült.

A hivatalos közlések szerint is 1947 első felében a nemzeti jövedelemnek a vállalkozókra, kereskedőkre eső része viszont 27%-ról 44%-ra emelkedett; a mezőgazdasági üzemekre eső rész 12%-ról 13%-ra. A tőke természetesen azon van, hogy a mezőgazdaságba is benyomuljon. Ha délen nem is, az ország más vidékén megpróbálkozik a kis gazdaságok összevásárlásával. 1892-ben Franciaországban 5 703 000 mezőgazdasági üzem volt; 1929-ben már csak 3 942 700. Jellemzőbbé válik a kép, ha hozzávesszük, hogy 1892-ben az egy-tíz hektár nagyságú üzemek száma még 4 852 000 volt; 1929-ben már csak 2 878 000.

Azok közé tartozom, akiket nem fárasztanak az „adatok”; hovatovább a statisztikaiak sem. Az író a képzeletéből él; ez nem jelenti azt, hogy olyan dolgokat tud kitalálni, amik másnak nem jutnának eszébe (ilyeneket feltalálók, de még inkább kalandorok találnak ki), hanem azt jelenti, hogy „holt anyagot” tud megeleveníteni. Ezekből az adatokból áll elém Franciaország költői képe, vagyis eleven valósága.

Még jellemzőbb adat, hogy ma 2 160.000 földművesnek (az összesség 54%-ának) öt hektárnál kevesebb földje van; együttvéve 4 520 000 hektár; ami alig 10%-a az összes megművelt terület 46 200 000 hektárának.

A legalább tíz hektárral rendelkező 2 878 000 földművesnek összesen 10 280 000 hektárja van; ez a teljes terület 22%-a. A legalább ötven vagy annál több hektárnyi földön működő 114 000 mezőgazdasági üzemhez (az üzemek 3%-ához) összesen 13 484 000 hektár tartozik, vagyis a megmunkált terület 30%-a. Ezek nagy része északon van, s rendszerint csak egy-egy fajta terményt termel; nem csekély köztük azok száma, amelyet visszaerdősítettek, parkká tettek, amely gazdáiknak jóformán csak vadászterületül vagy nyári tartózkodási helyül szolgál, akár két századdal ezelőtt.

Mindez természetesen elsősorban azért lehetséges, mert – mint láttuk – nincs földhiány. Ennek oka az, hogy a parasztság könnyen otthagyhatja a falut. S ennek oka?

A francia nép világszerte mint a szabadság és a hanyatlás, a dekadencia népe van ábrázolva. Ha a népszaporodás erőforrása mindenütt a parasztság, a francia nép lehanyatlását már papíron számíthatják; Franciaország parasztsága nemhogy nem szaporodik, hanem csökken. A lélekszám görbéje a 70-es évekig fölfelé halad, attól fogva vízszintesbe hajlik, az első világháború után észrevehetően lefelé fordul. A születések száma valamivel a halálozás mögött marad. Magam is láttam az elhagyott, romba dőlt házakat. Mi az oka ennek, hova vezet ez? (Azóta a helyzet alapjában megváltozott. Ma – 1965-ben – Franciaország Európa egyik legszaporább születésű országa. Egy-két lényeget érintő törvény következtében.) Ezzel a kérdéssel álltam elő. Nem fordulhattam volna jobb helyre. A következőt tudom meg.

A lélekszám csökkenése vagy növekedése természetszerűen attól függ, hogy mihez hasonlítom. Ugyanaz a nép fél századra visszanézve csökkenést, de két évszázadra visszanézve növekedést mutathat. Franciaország vidéki népessége csak 1870-hez viszonyítva csökkent. Valójában azonban ma is túlságosan sűrű. Ez a föld sose tartott el annyi embert, mint az utóbbi ötven év alatt. Az elvándorlás, illetve a viszonylagos lélekszámcsökkenés első oka, hogy a föld termékenységét nem tudták a nép igényének megfelelően fokozni.

Legenda, hogy a jobbágycsaládok olyan népesek voltak. A középkorban a parasztcsaládoknál átlag kettő a gyerek, a felserdült. A lélekszám hosszú évszázadokig, hullámozva-váltakozva is, megtart egy bizonyos szintet. A 18. század folyamán – az új munkalehetőségek jelentkezésekor – következik el az első hirtelen ugrás. 1710-től 1790-ig Franciaország lakosságának száma tízmillióról húszmillióra, 1790-től 1870-ig pedig húszról negyvenmillióra szökken. Vagyis százhatvan év alatt pontosan megnégyszereződik. A föld hozama, a termékenység legfeljebb ha megduplázódik. Az igény viszont, a jogos vágyakozás a minél emberibb élet után talán százszorosa is a középkorinak.

A megszaporodott nép a jövedelemkülönbséget ipari munkával keresi meg. A céhrendszer, amely az iparűzést csak mesterembernek engedte meg, Franciaországban már az 1700-as években bomladozni kezd; a háziipar országszerte óriási mértékben elterjed. Vagyis az az ipari munkásréteg, amely másutt rögtön a városokban jelentkezik, itt kezdetben megmarad a falvakban vagy a kisvárosokban; a hajdani műhelyek ott alakulnak át gyárakká. A munkássá vált parasztok ragaszkodnak a földhöz, a saját házukhoz, s így függetlenségüket is jobban meg tudják tartani a kapitalizmus első rohamával szemben; nincsenek úgy kiszolgáltatva, van, ahol úgy-ahogy megvethetik a lábukat. A vidéki népesség szaporodását ez magyarázza. Annál nagyobb a törés, amikor a 19. század második felében a tökéletesedő gépezet mégis elsöpri a vidéki műhelyeket, a kéziipar oly szívósan védett maradványait, s megkezdi a nagy gyárak, a gyárvárosok felhúzását. A vidék ekkor kezd ürülni. Annál jobban, minél messzebb van a gyár.

Egyéb is következik ebből. A félig munkás, félig paraszt dolgozók is választás elé kerülnek. A háziipar adott valami pótlást ahhoz, amit a maguk egy-két tehenével abból az egy-két holdjukból kicsikartak. Ennél a gyárban többet remélhetnek. Ez a réteg is kihúzódik a falvakból. Ugyanakkor megjelennek a mezőgazdasági gépek, főleg a vető-, arató-, és cséplőgépek; ezek most már megingatják annak a paraszti rétegnek a helyzetét is, amely félig a saját földjéből, félig földművelői bérmunkából élt. Nincs többé részaratás, résznyomtatás. Nincs többé törpebirtokosság sem. A szántógép s műtrágya termékenyebbé teszi a földet, s kevesebb munkáskezet kíván. A termelés s vele az élet ésszerűbb lesz. A földeken pontosan annyi ember marad, amennyire szükség van, amennyi emberien meg tud élni. Miért is maradna több, amikor másutt is lel megélhetést? Azelőtt sem élt rajta több. Nemzeti szempontból nem is kívánatos, hogy több éljen rajta, ha élet helyett csak tengődés várna rá. A falvaknak ez a kiürülése az indokolt megduzzadás után tehát tulajdonképpen kiegyenlítődés; ugyancsak természetes történelmi folyamat. A túlzsúfolt falu nem a nemzet érdeke, hanem a nyerészkedésé, a munkáltatóé; attól olcsó a napszám.

A falvak lélekszáma olyan mértékben fog ismét növekedni, amilyenben a föld termékenysége növekszik. A parasztság aszerint szaporodik, ahogy több alkalmat talál a megélhetésre. Vagyis a szerint a törvény szerint, ahogy minden nép és népréteg erősödik, amióta a világ világ. Erősödni is fog. Van mód rá.

Ez a gondja azoknak, akik a francia parasztság, a francia nép kérdéseivel foglalkoznak. Az, ami mindenütt gondja azoknak, akik a parasztság jövőjével foglalkoznak.

Ennek a dél-franciaországi parasztságnak aránylagos jólétét az magyarázza, hogy földjén annyi ember él, amennyit ez a föld emberi méretű munka ellenében emberi körülmények közt el tud tartani. Többet is el tudna tartani, de már nem embernek való munkával. Hanem vagy rabszolgaival vagy gépivel. Amilyen jogos visszautasítani a rabszolgaság, a nyomor fenyegetését, olyan okos és elkerülhetetlen segítségül hívni a gépeket.

Törvényszerűség van abban, hogy a mezőgazdaság legjobban a fejlett ipari hálózatok övezetén belül virágzik. Törvényszerűség az is, hogy a földműveseknek világszerte ott van legjobb dolguk, ahol az ipari munkások dolga is jól megy. Nemcsak sorsuk, munkájuk is mindjobban összekapcsolódik. Tréfásan hangzik, de csak az első hallásra: már a gyári munkásoknak jó része is voltaképpen mezőgazdasági munkás. Mert mennyivel van kevesebb köze a földhöz annak a kéznek, amely az ekét megkovácsolja, mint annak, amely az ekét a talajba nyomja, főleg akkor, ha egy traktorra szerelt fogantyú által? Hol lesz más célú a két mozdulat, amely közül az egyik a gyárban zsákba tölti a műtrágyát, a másik pedig ugyanabból a zsákból a szántóra szórja? Itt a más csak a munkahely, a terület. Bizonyos, hogy ezek a más-más területek is engedni fognak különállásukból.

Az ésszerűség a városokból máris küldi a gyárakat a vidékre, a vidékről pedig egyre közelebb nyomja a városokhoz a természetet. Az is csak első hallásra hangozhatik ellentmondásnak, hogy a megújult, az emberibb paraszti életforma ott lesz legerősebb, vagyis legsajátosabb, ahol legszervesebben összekapcsolódik a megújult városi életformával.

A történelem menete első pillanatra sokszor lélegzetelállítóan kegyetlen; hidegen belevág az érzelembe. A parasztságot védeni akarjuk, minél több parasztot szeretnénk a civilizáció mai állásának megfelelő életmódba emelni. Sorsüldözött népek fiai szinte rajongva vallják, hogy nemzeti létük biztosítéka a parasztság (mert a múltban valóban az is volt), s ezért számra is növelni szeretnék. A mezőgazdasági üzemszámvetés hideg adata azonban az, hogy kb. harmincöt hold föld az az egység, amelyet a nyugati földművelési szinten művelni lehet két emberrel, két lóval és néhány olyan gazdasági géppel, amelyek megvásárlása kifizetődik. Ez tehát ma a mai emberi életmódban élni akaró parasztcsaládok gazdasági kerete. Az ennél kisebbeken már sem a gépi erőt, sem az állatok erejét nem lehet gazdaságosan kihasználni. Ezeken tehát magának az embernek kell vagy túlságosan sok munkát végeztetnie, vagy életszintjét leszállítania; azaz így is, úgy is elmaradnia a kortól. De mi történik akkor, ha a harmincöt holdnál kisebb gazdaságokat feláldozzuk a kor „követelményeinek”?

Legtöbb országban minden három parasztcsalád közül kettőnek ott kellene hagynia a földet, azt az életmódot, amelyhez – tán még szenvedések árán is – ragaszkodnék, mert hisz egy-egy életmódban nemcsak hasznossági és kényelmi tényezők vannak, hanem ízlésbeliek, sőt lelkiek is. Van, aki inkább többet dolgozik s egyszerűbben él, csak hogy a természetben élhessen. Ez az egyik pont – a nemzeti érzelmekről nem beszélve –, ahol az ésszerűség és érzelem szembekerül. Ezt a kettőt párba rendezni, ez az egyik legsürgetőbb történelmi és – technikai feladat.

Franciaország két évszázad alatt úgy tudta lakosságát megnégyszerezni, hogy elkerülte az agrár-túlnépesedés veszélyét, s ezzel együtt az ipari „tartaléksereg”, vagyis az éhbérért is gyárba tóduló vidékiek kérdését. Az ország ma Európa egyik legritkábban lakott területe; vannak vidékek, amelyek népsűrűsége felét sem üti meg Magyarország átlagos népsűrűségének. Az országnak évtizedekig földműves bevándorlókra volt szüksége. A gépesítés növekedésével – ez a jóslat – ez a szükséglet néhány év múlva teljesen megszűnik. Az ország parasztságának ereje tehát, mint láttuk, nem annyira a mennyiségben van, hanem inkább a minőségben.

Nincsenek életre vagy halálra ítélt népek. A népek sorsában is csak helyzet és lehetőség van és akarat a kettő hasznos összekapcsolására. A földművelés gépesítésével, az új paraszt életmód megteremtésével a nép akarata által Franciaország ismét a parasztság egyik legvirágzóbb országa lehet; helyzete kedvező rá; de akarat híján éppúgy vissza is eshet. A lehetőség magában semmi.

Ilyen tanulsággal hagyom el Naves-ék házát Campan doktor társaságában. A beszélgetés egyik fonalszálát visszük a kocsiban. Campan doktor városban szeretne élni; maga is elvágyódik a vidékről. Miért? Miért is hát? – pontosan maga sem tudja. A kényelem miatt? Az orvosnak ez a közlekedés kényelmét jelenti. De hát az itt is megvan; ennél a gépkocsinál kényelmesebb közlekedési eszközön Párizsban sem látogathatná a betegeit. Lakást sem találhatna kényelmesebbet. A színház csábítaná, a hangverseny, a múzeum? Ugyan. Moziba itt is mehetne; hangversenynek ott volna a rádió; egy város múzeumaihoz elegendő egy hét, mellesleg az ember a saját városának múzeumait ismeri legkevésbé. Kiderül végre, hogy a társasági, illetve a szellemi élet vonzaná. Úgy képzeli, hogy Párizsban össze-összeülne, hetente talán többször is, kartársaival; kicserélnék tapasztalataikat, megbeszélnék a közös kérdéseket, „együttgondolkodnának” – levelezéssel ez oly nehéz! Sikerülne talán néha írók, művészek baráti találkozóinak magas járású levegőjét is élveznie.

Kartársa, Dard doktornő elmosolyodik. Tíz éve gyakorló orvos Párizsban; egyszer sem fordult elő, hogy kartársaival baráti „együttgondolkodás”-ra összeült. Az emberek rég nem szakmák szerint barátkoznak. Az orvosegyesületben van néha előadás, de ezek anyagát ő maga, Dard doktornő is inkább nyomtatásban olvassa el. Párizsban magányosabban élnek az emberek, mint vidéken. Szellemi elmélyedés vagy felemelkedés? Hisz aki ilyesmire, valami kérdés alaposabb tanulmányozására szánja magát, az is – könyvével vagy papírjaival – lehetőleg vidékre vonul. Az egy szakmájúak meghitt találkozásai? Az irodalmi élet ózonos légköréből én ábrándíthatom ki Campan doktort. Mi vágyakoztatja hát mégis a vidékieket a városba? Talán pontosan az, ami a városiakat vidékre.

Az emberek itt is, ott is tulajdonképpen a mai életmódból, a mai korból vágyódnak el. Magukat csalják, amikor térben akarnak máshova jutni. Ha már megpróbálták, akkor eszmélnek rá, hogy valójában életet, világrendet, szokást és erkölcsöt cserélnének. Itt éppúgy, mint Párizsban, Franciaországban éppúgy, akár Dél-Amerikában.

A falunak még nincs új életformája. De a városnak még kevésbé. A vágyaknak ez az egy kicsit vígjátékba, egy kicsit tragédiába illő félreértési játéka számomra mégis az egészség jele. Aki vágyakozik, élni akar.

Az egész emberi művelődés akar megújulni. Erről vallanak azok a területek, ahol a műveltség még kezdeti fokon van. De még hangosabban vallanak erről azok a területek, ahol a műveltség útja akadálytalanabb volt. Az emberiség anyagi kérdéseinek megoldása csak az első gond. Azután jönnek az emberibbek; valójában akkor dől el egy-egy kultúra sorsa. A jövő felé nyíló úton szerettem volna befejezni ezt a rövid beszámolót. A jövőhöz szükségképpen nem a remény társul az én szememben, hanem az akaraté, a kitartásé s mindegyre jobban a hűségé. A kultúra változatlanul a mi vállunkon nyugszik.

Ha előbb nem, legalább a búcsúzó kézfogás pillanatában még a falu értelmiségét szerettem volna bemutatni, baráti kalauzaimat. Azt hiszem, ezt a sorok között, mintegy a hátam mögött, ők maguk elvégezték. Campan doktor alakja lényegében nem sokat világosulna attól, ha lelki tulajdonságainak festegetése útján külsejét is lefesteném; derűs-okos tekintetét, piros arcát, félrecsapott baszk sapkáját, fürge mozdulatait, ahogy a gépkocsiból kilöki csizmás lábát, s lovaglónadrágjában, rövid viharkabátjában, hóna alatt a kis táskával besiet az udvarokba.

Harminchat éves. Középiskoláit is, az egyetemet is Toulouse-ban végezte. Egyik kezén meg tudta számolni, hányszor járt Párizsban, amikor nem kötelezettség – hivatalos vagy katonai – késztette oda. Leírhatnám baráti vagy családja körében vagy könyvespolcai közt, amelyeken a fekete kötésű vaskos orvosi munkákat a Mercure sárga és a NRF fehér kötetei tarkítják. Mindez jellemző volna a vidéken élő átlagos francia értelmiségiekre is.

Ismertethetném az egyik orvosi szaklapban megjelent közleményeit a másállapotos anyákat fenyegető veszélyekről; e munkájáról véletlenül – az állatorvos szavaiból – értesültem; ő maga nyilván tiltakoznék az ellen, hogy ezt egyéni érdeméül emlegessük.

Éppúgy tiltakoznék, ha szellemi tevékenységének másik felét hoznám szóba; azt, hogy verseket is ír. Erről is véletlenül értesültem. A nyilvánosságot sosem kereste, bár rejteni sem rejti ezt a foglalatosságát. Első alkotásával egy tájképet ábrázoló amatőr felvétel hátlapján találkoztam, amelyet egyik ismerősének ajándékozott. Mint holmi dokumentumot néztem a verset, mint adatot, illetve megint csak adalékot a francia vidék értelmiségének életéből. De ilyen sorokat találtam benne:

Ez – látjuk – határozott, érdekes tehetségről tanúskodik.

Lett volna tehát ürügy, hogy irodalomról beszéljünk, érdeklődési körünk hasonlónak látszott, ő is olvasta az én Puszták népe című munkámat. Sose beszéltünk modern irodalomról; annyit beszélhettünk magáról arról, amiről az irodalom beszél.

Fogunk valaha találkozni a Campan névvel a francia költők sorában? Ha nem, ezt ő fogja legkevésbé sajnálni. Ezt is még mint adalékot mondom el. Íme, az irodalommal való foglalkozás ezen a vidéken nincs szükségszerűen összekötve az ismeretlenség miatt érzett boldogtalansággal. Campan doktor nem azért néz Párizsra, mert „érvényesülni” akar. Még jobban az emberek közt szeretne élni, azért, mert itt is köztük szeret élni. Valószínű, hogy a kísérlet után Dard doktornak adna igazat: Itt él jó helyen az emberek közt. De ahhoz, hogy jó helyen érezze magát, szükséges, hogy minden áhított helyen áthaladjon; körülbelül úgy, mint maga az emberiség.

De hagyom abba, hogy minden jelenséget szociológiai adatként kezeljek, minden embert csak mint jellemző ábrát vizsgálgassak; hovatovább holmi visszaélésnek érzem. Többet kaptam, mint ami egy tárgyilagos társadalom-megfigyelőnek kijár. Így én is átléphetem a tárgyilagosság határvonalát. Ide írok még egy verset. A címe: Házak. Az indulás órájában kaptam, kéziratban.

Megmosolyogtat a gondolat, hogy ez a Pireneusok közelében írt költemény talán csak itt, Közép-Európában, magyarul mondja el mondandóját, soha másutt.

Viszontlátom valaha szerzőjét és mindazokat, akiket körében megismertem? Nem hiszem. A versfordítás mindig két szellem kézfogása. Ezzel a kézfogással mondok búcsút s még egyszer köszönetet szíves kalauzomnak. Mindig így fogom látni, ahogy befordul a virággal befuttatott parasztházakba, megvizsgálja a gyerekeket, fölhajt egy pohár bort a háziakkal, elbeszélget velük oly otthonosan, mint aki egy közülük. Úgy, ahogy lefestette itt magát s egyúttal társait, akaratlanul még ezzel is tanulságos társadalmi képet nyújtva az én kielégíthetetlen szememnek s mindazoknak, akik okulni vágynak.