„Pisítye právda! – Írjátok meg az igazságot!”

Könyvem írásakor tisztában voltam azzal, hogy akik kezükbe veszik, legnagyobbrészt eleve kész világnézetük támogatására keresnek majd benne adatokat. Ez a körülmény nem zavart. Célom nem a vélemények megváltoztatása volt, hanem képességem szerint a legtárgyilagosabb helyzetjelentés.

A görögök a jó hír hozóját megjutalmazták; aki rosszat hozott, azt nem jutalmazták meg. Ma sincs másképp. Engem nem az érdekelt, milyen a hír, csupán a feladat, hogy mindent úgy tudassak, ahogy láttam.

Természetesen, nem láttam mindent. Arról beszélek, amit pontosan a két szememmel láttam azon a közel tízezer kilométeres úton, melyet a Szovjetunió területén megtettem.

Elfogulatlan emberi szemmel vizsgáltam mindent, de nem tagadhattam meg ezúttal sem azt, hogy magyar vagyok, meggyötört nép fia, amelynek nehéz esztendeiben ezerszeresen szüksége van a tisztánlátásra, jobbra-balra egyaránt.

A vonat megáll, a fegyveres lengyel katonák kiugrálnak a hirtelen záporba, s felsorakoznak a kis őrház előtt. Szuronyukon, lábszárvédőiken, hatalmas szemellenzőjű sapkáikon, melyeket az állra szoruló széles bőrszíj tesz még harciasabbá, vastagon ömlik a víz. Most tűnik fel, milyen sokan vannak. Most tűnik fel, milyen sok utas szállt le az utolsó állomáson is, Stolpcén. Ott szállt ki a mi fülkénkből az a bőbeszédű lengyel ifjú is, aki Varsótól kezdve szóval tartott bennünket, bámulatra méltó bátorsággal avatkozva bele a kapitalizmus és a német nyelvtan szerkezetébe. Ez itt a határ. Leszállnak a kalauzok is. A vonat minden kíséret nélkül halad Oroszország felé.

Két-háromszáz méter még az út. A vonaton az izgalom másodpercenként fokozódik, akár a nagy történelmi fordulók pillanataiban. Az utasok kíváncsian mérlegelik egymást, még egy zökkenő, s mindenkiről lehullik az álarc. A vonat romantikus fenyves alatt kanyarodik, hirtelen lassítani kezd. Kihajolok az ablakon. A mozdony fából ácsolt hatalmas kapu alatt pöfög, a kapun fából faragott sarló és kalapács, alatta a teljes szovjet címer.

Üdvözlet a világ minden dolgozójának… – silabizáljuk a cirillbetűs felírást a kapun, mely kétségtelenül egy új kor, egy sose-volt-világ bejáratát szándékolja jelképezni, akár Dante kapui; de vajon már e régi jelkép felelevenítésével is nem örökségről, folytatásról tesz-e tanúságot?

A szomszéd fülkében a három fiatal nő, aki Bécstől kezdve oly kimért-előkelően viselkedett, hirtelen rágyújt az Internacionáléra. Egy pillanat alatt kiderül: a februárban felkelt schutzbündlerek hozzátartozói, illegálisan jöttek. A következő fülke ablakából az amerikai utasok, akik vastag csekkfüzetekkel a leningrádi prémkiállításra igyekeznek, nyugtalanul és zavartan tekingetnek feléjük. A vonat egy pillanatra megáll, hallom a fülkék kasszerű morajlását; a lelkek, akik eddig udvariasan megosztották az útra való sonkát és vizes uborkát, szétválnak, jobbra és balra. A pokol vagy a mennyország kapuja? Fürkészve tekintgetek körül, s hitet teszek, hogy megőrzöm tárgyilagosságomat. Visszatekintek Európa felé. A kommunizmus el fogja tüntetni az országhatárokat! – hirdeti a belső felirat. Nyugalmat erőltetek magamra, s az általános kapkodásban elcsomagolom olvasmányaimat, az idegenvezetőket és útirajzokat, melyek helyett Tolsztoj Levelei-be ragadtam bele. Előveszem jegyzetfüzetemet, megszámozom az első három oldalt. Itt már minden fontos. Vizsgálódva nézem a tájat, s mosolygok magamon. A fák is nyilvánvalóan éppolyan fák, mint félórával ezelőtt, a vakondoktúrásokon sem fogok sokat látni az új világ jelentőségéből.

A csöpögő nyírfák között vörös lovas katonák vágtatnak, aztán fatelep következik, magas halmokba rakott fenyőszálakkal, nem messze tőle kis dinamótelep, egy Diesel-motor felnyúló vékony bádogcsöve egyenletes időközökben hibátlan kék füstkarikákat köpköd az esőbe. Előtte az első szovjet polgár, a százhatvannyolc millióból, könyökével épp sapkáját törölgeti.

A következő ebben a pillanatban lép a fülkébe. Alacsony termetű, fehér arcú fiatal katona, mosoly és homlokráncolás váltogatásával igyekszik hivatalos egyensúlyát megtartani a lelkesedő és gyanakvó utasok között; szalutálva, udvarias hangon elszedi az útleveleket.

A töltés alatt bal oldalról faházak tűnnek fel a nyírfák között; az első szovjet falu, Nyegorjeloje. Így messziről semmiben sem különbözik a lengyel falvaktól. Varsótól kezdve csak faházakat látni, még a városokban is. Csupa faház a szovjet falu is; a híd mellett, melyen már döcögve halad a vonat, hosszú faépület áll, ablakai fölött végig terjedelmes vörös plakáttal. Előtte gereblyés munkásnők vonulnak, vagy tízen. Szívélyesen integetnek. A patak mellett mezítlábas gyerek két tehenet őriz. Egyik ház előtt család szellőzködik a küszöbön, férj, feleség, három kislány. Ülnek, és valamennyien uborkát hámoznak. A váltók körül tíz-tizenkét munkás dolgozik, olajos zubbonyban, olajos bőrsapkában. Csavarokat hajtanak a sínekbe. Mérnök vagy munkafelügyelő az, aki pár lépéssel mögöttük valamit papírlapra jegyez, miközben szája szélére tolt cigarettájának füstje arcát keserves fintorba torzítja?

Nyegorjeloje széles peronján nyolc katona áll sorfalat. Fegyver nincs náluk. Fegyvere, apró revolvere csak a parancsnokló őrnagynak van, aki térdig érő, hatalmas csizmában, bricseszben, rengeteg derék- és vállszíja között, sapkája alól kigöndörödő, vörös fürtjeivel és termetes orrával úgy mered ott, mint egy plakát, hogy harsányan tudassa az érkezőkkel: a szovjet nem ismeri a fajták közti különbséget. A katonák mellett fehér nyakba akasztós kötényű hordárok várakoznak, s a világ minden országa hordárainak fürgeségével rohanják meg a vonatot. Át kell szállni, a lengyel vonatok csak idáig közlekednek. Az állomás másik oldalán kezdődik az orosz sín, melynek keréktávolsága – még a cári stratégiák óvatosságából – valamivel szélesebb, mint az európai vasutaké.

A vámvizsgálat hombár nagyságú, tágas, tiszta teremben történik. A padozat fényesre kefélt parketta, a két oldalfal csupa ablak, az ablak felett Lenin arcképe, a harmadik falon Szovjetoroszország térképe az első ötéves terv eredményeinek feltüntetésével, a negyedik falon emeletmagasságú festmények: ízelítő az új szovjetstílusból, amelynek lényege, amint látom, a madártávlat. Az egyik dolgozó termelőszövetkezetet ábrázol cséplőgéppel, traktorral és vágtató ménessel, a másik a híres dnyeprosztroji gátak építkezését mutatja. A kép színei elevenek, élettől duzzadók. A falakon körben hat különböző nyelven: Minden ország proletárjai, egyesüljetek!

A terem közepén széles pad fut körbe, az utasok ide helyezik kinyitott bőröndjeiket. A vámtisztviselők szakértő mozdulatokkal emelgetik ki a fehérneműket, a cipőket, mindent megtapogatnak. Az idegen pénzről jegyzéket állítanak ki, legfeljebb ennyi pénzzel lehet majd az országból eltávozni. Az útlevélre beírják a fényképezőgép számát. Mellettem, előzékeny magyarázkodások közepette, egy visszavándorló nőtől elkobozzák vadonatúj párizsi selyemruháit.

Az utazási terv szerint itt kell megkapnom a határtól Moszkváig szóló jegyet. A szovjet cséplést ábrázoló kép alsó sarkában nyílik az utazási iroda ablakocskája. A jegy még nem érkezett meg.

– Mit lehet csinálni?

– Táviratozni Moszkvába. Egy-két nap alatt itt a válasz.

– És addig?

– Addig várni.

Van szálloda itt az állomáson. Vendéglő is van.

A hivatalnok egyszerű, csöndes ember, negyven-ötven év körüli; talán még életében nem csodálkozott, arca megrendíthetetlenül szenvtelen.

A dnyeprosztroji festmény egyik sarkában a postahivatal ablakocskája van, a másikban a pénzváltó irodáé. A pénztáros fiatal fiú, fürgén csattogtatja a számolótábla gyűrűit. Vele szemben két munkás ül, szintén fiatalok. Mindhármójuk öltözete oly elhanyagolt, hogy az szinte már kérkedésnek hat.

Kezdődik a pénzátváltás, ismerkedés a rubellal; titkait csak hetek múltán értettem meg. Az alap az, hogy egy aranydollárért két aranyrubelt adnak, illetve adnának, ha aranyrubelt vertek volna s ha aranydollár is volna, és főleg az én birtokomban. Így csak utalványt adnak, egyet a szállodába, a szoba ára fejében, ami négy rubelt tesz ki, azaz 16 zlotyt, azaz körülbelül 12 pengőt, egyet pedig a moszkvai táviratra, mely 1,20 aranyrubelba kerül, azaz 5 zlotyba, ami – azt véve alapul, hogy a Magyar Nemzeti Bank 50 pengőért 70 zlotyt adott, ha jól emlékszem – 3 pengő 60 fillérnek felel meg.

Feladom a táviratot, a moszkvai vonat abban a pillanatban robog ki az állomásról. Már alkonyodik. A fehér kötényes hordár segít felcipelnem a csomagjaimat a szobába. Mennyivel tartozom? Mosolyog. Pontosan 2 rubel 35 kopejka, se több, se kevesebb, de papírban. Eleven rubelt még nem láttam, markába nyomom utolsó egypengősömet. Szalutál, majd kézfogással búcsúzik.

Útravalómból vacsorázom, elszívom utolsó nyugati cigarettámat, kész vagyok a múlttal. Lefekvés előtt lemegyek körülnézni az új világban. Az állomás épületét kerülgetem. A közeli falu faházaiban villanykörték égnek. Az állomás egyik ablaka világos, az asztal körül megpillantom a délutáni olajos munkásokat, a fintorgó mérnököt, akinek arca közben gyermekien derültté simult, az őrnagyot és két vörös közlegényt. Az asztalra könyökölve beszélgetnek és cigarettáznak. Megered az eső.

A tárgyilagos utazó Oroszországtól a szocializmus álmát kéri számon. Fourier, Morus, talán Platon ideális társadalmának emlékét veti a mérleg egyik serpenyőjébe, amikor mérlegelni kezd. Esetleg Marxét, de „épp ezzel” árulja el, hogy Marxot csak hallomásból ismeri. Ez az első vizsga, amelyen elbukik. Ekkor kapja meg először a kispolgári jelzőt; azután egyre gyakrabban lesz alkalma hallani. Arcába nevetnek, s újra és újra dialektikus gondolkodásra oktatják, amely oly egyszerű megállapításokon forog, mint az, hogy minden függvénye mindennek.

Mihez kell az orosz szocializmust hasonlítani? De meg lehet-e egyáltalában egy pillanatban rögzíteni, hogy valamilyen más, már kialakult s viszonylagos nyugalomban levő társadalom mellé tehessük? Ha meg lehetne rögzíteni, akkor az első összehasonlítás kétségtelenül a régi, cári Oroszországgal kínálkoznék. De Szovjetoroszország lényege (amit az utazó első pillantásra tapasztal) az örök alakulás, a nyughatatlan erjedés. Mai eredményeit maguk a rendszer alakítói is szinte csak mellékterméknek tekintik. Földszintes házban már lakhatnánk, mondják, de mi emeletes palotát rakunk, s közben, ha kell, barakkokban is meghúzzuk magunkat. Még nem készültünk el, tehát semmihez sem vagyunk hasonlíthatók; legfeljebb ahhoz, amik tavaly voltunk.

A külföldinek kezdetben ez érthetetlen beszéd. Adatokat keres, azaz támpontokat. Embereket ragad ki, majd egész csoportokat, hogy ezeken figyelje a változást, amelyet óvatosságában nem hajlandó minden esetben fejlődésnek tartani. Miből és kikből épült itt a szocializmus? Az első szocializmus felépítésére Marx az angol proletariátust szemelte ki. Az kitért a feladat elől. Leninék vállalták, olyan országgal, amelynek fele területe nem a kapitalizmus utolsó korszakát, de még a hűbériségét sem érte el. Az utazót a jelenségek arra figyelmeztetik, hogy valami ilyesféle alapból kell neki is kiindulnia, ha tájékozódni akar. Nemcsak előre, hanem néha hátra is kell pillantania. Én nem fogadtam el ezt a figyelmeztetést. Oroszországi tartózkodásom alatt szántszándékkal, az ismeret kedvéért, mindennek ellenkezőjeként viselkedtem, úton-útfélen számon kértem azt az álmot, amely oly idős, akár az emberiség. Saját ígéreteikkel s jelszavaikkal igyekeztem sarokba szorítani őket, füleltem a választ vagy a magyarázkodást. Kétségtelen, ez a magatartás némileg különbözik azokétól például, akik egy más elv alapján az egészet elutasítják. Ezt nemegyszer ők is észrevették, s rám hunyorogtak. Állhatatosnak kellett lennem, már csak azért is, hogy kicsiholjam, mi is van bennetek? A tudósítók, akik hazatérve a legnagyobb ellenségeskedéssel írtak róluk, ottlétük alatt rendszerint mindent az egekig dicsértek, ezt beszélték róluk. Eggyel több okom volt, hogy ne engedjek álláspontomból.

Ilyesféle gondolatokkal foglalkoztam már első oroszországi napomon. Korán elhagytam a szobát. A szálloda előtt megismerkedtem Ferdinand Gebel német mérnökkel. Négy éve dolgozik Nyizsnyij-Novgorodban, idei szabadságát szülőhazájában töltötte, most utazik vissza munkahelyére, ahonnan soha többé nem fog elmozdulni – adta tudtomra, ahogy bemutatkoztunk.

Sétára indultunk a faluba, közben elmondom neki kalandomat és fokozódó nyugtalanságomat. Sajnos, a postát hihetetlen mértékben veszik igénybe, vigasztal, a táviratra esetleg négy-öt napig is várhatok. Szóval, van időnk alaposan szemügyre venni a falut, amelybe a bürokrácia kerekei engem kétségtelenül találomra ejtettek. Ő azért kénytelen egy napot itt tölteni, mert minden héten egyszer, szerdán, azaz épp tegnap is, csak luxusvonat megy Moszkvába, az ő jegye pedig második osztályra, azaz „kemény kocsira” szól.

A falu tulajdonképpen egyetlen utcából áll. Az utca széles, közepéből épp most ássák a földet, s helyébe tíz-tizenöt szekeres követ hord. Az utat csinálják, már jó darabon meg is csinálták. „Utak dolgában még ugyanis elég rosszul állunk” – magyarázza a mérnök.

Az ablakon át benézek az egyik parasztházba. Nikkelezett rézágy, magasra rakott ágyneművel. A huzat kifogástalanul fehér. A mennyezetről nagy függőlámpa csüng le, de petróleumos. A falon végig családtagok fényképei, szentkép nincs sehol. Látok egy varrógépet, egypár újnak tetsző nádszéket és egy mosdóasztalt, lavór nélkül. A szobában senki sem tartózkodik.

Arrébb haladva, a ház bejárata elé érünk. Az előszobaszerű bejárat padlója sáros, és mintha már jó ideje nem mosták volna fel. Általában a ház egy kicsit elhanyagoltnak látszik. Tárgyilagosságomban meg kell állapítanom, ennek oka az, hogy a ház sem belülről, sem kívülről nincs bemeszelve. Azt itt nem ismerik. A fa színe barnásfekete.

A kerítést sem nagyon ismerik. A ház eleje és az udvar krumplival van beültetve. A bokrok közt öregasszony szöszmötöl. Ruházata, arca, gyanakvó tekintete semmiben sem különbözik a mi öreg parasztasszonyainkétól.

Az utcán a férfiak is nagyjában úgy járnak, mint munka közben a mi földmíveseink, a különbség legfeljebb csak az, hogy ha nem mezítláb vannak, akkor nem papucsot, hanem bocskort vagy csizmát viselnek. Mozgásuk, ahogy lovaikat hajtják, ahogy a követ lehányják az útépítésre, mintha egy kicsit lassúbb volna, mint a mi parasztjainké? Nem merem állítani, nem látok még tisztán. Nagy vizsgálódásomban egy percre azt hiszem, hogy lassabban mozognak. De vajon a macskák is lassabban mozognak? Mert az a cirmos ott olyan álmosan lépdel át az utcán, mintha lassított filmfelvétel volna.

A parasztok egyenletesen dolgoznak a hőségben; isznak, esznek, dohányoznak; az egyetlen kétségtelen különbség az, hogy eszükbe sem jut köszönni az idegennek.

Kényelmesen ballagunk mi is az alvég felé, ahonnan a követ hordják. Útközben figyelemre méltó tünetek: egy fiatal anya, aki a ház előtt ülve csecsemőjével játszik és csókolgatja, hirtelen föl-föllendíti, és messze hangzóan kacag, ha a kicsike elmosolyogja magát. Egy tíz-tizenkét éves fiú, libákat őriz egy olajos patak partján. A fiú mezítláb van, nyakig szurtos, de fején hófehér gézkötés, ami rendes orvosi kezelésre enged következtetni. Hol sebesültél meg? Nekimentem a darálónak – hangzik a rejtelmes válasz. Tovább tizennégy tehén, fiatal leány őrzi őket, hófehér ingben, barna szoknyában és teniszcipőben. Kérdezősködésünkre bevallja, hogy a mai napon ez ideig (11 óra múlt 12 perccel) fél liter tejet, egy tojást, két karéj kenyeret, három almát és két marék nálunk tán hecserlinek nézhető gyümölcsöt vett magához. Az utóbbit itt a parton szedte, ha akarunk, mi is téphetünk, van ott egy egész ezrednek való. Kérdezősködésünk elől, hogy meg van-e az élettel elégedve, nevetésre hajló csodálkozással tért ki.

Visszamenet betértünk a helybeli kooperatívba. Az üzlet szegényes. A személyzeten kívül négyen vannak benne; két parasztasszony csipkés selyemkendőt vizsgál (de drágállja), egy paraszt gyufát vásárol, egy katona női fésűt, méghozzá görbét, lehetőleg gyöngyberakással. Gyöngyös nincs, csak üveges. Az üzletben átható faggyú- és bőrszag van, amelyet a pult fölé akasztott új csizmák terjesztenek.

Onnan a postahivatalba megyünk. Ez is szegényes, ez is faházban van. Távirat még nem érkezett. Aggodalmaskodásomra Gebel polgártárs felkínálja, hogy hitelezi a moszkvai jegy árát, körülbelül 70 rubelt, orosz pénzben, majd Moszkvában visszaadom. De elmehetünk a Gépéuhoz is, ha sürgetni akarom az ügyet, rájuk tartozik az ilyesmi is. Általában minden bonyolult üggyel legjobb azonnal oda fordulni.

Elmegyünk a Gépéu épülete előtt (ez is faház); az udvaron tizennyolc-húsz éves katonák fegyvert tisztítanak. Nem megyünk be, előbb megtudjuk, hátha az állomásra érkezett válasz. Ha nincs, rögtön visszatérünk.

– Ebben a percben érkezett meg – mondja az utazási iroda vezetője. Milyen jegyet parancsolok, kemény vagy puha üléses kocsiba szólót? Továbbra is a köznapi életet szeretném látni, s azért a keményüléses mellett döntök. – Gyerünk ebédezni – mondja a mérnök.

Az ebédnél az egyetlen meglepetés, hogy a mérnöknek felesége is van. Az étterem, a vastag damasztabroszok, a metszett poharak, a ragyogó evőeszközök, a pincérek, az ételek, mint akármelyik „jobb” nyugati szállodában.

Délután már mint tapasztalt néző élveztem végig a nyugat-európai vonat érkezését. Beszállunk az orosz vonatba. Már szürkül, mire megindulunk. A vacsorát az étkezőkocsiban költjük el, ahol az ételek kiválasztása közben azt a további csekély észrevételt teszem, hogy Gebel elvtárson, aki eddig már azt is bevallotta, hogy kommunista, noha még nem párttag, felesége enyhe egyeduralmat gyakorol.

Az orosz vonatokon mindenkinek fekvőhelye van. Három rubelért ágyneműt kaptunk. Az alacsony termetű kis kiszolgálóasszony megvetette ágyainkat. Fölmásztam a helyemre. Az ablakhoz könyökölve sokáig néztem, amit a szürkületből még kivehettem, az elsuhanó fákat, házakat, itt-ott valami fatelepet. Később Gebel becsukta az ablakot, az állomásokon esetleg kilophatják csomagjainkat a csavargó, apátlan-anyátlan „bezprizornü”-k. Az üvegen át, amely saját arcomat tükrözte, nehéz kérdéseket gyűjtögetve, órák hosszat tekingettem a titokzatos szovjet éjszakába.

Hajnalban ébredtem, a hajdani vizsgák reggeleinek izgalmával. A vonatban még mindenki aludt. Megmosakodtam a mosdóban, s a folyosó ablakának dőlve néztem a nyári pirkadást. Ritkás fenyő- és nyírfaerdőkön, kaszálókon rohantunk át. Egyedül álltam a folyosón; váltakozva szorongást és hirtelen könnyűséget éreztem. Nyugtalan voltam.

Az oroszországi utazó, bárhonnan indul is, gyanakvással indul, s a határra érve szabályszerűen megkapja a Potemkin-komplexust. Védekezés nincs ellene, át kell rajta esni, akár a tengeribetegségen; az erőltetett tárgyilagosság, mindenfajta óvintézkedés csak meghosszabbítja a bajt, amelynek legfontosabb tünete, hogy a szem hol nagyítóvá válik, és a bolhát is elefántnak mutatja, hol pedig kicsinyítővé, amikor a tehén is ürgévé törpül. Az is megtörténik, hogy egyszerre működik mind a kettő.

A baj gyökere, mint magamon megállapítottam, nyugati eredetű. Nem lehet büntetlenül évekig egyszerre nyelni a leghűvösebb, legmetszőbb gúnyt és a forró lelkesedést. A szeszes italokhoz hasonlóan, ismétlem, ez is a szemre megy. Kezdetben az ember táguló pupillákkal mered a legközönségesebb, magányos csőszházra, és addig nézi, amíg egyszerre kettőt lát: az egyik takaros, csinos, a másik épp csak hogy össze nem roskad. A szegény házzal a valóságban megesik a csoda, amely fényképével történik, aszerint, hogy ellenforradalmi vagy kommunista lap vasárnapi melléklete közli. A tárgyilagos idegen persze idegesen kapkod, a tárgyak is elárulják. Mohóságában mindenben jellegzetességet keres, és csak akkor riad föl, amikor a jelenségek arcába röhögnek. Első moszkvai éjem után, amikor a kíváncsiságtól nyugtalanul kora hajnalban fölébredtem, a szemben levő négyemeletes ház zsindelyein két farkaskutya szaglászta egymást. Mindezt az ágyból láttam, illetlennek tartottam volna csodálkozni, itt bizonyára ez a szokás. Azután se láttam kutyát. Viszont messzemenő következtetést vontam le abból, hogy egy neves írónál a teához nem kaptunk cukrot, eladdig, míg be nem hozták az édességeket, amelyeket alig lehetett kihalászni a porcukorból.

Moszkva felé közeledve, a vonatablakból gyanakodva néztem a házakat, újra és újra felmerült bennem Potemkin neve, amelyet itt mellesleg Patyomkinnak ejtenek. A díszleteket támasztó léceket kerestem. A sínek mentén takaros, csinos vasúti őrházakat láttam, előttük kis virágos kert díszlett, akárcsak nálunk, ablakukban még virág is piroslott. A sín és arrébb a hófúvás ellen nevelt sűrű fenyőbokorsövény között burgonyaágyak sorakoztak. A dombon szélmalom kerengett, csorda legelt, ménest is láttam. Itt-ott gyártelep füstölt: de vajon mindez nem csupán az utazó szemének-e? Egy helyen szántottak, vagy nyolc fogat haladt egy enyhe lankán fölfelé, mindegyik mellett három nő; kettő a lovakat vezette, a harmadik az ekét tartotta. Másutt traktor vánszorgott, farán hármas vasgereblyével. Moszkva előtt egyórányira veteményes kertészetek suhantak el, üvegházaikon meg-megcsillant a nap. Szaporodtak a gyártelepek. Egyszerre négy repülő tűnt fel.

Mindezen még mindig valami varázslat köde csillogott. Nem éreztem talajt talpam alatt; egy kicsit szédültem, idegen világból jöttem.

A baj gyógyításáról, szerencsére, maguk az oroszok gondoskodnak. Hányszor tapasztaltam később is, hogy legbüszkébb alkotásaik tövében oly „hangulatrontó” dolgokat, jelenségeket hagynak, amelyek eltakarítására vagy kiküszöbölésére egy fél napi munka, egy tollvonás elegendő volna. Potemkin talán értett a kulisszákhoz, a mostani oroszok a színpad tisztán tartásához sem értenek. Az én szemem ezeken az oda nem illő gödrökön, homokrakásokon, a munka jelein és a ki-be ténfergő lézengőkön nyerte vissza tájékozottságát. A nyugat-európai ember élete kicsinységek láncolatán gördül, egy botlató tégla örökre elveszi kedvét a tornyoktól. A mai oroszokat az épület az emeletnél kezdi érdekelni, nem sokat törődnek sem a sárral, sem a törmelékkel, sem az idegennel. Otthon vannak, s fütyülnek a szomszéd véleményére, erről egykettőre meggyőződhettem.

A nyugat-európai vonat Moszkva legszegényebb pályaudvarára, legsötétebb külvárosába fut be. Bizonyára nem volna nagy dolog ezt a vonatot, amely az első benyomásra szomjas külföldieket hozza, valamelyik díszesebb pályaudvarra kormányozni, már csak udvariasságból is.

A nemzetközi utazási iroda boldog utasait a moszkvai Intourist alkalmazottai várták, s röpítették el a gyönyörű Cadillac-kocsikon. Engem senki sem várt. A tolongásban elvesztettem nyegorjelojei útitársamat is. Hamarosan egyedül maradtam súlyos bőröndjeim között, a tágas üvegcsarnok kupolája alatt. A kijáratnál engem csak a hatalmas Lenin-szobor üdvözölt, égre vágott jobbjával.

Nagy nehezen megtudtam, hol a ruhatár. Nem az állomás épületében volt, hanem az állomás mellett egy különálló barakkban. Fél órai sorban állás után sikerült végre csomagjaimat elhelyezni. A dísztelen helyiség, a lökdösődő sorban állók s az alkalmazottak rengeteg munkája láttán azzal az érzéssel, amely minden vasúti ruhatárban elfog, hogy talán nem is fogom viszontlátni azokat.

Előkotortam a kis papírlapot, amelyre az orosz írók szövetségének címét még Bécsben fölírtam. Jobbomban ezt lobogtatva léptem ki a térre, végre az eleven Moszkvába. Az elém táruló kép első léptemben megállított. Nem, itt nyomát sem lelhettem Potemkin szellemének. Az első kép kegyetlenül keresetlen, érdesen valóságszerű volt; élő és visszahökkentő. Durván fölfedte minden sebét. Nem ezt vártam a szocializmus fővárosától. A téren a legközönségesebb proletártömeg nyüzsgött.

Holott mi egyebet várhattam volna? Azt vártam tán, hogy elegáns urakat és finom dámákat fogok látni, akár Párizsban? Valószínűen azt vártam, különben nem lepődtem volna meg.

A kommunista párt a szovjet programjában az arisztokrácia és polgárság megsemmisítését és a proletárság uralmát ígérte. Mi lepett hát meg mégis? Hogy az ígéret beteljesült?

A külföldi utazó még otthon tudomásul veszi a mondatot, hogy Oroszországban a proletariátus uralkodik, de az uralkodni szót öntudatlanul is nyilván az eddigi uralkodó osztályokkal, az urakkal társítja, s képzelete egy pillanatra kihágy, midőn a proletárságot szemtől szembe látja. Hasztalan keresi rajta az uralkodás szokványos külső jegyeit, a díszt, az előkelőséget, a finom mozdulatokat. A proletár uralkodás közben is csak proletár, vagyis külsőre nagyjában itt is olyan, mint Európa bármelyik gyárnegyedében. Munkaruhát hord, fején szutykos sapka, ujjai feketék, tenyerén a nevezetes kéreg… melyet Nyugaton is dicséret és dal illet. Egyszóval proletár, mit tegyek még hozzá? Moszkva olyan, mintha az egész várost a külnegyedek lakói árasztották volna el. Valóban elárasztották, Moszkvában, úgy látszik, a proletariátus érzi úrnak magát, és úgy is viselkedik. Maga képére formálta át az egész várost.

A jelenség, ismétlem, logikussága ellenére is meghökkent. Egy-két perc kellett, míg a kézzelfogható valóságot is tudomásul vettem. Szemléletem egyszeriben megváltozott. Óvatosan haladtam a lépcsőn lefelé, egy pillanatra még átnéztem a szürkén hullámzó áradat felett, melyből gyermekkorom ismerős illata, a kétkezi emberek nemzetközi párája csapott felém, aztán egyszerre csak nyakig bent voltam. Az ár azonnal elkapott.

Mintha az Angyalföldön vagy a Mester utcában jártam volna. Néha-néha az ár összecsapott valakivel, ilyenkor felmutattam a cédulát, vagy eldadogtam rövid kérdeznivalómat. Így sodródtam végig egy széles sugárúton, szemkápráztató cirillbetűs cégtáblák alatt. Lassanként kezdtem megkülönböztetni a színfoltokat, a tömeg alkatrészeit, a hatalmas folyamban a hullámok játékát. Az egész utca fehér teniszcipőt viselt, mintha valami versenyre tolongott volna. Az úttesten az autók és zsúfolt villamosok vad iramban kerülgették egymást, a járda szélén itt-ott tanácstalan parasztok hányódtak, mint a hajóroncsok. Koldust is láttam. Láttam sorban állókat is, pontosan tizenheten voltak, valami újságosbódé előtt várták a legújabb kiadást. Kamaszokat láttam, énekelve cigarettát kínáltak, akár a magyar proletárdiktatúra alatt. Rokkantat nem láttam, bár kerestem. Katonákat láttam könnyű vászoncsizmában, teherautókon éneklő ifjúmunkásokat, asszonyokat, karjukon csecsemőkkel.

Majdnem mindenki fehér ruhát visel, nem piszkosat, hanem tiszta fehéret. Kalapot senki sem hord. A nők kendőt, kerek baszk sapkát hordanak, a férfiak szintén sapkát. De mindnyájuk legnagyobb része hajadonfőtt jár. Irattáskát, könyvet, szatyrot, csomagot viszont annál többen hordanak. A katonák semmiféle fegyvert sem hordanak. A hagyományos orosz szakállt is alig viseli valaki.

Lassanként az arcokat is felfedeztem. Orosz, tatár, kaukázusi vonások alatt az arcok is jórészt a proletárság nemzetközi jegyeit mutatják; fáradt vagy nagyon is kemény tekintet, mély ráncok a homlokon és a száj körül, melyekben eltéved, összetöri magát az induló mosoly. Ezek az öregek, akik lelkéről már senki sem törli le a hajdani szolgai robot, a lázongás, a felkelés, majd a forradalom és a polgárháború megpróbáltatásainak emlékeit. Nézz jól a szemébe, akivel beszélsz, s pillantásaiból megállapíthatod, mikor „kapcsolódott be” a forradalomba, amely most is tart… A fiatalok tekintete – hányat fürkésztem később, az új világ belső visszfényét keresve – merész, szinte kihívó, nincs híján némi önteltségnek és gúnynak sem, ha külföldire pillantanak… Ezek már csak a jövőt látják, s konokan előremerednek, vagy lázba esnek, ha az útról kérdezősködsz, mely egyre új és új kanyarodókkal, magaslatokkal várja őket.

A döccenők és tévutak, úgy látszik, nem jutnak eszükbe.

A Szadóvaja Kudrinszkajára befordulva, az egyik ház előtt (meszeletlen vörös tégláira ráférne egy kis javítás), a támla nélküli utcai padon keresztben ülve fiatalember szavakat magol. Föl se pillant, mikor megállok előtte; behunyt szemmel erőlködik, ismételgeti, vési emlékezetébe, hogy mit jelent franciául anyacsavar, gömbreszelő, rozsdamarás… Francia kérdésemre meglepetéssel és készségesen ugrik fel. Összevont szemöldökkel keresi a szavakat, majd rövid töprengés után összeállítja a hibátlan feleletet, s megkönnyebbülten mosolyog, mintha vizsgán esett volna át. Megkönnyebbülten mosolygok én is. Idáig úgy jutottam el, hogy dadogó kérdezősködésemre előzékeny szóáradatba kezdő járókelőknek csak karmozdulatait lestem. Gyalogolhattam már jó egy órája, s az útbaigazító magyarázatok fokozatos rövidüléséből következtettem, hogy közeledek célomhoz. Valóban az Ulica Voróvszkavo itt van már alig negyedórányira, feleli a fiatalember, akiről, öltözete után nem tudom megállapítani, diák-e, ifjúmunkás-e – menjek csak egyenesen, amíg csak egy térre nem jutok, és ott forduljak… balra?… jobbra?… na ljevo! – balra, ott kezdődik a Voróvszkij utca.

Az írók székházát keresem. Kalauzom arca egyszeriben felderül. Taváris? Francúszkij piszátyelj i taváris? – kérdi eleven tekintettel, s ahogy kézzel-lábbal magyarázni kezd, már nemcsak itt oldalamon, de a francia nyelvben is fürgébben mozog.

Be kell vallanom, magyar vagyok, csak vengérec, vengérec.

De neki minden nemzet egyforma. Őszinte nagyrabecsülője a magyar népnek is. Nagy nép az? Gondolkodik, majd diadallal kivágja a nevet, melyre rajtam is átfut a melegség: Petőfi…

Amire, nem tudom, miért, megállunk, és nevetve s kicsit meghatottan is, kezet rázunk. Ez az első pont, melyben megegyezünk.

Most már leérünk a Vosztányije térre, ott van a Voróvszkij utca. Az írók házát, szám nélkül is, könnyen megtalálhatom. Virágos udvar végében régi nemesi kúria, sárgára van meszelve; abban lakott hajdan Natasa Rosztova, a Háború és béke hősnője; a regény legtöbb moszkvai jelenete ott játszódott le.

Elbúcsúzunk, szívélyes vezetőm akrobatai könnyedséggel megmondja nevét, mely a mássalhangzótorlódás és lágyítás mesterműve, de amelyet, sajnos, háromszori ismételtetés után sem tudtam megjegyezni.

Átmegyek a régi udvaron, hol egykor Natasa Rosztova és Szonya andalgott, s hol most fiatal lányok és férfiak teniszeznek. A kúriába félig-meddig szuterén helyiségen át jut be az ember. A ruhatár előtt kopott bőrkabátba és fehér sportcipőbe öltözött idősebb hölgy Jugyin szobájába utasít, aki a szövetség elnöke. – Hol találom meg a szobát? – kérdem. – Menjen csak fölfelé – mondja és eltűnik.

Szűk folyosó, kétoldalt a deszkafallal elkerített szobácskákban költészet, tragédia, regény, a különböző műfajok csattogtatják írógépeiket. Költők, drámaírók, kritikusok, regényírók nyüzsögnek és vitatkoznak oroszul, ukránul, tatárul, grúzul – akiket első szédületem után megszólítok, azok épp baskirül.

Bürokrácia megfélemlítettje, itt éreztem először, hogy eltévedtem.

Jugyin titkárnője – kedves, álmélkodó szemű Lidia Ivanovna, kicsit kövérkés, pisze orrú, ki mentő angyalként kiragadván e szörnyű folyosóról, sorsomat végre jó útra terelte –, hadd mondjam el itt a köszönetet, amit ott saját találmányú oroszságommal hasztalan mondottam.

Lidia Ivanovna, mintha Natasa lelke költözött volna belé, az orosz nők anyai ösztönével, mely a fiatal lányokban csakúgy él, mint a nagymamákban – hányszor tapasztaltam ezt azután is –, már bemutatkozásomból azt értette, hogy enni akarok. Eszmecserénk továbbra is ebben a mederben folyt.

Elmagyaráztam, nem fülének, hanem két nagy kék szemének, honnan érkeztem. Sonkás kenyeret hozatott.

Most jövök az állomásról, mondtam. Mosolyogva bólintgatott, és rögtön intézkedett, hogy kaviárt is hozzanak.

– Kihez kell most fordulnom? – kérdeztem. – Hol fogok lakni?

Erre megérkezett a tea.

S utána végre Jugyin. Harmincöt év körüli szláv vasgyúró, a róla elnevezett filozófiai iskola mestere. Összetévesztett valakivel? Ma sem tudom. Kitárt karokkal közeledett felém, és mosolyogva szájon csókolt. Egyelőre ez volt minden, amit közölni tudott velem.

A meginduló körtelefonálásra csakhamar megérkezett Fagyejev, Litkin, majd Taraszov-Rogyionov. Megindult a társalgás, melyben még mindig nagyobb szerepe volt az elterülő mosolynak, a kölcsönös vállveregetésnek és a megértő hunyorgatásnak. Az oroszon kívül egyikük sem beszélt más nyelvet. Az eszmecserében így könnyedén részt vehetett az előbbi két baskir, a költő Muszlin Marat s a prózaíró Csanasov Amir is; szegénynek egyáltalán nem nevezhető szótárunkat ők váratlanul kitörő harsány fölnevetésekkel bővítették, melyek után hirtelen elhallgattak, és várták a választ.

Megérkezett, egy kicsit sántítva, a külföldi szakosztály egyik vezetője, akivel végre szót érthettem.

Vendégként jöttem Oroszországba, a szovjet írók kongresszusára. Először is azt tudtam meg, hogy a kongresszus idejét elnapolták, csak két hónap múlva fog összeülni. Mit fogok addig csinálni?

– Megnézi az országot.

Bevallottam, hogy elsősorban engem is ez csábított. De hogyan nézhetem meg? Hallottam, hogy az idegeneket vezetgetni szokták, addig, míg félre nem vezetik; hallottam arról is, hogy figyelik őket. Mindezt rögtön előadtam.

Szavaim, ahogy a különböző nyelveken a gyújtózsinór égéséhez hasonlóan elterjedtek, meg-megújuló harsány hahotázást idéztek föl. Most már tatárok is voltak a teremben.

– Több mint százezer idegen van az országban. Valamennyit szemmel tartani – no, az szép munka volna!

Ilyen munkát is el lehet végezni.

Megnyugtattak.

Oda mehetek, ott lakhatom, ahol akarok. Az Intouristtól, az idegenvezető hivataltól maguk is óvnak, azt öreg angol kisasszonyok számára állították fel, akik itt akarják pénzüket elkölteni.

Gépkocsit szereztek. Tíz perc múlva végigrohantunk az úton, melyet az imént gyalogosan tettem meg. Különös, az autóból az utca képe sokkal kedvezőtlenebb volt, mint az előbb, mikor magam is a tömegben sodródtam. A pályaudvaron egy pillanat alatt megkaptam csomagjaimat. Nyoma sem volt tolongásnak. Kíváncsian kérdeztem okát. „Vonatérkezéskor mindig nagy a tülekedés” – adták meg a felvilágosítást.

A szállodában megfürödtem, lefeküdtem. Félálmomból vert fel az éjjeliszekrényen álló telefon. André Malraux volt szíves felhívni; értesítették megérkezésemről. Párizsban már láttuk egymást. Másnap délben adtunk találkozót a Vörös téren.

Gosztyinyica Novaja-Moszkóvszkaja, egyelőre itt lakom, de nem akarok itt maradni. Háború előtti szálloda, három régi emeletére még négy újat húztak. Túlságosan pompásnak találom. Utcai sarokszoba, előtte a Moszkva folyó, azután a Kreml. A szoba bútorzata háború előtti ízlésre vall – rézágy, kerevet, rácsos karosszék, tükrös szekrény –, de ahogy jobban megnézem: szovjet gyártmány. Szovjet gyártmány a zöld zománcú tányér is, melyet szőlőlevelek és idillikus pásztorok díszítenek. Fürdőszoba, forró víz. A fürdőszobának semmi szellőzőnyílása nincs, a gőz kis előszobába tódul. A kádba dübörögve ömlik a víz, de menten el is tűnik. A kifolyólyuknak nincs dugasza. – Nincs dugasza – mondja egyszerűen a szobapincér, akit hosszú tétovázás után mégis behívtam.

– Szíveskedjék ráülni a lyukra – teszi hozzá némi tűnődés után. – Tessék esetleg a sarkát ráhelyezni.

Oly óriási lelkületek, aminők a népeké, ilyen apró kis mondatokban árulják el magukat. Ez volt az első fuvallat, mely az ősi orosz lélek beláthatatlan világából megcsapott.

A folyosót épp szellőztetik. A széles vörös szőnyegen az itt is, ott is bólongó pálmák és bóbitás szobalányok mellett haladok a felvonó felé. Kevésbé volnék feszélyezve, ha helyükön testes házmesternékat vagy szúrós szemű fegyvereseket látnék.

Az étterem a hetedik emeleten van. Előtte egyenruhás szolga – le kell írnom ezt a szót, mert ismeretlenül is akkorát hajlik – elkéri a sapkámat.

Hatalmas, csupa ablak terem, végében dzsesszzenekar. Súlyos damasztabrosz, törülköző nagyságú szalvéta, metszett poharak, kettős tányérok. A teáspohár ízléses foglalatban. Az udvarias pincér a tányérokat minden fogás előtt kicseréli. Egyszóval, a legtökéletesebb luxus, melyet zavartan és feszengve Európa legelőkelőbb éttermeiben élvezhettél, ha gazdag jóakaróid meghívása elől nem tudtál kitérni, szolgai mivoltodban.

A reggeli: vaj, dzsem, négy szelet sonka, piroski – vajas sütemény, melyben finom vadhús van –, kompót. Az elejéről a kaviárt ki is felejtettem. Gondolhatják, hogy otthon nem így táplálkozom.

Nem gúnyolódom. Megtisztelésnek vettem a bőkezű vendéglátást. Hiúságomat is legyezhette, hogy a legelőkelőbb külföldieknek szánt kényelemben részesülök. De vajon szükséges-e azokat is ilyen luxussal fogadni, ha százszor megfizetnek is érte? Munkásállamban lennénk – milyen képet visznek majd magukkal haza? Vajon nem azt-e, hogy a tisztaságot, rendet, udvariasságot itt is csak a – luxus fokán tudják elképzelni? Európai tapasztalatom szerint ilyen kínosan előkelő tisztaságot rendszerint olyan országokban talál az ember, ahol maga a nép meglehetős szennyben él.

Az étterem előkelő vendégeit nyilván nem zavarta ilyen töprengés. Szédítő öltözékekben jelentek meg a reggelire is, a hódítók fesztelenségével fecsegtek, veszekedtek a pincérekkel, nevették az orosz „érdekességeket”. Mi vezette őket ide? Nyilván nem a rokonszenv, még csak a tárgyilagos érdeklődés sem. Ilyesmit az ember egy arcmozdulatból észrevesz. Azért jöhettek, hogy közelről megnézzék a medvét, hogy ne féljenek a medvétől. Esetleg a bundájáért.

A személyzet egyik előzékeny, kitűnő tagja, tán mondanom sem kell, magyar.

Ahol én ülök, a terem sarkában, két utcára szolgálnak az ablakok. Besüt a nap. A kilátás gyönyörű, tán legszebb egész Moszkvában. Lent, a szálloda előtt vashíd vezet át a folyón, utána emelkedés. Ott csillog kék, sárga, zöld színre festett tornyaival a híres Szent Vaszilij-templom. Balra a Kreml, fehér palotáival, aranykupoláival; az egyiken házfal nagyságú vörös lobogó. Innen belátni a széles udvar üde zöld gyepére, melyen katonák gyakorlatoznak, a kavicsos utakon néha autók suhannak. Hatalmas középkori ágyú, mellette egy emelet nagyságú harang, még a múlt század végén leesett a toronyból, azóta ott van, szájával a földre borulva, mint egy óriási serleg.

Harmincnyolc kisebb-nagyobb tornyot számolok meg előttem. A Kremllel szemben, a folyó innenső részén hatalmas, tizenkét emeletig is felnyúló modern házcsoport – a Dom Pravítyelsztva –, a kormány, azaz kormánytisztviselők palotája. A folyón csónakok himbálóznak.

A fellobogózott csónakház hosszán ötvenhat kétpárevezőst számolok meg. A hídtól jobbra, a kőkorláttal övezett parton valami fagylaltosbódé, azután hosszan, magasan a „kínai fal”. Előtte végig a széles gyepszegélyen padok. A fal mögött mintha egy olasz város terülne. Piros tetős házak, szorosan egymás mellé rakott kőépületek, köztük egypár magasan kiemelkedő kupola: a Gum Áruház, a Nehézipari Népbiztosság, a Hadügyi Népbiztosság, a Naródnüj Komiszariát Abranónüj.

A láthatár végén magas épületállványok, tornyok vörös zászlóval és éjszakai világításra is berendezett ötágú csillagok.

A szálloda előtt hirtelen trombita zendül. Lassan, méltóságosan széles teherautó halad, rajta hosszában két pad zokogó gyászolókkal, közöttük nyitott koporsó, látom a nyakig vörös lepellel és fehér virággal beborított halott viaszsárga arcát. A kocsi után zenekar lépdel vakító sárgaréz trombitákkal, utánuk rövid menet teniszcipőben. Meg-megállnak; az úttesten ötpercenként összetorlódnak a kocsik. Délelőtt van, tíz óra tíz perc.

A közlekedés a járdán is veszélyes. Ember ember hátán tolong, a tömeg oly sűrű, mintha valamilyen népgyűlésről áradna. Nemcsak előreárad, visszafelé is; a járókelők egymásnak mennek, s mire bocsánatot kérhetnének, vagy esetleg összeszólalkoznának, már tíz méterre sodródtak egymástól. Akinek sietős az útja, az fél vállal tör magának rést, kilométerek hosszán jobbra-balra perdülve siklik előre. Az asszonyok fejük fölé emelik a szatyrot, a gyámoltalanabbak a fal mellett lapulva igyekeznek. Aki tapasztalatlan még, mint magam is, az minden tíz-húsz lépés után megperdül a sarka körül. Az ember valami vidéki vásárban képzelhetné magát, ott is déltájban, mikor legnagyobb a tolongás. Ez Moszkva belvárosa.

Malraux fiatalember, magas termetű. Angyali nyugalommal lebeg, sodródik az áradatban, egy kicsit előrelógó feje egykedvűen inog ide-oda a tömeg felett. Évekig élt Kínában, a kínai forradalom legizzóbb szakaszait élte át, s nem mint szemlélő, hanem tevékeny közreműködő gyanánt. Ott tanulta ezt a nyugalmat? Moszkvában most van harmadszor. A városban már nem azt nézi, amit én – már nem a látnivalót nézi. Nem újság neki a forradalom, s ahogy rátekintek, az az érzésem támad, az ellenforradalom sem volna az. Kétségtelen, ezen a területen szélesebb látköre van, mint nekem. Örülök, s megköszönöm neki, hogy nem csupán a városba, hanem a szovjet életbe is ő az első vezetőm.

Én meg-megállok a lökdösődésben, hogy újra és újra körüljártassam szemem a hatalmas téren, mellyel – nem csodálom – a moszkvaiak sem tudnak betelni. Előttünk a nevezetes Szent Vaszilij-templom tarka gombatelevényszerű sűrű tornyaival, melyről majd minden ismerősöm, akivel elhaladok előtte, elmeséli a híres legendát. A templom befejezése után Rettenetes Iván megkérdezte az olasz építészt, van-e ennél szebb templom a világon? Nincs – felelte az olasz. – És te tudnál-e még szebbet is építeni ennél? – Tudnék – válaszolta az olasz, mire Iván megvakíttatta, a vérmesebbek szerint lefejeztette azon a kőből épült nagy vesztőhelyen, mely most is ott áll a templom előtt…

A templomot a legenda ellenére is oroszok építették. Az olaszok a Kremlt építették, a lőréses, tornyos, hatalmas kőfalat, mely a teret oly színpadszerűvé teszi, megkapó 16. századot jelképező díszletekkel. A szovjet eredeti formájában állította vissza a Kreml falait, a Szent Vaszilij-templomot is, melynek különben van még egy modernebb, igaz legendája. Ennek Lunacsarszkij a hőse; 1917-ben a szovjet haditanácson benyújtotta népbiztosi állásáról való lemondását, mikor tudomására jutott, hogy a vörösgárda nehéztüzérséggel akarja lövetni a templomot, „legkedvesebb ékszerünket”…

A templom most nem az istentelenek múzeuma, ahogy a külföldi tudósítók szerint már a moszkvaiak is vélik; a város régi térképeit őrzik benne, ezeket annak sem árt tanulmányozni, aki a mai Moszkváról akar kapni némi képet.

A város fejlődését itt a szabad ég alatt is el lehet képzelni. A Kreml eredetileg a gazdag kereskedők kincstára és menedékhelye volt, a tatár betörések ellen. Magas fala körülbelül kétszer akkora területet övez, mint a budai királyi vár. A belőle kiszorult házak: a mai kínai város, a Kitaj Gorod védelmére rakták később a másik hatalmas körbástyát, a „kínai falat”, melynek lerombolása épp most van folyamatban. Fal védte az ezen kívül keletkezett „fehér várost”, a Bjelüj Gorodot is; a még kijjebb fekvő „földvárost” már csak kezdetleges gyepű. Ezeken túl a mai nap is csak faházak vannak. De akad faház földszintes, parasztház mintájú a belső részekben is elég. Száz év előtti Nagykőrös, a külső Moszkva végtelen falu. A háború előtt másfél millió ember élt benne, de területe már akkor háromszor akkora volt, mint Párizsé. Lakosainak száma ma közel négymillió. A belső részt leszámítva, a háború előtt a városban nem volt csatornázás, s ami volt, az is facsatorna volt. Kövezett utcát is csak a legbelső területen lehetett találni, azt is egyenetlen macskafejkövekkel rakták ki. Moszkva hajdani urainak nem volt szüksége jó útra; azok is, akik nem Pétervárra, hanem ide költöztek, csak télen laktak a városban, amikor a hó minden utat egyformán kitűnő szánúttá tesz. 1713 óta, mikor Péter az ország székhelyét Pétervárra tette, Moszkva, ha növekedett is, úgy növekedett, úgy terjengett, mint a burjánzó gaz. 1812-ben, Napóleon bevonulásakor a város nagy része leégett, s ami utána keletkezett, még az utóbbinál is vadabb bozóttá züllött az elhagyatottságban. „Bár égett volna le az egész”, mondogatták akkoriban Péterváron. Itt húzta meg magát az ország minden koldusa és szökevénye, ide menekült minden nyomor és bűn, amit Ázsia kivetett magából. Ide áramlik ma is mindenki, aki a roppant birodalomban bárhol elveszti lába alól a talajt. S aki új életet akar kezdeni.

Mindezt szükséges tudni a jelenlegi város megértéséhez.

Erről beszélgetünk Malraux-val, míg a fehér trópusi sisakos rendőr intésére a teher- és személyautók bőgő csordájában ide-oda ugrálva végre átkelünk a téren, a vörös márványból készült hatalmas Lenin-mauzóleum előtt.

A tér közepén ifjúmunkás sportolók, lányok és fiúk vonulnak teniszcipőben, rövid nadrágban, fölgyűrt ingujjban. A vad tülkölésből is kihallatszik erős ütemű énekük.

Átkelünk a Moszkva-folyón is, ahol a munkásnegyedek kezdődnek. Itt már ritkább a tömeg, de sűrűbbek a járda aszfaltozásán a terjedelmes lyukak, melyekbe bele-belezöttyen a nyugati vándor, aki az utcán másra is mer figyelni, mint hogy hová lép.

A város itt is fel van dúlva. Moszkva, mintha gúnyt akarna űzni az ártatlan idegenből, aki gyanakodva mindenütt azt keresi, mit rejtenek el előle, kerületeken végig kifordította beleit. Csaknem minden sarkon emeletmagasságú sárga földhányás, utcák hosszán a fél úttestet sárga és vörös agyag födi, itt is, ott is zörgő elevátorok és kaparógépek hányják a föld mélyéből a nyálkás, csomós sarat… A földalattit csinálják, végre a földalattit! – minden moszkvai tízéves álmát, ez majd lecsapol valamit abból az örvénylő áradásból, mely most az egész várost fojtogatja. A villamosok két pótkocsival és szinte percenként járnak, de keveset könnyítenek az állandó torlódáson. A város krónikus vértolulásban szenved. Főleg a munkaváltás idejében; ilyenkor a villamos zsúfolt, nehéz illatú közösségében az embernek minden egyéni képességét latba kell vetnie, hogy a hátsó feljárótól a kocsi elejére jusson, ahol – még a forradalom előtti rendelkezés értelmében – a lejárat van. A földalatti első szakaszának – tizenkét kilométernek – az októberi évfordulóra kell elkészülnie.

– Háromszázezer földmunkást toboroztak hozzá.

Háromszázezer ember! – Az ember kezd hozzászokni, hogy a számjegyeket itt általában csak három-négy zérus előtt lássa. De erre mégis megkockáztatok egy ámuló fejrándítást. – Honnan? – Malraux ezt is tudja.

– A falvakból. Így szaporodik ez a város. Mert, aki egyszer idejön, nehezen megy többé vissza. Itt marad, s a tavalyi napszámosból jövőre már szakmunkás lesz. Ilyen tempóban, ilyen arányban markolják ők a nyersanyagot a maguk új világának építéséhez.

Egyik utcából a másikba fordulunk, alig van olyan, ahol egy-két új házat ne látnánk. Kísérletre határozzuk el magunkat, ötpercenként megállunk, körültekintünk, s megszámoljuk, hogy akkora területen, melyet a járdáról az ember szeme elér, hány friss épület emelkedik. Az eredmény majdnem minden kísérlet után: három-négy, nem számítva az olyan hatalmas háztömböket, amilyent ott a Kámennüj Mosztnál is látni, ahol egymás mellett tíz-tizenkét hatemeletes lakóház áll. Úton-útfélen ismétlődik a múlt és jelen kiáltó ellentéte: nyomorúságos fakalyiba oldalán hatalmas bérpalota emelkedik. De ha háromszor ennyi emelkedne, kevés volna az is. Majdnem minden régi kőházra emeletet húztak, húznak ma is, olyan gyorsasággal, hogy a falakat már be sem vakolják, sok helyen az erkélyeket a nyers vasgerendázat pótolja, melyet a lakók a maguk szorgalmából tesznek úgy-ahogy használhatóvá.

A házak jó része elég elhanyagolt állapotban van: ahogy be-betekintünk, a lépcsőházat legtöbb helyen sárosan találjuk, az ablak- és ajtófák festetlenek, vagy már eltűnt róluk a festék. A nyugat-európai csín hiánya kicsit szükséglakásszerűekké teszi őket. Nem titkolom el észrevételeimet és bírálatomat sem Malraux előtt, aki alig győz betelni a fejlődéssel, ami három év alatt, utolsó látogatása óta itt véghezment.

– Ne a rue de Rivolihoz, hanem a munkásnegyedekhez, Belleville-hez hasonlítsa – feleli. – Proletárok laknak benne. És tudja, milyen proletárok? Akiknek, mielőtt beköltöztek, fogalmuk sem volt, hogy vízvezeték is van a világon. Legtöbbjük, mint a földalatti munkásai, faluról kerültek fel. A rendszer szinte kényszeríti őket, különféle előnyök, nem utolsósorban ilyen lakások csillogtatásával, hogy szakmunkásokká váljanak. Rövidesen azzá is válnak, megkapják a lakást is, amely Le Corbusier elvei szerint épül. Az újdonsült lakatos erre felhozatja a falujából a feleségét, gyerekeit, apját, anyját, akik odahaza nemcsak a vízvezetéket, de a mellékhelyiséget sem ismerték. Csodálkozik, hogy a fürdőkád a harmadik nap eldugul, s a házban mindennap két rövidzárlat történik? A nyersanyagot még valahogy össze tudják szedni, de ezeket a nyers lelkeket egykettőre civilizált nyugatiakká gyúrni…

– Ismeri a kirgizek esetét? A kirgizeknek a szovjet hatalmas kultúrházat emelt, akkora csarnokkal, mint egy pályaudvar. Nagy ünnepségek keretében adták át nekik! A kirgizek, ahogy később az ünnepségrendezők visszaemlékeztek, kicsit kelletlenül fogadták az ajándékot, de azért mégiscsak elfogadták. A palota afféle parasztszálló volt, átutazók számára. Az első átutazók bevezették lovaikat a gyönyörű csarnokba, sátrat vertek a szobákban, a parketten tüzet raktak…

– Ezt a jelenséget egy kicsit minden téren tapasztalni lehet – teszi hozzá.

Megáll az utca közepén és elgondolkodik.

Én a járókelőket nézem. Bizony, szegény emberek ezek, fáradtak, mogorvák; arcukon semmi nyoma az új világrendnek. Ruházatukkal, merev tekintetükkel: megannyi illusztráció Malraux szavaihoz.

– Oroszországot egy kietlen, ősidők óta erjedő ingoványhoz lehetne hasonlítani. Az évezredes elnyomás, szolgaság forró mélységéből egyszerre hatalmas gyárak, intézmények, üzemek emelkednek, melyek Amerikának is díszére válhatnának. A kérdés most már az, hogy a mocsár marja-e ki az új épületek alapzatát, vagy az épületek szárítják-e föl maguk körül a mocsarat? A küzdelem most ekörül folyik.

A következő utcában mintaszerű tiszta bérpalotát pillantunk meg, hibátlan ablaküvegei során vad gránáttámadást játszik a nap.

– Látja, itt a mocsárt verték le!

A következő utca két oldalát fiatal fák szegélyezik. Három-négy évesek, de csak tavaly plántálták ide őket, a nagy fásítási mozgalom idején, mikor pár hónap alatt több mint egymillió fát és két és fél millió cserjét ültettek el Moszkvában.

A fiatal fák közt itt is új épület áll, de ez már szomorúbb állapotban. Hullik róla a vakolat, cementlépcsői repedezettek.

– Itt a mocsár ostromolja a palotát…

– Nem olyan könnyű a küzdelem. Itt, úgy látszik, a tél is beavatkozott a dologba. Öt-hat évvel ezelőtt csaknem az egész orosz építés az új német és hollandi stílust követte. Hatalmas ablakú vasbeton házakat építettek, melyeknek a kísérlet szerint a legnagyobb hideget is el kellett volna viselniök. Sok kísérletet kiálltak, de a hat hónapig tartó húszfokos hideg a soknál is több volt. Az új építészeti iskola bukófélben van. Kezdenek visszatérni a jó empire házformákhoz; a falakat még oszlopsorok is erősítik, az ablak nagyságánál számba veszik, hogy azon nemcsak a nap, de a hideg is bejöhet. Szóval, lassanként fedezik fel saját országukat, talán saját magukat is, ami nem megy minden döccenő nélkül.

– De mégis megy?

Malraux megint megáll. Az utca végén a Kreml tornyai csillognak. Egy épülő házon Sztálin és Molotov óriási fényképe.

– Tizenhét éve tartják ezt a rendszert: kell valami szívósságnak lenni bennük. Tudja ördög, micsoda naiv konokságnak, hogy nem tudnak kétségbeesni! Egyik regényemből filmet csinálnak. Most beszéljük meg a szcenáriót, eleget vitázunk. Tegnap arra akartak rávenni, hogy az utolsó jelenetet, amelyben a történet valamennyi forradalmár hősét legyilkolják, optimistán fejezzük be. A hősök meghalhatnak – mondták –, de a hitnek meg kell maradnia. Optimista tömegkivégzést akartak. Valami ilyesmi jellemzi őket mindenben.

– Mégis, miben látja a jövőjüket?

– Abban, hogy épp a jövőt, jobban mondva a jövőtől való félelmet, úgy látszik, sikerül nekik kiirtani az egyes emberekből. A nyugat-európai ember már húszéves korában azon töri magát, hogy mi lesz vele hetvenéves korában, ez egész életére bilincset rak rá, nyomorultabbá teszi az ókori rabszolgánál. Abban ringatjuk magunkat, hogy egyéniségek vagyunk; sose volt kevesebb egyéniség a világon, mint most, mikor mindenki már kölyökkorában a vagyonszerzés igájába fogja magát! Itt csak közös jövő van. Akinek semmije sincs, annak nincs egyéni jövője, nem kell gondolnia magával. Ha az élete ennek ellenére is biztosítva van – el tudja képzelni, micsoda lehetőséget nyit ez az egyéniség kifejlesztésére? Micsoda határtalan területe van a képességeknek, melyeket nem köt a rögeszme, hogy értékük csak annyi, amennyi pénzt lehet velük keresni? Ezt talán csak a művészek értik. De bizonyos, hogy itt kezdődhetne az a valami, amiről mi szabadság néven álmodozunk.

– Van erre valami remény?

– Ha nem jön háború… Sajnos, a háborúra van legnagyobb „remény”. Egyelőre a szovjet is többet foglalkozik, mondjuk úgy: többet kénytelen vele foglalkozni, mint akár a szabadsággal. Ők nem veszik észre, de mi megfigyelhetjük: Oroszország újra hadikommunizmus légkörében él. Mindenki a háborúra készülődik, illetve nem is a háborúra, hanem a győzelemre. Ismétlem: gyermekien optimisták.

Koldus előtt haladunk el.

– Hol lehet ezt az optimizmust tapasztalni?

– Menjen el a gyárakba! Egyáltalában csak gyárakba menjen. A moszkvai utca nem Oroszország. Az új élet a gépek oldalán játszódik le. Az üzemekben, a bányákban, a traktorokon. Ami itt körülöttünk van, az kis változtatással éppúgy lehetne Pekingben, mint Párizsban. A forradalom eltűnt az utcáról, itt is oda húzódott, ahol a gépek csattognak!

Visszafordulunk a Moszkva-folyó felé, a Balcsug végén levő hídon, a Moszkóvszkij Moszton öt-hat társas gépkocsi dübörög át. Angolok vagy amerikaiak ülnek bennük, fényképezőgéppel, jegyzetfüzettel s csodálkozó arckifejezéssel, mintha valami vad törzs wigwamjai közt utaznának. Nem okoznak semmi feltűnést; aki néztükre megáll, az is enyhe malíciával szemléli őket. A Pravda szerint tegnap: angol érkezett nyolcszázhetven, amerikai ezertíz, csehszlovák kétszáznyolcvan, svéd-norvég kétszáztíz, francia hetven. Moszkvában nyüzsögnek már az idegenek, az Intourist vagonszámra szállítja őket. Jó üzletnek ígérkezik az a két tízemeletes szálloda, melyet már nem is tudom, hány ezer szobával, szintén októberben fognak megnyitni. A tegnapi szállítmányban csak újságíró száznyolcvankilenc volt. És mennyi volt az ál, mint magam is? Sietni kell az élménnyel, az oroszországi helyzetjelentésben nagy áresés ígérkezik: a riportokon a végkiárusítás lázát észlelheti, aki maga is járt Oroszországban. És ki nem járt még Oroszországban? A dán családapa álmosan ejti ki a legszenzációsabb tudósítást, melyből legfeljebb az itteni Simplicissimus, a Krokodil közöl még néha szívderítő részleteket. Oroszország, sajna, egyre veszít varázsából.

Az oroszok mindent megtesznek, hogy országukat az idegennel megismertessék. – Mit látott eddig? – kérdi azonnal, akinek csak bemutatnak, s egymás után sorolják el, hova kell még okvetlenül elmennem. Jugyin, az örökké mosolygó, azon töri a fejét, hogy tegye minél könnyebbé a tanulmányozást; programokat és útiterveket ajánl. Elmennék-e a Kaukázusba? Vagy inkább az Urálba? Milyen városok érdekelnek? Melyik iparág? Hol kezdjük a tájékozódást?

Megköszönöm neki, s részemről egyheti semmittevést ajánlok. Mindent úgysem láthatok, bízzuk a véletlenre, merre ránt. A terület – nemcsak négyzetkilométerekben – olyan óriási, hogy be kell érnem, ha itt-ott egy jelenség, egy-egy új forrás előtt lekuporodhatok, megmérhetem mélységét. Minél többször véletlen állít meg, annál biztosabban következtethetek az egész alatt kerengő áramlatokra.

Különben minden ország jellegzetes íze benne van a levegőben is, csak merj szabadon lélegzeni. A szimatolás az első percben félrevezet: kényelmesen, szabályosan kell venned a levegőt, amit, mint tudjuk, úgy érsz el a legkönnyedebben, ha nem figyelsz rá, szóval sétálnod kell; ahogy az orvosok is tanácsolják.

Ezzel léptem ki Jugyin szobájából, az írók szövetségének kapuján. A kaputól balra egy kis fiatal nyárfa állt szolgálatkészen, s nyelvelt rengeteg ezüst levelével a napfényben. Megelégedetten állapítottam meg, hogy nemcsak azt nem tudom, hova menjek, de azt sem, merre kellene indulnom, ha valahova menni akarnék.

Megindultam a nyárfa felé. Estére értem haza, rogyásig telve tarka, különböző fajsúlyú tapasztalattal.

Egy hétig csavarogtam így, óvatosan kerülgetve még a főtémát, amely minden utcakereszteződésnél hangosan elém állt. Kitértem útjából, a magam kedvtelései után jártam; mielőtt szemtől szembe kerültem volna vele, s kérdést intéztem volna hozzá, először apró különcségeiről, házi szokásairól akartam egyet-mást megtudni.

Szívesen csatangoltam a belváros szélén, az Arbat tértől a Tverszkój bulváron, a Sztrasznój, a Petróvszkij, a Rozsgyesztvenszkij bulváron, végig a széles körutakon völgyből hegyre jutva, amerre a B-villamos jár. A nap minden órájában megfordultam az úttest közepén húzódó széles sétányon, elnéztem délelőtt a gyermekeiket sétáltató anyákat, délután a körhinta előtt tolongó leányokat és bakákat; estefelé a hangos ifjúmunkásokat, akik nyolcas csoportokban magas háló fölött nagy labdákat hajigáltak. A céllövészet és a gyűrűdobás élvezetét magam is megízleltem, nyertem is egy tábla csokoládét és egy kis üveg kölnivizet. Éjszakára a padok szerelmespárokkal teltek meg, átölelve tartották egymást, és titokzatosan elhallgattak, amikor közelükbe jutottam.

A sétányon is, falak mellett is, egész Moszkvában, s mint később láttam, az ország minden városában egymástól mintegy száz méterre vajköpülő nagyságú bádog köpőcsészék álltak. A szemetet is ezekbe kell dobni, ahogy egy polgártárs udvariasan tudtomra adta, amikor épp a fenti csokoládé papirosát a földre ejtettem.

Láttam sorban állókat is. A moszkvai sorban állás nem olyan, aminő a háború alatt Európa-szerte dívott. Inkább a fegyelem jele, semmint a szükségé. A villamosra várók, ha csak öten vannak is, rögtön egymás mögé sorakoznak. Hasonlóan a hírlap- vagy a dohányvásárlók is. Szóval a legkisebb csoport is azonnal libasorba fejlődik.

Be-betértem a mellékutcákba is, tapintatlanul benéztem az ablakokon, a szobákban mindig aludt valaki. Elnéztem a templomok udvarán játszó gyermekeket, a kitárt ajtajú templomokban a kalapáló kovácsokat vagy valamelyik népkönyvtár működését. Átkeltem a földalatti-építkezés agyaghegyein, egyszer az utca népével egy elakadt teherautót is segítettem kitolni a kátyúból. A hirtelen zápor gyakran bekergetett valami kapu alá, ott szorongtam a többiek közt, az átázott ruhák nehéz eső- és izzadságszagában. Egyszer egy kirakat ponyvaernyője alatt kerestem menedéket. Unalmamban darabonként feljegyeztem, amit a jellegzetesen külvárosi üzletecske két kirakatában láttam. Íme: nagy csomag kétszersült, kockacukor, ásványvíz, többfajta konzerv, csokoládé, köles, zabkása, cukorka, mosószappan, mosdószappan, cigaretta, bor palackokban, gyermektápszer, só, makaróni, egy piramis gyufa; a másikban: paradicsom, öt darab zöldpaprika, saláta, alma, som, tea, ecet, mustár, birsalmasajt, uborka és zümmögő legyek. Elmenet megnéztem még a házszámot is: Volchanka 6. A kapu aljában két apátlan-anyátlan gyerek ült. Vakaróztak és fekete kenyeret majszoltak.

Megálltam a megafonok előtt, amelyek dörgő hangon hirdették a termelés előző heti eredményeit. Egyik azt hirdette, hogy a tenisz nem polgári sport, vegyünk hát teniszfelszerelést. Négyemeletes, hatalmas áruház kapujában álltam, a tömeg besodort. Végignéztem egypár osztályt, vettem egy ruhakefét, hat rubelért. Elnéztem az üvegpultok előtt tolongó közönséget, proletárok voltak ezek is.

Ha véletlenül üres villamost láttam, felültem rá, és elutaztam a végállomásig, s onnan gyalogosan igyekeztem vissza a belső városba, ami minden alkalommal felért egy kisebbfajta felfedező úttal. Rendőrt alig láttam, s ha találtam is, nem sok hasznát vettem. A rendőrök itt csak a közlekedést irányítják, a felvilágosítás nem tartozik feladatuk körébe, mint nyugati kartársaiknak. Volt olyan, aki azt sem tudta, hogy a térről, amelyen áll, milyen utcák nyílnak. Az útbaigazítást a járda szélére épített felvilágosító irodák végzik, amelyekben nemcsak a villamosok, de a vonatok, sőt a repülőjáratok menetrendjét is megtudhatja az ember.

Gyakran megszólítottak, megkérdezték tőlem, hány óra; egy munkás – hosszas magyarázkodás után – azt tudakolta, nincs-e nálam véletlenül harapófogó.

Egy alkalommal magyar ismerősömmel haladtam a Tverszkój bulváron, hangosan vitatkoztunk. Ritkás szakállú, apró emberke loholt utánunk, elkapta a kezemet, hosszasan rázta, majd könnyes szemmel, de a boldogság vigyorával eldadogta nyelvünk egyik legobszcénabb káromkodását. Hadifogoly volt Esztergom mellett, magyarul a köszönésen s az előbbihez hasonló még két mondaton kívül semmit sem értett, szavainkból is csak épp azt, hogy magyarul beszélünk. Ez határtalan boldogsággal töltötte el.

– Olyan jó dolga volt Magyarországon? – kérdeztük. – Nem, rettenetes dolga volt, éhezett, fázott, a családjáról két évig mit sem hallott, szörnyű dolog volt az a háború – mondta, miközben örömkönnyeket hullatott, s jókedvében újra s újra fölágaskodott, hogy megöleljen bennünket. Ilyen munkát végeznek az emlékek. Meghívott vendégül – okvetlenül, még ma este! Reszkető ujjakkal írta be nevét és lakáscímét füzetembe; meghatva nézegetem ma is a cirillbetűs ákombákomokat, amelyeket sose tudtam elolvasni.

Egypárszor beálltam az autótaxira várakozók sorába, előttem és mögöttem munkából hazatérő, piszkos ruhájú proletárok topogtak. Néha kocsit fogadtam. A hajdani szűk utcák keserves forgalmához szabott, együléses keskeny alkotmányban döcögtem a külnegyedek gidres-gödrös kövezetén, hallgattam a kocsist, aki egész úton szóval tartotta lovacskáját. Édeskés hangon dúdolva hol galambocskámnak, lelkecskémnek becézte, hol a trágár sértések és ostorcsapások özönét zúdította rá egy véletlen botlás miatt.

Nemsokára meglehetősen tájékozódtam a városban. Megszoktam a tolongást, az emberek öltözéke sem tűnt fel, nem hiányoltam az elegáns hölgyeket, divatos urakat; megszoktam a várost, amelyben a fakalyibák és modern bérházak oly váratlanul váltogatják egymást. Egyre kevesebb csodálkozással jártam az utcákon, hol lassanként már ismerősöket is üdvözölhettem.

Háromszor is elvándoroltam a Moszkva-folyó mentén húzódó kultúrparkba, a moszkvaiak városligetébe, ahol test- és lélekedző játékok várják a népet.

Első helyen áll ezek között az ejtőernyővel való leugrás valami magas toronyról. Hosszú sorokban várakoznak a nők és férfiak, hogy a csigalépcsőkön fölmásszanak, s aztán – vidám sikongással – levessék magukat. Ismerőseim szerint ez a fura élvezet a nép lélekjelenlétének, bátorságának kifejlesztését célozza. Előkészít a repülésre. A játék, mint később láttam, az egész országban hódít. Minden üzemnek, minden szervezetnek van ejtőernyőtornya. Mintha az egész birodalom arra számítana, hogy egy nap repülőgépre kell ülnie, hogy fölszálljon a felhőkbe.

A parkban minden játék valamiféle képesség tökéletesítését szolgálja. Lehet itt hordón sétálni vagy vékony rudakon, ahogy tetszik. Falovakon szabályszerű lándzsatörést lehet vívni. Hosszú sor kanyarog a vékony lécszerkezet előtt is, amelyre ketten fél lábbal felállnak, s egymás tenyerébe csapkodva igyekeznek egymást a földre kényszeríteni.

Van az óriási parkban még ezenkívül múzeum, olvasóterem, bölcsőde, ahol a szórakozni vágyó elvtársnők gyermekeire vigyáznak. Van továbbá tó, ahol csónakázni lehet, mozi, vendéglő és húszezer nézőt befogadó szabad színpad. Műsora, sajnos, nem lepett meg: előbb bárpincérnek öltözött két ifjú dzsiggelt, aztán egy kövér nő a Szép Heléná-ból gyakorolt, majd egy frakkos úr biliárddákót helyezett az orrára… Arrébb rádiószínház, még arrébb kellemes sétányok; egy helyütt a bokrok közt végtelen hosszú fabódé, melyről nem tennék említést, ha nem fogadtam volna meg, hogy mindent elmondok, ami feltűnt. A faalkotmány illatával is magára vonta a figyelmet, ötven méter körzetben félreérthetetlenül hirdette rendeltetését. Kíváncsiságból beléptem, azonnal kifordultam, noha a jelenetben volt valami rabelais-i vagy szürrealista grandiozitás. Nyilvános illemhely volt, valóban nyilvános, a fülkék nem voltak fülkék, a harminc-negyven főnyi közönséget semmi sem választotta el egymástól. E téren, mint később megtudtam, mert másutt is találkoztam ilyen jelenséggel, elég elmaradottak. A park messze lenyúlik a folyó mentén, moszkvai arányokhoz mérten magas dombokban végződik; a dombokról gyönyörű kilátás esik a városra, különösen így naplementekor.

– Napóleon…

– Innen is végignézte Moszkva égését?

– Nem. Innen pillantotta meg legelőször a várost.

Minden magyarban él valami Kőrösi Csoma lelkesültségéből; a kalandvággyal párosult tudásszomjból, a világgá sodródott fiú nyugtalanságából, aki könyvtárakon és őserdőkön fúrja át magát, hogy elvesztett szülei nyomára akadjon. Kit nem érintett szíven s buzdított kicsit példakövetésre a Juliántól Vámbéryig váltakozó kutatók buzgalma, akik hol egy Stanley, egy Champollion, hol egy elátkozott királyfi módjára az ősi, nagy család keresésére indultak? Rokontalan nép Európában, vajon nem vagyunk-e Európa legatyafiaskodóbb népe?

Az ősmagyarok! A Jenyiszej menti sátrakban titokzatosan tovább élő szavak, amelyek a debreceni Nagytemplomban is otthoniasan csendülnének; az Ob ingoványain át szálló kiáltások, melyeket a búcsúzás napján a nyugatra induló kis lovascsapat visszakiabált, s amelyekre másfél ezred távolságból még mi is felfigyelünk – amikor moszkvai utazásom bizonyosra vált, az orosz szótár mellé rögtön egy osztják nyelvtant is beszereztem. Fölmelegítettem iskolai emlékeimet. Mosolyogva állapítottam meg, hogy utazási izgalmaim között volt egy kis rész, amely meglepően hasonlított a gyerekkori izgalmamhoz, midőn a családi szekéren a szomszéd járásban lakó sógorok és nagybácsik látogatására vágtattunk. Nem megyek egészen idegenbe – ilyen érzelem bujkált bennem. Moszkvai megérkezésem után rögtön a rokonok felől tudakozódtam.

Osztjákot, sajnos, nem láthattam, közben egy kicsit messze költözködtek; még vagy kétszer annyi távolságra laknak, mint amennyit eddig megtettem. De megvigasztaltak, hogy a votjákok itt vannak a közelben, a Volga és az Ural között, vonaton alig kétnapi járóföld. Megnézhetem a márikat is, akik mellesleg kikérték maguknak, hogy a világ továbbra is orosz gúnynevükön cseremiszeknek hívja őket, ahogyan a zürjéneket is végre eredeti nevükön: komiknak hívják. Itt tanyáznak a szomszédban, Nyizsnyij-Novgorodtól alig négyszáz kilométerre.

De mordvint akár Moszkvában is láthatok, egész városrészük van; a kimutatás szerint több mint négyezren élnek itt, valamelyik külnegyedben. Azonnal kutatásukra indultam.

Nem volt könnyű dolog kihalászni őket Moszkva négymillió lakosságából. Az adminisztrációnak is vannak olyan útvesztői, mint az őserdőnek. Kedves, alkalmi vezetőmmel, akiben megértő filológuslelket fedeztem föl, megmásztunk vagy ezerméternyi emeletet egyik irodából a másikba, fél éjjeleket átdöcögtünk klubról klubra járva a város perifériáin, összeismerkedve közben mindenféle egyéb egzotikus törzsekkel, jakutokkal, üzbégekkel, csuvasokkal, juhagirokkal, csuk-csukokkal, akikből tizenkétezer él csak a földön és mellesleg szintén rokonok, ha egy kicsit távoliak is. Végre sikerült a mordvinok lakhelyét is felfedeznünk. Valahol a Marina Roscsa tér táján élnek.

Egész délután vándoroltunk; este volt már, mire a városrészbe értünk, amely oly messze esik a központtól, hogy Moszkva nagytérképén sincs feltüntetve. A villamos nem ment tovább. Nekivágtunk a sötétedő külnegyednek, amelyben még vízvezeték és csatornázás sincs; a régi, földszintes faházakban csak az újonnan bevezetett villany tanúskodik a fejlődésről. Széles sugárúton haladtunk; közepét most két éve alakították át sétánnyá. Jobbról-balról, a fiatal bokrok közti padokon a sötétben szerelmesek ültek, vagy hat kilométer hosszúságban. A sugárút után még elhagyatottabb vidék kezdődött. Már a járdának is vége szakadt, belebotlottunk egy-egy gödörbe. A házakból vékony csíkban folydogált a szennyvíz az utca két felén húzódó árokba. De a házak mintha csinosabbak, rendesebbek lettek volna. Az ablakon csipkefüggönyt világított meg a bent égő lámpa. Már mordvin területen kellett járnunk; kérdezősködésünkre, hogy hol találjuk meg a klubot, ide-oda küldözgettek bennünket, amíg teljesen el nem tévedtünk a zegzugos mellékutcákban. Tanácstalanul erőltettem szemem a sötétben, amely származásunk homályára emlékeztetett.

Így ért az az élmény, amely Gellért püspökét juttatta eszembe, amikor a malmot hajtó szolgáló dalára felfigyelt, s amelyről csak akadozva tudok beszélni. Gyanakodva fogadok minden meglepő nagy pillanatot, óvakodom a megilletődöttségtől. Zavar és melegség öntött el; mégis, hirtelen valamelyik szomszéd utcából mintha ismerős dal ütötte volna meg a fülem.

Három-négy citera kezdett rá egyszerre a dalra; pattogó hullámzásából egyre világosabban ütközött ki valami ismerős refrén. Nem tévedtem. Ezt a dallamot én is ismerem, csak, úgy látszik, elfeledtem. Öt-hat magyar népdal lejtése is fölmerült bennem; a szomszéd utcából felhangzó dal mindegyikre hasonlított, egy-két ütem erejéig együtt is haladt valamelyikkel, de azután hirtelen fordulattal otthagyta, hogy egy másikkal társuljon. Egyszerre oly tisztán, mintha Somogyszobon hallottam volna, mintha ennek a pár sornak dallama csapott volna ki:

A fülem csengett? Ez a dal, tudom, nem is egészen népdal, eredeti szövegét, ha jól emlékszem, Csokonai írta. De minden latolgatást sutba vágva, diadalmasan folytatódott odaát, illetve idebenn:

Fel kellett nevetnem, a jelenet oly elképesztő, olyan gyerekesen együgyű volt.

– Attól tartok – fordultam szégyenkezve vezetőmhöz –, hogy ezt a dalt a mordvin klubban játsszák. Sose merem elbeszélni, ha úgy lesz.

– Az valószínű, hogy a klubban muzsikálnak – felelte ő is némi fülelés után. – Az ilyen helyeken szokták az énekkarok és a műkedvelő színjátszócsoportok próbáit tartani. Mindenesetre, megnézhetjük.

Így találtuk meg a mordvinokat.

A helyiségbe lépve ismét erőt kellett vennem magamon. Mintha a történelem gúnyt akart volna űzni belőlem, aki a kelleténél is nagyobb szigorral fogadom a nyelv- és fajrokonságról, nevezetes ázsiai lelkületünkről szóló fejtegetéseket.

A hatalmas terem mélyén színpad állt, rajta a zongora körül valóban citerapróbát tartottak. Egyik sarokban néhány fiú és leány, az ajtónál, hogy majdnem beléjük botlottunk, pár gyerek; az egyik asztalon vastag fehér kendőn meztelen csecsemő aludt. Üdvözlésünkre két fiatalember lépett hozzánk, oly tökéletes baranyai álarccal, hogy ámulatomban ajkamra fagyott a szó. Mögöttük pár lépésnyire az egyik ozorai szőlőpásztor állt kíváncsiskodva. Első csodálkozásom, emlékszem, az volt, mért néz úgy, mintha nem ismerne, mivel sérthettem meg?

Vezetőm elmondta oroszul, mi járatban vagyok. Most már többen körém gyűltek, egypáran a színpadról is leugráltak. Egy percig szótlanul szemléltek. Szótlanul vizsgáltam én is őket, s úgy éreztem, káprázat játszik velem. Ne tréfáljatok, kívánkozott nyelvemre, beszéljünk magyarul!

Sor került erre is. Egyelőre a karmester visszaparancsolta a szökevényeket a színpadra. Rövid kiáltása élesen csattant a teremben. „Gyárkáj” – valami ilyesmit véltem felfedezni benne.

– Mi az, hogy gyárkáj? – kérdeztem attól, aki legközelebb állt hozzám, egy tömzsi, szöghajú leánytól.

– Járkáj? Menni. Ő megy – mondta oroszul.

A teremből még egy kisebb szoba nyílott, ide mentünk át „a kultúrbizottság központjába”, hogy ne zavarjuk a próbát. A falak mellett könyvespolcok sorakoztak, a nagy kerek asztalon írógép billentyűi csillogtak a villanyfényben. Köréje ülünk, mint egy családi asztal köré. Most veszem észre, mennyire elfáradtam az egész napi mászkálásban. Elégedetten elnyúlok a széken.

– Messziről jött? – kérdik.

– Magyarországból.

Csak egyetlen fej rándul fel erre, a többieknek semmit sem mond ez a szó.

– Nem tudjátok, hogy rokonok vagyunk?

Valami rémlik nekik. A finnekről hallottak valamit. Valaki az osztyákokról is hallott.

– Pedig rokonok vagyunk. Szégyellhetitek, hogy elfeledtétek.

Szégyenlik is; két tizenhat-tizenhét éves lány pirulva néz össze. A kultúrbizottság elnöke, huszonkét-huszonhárom éves fiú, zavartan fordítja felém a fejét. A társalgás eddig oroszul folyt, melyet ők sem beszélnek a legkitűnőbben.

– Vér – mondom magyarul –, ismeritek ezt a szót? Vér.

– Vér!

Egymásra tekintenek, arcuk földerül. Az asztal túlsó oldaláról valaki felkel, hogy jobban lásson.

– Víz – hogy mondjátok ti azt, hogy víz?

– Ved! – felelik egyszerre hárman is.

– Vid! – teszi hozzá még egy fekete arcú, akit első látásra egyik régi iskolatársamnak néztem.

– Vid, ved, egyre megy, nálunk a ved is megvan a vedel szóban. Mi arra is vigyáztunk.

Már mindnyájan mosolyognak. Rámutatok a szememre.

– Selmj! – kiáltják kórusban. Egy tíz-tizenkét éves kislány az egészből nem ért semmit, előbb csodálkozva mered rám, majd elneveti magát, és mordvinul kezd kiabálni felém.

– Ház? – kérdezem. – Házam?

– Chádom!

– Kicsit pöszék lettetek. Vaj?

– Vaj!

– Az ég? A menny?

– Menyil!

– Kéz?

– Kéd!

Erre kezet rázunk.

Mitől lettünk egyszerre mindnyájan olyan jókedvűek? Az arcok kipirulnak, mindenki szeme ragyog. A rend felbomlik, felkelünk az asztaltól, és nevetve egymást tapogatjuk. Játszunk az emlékekkel, előkeressük és büszkélkedve megcsillogtatjuk, ami a régi közös kincsből megmaradt.

– Hal?

– Kal!

– Nyíl?

– Njél!

– Mid van, amivel írsz, tollad?

– Tolgam!

– És nekik?

– Tolgamuk!

– Te elég sovány vagy, mi?

– Soványe, soványe!

– És lapos?

– Laps!

Szavak repkedtek a levegőben, bukdácsolva és csiripolva keresik egymást, mint a szerelmes madarak. Egyiket én repítem fel, a másikat ők. Több mint ezerévi távolságból kiabálunk egymásnak, s próbálunk valamit jókedvünkből átadni.

Egyszerre ketten is felém fordulnak:

– Miért rontottátok úgy el a mi nyelvünket? Egészen elrontottátok.

Igazat adok nekik. Valóban rontottunk rajta. De ti sem őriztétek meg egész épen. Nem tesz semmit. Fő, hogy mindketten megvagyunk.

– Különben, hogy vagytok?

– Köszönjük, megvagyunk – felelik már oroszul. – Élünk, dolgozunk, gyerekeink születnek.

– Emlékeztek, hogy valaha egy nyelvünk volt? Egy anyánk, vagy egyforma észjárásunk, amely a vér szerintinél is szorosabb rokonság?

Hasztalan kérdem őket, erről alig tudnak valamit. Népmese iránt érdeklődöm, talán abban maradt valami nyoma a régi testvérségnek. Ilyenről sem tudnak. Az egyik fiúnak végre eszébe jut valami, amit még otthon hallott a Volga mellett, Penzában.

„A mordvin nép valaha igen hatalmas nép volt. Akkor még nem míveltek földet, a fejszét sem faragásra használták. Szabadon ide-oda vándoroltak, mert mindent meg akartak ismerni, és az okos ember csak azt hiszi el, amit a szemével lát. Egyszerre csak világgá kerekedtek, megverték az oroszokat, és Kijevet is bevették. De azon is tovább mentek, a víz partján megkerülték a földtányért, és úgy jutottak vissza oda, ahonnan elindultak. Azért oly okosak, elmések; azért okosabbak még az oroszoknál is.”

– Igaz ez? Hogy olyan okosak vagytok?

Vezetőm bólint rá, hogy igaz. Valóban nagyszerű nép ez, értelmes, élelmes, tisztaságszerető, az egész nemzet egyetlen ácsfamília; évszázadok óta ők a legjobb faházépítők egész Oroszországban.

– Hányan vagytok összesen?

– Kétféle mordvin van a világon: moksány és erzjány, különböző nyelvet beszélnek, de valahogy megértik egymást. Összesen hárommillió a számuk.

Ezt Vaszilij Románücs Charitónov mondja, a fiatal könyvtáros. Orosz neve van, a cárizmus alatt mindenkinek orosz nevet adtak.

Akik itt vannak, különben mind fiatalok. Ők vezetik ezt a klubot, a kórházat, az iskolát. Most is az a szokás, hogy a fiatalok világot lássanak.

– A háború előtt a mordvinoknak csak 9%-a tudott írni-olvasni. Most már 92%-a tud; a forradalom óta van saját napilapjuk, irodalmi folyóirataik és persze egész írógárdájuk. Főleg költők és drámaírók. Ebben az évben ötezer mordvin hallgató iratkozott be a különböző egyetemekre. Csak Moszkvában ezer tanul.

Megmutatják a könyveket. Egy sereg novellás és versfüzetet, iskolás könyvet és fordítást. Itt van a mordvin nyelv teljes nyelvtana, az idén készült el.

Szeretnék egypárat mutatóba hazavinni.

Ideadnák az egész könyvtárat. A hazai filológusokra gondolok, és kiválogatok egypár nyelvtant és versfüzetet. Közben nézem a kerek, se nem szőke, se nem barna arcokat; mintha egy sárközi faluban volnék.

A szomszéd szobából behallatszik a citera és énekkar próbája. Mordvin népdalokat énekelnek, s ez ismét fokozza a benyomást, hogy valahol a Dunántúlon képzeljem magam. A friss ütemű házasító dal után most valami siratóba fognak, amely megint olyan ismerős, hogy majdnem együtt énekelem velük. Aztán megint valami talp alá való következik. Nem sokat értek a zenéhez sem, de rögtön kiérzem az ütemet: nem orosz, alapjában más. Frisseségében is monoton, egy téma körül forgó, akár a mi népdalaink. Lábammal verem a ritmust, amikor hirtelen a Bugyónnüj-indulóra zendítenek…

Vége a próbának, az énekesek is betódulnak a szobába, élükön a propagandabizottság elnökével; ő tud valamit Magyarországról.

Letelepszünk megint az asztal köré. Most már dúdolva, közösen folyik az ének; egyre jobban összemelegít bennünket. Otthon érzem magam, s úgy látszik, ők is maguk közé fogadnak, egymás vállára fűzött karral fújjuk a dalt a madárseregről, mely az őszi levelekkel leválik a hegyről…

Két dal között még tudakozódom.

– Hogy élnek otthon az öregek?

– Elég jól megvannak. Télen farigcsálnak, nyáron a földet művelik. Az egész mordvin föld kollektivizálva van.

– Milyen lesz az aratás?

– Úgy írják, egy kicsit gyenge. Tavaly majdnem minden kolhozban egy munkanap után tíz kiló rozsot és búzát kapott mindenki. Az idén valamivel kevesebb lesz, talán kilenc kiló.

– És hány munkanapot dolgoznak egy évben?

– Kétszázat, háromszázat.

Újra ének következik. Aztán váratlanul az egyik fiú felém fordul:

– És ti, hogy éltek ott Európában?

Mondjam el, hogy min mentünk keresztül, mióta elszakadtunk tőlük?

– Néha jól, néha rosszul, testvér. Most éppen elég rosszul.

– Lesz még jobban is.

– Reméljük.

És újra ének következik.

Másnap reggel zuhog az eső, nem mozdulok ki a szobából; az egész napot orosz nyelvismeretem bővítésére akarom fordítani. Sajnos, nem következett be, ami otthon is, útközben is lustaságomnak titkos sugalmazást adott: a nyelv géniusza a helyszínen sem fogja meg az embert, mint a bőrt a napfény. A nyelvtanulás leggyorsabb módja még mindig az, ha az ember magányosan, szótárral a kezében föl-alá sétál, s az egyetlen természetes, hús és vérből való „tehén” mögé, a kísértetszerű, sovány vache és Kuh után odaállítja a tapinthatatlan karóvát is. A munka elég könnyen megy, csaknem minden oldalon, az asztaltól a zsírig, három-négy szavat is találok, mely az első olvasásra megragad: végre valami haszon a csavargásból, keveredésből, a kegyetlen iskolából, melyen őseink átmentek. A munka nincs híján a vidámságnak sem. Szavak kerülnek elém, melyek azontúl, hogy egy nép szellemének múltját minden történelmi adatnál jobban leleplezik, váratlan jutalomként meg is nevettetnek. A parikmácherszkaját, a borbélyműhelyt, látom, hogy két országból rendezték be: látom, amint a francia parókát a németek továbbadják. Hirtelen megcsendül a telefon.

A mordvinok; a mordvin könyvtáros, Vaszilij Charitónov beszél. Tegnap este megkértem, legyen segítségemre a rokonok további kutatásában. Föltámadt benne is a családi érzés? Hármat is talált, három elveszett gyermeket, egy vogult és két zürjént, itt ül köztük a keleti akadémia harmadik emeletén. Itt ül azontúl köztük egy jakut is, sajnos, nem tudják, rokon-e az, vagy sem, elhozhatná-e őt is a családi megbeszélésre? Félóra múlva itt lehetnek nálam.

Föltúrom bőröndjeimet. A borotvaszappanok közt fél rúd szalámira lelek; még lejjebb gondosan becsomagolt pozsonyi kiflire, porhanyós állapotban. Mi van még? Van még két tábla csokoládé, szintén törmelékben. Némi csínnal és izgalommal elrendezem mindezt az asztalon, hogy a testvéreket hazaival fogadhassam.

Topogás a folyosón, sovány fekete fiú lép be elsőnek, a küszöbön még egyszer lerugdossa csizmájáról az esőt, nedves kezét sűrű mongol hajába törli, s egy kicsit sziszegő franciasággal bemutatkozik. Ez a jakut.

Honnan tud franciául? Mert ő voltaképp ezért került ide. Kelletlenül, kicsit húzódzkodva elbeszéli életét; egyre fokozódó bámulattal hallgatok. Nomád volt.

A törzs, amelyből származik, évente egyszer szokott valami város szélén kikötni, ahol az állatbőröket és a sajtot becserélték késre, tűre, zsebtükörre és színes képes levelezőlapra. Egy ilyen alkalomkor, 1920-ban, orosz katonaság fogadta őket, szó nélkül elkobozta a rénszarvastábort, rövid csetepaté támadt, a törzs fele ottmaradt, holtan. A többiek elmenekültek, s az ünnepélyesen megfogadott bosszú rövidesen szabályszerű rablóbandává züllesztette őket. Rajtaütöttek az orosz telepeken; amit elvihettek, elvittek, amit nem, azt részint felgyújtották, részint kardélre hányták.

Hogy kétféle orosz van – vörös és fehér –, arról akkor vettek tudomást, mikor egy ütközet után az egész társaságot elfogták. Valamennyien főbelövés, vagy legalábbis tizedelés előtt álltak. Kihallgatás, vizsgálat, hogy ki bérelte fel őket a támadásra – rövidesen kiderült, hogy nem minden orosz egyforma, azok, akik hajdan velük elbántak, „cáriak” voltak, ha bosszút akarnak állni, csak azok ellen harcoljanak. Kegyelmet kaptak, sőt fegyvert is. Búcsúzáskor kaptak még egy nagy Marx-képet és egy vörös zászlót.

– A többit már gondolhatod. A vörösök mellett küzdöttünk, igen előzékenyek voltak velünk. Kaptunk mindent, a vége felé még négy politikai megbízottat is. Ezek hoztak engem 22-ben először Moszkvába, mert addigra afféle századparancsnok lettem. Akkor tanultam meg írni.

– És franciául?

Hány évszázadot ugrunk egyszerre? Most már úgy beszélgetünk, mintha egy párizsi diákszobában ülnénk.

– Elképzelheted, én is már csak elképzelni tudom, milyen fogalom élt bennem a nyugatról, melyet egyre többet hallottam emlegetni. Valami csodás paradicsomnak gondoltam. Az útleírásokat, később a technikai, aztán a filozófiai értekezéseket úgy faltam, mint a meséskönyveket. Megtanultam franciául, valamint németül is.

Gyanakodva nézdelek a zürjén és a vogul felé, ezek mit tartogatnak. Tenyerüket térdükre rakva, szemrebbenés nélkül ülnek ott, mint holmi barbár faszentek, hallgatják a francia beszédet, melyből egy szót sem értenek. Nem, semmi veszély, velük semmi hasonló nem történt. Egyszerű diákok, öt nap múlva utaznak haza északra, a Pecsora és Ob közé. Befejeződött a kurzus, melyen egyidőben tanultak értéktöbblet-elméletet, földmíveléstant és helyesírást. Egymás mellett ülnek, egy kicsit összeszorulva, mint árvák az idegenben. Fekete szemük egyszerre gyanakvó és gyermekien nyílt.

Kínálom őket a hazaival; egymásra pislogva nagy nehezen vesznek is belőle. Aztán engedelmesen, egyhuzamban megeszik az egészet.

A kisebbik, alighogy megtörölte száját, kibontja a csomagot, melyet egész idő alatt a térdén tartott.

– Neked hoztuk. – Ez az első szava, mióta itt ül.

Fényképeket hozott és egy vogul énekeskönyvet. Megköszönöm neki, s viszonzásul átnyújtok egy kis vászontáskát, melyet sárközi hímzésekből alakított a feleségem. Írószereket tartottam benne.

Zavarba jön, tiltakozik. Nem, nem cserébe hoztuk, amit hoztunk. Hallottuk, érdeklődsz a mi népünk iránt. Ezeken a fényképeken láthatod, hogyan élünk.

– Én sem cserébe adom, hanem emlékül. Hogy lássad, ilyeneket csinál ott messze délen a mi népünk, amely kicsit a tiétek is. Amely rokonságot tart veletek.

– Igen, tudjuk – mondja bólogatva, miközben zsebre teszi a hímzett táskát. – Tanuljuk az iskolában, hogy ti majdnem olyan nyelvet beszéltek, mint mi.

Kezdődik megint a kísérletezés a szavakkal, melyek most három nyelv kietlen múltját keringik be, hogy visszhangra találjanak. Próbaképp egyenként engedem ki a háziállatokat, a lovat, a ludat, az ebet, azután a nyusztot, a lepkét, hátha rájuk ismernek. A vogul rögtön kap a zsákmány után. Minden fogás után derül egyet az arca. Lu! lunt! emp! nyohsz! lepk! Azután hívom a családtagokat, a fiút, a nőt, az öcsöt, az ipat, a vőt, a menyet, aztán az erdő-mező tárgyait, mindazt, amire még emlékszem az iskolás könyvből. Most már a zürjén is beleszól. Belemelegszenek a mesebeli turkálásba, már nemcsak köztem és köztük keresik a kapcsolatot, hanem egymás közt is. Egymás mellett élnek ott az Urál északi részein, vogulok, zürjének és osztjákok, akkora területen, mint Németország, s mit sem tudnak egymásról.

Összetarthatnátok ott az idegenben, akarom nekik mondani; de vajon ki van nagyobb idegenben?

Nézem a fényképeket, a lakmározó családot, az éléskamrát, a glédában álló vogul katonákat, az első zürjén középiskola növendékeit. Egypár kifaragott, földbe vert ducot, melyeken – nem tudom, okkal-e – a református fejfák távoli őseire vélek ismerni. – Fejfák ezek?

– Igen, fejfák. Ilyenek alá temetkezünk. Nézd, az egyiken szalag is van, az alatt asszony fekszik, hosszú hajú.

– Ilyesfajta alatt fekszik az én nagyapám is arra lent, a Duna környékén. Úgy látszik, a halálban közelebb kerülünk egymáshoz, azt még nem feledtük el.

– Ha már fényképről van szó – mondja a nagyobbik, és belső zsebéből vászon irattárcát rángat elő –, mutatnék én neked még egy fényképet. Mit szólsz ehhez? Melyik tetszik jobban?

A kép két nőt ábrázol. Nekem mind a kettő egyformán tetszik.

Most már igazán családi dolgokról beszélgetünk. – Mit csinál az apád? – Bizony meghalt. – És az anyád? – Az él. – Nős vagy? – Nemsokára az leszek.

– Te ki vagy? – fordul egyszerre a kisebbik zürjén felém.

Egypár szóval elmondom. A végén kiderül, hogy verseket is írtam már.

– Költő vagy?

– Az.

– Proletár költő?

Amíg, nem is a válaszon, hanem a kérdésen tűnődöm, a nagyobbik hirtelen kivágja. – Nem.

– Ejnye, ejnye. Hát azt meg te honnan tudod?

Erre egy kicsit elrestelli magát.

– Honnan? Itt vagyunk már egy órája, másról sem beszélsz, mint nyelvről, szavakról, fajrokonságról. Esztéta vagy te.

– Hát téged nem érdekel ez a rokonság?

– Érdekel, érdekel, de én csak két igazi fajtát ismerek a világon.

Sejtem, hogy mit fog mondani.

– Úgy van! Az egyik a proletár, amelyikhez én tartozom. A másik a burzsoá!

– Láttál már eleven burzsoát?

– Nem is akarok!

Társa menti meg a helyzetet:

– Ne veszekedjetek, mint a testvérek! – mondja. Majd hozzáteszi:

– Ez komi közmondás. Engedd meg, hogy néprajzi adat helyett egyelőre ezt nyújtsam át neked.

A nevetés újra összebékít mindnyájunkat. – Nem azért jöttem, hogy megegyetek, ti medvék! – mondom, s ezzel a társalgás tréfálkozásba fordul.

Megbeszélünk még egy találkozást. Majd bemutatnak egy mordvin festőnek, egy orosz újságírónőnek, Ljubov Voroncovának, aki jól ismeri a zürjéneket. Nyizsnyij-Novgorodba is okvetlenül menjek el! Azután kezet rázunk, kikísérem őket a folyosóra. A felvonó abban a percben áll meg az ajtó előtt.

– Gyerünk liften – mondja a kisebbik zürjén. Belépnek, és elnyeli őket a föld.

Éltem Párizsban, de ha véletlenül nem szövődik rokoni kapcsolat családom és egy francia család között, sose ismerem meg a franciák otthoni, belső életét. Mi sem könnyebb, mint az oroszok házába bejutni.

Tízpercnyi ismeretség után azzal válnak el, hogy örökre boldogtalanná teszed őket, ha másnap nem vacsorázol náluk; ha ugyan nem cipelnek el magukkal, hogy feleségüket és gyermekeiket azonnal bemutassák. Egy meghívás elegendő, hogy örökre bekerülj a barátság, a pletyka, a meghitt közlések örvényébe, abba, amit általában társasági életnek neveznek. A többi vendég, akivel az első házigazda asztalánál összeismerkedsz, kézről kézre ad. Egy hét múlva már valaki erélyesen rád támad az utcán, s atyai és keresztneveden szólítva felelősségre von valami homályos mondat miatt; két hét múlva már van, akiket kerülnöd kell; de a háziasszony is kihív a konyhába, hogy segíts neki eltörölgetni. Elképesztően nagy az asszimiláló erejük. Szibériában, amely már nem is tudom, hányszor nagyobb, mint Európa, eredetileg egy orosz sem élt. Két-három század elég volt, hogy az egészet bekebelezzék; minden várost eloroszosítottak. Bizonyos vagyok benne, hogy nem hadseregüknek köszönhették, nem is nemzeti politikájuknak, hanem a kormányzónék, őrmesternék, pedellusnék és száműzött forradalmár kisasszonykák beszélhetnékjének; ez elől a legvadabb burját vadász sem menekülhetett. Nem tudom, milyen titokzatos úton csöppent közülük nyelvünkbe, egyelőre még szalonképtelen külvárosi ízzel s persze más jelentéssel, a dumálni szó, de azt valóban tudnak.

A vita nemzete ők, de a szervezett vitáé. Nyoma sincs itt a velencei eszmecserének, amelyben heten beszélnek, fülelnek és válaszolnak egyszerre. Az orosz vitában egyszerre csak egy beszél, s a többiek kivárják azt a másfél órát, amíg rájuk kerül a sor. Társaságba lépve a jelenlevők számából eleve megállapíthatod, hogy le fogod-e késni az utolsó villamost. Nyelvismereti fogyatékosságod sincs hasznodra. Egyszerűen nem hiszik el; elképzelhetetlennek tartják, hogy ne értsd meg azt a világos okfejtést, amelyet eléd tárnak, s addig magyarázzák, amíg meg nem érted. Szívességből maguk teszik fel a kérdést és ellenvetést, amelyet esetleg felhozhatnál, és meg is felelnek rá… Jacques Rivière, aki német hadifogságát orosz katonákkal egy táborban töltötte, még jóval a szovjet uralma előtt, 1915-ben megállapította ezt a gout de soviet-et, amely egy eltűnt kanálból hetente megismétlődő népgyűlést tud fakasztani jegyzővel, alelnökkel, elnökkel, sőt tiszteletbeli elnökkel.

Holott nem tudnak beszélni. Szónokaik unalmasak, dadognak, elpirulnak, de azért nem hagyják abba. Fahangon tudatják a legvérforralóbb eseményt, amelynek csodálatosképpen így nagyobb a hatása, mintha oroszlánhangon bömbölnék. Voltam népgyűlésen. Az előadó oly szaggatottan, csüggedten beszélt, hogy nemcsak szavai értelmét, de szavait is alig tudtam kivenni. Mintha állandóan jó éjt kívánt volna, magatartása, le-lekonyuló feje, üresen lógó karja is azzal fenyegetett, hogy ráborul az asztalra és elalszik. Egyik sóhaja után a terem felüvöltött, felugrott, s a fölcsapódó székek sortüze közben olyan izgalomban tombolt, mint egy süllyedő csatahajó. A szónok nyugodtan tovább beszélt; mint később megtudtam, Japán valamelyik újabb arcpirító kihívását tudatta és azt, hogyha kell, Oroszországban minden sparherdből tankot öntenek, de egy talpalatnyi földet nem engednek át az ellenségnek, amely ma ugyan még csak ellenfél, de tisztában vannak vele.

Utána még négyen beszéltek, de a teremből egy lélek sem távozott, még a szónokok sem, bár mindegyik ugyanazt mondta, ugyanazzal a lejtéstelen hanghordozással. A tömeg négy és fél óra hosszat meredt szemmel figyelt. Voltak, akik szemüket nem meresztették, hanem dühösen forgatták, mások öklüket rázták, voltak, akik sírtak. Voltak, akik az egész idő alatt olvastak, s könyvükből csak akkor pillantottak fel, ha éljenezni, vagy tapsolni kellett. Mellettem egy ifjú hölgy Émile Zola HAHA című könyvét olvasta, ahogy a borítékon láttam.

A szónokok után még egy költő következett, aki Japánt – már nem tudom, mi okból – farkán csüngő majomhoz hasonlította, és ezzel eget rázó derültséget támasztott. Alig engedték le a színpadról, könnyüket törülgetve újabb és újabb gúnyverset követeltek.

A sírás különben könnyen áll náluk ma is, akárcsak az orosz regényirodalom mesterműveinek idejében. Főleg örömükben és meghatódottságukban sírnak. Egyik ifjú orosz írónak, ezer szívessége után viszonzásul, odaajándékoztam csavaros ceruzámat. Két szemét az utcán rögtön elfutotta a könny, némán, hosszan rám pillantott, így köszönte meg. Akaratlanul az enyémet is elfutotta a könny, nyilván ösztönöm vagy mimikriérzékem parancsolta, hogy ugyanazon a nyelven válaszoljak. Ekkor kezdtem gyanakodni, hogy náluk a sírás talán csak egy szót vagy egy mondatot helyettesít, amely szótárukból még hiányzik. Barátom még egyszer rám pillantott, és meghívott vacsorára. Így élnek egymás között.

Rövidesen köztük éltem én is. A vogulok látogatása után pár nappal hóna alatt csomaggal kopogott be hozzám a háziasszony. A doboz tetején színes képeslap volt, marcona férfit ábrázolt valami furcsa prémsapkában, amelynek fülmelegítői kétoldalt a derekáig lenyúltak. „Zürjén vadász” – olvastam a képeslap aláírását. A dobozból ezután egy valóságos prémsapka került elő, szélén némileg megkopott állapotban, de éppolyan, aminőt a képen a zürjén vadász viselt. Alatta levél, amely francia nyelven arra kért, hogy fogadjam el ezt a semmiséget valakitől, aki szintén érdeklődött a zürjének sorsa iránt, valaha köztük is élt. Aláírás: L. A. Voroncova. Udvarias levélben megköszöntem az ajándékot, s engedélyt kértem, hogy személyesen is megköszönhessem.

Másnap estére kaptam meghívást.

Ezzel bele is kerültem a forgatagba. L. A. Voroncova kis szobájában a két széken, az ágyon, sőt a földön is ülve egy sereg húsz-negyven év körüli nőt és férfit találtam. Csaknem valamennyien újságírók voltak. Nagy csodálkozásomra párttag csak egy akadt köztük. Ez a füstben forgó társaság volt az első örvény, amely elragadott. Véletlenül verődött össze – L. A. Voroncova azokat hívta meg kollégái közül, akik valamilyen nyugati nyelvet is beszéltek –, de egy hét múlva valóságos családdá forrtak. Csaknem minden este találkoztunk, hol az egyiknél, hol a másiknál. Hálával gondolok rájuk; szíves felvilágosításaikkal, kalauzolásaikkal sokban segítségemre voltak.

Oroszországba nem azért mentem, hogy a templomépítészetet tanulmányozzam. A Volga vizére is csak elenyésző kis mértékben voltam kíváncsi. Hangulatos tudósítások írása sem csábított, nem is értek az ilyesmihez. Mint mindenütt, itt is az emberek életét szerettem volna megismerni. És elfogulatlanul azt a rendszert, mely sorsukat most irányítja.

Az olvasót nem érdekelheti világnézetem, társadalmi felfogásom, igyekeztem is megfeledkezni róla, hogy jobbra-balra egyformán figyelhessek. A proletárforradalom egy pillanatát szerettem volna látni, oly szenvedélymentesen, mintha Klio tudósítójaként érkeztem volna. Ehhez kommunistákkal is össze kellett ismerkednem.

Az olvasó bizonyára furcsának találna olyan Afrikáról szóló könyvet, melyben mindenről szó esik, csak épp a négerekről nem. Bizonnyal fogyatékossággal vádolná azt a kutatót is, aki a négerek ellen már látatlanban ellenszenvet táplál. Íróvoltom feljogosított arra, hogy őszinte érdeklődéssel közeledjem a kommunistákhoz, keressem is őket. Feltűnő sokra akadtam.

Igyekeztem közelükbe jutni, nemcsak jellegzetes lelőhelyeiken, a szervezetekben, a gyárakban, a gyűléseken, de az utcán, a villamosban, magántársaságokban is. Megszólítottam őket, sokkal jó ismeretségbe kerültem, egypárat őszintén meg is kedveltem. Kezet szorítottunk, tréfálkoztunk, kifizettük egymás sörét vagy vacsoráját. Ugyanígy kerestem az ellenforradalmárokat is. Egyik legnagyobb élményem egy pópával való megrázóan nyílt eszmecserém volt. Az olvasó érdeke, de mesterségem erkölcse is azt parancsolja, hogy valamennyiök gondolatait és szavait oly híven adjam vissza, amennyire emlékezetem megengedi.

Mindenki többes számban beszél. „A múlt évben – mondja a lírai költő – ennyi meg ennyi tonna vasat öntöttünk.” Csodálkozva nézek rá, a szemem akaratlanul is finom ujjaira téved. „Nekifogtunk a káposztakapálásnak – tudatja később –, két hét alatt száznyolcvanezer holddal készültünk el.” És kisvártatva megint: „Amikor felszálltunk a sztratoszférába…” – Kicsoda? Ön is felszállt? – Nem, nem, csak három tudós, akik, sajnos, le is zuhantak.

Az egyéni öntudat átalakulásának jelét lássam a névmások felcserélésében? Már a kollektív szellemét? Kik ezek a mi-k? Kikkel azonosítja itt magát mindenki?

Nyugati fülnek mindez kezdetben igen furcsa. A nép, eddigi tapasztalatom szerint, csak az elszenvedett és okozott csapásokkal azonosította magát. „A háborút, azt elvesztettük.” De az állatkivitelt már nem mi szorítottuk meg, hanem a kormány; azt hiszem, még a kormány tagjai is így mondják. „Már ássuk a Moszkva–Volga-csatornát”, mondják itt, akik ezt csupán helyeslik. A többiek azt mondják: „ők”.

A nyugatinak persze gyanús ez a különös egység.

Próbáld bírálni előttük a rendszert, a legváratlanabb helyről kapsz magyarázatot; ha nem rendreutasítást.

Késő éjszakáig időztem egy osztrák származású mérnöknél. A gyárnegyedben lakott. Nem ismertem a járást, távozáskor a házigazda mellém adta szolgálólányát, hogy a villamosig elkalauzoljon. Az új épületek között még nem volt rendes járda. Buckákba botoltam, gödrökbe zöttyentem.

– Nye harasó – mondtam egyik veszélyes megtántorodásom után –, ez bizony nem nagyon jó.

– Bugyet harasó – de jó lesz! – vágta rá azonnal az okos arcú kis ukrán cselédlány, s szájából máris ömlöttek a szavak: nehézipar, ötéves terv, föllendülés.

Ámulva néztem csillogó szemébe. Ez is a rendszer tagjának érezte magát. Csak úgy öntötte az adatokat.

Nem egy nyugat-európai statisztikus szerint Oroszországnak minden gyárával, üzemével, szervezetével évente két-háromszor össze kellene omlania. A szigorúan tárgyilagos megállapítást egyes-egyedül az mentheti, hogy némely orosz statisztikus szerint a nyugati kapitalizmusnak viszont már évekkel ezelőtt össze kellett volna omlania. Sőt – ők, úgy látszik, rendíthetetlenebbek a következtetésben –, már össze is omlott, s jelenléte nem egyéb varázslatnál, csak rá kell kiáltani, hogy „meztelen”, s szégyenében rögtön a föld alá bújik.

Mint mindnyájan, én is rengeteg adatot olvastam mindkét részről. Sajnos, képzeletem a számok területén korlátolt. Mennyiséget, még pénzben is, legfeljebb egymilliárdig tudok elképzelni, fantáziám ingerküszöbe csak eddig működik. Tíz és száz lámpa között még teszek különbséget, de ha százezer lámpa mellé gyújtanak ki százat, szemem mindkét esetben egyformán káprázik. Már az út elején be kellett vallanom magamnak, hogy nem tudok elképzelni huszonegymillió-kétszázezer négyzetkilométert, ami Oroszország területe. A fele épp azt a hatást tette volna rám, mint a kétszerese.

Becsületesen, egyszer s mindenkorra be kellett látnom, hogy tehetetlen vagyok a számokkal. Épp ezért könyvemben igyekeztem kerülni azokat. Különben is mások könyvéből kellett volna plagizálnom valamennyit, mert gondolhatják, nem számoltam meg, hogy például hány cipő készül Oroszországban. Az életről közvetlenül akartam fogalmat nyerni. Ha valaki egy város lakosságát negyedmillióra becsülte, másvalaki pedig lelkesültségében már félmillióra: ezt néha fontosabb jelenségnek tartottam, mint magát a lakosok pontos számát. Adatot csak annyit vetettem papírra, amennyit eleven szájból hallottam. Ellenőrizni természetesen ezeket is csak ritkán tudtam.

Nyikoláj Pávlovics Csubin huszonöt éves vasesztergályos. Bátyjánál ismerkedtem meg vele, aki egyik költő ismerősöm ismerőse. Az ő szobájában ülünk rettenetes füstben. Nyikoláj Pávlovics a Sárikopodszüpnyik-ben, az Első számú Állami Golyóscsapágy gyárban dolgozik. „Rohamosztagos” munkás, azaz udárnyik, akinek példásan kell dolgoznia. Igaz, ellátása is példás. Eltölthetnék-e egy napot a gyárban? Lehetőleg minden feltűnés nélkül, vezető sem kell. Nem, nem, a gyárigazgatót sem akarom zavarni, a sejttitkárt sem. Csak téged szeretnélek munka közben látni, Nyikoláj Pávlovics, és esetleg egypár társadat. Tegezem, mert, barátai barátját, ő is tegez.

– Tizenhatezerből. Jelenleg ennyi munkás dolgozik a gyárban. De a második ötéves terv végén…

– Egyelőre még a jeleneteket sem ismerem, Nyikoláj Pávlovics. Először azzal szeretnék tisztában lenni. Nem szólnál róla bevezetésül néhány szót? Kezdjük a múlton. Hogy keletkezett a gyár? Azt hallottam, vadonatúj.

Szabályszerű interjú folyik.

– 1931-ben épült. Helyén szeméttelep volt. Se villamos, se valamirevaló út nem vezetett arra. Mondom, az egyik moszkvai szeméttelep feküdt ott, de az is régi. 1931-ben megjelent háromezer munkás, eltakarította egy darabon a szemetet, felállította a szerszámkészítő műhelyt, melyben legelőször is a további munkához szükséges szerszámokat kezdte gyártani…

– Várjunk csak, várjunk. Honnan jött az a háromezer ember? Miből építettek, mivel dolgoztak? Menjünk csak szép sorjában.

– Kérlek, a Népgazdasági Tanács küldte őket. A szovjet addig a Svéd Golyóscsapágygyártól vette a csapágyakat, az S. K. F.-től, a nevét tán ismered. A leghíresebb gyár ebben a szakmában. Évente nyolc-tíz millió aranyrubelt fizettünk ki neki. Ez nem mehetett sokáig, nemcsak a külföldre kerülő pénz miatt, de egyéb szempontok miatt, így hadászati okok miatt sem. Golyóscsapágy nélkül nincs nehézipar, golyóscsapágy, minden gépbe kell, abban forognak a tengelyek… Autó, traktor, repülőgép moccanni sem tud nélküle. Szóval, igen fontos alkatrész, gondolhatod. Amelyik ország nem tudja előállítani, az ki van szolgáltatva a külföldnek. Ezért kellett nekünk is golyóscsapágygyár.

A tanács, a Legfelsőbb Népgazdasági Tanács tervet dolgozott ki. A tervet elküldték az összes gyárakhoz, hogy toborozzanak önkéntes jelentkezőket, akik a munkát megindítják. Az egész országból háromezren jelentkeztek, pontosan háromezer-tizenheten.

– Te mikor kerültél a gyárba?

– Mindjárt a kezdetén. Szakmunkás voltam, ráadásul udárnyik, izgatott a dolog.

Hörpint a teájából, s mint a hajdani regényekben a gróf, elégedetten végigdől a kereveten. Kitekint az éjszakába, majd bakancsát is föltéve a plüssterítőre, így folytatja:

– Megérkeztünk, ott a szemét. Se műhely, se ház, egy nyomorult vityilló se. Szerencsére én előzőleg is Moszkvában laktam.

Először is hát barakkokat építettünk. A szomszédos gyárak szombat délutáni ingyenes munkával, szubotnyikkal kicsit kezünkre jártak. (Azóta visszaszolgáltuk nekik.) Kész a barakk. Kész az első műhely.

– Ki fizetett benneteket?

– Ki fizetett volna? Az állam. Rögtön üzletet is kaptunk, először csapnivaló volt. Csináltunk egy sereg kalapácsot, harapófogót, reszelőt. Egy szép nap aztán megérkezik külföldről az első szállítmány gép. Micsoda ünnepség! Diadalkapu, tánc, muzsika, még tűzijáték is volt. Az állomásról körmenetben hoztuk be őket, a gyári zenekar a teherautók mögött! Mert akkorra már gyári zenekar is volt.

Fölállítottuk őket, krakk! Az első mindjárt eltörik. Jelzem, az oktató svéd mérnök hibájából. De a többi rendben forog. Kész; ez a gyár története.

– Ugyan, ugyan. És hogy szaporodtatok? Hogy bővítettétek a gyárat? Hisz akkor még csak háromezren voltatok.

– Az már nehezen ment. Nem volt munkás. Már 1930-ban kötéllel kellett fogni a szakmunkást, 31-ben a gyárak egymástól csalogatták őket. Valamit ki kellett találni. Közben a gyárigazgatónkat elcsaptuk; a következőnek volt egy remek ötlete.

Az első évi büdzséből már rendes munkásházakat építhettünk. A barakkok félig-meddig üresen álltak. Napszámost vidéken még lehetett szerezni. Kísérletül toboroztunk egy barakkra valót, „építkezésre”. Valóban fölépíttettünk velük két hatalmas műhelyt, majd holnap meglátod, s közben egyenként beédesítettük őket a gépekhez. Esti tanfolyamok is voltak. Mire a két műhely elkészült, a társaságnak több mint a fele közöttünk dolgozott. Erre vérszemet kaptunk. Kétszer is megismételtük a fogást.

– Olyan könnyen ment? A parasztokat olyan könnyen tudtátok munkássá alakítani?

– Dehogyis ment könnyen! Rettentő nehezen ment. Sokan visszamentek a faluba. De a fele mégis ott maradt, és abból jórész azóta kitűnő gépkezelő lett. A barakkokból rövidesen ők is munkáslakásokba kerültek. Barakk, napszámosmunka először az építésnél, aztán a gyárban, valami gépkezelés, esti tanfolyam, munkáslakás – látod már a folyamatot? A második, harmadik csapat, aki látta maga előtt a példát, már könnyebben haladt ezen az úton. Ma is ezt csináljuk, sajnos, embert most is nehéz kapni.

– Nem jönnek már?

– Most már a kolhozokban is szükség van rájuk, nemigen csábítja őket a városi élet; a kolhoztanács is akadékoskodik. Úgy kell cserélni őket. Egy traktorért adnak nyolc-tíz embert, ha akad vállalkozó!

Szóval így növekedett a gyár. A munkástőzsde csak az újonnan érkezett gépekhez adott megfelelő szakmunkásokat. Most már van csecsemőgondozó, gyerekkert, iskola, kórház, egyetemi előkészítő munkások számára. Közben szubotnyikban utat építettünk, oda vezettük a villamost. Két kilométer utat csináltunk egy hónap alatt, télen! A takarítóasszonyoktól kezdve ott volt mindenki egész az igazgatóig, aki, mellesleg, azelőtt pék volt… Fákat is ültettünk.

– Te hol lakol, Nyikoláj Pávlovics?

– Van egy szobánk. Tudniillik a tavasszal nősültem. Konyha, fürdőszoba közös még két másik párral. Telefonom is van! Négy rubel havonta, de ingyen szerelték föl, jutalmul egy remek teljesítményért!

– A lakásért mit fizetsz?

– Mint mindenki, a fizetés öt százalékát, tizenhét rubelt havonta, fűtéssel együtt. Gőzfűtés van!

– És hogy étkezel?

– Köszönöm, rosszul. A feleségem még nem tud főzni, tizenhét éves. Este, mikor megjövünk, én habarok valamit. Elképzelheted! Délben mindketten a gyárban eszünk.

– Mit fizetsz ott egy ebédért?

– Egy rubelt. De van egy rubel húszért is, dupla hússal.

– Mit kaptok azonkívül? Mit kapsz te a jegyedre?

– A mi üzletünkben? Naponta nyolcvan deka kenyeret, fél liter tejet, havonta másfél kiló cukrot, egy kiló vajat, négy kiló húst, négy kiló halat és krumplit, amennyi beléd fér. Az asszony is annyit kap, mert ő is dolgozik. Azontúl, amit az üzlet beszerez. Most például valami makaróniféle jön ki a könyökünkön. De van persze csokoládé is, már szovjet gyártmány, cukorka, teasütemény…

– Várjunk csak, várjunk. És ha az asszony nem dolgozna?

– Akkor a családtagporciót kapná, ami az előbbieknek körülbelül a háromnegyed része. Cukrot például csak egy kilót.

– És milyenek az árak?

– Zárt magazinban?

– Amennyiért te veszed.

– Kérlek. Persze kicsit gondolkodnom kell, mert a bevásárlást rendszerint az asszony végzi. Csak azt mondom, amit pontosan tudok. Hús, egy kiló: két rubel nyolcvan; vaj: három rubel húsz; cukor: egy rubel ötven.

– Egy pár cipő?

– Tizenöt-húsz rubel.

– Ruha?

– Nyolcvan-száz rubel. Megjegyzem, elég vacak. De a fehérnemű, az ing az már kitűnő.

– Hogy egy ing?

– Hét-nyolc rubel. Jobb, mint a nyílt üzletben.

– Bocsáss meg, nem értem egészen ezeket a nyílt és zárt üzleteket. Hát nem minden üzlet van nyitva?

– De igen. Azaz, hogy…

És hosszan elmagyarázza az üzletek dolgát, amit egész röviden is meg lehet érteni. Többféle üzlet van. Az első a gyárak üzlete, afféle szövetkezet, ahol csak a gyár munkásai vásárolhatnak, bizonyos meghatározott mennyiségig. Ilyen üzletre vonatkoznak az iménti árak. Minden dolgozó be van osztva ilyen üzletbe.

A második fajta a nyílt üzlet, a Kommercseszkij Magazin, ahol mindenki vásárolhat.

– Milyen áron?

– Jóval drágábban. Egy pár cipő, például, ott ötven-hatvan rubel. Egy öltözet ruha kétszáz rubel. – Nyikoláj Pávlovics ilyenbe még sose tette be a lábát.

A következő fajta a Torgszin, ahol csak valutáért vagy aranyért, ezüstért lehet vásárolni. Ezt főleg a külföldiek részére létesítették. Rövid gondolkodás után hozzáteszi: – És a polgárság elrejtett aranyának előcsalogatására. – Ilyen helyen sem járt.

Vannak azonkívül olyan üzletek, ahol a behozott értéktárgyakat árulják, bizományban. Afféle vagyonmentő vásár. Nyikoláj Pávlovics ilyenben már vásárolt, egy remek ébresztőórát, mely gyönyörű mozdonyra van ráillesztve; belga gyártmány, háború előtti.

– Mennyit keresel egy hónapban, Nyikoláj Pávlovics?

– Háromszáznegyven rubelt.

– Elég szép. Meg tudsz belőle élni?

– Meg.

– Mennyit keres egy napszámos? A „fekete munkás”, ahogy ti nevezitek?

– Egy csornüj rabócsij? Száz-százötven rubelt.

– Ezt már keveslem.

– Ne feledd, hogy ő mindent olcsóbban kap.

– Hogyhogy?

– Az árak nemcsak üzletek szerint változnak, hanem a kereset szerint is. Sőt, az eltartott családtagok szerint is. Mondtam, hogy nálam a lakbér a fizetés öt százaléka. A kevés keresetűeknél a százalék még ennél is alacsonyabb. A napszámosok lakásért általában három-hat rubelt fizetnek havonta. Olcsóbban kapják az ebédet is. Az üzletben is olcsóbban vásárolnak. Azontúl csak tőlük függ, hogy mikor lesznek szakmunkások. Nyitva áll előttük az út.

– Igazán nyitva áll?

– Kérlek, mindnyájunk érdeke, hogy minél több képzett munkás legyen. Valamivel biztatni is kell az embereket.

– Te hogy élsz, Nyikoláj Pávlovics? Hogy vagy az asszonnyal?

– Gyere ki holnap, majd meglátod. Vacsorázz nálunk.

A Voroncóvszkaja végén, jó háromnegyed órai utazás után a Kreml falától, leszállunk a 40-es villamosról. Az üres telkek mögött bal kéz felől már látszik a gyár, a hatalmas telep, melyben éjjel-nappal tizenhatezer munkás dolgozik. Vele szemben látszanak a vörös téglás, hatemeletes munkásházak is, melyek egymástól elég távolságra, mint a játszmára elrendezett dominók állanak a mezőben, ragyogtatják ablakaikat. Külön város Moszkva tövében, külön fogalom, külön büszkeség is. Villamos közeledik a házak felől, rohanás közben fejét ide-oda lengetve, mint a mosómedve. Nyilván a talpfák lazultak meg, látszik is, hogy a sínek nem egészen egyenletesek. Vegyük mégis barátságos integetésnek, és szálljunk fel a legelső odaindulóra.

A gyár frontja körülbelül egy kilométer hosszú, előtte a járdát két oldalról is ápolt virágágyak szegélyezik.

Virág, hosszú sor ládába ültetett pálma fogad a gyár följárójában is. A falakon jobbról-balról széles vörös szalagokon a szokásos jelszavak, a szokásos képek. A fegyveres őr felvezet az igazgatósághoz, ahol a látogatási engedélyt megkaphatom. Nyikoláj Pávlovics már mindent előkészített; mosolyogva tudomásul veszik, hogy nincs kísérőre szükség. Ismerik már ezt is. Egy munkásnőt mégis mellém adnak, hogy elkalauzoljon abba a terembe, ahol szíves ismerősöm dolgozik. Termeken haladunk végig, s ha már itt járunk, nem állhatom meg, hogy itt-ott el ne időzzek. Függetlenül attól, hogy kik építették és kik dolgoznak benne: lenyűgöz a gépek csillogó forgása, a vad robajjal fölsistergő gőz, az emberi erőfeszítés időtlen nagyszerűsége. Lenyűgöz a vállalkozás aránya is.

Nem tartozom a géprajongók közé. De mikor belépek az első hatalmas terembe, mikor szétnézek a három-négy emelet magasságú üvegkupola alatt egymás mellett fojtottan dohogó gépeken: el kell ismernem, valami olyas érzés fog el a munka irányában, amilyen a hívőt szállhatja meg a székesegyház kapujában. Ijesztő és egyszerre felemelő érzés: sorban a motorok és titokzatos rendeltetésű kemencék mint lekötözött bikák dohognak, rázzák a földet, köpködik fekete nyálukat, túrják az olajos tajtékot. Ez az edzőműhely. Nem leplezhetem a megilletődést, kicsit a feszélyezettséget, mikor az első szörnyeteg közelébe lépek, melynek vörös száján épp most tolnak be egyszerre egy egész kocsirakomány acélt. A vasajtó becsapódik, a gőzölgő monstrum most emészti a súlyos adagot, hogy alig egy perc múlva a mellette levő olajmedencébe okádja. A gép körül fiatal lányok szaladgálnak, egy-egy fogantyúemeléssel irányítják a rettenetes test működését.

A lányok arca tiszta, egyik-másika még ki is van rizsporozva – most veszem észre. A terem levegője friss, nyoma sincs benne annak a nehéz füst-, olaj- és pörkölődő vasszagnak, amelyet orrom a gyár szó hallatára megszokott fölidézni. A gépek fölött mindenütt derékvastagságú csövek kanyarognak, a szellőztetőkészülékek. Kivétel nélkül minden gépre két-három ilyen cső hajol, az egyik tátott szájjal szívja magába a port, a bűzt, a hőséget, a másik pedig ontja a sűrített, lehűtött levegőt, melyről érezni, hogy oxigénnel bőven telítették. Ott künn kánikula van, itt a teremben a gépek valóságos nyája feszíti izmait és izzad, de semmi hőséget nem érezni. Nem, alpesi levegő nincs, de egészségtelen levegő sincs. Temperált, kellemes szellő lebbenti az arcot. Piszok sincs. A gépek csillognak a tisztaságtól, nincs hulladék a padozaton sem, amelyről szintén csak most veszem észre, hogy hibátlan beton.

A következő terem – nagyságra nem kisebb, mint az előbbi – hatása még lenyűgözőbb. Alig egy-két ember. Egymás mellett szabályos sorokban, mint a jól ültetett gyümölcsös, borjú nagyságú gépek zakatolnak, köpködik magukból a fényes kis acélgolyócskákat. Önműködő gépek – hány lehet itt, ötven vagy száz? Kétóránként töltik meg őket, addig szótlanul dolgoznak, s mint a csecsemők a sírással: panaszos csengetéssel jelzik, ha az eledel elfogyott előlük. Félelmetes ez az ember nélkül folyó, lélektelen munka – első pillanatra valami együgyű szánalom szállta meg szívemet a szegény, elhagyott gépek iránt. Közöttük csak egy-két munkás jár föl-alá, mint a tanár a padok közt, figyeli, nincs-e valami különleges panaszuk. Nincs semmi, valamennyi szorgalmasan végzi feladatát.

Hány termen mentem még át? Négyen-ötön? Megismertem az egész gyártási folyamatot. Láttam kemény férfimunkát is, félmeztelenre vetkezett munkások vastag bőrkesztyűbe bújtatott kézzel hosszú vasrudakat dugtak vaskos gépek állkapcsába, melyek csikorogva, egyenletes darabokat haraptak le belőlük. Ezeknek a munkásoknak hátán a szellőztetőkészülékek ellenére is patakban ömlött az izzadság, kormos arcukon nem lehetett látni, átkozódva vagy proletár öntudattal végzik-e a munkát. Dolgozók voltak, akik csak munka után válnak emberré.

Hány munkást láttam a tizenhatezerből? Villanyvonatokat láttam, melyek vad berregéssel szállították a tömör vasat és az oldalukra festett Lenin-képet… A műhelyek közepén vöröskeresztes házacskákat láttam, melyekben szerencsére egyetlen sebesült sem volt. Esztergapadokat láttam végtelen hosszú sorban, melyeknél elbámészkodtam, majd zavartan igyekeztem tovább.

Aki maga is végzett valaha kétkezi dolgot, s emlékezik is rá, az soha nem fogja mások munkáját zavartalanul nézni. Mi támad fel benne? Az a régi idegesség, mely minden dolgozót elfog a bámészkodók láttán, akikben nem tudja, hogy egyszerű szájtátót, vagy nem valami felügyelőt tiszteljen-e? Vagy a testi munkások ősi megvetése minden kasza-kapa kerülő iránt, amelybe bizonyára valami keserűség is vegyül? Vagy egyszerűen a munkának is megvan a maga szemérme, akár a szerelemnek?

Sok munkást láttam. Ahogy útközben rájuk-rájuk pillantottam, azt láttam, éppúgy dolgoznak, mint ahogy a munkások mindenütt dolgoznak. A gépekre hajoltak, olajoztak, törölgettek, reszeltek, néha cigarettáztak, néha kettő-kettő összeállt rövid beszélgetésre. Jöttek-mentek. Felügyelőt sehol sem láttam, vagy legalábbis nem tudtam megkülönböztetni a többitől.

Oroszországi utamon nem annyira a rendszer érdekelt, mint az emberek. Mit állapíthattam meg róluk? Ebben a gyárban tárgyilagosan azt kellett megállapítanom, hogy a munkások itt jól vannak, egészségük védelmére minden intézkedés megtörténik. A gyárban mintha jól érezték volna magukat, úgy látszott, otthonosan forognak benne.

Azt természetesen nem tudtam megítélni, hogy ez a gyár nem kivételes jelenség-e? Hogy a többiek is ilyenek-e? Nemigen illett bele abba az általános képbe, amit eddig a városról, illetve az utcáról alkottam magamnak.

Jó sok idő eltelt, míg Nyikoláj Pávlovicsot megtaláltam. Sajnos, jöttömet beharangozta már az egész osztálynak. A szerszámműhelyben dolgozott.

Öt-hat satupadtól is körénk gyűltek az emberek. Én akartam kérdezni őket, de – hányadszor esett már meg velem – kérdéseikkel ők halmoztak el. Szégyenkezhettem tájékozatlanságom miatt a nyugati viszonyokat, politikai alakulásokat illetően.

A megfigyelés, ha túl közeli, nem mutat semmit, akár a nagyítóüveg, amelynek szintén távolság kell.

– A munkánkat akarod látni? Na nézd. Fogd csak meg ezt a reszelőt. Ezt a négyszöget kell itt belül derékszögbe vágni. Ezt csináljuk egész nap. Azaz napi hét órán át.

– Így nem sokra vergődünk, Nyikoláj Pávlovics. Én nem az ujjatok hegyét akarom látni, hanem a bensőtöket. A szíveteket, ha nem szégyenlitek ezt a testrészt. Vagy ha szégyenlitek, hát a gyomrotokat.

– Nemsokára itt az ebédidő. Az étkezőbe úgyis el akartalak vinni. Induljunk? Útközben megmutathatok egyet-mást. Már szóltam a mérnöknek, a műhelytanács szívesen engedélyezett munkaidőmből számodra annyit, amennyit akarsz.

– Köszönöm. Gépet már eleget láttam. Embereket szeretnék látni.

– Kérlek.

Meghajolt, karjait széttárva. – Parancsodra. Hányat mutassak be?

Nyolc kemény tenyeret szorítottam meg, nyolc nevet hallottam, nyolc olajos arcba pillantottam.

– Csupa makulátlan gentleman. Első kategóriájú szovjet polgárok.

– Miért, hát több kategória van?

Nyikoláj Pávlovics nem ismerte pontosan a kategóriák rendszerét. A nyolc kitűnő gentleman közül az egyik, egy kis fekete szemű púpos, segített neki.

– Öt kategória, azaz ötféle ellátás van. Az elsőrendű ellátásúak közé tartozik minden fizikai munkás, mérnök, specialista, elismert művész és tudós. Az ő fejadagjaik a legmagasabbak és legolcsóbbak. Kenyérből például két fontot kapnak.

A második kategóriába tartoznak a hivatalnokok, nyugdíjasok, családtagok, tanítók, nevelők. Általában nyolcvan százalékát kapják annak, amiben az első kategóriájúak részesülnek, tekintettel arra, hogy nem végeznek olyan erős testi munkát.

A harmadik rendű ellátás csak elvben van meg. Ide még nem osztottak be senkit.

A negyedik kategória az elsőnél is kedvezőbb. Ez a külföldi specialistáké, akikkel szőrmentén kell bánni. Mindenből bőven kapnak, amennyi csak kell, de áraik jóval magasabbak.

Az ötödik kategóriába tartoznak a főbb állami tisztviselők, népbiztosok, osztályvezetők, katonatisztek ezredestől fölfelé… Olyan arcot vágsz, mintha nem tetszene.

– Csak folytasd.

– …Szóval a tábornokok, gyár- és trösztvezetők, felsőbb pártalkalmazottak. Számuk az egész országban körülbelül harmincezer. Mennyiségben annyit kaphatnak, mint a külföldiek, de drágábban. Megjegyzem, ezek fizetése elég alacsony. Egy gyárigazgató 600 rubelt kap. Mellesleg Sztálinnak is annyi a fizetése.

Megindulunk. Nyikoláj Pávloviccsal már biztosabban járok a műhelyekben. Ismét átmegyünk néhány termen; köztük olyanon is, ahol a gépek mozdulatlanul állanak. Miért? Nincs elég szakmunkás, ezeknek még nem jutott megfelelő gépkezelő.

Kimegyünk a gyárból, megkerüljük az épületet, az étkezők külön házban vannak. Én a napszámosok ebédjéből akarok enni, de kérésünk ellenére az étterem vezetője, talán vendégszeretetből, az első kategória, a szakmunkások ételeit szolgáltatja elém is: nagy tányér káposztalevest, sok tejföllel és marhaszelettel, azután darált húst burgonyával és babbal, majd valami vajas tésztát, amelyben lekvár van. Végül teát. Az egész egy rubel húsz kopejkába kerülne, ha ki engednék fizetni. Semmi esetre sem! Vendég vagyok, igen örülnek, hogy megtiszteltem őket.

Ebéd után Nyikoláj Pávlovics egy kicsit büszkélkedő bevezetés után elvezet a gyár klinikájába és kórházába, amely szintén különálló négyemeletes épület, és külsejét, felszerelését illetően az égvilágon semmiben sem különbözik a Nyugaton található hasonló intézetektől. Van benne röntgenterem, kvarc-, diatermiás kezelés, villanyozásra szolgáló különféle gépek, laboratórium, egész sor operációs terem. A folyosók padjain munkások ülnek, egyiknek álla van felkötve, a másiknak a keze. Rémült kisfiúk szorulnak anyjuk szoknyájához. Orvosok lótnak-futnak fehér köpenyben, homlokukon kerek tükörrel vagy lámpácskával, amely mély tiszteletet ébreszt bennem is. Mi is fehér köpenyben vagyunk, a ruhatárban adták ránk, nehogy valami bacilust vigyünk be vagy ki a kórtermekből.

Fehér köpenyt kapunk a gyermekotthonban is. Egyik teremben csecsemők feküsznek sorban, másutt három-négy éves gyermekek játszanak. Ezeknek az anyjuk itt dolgozik a gyárban, minden másfél vagy két órában húszpercnyi szabad idejük van, hogy kisdedeiket megnézzék, ha kell, megszoptassák.

Meglátogatjuk még az ifjúmunkások iskoláját is, amely ugyancsak különálló épület. Az emeleten hatalmas tantermek, a folyosókon képek, faliújságok rajzokkal, géppel írt szövegekkel, feltűnően sok verssel. Miről szólnak a versek? Az egyiket lefordítják: a tavaszról szól, amely a költő szívében nehezen kifejezhető érzelmeket kelt, részint a rügyek iránt, amelyeket a remény és jövő gyertyácskáinak nevez, részint bizonyos Ljosinka nevű nő iránt, akire a gyűléseken szerzőnk többet tekint, mint másokra, maga sem tudja, miért?

A földszinten vannak az ifjúmunkások munkatermei. Fiúk-lányok vagy nyolcvanan dolgoznak együtt gépek, esztergapadok és satuk előtt. A fenti vers szerzőjét szeretném látni. Tizenhat éves, szép arcú fiú, március óta dolgozik itt, nem szégyenkezik sem a vers miatt, sem Ljosinka miatt, akiről tapintatlanul érdeklődni merünk. Igen, itt dolgozik az is, a szomszéd teremben.

Ljosinka már nem tudja legyőzni pirulását, bárhogy igyekszik is, amikor egyéb kérdések után a verset is fölemlítjük. Tizenhat éves, négy hete dolgozik itt, harminchat rubelt kap egy hónapra, és persze vásárlási jogot a gyár üzleteiben; egyelőre gépkezelő lesz, azután majd meglátja. Esetleg egyetemre megy, az előkészítőbe mindenesetre beiratkozott.

– Hát hány iskolát végzett eddig?

Eddig hét évet töltött iskolában. Az idén végezte az utolsó kötelező osztályt.

– Tizenhat éves koráig csak hét évet?

Nyikoláj Pávlovics még egypár közbeszóló segítségével hosszan elmagyarázza a tanítás rendszerét, amelyet ugyancsak meg lehet egész röviden érteni.

A gyerekek nyolcéves korban kezdenek iskolába járni, hét osztály a kötelező. Addig szólnak a különböző kedvezmények, ruha, ingyenes koszt, nyaraltatás, miegymás. Eddig a tananyag az egész országban egységes.

A hetedik osztály után, a betegeket és nyomorékokat kivéve, mindenki a gyári iskolába iratkozik, ahol szakmát tanul, mégpedig egyik nap gyakorlati, másik nap elméleti úton. A gyakorlati, a műhely-munkaidő napi hat óra; az elméleti napi öt. De ezenközben az esti tanfolyamon elvégezhetik a középiskola még hátralevő két osztályát, a nyolcadikat és a kilencediket is, amely már afféle egyetemi előkészítő.

– És aki nem akar egyetemre menni?

– Az munkás marad. A gépkezelést fél év alatt tanulhatja ki, a szakmunkásságot két év alatt. Azt tudod, hogy az egyetemi hallgatók fizetést kapnak?

– Mindenki beiratkozhat az egyetemre?

– Elsősorban a munkások és szegényparasztok gyermekei, főleg azok, akik az előkészítőt a gyári iskolában végezték, vagyis már ismerik a fizikai munkát. A régi hivatalnokok és polgárok gyermekei csak azután, ha van még hely.

– Ezt igazságtalannak tartom, Nyikoláj Pávlovics.

– Milyen igazság szempontjából tartod igazságtalannak?

– Hogyhogy milyen igazság? Hát hányféle igazság van?

– Ahány osztály. A proletárigazság azt kívánja, hogy végre a szellemi réteg is a dolgozók sorából kerüljön ki.

– Nyikoláj Pávlovics, ez nem igazság, hanem érdek.

– Ahogy parancsolod. Mellesleg, a gyári iskolán át a régi polgárok gyermekei éppúgy bekerülhetnek az egyetemre, akár mi.

– Te végeztél egyetemet?

– Nem. Jártam a munkásegyetemre, a Rabfak-ba, de otthagytam. Annak a mesterségnek, amire én készülök, még nincs jó egyeteme. Organizátor szeretnék lenni.

– Az micsoda?

– Szervező. Aki a munkát szervezi.

– Gyárigazgató?

– Isten ments. Az a legkomiszabb. Azt innen is húzzák, onnan is.

Ez már megint a gyár előtt, az utcán folyik. Közben az idő jól eltelt, Nyikoláj Pávlovicsnak már nemigen érdemes visszamennie, mindjárt itt a váltás. Végigmegyünk a virágágyak között, elmegyünk egypár fából épült lakóház és barakk előtt is, azután átkanyarodunk a munkásházak felé, a tíz hatalmas, vörös munkásház felé.

Gyorsfényképészek sátrai előtt haladunk. Egymás mellett három gép is áll, egy-egy gyönyörű vászon előtt, amelyek mindegyikére a pénzügyőr Rousseau színeivel és modorában pálmás sziklapart van festve, hullámzó tenger, a tengeren vitorlás csónak, beljebb két hadihajó, fölötte hurkaszerű felhők, léghajók, repülőgépek. Elbájol a paradicsomi háttér. Elhatározzuk, hogy lefényképeztetjük magunkat.

Míg a fényképész masinájával babrál:

– Nehéz a gyárigazgató élete – mondja Nyikoláj Pávlovics. – Nemcsak tudás kell oda: türelem és öntudat is. A gyárat, gondolhatod, nem vezetheti úgy kénye-kedvére. A gyárat az üzemi tanács vezeti, amely minden héten nyilvános ülést tart, ahol mindenki felszólalhat… Fel is szólal. Alekszándr Grigórjevics, miért kap a hetes műhely homokos olajat? Alekszándr Grigórjevics, miért nem javítják ki nálunk a gépet, nem tudunk dolgozni; miért kapunk már negyednapja csak halat az étteremben? Aztán felülről: Alekszándr Dukov, miért maradt el a gyár két százalékkal a megállapított teljesítmény mögött? Van neki gondja!

– És mit gondol ilyenkor?

– Kiabál. Az olaj ezért és ezért homokos. A hármas műhely alszik, nem végzi időben a csiszolást, a többieknek ezért kell várakozniok, ezért marad le az egész gyár! Azt akarjátok, hogy megint megkapjuk a tevét?

– Micsoda tevét?

A fénykép elkészült, továbbmehetünk.

– Kérlek, másfél éve Sztálingrádból kaptunk egy szalmatevét, mert állandóan hatnapi késéssel szállítottuk a csapágyakat. Nagy szégyen volt. Az újságba is belekerült.

– És mit csináltatok vele?

– Mit csináltunk? Elfogadtuk. Hétről hétre abban a teremben állt, amelyik épp leghátrább volt a feladattal. Mikor aztán a teljesítményt a terv fölé nyomtuk (öt százalékkal), lestük az alkalmat. Egyszer vasat kaptunk az Uralból, de micsoda vasat! Tele volt szénnel. Az egyik üres vagonban elküldtük szépen a tevét, addigra már ők is hallottak róla. Úgy tudom, jelenleg valahol Kurszkban van. Sajnos, most megint van okunk rettegni, mert újra gyalázatosan hátra vagyunk. És hiába keressük, kutatjuk az okát már két hete, a világért sem jövünk rá. Egyik napról a másikra valami formában megint orrot kaphatunk.

– És annyira lelketekre veszitek?

Nyikoláj Pávlovics szembefordul velem és rám néz. Tekintete oly komoly, hogy megilletődöm. Bólint, menés közben is tovább bólogat. Megérkezünk a ház elé. Fölmegyünk a lépcsőkön. A lépcsők szutykosak, a fal be van firkálva, hámlik róla a vakolat.

Udvariasságból nem szólok róluk. Bemegyünk a lakásba. Az előszobán meglátszik, hogy három család átmenő- és lerakodóhelye. A fogas olyan, mint egy kabátkereskedés, a sarok a szekrénnyel s a rajta tornyosuló bőröndökkel mint a vasúti ruhatár. Zsúfolt a szoba is, hol érkeztünkre izmos fiatal lány áll fel az asztal mellől, s pirul el haja tövéig.

– Julija Dmitrovna. A feleségem.

Még egy vérhullám. Julija Dmitrovna kezet nyújt, s kimegy a szobából.

Az ablakhoz lépek, lenézek a házak közti térre. Itt-ott egy-két fiatal fa, de a föld csupasz, gödrös. Egy különösen gödrös terület x formába tűzdelt alacsony lécekkel be van kerítve. A szomszéd ház előtt ugyanígy körülkerítve virágoskert. Ez tán még sivárabbá teszi a képet. Most már hangot adok gondolataimnak.

– Úgy, úgy, csak tüzelj – mondja Nyikoláj Pávlovics. – Kész gyalázat! Igazad van! Fölháborító! A disznók élnek így! Nem is a disznók, hanem a görények! És ezek nevezik magukat proletároknak!

Forog a szobában, hirtelen elém áll:

– Nem írnád meg mindezt az újságba? „Egy művelt nyugati véleménye a nyolcas és kilences számú lakóház környékéről” – ez lehetne a címe. Erre tán leközölnék a fényképet is, melyet én három hónapja hiába követelek. Egyszer már igazán komolyan az orruk alá kell dörögni ezeket a dolgokat.

Ezzel székre áll, a szekrény tetejéről bőröndöt vesz le, amely a könyvtára. A hírlaposztály a bőrönd fenekén van.

– Itt van a cikk, amit én írtam: „Aki a lépcsőre köp: saját lelkéről hagy ott dokumentumot” címmel.

– Miféle újság ez?

– A gyári újság. Minden gyárnak van újságja. A miénk húszezer példányban jelenik meg, mert máshová is küldjük. Na nézd, itt a legújabb szám.

A nyolcoldalas lap, melynek alakja olyan, mint a magyar napilapoké, fényképeket is közöl. Az első négy oldalon adja a gyár eseményeit, valamennyi műhely előző napi teljesítményét. Az ötödiken „Bírálatok”-at közöl. Nem könyvbírálatokat, bár az első cikk címe mindjárt: „A híresek.”

Az első híres egy Bojkov nevű asztalos, aki ugyan lelkesen megszavazza a szombat délutáni házcsinosítási különmunkát, de sose megy el rája, hanem a feleségét küldi maga helyett. De jobb is, hogy nem megy, mert ha ott van is, lazsál és adomákat mesél. Ő inkább csak nyereségből végez különmunkát, otthonra is vállal magánosoktól dolgot, amit a szobájában végez el, nem csoda, ha a lakásában bokáig áll a szemét, amivel szegény felesége hasztalan próbál megbirkózni. A ház bizalmi testülete foglalkozván az esettel, Bojkov szaktárs ügyében azt a határozatot hozza, hogy mindaddig, míg nem vesz részt a szombati kertápoló munkában: este nem ülhet a filagóriában, sőt a virágokat sem szagolhatja. „A testület hangulatára jellemző, hogy a megrovásra ítélt fia is a határozat mellett szavazott.”

A másik híreset Sibakovnak hívják, párttag, a nyelve neki is fel van vágva, agitálni tud, azt megtanulta a pártiskolában, de azt nem tanulta meg, hogy a gyerekeket szeretni kell, különben nem ordítozna rájuk (a saját magáéra is) olyan gorombán és oly kifejezésekkel, melyeket egy burzsoá tán megengedhet magának, de egy öntudatos proletár…

A harmadik híres Vaszilij Barzukov, akitől ezúton kérdezzük meg, miért nem jelenik meg a faliújság szerkesztőségi ülésén, ha a múlt héten olyan hévvel kifejtette, hogy oda olyan egyszerre fogalmazni és rajzolni is tudó emberek kellenek, mint például ő?

A „Magunk között” című rovat első cikke: „Mindenütt fel kell venni a kultúrharcot a poloskák ellen!” Ez végre dicséretet is tartalmaz. Akinov elvtárs felesége – akinek lakásáról mindenki példaképet vehetne – szívesen áll a most beköltöző elvtársnők segítségére, hogy lakásukban miképp vegyék elejét a svábbogarak, bolhák, poloskák elterjedésének… Ugyanő bárkinek szívesen ad tanácsot, hogy bútoraihoz milyen tapétát és stukatúrát válasszon.

Kinek ne volna kedve ilyen hírlapba dolgozni? Nyikoláj Pávloviccsal az ablakba könyökölünk, hogy kifürkésszünk egy-két témát. Nem sokat kell keresgélnünk. A témák, hogy úgy mondjam, ott hevernek a földön, csak le kell értük nyúlni.

– Idegen szem többet lát – dicsér Nyikoláj Pávlovics, és az asztalon papír után turkál. Segítek neki én is, véletlenül egy könyvecske akad a kezembe. Indiszkrétül beletekintek, a bevásárlókönyv az, ami itt a „jegyet” helyettesíti. Hű tükre annak, mit fogyaszt napról napra Nyikoláj Pávlovics és Julija Dmitrovna, ételben, italban és ruhaneműben. Látom, a kenyéradagot nem vették ki mindennap. Savanyú cukrot, bonbont és málnaszörpöt viszont annál többet. Ruhaneműt a múlt negyedévben pontosan ennyit vásároltak: egy pár cipő, két női ing, két zokni, két pár női harisnya, két lepedő, két párnahuzat, egy felöltő.

Belép Julija Dmitrovna. Susogva megkéri Nyikoláj Pávlovicsot, kérdezze meg tőlem, parancsolok-e vacsora előtt vodkát.

– Persze hogy parancsol.

– Akkor, légy szíves, menj le az üzletbe. Nyikoláj Pávlovics, üveget találsz a szekrény mögött.

Negyedik délelőttömet töltöm egy iroda előszobájában. Bosszúból kezdek ezekbe a sorokba.

A forradalmak vakmerően megütköznek a zsarnoksággal, de amint tudjuk, meghátrálnak a kofák előtt. Ezekkel tehetetlenek. Franciaország fél ezredéven át kényszerítgette, amikor csak eszébe jutott, fél térdre és kézcsókra a királyait, de soha egy piszt nem mert emelni például a pincérek hatalma ellen, akik Villon óta a legdurvább zsarnokság alatt tartják ezt a jobb sorsra érdemes népet. Hány forradalom szántott végig Közép-Európán? Trónusok recsegtek, ahogy mondani szokás, kormányférfiak jöttek-mentek, egy éjszaka alatt minden felborult, csak a házmesterek álltak rendíthetetlenül a poszton, és a menekülő minisztereket éppúgy, mint a nép vállán érkező újdonsülteket, szerényen a kapupénzre figyelmeztették.

Az oroszok azt hiszik, kifordították az ország bőrét. Mint az eddigiekből láttuk, eleget fordítottak rajta. De ami a legkézenfekvőbb volt, amit már a cárizmusnak ki kellett volna dobni az ablakon, az változatlanul él az új rendben is tovább. Az asztalhoz új főnök ült, de a sarkok édes biztonságában remek gnómok pislogatják poros szemüket. Változatlanul szívják az ártatlanok vérét, rágják cafattá az idegzetét annak, aki közelükbe kerül. Előbb-utóbb mindenki hatalmukba jut.

Gacsina! Perekop! A forradalom itt a junkerekkel vívott rettenetes harcot, ott a szociálrevolúcionerekkel. Másutt a kispolgárokkal, még arrébb a parasztokkal, az anarchistákkal… Az ország nagy része háromszor, négyszer is változtatott gazdát, a társadalom minden nem kommunista rétege a tábornokoktól a falusi pékekig és pópákig előbb-utóbb színt vallott, felkelt és elesett. A bürokrácia csendben maradt. Rendíthetetlen ügybuzgalommal gyűjtötte a papirost. Valami eredendő, ősi babonás félelemből senki se mert hozzányúlni. Az irodafőnököknek nem volt Gacsinájuk. Ki tudja, talán győztek is volna. Rengetegen voltak. Ma még többen vannak.

A fájdalmas az, hogy tevékenykednek. Lelki szemeim előtt, egyéb hasonlatok között úgy áll az orosz nép, mint a jegenye, amelyre az a zöld élősdi növény települt, s ősszel is diadalmas zászlóként lobog rajta. Minél magasabbra nő a fa, annál jobban kérkedik és virul az a zöld fagyöngy, annál több nedvet szí magába. Le kell kopasztani a fát is, ha az ezer meg ezer finom kacs halálos öleléséből meg akarja szabadítani az ember. Erre azonban még a kommunisták sem mernek vállalkozni. Tűrnek, sziszegnek a kis ablakocskák előtt, fogcsikorogva rángatják a lábukat, mint aki rókacsapdába lépett. És igyekeznek titokban, álutakon, egyéni összeköttetések révén elérni valamit. A gyárak, mint tudjuk, központi irányítás alatt állnak, de a valóságban lassanként függetleníteni kezdik magukat, és a központ megkerülésével, közvetlenül egymással lépnek összeköttetésbe, ha valamire gyors szükségük van. A kormányzat ezt helyesli is, el is ítéli. Nemrég hoztak például rendeletet a „komázás” ellen, de ugyanakkor nem fogadják el a termelésben hátramaradt gyár igazgatójának azt a kifogását, hogy a központtól nem kapott kellő időben elég nyersanyagot. Tetszett volna erélyesebb lenni! Vagy élelmesebb!

Hány ingyenélőt tart el az orosz nép? Minden forradalom rengeteget tart el, a kezdetén rendszerint még többet, mint az előző rezsim. A forradalmakat leggyakrabban ezek buktatják meg. Mert ők dolgoznak; lázasan összebonyolítják azt is, ami rendben volt.

Az orosz hivatalnokok is majd megszakadnak a munkában. Szenvednek, izzadnak, verejtékezve dolgoznak, sajnos, a két szememmel láttam. Ó, ha a mezőn kapálhatnának!

Ahogy nézem, kevés köztük a proletárszármazék. Bár ebben tévedhetek, mert a bürokrácia félóra alatt a maga képére alakítja az embert, vagyis egyidőben álmossá és türelmetlenné, igavonóvá és despotává; még hangjának is más árnyalatot ad. Aztán az egysejtűek szaporodásához hasonlóan hirtelen egyből kettőt csinál. Kozmikus jelenség ez, akár a Nap kihűlése.

Tegnap egy társaságban, ahol némi bor is folyt, félrevontam egy fontosabb állású oroszt, aki eddig kitüntetett a bizalmával, egy kicsit barátságával is. Megkértem, tegye szívére a kezét, és mondja meg őszintén, de igazán őszintén, mintha anyja szellemének gyónna, milyen itt az élet? A vallomások pillanata volt.

– Uram – mondta remegő hangon –, semmi baj. Míg az embernek hivatallal nincs dolga…

És fölsóhajtott, segélykérően. Szemében tán könny is csillogott.

A hivatalnokok mindenütt a népért vannak. Az itteniek önzetlen buzgalmukban elképesztő ötleteket tudtak kieszelni. Félek megemlíteni azokat, hátha másutt is elterjednek; elég csak annyit, hogy a maguk nemében zseniálisak. Kigondolóik, a jelek szerint, figyelemmel kísérik a tudomány és technika haladását, minden új vívmányt azonnal felhasználnak. Nem utolsó eszme például a bejelentőlaphoz két fényképet mellékeltetni. Igaz, ez még háború előtti meglátás, de azóta nagyot fejlődött. Fénykép általában mindenhez kell. A dologban van némi lélekismeret, a ravasz bürokrata tudja, hogy az emberek szeretik magukat fényképen látni. Ez legyezi a hiúságukat, és elfeledteti velük, hogy tulajdonképpen üvölteniök kellene a dühtől. A kérdőíveket nem egyszerű papírra, hanem tartós, finom kartonra nyomni, ez sem utolsó felfedezés. Így nemcsak kényelmesebben lehet rendezni azokat, kirakni, berakni, de jóval súlyosabbak is, több helyet foglalnak. A név, a születés helye és ideje, a szülők neve mellé még egy kis rövid curriculum vitae-t kérni, ugyancsak éleselméjűségre vall. Ennek is külön dossziét lehet készíteni. És külön osztályt, amely gondosan elolvassa, kijavítja benne a helyesírási hibákat. És egy másikat, amely ellenőrzi! És még egyet, amely gondosan lerakja.

Mindezt persze az oroszok is tudják, és könyörgő tekintetet vetnek rád, ha erre kerül a szó. Mit lehetne tenni? Mondj valamit.

Én még egy forradalmat tanácsoltam nekik. Itt csak a közvetlen tett segít. Egy éjszaka, mikor a belőlük táplálkozók távol vannak: rohanjátok meg az irattárakat. Osszátok szét a papírkötegeket a népnek, egy télre elvetettétek a fűtés gondját. A lakáskérdést félig megoldottátok, mennyi szoba szabadul föl! És mennyi ember! Sehol semmi fennakadás nem lesz – ha valami megfélemlített együgyű léleknek ilyesfajta aggodalma támadna.

A leghiggadtabb kommunistát is – pedig mindnyájan nyugalomra és hidegségre nevelik magukat – kihoz a sodrából, ha az ember a szovjetet a „másik nagy kollektív törekvéshez”: a fasizmushoz hasonlítja. Akaratlanul elejtett megjegyzésekből ezt már az első napokban tapasztaltam.

Bombamerénylet láza és izgalma fut szét a társaságon, mikor a szovjet hírlapíró: Andrej Nyiskin teaestélyén Mussolini nevét kiejtem. A sarokban beszélgetők elhallgatnak. Egy kis kövér szemüveges, aki épp teáját szürcsölte, hirtelen mozdulattal leteszi a csészét, s felém indul, előretolt arccal, harcra kész tekintettel, miközben tenyerével állát törölgeti.

Megriadva elismétlem a mondatot. Olaszországban példás rend van, tiszták az utcák, az üzletek zsúfoltak, remek utak, ingyen múzeum, olcsó vasút. A két szememmel láttam.

Nem, ezt ők sem vonják kétségbe.

A zsivajgásban egy égő fekete szemű fiatalember – regényíró –, aki jól szabott barna ruhájához nem visel gallért, teremt rendet egy kézmozdulattal.

– Remek utakat, zsúfolt üzleteket már mi is csinálhattunk volna – kezdi azzal a kiszámított, fojtott nyugodtsággal, amely az orosz szónokokat is jellemzi –, már jólétet is teremtettünk. Kétszer-háromszor is volt már olyan helyzet – persze orosz viszonylatban, vagyis az itteni előfeltételek arányában –, hogy különbet kívánni se lehetett. Az üzletek kirakatát kinyomta a mindenféle jó holmi. Ruha, élelem, papiros – minden volt. A kispolgárság föllélegzett…

– Nahát…

– Nahát, épp az, hogy föllélegzett: az volt, nem valami nagy baj, csak figyelmeztetés. Lerontottuk az egészet.

– Hibás út volt?

– Eltalálta. A NEP vége felé az orosz élet alig különbözött a nyugatitól. Ismétlem, minden volt, a legapróbb közszükségleti cikkek, luxuscikkek is. Kitűnő angol szövet, német fényképezőgép.

– Még mogyorós csokoládé is volt! – szól közbe valaki.

– Az is, füge is, bicikli is. Külföldről mindent kaptunk, az európai államok versenyeztek, hogy melyik szállítson többet, hitelbe is.

– Akkor nem értem. Miért kellett ezt megszüntetni? A hatalom a kezükben volt, azért építhették volna a szocializmust.

– Csak azt hihettük volna, akárcsak most ön. Ki voltunk szolgáltatva. Gyarmat voltunk. A külföld – a kapitalisták – kezében voltunk. Akkor végezhettek volna velünk, amikor akarnak. Amellett a forradalom is gyönyörű kispolgári világba torkollt volna. Függetleníteni kellett magunkat. Építenünk kellett. A selyemharisnya és datolya helyett gépeket kellett vásárolnunk a külföldtől, hogy saját magunk állítsuk elő mindazt, amire szükségünk van. Varrógépet csakúgy, mint repülőgépet. Le kellett mondanunk a luxusról, egy kicsit a jólétről is. A vonalat kellett követnünk.

A vonalról ezután is sokat fogunk hallani. Nem értem, hogy miért kellett a jólétről lemondani azért, hogy gyárat építhessenek.

– Mert gyorsan kellett építenünk. Mindent a külföldtől vettünk, a szájunktól kellett elvonnunk a falatot, hogy dinamóra cseréljük. Így lett vége a NEP-nek. Mikor a fölszámolást elhatározták, azt hiszem, Molotov volt, aki a szovjetülésen kijelentette: Elvtársak, három-négy évig szűkölködni fogunk. Most kezdődik a forradalom második komoly szakasza.

– És szűkölködtek?

– Annak is vége lett. A jólét újra közelgett, hogy úgy mondjam, fenyegetett. A gyárak már szépen termeltek, a parasztok a falun meg voltak elégedve, mármint a módos parasztok. Mindenki azt hihette, megérkeztünk.

– Azonban a vonal…

– Úgy van. A vonal, a forradalom vonala még most sem volt egyenes. Miközben a gyárakkal voltunk elfoglalva, a vidéken veszélyesre fordult a helyzet.

– Most mondta, hogy termeltek.

– Termeltek, termeltek, de még milyen jól termeltek. De hogyan termeltek? – ez volt a kérdés! A felszabadított parasztok, akik megkapták a földet, megindultak azon az úton, amelyen Európa minden felszabadított parasztsága a múlt század folyamán végighaladt, míg megérkezett a mai szép polgárosodó világba, ami igazán nem lehetett a mi célunk. Az orosz falu osztályokra tagozódott. Rövidesen majdnem annyi kizsákmányolt volt benne, mint azelőtt. Már a földosztás körül baj volt. Mikor a régi földesurakat elűzték, és a parasztok…

Valaki közbeszól:

– Akinek kocsija volt, az többet vitt el a kastélyból, mint aki csak nyalábolni tudott.

– …Szóval már az első időben nagy egyenlőtlenség volt. A jobb földeket a módosabb, tekintélyesebb parasztok szerezték meg. Lassanként megszerezték azok földjét is, akiknek nem volt igájuk, kellő fölszerelésük. Volt olyan paraszt, aki – holmi bérlet, feles föld címén – ötven-hatvan cselédet is tartott. És hogy tartotta! Megjegyzem, ezek voltak a leghangosabb kommunisták, a falusi szovjetelnökök. Vidéken ezek képviselték a forradalmat! Voltak, akik azt mondták, hagyjuk őket. Építsük fel először az ipari proletariátusnak a szocializmust, a parasztokéra ráérünk azután is, nincs ezer kezünk. Élvezzük egy kicsit a nyugalmat, a békét, amiben az így kialakult vidékkel voltunk. De akinek éles esze volt, az látta…

Előre bólintok.

– …hogy a vonallal megint baj van. Megkezdődött a vidék átszervezése, ami nem volt kisebb dolog, mint mikor az ember kiráz egy kas méhet. Fölborult újra minden. Mi is elkövettünk egypár hibát. Most már ezen is túl vagyunk. Ha a második ötéves terv is sikerül, márpedig sikerülni fog, akkor megint…

– Nem lesz megint baj a vonallal?

Most már élvezik a kötekedésemet, innen is, onnan is nevetés hallatszik.

– Lehet. De még mennyire lehet! Nem vagyunk lángelmék, tévedhetünk. De akkor megint elölről kezdjük.

– A nélkülözést? A koplalást?

– Igen!

Valaki megint közbevág:

– Mindent!

Mosolyogva akarok körülpillantani, de feleúton elszégyellem magam. Az arcok, az előbb hahotázó arcok, egy pillanat alatt megváltoztak. Komolyan, elhatározottan merednek; most vélek először felfedezni egy villanásnyit a szláv lélek nevezetes mélységéből, melyben, úgy látszik, mégis van valami. Úgy érzem, ebben a percben meg lehetne esketni az egész társaságot valamire, amiért holnap az életüket kockáztatnák. Ötven-hatvan évvel ezelőtt ilyen pillanatban forrhatott össze valamilyen diáktársaság, amely két hónap múlva már bombát gyártott.

A percnyi csöndben szóról szóra elmondom ezt nekik. Erre megint kitör a hahota. Tudtomra adják, hogy az orosz léleknek azt a nevezetes miszticizmusát annak idején Berlinben tenyésztették, innen is odautazott, aki specializálni akarta magát benne. Lásd Mereskovszkijt, aki mellesleg éppúgy lengyel, akár Dosztojevszkij. Az orosz, az Tolsztoj! Csehov. És Puskin, aki a 19. század legvilágosabb, legeurópaibb koponyája volt!

A vita ezzel elemére is bomlik.

Ahogy a szürkület erősödik, Moszkva utcáin úgy szaporodnak a tántorgók. Jön az alkonyat, s egyre nagyobb azok száma, akik egy-két lépés után gyanús hirtelenséggel megállnak a legközelebbi oszlop mellett, s fölnéznek a tetők fölé. Mintha a sötétedő égből valami boldog sugallat ereszkedne a városra, különösen a Moszkva partjára és a régi kínai negyedre. Itt is, ott is egyszerre csak meginog valaki, s jámbor mosollyal integetni kezd. Vajon mi jutott eszébe? Valamelyik Tolsztoj-regény egyik lapja jutott eszébe, azt szavalja szóról szóra, hibátlanul egyfolytában. Néha csuklik, néha fintorog, de ez is a szöveghez tartozik. Ha megállsz mellette, rögtön hozzád fordul, örvendve, hogy hallgatója akad, aki ellenőrzi.

– Köpj le, bátyuska – mondja szelíd tekintettel –, köpj le, és lépj a fülemre. Disznó vagyok. És ilyen embernek utalnak ki lakást, valódi külföldi mintára készült biztonsági zárral. Mit kell egy ilyen emberrel csinálni? Az analfabéták közé kell sorolni, csomóra kell kötni az orrát, és úgy vezetni vissza az analfabéták közé…

Mire besötétedik, a falak tövében, a palánkok mellett erre is, arra is méla gondolkozók ülnek, s mormolják szüntelenül egy nagy író roppant oeuvre-jét.

Csak Párizs északi kerületeiben látni annyi részeget, mint Moszkvában. De csak Moszkvában, a többi orosz városban alig.

És itt is minden részeg az utcán van. Egyik okát ennek a helyszínen láthattam: senki sem háborgatja őket, a rendőrség a legkevésbé; addig maradnak ott, míg ki nem józanodnak. Csakhamar rájöttem a másik okra is: honnan kerülnek ide? Tisztességes nyugati szokás szerint, miért nem a kocsmákban isszák le magukat?

Mert kocsmák nincsenek. Legalábbis a nép számára elérhetők.

Vodkát azonban minden állami üzletben kapni; elég olcsón, elég jót.

Napi tanulmányaimat lassanként azzal zártam le, hogy elsétáltam a Kitáj Gorod egyik sikátorának üzletébe, és az ajtófélfához támaszkodva, Ljosa Petróvna társaságában órákig elnéztem a ki-be szivárgó részegeket. Az igazság a vodkában is benne van, az orosz nép amúgy is közlékeny fajta: sok mindent megtudtam itt, amit másutt sose tudtam volna meg: a nagy horizontú élet számtalan kis mozzanatát. El kell árulnom, hogy e vállalkozás semmi veszéllyel nem járt. Az alkohol, úgy látszik, minden nép eredeti hajlamait bontja tovább: az oroszokban, legalább azokban, akiket én láttam, a lágyságot, a gyermeki nyíltszívűséget, valami mérhetetlen közlési vágyat…

Akiket én megfigyeltem, nem úgy ittak, mint például a mi népünk; nem poharanként részegedtek le kellemes eszmecserék közepett. A színjózanságból hirtelen, egyik percről a másikra vetették magukat a mámorba, mint valami szakadékba.

Hányszor láttam:

…Belép egyenes léptekkel, tiszta, barátságos tekintettel egy javakorbeli férfi az üzletbe. (Rögtönzött statisztikáim szerint a részegek közt a legtöbb az idősebb férfi.) Újságpapirosból üveget bont ki.

– Egy fél litert, polgártárs.

A polgártárs beleönti a fél litert. A javakorbeli férfi előveszi a tárcáját, leolvassa a pénzt. A tárcát gondosan visszateszi. Külső zsebei tartalmát a belsőkbe rakja, azokat gondosan be is gombolja. Ceruzájának is jobb helyet keres. Meghúzza dereka körül a szíjat, sapkáját két tenyerével jól a fejébe nyomja. Kész. Fogja az üveget, félrefordul, s tekintetét a mennyezetre vetve mozgó ádámcsutkájával egy hajtásra kiszivattyúzza az egészet. Még annyi ideje van, hogy az üveget visszacsomagolja a papírba, és gondosan azt is zsebre vágja. Sarkon fordul, megy kifelé, de a második lépésnél már akkorát tántorul, mintha tarkón sújtották volna. A kijáratnál megáll, ragyogó arccal a bíborló égre tekint, karját széttárja:

– Gyönyörű idő!…

Aztán, ha téged vesz először észre:

– Azt akarták, hogy én legyek a házbizalmi. Hát méltó egy ilyen ember arra, hogy házbizalmi legyen?…

Nem ismernek mértéket, akár a gyerekek. Nyolc órakor bezárják az üzletet, addigra mindenkinek kész kell lenni. Háromnegyed nyolc felé egy kis torlódás van, de nyolc után egy lélek sem érkezik. A mai regiment kivonult.

Így kezdődik az éjszaka az egyik oldalon. De ne hanyagoljuk el a másikat sem, míg kibotladozunk a macskafejkővel kirakott kis pereulokból valamelyik körútra. Bármely irányban haladunk, a sötétedő utcán előbb-utóbb rögtönzött palánk mellett lépdelünk el. A kerítésen túl hatalmas reflektorok ontják vakító fényüket a házak magasságát is meghaladó homok- és agyaghegyekre, a csikorgó földhányó gépekre. Állj meg egy pillanatra a bejáratnál; a bő nadrágba öltözött vörös kendős leányok, akik a földet talicskázzák, nevetve rád kiabálnak:

– Egy táncra, elvtárs! Gyere be, kérd föl egy fordulóra a partneremet!

Öten-hatan is köréd gyűlnek, ha a cuppogó agyagon át beevickélsz. Külföldi? Na, fogd csak ezt a lapátot, ezt a kanalacskát, kóstold meg, hogy épül a szocializmus!

Nem könnyű munkával.

– Mennyit kerestek?

– Mi most semmit.

– Micsoda?

– Szubotnyikon vagyunk.

Az egyik Mosztorg Áruház alkalmazottjai. Minden három hónapban egy éjet töltenek el. Az éjszakai csendben egész Moszkva kotrógépek szuszogásától, lánccsörgéstől, apró mozdonyok füttyétől és a munkaváltásra gyülekező csapatok marsolásától visszhangzik.

A lakásom előtti hídon minden éjjel két-három elhagyott tíz-tizenkét éves gyermek aludt. De láttunk egyszer éjfél után háromkor jól öltözött férfit is egy padon. Feje alatt irattáska volt. – Miért nem megy haza? – Messze lakom, megvárom az első villamost – felelte.

Moszkvában, mint mindenütt a világon, többféle éjszakai élet van. Éjszaka ürítik ki a szemetesládákat, éjszaka javítják az úttest hibáit, a hírlapok nyomdái is éjszaka dolgoznak. Az élelmiszerszállító kocsik is éjjel járnak. Az ügyeletes gyógyszertárak előtt néha sürgetően kopogó embert látni. Látni kerékpáros táviratkihordót is. Mulatók előtt várakozó gyönyörű autót, belőle kilépő frakkos, cilinderes urat, tündöklő bárhelyiségeket, melyek után általában egy-egy város jókedvére következtetni szokás, nemigen lehet látni. Azért mondom, nemigen, mert ha az ember nagyon keres, azért itt is talál olyan helyet, ahol egy görbe éjszakát eltölthet. Cilindert nem láttam, de estélyi ruhát igen, nőn, férfin egyaránt.

A főposta új épületével szemben található például a festői kaukázusi pince. Kaukázusi pincékből általában már Európában elegem volt. Ebbe először napközben, ebédre tévedtem be, amikor semmi sem sejtette, hogy itt csak kaukázusi ételeket kapni, különben valóban kitűnőeket. A pincér figyelmeztet, hogy este kaukázusi zene és tánc is van. – Szóval mulatni lehet?

– Kitűnő kaukázusi boraink is vannak.

Társasággal jöttünk, alig kaptunk helyet. A szomszéd asztalnál estélyi ruhás hölgyek és urak ültek. Mint megtudtam, a férfiak külföldi mérnökök, a nők többsége azonban orosz. A pincérek oly szolgálatkészek, gyorsak és hajlongók voltak, minthacsak egy igazi montmartre-i kaukázusi vendéglő alkalmazottai lettek volna.

A pince mélyén, az alacsony dobogón az öt nemzeti viseletbe öltözött zenész oly buzgalommal, olyan hamisítatlan cigánykodással énekelt, kurjongatott, verte a citerát, a dobot, a csörgőt, hogy semmiképp sem tudtam elképzelni, ezek egy közösség öntudatos proletár tagjai, akik a rájuk rótt munkát végzik. – Szervezett munkások? – kérdeztem a pincért. – Igen, azok. Nem is lehetnének mások.

A kaukázusi pincében sem mulattam jobban, mint általában a kaukázusi vendéglőkben, a nemzeti táncot lejtő zord férfiú bokázása ellenére sem, aki pontosan éjfélkor hatalmas fekete kucsmában, három ijesztő tőrrel kiperdült a dobogó elé. Fekete köpenyére, a mell magasságában, jobbról és balról ál-tölténytartók voltak felvarrva. Sarkatlan csizmában járt valami ebriasztót, közben rikongatott; társai tapssal és zenével kísérték a táncot, az ember alig értette egymás szavát. Négyen voltunk, elköltöttünk négy adag, ha jól emlékszem: saslüknek nevezett kaukázusi ételt, melyet közönségesebben cigánypecsenyének hívnak; megittunk egy üveg bort. Fizettünk mindezért hetvenöt rubelt, a lármában kétszer is megkérdeztem. Továbbá persze a borravalót, mely a gyári étkezőket leszámítva, az egész országban ha nem kötelező is, de általánosan szokásos. Meg kell jegyeznem, hogy egész Moszkvában nem akadtam több kaukázusi pincére, noha merő kíváncsiságból ezúttal már kerestem.

Az első igazi szovjet mulatóba engem, hogy én is színes legyek, a legvadabb éhség kergetett be. Későn érkeztem Anna Andrejevna estélyére, az előttem jöttek mindent fölettek. A vitában nemigen hederítettek rám, bár engem a vita is csak éhesebbé tett. Panaszkodtam, végre hangosan enni követeltem. Nem, mindent, az utolsó vajas kenyeret is elpusztították. A háziasszony otthagyta a vendégeit, még egy éhező csatlakozott hozzánk, hármasban levonultunk a Dzserdzsinszkij utca egyik éjszakai éttermébe; éjfél után egy óra lehetett.

Zene itt is volt, ezúttal ukrán. Előnyére szolgált, hogy egyrészt csak háromtagú volt, másrészt egy szerelmes pár kívánságára tán egész éjszaka egy dalt énekelt és játszott egy termetes harmonikán és két balalajkán. A dalnak volt egy halkabb és egy zajosabb része, amely alatt az ember meggondolhatta a következő mondatát.

A papírszalvétával letakart márványasztaloknál munkások ültek, akik az éjszakai váltás után megszomjaztak egy pohár sörre. De volt köztük katona, és amint mondtam, egy szerelmes pár is, melyet mindenki tisztelettel nézett. Nem lehettek kezdők, mert a nő egyre dugdosta a férfi poharát. Az már a jókedv és a részegség határán ingadozott, a nő taktikájára az üveget emelte szájához, aztán újrát intett a zenészeknek, akik rendületlenül fújták:

A vendégek közül senki sem énekelte a dalt, bár, amint látják, mindenki megtanulta. A dal különben modern ballada, amint az első szakasz is mutatja: – Isten hozzád, Ljubka, Ljubka drágaságom, – Isten hozzád, Ljubka, jójcakát! – Elcsíptünk a sötét, zegzugos kis utcán, – Szíved ólomgolyó járja át… – arról szól, hogy egy tolvajbanda lelövi egyik tagjának a szeretőjét, mert az feljelentette őket a Gépéunál.

Sört rendeltünk mi is és tojásrántottát. Fent a nőkérdésről folyt a vita, most már én is beleszólhattam. Azon civódtak, van-e Oroszországban prostitúció vagy nincs.

A kérdésről nekem már ez a vita is elég tiszta képet adott. Ha a létezéséről folyik a szó, akkor ha van is, igen kis mértékű lehet.

Eleget jártam éjszakánként az utcán, sehol soha nem láttam egyetlenegyet sem azokból a szomorú teremtésekből, akik Európa és Ázsia nagy városainak némely negyedében csapatostul kóborolnak.

Viszont másoktól, és most a fenti társaság egy-két tagjától is, azt hallottam, hogy van. Hol van, milyen alakban bujkál?

– Vannak dísznők, akik kitartatják magukat – bömbölte fönt egy költő. – Férjhez mennek valami jól kereső spechez vagy szovjet emberhez csak azért, hogy kényelmesen élhessenek.

– Úgy! Ha te ezt nevezed annak, akkor más malomban őrölünk, akkor én nem is szólok a vitába. – Ezt gondoltam.

Anna Andrejevna elképzelhetetlennek tartotta fent is, tartja itt is, hogy a nők eladják magukat, mikor becsületes munkával is meg tudják keresni kenyerüket.

Érvnek persze ez is gyenge. Vajon nem virágzott-e a prostitúció azokban az országokban is, ahol minden nő kaphatott „becsületes” munkát?

Harmadik társunk, Iván Alexéjevics szerint a prostitúciónak itt az vetett véget – ha egy-két kivétel még akad is –, hogy a férfiak nem szorulnak rá. Mindenki talál párt magának – a házasság riasztó szolgasága nélkül is.

És még valami. A prostitúciót büntetik. Mégpedig nem a nőt ítélik el, hanem a férfit. Harmadszori visszaesés után hat hónapra elkobozzák a szakszervezeti könyvét. Itt tudtam meg, hogy a homoszexualitást is büntetik. Mint polgári csökevényt háromévi kényszermunkával.

– Mi van a szabad szerelemmel? – kérdeztem Iván Alexéjevicset.

– Blöff az egész – mondta legyintve, a háziasszony gúnyos nevetése közben.

Csupán a helyes egyensúly kedvéért idézzük emlékezetünkbe egyszer a háború előtti oroszországi utazók jelentéseit. Átlapoztam egy-kettőt. A legelfogultabb mai tudósító is csak elvétve érheti el a borzalomnak és felháborodásnak azt a fokát, amely ezekből az írásokból kicsap. Hangjuk mindenek közt akkor válik legkeserűbbé, mikor az orosz nők helyzetéről beszélnek. Nemcsak a törvény, a népszokás is állati rabságban tartotta a nőt. A falvak ütések alatt visongó asszonyokkal vannak tele, a városok kísértetként támolygó prostituáltakkal.

S most képzeljük hozzá Moszkva utcáin, a közvetlen a forradalom kitörése után felvonult nők tüntetését, akik minden öltözékül egy vörös szalagot viselnek ezzel a felírással: „Le a szeméremmel!”

A két jelenség összefügg. Mintha ez a hisztériás tömeg, melyet a rendőrség különben rögtön szétoszlatott, egyenesen a „múlt őrjítő sötétségéből” tódult volna a napvilágra. „A részegítő szabadságot” csak azért tekintjük költői szólamnak, mert kevesen próbáltuk. Szavahihető tanúktól itt tudtam meg, hogy tízévi várfogság után például az ember az első órában kurjongat és tántorog, van, aki hányni kezd.

1923-ban a kurszki ifjúmunkás szövetség kizárt tagjai sorából egy fiatal leányt, mert nem volt hajlandó meghallgatni egyik elvtársa ajánlatait, akit – mint panaszolta – a hasztalan epekedés „megzavart közhasznú munkásságában”.

A szerelem olyan, mint egy pohár víz! Ez volt a híres kazáni kilengés, melyet Kollontáj asszony és Trockij elmélkedései indítottak meg.

Lenin volt az, aki egy kézmozdulattal lesöpörte a pohár vizet az asztalról.

Nem sokkal később egy Altschuler nevű ifjúmunkás író, aki ugyancsak „zavarva volt közhasznú munkásságában”, két barátjával lakására csábíttatta a fiatal leányt, akit hasztalan ostromolt. Leitatták, és erőszakot követtek el rajta. A leány másnap öngyilkos lett.

Az egész szovjet közvélemény felzúdult. Jobbról-balról izgalommal kísérték a pört, melynek részleteiről ma is beszélnek. Voltak, akik felmentést hangoztattak. A pártsajtó a legszigorúbb ítéletet követelte.

A három merénylőt a legkeményebb büntetésre, tízévi súlyosbított börtönre ítélték.

Ez volt az orosz nőkérdés utolsó szenzációja. Azóta legföljebb külföldön beszélnek róla. Az oroszok nyugodtan élnek a nemi életet szabályozó új törvények között, melyek, úgy látszik, annyira megfelelnek nekik, hogy nem is gondolnak rá. A szerelem nem társasági téma. Kérdezősködéseimet mintha nem is értették volna. Nagy sokára jutott tudomásomra még egy adat, ez is bírósági ítélet.

N. P. orvos lelőtte a feleségét. „Nem bírtam el, hogy mást szeressen!” Féltékenység? Elég különös. Az asszonynak több szeretője is volt. Az orvos akkor fogott fegyvert, amikor egy lett.

A szovjetnek nem egy korszerű intézkedése csak Oroszországban újdonság. A törvénytelen gyermekek szégyenletes helyzetén változtatni, az ifjúság nemi nyomorát eltüntetni – ki lát ezekben felforgató új törekvést? Jó párat elsorolhatnék, melyek megoldása Oroszországban a szovjettel van összeforrva, noha Európában már a feudálisellenes mozgalmak lobogóin is ott szerepelt. Ott szerepelt a nők felszabadítása is.

Persze más a jelszó, és más a valóság. A szovjet büszkén hirdeti, hogy minden szép felszabadulás csak anyagi felszabadulással nyerhet tartalmat. A nők szabadságáról is üres fecsegés addig beszélni, míg anyagi függetlenségük biztosítva nincs.

A szovjet új házassági törvényei ebben a szellemben készültek. A proletárság testére vannak szabva, minden más osztály lélegzetét veszti benne. Erről magam is meggyőződhettem. A polgári fiatalság összeroppan, lezüllik a szovjet házassági törvények szédítő szabadsága alatt. Nézzük, mi történik a proletárral? Akinek – ezt kell még megjegyeznünk – már nehéz munkája miatt, de kollektív szelleme miatt eddig is másfajta szerelem, másfajta asszony kellett.

A szovjet kódex első pontja a nő és férfi tökéletes egyenjogúságát mondja ki. Egyenlő munka, egyenlő fizetés, egyenlő megbecsülés. A nők tizennyolc éves koruktól fogva éppúgy választók és választhatók, mint a férfiak…

…1923 körül a baskir kommunista párt országos kongresszusra ült össze. Egy nap múlva már fel is oszlott. A férfiak felháborodva otthagyták az ülést, mert azon nők is megjelentek. Egy év múlva már csak azért hagyták ott, mert az elvtársnők fátyol nélkül jelentek meg! Ma már nyugodtan tanácskoznak.

Ebből láthatjuk, mit jelentett az első – számunkra oly ártatlan paragrafus.

Azóta a nők mindenhová behatoltak. Nemcsak villamoskalauznőt, traktorvezető lányt, gyárigazgatónőt – vörös tábornoknőt is láttam, a két szememmel. Rá is csodálkoztam. A gyermekművészek kiállításán láttam, egy cvikkeres férfi karján; kedveseket mosolygott, és minden képről jegyzeteket csinált.

A házasságkötés – melyről annyi gúnyos megjegyzést olvashattunk – annyi körülményességgel sem jár, mint egy mozijegy váltása. Elmúlt már tizennyolc éves, az elvtársnő tizenhat – házasságot akarnak kötni? Rendben van. Voltam anyakönyvi hivatalban is. Akár egy postahivatalban lettem volna. Semmi rendkívülit nem láttam, a házasulandók csendesek, komolyak voltak. Szeméremérzésem tiltotta, hogy sokáig köztük lődörögjek. Volt köztük öregebb, fiatalabb, munkás, diák. Emberek voltak, akik életük tán egy kényes pontján állottak, amihez senki jelenléte nem szükséges. A válás még egyszerűbben történik. Azon már az egyik fél jelenléte is elegendő. A költség is csak egyharmada – ötven kopeka. És külön húsz kopeka a bélyegre, ha a másik felet értesíteni kell.

Más az eset, ha gyermekek is vannak.

Amennyit könnyített a szovjet a szerelmesek egyesülésén, annyira megszorította a gyermekek iránti kötelezettséget. Kezdődik már azzal, hogy lehetőséget ad: azok a gyerekek, akiket nem szeretettel várnak, ne is szülessenek meg. Ennek az elvnek is vannak hívei Európában – úgy tudom, többek közt az angol püspöki kar egy része. Folytatódik azzal, hogy a házastársak együttesen felelnek a gyermek nemcsak testi, de szellemi neveléséért is. Az ország lakossága évente hárommillió lélekkel szaporodik.

A házasfelek egymás közt különben teljesen függetlenek. Nincs vagyonközösség, kötelező együttlakás, közös háztartás. Tartásdíj sincs, természetesen. Minek is, ha mindketten keresnek?

Most már érthetjük az elvet, hogy minden szabadság alapja az anyagi függetlenség. Csak munkaképtelenség vagy öregség esetén tartoznak egymásról gondoskodni, kölcsönösen.

Mindkettőjük megőrzi állampolgárságát. Sőt a nevét is. Sőt…

„Mily nagy volt meglepetésem”, mikor egyik ismerősömről megtudtam, hogy házassága óta felesége nevét viseli. Felesége viszont az övét. Ez volt köztük a jegyváltás.

A gyermekek tetszés szerint az apa vagy az anya nevét viselhetik.

Természetesen a szabály azért az, hogy a nő is, a gyermekek is a férfi nevét viselik.

A moszkvai lakások ajtajain rendszerint csak akkor látható mindkét házastárs neve, ha még attól a fáradságtól is megkímélték magukat, hogy az anyakönyvvezetőnél megjelenjenek. A legtöbb új „házasság” ilyen. Az intézmény ebben az irányban fejlődik.

Malraux egyik ismerőse, francia tervező mesélte, hogy ahány nővel ismeretségbe került – egytől egyig kispolgári származású volt.

B. asszony, akinek alakja emlékezetemben fölmerül, valahányszor az új orosz nőtípusra gondolok, azt adta tudtomra, hogy úgynevezett futóviszonyt még elég könnyű kötni, de igazi „párra” találni annál nehezebb. Az egymásnak való emberek hamar összeakadnak, kölcsönös megértésük minden törvénynél szorosabban összefűzi őket.

A családot, a társadalom alapját tehát a forradalom sem törhette össze. Más formában, más feltételekkel rendíthetetlenül tovább él.

Az új törvények vagy a közös munka okozza, hogy Oroszországban alig lehet nyomát találni annak, amit nálunk udvarlásnak vagy kiváltképp flörtnek neveznek. Jelei persze vannak; kevés ideig tartózkodtam odakünn annak megállapításához, hogy ezek a múlt vagy esetleg újra a jövő tünetei-e.

Mindenesetre, ha az ember az utcán forog, kap valami ízelítőt, ami talán már az új társadalomból való. A nők egyszerűen vannak öltözve, de nem csín nélkül. Az első napokban kicsit tömzsieknek találtam őket, alacsonyaknak, sokszor tenyeres-talpasaknak is. Szóval nem nagyon „nőieseknek”, amilyenek általában nyugaton a városi nők. Ezek mintha mind vidékről jöttek volna. Határozottan lépdeltek, mint a mezétláb járó parasztlányok… Ekkor jöttem rá a dolog nyitjára: Moszkvában senki sem visel magas sarkot.

Talpalni, órákig gép mellett állni abban nem is igen lehetne. Az orosz nők azzal, hogy odaálltak a férfiak munkája mellé, leszálltak abból az éteri magasságból, ahol a nyugati széplelkek fantáziájában és a párizsi cipészek gyártmányaiban lebegtek. Nem suhannak, nem inganak és tévelyegnek, mint a múzsák: a földön járnak, és elég hosszúkat lépnek. Vesztettek ezzel valamit bájukból? Nem. Nekem valóban a munkába induló reggeli falu hangulatát idézték, valami őszinteséget, természetességet, az egészség leheletét. Szóval, nekem tetszettek, már amennyit én értek a nőkhöz. Különben rengeteg gyerekük van, s alkatukon is meglátszik, hogy a természet anyáknak szánta őket. Mindez csak Moszkvára vonatkozik. Leningrádban már például oly nyúlánkak, akár a norvég nők, de említettem, Moszkva, a hatalmas falu, jellemzi Oroszországot.

Az ő számukra készült az a törvény, mely nemcsak a munkában, de a szerelemben is egyenlővé teszi őket a férfiakkal. Ők nem szédülnek meg tőle, nem is züllenek el. A szerelmi tragédiát alig ismerik Oroszországban. Nem ismerik már a „pohár vizet” sem, valahol a kettő között találták meg az egyensúlyt. Persze, sok előítélet, „múltbeli maradvány” köti őket, a szerelemben még nem olyan szabadok, mint a nyugati férfiak – de az orosz férfiak szabadsága sem olyan természetű. A híres szabadszerelemben gyorsan holtomiglan-holtodiglan való párra találnak. A hűség nem annyira a testi, mint a lelki hűséget jelenti – bármily csodálatos is, de így van.

Az új törvény részrehajlóan kedvez az ifjúságnak.

Az Iljinka egyik Torgszin-üzletében régi orosz népművészeti tárgyak után érdeklődtem. Sajnos, nehezen boldogultam, hiába rakták elém egyre-másra a faragott dobozokat, hímzéseket – mind újak, eladásra készítettek voltak, nekem nem ilyen kellett. Tán nem is értették, mit akartam.

Megszólított egy fiatal, húsz-huszonegy év körüli ember, nekik vannak régi, tán százévesnél is régibb népi varrottasaik. Ha érdekel, szívesen megmutatják, ha felkeresem őket. Mögötte még nála is jóval fiatalabb lány állt, a legszebb orosz nő, akit tartózkodásom alatt láttam. Karcsú, szőkés, csillogó kék szeme s kissé fitos orra arcát akkor is mosolygóssá tette, ha nem mosolygott. – A húga? – Nem, a feleségem. – Bemutatkoztunk. Altarzsevszkij Plotnyikov-pereulok 22. Este egyik ismerősömmel felkerestük őket.

Egyemeletes faház, de lépcsőháza akkora, mint egy parlamenté. A lakások viszont annál kisebbek. Az első emeleten az előszoba a rengeteg bőrönddel, kosárral, miegymás holmival megint akár egy zálogház raktára. A szörnyű összevisszaságot az egyik szobából kipattogó citera varázsolja gorkiji csendéletté. A fiatal pár szobája ijesztő hosszú és keskeny volt, akár egy puskacső, de végén egy kis kanyarral. A bútorok, egyetlen tábori vaságy, az asztal, a három szék egymás mellett úgy sorakoztak benne, mint a borospincében a hordók. Igen szívélyes fogadtatásban volt részünk. A kis asszonyka rögtön hátrarohant a mélységbe, meggyújtotta a primust, aztán mellénk ült. Egymás mellett ültünk, szemben a fallal, mint valami folyóparton. Mindenki csak a szomszédját láthatta.

Mindketten diákok. A sovány, hallgatag fiú műegyetemi hallgató, proletár származék, apja kövező volt, míg el nem esett a polgárháborúban. A lány iparművésznövendék, származására nézve nemes (elpirul); dédanyjától maradtak rá a népművészeti holmik.

Itt, ebben az elképesztő alakú szobában, a szomszéd kitartó citerázása mellett kaptam egy villanásnyi képet arról, ami a régi orosz élet lehetett. Mintha Gogol egy lapja elevenedett volna meg.

A félhomályból előlépett a fiatal asszonyka, fején szív alakú gyöngyös párta, testén bő ujjú, de mellben feszes, sötétbarnás, valami furcsa módszerrel készített blúz, olyan láncszerűen horgolva, mint a páncéling. Színes szoknya, kötény.

Egyik kezéből a másikba cserélgetve hosszú nyelű lábast hozott, melyre igen büszkék voltak, s benne teát. Szamováruk még nem volt. Érdeklődtem, hogy élnek.

A fiú százhatvan rubel fizetést kap, a lány semmit, sőt elég kiadása van, mert szerszámot, festéket kell vásárolnia. Fababákat csinál. Havonta hat rubelt fizetnek ezért az alagútért, melyet igen kedvelnek, épp hihetetlen alakja miatt. Mondtam már, egy ágy volt benne, oly keskeny, mint egy vonalzó. Hol alusznak? – kérdezte barátom, aki idekalauzolt.

Tapintatlan kérdés volt, irultak-pirultak, emlegettek valami matracot, melyen végszükségben szintén lehet aludni, ha leteszik a földre. Szóval mindketten ebben a szűk ágyban aludtak, melyen ülni sem lehetett kényelmesen.

– Régóta házasok?

– Ó, már másfél éve!

Szibériába fognak költözni, amint a fiú végez. – Miért? – Mert világot akarnak látni.

Moszkva nem a legszebb orosz város, Moszkva nem Oroszország! – hallja az ember, amint kiteszi lábát a fővárosból. A valóság az, hogy Moszkva nagyon is Oroszország, sőt már kicsit Ázsia. A többi város Európát képviseli.

Mindenesetre, aki Moszkva után képzeli el a többi orosz várost, az – mint magam is – csodálkozva érkezik Leningrádba. Egy éjszaka alatt odaérhet.

A két város között a vasútvonal csaknem nyílegyenes. A legenda róla az, amelyet azonban bátran valóságnak is vehetünk – olyan országban vagyunk, ahol minden megeshetik –, hogy amikor az egymással versengő mérnökök terveiket a cárnak bemutatták, és döntését kérték: a cár salamoni ösztönnel vonalzó után nyúlt, egyenest húzott a két város között.

– Így menjen a vasút – mondta a hüledező intrikusoknak.

A vasútvonalat valóban úgy építették, rengeteg költségtöbblettel. Egész sereg várost elkerül, s a síkságon csak ott billen egy kicsit félre, minden különösebb ok nélkül, ahol a vonalzón csorba volt. Én mindenesetre hasznát láttam. Este lefeküdtem; útközben alig álltunk meg valahol; reggel frissen léptem ki az Oktyábrszkij Vokzal kupolacsarnokából, megcsodálva rögtön az állomás előtt álló remek lovas szobrot, mely testes, lomha férfit ábrázol torzonborz kis szibériai kancán. A hatalmas alak csizmái csaknem a földet érik, buggyos nadrágjában elterpeszkedve ül; merev, szakállas arcában erő és barbárság van, egész magatartásában dölyf és nyers kíméletlenség. A gutaütöttek tehetetlen dühével viseli megszégyenítését, a négysoros verset, amely talapzatán bizonyára a régi feliratot helyettesíti.

Magát Leningrádot is vonalzóval mérték ki, ezt az első körültekintésre látni. A térről mindenfelé kilométerek hosszán fut a tekintet a széles utcákban. Messzi látni a mellékutcákban is, ahogy az autó végigrohan velem a város főutcáján, a Nyevszkijen, ahol egykor Dosztojevszkij hősei csatangoltak s amelyet ma a forradalom emlékére röviden Proszpekt Dvacety Pjátavo Oktjabrjának neveznek, már azok, akik ezt ki tudják mondani.

A város a híres Szent Izsák-templom szédítő tornyának tetejéről (most vallásellenes múzeum) a tiszta napsütésben szabályos utcáival, szép tereivel, a Névával, az öböllel mintha önmaga térképe lenne. A környék tiszta, mintha minden reggel kimosná a tenger.

A város elrendezéséből meg lehet érteni a felkelés sikerét. A Téli Palota, a minisztériumok, az ország minden fontos szerve itt volt központosítva. Egy fellázadt hadihajó – egyetlen ágyúlövés az „Aurórá”-ról elegendő volt, hogy az egész roppant birodalom vérkeringését megbénítsa.

Bejártam a Péter–Pál-erődöt, a templomot, ahol az egymás mellé helyezett márványkoporsókban a cárok alusszák örök álmukat, akik közül oly kevés halt természetes halált, azután az udvart, ahol a cárok életének eloltóit kivégezték, s azután a kazamatákat, ahol azok az akasztásra vártak, vagy a lassú halálra egy életen át. Volt, aki nem tudta bevárni, amíg a nyirkos, sötét cellák levegője végez vele, és öngyilkos lett. Az egymás fölött két sorban húzódó végtelen hosszú folyosókon itt is, ott is megállított a felirat, amely a hajdani foglyok sorsát beszéli el. Itt, ebben a szörnyű odúban halt meg, öntötte magára a petróleumlámpát a fiatal Votrovka. Arcképe, amely rokonszenves ifjú leányt ábrázol nagyanyáink ruházatában, itt függ a nedves falon, az egyszerű vaságy felett, amelyben elégette magát. A foglyok attól fogva lámpát sem kaptak. A cellák magas, szűk ablakából még az eget is alig látni. Ebben töltötte rabságát Kropotkin, abban Dosztojevszkij, amabban… ki nem fordult meg a Péter–Pál-erődben, ahová a kinti életből csak a cellák előtt hömpölygő Néva locsogása és nedvessége hatolt be éjjelente? A cellák berendezése ma is olyan, ahogy az utolsó foglyok hagyták. Itt vannak az egyszerű vaságyak, székek, a kezdetleges, kívülről fűthető kályhák. A vastag falak, a nehéz boltívek most nyáron is téli nyirkosságot lehelnek, borzongva és viszolyogva jár alattuk az ember, mintha egy óriási, szörnyű hüllő gyomrában tévelyegne. Kint süt a nap; a falak előtt a Néva partján, ameddig a szem ellát, fürdőruhás nők és férfiak hevernek a homokban; megkönnyebbülten tekintek végig rajtuk, ahogy a bástya tetejére lépek. A Péter–Pál-erőd a leningrádiak kedvenc fürdőhelye. A víz vidám kiáltozásoktól hangos.

A szovjet ellenségeit másutt őrzik, fent északon, a Jeges-tenger tundrás partjain. – Szóval e téren alig van változás – szállok vitába a két leningrádi költővel. Velük sem tudom megértetni a szellemi parancsuralom szükségtelenségét és értelmetlenségét. Sőt átkát. Ők is a hivatalos véleményt recitálják. Az egész ország, mint egy tökéletesen körülzárt völgy: minden oldalról ugyanaz a visszhang. Az utca vidám, sokkal derűsebb, mint Moszkvában. A leningrádiak kóstoltak bele először a polgárháborúk szörnyűségeibe, úgy látszik, ők is feledték el legelébb. Moszkvához viszonyítva szinte polgári jólét jeleit észlelheti az ember. A széles, gyönyörű terek tiszták, virágágyak illatoznak. A Néva partján, a Nyevszkijen éjfél utánig áll a korzó.

A híres fehér éjszakák idején vagyunk; éjfél után egy órakor a tágas téren, ahol Nagy Péter szép lovas szobra áll, egy padon ülve kényelmesen rovom soraimat. Az ég szürkületi fényben ragyog. Mintha valóban még csak alkonyat volna, a parkokban párok sétálnak, a folyót övező kőkerítésen matrózok sakkoznak. Mikor alusznak itt az emberek? Az éjszaka alig két óráig tart, de akkor sincs igazi sötétség; három órakor itt a hajnali szürkület.

A szállodában még áll a jazz, az étteremben táncolnak, nemcsak külföldiek, vannak itt bőven oroszok is. Kicsodák? Az étterem egyik ajtajából néha elragadó öltözékű hölgyek jelennek meg, mindig más és más férfi karján forognak méltóságosan és tartózkodóan a fényes parketten. Az étteremből szabályszerű bár nyílik, a pult előtt a magas székeken szmokingos és orosz inges urak szürcsölik a finom keverékeket. A hölgyek bárhölgyek. Kis társaságunkban parázs vita indul, vajon minden vonatkozásban olyanok-e, mint a nyugatiak, igazi bárhölgyek-e? Nem, nem, erősködik egyik szíves ismerősünk, rendes fizetést kapnak, százötven rubelt egy hónapra. És azok a drága ruhák? Azt is az államtól kapják, a ruhaelosztó hivatalból, amely a különleges öltözékekről gondoskodik. Onnan utalják ki a csatornatisztítók gumicsizmáit csakúgy, mint a diplomaták frakkját. Álmos vagyok, felmegyek a szobámba, az emeletre, amelyet annak idején ajtótól ajtóig kúszva revolverrel foglaltak el a forradalmárok. Az Astoriában lakom.

Az új rend itt is a külvárosokban éli a maga igazi életét. Villamoson megyünk a népes negyedeken át a Krasznüj Treugolnyikba, a „Vörös Háromszög” gumigyárba. Csatorna mellett fekszik ez is. A villamosról leszállva alig tudunk átjutni a túlsó oldalra, oly nagy a forgalom. Vágtató kocsik, társzekerek kerülgetik egymást – a társzekerek kereke is gumi –, az úttest közepén kell megvárnom, amíg nyolc teherautó elhalad előttem. Valamennyi hatalmas uborkásüveget szállít, szalmába csomagolva. A gyár előtt hullámzik a nép, izmos munkások, erős, feltűnően szép munkásleányok, könyökig olajos kézzel. Három faháncsbocskorú paraszt épp tőlünk kér valami felvilágosítást. A csatorna – az Otvodnüj Kanal – túlsó oldalán is gyárkémények ontják a füstöt, vastagon, messzire elnyúlón, akár a reklámképeken. A bejárat előtti bódé körül nagy sörözés folyik. A szokásos kép: nyakig szutykos munkás közeledik csinosan öltözött nővel. Félre kell ugranom, két szaktárs rohamlépésben testes díványt cipel a fején. Émelyítő benzin- és égettgumi-szag terjeng. Végre bejutunk a gyárba.

Nem, eziránt igazán nem lehet lelkesedni. A termekben a szellőztető-készülékek és ventillátorok ellenére is büdös van és meleg. A gumigyártás nem tartozik a kellemes foglalkozások közé. A csomagolóhelyiségekben még ki lehet tartani, a labda- és a kesztyűosztályon is valahogy, mindegyikben vagy száz munkásnő osztályozza a kész gyártmányokat – de ott, ahol a kalucsnitalpat forrasztják, vagy ahol az autó-pneumatikokra feszítik rá a forró gumiréteget, ott az ájulás környékezi az embert. Csodálkozva nézem a derékig nekivetkezett munkásokat, akik a szörnyű gőzben, hőségben, a kozmásodó gumi szagában fürgén ugrálnak, feszülő izmokkal forgatják a kerekeket.

Egy csattogás és rázkódás a műhelyek között a gyári újság, a Technika szerkesztősége is. Fiatal, energikus arcú leány fogad bennünket, aránytalanul alacsony termetű, akár egy gyermek. A főszerkesztő. Ebben a dörejben és állandó puskaropogásban készül az újság, amely havonta, tizenkétszer jelenik meg négyezer példányban. Itt a könyvtár is. Ez a kultúrközpont. Leülünk.

Elmondom neki benyomásaimat. – Ez már ilyen munka – feleli egyszerűen, ő maga is ezt végezte évekig. A munkások, állítólag, itt kivételes élelmezést kapnak, csaknem valamennyien diétás étkezést, naponta egy liter tejet és két héttel több szabadságot, mint mások. Naponta hat órát dolgoznak.

A szerkesztőség többi tagja is volt munkás, egyik-másika még most is dolgozik; mindnyájan fiatalok. Van köztük író is, egyik – Arjev – már két szatirikus regényt írt.

Elmondják a munkamenetet. Minden műhelynek van mérnöke, munkavezetője, de feladatuk nem az ellenőrzés, hanem a tanácsadás és a segítés. A munkásokat nem ellenőrzi senki, darabszámra dolgoznak; mindenkinek normája van, amit teljesít. – És ha nem teljesíti? – Először az egészségi állapota iránt érdeklődnek. Ha nem abban van a hiba: leszállítják a fizetését a kisebb teljesítményűekére. Szóval mégis van ellenőrzés, sőt büntetés.

Végigjártuk velük az egész telepet. A falakon itt-ott fényképeket láttunk: a jól dolgozó munkásokét és a gyári feltalálókét. Igen sokan törik fejüket új vívmányokon, a munkásfeltalálóknak külön újságjuk van. Megnéztük a telep poliklinikáját, ambulanciáját, gyermekkertjét. Van kórházuk is, ötven orvost foglalkoztatnak. Van még rádiumuk is. Ebben az üzemben hétezer munkás dolgozik; a hozzátartozó többi telepen – ahol a nyersgumit állítják elő – további húszezer.

A vulkanizáló műhelyekben háromméterenként nagy szárnyú ventillátorok forognak, szellőztetőcsövek szippantják el a gépek fölül a hőséget és a bűzt, de nem szívják el az egészet.

Az egyik folyosón a fél falat elborító hirdetmény adta a dolgozók tudtára, hogy a múlt héten a gyárból ezerkilencszáztizenkét munkás vonult be katonának. „Elvtársak, tudassátok a vezetőséggel, ha a bevonultak között van olyan, aki nem méltó arra, hogy a proletárhadsereg tagja legyen.” – Hát ki nem méltó arra, hogy a proletárhadseregben szolgáljon?

– Akinek az apja kulák volt, kereskedő vagy régi kizsákmányoló, és azt eltitkolta.

Látva csodálkozó pillantásomat, sietve hozzáteszik:

– Ha előzőleg bevallotta, akkor nem lehet ellene kifogás.

A folyosó végén modernül felszerelt fürdőhelyiségek, zuhany, hideg-meleg víz. Egy munkásnő épp harisnyát mos. Elég rosszul teszi – mondja egyik szerkesztőnk –, mert a gyárban villamos, sűrített levegővel működő gépmosoda is van, ahol a munkások ruháját szinte ingyen kitisztítják.

– Bizonyosan sürgős neki.

A következő terem szapora csivitolástól hangos. Az egyik sarokban harminc-negyven lány zsinatol. Már befejezték a munkát, a szocialista verseny feltételeit vitatják.

Faliújság irodalmi különszáma, a gyár munkásainak hosszú bírálataival Szobojev, Gorkij, Csumandrin új könyveiről.

Gyűlésterem, a megszokott Lenin-sarokkal, a jó munkások fényképeivel.

Az étterem, melyet csak vékony deszkafal választ el a műhelyektől, ragyog a tisztaságtól. A fehér abroszos asztalok között pálmák, az ablakokban virágok.

Az ebéd ára a száz rubelnél kevesebbet kereső segédmunkásoknak hetven kopek, az udárnyikoknak egy rubel, a rendes munkásoknak egy rubel húsz kopek. A rohamosztagos munkások, az udárnyikok naponta kétszer kapnak húst; a többiek a második húsétel helyett halat kapnak. Az ebéd különben igen egyszerű: borscs, azaz tejfölös káposztaleves, melyben elég nagy darab marhahús is van, kása és tészta. Akik egészségtelen munkát végeznek, azok ezen túl még egy tál ételben részesülnek.

Az étteremben a munkások nemcsak ebédet, reggelit is kapnak. A reggeli mindenki számára egyforma: két tojás, kávé vagy kakaó és kása. Tudni kell, hogy az oroszok reggelire igen bőven táplálkoznak, mivelhogy késő délután – 4–5 óra tájban – ebédelnek. A reggeli és az ebéd együttesen a gyári étkezőben: a száz rubelnél kevesebbet keresőknek kilencven kopek, a kétszáz rubelnél többet keresőknek egy rubel hetvenöt kopek.

A napszámosok ebédjét kértem. Húslevest kaptam, utána darált húst burgonyával, majd valami rózsaszínű, a meleg csirizre emlékeztető pépet, melyhez a szerkesztők általános elképedésére hozzá sem mertem nyúlni. Azt állították, ez a legfinomabb; elhittem nekik, a maguk adagját nagy élvezettel kanalazták be.

A kis főszerkesztőt Fima Grigorovicsnak hívják. Huszonhárom éves, nem, még nincs férjnél. Rengeteget dolgozik – ezt tudtam meg tőle ebéd közben.

A szerkesztőség feladata a gyár havi tervét közölni és megvitatni a munkásokkal. Állandó összeköttetésben vannak az olvasókkal, minden szám megjelenése előtt és után gyári ülés van, ahol mindenki elmondja, mit vár a laptól és mit gondol róla. Az ő feladatuk kinyomozni, ha az üzemben valahol félreértés, visszásság vagy valakivel igazságtalanság történik. Ők végzik a százhuszonhat faliújság adminisztrációját és a röplapokét is…

Közben fizet nekem egy üveg limonádét.

Ő írja a vezércikkeket. Az irodalmi rovatba is sokat kell dolgoznia. Két hónappal ezelőtt itt járt Gorkij, négyoldalas tanulmányt írt róla.

A saját életéről szeretnék valamit megtudni. – Kommunista? – Igen, 1929 óta bent van a pártban.

Kedvenc költője: Puskin. Azután Lermontov. Majakovszkijt már kevésbé szereti, Bjednijtől is csak a „sikerültebbeket”.

Havonta keres négyszázötven rubelt, 14 négyzetméteres szobában lakik a bátyjával együtt, aki szintén kommunista szerkesztő.

Nyersselyem blúzban ül itt, homlokára fésült fekete haja körben van nyírva, szemei is élénkfeketék, beszédjén érezni, hogy gyakorlott a szóban.

Szabadnapját társaságban tölti, kirándulnak, csónakáznak; ejtőernyővel még nem ugrott le. Szeret színházba járni, utoljára Scribe Egy pohár víz című darabját látta, igen tetszett neki. Beutazta már az egész Uniót. Sokáig élt a Kaukázusban, oda küldette ki magát, mikor évekkel ezelőtt összeveszett az itteni ifjúmunkás csoporttal.

A nyugati nőket, még a gazdagokat sem ítéli el, nem tartja rossznak őket, a körülményeknek köszönhetik gondolkodásukat, sorsukat is.

Ha Európában született volna, bizonyára most ő sem úgy gondolkodna, ahogy gondolkozik. Valószínűen humanista széplélek lenne, egy kicsit tán érzelgős, mert gyerekkorától kezdve sokat olvasott.

A Kapital-t egy kurzuson „átvette”, azóta gyakran forgatja. Lenint most fogja teljesen áttanulmányozni.

Nyolcéves koráig vallásos volt, nagyon szeretett az orosz templomba járni, noha zsidónak született; volt egy egészen komoly „misztikus korszaka” is. Kommunista úgy lett, hogy „mindig önállóan akart gondolkodni”, maga akarta a kenyerét megkeresni. Szüleivel hetente kétszer találkozik, de nemigen értik meg egymást. Apja szabó.

Ha meghalunk – meghalunk. Lélek, ő azt hiszi, nincs, bár erről még nem mer határozott véleményt mondani, mert „ezzel az anyaggal még nem foglalkozott behatóan”.

– Szeretne gyereket?

– Igen. Rá fog erre is kerülni a sor.

Az alkonyat megint hajnali kettőig tart, az ember, ha akarna is, nem tud aludni, nem lepi meg az álmosság. Boldogan élvezzük a nap ráadását, a Nyevszkijen barangolunk, ahol valami könnyűség, bohémság szállja meg a tömeget. A színházból kijövet még délután van – ki menne ilyenkor haza? Nincs vége a sétának, a beszélgetésnek. Julja Boriszovna, aki szívélyes moszkvai társaságom távolba szakadt tagja, órákig verseket szaval a Hotel d’Angleterre sárga épülete előtt, amelynek abban a második emeleti szobájában Jeszenyin felvágta az ereit, és vérével még verset írt, a padlóra. Nem a saját versét, hanem egy Fet nevű múlt századbeli költőét, ahogy nemrégiben kiderítették.

Az Arzenálba nem könnyű bejutni. Másfél óráig is folyik a telefonálás ide-oda, míg az engedélyt nagy nehezen megkapjuk. Az Arzenálban hadianyagot őriznek, minden kapualjban fegyveresek állnak. Vorobjov őrnagy kalauzol bennünket.

A régi hadizsákmányok ódon, hatalmas épületben vannak, melynek széles vörösmárvány feljáróján gépkocsival és lóháton is lehet közlekedni.

Öt-hat termet is megtöltenek a zászlók. Vannak itt kifakult svéd lobogók, lófarkos török zászlók, primitív kirgíz és tatár harci jelek, pogány hadi istenek, melyeket az észak-szibériai törzsektől zsákmányoltak. Itt vannak a lengyel felkelések lobogói, és amott, az ablak mellett sorban: a piros-fehér-zöld színűek…

Nem győzhettem le meghatottságomat, mikor óvatosan felemelem őket, leverem öregesen zörgő selymükről a port.

olvasom, ahogy az elsőt végigterítjük a földön. Nemzeti színűre van festve a nyél is, tetején még ott vannak a szalagok, melyeket a búcsúzó lányok rákötöttek.

hirdeti a másik. Súlyos, vastag selyemből készült ez is, szélén a dús bojt gondos kézimunka. Sokáig tapogatom, aztán csak úgy tartom a tenyeremben, gondolataim messze járnak. Furcsa találkozás! Szegény zászlók, milyen utat jártak meg, míg ide jutottak. Ide, ebbe a dohos, félhomályos terembe a csecsenc és arjél fétisek közé. Ha hozzájuk érsz, sóhajtásul sűrű port eresztenek. A következőn együgyű, kézhímezte címer és körülötte:

A következőt viaszosvászon burokból húzzuk elő. Lyukas, összevissza tépett, közepén a címer alatt egyetlen szó áll:

Nem nézzük végig valamennyit. Kibotorkálunk a diadaljelek temetőjéből, melyek mindegyikének megszerzése ezer és ezer ember életébe került. Visszapillantok azokra, melyek körül egykor a mi kis szabadságunk lelkes katonái indultak rohamra a szörnyű polip, az abszolutizmus ellen. Ott van tán közöttük, amely alatt Petőfi indult utolsó útjára, az a fakult selyem, amelyet életénél is többre tartott. Soványan, dideregve állnak ott egymáshoz szorulva, sorsüldözött testvérek az idegenben. Lehetnek vagy húszan. Legtöbbje tetején egyszerű aranyozott fagömb fénylik.

A Téli Palotát lassanként elönti az Ermitage gazdag képgyűjteménye. Tizian, Tintoretto, Murillo, Velazquez, az egész teremnyi Rembrandt, aztán a modernek: Cézanne, Renoir, Manet, Gauguin, Van Gogh képei előtt itt is munkáscsoportok vándorolnak a magyarázó előadók után.

Az ablakokból a cárok a Péter–Pál-erődre láthattak, az uralkodóház temetkezési helyére és halálos ellenségeiknek börtönére. Meg lehet érteni II. Miklóst, aki menekült erről a helyről, én megértem, hogy még Carszkoje Szjelóban is elkerülte a régi kastélyt, melynek építői és újjáépítői túl akarták szárnyalni a versailles-i kastélyt. Túl is szárnyalták azzal a kicsike kis fokkal, amely után a pompa hivalkodássá válik. Az 1501 termet az ember csak becsületből járja végig. Mindegyik uralkodó igyekezett felülmúlni elődjét, s ha az tiszta borostyánkővel burkoltatta be a falakat és a mennyezetet, ő valami drágakövet választott. Szerencsére az udvaron a palota hosszán lányok és fiúk harmonikaszóra épp valami vidám táncot roptak, minden ablakból látni lehetett őket.

A peterhofi nyaraló kastélyban is inkább a közönség érdekelheti az embert. A palotából széles teraszok ereszkednek a tenger felé, mindegyiken egész sor szökőkút, köztük a gladiátorszobrok valóságos hadosztálya, bearanyozva. Tökéletesebb giccset csak súlyos agymunkával lehetne kisütni. Megtudtam, hogy több generáció műve. A szörnyű kertben tolong a nép, a proletárok büszkén sétáltatják diadalérzésüket a szökőkutakkal hadakozó arany görög vitézek között. Félős, hogy gyönyörködnek is bennük.

Carszkoje Szjelót ma Gyetszkoje Szjelónak, Gyermekfalunak hívják.

A cár külön kastélyt építtetett magának, idehúzódott rémületével, fegyvereseivel és kevés ízlésről tanúskodó kispolgári berendezkedésével. A palotában minden úgy van, ahogy utolsó urai hagyták. A falakon végig különféle katonai egyenruhák rajzai – a cár nagy élvezője volt az egyenruháknak, maga is tervezett egypárat. Az asztalán ott hevernek utolsó olvasmányai: Lotuszkanszkij füzete a Talmudról és a zsidókról, aztán a „Szabadkőművesek titkos ereje”, a „Pogromokról”, a „Fekete testvérek”, a „Német szabadkőművesek ármánykodása” és egy udvari kalendárium. A cárné szobáiban ugyanazok a holmik – gyémánttal és arannyal kirakva –, melyeket a vidéki iparosasszonyok lakásában látni. Szerencsemalacok, patkók, kagylók, fényképek, legyezők – hálószobájában nem kevesebb mint hatszáz ikon, a padlótól a mennyezetig. És mindenütt a félelem, a rettegés tanújelei. A fürdőmedence alsó négy sarkába is erős villanylámpákat szereltek, nehogy valaki elrejtőzzék a vízben, és ott lepje meg az uralkodót.

A gyerekszobában ott árválkodnak a cárevics játékai, a kis autó, melyet a francia köztársasági elnök hozott neki ajándékba, a képeskönyvek, a szobába felállított csúszda, melyen egyedül csúszkálhatott szegény.

Nagyobb megilletődéssel jártam be a házat, ahol Puskin élt. A házban most iskola működik, de nyaranta munkások töltik benne szabadságukat. Fürdőnadrágban sétáltak a kertben, süttették magukat a napon, és hallgatták a költőről szóló előadásokat.

A délután észrevétlenül megint az éjszakába nyúlt, mire a gyártelepek, mezők, a művésziesen kifaragott kis paraszt faházak és az új munkásházak között visszakocsiztunk Leningrádba.

Másnap délelőtt és délután is a könyvkereskedéseket jártam. Itt adják ki az Unió különböző nemzetiségeinek tankönyveit. Ígéretemhez híven nyelvész barátaim és az Akadémia számára összevásároltam a rokon nyelvek tankönyveiből, népdalgyűjteményeiből, most készített ábécéiből együttvéve tizennégy kilónyit. Postára adtam. A hét csomagból egyetlenegy sem érkezett haza. Kettőt valamelyik határról visszaküldtek moszkvai címemre, a többi sorsáról annyit sem tudtam meg.

A következő nap újra Moszkvában voltam.

Zsúfolva közeleg az autóbusz a Tverszkáján, azaz új nevén: az ulica Gorkavón. Rövid utunk van, gyalog is megtehetnénk, de mivel épp előttünk áll meg, hamar beállunk a sorba és fölfurakodunk. „Vigyázz a zsebedre”, figyelmeztet újra, nem tudom már hanyadszor, egyik új ismerősöm. A tolongásban egy pillanat alatt elsodródunk a kalauznő előtt, aki a bejáratnál ül, s nem is mozdul el onnan. Nem váltottunk jegyet.

A szokás ilyenkor az, hogy az ember a jegy árát a szomszédja markába nyomja, s megkéri, juttassa el a kalauzig. Kézből kézbe vándorol a pénz, s kézből kézbe vándorolva érkezik vissza a jegy is. Így váltanak jegyet azok is, akik a kocsi elején levő kijáratnál kivételesen felszállhatnak: a terhes nők, aggastyánok, rokkantak, gyermekes anyák.

Eddig társaim váltották mindig a jegyet, most rajtam a sor, aprópénzem azonban nincs. Átadok egy tízrubelest legközelebbi szomszédomnak. „Négyet a Vörös térig.”

Tőlem a kalauzig legalább harmincan függnek, hajladoznak a kapaszkodókon. Egy ideig figyelem a kék bankjegy útját. Eltűnik a szemem elől. A közönség – nyugat-európai szemmel –, valljuk meg, nem a legbizalomgerjesztőbb. Tíz rubel sem kis pénz. Legfeljebb odalesz, nyugtatom meg magam, a kötelességnek eleget tettem. Nem vádolhatnak bennünket jegycsalással, melyet különben itt nem is ismernek. Eltelik tíz perc, mindjárt megérkezünk. A jegy s a visszajáró pénz még nem érkezik. Harminc ember közül csak egynek kell némán maradnia, elárulnia a láncolatot, amit a sűrű tömegben, föl- és leszállásban, a kocsi zajában észrevétlenül megtehet. Ha mást nem, tapasztalatot nyerek, gondolom.

Valóban gazdagabb lettem egy tapasztalattal. Ebben a pillanatban valaki megpöccenti a vállam: s kígyószerű mozdulattal hátrafordulva, fején át kezembe nyomja a pénzt és a jegyeket. Ha akarnám, se tudnám zsebre vágni.

Leszállás után kíváncsiságból megszámolom, mennyi érkezett vissza. Pontosan kilenc rubel negyven, egy kopeka sem kallódott el az úton. Társaim érdeklődésére elmondom kis megfigyelésemet, melyet jellemzőnek tartok. Hosszasan tudom csak megértetni velük, mi itt a jellemző. Hogy nem veszett el útközben? Hogy valaki ne adta volna tovább? – Nem, arra még sohasem volt eset. Hivatkozom a zsebtolvajokra.

– A lopás, az más, és ez is más. Az ilyen pénzt még a tolvajok is továbbadják, eszükbe se jutna, ezt elemelni. Itt bizalomról van szó. „A közösség egy funkciójáról” – adja meg azonnal a tudományos nevet az egyik barátunk.

Kora reggel indulok el hazulról, abban az időben, mikor a munkások a gyárakba sereglenek. Találkozom ismerősömmel; a Komintern mögötti városrészbe sietünk, ahová a térkép szerint széles sugárutak vezetnek, de ahová most zegzugos palánkútvesztőkön lehet csak eljutni; mert a földalattit itt is építik.

A kínai egyetem felé a derült égből megered az eső, mégpedig moszkvai szokás szerint, mintha dézsából öntenék. A tömeggel együtt befutunk mi is egyik kapu alá, s ott böjtöljük ki a záport. Félóra múlva, egy perc alatt újra kánikula van. Kicsit megkéstünk, rohamlépésben igyekszünk az alig háromméteres közökben. Torlódás.

Torlódás, szitkozódás és hahota. A szűk utat egy helyen elöntötte a víz; másfél-két méter széles pocsolya villogtatja fényét az út közepén, mint egy hirtelen támadt égő csipkebokor.

Ez az egyetlen út, aki visszafordul, a kerülő úton legalább tíz percet veszít. Néhányan nekivetik magukat az akadálynak, s általános derültség közepette cuppannak a pocsolya túlsó felébe. Mások sarkukon próbálnak átbicegni. Száraz lábbal itt senki nem megy át, az bizonyos.

A bosszúság, de a derültség is nő, s kirobban, mikor egy sztoikus aggastyán leveti a lábbelijét, lehúzza a harisnyáját is, és nyugodtan átgázol a vízen. A példa ragadós, a következő percben mindenki követi. Rögtönzött statisztikám szerint a férfiharisnyák harminc, a női harisnyák huszonöt százaléka lyukas. A palánkhoz dőlve mi is oldozni kezdjük saruinkat.

– Elvtárs, nem vinne át? Igen könnyű vagyok! – halljuk a hátunk mögött. – Ötvenegy kiló!

Az ember igyekszik minden ország szokásához alkalmazkodni. Visszafordulunk, fölnyaláboljuk a kis tavárist, aki egyik kezében a cipőkkel, a másikban a harisnyákkal tengerész zászlójeleket integet a szárazföld felé. Távolról kiáltás hallatszik.

– Hé, cipőket nem felhúzni! Még egy van! – De mire odaértünk, arra már pallót raktak a munkások.

Éjfél után két óra is elmúlhatott már, mikor egyedül végigballagok a Kuznyeckij Moszton, a „kovácsok hídján”, ahol persze éppúgy híre-hamva sincs hídnak, akár a Nagydiófa utcában diófának. Az üzletek utcája ez, jobbról-balról ebben az éjjeli órában is ragyognak a kirakatok, a világító cégtáblák. Az üzletek lépcsőin itt-ott öregebb nők és férfiak bóbiskolnak, ölükben hatalmas ódivatú puskával. Éjjeliőrök. A Lubjanka ulica előtt rágyújtok egy cigarettára, oroszra, melynek ízét már csakúgy megszoktam, mint elképesztően hosszú szopókáját; hagyomány ez is, ez a hosszú szopóka még abból az időből, mikor az oroszok torzonborz szakállt viseltek, s telente rajta egész zúzmaraerdőt; a cigaretta távoli parazsa így nem veszélyeztette a szakállt, vagy a szakáll a cigarettát. Kesztyűvel is jobban meg lehet így fogni. Még hunyorgatok a gyufa fényétől, mikor egy katona elém áll; sapkája kék színéről látom, hogy a Gépéuhoz tartozik, parolijáról, hogy tiszt. Hadar valamit, és cigarettámra mutat.

A szót még nem értem, de a mozdulatból tilalmat vélek kiolvasni. Nyilván nem szabad dohányozni. A cigaretta eldobását bocsánatkérő mozdulattal vezetem be.

– Nem, nem! – mondja a katona, és elkapja a kezemet. Mintha a gyorsvonat robogását akarná utánozni, újra a cigaretta és az üzlet szó villog felém.

Karmozdulatom most a tanácstalanságé. Fejét csóválja, és ő is tanácstalanul néz körül. Pillantását követve látom, hogy a Gépéu hatalmas palotája tövében állunk. Szemben velünk a tízemeletes modern bérpalota.

– Papirószi – ismétlem hű visszhang gyanánt, s újabb mozdulatot teszek, hogy eldobjam.

Újra megakadályozza, újra fejét ingatja; én is kitárom újra a kezem, jeléül, hogy sajna, nekem beszélhet.

Arról le is tesz, adja tudtomra egy kézlegyintéssel. Végigmér, s mosolyogva, melybe türelmetlenség is vegyül:

– Taváris?

Újabb karmozdulat, mely lehet igen is, nem is. Nyakam vállam közé húzva, markomat széttárva azt akarom jelezni, hogy a kérdést sem értem.

Egy pillanatig ebben a helyzetben maradok. Rám néz, s oly fintorral, mely azt adja értésemre, hogy nincs más út, két tenyerével előbb kabátom két felső, azután két alsó zsebét ütögeti. Megtapogat.

Zavarba jövök, eddig is meg voltam zavarva egy kicsit. A Gépéuról én is olvastam egyet-mást.

A négy kabátzsebben, úgy látszik, semmi gyanús. Következnek a nadrágzsebek. Az első kettőben ugyancsak semmi. A hátsó zsebben lapul az a szép nyírfagyökér cigarettatárca, melyet épp a napokban vettem tizenkét rubelért. Ez kellene neki?

Nyilván. A következő pillanatban már kezében is van, s diadalmas nevetéssel akkorát csap rá, hogy azt hiszem, palacsintává lapítja. – Mozsna?

És már nyitja is. Mintha szívemet nyitná: föllélegzem.

Ez csodálatosan fülemet is megnyitja, sőt megoldja nyelvemet is. Most már elrendeződnek fejemben a szavak a cigarettáról, az üzletről, az éjfélről s a zárásról.

Ha az üzletek be vannak zárva, reggelig zárva lesznek, engedje meg, hogy még egypár cigarettát felkínálhassak – kezdem magyarázni, és magyarázom is végig a Cserkaszkij pereulokon, amerre bekanyarodunk.

Két vörös téglalapocska fénylik a gallérja hajtókáján.

– Genyerál?

– Da, da, genyerál!

Újabb utca következik, az Iljinka. Ennek hosszán azt az egy mondatot tákolom össze, hogy még soha életemben nem történt meg velem, hogy egy tiszt cigarettáért megállított az utcán. Nem érti, mi van ebben rendkívüli. Az üzletek bezárva, a cigarettája elfogyott, látta, hogy én dohányzom. Az ő helyében én nem kértem volna? Miért?

– Azt hiszem, szégyenlettem volna kérni.

Nohát, itt majd megszokom, hogy az emberek nem szégyenlik egymás előtt magukat. Mikor ő ezelőtt tizenhat éve még a Putyilov-műveknél lakatos volt…

Az egyetlen, az Örök Igazság, melyre a régi forradalmárok tekintetüket fölvetették akkor is, mikor odavágták a bombát valamelyik nagyherceg hintajához, és akkor is, midőn a hóhér összerántotta torkuk körül a kötelet, az Igazság, a pártatlan, elnéző mosolyt csal a mai forradalmárok ajkára. Csak osztályigazságot ismernek. Bíróságaikon a proletár igazságot osztják. „Levettük Justitia asszony szeméről a kendőt – mondják némi gúnnyal –, hadd lásson kicsit a dolgok mögé.” A dolgok mögött természetesen egyes-egyedül a munkásosztály, a szovjet állam javát kell keresnie, mely hitük szerint az emberiségé is.

A szovjet bíráskodás valóban osztálybíráskodás. – „Mint minden bíráskodás!” – vágják ők közbe. Ha jobb felé kell ütnie: két kézre fogja a pallost; bal felé legfeljebb ha a laposával simít egyet, így vág utat a jövő felé – azt állítják. A törvényeket is a magántulajdon elleni küzdelem szelleme hatja át, és még jobban a törvények végrehajtását.

A tolvajokat például, akik magánosoktól lopnak, alig büntetik. Az „alig” persze nem jelenti, hogy egyáltalában nem, de a társadalom áldozatainak tekintik őket, és inkább megjavításukra törekednek. De ha ugyanaz a tolvaj a közösség vagyonából talál elemelni valamit: a megértésnek, javításnak azon nyomban vége szakad, lecsap a büntető pallos, és nem csupán szimbolikusan. Az Izvesztyija megérkezésem első napjaiban közölte a hírt: „Nincs kegyelem a munkásság megrablóinak!” Valahol az Uralban hat munkás és egy mérnök százötvenezer rubelt sikkasztott egy gyártól. Ötöt közülük tíz-tíz évi kényszermunkára, kettőt (az egyik a mérnök volt) halálra ítéltek. „Az ítéletet tegnap végrehajtották.”

Elhűlve és fölháborodva fordultam társaimhoz.

Nem értették sem fölháborodásomat, sem gyanús „humanizmusomat”. Egyikük szellemesen így foglalta össze álláspontjukat: „Aki a közösség ellen vét, annak bűne annyiszor nagyobb, ahány tagból a közösség áll.”

A bűn a megkárosítottak számának arányában súlyosbul.

Felháborított a politikai bűnösök halálraítélése is. Ezt sem értették meg. Nem értették, micsoda szörnyű példát állítottak fel ezzel. Nem ők kezdték – ismételgették a kibúvót –, szóval hasztalan vitáztam.

A rablógyilkost legfeljebb tíz évre ítélik – javítási célból. De a féltékenységi, a szerelmi gyilkosságot például – amely Európában a legenyhébb büntetést, legtöbbször fölmentést von csak maga után, ott „ezt értik meg” – éppoly kegyetlenül megtorolják, akár a közösség elleni ártalmat. Miért? „Nem engedjük, hogy egyik ember a másikat magántulajdonnak tekintse, rabszolgájának!”

Vannak aztán intézkedések, melyeket csak a jellegzetes orosz helyzettel lehet megmagyarázni. Mindenki tudja, milyen szerepet játszott hajdan az orosz nép kormányzásában a kancsuka. Mindenkit mindenhol vertek. Vertek a tisztek, katonák, a csendőrök, a hivatalnokok, Gorkij szerint még a pópák is. És verte egymást a nép is, valami önmarcangoló mazochizmusból, amelybe, tudhatjuk, minden szenvedő nép beleesik. Dosztojevszkij regényeiben minden sarkon egy-egy fölpofozott aggastyán üvölt.

Az új törvénykezés kegyetlenül, európai szemmel érthetetlen szigorúan sújtja a testi bántalmat, „az egyik embernek a másik által való – milyen dosztojevszkijes szó ez is – megaláztatását”.

Oroszországban tolvaj rengeteg volt, állítólag – megint csak azt mondhatom – rengeteg van ma is. Az oroszok, akár a gyerekek és minden primitív nép, nem nagyon ismerték az enyém-tied fogalmát. Tőlem egy kopekát sem loptak el egész oroszországi tartózkodásom alatt.

– Tőlem épp eleget loptak – mondja a francia mérnök, Malraux barátja, aki jelen van épp egy bírósági tárgyalásra induló kis társaságunkban. – Először is a fényképezőgépemet lopták ki a nyakamból, megérkezésem napján. Harmadnap, költözködés közben, az egyik bőröndömet. Három hét múlva Tifliszben vagyok, egy üzletben cigarettát veszek. A papírpénzt a nadrágzsebembe szoktam gyűrni. Ott is azt teszem, s míg várom, hogy a cigarettát ideadják, valami mozog a zsebemben. Odanézek, a zseb mellett egy hatalmas nyitott tenyeret látok, rajta a pénz, amit az imént zsebre gyűrtem. A gazember ott, tíz centire a tett helyétől vizsgálta, hogy mennyit szerzett, ki tudja, tán ha kevésnek találja, még vissza is teszi! A helyzet olyan elképesztő volt, hogy első pillanatban azt hittem, a saját jobb kezemet látom. Szerencsére, az emberben dolgozik az ösztön, a két tenyér közül rövidesen megéreztem, melyik az enyém, egy irtózatos pofont mértem le vele a tolvajnak. Erre kezdődött csak a haddelhadd. Egy pillanat múlva ott a Gépéu. Hogy mertem megütni ezt az embert? Mindkettőnket bevittek a rendőrségre. Kis híja, hogy nem én húztam a rövidebbet, önbíráskodás címén! A tolvajt letartóztatták (két hetet kapott, mint később megtudtam), de engem csak az mentett meg ugyancsak a két héttől, hogy külföldi vagyok, nem ismerem a törvényt!

A Kropotkin pereuloki néptörvényszékre látogattunk el, a kerületi „Naródnüj Szud”-ba, ahogy a kis bádogtáblán elolvashattuk, amely az épület bejárata fölött borbélycégér módjára lengett a szélben. Az épület belseje sem volt díszesebb vagy hivatalosabb, mint egy vidéki borbélyműhely.

A folyosón – nem lehetett különbséget tenni köztük – vádlottak, bírák, ügyvédek és kíváncsi lézengők ültek a padokon, és dohányoztak és köpködtek a „Nye kurity! Nye pleváty!” feliratú figyelmeztetések alatt.

A szovjet alkotmány célja, hogy a bíráskodást kivegye a hivatásos bírák kezéből, és magára a népre bízza. Vagyis az egész igazságszolgáltatást fokozatosan olyan alapra helyezze, amilyen felé a Nyugaton is történt kísérlet az esküdtszékkel. Ezt a módszert legtöbb helyen már be is vezették.

Az olyan néptörvényszék, ahol most mi vagyunk, legtöbbnyire csak kisebb-nagyobb csirkepörökkel foglalkozik és olyan ügyekkel, melyek valami okból nem illenek bele az üzemi igazságszolgáltatás keretébe.

Mert a munkásság legtöbb vitás kérdése az úgynevezett „elvtársi bíráskodás” elé kerül. Ezek a szervezetekben és gyárakban működnek, és inkább hasonlíthatók népgyűléshez, mint bírósághoz. Hivatásos bíró azokban nincs is. A felmerülő ellentétet vagy vétséget az egész üzem munkásgyűlése előtt ismertetik, rendszerint maguk a sértettek vagy a veszekedő felek. Minden jelenlevőnek joga van felszólalni, akár mint vádló, akár mint védő. Az elvtársi bíráskodás fegyelmező vagy büntető eszköze a „társadalmi megrovás”, melynek három fokozata van. Az első két esetben az „elítélt” nevét szégyentáblára írják, a harmadik esetben – főleg, ha visszaesésről van szó – a vádlottat eltávolítják az üzemből, amely tán a bebörtönzésnél is komolyabb büntetés. A műveltség emelkedésétől várják, hogy ezt a fajtájú igazságszolgáltatást minden vonalon bevezethessék.

Addig is ezek a néptörvényszékek működnek. Felépítésükben azonban máris sok van az elvtársi bíráskodásból. Az elébük kerülő bűnt – kisebb lopást, becsületsértést, botrányokozást – elsősorban mint a „múlt szégyenletes maradványát” vizsgálják és sújtják. A következő ítéleteket hozhatják: fölmentés, fölmentés figyelmeztetéssel, társadalmi megrovás, pénzbüntetés (az elítélt fizetéséből egy évig 5–20%-ot levonnak), végül szabadságvesztés. A legmagasabb büntetés, amit kiszabhatnak: két év. Elébük tartoznak ezeken kívül még a lakásügyek és a tartásdíj pörök is.

A néptörvényszéken is a döntés a gyári kiküldöttek kezében van. A „szakmailag” kiképzett bíró inkább csak a tárgyalást vezeti, a tényállást igyekszik megállapítani, és az oda vonatkozó törvényt ismerteti.

A kiképzett szakbírák mellé minden üzem hetente kiküld két munkást vagy munkásnőt, akiket az üzemi gyűlésen választanak. „Bírói kiküldött” mindenki lehet, aki a szovjet iskolát elvégezte, büntetlen előéletű, „választó és választható”. Oly perekben, melyekben nő vagy gyermek van érdekelve, a bíróság legalább egyik tagjának nőnek kell lennie. Jogi kiképzés nem szükséges, bár a gyárakban vannak jogi esti tanfolyamok is. Aki ezt elvégzi, az már „hivatásos” bíró vagy ügyvéd lehet.

Főbenjáró bűnökben újraválasztott bíróság, a Legfelsőbb Bíróság ítélkezik, melyet a Végrehajtó Bizottság tagjaiból jelölnek. A kegyelmet nem az államfő, hanem a CIK, a Központi Végrehajtó Bizottság gyakorolja.

Az igazságszolgáltatás minden fokán tekintetbe kell venni a vádlott társadalmi származását, ami még korántsem jelenti azt, hogy a proletár származású például enyhébb büntetésben részesül. Van eset, amidőn ezt épp súlyosbító körülménynek veszik. A megtévedt párttagokra mindenkor a legszigorúbb rendelkezéseket alkalmazzák.

A bírák felelősek az ítéletért, és igazságtalan végzés, főleg kimutatható részrehajlás esetén szintén bíróság elé állíthatók.

A lármás folyosóról a bírák szobájába lépünk, ahol a kiküldött üzemi munkásnők épp teát főznek. Vajas kenyeret csomagolnak ki, retket hámoznak, az egyik kis lábasban levest melegít. Van köztük két hivatásos bíró is, az egyik csíkos nadrágban, cvikkerrel, fölgyűrt ingujja alatt terjedelmes tetoválással, mely hajóhorgonyt ábrázol egy pálmafa tövében. – Matróz volt? – Nem, kazángépész.

A másik ötvenes tömzsi nénike, ősz hajjal, az öreg munkásnők fáradt pillantásával. Az ablakdeszkán tatárképű legény ül – mit olvas? A „Megjavítási Munka” – útmutató kezdő bírák számára s egyben törvénytár.

A bírósággal együtt vonulunk be a tárgyalószobába, amely inkább hasonlít vidéki iskolateremhez, mint bírósághoz. Közvetlenül az egyszerű fapadok előtt alacsony dobogón áll az asztal; a bíróság elfoglalja helyét, közepén az ősz, de rövidre vágott fürtű nénike, Artamonova elvtársnő, balján az egyik lány, jobbján a fiú, aki a „Megjavítási Munkát” olvasta. Mellette az asztal végén a jegyző.

A vádlottak, tanúk, ügyvédek, mind jelen vannak, előrelépnek, a két ingujjra vetkőzött ügyvéd rákönyököl az asztalra.

– Következik a következő ügy: Pjotr Fjodorovics Gyegtyarjov polgártárs és társai ellen emelt sikkasztás tárgyalása.

Artamonova lassan felolvassa a vádiratot, mutatóujjával kíséri a szöveget, de hangja erélyes, határozott.

Az ügy módfölött bonyolult. Gyegtyarjov – garázsvezető, 1920 óta szakszervezeti tag! 1926 óta párttag!! – a vezetése alatt álló műhelyből eladott a szomszédos gyárnak ötszáz rubel árú gépalkatrészt, és a saját gyárának pénztárába csak ötvenet fizetett be, melyről bűntársa hamis nyugtát szolgáltatott ki.

Az ügy a vádlottak, a gyár képviselője és a tanúk vallomásával itt is csak még bonyolultabb lesz. A tárgyalás vezetését hamarosan a „Megjavítás” tanulmányozója ragadja magához, aki ért a gépekhez, most derül ki, hogy maga is autószerelő – épp azért küldték ki ide.

A vádlottak és ügyvédek bizalmasan az asztalra könyökölnek. Artamonova néni szigorú kérdéseket vág ki, fehér szemöldöke leszalad szelíd szeme fölé, az előbbi teakészítő munkáslány is, épp mikor legkevésbé várták, beleszól valamit a vitába, mire egy-két percig valamennyien feléje fordulnak.

Gyegtyarjov polgártárs nem tud kibújni a gyűrűből. Azokat a vasakat nem a garázs melletti telken találta (mert akkor sokkal rozsdásabbak lettek volna) – és ha ott találta volna is? Miért adta el az üzemi tanács tudta nélkül? Miért kért ötszáz rubelről nyugtát, mikor csak ötvenet fizetett be?

Az ügyvéd hosszú fejtegetés után azt ajánlja, hogy a lopás vádját tékozlásra módosítsa a törvényszék.

A gyár megbízottjának felszólítása után sor kerül a bűntárs kihallgatására. Ő adta a hamis nyugtát.

Iván Andrejevics Noszkov, huszonhat éves, urali származású, középiskolát végzett, nős, büntetlen előéletű pártonkívüli – szülei?…

Csend.

– Mik a szülei?

– Parasztok… voltak.

– Kulákok?

– Most már munkások.

Bűnösnek érzi magát. A vádlottat régóta ismeri, megsajnálta nehéz bajában, s utólag kiállította a nyugtát, úgy gondolta: elvtárson minden körülmény között segíteni kell…

A bíróság újabb tanúk kihallgatását látja szükségesnek, a tárgyalást elhalasztja.

A bírósági szobában megkérdezzük az elnöknőtől, milyen ítéletet várhat a vádlott.

– Kizárás a pártból, egyévi helybeli kényszermunka, ami azt jelenti, hogy az üzemből nem bocsátják el, de fizetése 25%-át levonják. Persze a műhelyfőnökségnek is vége.

– Fellebbezés nincs?

– De igen. A Naródnüj Szud után a következő fok a Moszkvai Városi Népbíróság, a Moszkovszkij Gorodszkoj Szud. A harmadik fok a Moszkovszkij Oblasztnoj Szud. Mindkettőnek joga van az ítéletet az első fokra visszaküldeni, hogy az más bírákkal új döntést hozzon.

Nemcsak a belvárosban: a legnyomorúságosabb külnegyedben is, ahol a lapuló kis faházak majd elsüllyednek a sárban, csaknem minden sarkon templomtornyon akad meg a szem. A szegényes tetők fölött az egymásba zsúfolt, aranyozott gömbök, mint az érett vöröshagymák, lilán csillognak a napfényben. Minden emelkedésen, minden téren templom áll, a körutak kellős közepén is: ismerőst keresve belépsz egy udvarra: az udvaron is templomra akadsz, átjáróházakon, sikátorokon botorkálva egyszerre valami kápolnába ütközöl. A háború előtt Moszkvában ezerhatszáz templom volt: húszezer toronnyal.

Sokat lebontottak. „Forgalmi akadályra” hivatkozva lebontottak egy-két műemlékszámba menőt is, mint például épp ebben az évben a Megváltó Jézus-katedrálist. Sokat átalakítottak.

A néprajzi múzeumba menet hatalmas bazilika tűnt elém. Kíváncsian körülkerültem, aranykupoláján, a bejárat felett tízméteres betűkkel ez a szó díszlett: Mozi. Bementem, valóban mozi volt. A szakszervezetek székházával szemben, a Moszkva folyó túlsó oldalán egy templomban autójavító műhelyt találtam. Másutt műtermeket. Minden templomot, amelynek fenntartásához nem akad elég hívő, az állam „saját kezelésbe vesz”.

Hány templom működik még Moszkvában? Némelyek harmincat mondtak, mások hetvenet. Hol találok egyet? Erre senki sem tudott felvilágosítást adni. A vallás „üldözését” tagadták.

Igaz, nem is kedveznek neki. Tyichon pátriárkát például ridegen elutasították, amikor az „élő egyház” valamennyi templomában gyászistentiszteletet akart tartani – Lenin halála napján. Kezdetben persze, mint minden téren, itt is voltak kilengések – azt elismerik. Ma a híveknek, állítólag, joguk van egyházközséget alapítani, saját jövedelmükből lelkészt tartani. A moszkvai tanács azonban lelkészeknek nem utal ki lakást a város belső területén. A környező nyaralótelepekről, a dácsákból járnak be az istentiszteletre.

– Mégis, hol láthatnék működő templomot? – kérdeztem Ljubov Voroncovától az autóbuszban.

Nem tudta, de a mellettünk csüngő hölgy tudott kettőt is. Az Ulica Palasóvszkavón levőt ajánlotta, „gyönyörű kórusa” miatt.

Most még csak azt kellett kiderítenünk, hogy milyen nap van ma, azaz mikor lesz vasárnap? Betelefonáltunk a Pravda szerkesztőségébe; szombat volt.

Másnap reggel megkésve érkeztem. Átsiettem a templom előtti udvaron, ahol valami piac állt, kendőket, gyümölcsöt, kvaszt, burgonyát és söprűt árusítottak. Ljubov Voroncova falfehéren támaszkodik az ajtónak. Beteg. Halkan üdvözöltem, ülőhelyet szerettem volna keríteni neki, az orosz templomban azonban nincsen pad, itt még szék sem volt. Melléje álltam, s ott álltam mindenről megfeledkezve teljes három óra hosszat, míg csak meg nem kért, hogy távozzunk, mert összeesik. Oroszországi tartózkodásom egyik legmegrázóbb látványa következett.

A falakat, a mennyezetet, minden legkisebbnyi helyet ragyogó aranyozott lapok borították. Aranyozott volt a hármas kapujú oltár, a falakról lecsüngő érczászlók, az egymás mellé aggatott rengeteg kép; méteres aranysugarakat lövellt az Úr Szeme, aranyozott volt a hat óriási csillár, amely csaknem betöltötte a felső teret. Mintha az ember egy hatalmasra nagyított ékszerdobozban fulladozott volna. Ide léptek be az aranyozott ajtófák között kezükben csomaggal, szatyorral a hívek kopott és gyűrött ruházatukban – mintha egy lidérc álomból sorakoztak volna. Dohos eső- és szegényszaggal érkeztek és réveteg tekintettel. Letették holmijaikat, és egy szó nélkül végigvetették magukat a földön. Arcuk a kövezetet súrolta, két tenyerüket párhuzamosan messzire maguk elé nyújtották. Térden állva felsőtestüket hirtelen fölvetették, karjukat az ég felé lendítették, majd újra lezuhantak tompa puffanással. Azután fölkeltek, és beálltak a két hosszú sor közül az egyikbe, amely a főoltár jobb és bal oldalára kiakasztott szentkép elé kanyarodott.

Mindkét képhez lépcsőn lehetett feljutni. Az egyik Máriát ábrázolta a gyermek Jézussal, a másik valami orosz szentet. A képeket is vert arany dombormű borította. A hozzám közelebb levőn a festményből az arcokon kívül csak Jézus lába és Mária jobb keze látszott. Ezeket üveg fedte.

A hívek a kép elé érve újra a földre vetették magukat, valami rövid imát rebegtek, azután áhítatosan egymás után hosszú csókot nyomtak az üvegre. Lejövet felénk fordították átszellemült arcukat.

Az első, akit megfigyeltem, szikár, öregedő nő volt, fején elképesztő burkalappal, színes strucctoll hajladozott rajta. Utána újra idősebb nő következett, sonkaujjú kabátban, amilyet a század elején viseltek. Szeméből patakzottak a könnyek. Ezután fiatal anya botladozott le, karján csecsemővel, majd egy kövér úr, elefántcsont fogantyújú bottal. Ő is könnyezett. Körültekintettem: a templomban csaknem mindenkinek nedves volt a szeme. A kép elé most munkásnő külsejű asszony tartotta föl négy-öt éves fiacskáját, ez egy pillanatig eljátszott Krisztus jogarával. Anyja szavára hosszú csókkal borult ő is Mária kezére. Utánuk csizmás férfi dülöngélt le, hörögve és szipogva; részeg volt.

A főoltár előtt ezenközben fekete kendős asszonyok mondták a litániát, ismételgették tízszer-tizenötször is éneklő hangon egymás után, hihetetlen gyorsasággal: Goszpogyi pomiluj, goszpogyi pomiluj, goszpogyi pomiluj! És hányták a fordított orosz keresztet.

Két pópa érkezett szürke lüsztercsuhában, az egyiknél irattáska volt, a másiknál gyékényszatyor. Az oltár mögé kerültek.

Megkezdődött a mise.

Az orosz templomban nincs orgona, legalább ebben nem volt. A kis dobogón a kilenctagú kórus fájdalmas énekbe kezdett. Az egyik pópa, aki a szatyrot hozta, aranyos-zöld miseruhában, fejében fekete süveggel az oltár kapuja elé állt. A diakónus – mondta Voroncova. – A kórus elcsendesedtével ő fogott énekbe. A kapun túlról is ének hangzott. Így felelgettek egymásnak hosszú ideig, amíg végre kitárult a kapu, látni lehetett a ragyogó oltárt s előtte a másik lelkészt. Kitárt karral énekelt. Kettejük és a kórus énekszavával folyt a szertartás, ez nagyjából a misekönyv kihozatalából, beviteléből, felmutatásából és körülhordozásából áll. Az oltár mellett közben szüntelenül folyik a szentkép csókolgatása. Most egy kifestett nő lépdel lefelé, nyakából nagy szemű, sárga üveggyöngysor csüng majdnem a térdéig.

A templom már zsúfolva van. Nemcsak öregek vannak benne, ahogy ismerőseim állították, vannak fiatalok is. Nagy részük nő. Megszámoltam az előttem térdepelőket: ötvenkét nő, kilenc férfi és tizennégy gyermek. Az ajtón égő tekintettel magas, ősz hajú ember lép be, a mennyezetre tekint, vad mozdulattal keresztet vet, mintha egy-egy tőrt vágna két vállába, homlokába és mellébe; azután elveti magát, mint akit golyó ért.

A szélverte vetésként hajlongó fejeken három piros sapkát számolok meg és két piros kendőt; ez itt éppolyan forradalmi viselet, mint volt Párizsban a frigiai sapka. A kórusban fiatal leányok és fiúk állanak, most épp szünetjük van, nevetgélnek. Egyikük tükörben nézegeti magát.

Mellettem fiatal munkásnő hajladozik. Nem térdel, állva ingatja magát előre, keze imára kulcsolva, de szája mozdulatlan. Férfiszabású, sötét kabátka van rajta, fehér szoknya, bokára tűrt harisnya és lapos sarkú teniszcipő. Fekete, rokonszenves arcú, huszonhárom-huszonöt éves lehet, hosszú pilláin könny fénylik. Nem néz se jobbra, se balra, nyugodtan figyelhetem. Vonásai finomak. Szemem ujjaira téved. Ápolt körmök, finom kéz; ez volt az első „ci-devant”, akivel találkoztam. Rám pillant, elfordulok. A kórus dünnyögésbe fog.

Valószínűtlen bölömbikahangján a diakónus egyszerre fölkiált, mintha parázsra lépett volna. A kórus is fölzendül, mint a hirtelen bekapcsolt hangosfilm. Mindenki földre veti magát. Vad iramban, kétségbeesetten, mintha a következő pillanatban a mennyezet rájuk szakadna, az egész gyülekezet eszeveszetten, ritmikusan dalolja, hússzor is egymás után:

– Goszpogyi pomiluj – goszpogyi pomiluj – goszpogyi pomiluj!

Most szólalnak meg először. Eddig csak a négyhangú kórus és a lelkészek énekeltek. Azután csönd. Az egész terem egyetlen sóhajtozás és orrszipogás. Még mindenki arcra borulva fekszik a földön. A diakónus valamit odaszól a pópának, mire az közönyösen vállát vonja. Kintről behallszik a piac lármája.

Újra ének. Majd pénzcsörgés, a térdelve ülő híveken átlépve megjelenik a hihetetlenül kövér egyházfi, nyomában két fekete kendős nő. Mindegyik tálcát hoz. Külön gyűjtenek a papoknak, a kórusnak és a templom karbantartására. A tálcákon csak rézpénzeket látok, rubelt egyetlenegyet sem. Voroncova tántorogva hozzám dől. Kivezetem a friss levegőre. Most éppen süt a nap, a kofák között leülünk egy kidöntött nyírfatörzsre.

Moszkvában nincs harangszó. A másfélezer templom húszezer tornyában tizenöt éve hallgatnak a harangok. Abban a percben, amikor megtudja az ember, rögtön tudatára ébred, hogy valamiképpen eddig is érezte a hiányát. Négy hete vagyok Moszkvában, s most eszmélek rá, itt ezen a fatönkön, a harangszó elmaradása, a reggeli, a déli csend is hozzájárult, anélkül hogy tudtam volna róla, a kép kialakulásához, amely most a városról bennem él.

A templomból azonban messze kihallatszik az ének. Az utcán kint hétköznap zajlik, ott benn összezsúfolva és kétségbeesetten forrong és küzd a vasárnapok hangulata, kis sziget a végtelen tengeren.

Ljuba Voroncova lassanként magához tér, egy cigaretta már talpra is állítja. Fel-alá sétálunk a kofák és az alkalmi árusok között.

Nem tudom elképzelni, hogy a mai rendszer leglelkesebb hívei is, sőt éppen azok ne éreznének némi tiszteletet az ott benn jajongó hívek iránt. Az egyházat ím földre teperték, megfosztották minden anyagi kiváltságától, az ő helyükben én megbecsüléssel tekintenék azokra, akik hitet tesznek vallásuk mellett, ha nincs üldözés, hát nem az üldözés, hanem csak a gúny ellenére is, vagy a rosszalló pillantás ellenére, amely a templomba lépőket bizonnyal kíséri – ezt magyarázom Ljuba Voroncovának. Aki ma itt Oroszországban templomba lép, vagy kivált papi pályára lép: az előtt az én kezem a kalap leemelésére hajlik, ha százszor sem értenék egyet velük.

Voroncova bólingat, bár egyáltalában nem úgy gondolkodik, mint én. Itt nem lovagi érzelmekről van szó, mondja tatár ajkát kicsit félrehúzva. Az orosz egyház az ellenforradalmárok mellé állt – a tornyokból gépfegyverekkel lőtték a pópák az utcán harcoló vörösgárdát.

– Ezt a plakátot én is láttam a vallásellenes múzeumban, kedves Ljuba. Rossz volt, mint minden plakátjuk. Patetikus és üres. Különben azt hiszem, maguk is fölvitték a gépfegyvereket a toronyba, ha éppen úgy alakult a helyzet.

Az egyház kötelező semlegességére hivatkozik. Majd az elmaradt pópákra, akik vidéken most is sötétségben tartják a népet. Ki is uzsorázzák, mert ősidők óta kegyszerek árusításával, uzsorakölcsönökkel és pálinkafőzéssel is foglalkoztak. Novoszibirszk mellett a falusiak agyonverték a tífusz leküzdésére érkező orvosokat, azért, mert azt hangoztatták, hogy ez ellen a betegség ellen nem elegendő az ima.

A hívek most tódulnak ki a templomból.

Szeretnék egy pópával beszélni.

Vállas, hatalmas szál ember a diakónus, hátát is meghajtja, amikor az alacsony szobába vezet. Ott nyugodtan szemköztfordul velünk. Nekem is, aki megszoktam, hogy a legtöbb hozzám szólóhoz lefelé hajlott fejjel beszéljek, fölfelé kell rápillantanom. Ljuba Voroncova hosszú bevezetésben adja elő mentegetőzésemet. Bocsánatot kérek, nem az újságíró profán kíváncsisága vezetett ide; újra bocsánatot kérek és harmadszor is, hogy egy-két dolgot kérdezhessek tőle. Megértem helyzetét.

– Csak tessék kérdezni – mondja udvariasan, kihúzva magát, szeme körül a gúny ráncaival. Ajkát nem látom a szakállától. Negyven-negyvenöt éves lehet.

Még ezt sem tartom elegendőnek. Megkérem Voroncovát, tolmácsolja neki, ha bármiképp terhére volnánk, azonnal elmegyünk.

Dehogy vagyunk terhére. S arcát elönti újra az a fölényes mosoly, amelybe mintha egy kis kihívás is vegyülne.

– Csak tessék kérdezni! Nem először kérdeznek engem.

– Hogy él? – kérdem.

– Nagyszerűen! – S megint kihúzza magát.

Azt hiszem, nem jól értettem. Megismétlem a kérdést.

– Ocseny harasó! – ismétli, szinte kiáltva, és fölnevet.

Azután percnyi csendben látom, hogy apró, fekete szemét kutatva jártatja arcomon, egy szemvillanás alatt még cipőmet is megtekinti. Az a szent meggyőződés lesz úrrá rajtam, hogy átlát, tökéletesen tudja, ki vagyok. Vannak ilyen pillanatok.

– Hisz a vallás jövőjében? – teszem fel lassan a kérdést.

Rám veti újra fürkésző tekintetét. Mosolyog.

– Nem másképp, mint ön! – kiáltja a rejtelmes választ, és újra diadalmasan hahotázni kezd.

– Papnak lenni nagy áldozattal járhat; nem gondolt arra, hogy más pályát választ? – kérdezem.

– Uram – mondja előbb halkan –, nekem azelőtt olyan dolgom volt, mint egy királynak. – Hirtelen kiabálni kezd, homloka elvörösödik, pirosan tüzel két nagy füle is. – Szembeköpném magam, ha most hagynám el őket! Ők neveltek, Tulából való vagyok!

Azt kérdezem tőle, egy kis szünet után, hogy mióta pap, de újra dühroham fogja el, s nem tudom, milyen gondolattársítás folytán, a római pápa ellen tajtékzik olyan kifejezésekkel, amelyekből azt sem írhatom ide, amelyet megértettem. Két-három perc is eltelik, amíg szóhoz juthatok. Félszegen kérem véleményét újra a jövőről, az orosz egyház jövőjéről.

Csak néz rám üresen, nem válaszol.

– Vannak papnöveldék? Vannak növendékek?

– Növeldék még volnának. Tanítványok nincsenek.

– Vége van mindennek – teszi hozzá. – Napról napra fogyunk. Elvesztünk – mondja, és hosszasan arcomon nyugtatja kifáradt tekintetét. Meghajoltam és elbúcsúztam tőle.

Csendesen ballagunk Voroncovával a Puskin-szobor felé. A téren túl, a forradalmi múzeummal majdnem szemben ismét templom. Rajta kereszt; ez némelyek szerint azt jelenti, hogy ott még tartanak istentiszteletet. Nem azt jelenti.

Bemegyünk a sáros udvarba; egy lélek sincs. Betekintek a templom ablakán, arany kegyszereket, képeket látok, miseruhákat. Az épület mögött apró kislány szükségletét végzi. A szomszédos házak ablakai és folyosói ide nyílnak; de a folyosókon sincs senki. Egészen megkerülve, végre a templom egyik ajtajához ragasztott kis faházacskára akadunk. Ablakában egy öreg, szakállas férfi oly rongyos lábtörlőt javít, amelyet a rongyszedő sem venne fel az utcán.

– Tartanak itt istentiszteletet? – kérdi Ljuba Voroncova.

– Nem tudom.

– Hát ki adhatna felvilágosítást?

– Nem tudom.

– Meg lehet nézni legalább a templom belsejét?

– Nem tudom.

– Hát ki kezeli ezt az épületet?

– Én semmit se tudok – mondja az öreg ránk se pillantva.

– Akar egy cigarettát? – kérdi Ljuba kedves hangon. Erre már válaszolni se válaszol.

– Akar egy cigarettát? – kérdem kisvártatva én is, hangosabban. Fölkel, és hátat fordítva valamit babrál a kis házikóban, amely alig nagyobb, mint egy szekrény.

A moszkvai–leningrádi út nem számít komoly útnak. Az utazás ott kezdődik, mikor az ember két-három napot is vonaton tölt. De még az sem az igazi. Az Azovi-tengerhez mész? Mikor jössz vissza? – mondják búcsúzás helyett, mikor bejelentem, hogy Rosztovba indulok. Ha már ott vagy, átugorhatnál Tifliszbe, nincs az már onnan nyolcszáz kilométerre sem.

Hogy mégis komolyabb útra szántam magam, arról a fülkében kapok némi képet, ahol jövendő útitársaim már berendezkedtek. Beléptemkor máris inkább lakószobához hasonlít, mint utazókocsihoz. Az ablak előtti asztalkán varróeszközök és tejesüveg, a padlón egy pár csizma; egy fiatal nő a hálóba különféle háztartási eszközöket rak ki: kulacsot, teafőzőt, kislábast; nem csodálkoznék, ha a falra egy családi képet is kiakasztana. Betolakodottnak érzem magam. Tagjává kell lennem a kis közösségnek, amelyet a véletlen három-négy napra meghitt családdá formál. Az egyik felső fekvőhelyen harminc év körüli férfi hever bricseszben és harisnyában; és kuncogva újságot olvas. Az én helyem a másik felső fekvőhely. Elrendezem és felvonulok rá.

A családnak már gyermeke is van. A fiatal nő a lábasok után valahonnan egy rózsaszínű csecsemőt is kicsomagol. A gyermek gügyögése megindítja a társalgást, összeismerkedünk. A harisnyás férfi felemelkedik fektéből: Gromov őrnagy, Krasznodarból. Bocsánatot kér, hogy fintorog, de épp élclapot olvas, s egy remek tréfa nem megy ki a fejéből. A kedves arcú fiatal anya Raisza Fjodorovna Szmirnova, leningrádi tanítónő, Szocsiba megy. A negyedik utas szintén nő, negyvenéves lehet, nevét nem értem, Bakuba utazik.

Az őrnagy hirtelen bömbölésszerű kacajt hallat, mire a vonat, mintha csak erre várt volna, megindul, pontosan reggeli 9 óra 10-kor. Jóformán még a váltókon sem döcögtünk át, s már családtag vagyok. Ingujjban ülök három útitársam között az alsó ülésen. A lapot olvassuk, a Krokodil-t, mely az őrnagyot oly jókedvre derítette. Én inkább a képeket, a torzrajzokat nézem; kitűnőek.

Az első rajz házaspárt ábrázol, amint izgatottan egy betörőt figyel, aki kétségbeesetten, hatalmas feszítővassal a konyhaasztal fiókját akarja kinyitni. A szöveg a kép felett: „Az állami bútorgyár alkotásai.” Alatta pedig: – „Pszt, ne szólj semmit, hátha ő ki tudja nyitni.” Két proletár az óriáskígyó ketrece előtt: „Igaz, hogy az óriáskígyó egyszer eszik egy hónapban?” – „Mi van abban csodálatos? Míg a kooperatívájában megrendeli az ebédet, kicsit körülnéz, már el is tellett a hónap.” A következő képen, Topikov színes rajzán, parasztanya fenyegeti a fiát: – „Megállj, mindjárt jön egy bácsi, zsákba dug.” – „Félek is én a ti zsákiparotoktól: egyet mozdulok a zsákban, máris kiszakadt, kint vagyok!”

A folyosó ablakánál állok, nézem a vidéket. Változatosabb, mint akár a határ és Moszkva, akár Moszkva és Leningrád között. Elhagyjuk, aztán újra viszontlátjuk a Moszkovát; haragoszöld bokrok és halmok között kanyarog. A folyóparton pionírok táboroznak; arrébb dúchoz kötött kecske. Nyírfák és fenyvesek, néhány emelkedésen főúri kastély s alatta lapuló, faházas falu – az orosz feudalizmus mindenfelé egyformán ismétlődő képe. Itt is még több a kaszáló, mint a szántó. A földmívelést, a hazaihoz mérten, elmaradottnak nézem. A töltés szélén néha-néha síneket javító munkások. A levegőben két repülőgép.

Nagy kiterjedésű kolhoz következik, az új épületekről, az egységes, hatalmas dűlőkről és táblákról látom; vagy húsz percig is eltart, míg átrohan rajta a vonat. Zabot, cukorrépát, káposztát termesztenek. Az egyik épület előtt nagy sereg meztelen gyerek, feketék, mint a cigánypurdék.

Újra kaszáló; órák hosszat: kaszáló és nyíres, kaszáló, fenyőfák, zsombékok, szélmalmok és újra rét. Ameddig a szem ellát, szénaboglyák és kazlak.

Az Oka vizén, alig fél kilométernyire onnan, ahol átrobogunk rajta, toronymagasságú pilléreken új híd épül. Arrébb a mezőkön át utat köveznek. Hirtelen egymás után négy-öt gyár előtt rohan el a vonat, homlokzatukon emeletnyi nagyságú évszámok: 1931, 1929, 1930… Gőzmalom, magtár, kaszáló. A podoli vasöntőgyár, egész városrésznyi munkásház.

Délután egy órakor megjelenik az első mákültetvény. Ettől kezdve percről percre javul, színesedik a táj. Egyenes vonalban, mint a leejtett kő zuhanunk délnek. A búza egyszerre magasabbra meri nyújtani fejét, két-három hét múlva vágni lehet; a faházak körül virágos kertek, a mocsárból gólya rebben fel.

Tula után a szivárvány kapuján át belerobogunk a vonuló viharba; félóráig vágtatunk benne, aztán ő üldöz minket. Poros, szélkavarta vidéken haladunk, elhúzódom az ablaktól. Csörömpölve kis állomáson száguldunk keresztül. Mint váratlan ajándék: Jasznaja Poljana! Ó, ha tudtam volna! Visszatekintek, nyírfák lobognak a vonat szelében. Távol enyhe dombok a vihar előtti porban. A hegyen, a fenyőerdőben már zuhog.

A folyosókon, az őrnagy után eltántorgok az étkezőkocsiba. Tanácsára én is az okróska nevű hideg levest rendelem, melyet senkinek sem tanácsolok. Az öklömnyi jégdarabok mellett paradicsom, hagyma, hús és tojás van benne, színén összefagyott vaj- és tejföldarabok. Maradjunk csak a jól kipróbált bécsi szeletnél, ahogy ők a vagdalt húst nevezik.

Az őrnagytól végre pontosan megtudom a vöröshadsereg rangfokozatait. Az altisztek vörös, négyszög alakú zománclapocskákat viselnek, egyet, kettőt, hármat, a legmagasabb rangú altiszt négyet. A tisztek – altisztek is lehetnek tisztek – vörös téglalapocskát hordanak; köztük is négy fokozat van, a legmagasabb rangú az ezredparancsnok. A főtiszteket a vörös rombusz lapokról lehet megismerni: tábornokok, hadosztályparancsnokok, hadseregparancsnokok; a legmagasabb rangú a hadügyi népbiztos. Az újítás a rangok terén – melyről nem tudom, mit gondoljak –, hogy azok mind időlegesek, a tényleges állásnak megfelelők. Ha a könnyebb megértés kedvéért elfogadjuk a nyugati elnevezéseket: az őrnagyból például az egyik napról a másikra éppúgy lehet tábornok, mint hadnagy. A galléron mindenkor a szolgálati beosztás jele van, semmi több. Tehát lényegében a tisztek között nincs is igazi rangkülönbség; nem számít lefokozásnak, ha a tegnapi leningrádi ezredes holnap valahol Turkesztánban csak egy századot vezényel, tehát csak századosi rangjelzést visel, mert mindenki tudja, hogy az utóbbi felelősségteljesebb állás, mint az előbbi. Az illető holnapután épp ezért a szolgálatért Moszkvában már tábornok lehet.

Elmondom megfigyelésemet: a katonák nem üdvözlik tisztjeiket az utcán. Nem megy ez a fegyelem rovására?

Szerinte nem. A fegyelmet „tanítással és felvilágosítással” teremtik meg. A katonáknak elsősorban azt magyarázzák meg, miért van szükség proletár hadseregre.

– Miért van rá szükség?

Ne tettessem magam, mondja, és elismétli, amit úton-útfélen hallhat az ember. Ők békét akarnak, hisz így is óriási tehertétel a hadsereg. Képzeljem el, ha mindazt az energiát, amit ma a katonaságra, a fegyverkezésre fordítanak, a szocializmus építésére fordíthatnák! Mert azt nem titkolja, hisz úgyis észrevehettem, hogy az országban a legkitűnőbben működő ipar a hadiipar; a legkiválóbb emberanyag a hadsereg. Marx annak idején nem kalkulálta bele a szocializmusba a fegyverkezést. Sajnos, így fordult. – Ha nem volnánk hadilag is ilyen erősek, már rég elpusztítottak volna bennünket.

– Ki fenyegeti önöket?

– Minden oldalról fenyegetnek. Nem szerveznek-e a környező államok, újabban már Németország is egyre-másra elszakadási mozgalmakat Ukrajnában? Nem szít-e Anglia állandóan ellenforradalmat a Kaukázusban, hogy alkalmat és ürügyet leljen a bevonulásra, azaz a bakui–batumi petróleumforrások megszerzésére? Nem vonulna-e Japán egész az Uralig, ha hagynák?

– Erre oktatják a katonákat?

Erre és a marxizmusra. A vidékről bevonuló újoncok ott kapnak szocialista nevelést, de persze másra is kioktatják őket. A falvakban a leszerelt katonák az új rendszer legkitűnőbb képviselői. Tetőtől talpig átalakulnak.

Megkérdezem, lesz-e háború. Feltétlenül lesz, hallom, méghozzá iszonyú. A mai hadifelkészültséggel pár nap alatt országokat lehet megsemmisíteni.

– Egyszóval, ha lesz is, legföljebb egy hétig tart.

– Azt már nem! A világtörténelem minden háborúját azzal kezdték, hogy csak egy hétig tart. A háború sokáig fog tartani. Tán még tovább, mint az utolsó.

A folyosón állunk a leeresztett ablakra könyökölve. Oriol, tíz perc.

– Dáj, gyágya, dáj…

Apátlan, anyátlan gyerekek; újra „bezprizornük”, akikről annyi szó folyik. Hatan-heten járkálnak fel-alá a vonat előtt, mocskosan, nyíratlanul, mezítláb, rongyos télikabátban, vállukra vetett pokróccal. Magukon hordozzák egész évi ruhatárukat, éjszakai takarójukat is.

– Dáj kopéki, dáj…

Nyolc-tíz évesek. Ott kerengnek a rendőrök és a vasutasok között. Senki sem kergeti el őket. De adni is alig ad nekik valaki. Nyakukba húzott fejjel leselkednek, jártatják rókatekintetüket az ablakokon, a síneken, a kocsik tetején. Rávetik magukat a fülkékből kihajított cigarettavégre, kenyérhéjra, almacsutkára. Egyiknek közülük térdből hiányzik a fél lába. Nem marad el a többi mögött. Falábát messze eltartja, s egy talpon ugrálva vágtat szegényke felém, ahogy intek neki.

Megnézi, zsebre vágja az ajándékot, aztán rám se pillantva ugrál tovább a következő kocsihoz. Az őrnagy utána szól.

– Hé, gyere csak ide…

Visszafordul.

– Gyere csak ide, fiam. Mondd csak…

Végigmér bennünket. Tekintetében annyi vadság és ellenségeskedés, hogy az őrnagy egy pillanatra elhallgat.

A fiú előttünk áll.

– Mondd csak… mért csavarogsz?…

Újabb pillantás megvetéssel és gőggel teli. És újra nekilendül úgy, hogy csak a harmadik kocsinál pihen meg.

A vonat megrándul. Elfordulok az ablaktól; hátunk mögött Raisza Fjodorovna áll, karján dundi kis csecsemőjével s arcán a fiatal anyák tüntető, kifogyhatatlan derültségével.

– Szegénykék – mondja, de a mosoly nem olvad le a szájáról. Úgy eltölti a boldogság, vagy már úgy megszokta ezt a jelenséget?

Talán itt már mindenki megszokta ezeket a szerencsétleneket, ahogy az ember egy betegséghez hozzászokik? Moszkvában késő éjjel szállásomra hazatérve, hatalmas ívlámpa tövében láttam aludni egyet. A lámpa mást sem világított meg, csak őt: amennyibe a villanyáram került, annyiért fedél alá dughatták volna. Megálltam előtte; ahányat csak láttam, valamennyi előtt elgondolkoztam. Moszkvában legalább ötvenet láttam. De egy, egyetlenegy jelenléte is ugyanazt a hatást keltette volna bennem. Hogy lehetséges ez?

Ismerőseim közül valaki azzal magyarázta: kulákok gyermekei.

Maga is elpirult, mikor ridegségét szemére vetettem.

Volt, aki a polgárháborút említette. Amely már tizenkét éve véget ért!

Raisza Fjodorovna csak a nehézségről tud beszélni, mellyel ennek a szörnyű jelenségnek megszüntetése jár.

Olyanok ezek, mint a kölyökfarkasok. Lopnak, ha kell, rabolnak a fényes utcán. Tíz évvel ezelőtt ők veszélyeztették a déli városok éjszakai biztonságát. Csapatokban megrohanták a magányos járókelőket; gúnyos figyelmeztetésül magának a népjóléti népbiztosnak, Szemaskónak is elrabolták a zsebóráját annak idején Szebasztopolban.

Számukról elképesztő adatok forogtak Európában. „Nyolcmillió apátlan-anyátlan gyermek!” Luc Durtain 1927-ben legfeljebb két-háromszázezret tételez fel. Moszkvai ismerőseim számukat ma a legrosszabb esetben tízezerre teszik.

– Tízezer apátlan gyermek! Tízezer égő seb és szégyenfolt! – mondom izgatottan. – Hol itt az emberszeretet, a könyörület, az elesettek pártfogása?

– Menhelyeket rendeztek be nekik – feleli halkan útitársnőm. – És iskolákat és műhelyeket, hogy emberré neveljék őket. Sokukon fogott is a tanítás – hány kitűnő szakmunkás, mérnök, művész van, aki azelőtt bezprizornüj volt –, de a bajt nem tudták gyökerestől kiirtani. Télen még csak meghúzódnak, de amint az első tavaszi nap kisüt – uzsgyi! A tanítványok jó részének csak a hűlt helye marad. Őszre mindig kevesebben térnek vissza. Sokan mégis megragadnak valahol, sokat a betegség terít le… Mert legnagyobb részük nemcsak dohányos, amint az imént én is láthattam, hanem alkoholista; akad köztük kokainista is.

Honnan származnak? Raisza Fjodorovna is a kulákokat említi. Majd a gyermekkori csavargási ösztönt, amelyre mindnyájan emlékezhetünk.

Két éve nagy propagandafilmet készítettek a bezprizornük sorsáról. „Út az életbe” – ez volt a címe, s azt beszélte el, hogyan élnek, hogy kószálnak az országutakon ezek a kis nihilisták, micsoda szörnyű kalandokon esnek át a vonatok tetején, éjszakai lopások alkalmával. S végül azt, hogyan kedveltetik meg velük a munkát, épp a vasútépítést. A filmnek Európában nagy sikere volt, de Oroszországban rövidesen be kellett tiltani.

Pár hónap alatt megkétszereződtek a szökések. Az iskolákban valóságos bezprizornüj-láz ütött ki. Mindenki útra akart kelni az „életbe”.

A szigort emlegetem. A gyerekeknek, amint látom, főfészkük mindenütt a pályaudvar. Az imént is itt kószáltak az állomáson. Miért nem szedik össze őket? Elvégre az őrülteket sem hagyják szabadon!

Raisza Fjodorovna szerint ezt is megpróbálták. Csak elvadították a helyzetet. Voltak esetek, mikor egy-egy banda szabályos tűzharcot vívott a Gépéuval. Itt is, mint a gyermeknevelés minden terén, csak a szeretet, a rábeszélés segíthetne. Igen, szabadon hagyják őket. Ez az egyetlen mód, hogy közelükbe férkőzhessenek, legalább akkor összeszedhessék őket, ha ragály üt ki soraikban.

– Ó, szörnyű életük van, rettenetes! – mondja Raisza Fjodorovna. Egy percre elgondolkozik, aztán arcát csecsemője nyakába fúrja, és vége-hosszatlan becéző szavakat, cuppogó csókokat hallat.

Viharral kergetőzünk egész estig. Kurszkban – húsz perc – megkerüljük a pályaudvart. A raktárak mögött két bezprizornüjra akadunk, egymást átölelve alszanak egy faház mellett. Holdvilág, kutyaugatás, harmonika. Ukrajna határán vagyunk.

Hajnalban az induló vonat zökkenésére ébredek. Barvinkoje. Kitekintek az ablakon: kukorica! És napraforgó egész domboldalakkal! A gabona már kepékben van. Eltűntek a faházak. A falvak sűrűsödnek. Fehérre meszelt vályogépületek, zsúptetők, mintha más országban járnánk.

A táj akár Tolna megyéé. A földeket, látszik, jobban mívelik; a réteken gulya, gémeskút, amott a kis szilvafaliget mögött csépelnek. Sertéskonda, fekete juhnyáj. Egymás mellett két temető, az egyik elég elhanyagolt, a másikban friss keresztek. Falu előtt kápolna, keresztje félretörve, bejárata fölött tábla: fűszer, cigaretta. Mocsár partján benzinmotor, pöfögve szivattyúzza a vizet, arrébb mezítlábas lány körül libacsapat. Munkásházak, jegenyesor, erdő, fiatal gyümölcsös – kolhoz következik. A káposztatáblák mellett a réten három batár, körülötte a munkások épp reggeliznek. Az úton egy traktor három szénásszekeret vontat.

Hirtelen égig érő sűrű porfellegbe rohanunk, mely mindent elfed a szem elől, a kocsit fehér permet önti el. Cementtelep, az amoroszilokói, ahogy az állomás nevét röptében elkapom.

Olajosvagonok sorakoznak előttünk, s kápráztatják a szemet már vagy negyedórája. Mögöttük egyszerre domb ugrik föl, rajta aratógép, előtte teve és ló egybefogva! A termés, ahogy a kévékből és a még le nem aratott táblákból látom: hosszú szárú, de igen gazos. Dél van. Hol járhatunk már?

Az Azovi-tenger. Mint a Balaton. Nem csupán a víz, melyet egy hullám sem fodroz, de a halászfalvak is. Jobbra a meredek parton zsúpos házak: tetejük, építési módjuk, elrendezésük akárcsak a magyar parasztházaké, udvarukból még a gémeskút és a különálló sütőkemence sem hiányzik. A különbség csak az, hogy a kéményt a tető gerincére rakják és hogy az utcára nem egy, hanem három ablak szolgál. Az ablakok mindenütt muskátlival vannak teletömve, a konyhaajtók bámész gyerekcsapattal. Balra, ahogy a fülke ablakán is kitekintek: magas tengeri és arrébb vagy kétszáz hold napraforgó egy tagban.

A tengerparton két lovas vágtat, gyerekek csónakáznak. A mellettünk futó vasúti töltés meredek partján férfi alszik, mégpedig nyílegyenesen fejjel lefelé. Ezt is megjegyezhetem magamnak.

Elkanyarodunk a tengertől. Füzesek, öntözőcsatornák, földkunyhók, paradicsomtáblák. A másik oldalon, ameddig a szem ellát, boglyába rakott széna. Aztán veteményeskert. Szaporodnak a villanyoszlopok, a sínek megkettőződnek. Nádas szigettel teleszórt folyam tűnik fel, mögötte magas dombon sok tornyú város. Ezernégyszáz kilométert utaztunk.

Oroszországban az ember kelet és dél felé találja meg a nyugati műveltség jeleit. Rosztov rendezett, ápolt város; nem zsúfoltabb, de mennyire elevenebb, tisztább, városibb, mint Moszkva! Dombon épült; széles bulvárjain áthúz a Donról és a sztyeppről áramló friss levegő. Két főutcája, az Ulica Krasznaja és az Engels Frigyesről elnevezett, mint keresztbe fektetett hatalmas pallosok ragyognak ezernyi lámpájukkal a magaslat tetején. A hosszú utazás után is kedve kerekedik az embernek a sétára.

A mellékutcában építkezés folyik. Most építik az új színházat kétezerötszáz néző számára és két nagy csoport munkásházat. A tejfeldolgozó üzemet már felépítették, hasonlóan a klinikákat is, melyek négy frontra szolgáló kőkerítéseit fél órai sétával kerüljük meg. Ez a belváros, a hibátlan Nyugat; innen egy lépésre már az orosz vidékbe ütközik az ember. A klinika végén mezőkről tehéncsorda vonul.

A kultúrpark a város szélén terjedelmes erdő, széles sétányokkal. A zene körül hatosával, nyolcasával összeakaszkodott lányok, mögöttük kettesével a legények, bakák – szóval akárcsak nálunk a nép vasárnapi sétaterein.

Az Engels Frigyes utcán is áll a korzó, az akácfák alatt csaknem minden sarkon fagylaltos és hűsítő italos bódé, a málnaszörp tíz kopeka, a fagylalt tíztől harmincig.

Az Intourist szálló széles teraszán zene szól. Nemcsak külföldiek vacsoráznak a kellemes esti szellőben, vannak oroszok is. Itt már kaukázusi arcot is látni. A mellettünk levő asztalnál szőke orosz fiú társaságában fekete lány ül. – Grúz – mondja szomszédom. Odanézek, a lány szól valamit társának; erre az helyet változtat, s úgy ül, hogy teljesen eltakarja szemünk elől a lányt. A teraszon vannak munkások is, azaz „munkás külsejű” férfiak és nők. Csak arcukról következtetek erre, mert a ruházat után nem lehet a társadalmi osztályokat megkülönböztetni, kivéve a napszámosokat. Itt is több gondot fordítanak az öltözködésre, mint Moszkvában. Az utcán a forgalom éjfélfelé még növekedik. Az úttesten csak a keresztutcáknál szabad átkelni; ott, egy kis emelvényen a közlekedési rendőr áll. A rend szinte kínosan tökéletes. Meglátszik, hogy ambicionálják. A házak homlokzatán transzparensek, villanyújság, sajnos, nem tudom elolvasni, mit tudatnak.

Rosztovban van az Unió egyik legnagyobb mezőgazdasági gépgyára, a Rosszelmas. A gyár több telepből áll. Teniszpályák, sporttelepek, munkásházak között érkezünk a gyári újság, a Sztalinec szerkesztőségébe. Tizenkétezer példányban jelenik meg, mondja a huszonhat év körüli főszerkesztő. Kívüle még hat fiatalember tartózkodik az egyszerűen berendezett szobában. A falon hátborzongató kép: a bakui huszonhat népbiztos kivégzése. A Sztalinec-en kívül a gyárnak még négy újságja van, minden fontosabb osztálynak külön.

Az újságírók mind a gyári munkások soraiból kerülnek ki. A tehetségesebb munkáslevelezők újságírói kurzust végeznek, mint a jelenlevők is, akik már csak az írással foglalkoznak. Fizetésük kétszázötven-négyszáz rubel.

Itt találkoztam szemtől szembe igazi munkásírókkal.

Aki élt munkások között, az tudja, mennyire szeretnek azok írni, mennyit foglalkoznak irodalommal, különösen az öntudatosabbak. Forradalmi gondolatát kezdetben csaknem valamennyi versben fejezi ki. Az új rend apostolainak nagy része is az irodalommal kezdte. Engels verseket írt, Lunacsarszkij drámákat, Trockij esszét. Esszét kivétel nélkül valamennyien írtak. Úgy látszik, a költészet és a szocializmus gyökerei valahol a mélyben egy talajból táplálkoznak.

A gyárban csak költő huszonöt van. A gyűlések közül a legnépesebbek és legélénkebbek az irodalmi szakosztályoké. Hetente összeülnek, megvitatják egymás alkotását, aztán a nevesebb írókét, s döntenek, hogy mi kerüljön a lapok irodalmi mellékletébe. Itt nevelődnek, itt válnak ki, akikben igazi tehetség lakozik. Onnan került ki az előttünk ülő Kotyenko is.

Magas termetű, szép arcú fiú, huszonöt éves. – „Hogyan lett költő?” – Napszámos volt, aztán szakmunkás. „Szükségét érezte, hogy érzelmeit papírra vesse.” Kezdetben csak tájakat, jeleneteket írt le, szerette „a szavak szép összecsendülését”. Néhány alkotását beküldte az újságnak, mely az irodalmi osztályhoz továbbította. „Jó, de felesleges versek” – ezt a választ kapta. Most is belepirul.

– Milyen verseket küldött be?

Beküldte a „Kimenő nap filozófiája” címűt, a „Vöröskatona gondolatai napszálltakor” címűt…

– Abban mi volt?

Húzódozik, de aztán elmondja. A vöröskatona ül a folyó partján, melyben esti felhők tükröződnek; a virágok színe és harmóniája mintha a levegőbe emelné. A vöröskatona lehunyja könnyező szemét, és szívén nyomást érez…

Jól megmosták a fejét.

Ezután „mint költő” jó időre elhallgatott. Később újra próbálkozott, de most már szocialista szemléletű verssel. Az elsőnek a címe „A barátság” volt. A napszámosoknak a gyár iránti érzelmeit írta le. Azt, hogy kezdetben mint idegenkednek a gépektől, aztán hogy szeretik meg s becézik végül azokat, akár otthon a háziállatokat… Ezzel már sikere volt. Azóta is ilyen témákról ír. Költészete főtárgyául a szeretetet akarja megtenni, a „szovjet szeretet” különböző formáit, amelyekről, hite szerint, méltó módon még senki sem írt.

Pjotr Szimonov kerek képű, apró szemű fiú, volt bezprizornüj. Anyjától 1920-ban, tízéves korában megszökött. 1923-ban a rosztovi menhelyen ragadt, 1931-ig ott élt. Szeretett olvasni, a faliújságba kis verseket írt. Ő is a természettel, a Donnal kezdte, de most már tudja, hogy kell „konkréten írni”, megtanulta a „szocialista realizmust és a mesterség fogásait”.

Átmentünk velük a gyártelepre. Végighaladtunk öt-hat műhelyen. Az egyikben a mezőgazdasági gépek belső alkatrészeit csinálták, a másikban a vázat, a harmadikban a kerekeket, negyedikben vagy hatodikban hosszú futószalagon összeállították a gépeket. A műhelyek tiszták, világosak voltak. Nem egyben a gépek között virág és pálma díszlett. A jó munkások padja fölött kis zászlócska ágaskodott. A munkások itt is otthonosan jártak-keltek. A nők közül néhány ki volt festve. Műhelyről műhelyre vándorló csoportunk derültségre, láthatóan tréfás megjegyzésre indította őket, amiben teljesen igazat adtam nekik.

A főszerkesztő adatai szerint a gyár tizenkétezer munkása az 1934. év első felében hétszázötven kombájnt: egyidőben arató- és cséplőgépet, négyezer kévekötőt, harmincháromezer lovas gereblyét, ezerötszáz cséplőgépet, kétezertizenkét szénakaszálót és tizennégyezer ekét gyártott.

Az üzemek jövedelmének tekintélyes részét munkásjóléti intézmények fenntartására fordítják. Vezetőnk beszélt a klubról, a könyvtárról, a játékkertekről, az ejtőernyőállomásokról, a szanatóriumról, kétezerkétszáz gyermek nyaraltatásáról és a színházukról. Adatait nem tudtam ellenőrizni, nem is részletezem.

Csak arról beszélek, amit láttam.

Láttam a gyár mellett fekvő éjjeli szanatóriumot, ahol a gyenge testalkatú vagy fejletlen ifjúmunkások laknak. Nappal a gyárban dolgoznak, munka után megfürödnek, átöltöznek, és úgy élnek, mint valami üdülőtelepen. Ebédjüket meg akarták kóstoltatni velünk. Leves helyett mindegyik három deci tejfelt kap, azután tojásrántottát, húst és – én ennyivel is beteltem.

Mire visszaindultunk, a gyárakban ebédszünetre fújtak. A virágos gyárudvaron teniszpályákat láttam. Arrébb nyílt színpadot.

A munkásházak között haladva – huszonötezer lakos él bennük – meg akartam látogatni egy bölcsődét is. Kétemeletes épület volt, nagy udvarral. Csak az első emeletig jutottunk, az egyik takarítónő erélyesen kikergetett bennünket; a gyerekek épp aludtak. A folyosó ablakából beláttam az udvarra, fából készült hatalmas szín alatt sorakoztak az ágyacskák, közöttük egy-két fehér ruhás nő könyvet olvasott. A telepen állítólag még hat ilyen van.

A szálloda előtt pionírok vonulnak, fejükön nagy szalmakalap, nyakukban vörös kendő. Utánuk harminc-negyven felnőtt, nyilván a szülők, céllövő puskával.

Este az írók és újságírók között mosoly fut végig az arcokon, mikor kiderül, hogy magyar vagyok. Egymásra pillantanak, a derültség egyre nő, végre vállamra verve, egymás szavait tódítva elmondják a történetet, mely itt nemzetünk jó hírét öregbíti.

1922 körül magyar hadifogoly vagy cserefogoly érkezett a városba. Pontosan csak azt tudták róla, hogy nagyszerűen ért a lovakhoz. Magáról azt beszélte, hogy a háborúban mint hadicsendőr szolgált. Paraszt származású volt, ide osztották be Rosztov környékére egy állami termelőszövetkezetbe. Egy esztendeig kitűnően dolgozott. Mindenki el volt tőle ragadtatva.

Egy év múlva rablóbandát alakított.

Ma sem tudja senki, miért: egy reggel otthagyta a tanyát. Semmit sem vitt magával. Két hét múlva tíztagú lovas különítmény élén száguldozott a sztyeppén. Két bandával is megütközött, amelyek már őelőtte veszélyeztették a pusztát. Az ütközetben állítólag gépfegyvereket is használtak. Fél év múlva Sztyepán Galas (Halász? Halas? Hollós? Vagy Gulyás?) már ötven ember felett parancsnokolt, szeretőt is tartott, hír szerint kettőt is.

Akárcsak Rózsa Sándor.

Igazán kár volt, hogy ilyen dologra adta magát. Kitűnő szervező volt, nagyszerű stratéga és taktikus. Megmunkálta a terepet: a parasztok rajongtak érte, mindenben kezére jártak. Alakját mese és legenda övezte. A banda főleg csempészettel foglalkozott, de egy kis vonatrablást sem vetett meg, ha épp alkalom kínálkozott rá. 1928-ban sikerült a Gépéunak kiszorítani őket Perzsiába.

– Hát hol voltak addig?

– A sztyeppén! Nem lehetett megfogni őket. A szovjet karhatalommal különben is gondosan kerültek minden összeütközést.

Volt egy elmélet, mely azt tartotta, hogy tulajdonképpen nem is léteznek, legfeljebb a mesében. Sajnos, a tifliszi vonat utasai, hogy úgy mondjam, gyakorlatilag megdöntötték ezt a tételt.

– Nem értem. Hát hol rejtezkedtek?

– Majd megérti, ha meglátja a sztyeppét!

Rosztov meredek utcáin leereszkedve először a Don hídján rohant át velünk az autó, aztán a kiöntések fölé épített hosszú gáton; jobbról-balról a nedves ártér kövér füvén csordák és ménesek legeltek. Fél óra múlva átkanyarodtunk egy kozák falun, Batajszkón. A vastag porban el-elakadt az autó. Szépen díszített faházakat láttam, egy udvaron tanácskozó pionírokat és félig lebontott hatalmas bazilikát. Főkupolája még állt, de a négy melléktorony keresztjét már letörték. Egyik oldala is hiányzott. A szél befújt a szentélybe s a hajóba; a falakon az élénk színekkel festett szentek riadtan bámultak a vakító napfénybe, a szomszéd ház disznóóljaira. Minden udvaron a tetők fölé nyúló vékony dúcon kis madárházikó.

A falu sovány határában varjúcsapatok szemezik a ritkás vetést. Föl-fölrebbennek, aztán hirtelen újra leereszkednek. A levegő tele van fekete szárnyassal. De mind varjú ez? Egyik-másik sötét pont szabályos köröket ír le. A láthatár széléről egy csapat felénk közeledik, a fekete pontok egyre nőnek… persze hogy repülők. Tizenegy repülő száll el fölöttünk. Most már figyeljük a többit is. Itt ez fölszáll, amott az leereszkedik, most megint hat közeledik V alakban, mint a vadlibák. Rövidesen elérjük a fészküket, ott tanyáznak balra a mezőn: hangár, hangár mellett feketéllik a kietlen tájon. Aztán az is elmarad. Elmaradnak a szántóföldek is. Nem messze tőlünk meztelen lovas nyargal, a fojtó hőségben minden öltözéke a sipkájára tűzdelt lobogó lombkoszorú. Elmaradnak a varjak is. Itt a sztyepp, ízelítőül egy darabka a végtelen pusztaságokból. Nekem ennyi is elég. Legokosabb volna, ha követném társaim példáját, akik jóízűen horkolva most pótolják a hajnali korán kelést.

Az alföldért lehet rajongani; a láthatár roppant serlegéből ottan valóban a szabadság részegítő ízét hörpintgeti az utazó. De a sztyepp? Mit szerethetett rajta Gogol? Az maga a halál.

Ez a puszta, akkora darabokban, mint a régi Magyarország, síkságnak indul ugyan, de mégse síkság, hanem nyolc-tíz méteres monoton halmok sorozata, melyek csak épp arra jók, hogy a tekintetet elzárják. Sehol egy fa. Egyetlenegy fa, még egy bokor sem, ha napokig vándorolsz is! Se tó, se mocsár, se fű. Madár sincs. A végtelen területet a végtelenségig embermagasságú bogáncs borítja, melyet már májusra kóróvá aszal az őrjöngő nap, az egyetlen mozgó lény e tájon. A tüskerengeteg, melynek szapora magját felhőben sodorja ide-oda a szél, minden életet kiöl. Szegény István honfitársunk, Halász vagy Gulyás, hogy ugrattad lovadat ebben a gyilkos bozótban, hol a vékony utat is, ha nem gondozzák, egy év alatt fölveri a gaz? Nagy távolságra itt-ott egy sápadt folyócska s annak partján egy-két kozák falu, mely kétségbeesett küzdelmet folytat a dudva-őserdővel.

Két órája rohant már az autó a palatábla simaságúra égett nyílegyenes úton, az elfogyhatatlan villanypóznák alatt. A vezető rákönyökölt a kormánykerékre, és újságot olvasott: semmi veszély, hogy valaki szembejöjjön velünk. Az eget néztem, egy felhőfoszlányka sem lengett, de látványa így is üdítőbb volt a zörgő szürke tájnál.

Egy dombocskán az autó hirtelen megállt. A sofőr fölmászott a kocsi tetejére, tenyerével szája elé tölcsért formált, és mint egy barbár imát, beleüvöltött valamit a világűrbe. A harmadik kiáltásra vettem csak ki:

– Taváris!

Rosztovban felhívták figyelmemet, hogy a sztyeppén figyeljek a délibábra, a világon itt látható a legkülönb. Pár óra múlva láttam is, életemben először. Az nem volt olyan valószínűtlen, mint amiben itt volt részem. A forróság szemfényvesztése? csodás természeti tünemény? a szomszéd dombocskára lassan emberi alakzat emelkedett fel, egyik kezében fehér sapka, másikban elhasznált irattáska. Közeledett, szemüvegén néha-néha messzelövő dühös villámot vágott a nap.

Hozzánk ért, ujját halántéka mellé emelte, átvett a sofőrtől két üveg ásványvizet és egy napilapot; aztán úgy, ahogy jött, visszaindult szó nélkül, mint egy éjféli kísértet, a rekkenő délben.

A messzeségben kis fabódét pillantottam meg, körötte három-négy mozgó alakot. – Vizet kutatnak – mondta a kocsivezető.

– És találnak?

– Majd meglátja.

A második vagy harmadik emelkedés után egyszerre üde zöld völgybe kanyarodunk. Egy patak mellett benzinmotor erőlködik, nyomja a magas facsatornába a vizet. A frissen öntözött föld koromfekete, rajta térdig érő káposztafejek szabályos sorai. Kertészet.

Később az egyik dombon gazdasági épületek. Tehenészet – mondja a sofőr –, háromezer-négyszáz tehén van benne.

Kisvártatva még egy hasonlót láttunk.

A táj egyszerre megváltozik, mintha varázslat esett volna vele. A bogáncserdő helyett kaszáló, épp mostanában vághatták le. Ismét magaslatra érünk, megállítom a kocsit és körültekintek. Ameddig a szem elér, szénaboglyák pöttyözik a tájat. Szénaboglyák a völgyekben, a dombon, arra messze, talán már Ázsia közepén azok a gombostűfej nagyságú szürke pontok: azok is szénaboglyák. Itt-ott néhány hosszú kazal, barnult színükről látom, hogy még tavalyiak. Úgy hevernek ott, mint hatalmas tengeri szörnyek hullái, egyik-másik oldalát kikezdték.

Most szénabirodalomban vágtatunk, néha-néha gulya tűnik fel; áthaladunk egy folyócskán is, mellette újra kozákfalu: Kabálnyik, temploma romhalmazban. Helyén egyszerű síremlék, a véres harcok áldozatainak emlékére. Rosztovot 1920-ban foglalták el véglegesen a kommunisták.

Már tökéletes síkságon gördülünk, félkörben a láthatár szélén tenger vize csillog. A délibáb. Az út mentén óriási táblákban kukorica és búza. A kukorica elég kókadt, a búza gazos. Nagy a szárazság, május óta nem esett az eső! A délibáb vize annál vakítóbban hömpölygeti hullámait. A búzamezők végén három-négy emeletes modern házak tűnnek fel, tizenöt-húsz is, közöttük toronymagasságú magtárak. Délibáb ez is? Nem, a szovhoz központja, ahova igyekezünk. Zernográd, a „magváros”, a száztízezer hektáros szovjet gazdaság. Gabonával az idén ötvenezer hektárt vetettek be.

Ezt már a szállodában, melynek puritán egyszerűségében jobban érzem magam, mint a moszkvai Metropol vagy National süppedő szőnyegein, a gazdaság napilapjának, a Traktor-nak szerkesztője, a csontos arcú, kék szemű Kotlarov tudatja velünk. Fiatalember ő is; úgy látszik, Oroszországban minden fontos poszton már fiatalokat találunk, ebbe bele kell törődnünk.

Még a következőket mondja, illetve diktálja egyenletes hangon, amidőn látja, hogy szavait papírra vetem.

1920-ban fogtak hozzá a gaz, a kígyók és vadak irtásához, kezdték feltörni a sztyeppét. A szemes gabona mellett kukorica, csalamádé, burgonya, répa és ipari növények termesztésével foglalkoznak. Tizennyolcezer hektár a mesterségesen öntözött zöldségeskert, melynek egy részét a lakosok közvetlenül mívelik. Mindent géppel végeznek. Az egész gazdaságban csak tizenhárom ló és tizenhat pár ökör van. Traktor viszont százkilencvenhat, kombájn pedig kétszáztizenhat, van azontúl még hatvannégy kukoricatöltögető ekéjük, kilencvenhat darab öttonnás teherautójuk, tizennyolc személyszállító autójuk. A boronák, vetőgépek, hengerek, rosták számát maga sem tudja. Két éve gyümölcsöst ültettek tizennégy hektáron. A keleti szél ellen gátakat emeltek.

A gazdaságban a gyerekekkel és asszonyokkal együtt hétezer-ötszáz lakos van, háromnegyedrészük paraszt származású. A párttagok száma hatszáz. Él még itt ötszázhatvan diák és negyvennégy tanár, mert gazdasági főiskola is van. És természetesen mozi, színház, kórház (kilenc orvossal, tizennyolc ápolónővel, hatvanöt ággyal), aztán gyerekkert, bölcsőde, több könyvtár, csak a főiskoláéban hetvenötezer kötet.

A munkaidő nyolc óra, két váltásban dolgoznak. A gépmunkások háromszáz-négyszáz rubelt kapnak, a napszámosok száz-százötvenet.

Nőmunkások is vannak, bár újabban egészségi okok miatt a gépekre a nők közül csak a fiatalokat, a komszomolkákat engedik. A diákok tizenkét százaléka lány.

Behozzák az ebédet. Leves, hús, főzelék, ásványvíz. Kotlarov evés közben is folytatja:

A munkások azokban az emeletes házakban laknak, melyeket jövet láthattunk. Minden családnak külön lakása van, itt nincs lakásínség. A nőtlenek, hajadonok, a diákok is külön szobát kapnak. Központi fűtés, vízvezeték.

Vannak már külön családi házak is, aki akar, állami kölcsönnel építtethet magának, kap hozzá kertet, tehéntartást. Az étkezésről a „konyhagyár” gondoskodik; a legdrágább napi ellátás egy rubel huszonöt kopek.

Aztán gyalogszerrel bejártuk a gazdaságot. A műhelyekben gépet javítanak, a szérűskertben búzát forgatnak, a laboratóriumokban mindenfajta magot tanulmányoznak, a falakon rengeteg üvegecske, bennük a különféle kártékony bogarak, melyek elpusztítására itt sütik ki a megfelelő eljárást. A könyvtárban könyvek, a dinamótelepen dinamók; a négyemeletes egyetem lépcsőházában mezítlábas diákok és diáklányok futkároznak. Persze nem mindenki jár mezítláb, valószínűen csak az, akinek kedve van rá. Ezt abból gondolom, mert öltözékük különben elég rendes. A tantermekben tökéletes felszerelés, kísérleti gépek, motorok, laboratóriumi eszközök. A falakon a diákok rajzolta kedves, primitív képek: Lavoisier, Mendelejev, Hoff, Curie-né, Lomonoszov. És persze forradalmi feliratok. Például ilyen: elektrifikáció + szovjethatalom = kommunizmus. Ez véletlenül épp angolul, a tanterv előírja az angol és a német nyelvet is.

Künt a határban éppen arattak. A gabona, mint mondtam, tele van bogánccsal, pipaccsal, konkollyal. – Miért? – A frissen feltört ugarból nehezen lehet kiirtani a gazt; a környező sztyeppékről is idesodorja a szél, a vetőmag se volt elég tiszta. Megállítottunk egy-két kombájnt, beszélgettünk a munkásokkal. A mezőn két helyen is színes irónnal telerótt kettős deszkatáblát láttam. A tábla egyik felére a jó munkások, a másik felére a rossz munkások nevét jegyzik fel.

A telep végén katonaság táborozott. Sátrak sorakoztak egymás mellett, köztük félmeztelenül gyakorlatoztak a bakák.

Visszatérve a gazdaságba, megnéztünk egy-két munkáslakást. Tiszták voltak, világosak; rendesen bebútorozva.

Hazaindultunk. Kotlarov egy darabon elkísért bennünket. A kocsiban az orosz földmívelésről beszélgettünk, a parasztok sorsáról, amelyben még most sem látok tisztán, noha utazásom óta mindenkitől elsősorban eziránt érdeklődtem.

Az egyik boglya tetején hatalmas dögkeselyűt láttam. Közvetlen mellette haladtunk el. Akkora volt, mint egy pulyka, kopasz nyakát nyújtogatva kémlelte az eget, melyen repülőgép berregett.

Az 1917-es forradalom a város forradalma volt. A polgárháború után az ipari proletariátus elérte, amit akart, a hatalom, a gyár a kezében volt; nyitva állt előtte az út, hogy megvalósítsa a jelszavakat, melyekért vérét ontotta. Ott állt a szocializmus kapujában, csak be kellett lépnie.

A parasztság is kommunista jelszavak alatt kelt fel, s ragadta magához a földet. A polgárháború után ő is hozzálátott a berendezkedéshez. De mire kezdett berendezkedni? Korántsem a szocializmusra, hanem a történelem keserű tréfája gyanánt: a legszabályszerűbb kispolgárságra. Egy korszakkal hátra maradt iramban, a középkori hűbériségből kilépve ő a polgárosodás útján állott; meg is indult rajta.

A két lázadó testvér egyszerre szemben találta egymást. A kalapács elvált a sarlótól, és újabb ütésre emelkedett.

1928-ban észrevétlenül, de nem kevesebb megpróbáltatással és veszéllyel megindult egy második forradalom. A proletárság vagy annak élcsapata: a párt vagy annak teoretikusai öt év alatt végigfuttatták a parasztságot a hitük szerinti fejlődésnek azon az útján, melyet egy korszak alatt kellett volna megtennie.

Azt állítják, ez alatt az idő alatt a kalapács nem ütött le a sarlóra, vagy csak akkor, ha a sarló is fegyverré egyenesült. A kalapács, mondják, traktorokat gyártott, 1933-ig több mint kétszázezret! Ezeknek a szuszogó, nehéz gépeknek kellett a vidéken pótolniok a késést. Ezek tépték föl a kis parasztföldek még friss mezsgyéit, a magántulajdon vidéki jelképeit, s boronálják ma is hatalmas kolhozokba a falvak határait. A parasztság a gyors iram után pihegve és álmélkodva állt az új földeken.

Meghajszolták, az bizonyos. Sokszor nagyon is csak „tényezőnek” tekintették és nem népnek, ahogy ezt Sztálin is odavágta a túl buzgó agitátoroknak, akik kivonultak a falvakba, hogy a parasztokat a földek egyesítésére, a közös gazdálkodásra, kolhozok felállítására rábeszéljék. Sok helyütt nemcsak a földek, az igavonó állatok, de a tyúkok és kacsák, sőt a galambok kollektivizálására is rábeszélték. A parasztok a nehéz fejükkel nemigen értették a dolgot, és kiegyenesítették a sarlót. „Igen, túllőttünk a célon – mondták a rábeszélők –, tévedtünk” – ismerték be őszintén és nyugodtan, olyan nyugalommal, mintha egy fizikai kísérlet során ejtett tévedésről lett volna szó. Azt hiszem, nem éreztek bűntudatot.

Szabad közbevetőleg egy észrevételt? Nem én jöttem rá először. A parasztot mindenki lenézi.

Lenézi a polgár, az arisztokrata, a kereskedő, a hivatalnok. Megveti az is, aki belőle származik. Kifejezhetetlenül lenézi, aki belőle él. Akik esetleg szeretik, azok sem őket szeretik, hanem a célt, amelyre fel szeretnék használni. Tegyük föl, hogy az orosz munkásság szerette őket. Bizonyos, hogy a célt jobban szerette náluk is, különben kíméletesebb lett volna.

Mikor ezt Moszkvában elmondtam, arra figyelmeztettek, ne feledjem, hogy a parasztok közt is vannak osztályok, melyek harcban állnak egymással. Ők a szegényparasztságot támogatták a gazdag parasztok, a kulákok ellen, akik rövidesen megelégelték a kommunisták atyáskodását, a maguk életét akarták élni, a szabad gazdagodásét.

1928-ban megkezdődött a termés szabotálása, a híres kenyérsztrájk. A kulákok elég erősnek érezték magukat, hogy ellenszegüljenek a szovjetnak. 1929-ben fegyveres beavatkozásra került a dolog.

– Kik ellen?

– Csakis a kulákok ellen.

Hogy ki a kulák, ezt nehezen értettem meg. Van olyan vidék, ahol már a tízholdas gazda is kulák. Általában kulák az, aki mással is dolgoztat. Voltak olyanok, akik húsz igát is szereztek, akik a fél falut cselédjükké tették.

– Hát mivel szereztek ekkora vagyont?

– Kereskedéssel, pálinkafőzéssel, uzsorával, aztán a többiek dolgoztatásával. A malmok is az övék voltak. A nagy kapitalizmust levertük – ismételgették szüntelen –, s egyszerre szembe találtuk magunkat ezer meg ezer kis kapitalistával, akik együttvéve képviseltek annyi ellenséges erőt, mint hajdan a kapitalisták együttese.

Kommunák már régebben is voltak; 1930-ban indult meg az agitáció a kulákok erejének gyökeres megtörésére. A városokba alig érkezett más élelem, mint amit az államgazdaságok szolgáltattak. A gazdag parasztság, maga mellé hódítva a szegényebbeket is, megfojtással fenyegette a szovjetet. Nekem így magyarázták.

– Egyetlen mód kínálkozott: visszahódítani a szegény- és a középparasztságot, a bjednyákokat meg a szrednyákokat, s azokat, bármily radikális eszközökkel, szintén szocialisztikus termelési módszerbe állítani. Megindult a kolhozok melletti propaganda. És megindult a harc.

1929-ben 34 millió ló volt a Szovjetunió területén; 1933-ban már csak 16 millió.

A szarvasmarhák száma ugyanabban az időben 68 millióról 38 millióra csökkent. A juhoké és sertéseké 147 millióról 50 millióra.

A Volga mellett az egyik új kolhoz tagja, aki már érti az új rendet, beszélt a harcról. Mikor a kolhozba való szervezkedés megindult, a kulákok minden állatjukat leölték. Leölték azt is, melyet nem tudtak megenni. A lovakat meghajszolták, aztán jéghideg vízbe vezették. De leölték állatjaikat a szrednyákok és a bjednyákok is. A közösségnek azok sem akartak adni semmit. Ragaszkodtak az egyéni tulajdonhoz.

A kolhozba a kulákok is beléptek, sőt ők lettek a vezetők. A földet rosszul szántották, legtöbbször csak a szélét vetették be. Az államtól kapott állatokat megmérgezték; 1930 első felében több tűzeset volt Oroszországban, mint azelőtt öt év alatt. Komolyan vették a harcot. Minden a feje tetején állt, senki sem értett semmit. A szovjet ekkor nyúlt „erélyesebb” eszközökhöz.

Több kulákot nem vettek be a kolhozba. De a földjeiket persze elvették, nem hagytak többet nekik, mint amennyit egy család meg tud művelni.

Ekkor már minden faluban lángolt a harc. Napirenden voltak a verekedések, a gyilkosságok, a merényletek. Akár a polgárháború idején. Komoly polgárháború volt ez is.

A kulákok most már semmi gabonát nem szolgáltattak be. Ami volt nekik, azt elrejtették. Inkább maguk is éheztek, de nem adták ki.

Szörnyű esetek fordultak elő.

A gazdag parasztok nem vetették be a meghagyott földet, és erre beszélték rá a szegényeket is. Sok helyen sikerrel. Nem egy járásban kitört az éhség. A kolhozokban közben keresték a munkásokat, de senki sem jelentkezett.

Uljánovszkban egy kulák felesége az éhségtől és rémülettől tébolyultan rohant a Gépéuhoz. A férje baltával agyonverte a saját apját, mert az egy kis rágnivalót akart kikaparni magának a trágyadomb alá rejtett búzából. Mire a Gépéu kiérkezett, a férj fölakasztotta magát. A titkos veremben harminc mázsa búzát találtak.

Ugyancsak az egyik uljánovszki kolhozból, ahová hasztalan várták a munkásokat, eltűnt egy tehén. A nyomozókat figyelmeztetik, hogy az egyik házból, egy kulák asszony házából, akinek a férje elvándorolt, friss vérszag terjeng. Behatoltak, a tehenet nem találták, de ott találták az asszony három gyermekét átvágott torokkal. Az anya eltűnt.

Nem adták meg magukat.

Seregestül küldték világgá a gyermekeiket. Nemsokára ők maguk is útra keltek: deportálták őket. Ezrével küldték Szibériába, ahol – így mondták nekem, akiktől érdeklődtem – külön falvakat, külön kolhozokat rendeztek be nekik; ott úgy élhetnek, mint bárhol a kolhozisták. Egyik ismerősöm, aki onnan jött, azt állította, hogy azok a kolhozok már példásan működnek. Vasútépítésre is sokat beosztottak, „rendes napszámosfizetéssel”. Sokat egyszerűen csak kitiltottak a faluból. Ljubov Voroncova Luganszkban tízes-húszas csoportokban látta őket a Don partján éhezve, fázva heverni; ugyanakkor, midőn a vagongyárba munkásokat kerestek. Nem, nem mentek dolgozni a szovjetnek, inkább éhen haltak.

Rá lehet ismerni bennük minden idő és fajta elvadított parasztjára.

De vajon el kellett-e őket így vadítani? Szükséges volt-e ez a kíméletlenség? Nem volt-e más út?

– Milyen más út lehetett volna? – kérdezte ellenvetésemre Novgorodban egy magas pártfunkcionárius.

– Hát milyen az a szocializmus – kérdeztem én is –, melyet nem lehet békés szóval megértetni?

– Megértetni? – csodálkozott rám. – Hát meg lehet értetni egy kapitalistával, hogy adja át a vagyonát, hogy kommunista legyen?

Egyszóval, úgy bántak el velük, akár annak idején a kapitalistákkal.

– De csak a kulákokkal! Hisz ma is vannak vidékek, ahol a parasztoknak csaknem fele egyéni gazdálkodást folytat. A beavatkozásra csak ott került sor, „ahol a szegényparasztságot még egyszer fel kellett szabadítani a rajtuk basáskodó gazdag parasztok alól”. Főleg a Kaukázusban és Ukrajna némely vidékén.

Ilyen múlt áll a mai kolhozok mögött. Nem egy vérben és tűzben született. Tizenöt évi késéssel a vidéken is végigsöpört a kommunista forradalom.

De vajon szükséges volt-e ez a véres kerülő? Miért kellett a parasztság számára a „polgáriasodás” csapdáját nyitva hagyni? E kérdésemre néhányan a minden alól feloldó „történelmi szükségszerűségre” hivatkoztak, melyet már megtanultam gyűlölni. Arra egyikőjük sem gondolt, hogy talán megfeledkeztek, talán ők is mostohán éreztek a – testvér iránt.

A harc lezajlott, a kulákokat leteperték.

Ma a földmívelés a következő társulásokban folyik.

Az artel tagjainak külön földjük van, de azokat közös állatokkal és felszereléssel művelik. A termés a föld tulajdonosáé.

A kolhoz tagjai egyesítik földjeiket, igavonó állatjaikat közösnek tekintik. A termést a végzett munka arányában osztják szét.

A szovhoz, az állami nagybirtok tagjai, az állam alkalmazottai. Ellátást és fizetést kapnak.

Vannak azontúl egyéni gazdálkodást űző földmívesek, akik legfeljebb esetenként segítik egymást. Saját földjükön gazdálkodnak. Legszigorúbb kikötés, hogy bérest vagy bérmunkást nem szabad tartaniok; aki ilyet tart, azt kuláknak tekintik.

Este indulunk Rosztovból Charkov felé, az Azovi-tengert most éjszaka látjuk. A parton itt-ott szabadtűz lobog, körülötte kisebb-nagyobb csoportok, külön az öregek, külön a fiatalok, ahogy a lángok világánál kiveszem.

A kalauz felháborodva tiltakozik, midőn az egyik utas elvtársnak szólítja. – Nem vagyok elvtárs! – kiáltja. Szikár, őszes férfi, kicsit gúnyolódó, ravaszdi arccal. Ötvennyolc éves. Egyik percben a harag önti el, a következőben a nevetés. Az utasok vitatkoznak vele. Elégedetlen a rengeteg munkával, a kevés fizetéssel (százharminc rubelt keres), az új házassági törvényekkel. – Nem igazi házasság az! – mondja. – Miért? – Mert az asszonynak otthon a helye, nem a gyárban! A gyerekek szétzüllenek.

Az egyik fia mérnök, ötszáz rubelt keres. A másik előbb vasöntödében dolgozott, de nem bírta azt a munkát, s most villanyszerelő. A lánya egy gyárigazgató felesége, különben „ekonomikus” és párttag.

Ezt büszkén jelenti ki. Még két kiskorú gyermeke van, iskolások, havi három rubelt fizet mindegyik reggelijéért. Ezt megint haragosan közli.

– Inkább élnék maguknál a börtönben, mint itt szabadon! – fordul felénk.

„Fekete munkás” – a kalauzi teendőket itt napszámosok végzik. Keze szutykos, kabátgallérján fénylik a piszok. Hetente kétszer eszik húst.

Valaki figyelmezteti, hogy mindenütt vannak szegény emberek. Ez hiányzott!

– Azért vagyunk szovjetben, hogy nekünk mindenünk legyen! – bömböli.

Különben igen szolgálatkész. Teát főz számunkra, az állomásokon sört kerít, és velünk iszik. Hunyorogva vágja zsebre a borravalót.

Lefekvés előtt az útitársaim segítségével igyekszem valamit kiböngészni az Izvesztyijá-ból.

– Az Izvesztyija? – érdeklődik a kalauz, és szójátékot kockáztat meg, melyet bizonyára nem ő talált ki; és melyhez csak azt kell tudni, hogy az Izvesztyija magyarul híreket, újságot, a Pravda pedig igazságot jelent. „Az Izvesztyijában nincs Pravda, a Pravdában nincs Izvesztyija!” – mondja nevetve.

A lap két verset is közöl. Az elsőt Iván Drjomov írta, „Gyümölcsök” a címe, és semmi mást nem mond, csak azt, hogy a vízeséseivel sípoló völgyből a leány egy kötény almát hoz, melyekbe a fiúk beléharapnak. Hangulatos tájleírás, új hasonlatok. A másikat „Szabadnap” címmel Borisz Licharjov alkotta. A költő kedvese oldalán a leningrádi Izsák-templom tornyából nézi a tájat, „mert jó ellenőrizni, így tavasszal, hogy rendesen nőnek-e a fák”. Megigazítja kedvese kendőjét, majd azt kérdezi, „ki terítette ezt a zöld szőnyeget a világra”? Az utolsó szakaszban tudatja, hogy „holnap vidékre megyünk és sokáig ott fogunk élni”. A vers szép.

Charkovba délben érkezünk. Távolról mintha amerikai városhoz közeledne a vonat. A töltés mentén vályogkalyibák, de ott fent a dombon ormótlan felhőkarcolók. Itt nem a régi várost igyekeztek átalakítani, azt meghagyták olyannak, amilyen volt, hanem mellette építették fel az újat. Az Ukránszovjet tervező hivatalai, az ipari központ hétemeletes palotái hatalmas teret öveznek.

A palota tornyából munkásházakat látni. Arrébb kórházat, gyereküdülőt. Távolabb a traktorgyárat, egy sporttelepet, egy zsinagógát, mely most munkásklub. Az új negyed mellett a régi város szerény faluvá törpül. Charkovban ma hétszázezer ember lakik – mondja a vezetőnk –, egyike azoknak a városoknak, amelyeket a szovjet legjobban kifejlesztett.

A traktorgyárhoz – mely naponta száznegyvenöt traktort állít elő – sima betonút vezet, szomorú, sivár külvároson át. Zuhog az eső.

A gyár, mint minden szovjet gyár. Fegyveres őrség, ki-be tóduló munkások, mérnökök; bent gépek. Ezzel már nem érem be. Az emberek belső életét szeretném megismerni, akikért a gépek dolgoznak. Ehhez azonban közöttük kellene élnem, a kezdet óta. Sajnos, életüknek csak külső jeleit láthatom; a néma, közömbös épületeket. A gyárat itt is munkásházak veszik körül, harminc-negyven, mind négyemeletes. Sáros, szürke telken állnak, áznak az esőben. Még nincsenek bevakolva.

– Nem is lesznek jó ideig – mondja a mérnök. – A csinosítgatásra még nincs ember.

– Mit tud az ukrajnai éhségről? – kérdem. Csodálkozó szemet mereszt rám.

Charkov vidám város, a legvidámabb szovjet város, amelyben eddig megfordultam. Az étteremben öles termetű, nagy bajuszos, kuruc korbeli felkelők szolgálnak ki a cinkosok hunyorgatásával. Jól mulatnak az idegeneken. Az egyik – így képzeltem el mindig Esze Tamást – hátulról udvarias bókkal helyezi az angol hölgy elé a tálat, közben megszagolja a hölgy haját, és elbűvölten fintorog felénk. Estére eláll az eső, a nép az utcára tódul. Tízszer annyi a nevető ember, mint Moszkvában. Előttünk a korzón három inas kanyarog, és a sétálókat hatalmas tüsszentéssel ijesztgeti. A mozi előtt egy kisebb csoport a film hőseit karikírozza az utca nagy derültségére. Szállodai szobámba sokáig felhallatszik a téren hullámzó tömegből a füttyszó, a nevetés, a lányok sikongása.

Reggel ugyanazon a téren – ott középen, a virágágyások helyén azelőtt templom állt – fegyveres civilek, munkászászlóaljak vonulnak. Aztán egy temetési menet.

A pályaudvaron itt is nagy a tolongás. Fülkénkbe negyedik utasként karcsú, harminc év körüli szőke nő lép be; mellén valami kitüntetés, bőröndje vászonburkán pedig ez a felírás, szépen kihímezve: Jó utazást! Kommunista pártfunkcionárius.

Erre már learattak, reggel óta sárga tarlók közt rohan a vonat. A búzakeresztek, a ritkás falvak egyhangú világa fölött a rekkenő délutánban egyszerre sötéten, mint egy viharfelhő, hatalmas, sűrű füstgomoly tűnik föl. A száguldó vonatból az első pillanatra az az érzésem, az óriási gyártelep húsz-huszonöt karcsú kéményével a hatalmas füstfellegeken csüng. Dnyeprogreszhez közeledünk, a szovjet ipar büszkeségéhez, melynek fényképeit nemcsak itt az Unióban, de külföldön is úton-útfélen látni. Jobbról hirtelen mintha tűzvész öntötte volna el a tájat: az egyik telep kéményei rikító sárga és vörös füstöt okádnak. Mögöttük föltűnik a Dnyeper, így a vonatból valamivel szélesebbnek látszik, mint a Duna. Megérkeztünk Alekszandrovszkba.

Az első kép, alighogy az autó elkanyarodik a kijárat elől: az állomás előtti kis kert körül, melyet vasrács övez, terjedelmes batyuik között nők-férfiak hevernek a földön. Lehetnek vagy tízen-tizenöten. Ládákat és dunyhákat látok, olyan az egész, mint egy pihenő költözködés.

– Kik ezek? – hajlok előre a kocsivezetőhöz.

– Parasztok.

– Miért vannak itt? Miféle parasztok?

– Kresztyánye… Parasztok…

Az autó már el is hagyta őket. Hasztalan fordulok hol előre, hol hátra, hogy még egyszer lássam a csoportot. A sofőr sem tud többet róluk. Az ő dolga az autó, melyet kitűnően vezet a formátlan kockakövekkel kirakott főutcán.

A széles út két oldalát fák szegélyezik, azok mögött földszintes házak sorakoznak. Kétszobás házacskák, udvarukon fa és virág; látszik, hogy mindegyikben egy-egy család lakik. A házak mögött itt-ott baromfiól, gémeskút, kis burgonyaföld. Mintha Pestszentlőrincen vagy valamelyik Pest környéki városkában utazna az ember, ahol a munkások kis családi házai lapulnak. A küszöbön gyerekek ülnek, a sarkokon komaasszonyok trécselnek. A tetők mögött domblánc húzódik, forgó szélmalmokkal.

Újra feltűnik a sárga-vörös tűzvész és a felhőkön csüngő végtelen gyártelep. Dombra kanyarodunk föl, egy ideig szántóföldek, egy tagban álló, tehát valamilyen kolhoz szántóföldjei között rohan az autó a durva kövezeten. Balról most már teljes nagyságban látni a Dnyepert, rajta az új vashidat és a toronymagasságú, négyesével csillogó huzalt, melyek a villamosságot vezetik. Átvezetik a széles Dnyeperen is, anélkül hogy pillérük állna a vízben.

Hirtelen, mint egy simogatás: az autó tüköregyenességű aszfaltra siklik. Fölállok a kocsiban: előttünk lapos tetős, két- és háromemeletes, nagy ablakos házakból épült modern város, vagy hét-nyolc széles utca is nyílik felénk. Jobbra-balra hosszú sorát látom az egymástól nyolcvan-száz méterre különálló házaknak, melyek egyforma stílusban épültek, de mégis elütnek egymástól. Ez Dnyeprogesz, a modern falanszter. Százharmincezer ember él benne.

Befordulunk az egyik utcába. A virágos erkélyek alatt kirakatok üvegtáblái, az aszfaltos járdán virágoskert és meglepően nagy fák. Később tudtam meg, ilyen fejletten, öt-hat éves korukban hozták ide azokat, s ültették be velük a várost. Minden ház négy utcára nyílik. Villamosok csilingelnek. Megállunk egy utcai fagylaltárus mellett. Itt a szálloda.

Berendezése: mintha valahol a Wild-Westen állna. Tiszta, de nagyon egyszerű. A széles folyosó két oldalán sorakozó szobákat papírvékonyságú falak választják el egymástól. A szobákban semmi dísz, de semmi szenny sem. Vaságy, széles ablak, fehérre meszelt fal; két szobához tartozik egy fürdőszoba, melyben csak a mosdó csapja működik, a zuhanyé most éppen nem. Átöltözködöm, próbaképpen felgyújtom a villanyt, mikor el akarom oltani, akkor veszem észre, hogy este van.

Az étteremben tizenkét angol újságíró hímzett orosz ingben. Nagy, fekete bajuszos üzletvezető, tökéletes olasz típus, azelőtt birkózó volt, füttyöngve, mosolyogva és tánclépésben szolgál ki és vágja zsebre a borravalót. „Mi ukránok már ilyenek vagyunk” – mondja.

Vacsora után a tág utcákon, melyeken az esti korzó hullámzik, kimegyünk a zsilipekhez.

Föltépett, sötét téren botorkálunk, most rakják le itt a villamossíneket. Vízesés egyre erősbödő zaja vezet. Végre előttünk a folyó és dübörgő habjai fölött a félkörben átnyúló hatalmas gát.

Vezetőm kérdőn tekint felém, ismerem már ezt a pillantást. Itt valóban lenyűgöző látvány tárult elénk. Hétszázötven méter hosszúságban ötven méter magasságú kőfal zárja el a folyót, kivilágított tetején autók cikáznak. A negyvenhét szédítő nagy zsilip közül csak egy ontja most dörögve a vizet, mely a lenti sziklákat lengő fehér felhőbe vonja. Messze, a gát másik végén, a túloldalon dinamótelep zakatol. A sötétben csak kivilágított ablakait látom.

Fölmegyünk a gátra. Bal kéz felől az éjszakában alig látni a mélyen hömpölygő folyót: jobb kéz felől az óriási elzárókészülékek mögött fejünkkel csaknem egy magasságban zúg feketén, fenyegetően dőlve a kőfalnak, hogy az embert egy pillanatra aggodalom lepi meg: mindjárt le is dönti rettenetes tömegével.

A hídon ifjúmunkással ismerkedünk össze, aki szívélyesen elmondja, amit itt valószínűleg mindenkinek elmondanak: 1926-ban még pusztaság volt azon a helyen, hol most a város áll. Jobb kéz felől, ahol most az arcunk előtt a Dnyeper beláthatatlan vize hullámzik, arra fönt besenyő falu volt, Csirkasz, melyet föláldoztak a folyamnak. A medret itt elöl ki kellett szélesíteni, hogy a vizet fölgyűjthessék.

Végigsétálunk vele egész a turbinatelepig, melyet fegyveres katonák őriznek.

Reggel nem gyársziréna: trombitaszó ébreszt, a kora reggel beállott hőségben egy század katona vonul, igen érthetően: fürdőnadrágban. Az ablakból mindenfelé térre lehet látni. A szálloda előtt a földön szintén katonák ülnek, arrébb drótot szerelnek a lila akácra, mely bódító illatot terjeszt. Hadgyakorlat van. Itt is, mint mindenütt. Bizonyos, ha feltekintek, repülőgépet fogok látni. Valóban négyet látok.

Azután gyerekek vonulnak, azután fiatal lányok. Szemben valami középület teniszpálya nagyságú teraszán fiatalemberek ülnek, fehér nadrágban, kihajtott ingben. Fél óra múlva, mintegy ráadásul, még három kocsi tűzoltó is fölvonul.

Tíz órakor a mérnöki hivatalban vagyunk, ahol az angol újságíróknak az üzem egyik mérnöke rövid előadást ígért Dnyeprogesz történetéről. Íme, rövid jegyzetem úgy, ahogy ott papírra vetettem, s ahogy egész Nyugat-Európa ismeri a dolgokat.

A Dnyeper szabályozásával már a cárizmus alatt sokat foglalkoztak. A folyam Ukrajna ütőere, Szmolenszktől kétezer kilométert fut be a Fekete-tengerig. Kitűnő víziút mindenütt, csupán innen Dnyepropetrovszkig borítják medrét olyan hatalmas sziklák és zátonyok, hogy ott nemcsak hajóval, de még csónakkal is életveszélyes a közlekedés. Fölfelé Szmolenszkig aztán megint szabad az út. A feladat tehát már a múlt század eleje óta az volt, hogyan lehetne ezt a száz kilométernyi sziklaútvesztőt hajózhatóvá tenni. 1926-ban dolgozták ki a tervet: egyik részén oly magasra emelni a folyamot, hogy elfedje a sziklákat, a másik részen pedig a régi meder mellé külön csatornát ásni, melyen duzzasztózsilipek segítségével közlekedhessenek hajók, vihessék északra a szenet, délre pedig a fát.

A tervezés közben jöttek rá, hogy a felduzzasztott vizet turbinák hajtására is használhatják. A közelben bőven van apatin, vas, alumínium, magától kínálkozott, hogy a turbinatelepek köré ipari gócpontot létesítsenek.

1927-ben kezdték el az építkezést. Amit terveztek, megcsinálták, itt láthatjuk, csak ki kell néznünk az ablakon.

Akaratlanul is mindenki még egyszer kitekint a csordulásig telt folyamra, a gátra és túlnan a gyártelepekre.

A folyó szintjét harminchét méterre emelték.

Harminchét méterről zuhog alá a víz a kilenc turbinába, melyek mindegyike kilencvenezer lóerőt ad. A mérnök fölemeli a fejét.

Annak idején Európában egyetlen gyár sem vállalta az itteni turbinák építését. Amerikában találtak rá vállalkozót, aki erre a célra külön gépeket gyártott. Öt turbinát készített.

– És a másik négyet? – kérdi az egyik angol.

– Azokat már mi csináltuk.

– Az amerikai modellek után?

– Igen. A gát és zsilipek felépítése háromszázhúsz millió aranyrubelbe került, a gyártelepeké nyolcszáz millióba. Az építkezéseket Kugel amerikai szakértő és Winter orosz mérnök vezette.

– Igaz, hogy Kugelék egymillió dollárt kaptak? – kérdik az angolok.

– Igaz.

Most én kérdezek:

– És mennyit kapott Winter?

– A Lenin-rendet kapta.

– És fizetés?

– Párttag. Lemondott a díjazásról.

Egy kilowattóra azelőtt harmincöt kopekába került, most fél kopekába. A gát és turbinák költsége hét év alatt így is megtérül. Itt nem merül fel a kérdés, hogy ki veszi meg az áramot. A túlparton levő ércműveken kívül innen kapja az áramot a hetvenöt kilométerre fekvő Dnyepropetrovszk. Százötven kilométer körzetben innen látnak el minden üzemet, iparit éppúgy, mint mezőgazdaságit. Villanyerőre rendezték be az öntözőkészülékeket is.

Vége az előadásnak; az angolok kelletlenül szedik össze író- és fényképező eszközeiket, mintha kicsit megalázták volna őket.

A gát most déli napsütésben ragyog. Tetején munkástömegek hullámzanak, az üzemekben most van a váltás. Autók gördülnek, és amit már megszoktunk: teherautókon lányok és ifjúmunkások.

A vidék nyüzsög az embertől, arrébb a gyárak ontják a színes füstöt, a folyam végtelen tükre kápráztatja a szemet, a zsilipek dübörögnek, távolabb a transzformátor oszlopszerkezetek erdeje csillog, mindenütt zölden lobogó fák – az egész, mint egy iskoláskönyvbeli ábra, mint egy modernül rendezett színpad valami utópista darabhoz.

Átmegyünk a dinamókhoz. A gát végén háromemeletnyi épület nyúlik a folyó szintjéig. A bejáratnál elszedik a fényképezőgépeket.

A hét és fél méter átmérőjű csöveken harminchét méter magasságból másodpercenként kétszáz köbméter víz zúdul mindegyik turbinába, melyek az épület alján vannak egy csupa ablak teremben egymás mellett elhelyezve. Munkás itt alig van, egy-kettő kószál a hatalmas helyiségben – a gépek magukban bőgnek és forognak. A mérnök üvöltve magyaráz.

Az ablakon becsap a folyam illata. A sziklákon halászok ülnek, merítőhálóval emelgetik a rengeteg halat, melyeket a lezubogó, olajosan fortyogó víz félholtra sújt.

A turbinák fölött ugyanolyan nagyságú teremben vannak a tizenegy méter átmérőjű generátorok. Az angolok kíváncsian olvassák az első öt angol nyelvű cégtáblácskáját; a többin már orosz a felírás. A kilencediket az ifjúmunkások készítették.

Az épület legfelső emeletén van a kapcsolóterem – újabb színpadi hatás. A terem négy falát a mennyezetig márványlapok borítják, rajtuk fehér, piros és zöld lámpácskák közt kapcsolószerkezetek. A padozaton parkett, piros szőnyeg fut a terem közepén álló hatalmas ében íróasztalhoz, melyen vagy öt telefon áll. Melyik színdarabban láttam már ezt? Az asztal előtt fiatal férfi, két oldalán egy-egy fiatal lány, mezítlábra húzott tornacipőben. Mérnökök – mondja a mi mérnökünk –, mindhárman a telep legkitűnőbb munkásai közé tartoznak.

A telefon cseng, a férfi fölveszi a kagylót, hallgatódzik:

– A tizenhetest – mondja végül az egyik lánynak.

A lány bekapcsolja a tizenhetest, s mint egy némajáték szereplője, hangtalanul visszaül a helyére, és számadásaiba temetkezik. Oda se hederítenek, hogy a terembe egy sereg idegen tódul, és úgy bámulja őket, mint valami egzotikus állatokat. Kisomfordálok a ház elé.

A ház előtt – szokásos kép ez is – nagy sereg munkás vár bebocsátásra, hogy megnézze az üzemet. Afféle napszámosnépség, hogy így fejezzem ki magam. Fehér ruhában vannak, de jó részük mezítláb. Nézem a csoportot, nevetgélve néznek ők is. Egyik mezítlábas lány fölkel, melléhez nyomja a fényképezőgépét, és úgy, ahogy ott fáradtan, bambán bámulom őket, lefényképez, nyilván ugyancsak mint valami egzotikus species különös példányát.

Az étteremben zeng a zongora, nyomozó rögeszmém, úgy látszik, már gépiessé vált, szemügyre veszem a zongorát is, aranybetűkkel ez áll rajta: Muztreszt. Tehát szovjet gyártmány.

A város fölött őrjöng a kánikulai nap, az utcák üresek. Fölmegyek a szobába. Dnyeprogesz legelhanyagoltabb, legrosszabb háza itt fekszik pontosan a szállodával szemben. Lépcsői töredezettek, a falát egy helyen nem meszelték be, még az egyik erkélye is hiányzik. Olyan, mintha kihívásul rakták volna ide, az idegenek elé.

Délután csavargok a városban, minden cél nélkül. Hogy él a nép e gigantikus alkotások tövében? Csak úgy közönségesen. Rengeteg gyerek van itt is, mint mindenütt, s minden gyerek mellett egy anya, aki kétpercenként szerelmes csókokkal ront rá magzatára. Hallgatag férfiak, lármás ifjúmunkások. Munkáslányok s köröttük szépet tevő bakák. A bakák közt itt-ott egy kapitány, ugyancsak szépet tevő. Üzletek, kirakataikban rengeteg, de silány minőségű áruval. Olyannal, minőt külföldön legfeljebb csak a munkásnép ölt magára. Hirdetőoszlopok rikító plakáttal, hogy mindenki okvetlenül nézze meg a cirkuszunkba érkező világhírű légtornászokat.

Elmentünk, megfürödtünk a Dnyeperben. Itt is azt a tapasztalatot tettem, hogy a fiatal férfiak általában izmosak, edzett testűek. A nők kövérkések, alkatuk is a század eleji divat kellékeit hordja.

Chortyica Dnyeprogesz közelében fekszik. Onnan indultunk el.

Átrobogtunk a gáton, a legújabb városon, melynek tövében már kukoricatáblák lengtek. Fennsíkon, dombok taréján poroszkáltunk. Messziről patak csillogott a völgyben. Temető mellett ereszkedtünk le. A falu előtt a patak gyepes partján – cigánykaraván! Kipányvázott girhes lovak, sátoros kocsik, a társaság kicsit arrébb épp nagy veszekedésben, ahogy látom. Messze az egyik domb fölött szép papírsárkány, színes farkát lustán csóválja a lanyha szellőben.

A falu méteres porában meglassul az autó, távolról cséplőgép dohogását hallom, majd nyugtalan kakaskukorékolásokat a tikkasztó délutánban. Előttünk négyes ökörfogat vánszorog. Rengeteg gyerek.

Hatalmas udvarba kanyarodtunk – azelőtt fatelep volt. A szélén egy-két istálló, gazdasági épület, lakóház. Akár a mi pusztáinkon. Ide jött elénk a kolhoz vezetője, Ivanyiszov elvtárs, papucsban, tatársipkában, bal karján egy egész képtárnyi tetoválással, melyben a szovjet címertől a kígyóig, vasmacskáig, csókolódzó galambpárig minden látható. Ivanyiszov elvtárs pásztor volt, aztán vöröskatona lett, amit különben a karján keresztbe rakott kardok is jeleznek. Letelepszünk a földre. Elmondaná-e a kolhoz történetét?

1921-ben, a polgárháború végén, nyolc család alapította. A tagok a falu legszegényebb parasztjai voltak, hatvan hektár földön két tehénnel és egy lóval kezdték a közös gazdálkodást. A többiek a kulákharcok idején léptek be.

Ma ezernyolcszázötvenhárom hektár szántójuk van, hétszáztizenkettő igavonó állatjuk (köztük százhárom ló). Főleg tehenészettel foglalkoznak, kétszáztizenkettő fejős tehenük van. Két csorda épp ott szemben a dombon legel. (Valóban ott legelt.)

– Gépeik nincsenek?

Voltak, de eladták, mert a közelben létesült egy traktor- és mezőgazdasági gépállomás, mely az egész környék számára dolgozik. A villanyt Dnyeprogeszből kapják, viszontszerződés alapján. Villany hajtja ott lenn a malmot és az öntözőművet is. És amott a cséplőgépet is – mondja a karját kinyújtva. A kar felső részén előtűnik két tenyér kéz kezet mos helyzetben és egy szív.

A tiszta jövedelmet az év végén a tagok által végzett „munkanapok” szerint osztják szét. A „munkanap”, a trudodnyá nem egyenlő a rendes huszonnégy órás nappal, sem a hétórai munkaidővel. A kicsépelt tiszta gabona egy tizedét az államnak szolgáltatják a különféle kölcsönök törlesztése fejében.

Az egyik lakóház előtt ebben a percben ének csendül fel. Két koldusasszony fúj valami szomorú vallásos éneket, egyik a szopránt énekli, a másik tercel.

Egy nap alatt valaki több „munkanapot” is teljesíthet. A munkanapokat a végzett munka minősége, mennyisége és eredménye szerint állapítják meg. Például egy csordás egész napja egy munkanapnak számít, a cséplőgépnél dolgozóké viszont kettőnek, néha háromnak. Az esztendőt a cséplés végén, augusztus 15-e táján zárják le. Tavaly minden munkanapért hét kiló rizs és búza jutott. Az emberek egy évben négyszáz-hatszáz munkanapot végeznek.

Közös konyhán étkeznek, rendszerint minden munkabrigád külön főzet magának. Azonkívül minden lélek kap naponta egy liter tejet, száz-százötven gramm húst és százötven gramm zsírt.

– Mennyit kapnak a kaszások?

Minden kaszálás, a szénavágás éppúgy, mint az aratás, géppel történik. A gépeken dolgozó munkásokat is munkanap szerint jutalmazzák. Ha a gép egy nap alatt hét hektárt levág, az emberek másfél munkanapot. De rendszerint többet is elvégeznek.

– Pihenőnap?

– Mint régen. Itt még nem hozták be a hatnapos hetet. Kevés az ember. Azután faluhelyen az nehezebb is, megszokták a vasárnapot.

A két koldusasszony éneke most egy másik ajtó előtt csendült fel. Beszéd közben eddig is szemmel tartottam őket: az előbbi helyen egy-egy pohár tejet kaptak. Ahogy tovább mentek, akkor vettem észre, hogy az egyik vak. A másik kézen fogva vezette.

– Aki be akar lépni a kolhozba – mindenki beléphet –, annak minden vagyonát, földjét, barmait át kell adnia a közösségnek.

– És ha ki akar lépni?

– Mindent visszakap. Ha el akar távozni a faluból, vagy állatja közben eldöglött: pénzben térítik vissza neki. A télen három kilépés volt. Belépni viszont heten léptek be. Akinek semmije sincs, azt is beveszik.

A koldusnők a harmadik ajtónál énekelnek. Az előbbi helyen semmit se kaptak.

– Mi lesz a munkaképtelenekkel? Az öregekkel?

Van rokkantsági és öregségi alap. Ebből tartják őket. Azonkívül van rendkívüli segélyalapjuk is. A tavasszal az egyik kommunatag karját letépte a gép. Kórházba küldték, ha visszajön: a régi jövedelmét kapja. A kolhozban négy öregember és hét vénasszony van, a gyerekeikkel laknak. Az egyik öregnek senkije sincs, mindenből annyit kap, mint a rendes tagok, csupán a kenyéradagja kevesebb: hétszáz gramm naponta.

– Ki ez a két öregasszony?

Koldusnők; nem ismeri őket. Talán városiak. „Bemehetnének a menhelyre, de úgy látszik, nem akarnak. Nyáron jobb szeretik a szabad életet.”

Van alap a gyermeknevelésre is. És a „káderképzésre”: a diákok taníttatására is. A múlt évben ötezer-nyolcvannyolc rubelt fordítottak rá. Az állatorvosi főiskolán hét kolhozbeli diákot taníttatnak kölcsönösségi alapon. Lisztet, burgonyát, vajat, zsírt adnak az iskolának a diákok ellátása fejében.

Fölkerekedtünk. Az első istállóban hatalmas Sztálin-kép fogad bennünket. Cement a vályú, a padozat, a borjak elkerített helye. Az istálló végében a pasztörizálókamra. Itt láttam életemben először elektromos fejőgépet.

Ilyen volt a többi istálló, a lovaké, az ökröké – ilyen volt a disznók ólja is.

Az istállók fölött a szérűben épp csépeltek. Két kis gép tetején és oldalán forogtak a munkások a rettenetes zajban és pelyvafelhőben. Köpködtek, káromkodtak, széles szemvédő üvegeik alól dőlt a víz. Nem mertem megkérdezni, hogy’ megy a munka. Láttam, tapasztalatból tudom, mi ez. Itt a helyénvaló kérdés:

– Sok van még hátra?

A megszólított sűrű arctörölgetés közben enyhe káromkodással felelt; akárcsak nálunk.

Ez a legszörnyűbb munka, amire a természet kényszeríti az embert. Az ilyen munkáról, általában minden testi munkáról csak annak van joga érdeklődni, de róla fogalmat alkotni is csak az tud, aki ott krákog, izzad közöttük, hányja sajgó karokkal a kévét.

Ivanyiszov elvtárs magyarázta el, hogy másfél munkanapot számítanak ezért a dologért. Az etetőknek kettő és felet.

Megnéztük a gyermekkertet. Ötvennégy gyermeket számláltam meg. A kisebbeket épp fürdették. A többiek a ház – régi nemesi kúria – teraszán ültek. A nagyobbak katonásdit játszottak, tiszteletünkre négyszer is körülmasírozták az udvart, harsányan fújva a Bugyonnij-indulót. Végigjártuk – fehér köpenyben – a hálótermeket, az ebédlőt, a mosdót; az alacsony kis fogason szép sorban függtek a törülközők, mindegyik felett egy-egy primitív ábra – körte, kés, villa, kutya –, hogy a még olvasni nem tudók megtalálják a magukét. A termekben Lenin gyermekkori arcképe és széles, vörös szalagon feliratok: „Erős új nemzedéket a szocializmus felépítésére! (Sztálin)” – „Lenin és Sztálin zászlaja alatt növünk!”

De az utcán is láttam kisgyerekeket. – Ezek miért nincsenek abban a szép otthonban? – kérdeztem szinte követelődzőn, mintha jogom lett volna rá. „– Talán épp ma nem mentek be, vagy a szüleik nem adták be őket.” – Hát nem kötelező? – Megtudtam, hogy a gyermekotthonok nagyjából azt a szerepet töltik be, mint nálunk az óvodák. Azzal a különbséggel, hogy a gyermekek ott is alhatnak.

Azután elmentünk a csordához. A falu szélén, a cigánykaravánban a veszekedés már a tettlegesség határán járt. Egyik szakállas fiatalember kínos gonddal kereste elő és verte a kerékagyhoz a törzs fazekait. Kocsitól kocsihoz szaladgált, ahogy néztem, egyet sem hagyott ki. A csordán különben semmi különös látnivaló nem volt, tehenekből állott, javarészt abból a koromfeketéből, amit jaroszlávi tehénnek neveznek.

Azután fölmentünk a gyümölcsösbe. Temető mellett haladtunk el, láttam friss keresztet is, nem csupán fából, hanem kettőt – a haladás jelképe – vasúti sínből összeróva. Mellette állt a takaros kis templom, szépen kimeszelve, tehát – ahogy vezetőnk mondta – „ez működik”. A gyümölcsösből hat hektár a termő, tíz a friss ültetvény. Eredetileg egy Kopp nevű németé volt, német állampolgáré, aki a forradalom kitörésekor hazament, de ezelőtt négy éve ismét megjelent, most könyvelő itt a környéken. A gyümölcsösben alma, körte, barack és rengeteg szilva terem. Igen jóízű, az állomásig egész úton kóstolgattuk.

Újra nyílegyenesen zuhanunk lefelé, a tengernek. Tízórai száguldás után kétfelől gyorsuló sebességgel suhannak el a délvidék jelei, nemsokára meg kell érkeznünk. Hajnali negyed öt. Félkör alakú, zsindellyel fedett lapos tetők, kőkerítések, jegenyék és hegyek, végre hegyek! Ez a Krím! A mezőkön a hajnali ködben tehenek tévelyegnek. A kopár sziklahegy oldalába ragasztva tatár falucska. Az állomások cirillbetűs neve előtt ott a latinbetűs felirat is, az első mindjárt: Alma. Szép arab stílusú kastély, mellette műtó közepén kis kőházikóval. Két mezítlábas kisgyerek, fejükön hatalmas báránybőr kucsma. És madarak, végre énekes madarak, őket hallom legelőször, vad csiripelésüket, füttyentgetésüket, ahogy a vonat megáll – Bakcsiszeráj, öt perc! Erkélyek, minden házon erkély; a házak kicsik, egyemeletesek; szorosan, csaknem a fal mellett oly magas kőkerítés övezi őket, mintha valamennyi az Ezeregyéjszaka egy-egy szüzét őrizné. Gyümölcsfák, aztán tölgyesek, mezők, óriási jegenyesorokkal. A hegyoldalon egymás mellett kis individualista ösvények. Négy alagút; öt-tíz percre játékból visszavarázsolják az éjszakát, melynek íze-szaga még itt lapul a fülkékben. A hajnali napfényben fürdő kis állomásokon dallamos horkolással vesztegel a vonat. Álomszállítmánnyal futunk be Szebasztopolba.

Az olaszos város hegyen épült; a csúcsról a ragyogó délelőttben a kék tenger végtelen kommunizmusa látható. Egész délelőtt ezt néztem a dombról.

Szebasztopol katonai város, hajdan II. Katalin is annak építtette, most újra egészen azzá válik. Ami ipar a városban van, az hadiipar. Nem, gyárakba itt nem mehetek, vagy csak igen nehéz utánjárással. – Mi van hát látnivaló?

– A csatatér és a tenger.

A csatatér a krími háború csatatere. A dombok tele vannak emlékművekkel, ahol a várvédő sereg tábornokai elhulltak, és velük persze majdnem az egész sereg. A 19. század legvéresebb ütközete folyt itt le. Ott az öböl túlsó partján, a kopasz dombon az a kis remész: a Százezrek Temetője.

Bejárom a dombot, ahol hajdan Tolsztoj ütegje állt, ahonnan a fiatal költő végignézte az ütközetet. A harcban nem vehetett részt. A kapitánya irigykedett rá, félt, hogy hadi érmeket szerez, és intrikájával elérte, hogy az író helyett őt magát küldték a harcvonalba. El is esett ott, ahol most a körkép áll. Tolsztoj csak nézhette a hősi jelenetet, és később megírhatta.

Hadgyakorlat kellős közepébe érkeztünk Szebasztopolba. Alig tértem vissza a szállodába, az esti utcán szirénabúgás zendült végig, minden lámpa kialudt. A pincér figyelmeztetett, hogy óvakodjam még cigarettára is gyújtani. A levegőben repülők zúgtak, a tengerről fényszórók kaszálták végig az eget.

Lementünk az utcára, onnan egy kertbe, onnan a tengerpartra. Az öbölben hadihajók kerengtek, gyors torpedózúzók futkároztak és sikongtak.

A part tele volt emberrel. Vízbe bukó testek csobbanása hallatszott, a járókelők közt nedves fürdőzők siklottak. A sötét hullámokból nevetés, dal, vidám visongás szállt felém, úszók karcsapásai és zihálása.

Két óra múlva ismét szirénabúgás, kigyulladtak a lámpák. Most láttam, hogy a nők és férfiak nagy része tiszta meztelenül fürdött.

Sietek megjegyezni, hogy ez nem szovjet jelenség, nem is nudista divat. Régi orosz szokás.

Másnap reggel magam is megfürödtem. Gyönyörű idő volt.

Az uszoda közvetlenül egy kis tér alatt fekszik, be lehet látni a fürdőzőkre, a napozókra is. Ott vannak alig tíz méterre. Nincs bámulójuk, néha egy-két tatár betekint, talán meg is áll, de nem időzik soká.

A férfiak és nők vetkőző- és napozóhelyét csak vékony deszkakerítés választja el, olyan mint a népdalban, át lehet rajta látni. A vízben semmi elkülönítés.

Meztelenül természetesen csak lehet, de nem kötelező fürödni. A férfiaknak körülbelül negyede, a nőknek talán egytizede visel valami alkalmatosságot. A kerítés hasadékain a férfiak át-átkukucskálnak; a nők soha.

Aztán bejártam a tatárnegyed elhanyagolt, zegzugos kis utcáit, ahol a törpe boltokban a kézművesek papucsot és sapkát készítenek. A küszöbökön szép tatárnők ültek, nap- és mocsokbarnította arcuk pirosra volt festve; rövid szárú makrapipát szívtak. Épp szabadnap volt.

A cégtáblák, a hivatalos feliratok mindenfelé kétnyelvűek. Az utcán a cigarettát áruló gyerekek is két nyelven kínálják portékájukat.

Rengeteg a matróz. Négyesével-ötösével sétálnak közlegények, tisztek együtt, jól szabott, hófehér egyenruhájukban. Megbámulják a kirakatokat, a boros üzleteket, hol hat rubelért már jó kaukázusi bort: kagort kapni, és a fényképészekét, melyekben én is sokat gyönyörködtem. Megható csoportképeket láttam „szolgálatunk emlékére”. Aztán démonná kifestett nőket, hegedűje felett ábrándozó ifjút, asszonyt és férfit, amint összeölelkezve olvassák a Pravdá-t, továbbá télikabátja felhajtott gallérjában borongó, művészhajlamú lelket angol pipával, fehér kamásniba öltözött gavallért ugyancsak angol pipával és gyönyörű, kövér hátuk fölött visszatekintő hölgyeket.

A szocializmusból nem sok látható még Szebasztopolban. Mondják, a város a fekete-tengeri flotta központja, a Szovjetunió egyik legjobban felszerelt erődítménye. A város körül éjjel-nappal hadihajók kanyarognak, a levegő tele van repülőgéppel.

A „Grúziá”-n indultam Ogyesszába. A modern, kényelmes hajó megkerülte a teraszosan épült, piros tetős várost. A hajó körül, az öböl átlátszó vizében meztelen fiúk úszkáltak és kiabáltak. A fedélzet közönsége rézpénzt hajigált nekik. A fiúk búvár módra lebuktak a pénz után a tenger fenekére, fölmutatták, és integetve újat kértek. Némelyik egész erszényre valót gyűjtött össze a szájában. Aztán kiértünk a nyílt tengerre. Délután volt, a fedélzeten ültem. Rövidesen eltűntek a parti hegyek, és fölmerültek a gondolatok, ahogy ez már a tengeri utazásnál szokott.

Reggel hét órakor a hajókürt rettenetes zsivajával mi ébresztjük Ogyesszát. A magaslaton épült város most tollászkodik; az utcákról por száll, elvétve egy-két gyársziréna rövid, de égig zengő ásítást hallat. Nincsenek sokan. A kikötőben álmos hordárok ténferegnek. Az utcákon még alig egy ember. Később sem lesz sokkal több.

Ogyessza – halálra van ítélve, szegény. A háborúra számító szovjet stratégia már évekkel ezelőtt eleve feláldozta az ellenségnek – nyílt célpont a tengerről is, a román határról is, mely ide alig pár kilométer. Annyit építettek benne, amennyi éppen elkerülhetetlen volt. A régi gyárak működnek, de Ogyessza sosem volt gyárváros: kereskedelmi gócpont volt. A kereskedelemnek pedig ma itt sem megy jobban, mint másutt. A született kalmárlángelmék legfeljebb az állami üzletekben összevásárolt cigaretta csereberélésében fejthetik ki képességeiket. Erőteljes kamaszok lődörögnek a tereken, a kikötőkben, s kínálják fülbemászó dallamokat énekelve a Sapphót, a Puskit, az „Ínyenceknek” valót. A lépcsőn, ahol annak idején a fellázadt Knyáz Patyomkin mellett tüntető népet a kozákok lemészárolták, megszólítjuk az egyik sétáló kereskedőt.

– Hány éves vagy?

– Vedd meg inkább ezt a dobozt. Ha megveszed, megmondom.

Tizenhét éves volt.

– Mért nem dolgozol?

Húzódozik a válasz elől, lehajtja a fejét. Társa felel helyette:

– Mert így jobban keres.

– Mennyit keresel?

Két-háromszáz rubelt is megkeres havonta, komoly fáradság nélkül. És ami a fő: szabadon. Társam hiába figyelmezteti, hogy ha nem tanul mesterséget, nem fog boldogulni az életben, satöbbi. Nem érti: Hogy nem tud megélni?!

– Akkor elmegyek más városba – mondja.

Az utcák kopottak, szegényesek, de tiszták; a szükségbe jutott gazdagok rátartiságával őrzik hajdani díszeiket. A széles bulvárokon ma is konflisok járnak, mintha a város a változás óta gyászban ülne, nem vett volna tudomást a világ folyásáról. Séta közben az egyik utcából vad veszekedés zaja csapta meg fülemet. Sorban állók messze nyúló regimentjét láttam, a leghátul várakozók lármáztak, tiltakoztak valami ellen élénk taglejtésekkel. Heringet osztottak. Másutt burgonyára várakozókra akadtam. Ogyesszában láttam komoly sorbaállást; ez a város, úgy látszik, minden téren mostohagyermek.

A munkásházakat is a várostól messze, a hajdani gazdag kereskedők villanegyedében építették fel. A villákban csecsemőotthonok, gyereküdülők vannak – de az utcán is van elég gyerek, akire ráférne egy kis gondozás.

Este a szálló erkélyén ültünk. Az utcáról menetelő csapat egyenletes lábdobbanása hallatszott, és harsogón az ismerős dal: Zdrásztvuj, majá Ljubka…

Civilek voltak, csak a menet végén haladt négy katona. Vállra vetett puskájukon magasra nyúlt a hosszú, vékony orosz szurony.

– Újoncok?

– Nem, foglyok.

Itt láttam női katonákat is. Szintén dallal vonultak; hangjukról ismertem meg őket. Léptük alatt döngött a föld, arcuk kemény és elszánt volt. Hajukat a fülre húzott katonasapka egészen eltakarta. Ijesztő és leverő látvány volt. Szomorúan közöltem észrevételemet alkalmi társaságommal.

– Én is kiképzett katona vagyok – mondta közülük az egyik szép lány, akin eddig csak az tűnt fel, hogy folyton mosolygott. Úgy mosolygott, felső ajkát a kelleténél egy kicsit feljebb húzva, hogy láttassa gyönyörű fogsorát.

– És volna bátorsága szuronyrohamra menni? Ledöfni egy eleven embert?

Ártatlan mosollyal félrebillentette fejét, mint a szenvelgő gimnazista lányok, és ismét láttatni engedte hibátlan fogait. Nem felelt.

A kikötő fölött húzódó széles sugárúton sétáltunk, a lődörgő kamaszok ostromában, akik tenyerükre szerelt kefékkel minden lépésnél utunkat állták, hogy cipőinket még ragyogóbbá fényesítsék egy cigarettáért. Egyikünk elkövette a meggondolatlanságot, hogy ellenszolgáltatás nélkül is adott nekik szívnivalót. Egy perc múlva a város minden cipőtisztítója felénk loholt, fürgén szökdelve a mellükre szerelt ládika és a hátsófelükre szerelt zsámoly között. Menekülnünk kellett. Szép empire stílusú ház előtt haladtunk el, mely a tengerre néző homlokzatán ezt a titokzatos felírást viselte: Vurps. Lépcsőjén fehér ruhás, aranycvikkeres úr hevert hanyatt fekve a szépen elrendezett újságlapokon. Dohányzott és olvasott. Fényes cipői vigyázzban álltak meztelen talpa előtt.

– W., a híres komikus – hangzott a gyönyörű fogsorból.

Hosszabb-rövidebb távollét után harmadszor érkezem meg Moszkvába. Ismerősként üdvözlöm már a várost, és úgy érzem, az szintén ismerősként fogad. Enged hivatalos merevségéből, tekintetemet nem homlokára, nem rengeteg aranykupolájának kereszt- és csillagdiadémjára vonja. Most már néha-néha szemébe nézhetek.

– Nos, mi a véleménye Oroszországról?

Ezt kérdezi mindenki, akivel találkozom. Persze, nem azért kérdik, mert kíváncsiak rá, hanem hogy esetleg vitába szállhassanak. Nem tértem ki előle. Egyik proletáríró estélyén készségesen megfeleltem.

– Véleményem több oldalú. Engedjék meg, hogy önöknek a legrosszabbat mondhassam el. Nem látom annak a testvéries szellemnek, annak a paradicsomi új világnak a derengését, melyről a 19. század magántudósai padlásszobáikban éjszakánként annyit vitáztak és álmodoztak.

Az emberek érintkezésében általában nemcsak a testvériességet, de a kötelező udvariasságot is alig tapasztalom. Az életben versengést, gyanakvást láttam, irigységet is. Az utcán gorombaságot és könyörtelenséget.

A koldusoknak például a kommunisták nem adnak alamizsnát. Valami rideg elv páncélzatában mereven haladnak el a földön kuporgó apátlan-anyátlan gyerekek előtt. Ezekben a nyomorultakban is meglátnák az „osztályellenséget”?

A társaság kíváncsian hallgat. Az egyenlőséget említem.

– Ó, az egyenlőség! – kapnak rajta. – Kemény küzdelmet folytatunk ez ellen az egyenlősítési mozgalom, az uravnyiróvka ellen! Majdnem beletört a bicskánk ezekbe a szép szóvirágokba!

Megtudtam tőlük: kezdetben volt kísérlet, hogy minden dolgozó egyforma ellátást, egyforma fizetést kapjon. Majdnem végzetes következménye lett. A gyárakban épp csak tengett-lengett a munka, mindenki a szomszédját nézte, nehogy véletlenül többet dolgozzék, mint az. Ma az érdemet a végzett munka szerint jutalmazzák. Igenis, vannak, akik jól keresnek, vannak, akik nagyon jól keresnek. De mindenki csak a saját munkája után tehet szert jövedelemre!

– De vannak rétegek – vágtam közbe –, s a rétegek közt szemmel láthatóan elég nagy a különbség. Vannak, akik autón járnak, akik minden kényelmet megengedhetnek maguknak, és vannak, akik rongyos öltözékekben gyalogolnak az utcán.

– Ma még nem lehet másképp – mondják. – Még nem vagyunk a szocializmusban.

– Nem vettem észre – feleltem –, hogy azok, akiknek jó sorsuk van, annyi megértést, barátságot, közvetlen segíteni akarást tanúsítanának a kevésbé tehetősek irányában, amennyit az ember a szocializmus hirdetőitől elvárna.

Ezt tagadják. Aztán: akinek ereje és képessége van a „segítésre”, az rosszul is tenné, ha egyeseket segítene, amikor a közösségnek munkálkodva mindenki javát szolgálja!

– Attól tartok – folytattam –, hogy az önök lelkiismeretét nagyon könnyen megnyugtatja, hogy a proletárság már felszabadult, hogy most már mindenki egyformán boldogulhat, ha akar! Mintha kicsit gépiesen gondolkoznának.

Ezt is tagadják. A proletariátus még csak politikailag szabadult fel. Következő célját akkor fogja elérni, ha már nem lesz proletár, ha felépíti az osztály nélküli társadalmat.

– Az mikor lesz?

– A második ötéves terv végén.

– És addig csak a munkát nézik, csak a teljesítményt, ugye? Az aljnépet, a lumpenproletariátust például bizonyára megvetik. Elfeledik, hogy valaha annak élete, annak nyomora volt jelszavaik leggazdagabb fegyvertára. Az írók arról írtak, vele bizonygatták a régi rendszer tarthatatlanságát. Szónokaik ajkán annak a szenvedése kiáltott leghangosabban az égre.

– Bocsásson meg, ez valóban kispolgári érzelgősség.

– Attól tartok, hogy ezen az úton haladva a proletariátus felszabadítása is kispolgári érzelgősség. Bocsássanak meg, hogy kimondom, amit gondolok.

– Példákat mondjon.

– Kifogástalan iskolákat láttam. Láttam sok gyermekkertet is. De hányszor megesett velem, hogy az ilyen intézmények előtt magányos gyermeket láttam a járdák szélén ülni. Láttam a tengerparti gyermeküdülőket, ifjúmunkás-otthonokat. Visszatérve Moszkvába, a mellékutcák porában, az udvarokon is láttam gyermekeket. Ezek mért nem voltak a tengerparton? Sok jelenséget láttam, amin nyugaton fel szoktam háborodni, vagy legalább lelkiismeret-furdalást érzek. Itt is sokkal többre becsülném a költőt, ha Sztálin helyett azokat a szegény napszámosokat énekelné meg, akiket én a minap vagy negyvenes csoportban ebédre várakozni láttam.

Egyik ismerősöm nagy csodálkozásomra igazat ad. Igen, ez már neki is sokszor eszébe jutott, hogy itt sokkal többet törődnek a jövő társadalommal, általában a jövővel, az építéssel, mint az emberekkel. Maga is sok adatot tud a lelkületről, mely csak a célt látja, s minden más átmenet neki. Úgy van, ez az állandó feszült figyelés előre rideggé teszi a tekintetet.

– És ez a tökéletes jövővárás – fűztem én tovább –, úgy látszik, sok minden alól fölment a jelenben. Mint mindenütt, persze itt is számtalan jelét láttam az emberi rokonérzésnek. De láttam embereket, akik ebben a jövő felé való menetelésben közönyösek, kíméletlenek voltak társaik iránt. Durvák voltak, és senki sem szólt rájuk: hol a proletáröntudat, melyen én elsősorban összetartást, megértést, sőt emberszeretetet értek.

A többiek arra hivatkoznak, hogy az embereket nem lehet az egyik napról a másikra átalakítani. A gazdasági körülmények változásával fognak ők is változni! Tehát legelőször a gazdasági körülményeket kell megváltoztatni, a szocializmust kell felépíteni, ha ridegen, ha kegyetlenül is, csak minél előbb…

A társaság egyik tagja mindent a műveletlenséggel, az orosz nép elmaradottságával magyaráz. Az angolok például még kommunista mivoltukban is szmokingot hordanának.

Egy másik könyvet tesz elém.

– Az előbb a napszámosokról beszélt. Ez a regény velük foglalkozik. Elmondja küszködésüket, szegénységüket is. De elmondja azt is, hogy éltek azelőtt, és milyen út áll előttük.

Azután a szemembe néz:

– Önnek fogalma sincs arról, mi volt itt azelőtt. Harcolunk, verekszünk, az egész ország egy erjedés. Van színe, és van alja is. Nézzen meg itt most mindent alaposan, és jöjjön vissza, mondjuk, három év múlva.

Mindenre ez a végső feleletük. Azaz megint csak a konok jövővárás.

Nem szeretem az előkészített hivatalos látogatásokat: örülök, amikor Paul Nizan telefonál, volna-e kedvem holnap kimenni velük Bolsevóba. Felesége, Malraux-ék és Fagyejev társaságában egyik ott nyaraló barátját akarja meglátogatni; közben, ha idő kerül rá, megnézhetnénk a Gépéu nevezetes javítóintézetét is.

Már a vonaton elhatároztuk, hogy előbb a Gépéu fogolytáborát nézzük meg.

Az első meglepetés a „fogolytáborban”, hogy nem vettem észre, mikor léptem át a határát.

– Már az állomástól fogva a tábor területén jártak – magyarázza a telep igazgatója, Bogoszlovszkij elvtárs, akitől tágas irodájában a fogolytelep után érdeklődünk.

– Hogyan, hát nincs bekerítve? Az emberek, akikkel az úton találkoztunk, már tolvajok voltak?

– Csendesebben. A titkárnőm itt a szomszéd szobában is az – volt. Az állomástól mindjárt balra az a nagy épület a mi kórházunk. A következő patkó alakú épület az egyik lakóházunk. Nem, semmi sincs bekerítve. Volt idő, amikor a „foglyok” maguk akartak kerítést, hisz a gyárakat is az övezi, de az elv miatt nem lehetett. Ezen fordul meg a dolog, a nagy kísérlet.

S rövidesen elmondja a telep történetét.

Dzserdzsinszkij már 1924-ben foglalkozott a gondolattal, miképp lehetne a megrögzött bűnösöket visszavezetni a társadalomba, hiszen – a kommunista felfogás szerint – maga a társadalom kergette őket a bűn útjára. Valami „emberátnevelő” intézet forgott a fejében.

Még abban az évben négy mesteremberrel, egy igazgatóval és tizennyolc tolvajjal megalapította ezt a telepet, ebben a fenyőerdőben. Az államtól szerzett némi kölcsönt; alapgondolata az volt, hogy a telepnek teljesen függetlennek kell lennie. Műhelyeket rendeztek be.

Ma a telep legfelsőbb kormányzó szerve a tagok teljes ülése, minden fontos kérdésben az határoz.

A kommunának háromezer-egyszáz tagja van. Célja, hogy a börtönből kikerülő bűnözőket valami mesterségre nevelje, elfeledtesse velük a múltat. De fölvesznek olyanokat is, akik még nem töltötték ki büntetésüket.

A telepen, ismétlem, csak az anyagi okból bűnözőknek van helyük. Aki féltékenységből gyilkolt, azt nem veszik fel. A rablógyilkost már igen. Különben a felvételt is a tagokból alakult bizottság végzi. Általában csak a tizenhat-huszonöt év köztieket veszik fel, nőt, férfit egyaránt.

Az újonnan jött kap annyi előleget, amivel itt be tud rendezkedni. Előleget és nem könyöradományt; az első pillanattól kezdve mindenkinek saját magának kell gondoskodnia magáról. Ingyen nem kap senki semmit.

Az újonnan jöttet azután beosztják valamelyik műhelybe vagy üzembe, ahová épp kedve húzza. Míg a mesterséget nem tanulja ki, havi kilencven rubel fizetést kap, amiből a teljes ellátása, élelem, lakás, orvos, fürdő, körülbelül hetven rubel. De mihelyt szakmunkás lesz, épp annyit keres, mint az orosz munkások általában.

Ma már nemcsak szakmunkások vannak. Az igazgató csak az adminisztrációs ügyeket vezeti és a pártot képviseli, három helyettese van, mindhárom volt tolvaj. Az iskolaügyek vezetője volt betörő.

– A tagok meg is nősülhetnek?

– Igen. Akár egymás között, akár kívülről.

– A nőtagok közt vannak prostituáltak is?

– Csak olyanok, akik emellett más bűnt is elkövettek. Akiknek az „átalakulása” befejeződött – erről is a taggyűlés dönt –, azok szakszervezeti tagok lesznek, és visszatérhetnek az életbe.

– Az első komoly nehézség akkor jelentkezett, amikor a megjavultak itt akartak maradni. Sok vita folyt ekörül. Végül úgy döntöttünk, hogy a telep évi tiszta jövedelméből – évente már huszonhatmillió rubel értékű árut termelnek – egy részt a telep bővítésére fordítunk. Ily módon az intézet, amelyet kezdetben csak átnevelőnek terveztek, valóságos várossá fejlődik.

Kitekintek az ablakon. A telep, a tiszta, rendezett környezet a szabad munkásoknak is ideális hely volna. A napszámosok például nem élnek ilyen jó viszonyok közt. A megtért bárányt itt is dédelgetnék? Vagy csak példa ez, kísérlet az egész? Így is érdekes.

– Hány ilyen telep van az országban?

– Kilenc. Kettő Ukrajnában, egy-egy Tomszkban és Gorkijban, a többi a Távol-Keleten.

– Hogy nézték a környékbeliek a tábor lakóit?

– Először igen gyanakvó szemmel. Azután megszokták. Most már össze is házasodnak velük.

– És itt a táborban nem volt visszaesés? A bűnözők az egyik napról a másikra levetették hajlamaikat?

– Volt egypár tragikus eset. Akkor láttam, milyen gyöngék vagyunk még, milyen keveset tudunk!

Az igazgató, szelíd szláv tekintetű, kecskeszakállas férfi, mindenért magát hibáztatja; szerinte nincs javíthatatlan bűnös. Ha van – még nem találták meg a kellő bánásmódot, a kellő orvosságot!

– Szóval ön nem hisz a lelki terheltségben?

– Nem, nem hihetek. Annak is megvan a maga reális oka. A nyomor, a család szétzüllése, gyermekkori megbántás…

– A tagok ismerik Lombrosót?

– Ó, nagy derültséggel olvassák! Minden télen van egy Lombrosó-szeminárium. Éjfélig együtt maradnak, olyan jó kedvük kerekedik. Verset is írtak róla, egész sereg tanulmányt.

– Mert általában kitűnő emberanyag ez. Nemcsak nagyszerű lakatosok (mindenki mosolyog), de az agyuk is remekül működik. Amellett gerincesek, összetartók.

Az igazgató egészen fellelkesül.

– És megtartják a szavukat. Micsoda találékonyság van bennük! Hisz bűnözőnek lenni, megátalkodott gonosztevőnek: az is egy fajtája a lázadásnak, szembenállás a régi társadalommal! El tudják képzelni, hogy a szakmabeli tudáson kívül mi minden szellemi és testi képességgel kell egy valamirevaló kasszafúrónak rendelkeznie? Nagy munkát végez, aki mindezt az értékes munka szolgálatába tudja állítani!

Mily nyomorult az ember! Mily megváltozott tekintettel hagyjuk el az irodát az igazgatóval, aki a telep megszemlélésére invitál bennünket! Bejövet őszinte tisztelettel üdvözöltem a fehér köpenyes fiatal titkárnőt. Most kedves, tiszta mosolya ellenére is hitvány találgatással nézem. Ki lehettél? Sikkasztó? Prostituált? Vagy a jobbik esetben: áruházi tolvaj?

– Kedves Vjera Ignatyevna, ha telefonálnak: egy óra múlva az étteremben vagyok.

A titkárnő bólint, és tovább veri az írógép billentyűit.

Csak most veszem szemügyre a telepet is. Nehezen törődöm bele, hogy fogházban vagyok, valami nyomasztó és kedvcsiklandozó érzés váltakozik bennem. Kíváncsian tekingetek körül; mit keresek, fegyvereseket? Széles sugárutakat látok, földszintes és emeletes épületeket, futkározó gyermekeket, négy teherautót, egy öntözőkocsit, aszfaltos utat.

Belépünk az első terembe, a munkások körülveszik Bogoszlovszkij elvtársat, jegyet reklamálnak tőle, amelyet a holnapi török–orosz birkózóversenyre ígért. Van, aki fél karral átöleli, úgy beszél hozzá.

A hatalmas műhelyben vagy százötven ember dolgozik; sítalpakat gyalulnak és hajlítanak. A következőkben teniszütőket készítenek – angol felírással. Nézem a nők és férfiak arcát, akik nyílt, barátságos tekintettel üdvözölnek bennünket.

Öt-hat műhelyen haladtunk át. A telep kizárólag sportcikkek gyártásával foglalkozik. Sít, szánt, tornaszereket: nyújtót, bordásfalat, ugróbakot készítenek. Külön épületben vannak a szövőtermek, ahol fürdőtrikót, sportharisnyát, dresszt, pulóvert állítanak elő. Megnéztük az iskolát. Maguk a növendékek festették a falak és a mennyezet freskóit: az emberiség történetét a rabszolgaságtól a mai korig. Nizan, aki odahaza Franciaországban középiskolai tanár, elcsodálkozott a laboratórium fölszerelésén.

Az iskolában készítik elő a novemberi évfordulóra tervezett kiállítás anyagát. Grafikonok, térképek borítják a falat, az asztalokon minden cikkből egy-egy minta.

Megnéztük a sporttelepet, a négy teniszpályán játszó hajdani poggyásztolvajokat és szállodai besurranókat. Sokan bicikliztek. Mások súlyt dobtak. Arrébb két futballcsapat mérkőzött.

Bejártuk az egész telepet. Az egyik ház földszintes szobájában fiatal festő hatalmas vásznon dolgozott. Allegorikus kép körvonalait láttam, a középen munkás állt, lába előtt meztelen nők és férfiak.

– Hé, Nizan! (Nizan jól tud oroszul.)

Elhatároztuk, hogy bemegyünk. Bemegyünk valamelyik munkáslakásba, megnézzük, hogyan élnek itt a hajdani fegyencek?

A festő udvariasan kidobott bennünket, felesége épp modellt állt. Az ajtón át kiabálva kértük tanácsát, kit látogathatnánk meg ebben a házban?

– Aki épp otthon van.

Két lakásba is bekopogtattunk, a harmadikban végre otthon találtuk a házigazdát: Viktor Nyikolájevics Popovot.

Zavartan mondtuk el látogatásunk célját. Szemtől szembe akartunk látni egy… hogyismondjuk…

Nizan elpirult, én is félszegen éreztem magam.

Viktor Nyikolájevics Popov előzékenyen leültetett bennünket. Nizannénak még egy bókot is megeresztett, és rövidesen eloszlatta zavarunkat. Nem, ő már nem szégyell semmit. Ő már túl van azon!

Megkértük, mondja el, hogy került ide?

De előbb hadd írjam le a lakását. Viktor Nyikolájevics szobája (a lakás konyhából, egy szobából, kamrából és mosdóból áll) a legkispolgáribb szoba volt, amit életemben láttam. Egyik oldalán zöld színű plüssdívány, amelynek támlája majd a mennyezetet érte. Vele szemben két egymás mellé állított faragott lábú ágy. A középen asztal, ugyancsak zöld plüssterítővel. A terítőn még egy csipketerítő, azon valami márványtál, benne levelek, amelyeket Viktor Nyikolájevics életében kapott. Amellett egy fényképalbum, három fényképpel, de szintén plüssborítóval. A falon „A vadász búcsúja” és „A vadász hazatérése,” közbül egy festmény, Lenin népgyűlésen szónokol. Az ablakon földig érő plüssfüggöny, előtte a földön négy cserép virág. Mindenütt kínos rend.

Viktor Nyikolájevics sunyi egérszemével kicsit büszkélkedve követi elismerő pillantásunkat. Alacsony, sovány alkatú ember, csontos, fekete arcából nagy orr emelkedik ki, olyan alakú, mint Pascalé. Harminckét éves. Négy éve van itt. Azelőtt hétszer volt elítélve.

– Lopás miatt, Viktor Nyikolájevics? – Nehezen jön ki torkomon a szó.

– Azért is, de legtöbbször… (ismeretlen szót használ). Üveget adtunk el drágakő gyanánt.

De előfordult egy eset, amikor „megállítottak” valakit.

Útlevélhamisításhoz is értett. Moszkvában ő rajzolta a legszebb pecséteket és aláírásokat.

– Hogy került erre a… pályára, Viktor Nyikolájevics?

Parasztcsaládból származik, de szülei 1910-ben Moszkvába költöztek, s azóta állandóan lopásból éltek.

– És hogy került ide?

1924-ben az egész családot elfogták és elítélték – nevetni fognak: ezúttal teljesen ártatlanul! – Ő nyolc hónapot kapott. (Összesen ötvenkét hónapot töltött börtönben.) Épp azelőtt nősült. Persze a feleségét is elítélték két hónapra.

A börtönben hallott arról, hogy van valami telep, ahol a veszendő lelkeket jobb útra akarják terelni. Ismerte már ő az ilyen lélekmentőket, a fogházakat is szokták járni vége-hosszatlan fecsegő vénkisasszonyok. Hat hónapja volt még hátra, az asszony már szabadon volt.

– Bevallom, azért akartam idejönni, hogy fél óra múlva már itt se legyek.

Írt az igazgatóságnak, tízoldalas levélben ecsetelte sorsát és olthatatlan vágyát, hogy minél előbb jó útra térhessen.

– Megkaptam a választ, amelyben az volt, hogy átlátnak a szitán, nekik ne papoljak (valóban elkövettem azt az ostobaságot, hogy a lélek fenyegetett üdvösségéről is írtam valamit), ne higgyem, hogy vidéki bevásárlókkal van dolgom. Ebből rögtön láttam, hogy ismernek; az üveget is vidékiek között szoktuk „elhelyezni”. De azért jöhetek, írták, ha tudok két ajánló tagot keríteni.

– Volt itt egy barátom; ő vállalta az egyik ajánlást. A másikat maga az igazgató. Még egy kikötés volt: ha megunom, visszamehetek a börtönbe, de innen nem szököm meg, ezt meg kell ígérnem. Megígértem. (Mosolyog.)

– Az első nap csak betyárbecsületből nem szöktem meg. Szerettem volna legalább a barátommal elintézni a dolgot. Nem mentem vele semmire, nem oldott fel a szavam alól. Akadálynak persze még ez sem volt komoly, de a napi veszekedéssel legalább másfél hetet eltöltöttünk. Közben beosztottak a csiszolóműhelybe, ahol akkor szörnyű anyagpocsékolás folyt. A műhelygyűlésen fel is szólaltam. Nagy vita kerekedett belőle, majdnem minden este összeültünk. Ha olyan nagy lumen vagy – mondták –, eredj be az esti tervezőtanfolyamra. Bementem, de oda is még csak azért, hogy belenézzek ebbe az egész dologba, s a szökést még jobban előkészítsem. (Papírokra lett volna szükségem.) A tervezőtanfolyam nem tetszett, de a rajzolás igen. Elhatároztam, hogy megtanulok jól rajzolni, de ez a kurzus hathónapos volt. Az asszony már türelmetlenkedett. Kérelmeztem, vegyék föl őt is. Fölvették, persze ő is azzal jött, hogy másnap már megyünk, nem értette, mit késlekedek annyit.

– Itt ragadtunk, akkor vettük észre, amikor már fél éve itt voltunk. Napról napra, azután hétről hétre halasztottuk a szökést, végre szégyelltük emlegetni. Utoljára akkor beszéltünk róla, amikor az asszony másállapotba került. Majd ha a kicsike megszületik, akkor lépünk meg. Közben persze az asszony is dolgozott; este a színjátszó csoportban próbál, a humoros darabokban igen nagy hasznát látják, mert jó kövér. Ő a legkövérebb nő az egész telepen. Most már a kicsike akkora, hogy attól kell félni, hogy ő lép meg egyszer a háztól.

– És a családja, Viktor Nyikolájevics? A szülei?

– Keveset tudok róluk. Utánam az egyik bátyám ide kéredzkedett, be is vettük, de megverte az egyik mestert, kitették.

– A régi barátok?

– Néhánnyal itt találkoztam. El-elbeszélgetünk a múltról. Egypáran a börtönökből is írnak, a protekciómat kérik. Tudniillik már a felvevő bizottság tagja vagyok. A szakszervezetben is van funkcióm: én vagyok a segéd-ünnepélyrendező. Én festem a plakátokra a szöveget. Valóban jól rajzolok – fejezi be nevetve.

– Mondja, Viktor Nyikolájevics. Komoly dolog az egész itten? Ez a javítás?

– Igen – feleli, és újra nevet.

Amire törekedtek: az új orosz színrendezésnek már jelentkezik társadalmi hatása. – Hamlet nem volt őrült – tudatja vélem a társaságban valaki –, tudatos összeesküvő volt. Magatartása a konspirációs munka remekműve!

Hamlet Oroszországban valóban mint tökéletes konspiráló viselkedik. A királyi udvarban valami új, felvilágosult áramlatot képvisel, melybe némi demokratikus íz is keveredik – ennek diadalra juttatása végett akarja megdönteni nagybátyja trónját, elűzni a hitvány udvaroncsereget, mely a moszkvai színpadon feltűnően hasonlít a cár környezetére. A holt atya megjelenése is az ő ötlete: ezzel a legendával akarja a népet a maga ügye mellé hangolni. Őrültnek tetteti magát – ez is csak fogás, a forradalmár óvatossága. Bravúros játéka és küzdelme a nyakára eresztett kémekkel: nyugaton lélektani példatár – Oroszországban lélegzet-elállító élethalálharc, detektívdrámába illő. Úgy is játsszák. A közönség táguló szemmel figyeli a kemény és ravasz hőst, aki minden csapdából kisiklik, és a vallásellenes gúnyszavak után a nihilisták diadalordításával szúrja le Poloniust. Hamlet nihilista.

Így alakítják át, azaz legyünk igazságosak: így helyezik új megvilágításba az összes klasszikus darabokat. A szövegen nem változtatnak. Ahogy tudósaik más szempontból, a dialektikus materializmuséból kommentálják, értékelik újra a történelmi eseményeket, a színészek is úgy kommentálják egy-egy taglejtéssel, felkiáltással a régi darabokat.

Kitűnően kommentálják, azt el kell ismerni.

Elképzelhetjük, mit hoznak ki a Velencei kalmár gaz burzsujából. És Harpagonból! Vagy a Kényeskedőkből!

A világirodalom minden komédiáját diadalmas bizonyság gyanánt játsszák: vajon nem a régi rend fonákságát gúnyolja-e valamennyi?

Az új orosz színiirodalom is a vígjátékban érte el először az irodalmi nívót. A szellem, úgy látszik, a kajánság gyökerein búvik át egyik korszakból a másikba. Az oroszoknál először ebből a gyökérből fakadt a legelevenebb, legpompásabb flóra, nemcsak a színpadon, de a mozivásznon és az irodalomban is. A régi társadalom gúnyolása után egykettőre elérkeztek a magukéhoz.

A darabok jó része persze meghajlik az új világszemlélet előtt, utolsó jeleneteikben még egy-két agitációs jelszót is eldörögnek – de a közönség nem ezért tódul a színházakba. A közönség nevetni akar, saját hibáin, fogyatékosságain, jelen és múltbeli tévedésein, melyekhez annyi szomorú emlék fűződhet, akar végre egy hatalmas röhejjel túladni. A darabok, mint a regények és filmek is, nem a rendszert – a rendszer figuráit gúnyolják. De azokat aztán kíméletlenül.

A moszkvai színházakban épp nyári szünet volt, a társulatok a vidéket járták. Itt is, ott is sikerült egyet utolérnem.

Akár nyugaton: a nagy sikerű vígjátékok itt is némi mintát követnek. Csaknem valamennyiben szerepel egy szókimondó, egyszerű, de romlatlan gondolkodású tatár vagy kaukázusi, vagy valamilyen más kisebb nemzet fia, aki a végén mindent rendbe hoz, azután a rendszer valamilyen aljas kihasználója, aki a bonyodalmat szövi, és – a leghálásabb alak – egy túlzó kommunista, aki Leninen is túl akar tenni. Szerepelnek még öregek, régi felfogású munkások vagy entellektuelek, akik ártatlan kedvességgel mindenen csodálkoznak. A darab tárgya rendszerint valamilyen kommunista eszme megvalósulásának nehézsége vagy annak egyenes félreértése.

A gúny a tragédiába is átcsap. Bulgakov darabjában, a „Turbinék napjai”-ban a tragikus hősök mellett ott csetlik-botlik a közönség nagy derültségére a fiatal vidéki tanuló, aki mindent szó szerint vesz, és ezzel mindent leleplez. A darab különben egy ellenforradalmi tiszti család „végnapjait” beszéli el, nemes és emberi modorban, a kárörvendés egyetlen hangja nélkül. A főhős, a fiatal kapitány szavait, aki a főtisztek árulása és futása után gimnazistakatonáit azzal küldi szét, hogy „a mi hazánk, uraim, elveszett” – a közönség halotti csendben, megindultan hallgatja. A kapitány revolverrel kezében esik el Petljura csapatai előtt – hátratekintek: a nők szemében könny csillog, a férfiak komoran néznek. Körül a páholyokban, melyeket ilyen feliratok díszítenek: „A Molotov-gyár munkásainak páholya”, a „A Putyilov-művek e heti legjobb munkásainak fenntartott helye” – némán figyel az ingujjra vetkőzött közönség.

Öngúny, önkritika jellemzik a mozik műsorát is. Kóstolót kaphat belőle az ember, még mielőtt magát a filmet látná.

Legtöbb orosz moziban, az újakban csaknem kivétel nélkül, a főterem mellett egy-két kisebb terem is van. A várakozó közönségnek az egyikben népszerű tudományos vagy esetleg politikai előadást, a másikban kabarét tartanak. Gúnydalokat énekelnek arról, hogy milyen rossz az orosz gyártmányú ruha, cipő, cigaretta. Dnyeprogeszben páros jelenetet adtak elő. Egy férfi kihozott egy kis panoptikumot, és hangosan hirdette, mi látható abban. „A pionírok leveleznek” – volt az első kép címe. – „De hisz én itt csupa öreg embert látok” – álmélkodott a társa, aki bekukucskált a készülékbe. – „A választ is megvárják” – hangzott a felelet. – „Apa hajat vágatni viszi a kisfiát” – magyarázta a kikiáltó a következő képet, mely két szakállas férfit ábrázolt. – „Ők is türelmesen megvárták, míg rájuk került a sor.” És így tovább.

Az orosz filmek nem oly jók, mint a hírük. Három-négy közepeset is végig kellett türelmeskednem, míg egy igazán megkapót láttam. A közepesekben is azonban bőven akad jelenet, mely mesteri rendezőre vall. Nem mondhatnám, hogy a filmekre, a jókra és a kevésbé jókra is az agitációs szándék a jellemző. Propaganda nemigen van bennük, legfeljebb világszemlélet, mely persze mégis nagyon különbözik például az amerikai filmek világszemléletétől. „Agitációjuk” legtöbbször annyi, hogy a munkások, parasztok életéről, küszködéséről szólnak. Ezt nem tartom agitációnak. Nekem például esztétikai érzékemet is jobban foglalkoztatja a munkások élete, mint például a fülig meztelen bárcsillagoké. Láttam az „Első szerelem”, a „Harmonika”, „Aljona szerelme”, „Akik kétszer születnek”, a „Vörös ördög”, az „Igazi kaukázusi”, a „Jobbágy világ” című filmeket. Az utóbbinál még mást is láttam Rosztovban.

A szünet után egy költő szavalt. A vers nemigen, de az ötlet annál inkább tetszett. Íme a nép és az irodalom találkozása! Rövidesen lehűltem. Versei végén a költő felszólította a közönséget, diktáljon neki nyolc rímet, három perc alatt költeményt farag belőlük. – Cethal! – kiáltotta rögtön valaki. Ötéves terv! Bacchanália! Északi sark! Vorosilov! Kaukázus!… A költő költői pózban írni kezdett. – Gyorsabban! – kiáltotta egy kedves női hang. – „Az északi sarktól a Kaukázusig épül az ötéves terv a burzsi cethalak acsarkodása ellenére, kiket majd Vorosilov…” – szavalta a költő, még költőibb pózban. A költeménnyel valóban három perc alatt elkészült; olyan is lett. Még a „gyorsabban” is benne volt. Közkívánatra ezután még egy verset mondott, lefestette Szovjetoroszországot a külföldi lapok tudósításai szerint. Förgeteges hahota és taps jutalmazta.

A filmek alatt a közönséget is figyeltem: mi tetszik neki, mi hagyja közönyösen? Az „Igazi kaukázusi”-ban cselédlány is szerepel, alázatos, tányértörő és buta – akár a polgári darabokban –, a proletár közönség is jókat derült a rovására!

A Cseljuszkin-expedíció hajótöröttjeiről készült filmet kétszer láttam. Mint maga az expedíció, a film is a szovjet repülők bravurját hirdette. A teremben minden második percben kitört a hurrázás. Az első gép megérkezik a jégmezőre – hurrá! Usakov a levegőbe emelkedik – hurrá, hurrá! Még a kutyákat is megmentik! A repülők a Vörös téren Sztálinnal, a hadsereg felvonul – mindannyiszor percekig dörgő taps és éljenzés rázta a termet, elfojtotta az óriási tankok dübörgését is.

Malraux-nak köszönhetem, hogy az orosz film büszkeségeit is láttam. Három délelőtt pergették előttünk a Potemkint, az Anyát, a Turkszibet – mindazokat, melyek a nyugati közönséget is meghódították. Szemmel kísérhettük az orosz film fejlődését.

Lepergettek egypárat a következő évad műsorából is, melyek mind kitűnő írók szövegei után készültek.

Rengeteg író van. Azok rengeteget írnak. És veszekszenek, hál’istennek. Itt is vannak különböző csoportok és irányzatok, az volna a végzetes, ha nem lennének. Rövid történetük a következő:

A forradalomhoz legelőször a futuristák csatlakoztak. Azt vallották, hogy amilyen forradalom esett a társadalomban, éppolyat kell véghezvinni a művészetek területén. Az érvelés logikus volt. A proletárok el is fogadták, csak a forradalmasított művészet termékeitől idegenkedtek. A futuristákból erre kivált egy csoport, mely hajlandó volt a proletárok színvonalához leereszkedni, illetve annak felemelésével foglalkozni. A szakszervezetekben úgynevezett proletkultokat alakítottak, s céljuk már nekik is az volt, hogy a munkásság soraiból új írógárdát, új irodalmat nevelnek. Maguknak igényelték az irodalom hivatalos irányítását. Működésüket a párt – Lenin és Trockij szerény személyét kivéve – nagy rokonszenvvel kísérte. Pár évig ők voltak a hangadók. Főleg programcikkeket és verseket írtak, de inkább programcikkeket. Verseik mind a személyes névmás többes első alakjával kezdődtek, és egy vagy több felkiáltójellel végződtek.

A többi költő azonközben a „Fekete medvéhez” címzett kávéházban gyülekezett, írta és olvasta fel azonnal alkotását a közönségnek, amely akkor – a NEP idején – lelkes síberekből és irodalombarát prostituáltakból állott. A költők minden vers után körbe jártak, és közvetlenül vették kézhez a társadalom honoráriumát.

A régi, addig is elismert modernek, a szimbolisták és a párt „öreg” írótagjai, mint Bjednüj, Szerafimovics, Gladkov csöndesen dolgoztak tovább.

A különféle csoportok kommunista tagjai 1924-ben megalapították a Proletárírók Orosz Szövetségét. Lapjuk címéül a forradalom kitörésének hónapját: Oktyábr-t tették. Az ő törekvésük is az volt, hogy a párttal hivatalos irodalomnak ismertessék el magukat. Leghevesebben Trockij szállt velük szembe, aki – túllőve egy kicsit a célon – azzal a kijelentéssel zúdította őket maga ellen, hogy proletár irodalom nem lehetséges, mert a forradalom alatt a proletariátus nem ér rá művészettel foglalkozni. Amikor rá fog érni, akkor pedig már nem lesz proletár, hanem az osztály nélküli társadalom tagja.

Babel, Pilnyák, Paszternák vezetésével csoportot és lapot alapítottak a „rokonszenvezők” is, Krasznaja Nov címmel. „Az irodalmat nem lehet lovasrohammal elfoglalni, mint Perekopot” – idézték Bucharin szavait.

Mellettük persze a legmodernebbek is csoportokat és lapokat alapítottak, csak közöttük legalább harmincféle irányzat volt az imagistáktól a proletár dadaistákig.

1926-ban a párttanácskozás a proletárírók álláspontját szentesítette, de a vezetést nem bízta rájuk, hanem felszólította őket, hogy műveikkel ők maguk szerezzék meg az irányítást.

Averbach, Tarászov-Rogyiónov, Bezümenszkij, Gladkov, Berezovszkij közreműködésével megjelent a Na Posztu című folyóirat. Feladatául ez is új proletárírók felfedezését és nevelését tűzte ki, akik jelentkeztek is. S akiket a Pravda röviden zöld csacsiknak nevezett. Az 1929-es charkovi kongresszus megint új csoportosulást, új jelszó kibocsátását eredményezte; „Írók, sajátítsátok el a materialista dialektika módszerét!” Kezdték elsajátítani, s a proletárírók száma ismét ijesztően elszaporodott. A Proletárírók Szövetsége végre megszerezte az irányítást.

Amikor váratlanul feloszlatták. Az első ötéves terv után végre nemcsak dolgozni és lelkesedni, de olvasni is ráértek az emberek. „Tízezer rossz proletárírónál többre becsülök ezer jól dolgozó proletárt” – mondta Sztálin. A jelszavak helyett végre minőség szerint osztályozták az írókat, s azokat, akik megütötték a mértéket, a Szovjetírók Szövetségében egyesítették, tekintet nélkül arra, hogy kommunista párttagok-e vagy sem. Ma ezenkívül működik még a Forradalmár Proletár Írók Nemzetközi Szövetsége is, amely azonban, mint neve is mutatja, elsősorban nemzetközi alakulat, benne az oroszoknak is csak alcsoportjuk van.

A proletár- és a szovjet írók között ma már alig van különbség. Valamennyien az új irányzatot, a szocialista realizmust követik, mely azt kéri az írótól, hogy a valóságot a maga teljességében, azaz ellentéteiben és fejlődésében tárja fel. Ami röviden azt jelenti, hogy ne hozsannázzon, hanem meggyőződését az életábrázolásain át fejezze ki, vagyis dolgozzék, írjon. Maradjon a maga területén. Nemrégiben Gorkij kezdeményezésére nagy nyelvtisztítási mozgalom indult.

A szovjet most más eszközökkel nyeri meg az írókat. Először is bámulatosan jól díjazza őket. Másutt az írók nyomora ejti kétségbe az embert, itt jó dolguk töltheti el aggodalommal. Az írók és művészek a tudósokkal együtt a szovjet társadalomban a létra legfelső fokán állnak, néha még a pártvezérek előtt.

A költő egy verséből egy hónapig szépen megél. A vers előbb gyári újságban jelenik meg, aztán napilapban, aztán folyóiratban, aztán könyvben; aztán lefordítják az Unió többi nemzetiségének nyelvére, ahol az irodalom hiányát jobban panaszolják, mint az esőét. A verset mindenütt soronként fizetik, három-öt rubeljével. A költők sokáig feltűnően rövid sorokat írtak.

A rengeteg szakmai közlönyön kívül minden üzemnek, gyárnak, minden szervezetnek, egyesületnek, alakulatnak külön újságja van. A városokban, a falvakban is.

Öreg munkások és parasztok a gimnazisták kedvtelésével szerkesztik és írják a maguk újságját. Van újságjuk persze az iskoláknak is. Oroszországban naponta negyvenmillió példány újság jelenik meg. Azontúl ott vannak a faliújságok, minden műhelyben csakúgy, mint a lakóházakban. Mindenki ír.

A szovjet írók azt állítják, hogy mindenki azt ír, amit akar. Magát a rendszert nem, de azon belül mindent bírálhatnak. Igaz ugyan, hogy egypár témától el vannak zárva, mint például a vallásosaktól, mert azokra nem kapnak kiadót, de ezzel szemben szabadon írhatnak olyanokról, melyektől a nyugatiak vannak elzárva. Így például teljes lelkinyugalommal izgathatnának a magántulajdon ellen vagy az egyház, a család ellen, ha mindez nem volna ott már régen lejátszott lemez. Az erotika terén meg vannak kötve. A szovjet épp ott-tartózkodásom alatt adta ki a teljes Proustot, Lawrence-t azonban elutasította. Pár év előtt a szovjet olvasók még azt a szót is fanyalogva olvasták, hogy „szív”. Szívről beszélni kispolgári érzelgősség volt.

A kommunisták a legnagyobb, a forradalom legnagyobb költőjének Majakovszkijt tartják, annak ellenére, hogy Lenin – nem minden ok nélkül – igen kevésre tartotta. Utána Bjednüj következik.

A „hozzáértők”, a nyugati típusú versolvasók és az írók nagy része is Paszternákot becsüli legtöbbre; olyasféle költő, mint Ady – Ady forradalmisága nélkül. Abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy a kitűnő költővel, aki állítólag még azt a szót sem írta le, hogy „szovjet”, Ehrenburg társaságában kétszer is találkozhattam. Műveit az állam adja ki, a legutolsót is huszonötezer példányban.

Műveiből egyetlen példányt tudtam szerezni, azt is ajándékba. Moszkvában szépirodalmi könyvet alig lehet kapni.

– Igen – világosított fel Paszternák –, az első nap elkapkodnak mindent. Rengeteg könyvtár van, rengeteg olvasó.

1929–1933 között Gorkij műveiből 19.963.000 példány jelent meg. Mind azonnal elkelt.

Az olvasók nemcsak olvasnak, bírálnak is. A gyárakban egy-egy újonnan megjelent könyvet éppúgy megtárgyalnak, akár a kormány intézkedéseit.

Solohov legújabb könyvével, a Feltört ugar-ral a Szovjetkongresszus kiküldöttei külön ülésen foglalkoztak.

– És mit szólnak az ön könyveihez – kérdeztem Paszternákot –, azokkal még egy munkásgyűlés sem foglalkozott?

Paszternák szerény ember. Nehezen válaszol:

– Tavaly a Szamarkandi Kultúrbizottság húszezer harmonikát és az én összes műveimet igényelte…

Az írók nem tudnak eleget írni, az állam nem győz eleget kiadni. A forradalom kitörése óta tizenkétmillió különböző mű látott napvilágot. Meglátogattam egy könyvkiállítást. 1918-as csomagolópapírra nyomott könyvektől kezdve a mai csontpapíros díszkiadásokig a kiállítás az orosz szellemi élet minden küzdelmét föltárta. Egy rendszerét, mely tudósok könyvéből lépett napvilágra, könyvekkel rakta ki az útját, és azokkal igyekszik hódítani.

Hogy milyen tisztelet övezi az írókat, azt személyesen is tapasztaltam. Legtöbb városban megérkezésem után rögtön felkerestek a helybeli újságok munkatársai, és véleményemet kérték Rooseveltről, a Népszövetségről, Romain Rolland és André Gide nevű nyugati kollégáimról. Gyári küldöttségek jöttek, néha a város vezetői. Illés Bélával tévesztettek össze, a Moszkvában élő magyar íróval. A megbecsülés akkor sem csökkent, mikor felvilágosítottam őket. – Író, író! – kiáltották, és lefényképeztek.

Nyizsnyij-Novgorodot Makszim Gorkij után ma Gorkijnak nevezik. Bármily tisztelője vagyok a nagy írónak, sajnálom a város régi nevét, ha oroszul egyszerűen csak Alsó-Újvárost jelent is. De nevének puszta hangzása is már mi mindent jelentett! Mennyi keleti ízt, hangulatot, színt idézett fel, nyüzsgő vásárt, az Oka halászait, a hajóvontatókat a Volgán…

Mindez elszállt a régi névvel.

Moszkvában abban a hiszemben ültem fel az esti vonatra, hogy kelet felé utazom, Ázsia felé. Eddig körülbelül kilencezer kilométert tettem meg az országban, a legelőrehaladottabb vidék itt tárult szemem elé.

Ez az igazi Oroszország – világosítottak fel útitársaim. Itt dobogott mindig az orosz élet szíve, itt és nem a külföldet majmoló Pétervárott vagy az isten háta mögötti Moszkvában. Ez a mi hazánk.

A töltés mellett idillikus, csinos faházak suhantak; hármas ablakukat művészi fafaragás övezte, udvarukon virágágyak és tarkára pingált filagóriák díszlettek. Minden azt sugallta, hogy kulturált földre érkeztünk. A mosdóban még a vízvezeték is megindult. Az arcok egy századdal derültebbek, értelmesebbek voltak.

A 13. század eleje óta, mikor a mordvinok és a bulgárok becsapásai ellen megalapították, Nyizsnyij-Novgorod mindenkor az orosz fejlődés fellegvára volt. Itt alakult ki először a polgárság, itt is állt talpra már 1611-ben Kuzma Minyin vezetésével; a nemesség itt már 1858-ban kísérletet tett a jobbágyság felszabadítására. Erről a vidékről, ahol az orosz a cseremisszel, csuvassal, mordvinnal keveredik, innen való Gorkij, Korolenko, Szverdlov, maga Lenin is.

Az állomás előtt faháncsbocskort viselő parasztok tolongnak. A régi romantikus csónakhíd helyén most modern vashíd vezet át a széles Okán. Arrébb új vashíd épült a Volgára is. A két folyam összeömlésénél a százhúsz méteres fennsíkon fekszik a város rengeteg tornyával és bástyáival. Itt is van Kreml, még nagyobb és mutatósabb, mint Moszkvában. A házak rózsaszínre vannak festve, elképzelem, milyen festőiek lehetnek télen, a hó fehér egyhangúságában.

Míg a szobánkat kiutalják, a szálloda ódon folyosóján letelepszem az egyik bőrdíványra. Fáradt vagyok. A következő pillanatban, akár egy burleszk együgyű hőse, hátrahőkölök: a dívány karfájára borjú nagyságú farkas támasztja vicsorgó állkapcsát. Persze ki van tömve. De ötletnek így is jó. A lépcső előtt kétméteres medve tartja a lámpát. Az emeleten egy másik, az egész szálloda tele van vadállattal. Itt a környékben lőtték őket. A farkasokat tavaly.

A várost a fennsík szélén sétány keríti. A hirtelen meredek évszázados fái fölött messze ellátni a kék párás vidéken. Gyönyörű látkép. Itt a hegy lábánál nyeli el a telhetetlen Volga a vele egyenlő nagyságú Okát; kövéren, lustán kúszik vele a mezőkön, nehezen emészti a zsákmányt. Dagadt hátán hosszú sorban uszályok himbálóznak; apró vitorlások és motorcsónakok szökdelnek, mint a vízipókok.

Az Oka két partján végig gyárkémények füstölnek. Nyizsnyij kereskedőváros volt – Gorkij ipari központ lett. Itt van az ország legnagyobb gépkocsigyára, a huszonkétezer munkás naponta kétszázhúsz személy- és teherautót állít elő, amelyek csak valami csavar elhelyezésével különböznek a Ford-, illetve a Picard-autóktól… Itt építették fel a cincinnati esztergapadgyár hasonmását is. A telefongyárban négyezer munkás dolgozik. A környéken vannak a legfontosabb hadiüzemek, fegyver-, gépfegyver-, repülő-, tankgyárak. Vas, szén egyaránt bőven akad itt, s amellett a vidék stratégiai szempontból a legkedvezőbb fekvésű az országban. Mindezt a Kreml udvarán épült modern szovjetházban Schmidt párttitkár helyettesétől, Schwarzenstein elvtárstól tudjuk.

A gépkocsigyárnak csak a körüljárása majd egy óráig tartott. Dolgozott, működött, láttam a zakatoló gépeket, a kész gyártmányokat. Láttam az új munkásvárost. De láttam a nyomorúságos barakkokat is. A szakmunkások, amint megfigyeltem, elég jól élnek, étkezésük, ruházatuk megfelelő. A gyáron kívül napszámosok tömege hívta fel figyelmünket. Kenyérért álltak sort.

Gorkijban láttam a legszebb templomot, az orosz barokk stílusban épített díszes Sztroganov-katedrálist. Rettenetes állapotban van. Művészi kőfaragványai töredeznek, festett ablakai betörtek, szép kőkerítése omlófélben; udvarán valami kovácsműhely működik, a szentélyt gabonaraktárnak használják. Előtte a hajdani díszkertben dudva, ócskavas és ürülék.

Kerestem a Gorkij-emlékeket. A töpörödött kis faházból, ahol gyermekkorát töltötte, most is nagy csapat gyerek bámul ki; a szürkületben egy mezítlábas asszonyság mosdóvizet lódít az udvarra. A meredek utcácskán lelátni az Okára és azon túl a végtelen mezőkre. A másik faház, ahová csavargásai után megtért, már díszesebb. A harmadik ismét szegényes. A negyedik… a költő, csodálatos költői sors, a város csaknem mindegyik házában megfordult. Az utcák hemzsegnek az emlékektől. A hepehupás széles mellékutcákban fejezetenként ömlenek a jellegzetes Gorkij-alakok, mezítlábas legények, szakállas munkások, faháncsbocskort viselő parasztok… A villamossíneken hét gyönyörű, duzzadt tőgyű tehén vándorol át igazi orosz nyugalommal. Az egyik földszintes faház nyitott ablakából harmonika- és vidám énekszó hangzik. Végighallgatjuk, megtapsoljuk. Mintha a szobát előrebillentették volna: a három szépen díszített ablakot hirtelen egy hullám szőke gyerekleányarc önti el, egymás hegyén-hátán ágaskodnak, majd kicsordulnak az utcára. Dől belőlük a nevetés.

– Ebben a házban is lakott Gorkij?

– Igen! Igen! Csak tessék besétálni!

Az udvaron át távozunk. A ház mögött a szakadékig apró legelő terül el. A meredek szélén az esti tájat rongyos ruhájú férfi bámulja, olyan lompos öltözékben, aminőt Gorkij műveinek gazdag kelléktárában sem találni. Hóna alatt könyvet tart. Faháncsbocskorát meztelen lábára húzta, térde ki-kivillan a nadrágszárból, cafatokban lógó esőköpenyét gombok híján madzag tartja össze. Kicsoda, miből él?

A bútortröszt alkalmazottja, napi hat rubel a fizetése, de azontúl is keres, mert a vevőknek segít hazavinni az árut. Havi jövedelme kétszázötven-háromszáz rubel.

Azelőtt az autógyárban dolgozott, de otthagyta, amikor kórházba került.

– Milyen betegséggel?

Arról fogalma sincs.

Csak azt tudja, hogy az orvos le akarta beszélni a dohányzásról és a vodkáról. – Iván, Iván, nem való az neked – ismétli kicsit büszkélkedve az orvos szavait.

A dohányzást abba is hagyta, az ivást nem.

– Az nem árt – ez a véleménye, kitapasztalta.

Hóna alatt az a füzet „A gitárpengetés kézikönyve”.

Visszamenet az egyik mellékutca házának kapuja felett hosszú felirat a ma esti párttisztítás ülésére hívja a munkásságot, a párttagokat éppúgy, mint a pártonkívülieket.

Az első emeleti helyiségben támla nélküli padokon szoronganak a proletárok.

A padok előtt színpad, rajta az egyszerű asztal előtt három férfi és két nő. Az egyik férfi épp a tisztítás, a csisztka feladatáról beszél hihetetlen lassúsággal és száraz aktastílusban. A tisztogató bizottság azt vizsgálja, hogy a párttagok mennyire állják meg a helyüket a szovjet életben, azaz: 1. vezető szerepet játszanak-e a termelésben, 2. ideológiai képzettségük tökéletes-e, 3. magánéletük példaképül szolgálhat-e? Miért szükséges a párttisztítás? Azért, hogy: 1. a tudást és az aktivitást növelje, 2. a hibákat felfedje, 3. azokat, akik túlságosan elmerültek a napi munkában, a végcélra figyelmeztesse. A bizottság döntései: 1. a párttagságot megerősíti, 2. az eddigi párttagot tagjelöltté helyezi vissza, vagy a tagjelöltet rokonszenvezővé. Ezt azonban senki se vegye büntetésnek. A büntetés: kizárás.

Felszólítja a jelenlevőket, hogy a tisztításban vegyenek részt. Különösen a pártonkívülieket kéri, mondják el kifogásaikat a bizottság elé kerülő elvtársakról. Megállapítja, hogy a mostani ülésen harmincnyolc párttag, tíz ifjúmunkás és negyvenhét pártonkívüli van jelen.

S ezzel meg is kezdődik a tisztítás, amelynek egy kicsit vizsga-, egy kicsit bírósági tárgyalás jellege van.

A színpadra harminc év körüli munkás lép fel, helyet foglal az asztaltól jobbra, hogy mindenki jól láthassa. Röviden elmondja élete történetét. Aztán kérdést kap:

– Mi volt a 3. bolseviki kongresszus jelentősége?

A tisztítandó kicsit gondolkodik, aztán folyamatosan ezt válaszolja:

– Genf. Ez a kongresszus határozta meg először, ki lehet párttag. Plechanov szerint párttag lehet az, aki: 1. elfogadja a programot, 2. fizeti a pártadót, 3. képessége szerint dolgozik a párt érdekében.

– A kongresszus ezt az ajánlatot tette magáévá?

– Nem. Leninét. Mely szerint párttag az, aki: 1. elfogadja a párt programját, 2. fizeti a pártadót, és 3. állandóan részt vesz a párt munkájában, fenntartás nélkül teljesíti a reárótt feladatot.

Még egy kérdés következett, aztán az elnök a közönséghez fordult:

– Van valakinek terhelő adata az elvtárs proletár magatartása ellen?

Senkinek sincs.

A következő ugyancsak fiatal munkás, az előbbinek szinte hasonmása.

Adatok, életrajz. A pártnak csak három éve tagja.

– Mi a trockizmus?

– Álbaloldali frázisokkal leplezett jobboldali törekvés.

Ez készült. A vizsgáztatókat azonban nem könnyű meghatni. Kibontják a szövevényes kérdés minden szálát. Mit mondott Trockij az iparosításról, a parasztokról, erről, arról? A fiatalember mindenre megfelel, világosan, pontosan, mintha a pártsajtóból olvasná. Elítéli, hogy Trockij illegális lapot adott ki, szövetkezett a külföldi kapitalistákkal. „A trockizmus az ellenforradalom élcsapata” – ezzel fejezi be.

A bizottságnak ez sem elég. Újabb kérdéseket tesznek fel. Mindegyikre hibátlan választ kapnak.

– Van valakinek terhelő adata az elvtárs proletár magatartása ellen?

Van. Kiteregetik az elvtárs legszemélyesebb ügyeit. Már kétszer elvált. A nőt, akivel legutóbb volt ismeretségben, megverte… „A nő különben itt van a teremben – tanúskodhatik!”

Ketten a tisztítandó mellett szólalnak fel. Valaki úrhatnámsággal vádolja. Másvalaki szerfelett homályos lakáscserét ismertet, melyben az elvtárs erőszakosan járt el. Aki különben nemrég üzemvezető lett.

A vitának az elnök vet véget.

A bizottság csak nagy ritkán határoz azonnal. Döntését egy hét múlva tudatja az érdekeltekkel, akik akkor fellebbezhetnek, ha kedvük tartja.

Idősebb munkásnő kerül sorra. Egyik iskola élelmezési biztosa. Tőle semmit sem kérdeznek. A közönség soraiból csak egy felszólaló van, az is dicséri. Utána egy lakatos következik.

Éjfélre jár, amikor eltávozunk. Az utcán tudom meg, hogy ellentétben gyanakvásommal, a párttisztítók a kommunista vezetőket, sőt a kormányférfiakat is felelősségre vonják. Tavalyelőtt Kalinyin fejét is megmosták, mert a nőknek kezet csókolt, s ezzel rossz példát mutatott. Volt egy népbiztos, akit kizártak a pártból. Egy másikat, Mikojánt, a közélelmezés vezetőjét szigorúan megrótták, mert nem akadályozta meg, hogy az üzletekben a mérésnél ne csapják be a vásárlókat. Informátorom mindezt az újságokban olvasta.

Nyizsnyij-Novgorod régi vásárterén most főleg cipőfűzőt árulnak a vándorkereskedők. A nyüzsgő tömegben kapható még: ócska ruha, régi falióra, fazék, halinacsizma, fejkendő, kiégett villanykörte, rengeteg vadonatúj kalocsni, mosatlan fehérnemű és arrébb vakítóra fényesített tizennégy kályha nagyságú rézszamovár. Öregasszony fél darab fekete cipót árul, csak úgy a tenyerén. Odébb egy férfi valami államkölcsön kötvényét. A nép ruházata itt elszomorítóan szegényes. Az alsó lábszárt madzaggal felkötözött zsákvászon takarja, a lábfejet faháncsból készült bocskor. A kerítésnél a fényképészek egész lövészszázada sorakozik fölhúzott gépeikkel. Följebb ugyanannyi vándorcipész, mellettük kis zsámoly azok számára, akik lábbelijüket ott helyben megtalpaltatják.

Az élelmiszerpiac képe derültebb. A környékbeli parasztok és kolhozmegbízottak burgonyát, vajat, túrót, gyümölcsöt, tojást árulnak a földön, a rögtönzött asztalokon és a kocsikon. A tojás darabja negyven kopeka, az almáé tíz-harminc. Megszólítottunk egy-két parasztot. A környező falvakban a lakosságnak csak körülbelül a fele alakított kolhozt. A többi magángazdálkodást folytat. – Szóval még kulákok?

– Isten ments! – mondta tiltakozó karmozdulattal a kis szakállas, akihez ezt a kérdést intéztük. Majdhogy keresztet nem vetett.

– Szegényparasztok vagyunk mi, bátyuska – tette hozzá –, csak a magunkén izzadunk.

– Milyen az élet a falun?

– Szegényes, bátyuska, szegényes. Küzdünk, dolgozunk. Adj egy cigarettát.

A tüzet elutasította. Nem gyújtott rá.

– Nem én dohányzom, hanem odahaza a fiam. Neki viszem ajándékba. Nézd, már nyolc darabot kerítettem – mondta ravaszul hunyorogva, ahogy a doboz fedelét kipattintotta.

– Hol laksz, bátyuska?

– Arra föl, a Volga mellett.

Meglátogathatjuk-e? Holnap úgyis a Volga felső folyását akarjuk bejárni, föl egész Gorogyecig, ahol az óhitűek éltek, ahol most a pionírok ezrei táboroznak.

– Az a legszebb város a világon, azt nézzétek meg!

Másnap reggel útra készen haladok el először a medvék, aztán a portás előtt. Levelet nyújt át: magyar bélyeg.

Még ma haza kell indulnom.

– Mikor megy a legközelebbi vonat Moszkvába?

– Este nyolckor.

Addigra visszatérhetünk Gorogyecből.

Ez volt az utolsó tanulmányi napom Oroszországban.

A meredekbe vágott autóúton legördültünk a fennsíkról. A kopott külvárosban gyakorlatra nyargaló lovas katonákat előztünk meg. Gyárak, fatelepek váltakoztak. Közöttük jobb kéz felől néha-néha kivillant a Volga. A parton horgászok álltak. A külvárosnak nem akart vége szakadni.

Végre kis mezőség következett legelésző csordákkal, de az sem tartott soká, beérkeztünk Szormovo gép- és hajógyárai, aztán a balachnai papírművek végtelen telepei közé. A Volga mellett kilométerek hosszán áll a magasra felhalmozott fenyőfa. Az út gidres-gödrös; a gyár rengeteg épülete közt gyári munkások szegényes munkásöltözetben. Mióta elindultunk, azóta szakadatlanul hosszú fenyőszálakkal megrakott szekerek vonulnak szembe velünk.

A papírüzem után hirtelen mintha más égöv alá jutottunk volna. Nyírfák mögött széles utcájú falu. De mintha még mennybolt is más ragyogna felette, más nap sütné. Az utcán végig seprűk friss nyoma látszik; a házak előtt virágoskert és a házak – a házakon gyönyörű fafaragások. Színes faragás ékesíti a három ablakot, az ereszt, a homlokzat peremét: a tetőcsúcson mindenütt külön remeklés. Ezer cirádájával, mozgalmas vonalaival mindegyik ház olyan, mint egy miniatür orosz székesegyház. Az utca közepén álló kerekes kutak rácsozata is finom ízlésű faragás – népművészetben lubickol az egész falu.

És mindez az ártatlan pompa nem múltbeli örökség, nemcsak az atyák munkája. A faragások nem egy helyütt egészen frissek, minden második-harmadik ház csúcsán a felágaskodó díszletben ott vannak már az új rendszer jelképei.

Holott a faluban nem is parasztok élnek, hanem munkások, a szomszédos papír- és hajógyár alkalmazottai.

A következő falu éppoly díszes, akár az előbbi.

Az utána következő ugyancsak. A fafaragásokat itt már ízlésesen be is festették: kékre, sárgára, fehérre; májusi virágoskert színében pompázik az egész falu. Az udvarokon itt is magas, vékony antennadúcok állnak – tetejükön az énekesmadarak menedékházacskáival. Ez a rádió errefelé.

Itt már parasztok élnek. Itt lakhatik valahol a tegnapi ravasz cigarettagyűjtő, sajnos, nincs időnk felkeresni. Megyünk tovább. A negyedik faluban már nem érem be azzal, hogy a kocsit itt-ott megállítsam; kiszállunk, és egyenként megbámuljuk a házakat.

Nem értem az egész dolgot. A nyizsnyiji kerületben a parasztság mindég igen szegény volt, hisz Lenin is valahányszor az orosz nép nyomorával példálózott, mindannyiszor ezt a környéket emlegette. Vagy csak azért emlegette, mert ezt ismerte legjobban? A helyzet azóta sem változott.

– Milyen az élet errefelé? – kérdezzük a házak előtt ülő embereket.

– Csak olyan szegényes, taváris. Küszködünk.

– Ki faragja ezeket a szép díszeket a házakra?

– Mi faragjuk, mi farigcsálgatjuk.

Szívesen zsebre vágnék emlékül egy ilyen kis házat, úgy, ahogy van. Mást nem faragtok, tavárisok? Dobozt, botot, sótartót? Mást semmit sem faragnak.

Említem nekik, hogy nálunk az orosz hadifoglyok milyen szép cigarettatárcákat készítettek. Olyat most nem csinálnak?

Sose csináltak. Azaz, hogy…

Valaki emlékszik, hogy a háború alatt itt is divatosak voltak azok a dobozok. Gyönyörűeket lehetett látni. Persze, persze! Csakhogy azokat itt is hadifoglyok csinálták; szegény avsztrijszkijek és vengérecek: egy darab kenyérért cserélgették.

A falu szélén bemegyünk az egyik faházba. Bent már kevésbé díszes, mint kívül. A kis szobák tele vannak zsúfolva bútorral és fikusszal. A konyhából egy-két lépcső vezet le az istállóba és a tágas fészerbe. Itt van a „fürdő” is. Minden orosz házban van kezdetleges fürdő. Szűk deszkafülke az egész, benne a tűzhelyen hatalmas terméskő vagy vasdarab. Ezeket forróra hevítik, aztán leöntik vízzel, és a sűrű gőzben tisztálkodnak. Szappanozás helyett vékony nyírfavesszővel ütögetik egymást.

A falun túl dűlőutakon vágunk Gorogyec felé. Elmaradnak a házak, a földek; a keskeny úton jobbról-balról vadrózsafagallyak csapkodnak a kocsiba, hullatják ölünkbe pirosas szirmukat. Aztán elmaradnak azok is, és a vadon növő fűzek és nyírfák között rövidesen megérkezünk a 19-ik század elejére. Az autó zihálva szalad a derékig érő fűben, az égen vércse víjjog, sas köröz. Újra kiszállunk, és gyalog folytatjuk az utat. Mellettünk fénylik a Volga rengeteg homokszigetével és kiöntésével; berkeiből vadmadarak rebbennek föl. Ilyen lehetett a Tisza vidéke Petőfi korában. Lovon illenék utazni ezen a tájon, megeresztett kantárral élvezni a füllesztő hőségben a vágtatás szelét.

A Volga túlsó oldalán magas hegylánc nyúlik, a taréján egy-egy falucska tornya. Dél lesz nemsokára. Messze vagyunk még?

A síkságon kis emelkedés tűnik fel, a színjátszó nyírfák alatt nyolc-tíz faház tarkállik. Az emelkedés hajlatán burgonya- és kukoricaföldek. Arrébb tehenek harapják a sarjút.

A házak előtt vízmosta szakadék, benne a rekettyebokrok közt kis patak csorog a Volga felé. Oly szűk az út, hogy az autó kerekének a bejáratok küszöbén kell haladnia, ha nem akarunk lefordulni a mélységbe. Mihelyt biztonságosabb helyre érünk, ismét kiszállok.

A házacskák szorosan egymás mellett sorakoznak. Mindegyik hármas ablaka körül még az előbbieknél is elragadóbb faragások. Az utcai fal és a padláshomlokzat között mindegyiken széles csík, rajta együgyűen kedves virágok, sárkányok, lovak és muzsikok primitív alakjai. Köztük évszámok: 1845, 1810, 1823. Ami meglep, mert nem gondoltam, hogy a faházak ily hosszú élettartamúak. Nem látszik rajtuk az idő nyoma. Igaz, hogy a sárkányok zöld pikkelyeit, a rózsák piros szirmait frissen festették. A moszkvai néprajzi múzeumban sem láttam ilyen szépeket. Az egész kis tanya, a fölébe boruló nyírfákkal ott állhatna valamelyik orosz opera színpadán. A kéményekből fehér fonálban kanyarog a füst, a szakadék bokrain száradó fehérnemű. Bukolikus kép, nem szégyellem elragadottságom. Jól érzem magam, boldog vagyok, hogy ilyet látok. Mennyivel tisztább, igazibb művészet ez, mint a cárok palotája, az egyik, mintáival vidáman lobogó kapun ráadásul borjú lép ki, majd egy öreg mama, azután pedig libasorban tizenegy hat-nyolc év körüli kisgyerek.

– Hogy élnek itt, nénike?

A nénike válasz nélkül totyog le a szakadékba.

– Hogy vagytok, gyerekek?

Nem értik a kérdést. Egymás mögé bújnak, nevetgélnek, aztán az egyik példája után elvágtatnak a Volga felé.

A másik kapuban újra egy öreg néni.

– Hogy hívják ezt a falut, nagymama?

– Csorna.

– Hogyan?

– Csornának hívják.

Otthagyjuk Csornát is, sietnünk kell. A fiatal sofőr se járt soha erre; azt tudja csak, hogy a Volga mellett kell haladnunk, míg el nem jutunk valami révhez. Egylovas szekér jön szembe velünk, rajta magasra rakott bútorok, csirkeól, dunyhák és egy varrógép. Mellette mezítlábas, nagy szakállú muzsik majd térdig érő piros rubaskában. Még a sapkája is olyan, amilyent Tolsztoj előír.

– Messze van még Gorogyec?

– Egy óra járás.

Gyalog; de autón is, mert az sem haladhat gyorsabban itt a fűzfabokrok alatt. Végre fölkanyarodunk a gátra. Itt a rév. És ott szemben Gorogyec.

Ott csillog a széles folyó túloldalán tizenöt aranykupolájával a zöldellő hegy tetején. Piros falú házaiból csak egy-kettő merészkedett le inni a vízhez, mint a csordából elkószáló tehenek. A hegyoldalban festői kolostor húzódik, vörös zászló az rajta? Egy szolgálatkész szellőcske kifeszíti: valóban az. A város felett – szükséges még mondanom? – repülőgép kereng. A parton kisebb-nagyobb hajócskák ringatják magukat. Köztük van a mi kompunk is.

Már fél órája várunk, mikor az innenső parti révész elárulja, hogy a komp egyóránként közlekedik.

A folyón uszályhajó közeleg, hosszú kötél súrolja a bokrokat, nyerítés hallik, föltűnnek a vontatók: a hajót négy apró lovacska húzza.

Ismét eltelik egy félóra. Révészünk egykedvűen kenegeti a szurkot a parti homokban hanyatt fekve napozó csónakok domború hasára. – Várni kell – mondja –, tekintettel arra, hogy a komp „épp ebben a percben” ment innen át a másik oldalra.

Egy negyedóra múlva azt véli, hogy a komp odaát bizonyára megvárja, míg megtelik.

– Hát nem óránként közlekedik?

– Elvben igen. De gyakorlatban mindig megvárja, míg elég utas akad.

Elegendő utas rendszerint két-három óra alatt gyűlik össze. Mert a komp nagy. Gyönyörű, új komp – majd meglátjuk.

– Nem lehetne kiáltani érte?

– Nem hallatszik át.

Megnézem az órámat. Két óra. Nem szeretném lekésni a pesti találkát. Indulnunk kell.

Áttekintek még egyszer Gorogyec csillogó tetőire. Sajnálom, hogy nem kapaszkodhatom föl arra a hegyre. Úgy érzem, utazásom épp ezzel a félórával lett csonka. Mintha ott, azon a magaslaton várt volna a magyarázat, a felelet az orosz kérdésre, mindenre. Kielégítetlenül lépek az autóba. Három aranykupola, mint három egymás mellett sorakozó reflektor, egy pillanatig messze sugárzó fényt lövell. Gondolataim után a pontok. Az autó felhördül, nekiugrik a vakondtúrásoknak. Igen, Gorogyec a legszebb város a világon. Egyhuzamban utaztam Pestig.

Budapest, 1934. szeptember 12.–október 10.

Zürich és Genf között a vonaton, amely már nem a nemzetközi forgalomba kapcsolódik, a két nyelv, a német és a francia vetekedve, oly pezsgőn, frissen s mégis oly természetesen és békésen keveredik, akár a pohárban a bor és a szikvíz. Fölüdülve élvezem. Élvezném külön-külön is mindegyiket: a kettő így együtt jobban esik, igen, üdít, felüdít. Hol a kettő közt az ellentét? A harmadosztályú fülke egyik padjáról Racine szavai szállnak, a másikról Goethéé, egyformán hangosan. Valóban vetekednek? Akkor is vetekednek, mikor ugyanarról a szájról szállanak fel. Egy-egy utas is keveri a nyelvet. Genf felé a pohár színe észrevehetően megváltozik, egyre több a gyöngyözés, a francia. Hogy kellene mondani: hígul vagy tisztul a tartalom?

Nem állhatom meg, odafordulok a szemben ülő párhoz, s óvatosan tapogatózva tudakozódni kezdek, a nemzeti, sőt faji vetélkedések korában hogy őrzi meg egységét ez a fura, két-, sőt háromnyelvű, illetve nemzetiségű nép? A válasz meglep. Nem őrzi meg egységét. Ezt már a válasz hanghordozásából is érzem. A franciák (vagy francia anyanyelvűek) lenézik a németeket, pontosan azon az alapon, akár száz-egynéhány kilométerre feljebb, ahol ország- és Maginot-vonal húzódik köztük: nehézkesnek, nyersnek tartják őket, mit kerülgessük a szót: barbárnak. Útitársam mindezt hibátlan franciasággal tudatja velem. A tökéletes nyelvezet annyira megtéveszt, hogy már csak udvariasságból is ellenvetés nélkül fogadom felvilágosítását. Csak a végén, midőn a felvilágosítást mindegyre elfogultabbnak érzem, kapok észbe, hogy megkérdezzem, ő milyen nemzetiségű? – Német – feleli. Csodálkozásomra teszi csak hozzá, afféle gyengébbek kedvéért hangsúllyal: De francia szellemiségű.

Maga Genf is ilyen üdítő keverék, már külsejében is. Jellegzetes francia város, akár a Provence-ban vagy a Vendée-ban is feküdhetne. Legjobban tetszik valamennyi francia város közt. Nyugtalanul kutatgatom magamban, miért. Nem a tó ejt meg, nem is a gyermekien óriási szökőkút. Hamarosan rájövök. A város hangulata valóban szinte délien francia, de a déli szutyok nélkül. Tisztaság és rend dolgában a város jellegzetesen germán, akár Norvégiában is feküdhetne. Az utcák úgy ragyognak, ahogy Marseille-ban az asztalok sem, sehol egyetlen papírhulladék, egyetlen köpés, egyetlen rongy, egyetlen koldus.

Csak bicikli. Éjfél után tartok hazafelé a rue Fatiot-ba, a házak falához támasztva hármasával, négyesével pompás kerékpárok lapulnak, gyönyörű csengőkkel, önműködő lámpákkal, kis zászlócskákkal. A figyelmes vándor hasztalan keresi rajtuk azokat az élelmes találmányú láncokat a tolvajok ellen. Arrébb tejesüvegek állnak, tetejükön frissen sült fehér cipókkal, ugyancsak az utcán a házfal mellett, teljesen elhagyottan, majdnem úgy írtam: szabadon. Arrébb egy kosár tele sárgadinnyével. Első pillanatban, bevallom, némi belső főcsóválással, szinte sajnálkozással néztem ezt a jelenésszerű gyanútlanságot. Így megbíznak egymásban? Aztán elszégyelltem magam, mintha a bizalom lenézésével egyetemben egy sárgadinnyét is elemeltem volna. Vezeklésül azt az ötletet, hogy itt egy angyalföldi képzettségű tolvaj egy nap alatt milliomossá kereshetné magát, már nem is gondoltam végig. A kapuk nincsenek bezárva. Szobámba, sőt szekrényem belsejéig, ahol útlevelemet és vagyonomat őrzöm, egyetlen kulcs felhasználása nélkül jutottam el.

Kálvin szelleme, gondolom már az ágyban, s aztán: könnyű nektek! Kálvin ebben a városban próbálta ki gyakorlatilag a puritánságot, tudjuk, milyen eszközökkel. Népet úgy még nem szedtek rendbe és ráncba. A város – ezt is tudjuk – nyögött és toporzékolt, akár a megleckéztetett gyermek. Gyermekkorát élte; most élvezi, négyszáz év múlva, a kemény nevelést. Holott nem Kálvin volt az első nevelő. Hányan áldozták magukat már őelőtte is az iskolázásra, hány mártír, aki nem keréken gyötrődött halálig, hanem egy eszményen. – Könnyű nektek – gondolom folytatásképpen. Mindaz a magát feláldozó erkölcsi megszállott, akit a sors egy-egy népnek kioszt, másutt arra áldozta magát, hogy népét külső ellenséggel szemben védje, emelje, erősítse és tisztítsa. És legtöbbször csak egymást pusztították. Mindez a sorsadta erő nálatok befelé irányulhatott, rögtön magát a népet emelhette és tisztíthatta. S az önfeláldozás nem volt hasztalan, szememmel láttam; visszafelé megvigasztalhatnám a mártírokat, akik, tudom, itt is, akkor is el-elcsüggedtek. Mert jól neveltek: jól irtottak. Rousseau, a nagy tanító, itt már csak tanítvány volt; az utolsó ecsetvonásokat végezte. Kálvin idegen nekem, de azt el kell ismernem róla, égett olyan hősi máglyán, mint Jeanne d’Arc: egy életen át égett – és égetett. Volt olyan bölcselő, mint az utána következő század bármelyik filozófusa; tudósi hírét tán az csökkenti, hogy nem érte be a puszta gondolattal, az élethez, a konok anyaghoz is hozzányúlt, nemegyszer éles szerszámmal. Úgy jött, mint aki gyomlálni akar, s úgy ment el, mint aki nyomot hagyott a kertben, mert a munkát, ha nem fejezte is be, de legalább a nagyokon kezdte. Volt hozzá nemcsak szeme, hanem marka is, íme a példa. Ahogy ma mondanánk: egy-egy nagy panamistát elsősorban nem azért kell kivetni a sövényen túl, mert élősdi és elszívja az országnyi kert erejét, hanem azért, mert példát ad millió dudvának. Nem tudom, milyenek Genfben a társadalom vezetői, a nagyok. De a kicsinyek, íme, még a bicikli korában is rendben nőnek a hajdani kertész példája és ujjmutatása szerint.

A város a Pradóval van tele, a madridi képtár itt rendezett kiállításával. Társaságban az első kérdés: látta-e már a Goyákat, Velazquezeket, Grecókat, Rafaeleket, Tizianókat. Alig kétszáz kép. A világ változatlanul tele van rémhírrel; dervisként forgó politikusok üvöltése és jóslata hangzik (s nem a tanítómesterek oktató szava). Vigasztaló, hogy a városban, amelyet épp politikailag a világ székhelyének tartanak, kétszáz festmény, egy tucat festő uralkodik évszázadok távolságából. S vigasztaló, hogy évszázadok múlva is ők uralkodni fognak.

Elmentem a kiállításra. A képekhez alig lehetett hozzáférni a közönség miatt. Nem bántam, türelmesen vártam, ez is vigasztaló látvány volt. A remekművek előtt sok munkás s főleg munkásasszony állt betelhetetlen konoksággal. Egyre jöttek, egyre vártam. Nem tudnám megmondani, miért tartottam helyénvalónak és illőnek, hogy átengedjem nekik az elsőséget. Szinte szívták magukba a képekről ömlő makulátlan erőt, a rádiumfényként kiapadhatatlanul lövellő szépséget. Nem tudnám megindokolni, de bizonyos vagyok benne, hogy mindaz a belső tűz és vigasz a képeken elsősorban nekik készült, nekik üzen századok távolságából is. Rafael egy-egy hatalmasságnak dolgozott, de idegzetében, lelke vagy szeme mélyén ezeknek a villamoskalauzoknak és asztalosoknak festett. S nekik üzent. Értsék meg minél előbb, hogy mit.

A társaságban valaki megemlíti, hogy egy vasúti kalauz havi fizetése hatszáz frank körül van. Körülbelül ennyi a munkások bére is. Minden munkáscsaládnak van fürdőszobája, igen soknak motorkerékpárja. Hirtelen megértem, miért nem lopnak biciklit. Mert az aztán még minden gyereknek is van. Az erkölcsnek, a bölcseleti alapon kívül, anyagi alapja is van, vagy lett, a biztonság okáért.

A húszas évek derekán a szociológiát a Sorbonne-on Bouglé adta elő. Tárgyilagosságra oktatott. A franciákat oktatta tárgyilagosságra; fogadják el a jövőt olyannak, amilyennek ígérkezik. Tanítása ránk, közép-európaiakra sötét pesszimizmusként hatott. Közép-Európa akkor a kétségbeesés előtti vad reménységek esztendeit élte. Fölénnyel hallgattuk a latin óvatosság bölcselkedőjét; pedig a Jaurès-, Rolland-, Péguy-nemzedék humanizmusát próbálta, ugyancsak latin konoksággal, átültetni a társadalomtudományba. Velünk ellentétben, s így számunkra érthetetlenül, a reménnyel foglalkozott legkevésbé. Őt az már nem nyugtalanította. Az emberiség szerinte meglelte végre a helyes utat a békéhez. A Népszövetségben. Minden félév anyagát a végén észrevétlenül idekanyarította. Gyengéjére hamarosan rájöttünk. A megszorult vizsgázónak csak a Népszövetségért kellett egy kis lelkesedést mutatni, a tárgyilagos szigorú tanár azon nyomban lírikussá változott, s az együgyű eszmei klapanciát is boldogságba révedt arccal hallgatta és honorálta. Főleg a kis nemzetek fiainak ajkáról – nem épp az ő számukra teremtődött-e ez a nemes intézmény?

Elrévedve lépegetek a nemes intézmény vége-hosszatlan folyosóin és megszámlálhatatlan termében. Íme az eszmény, gondolom, s mert közben a tárgyilagosságot már a tamáskodásig elsajátítottam, a szigorú figyelmeztetés ellenére is kedvem volna megtapogatni a falat. Illetve a gyönyörű carrarai márványt, norvég fenyőt, líbiai ébent és a kevésbé gyönyörű márványutánzatú francia gumit, amely a falat és a padozatot burkolja. Csaknem minden terem anyagát más-más nemzet szolgáltatta: a padló görög, a mennyezet spanyol, az asztal dán, a szőnyeg és az üveg cseh. Az anyag békésen összefér.

Az intézmény óriási, a magyar parlament háromszor beleférne, a francia legalább tízszer. Fő rendeltetése ma, hogy takarítani lehet. Naponta hatszor-hétszer kiránduló csoportok járják végig, s nyomukban takarítónők, akik minden lábnyomot kifogástalan ügybuzgalommal feltörölnek. A csoportban tolongó kirándulók meghallgatják a vezetők előadását a beépített anyag értékének csillagászati számösszegéről és a személyzet meg a fenntartás ugyancsak csillagászati költségéről, s közben gondolnak valami homályosan keserűt a gyönyörű eszményről, melyet nem egészen sikerült a tündöklő anyagba beépíteni. Bevallom, véletlenül kerültem a nagy eszme színterére, az eszmék efféle kivitelezése nemigen érdekel. Az intézmény negyven rapennyira fekszik a várostól, villamoson. A belépődíj ötven rapen, prospektussal együtt.

Elmélázva forgatom a prospektust, a gyönyörű csontpapírra nyomottat. Az intézmény 1938. évi költségvetése húszmillió-nyolcszázhatezer-hétszázötvennégy frank aranyban és nyilván svájciban. Ezt a népek százalékosan felosztva viselik. Így például a brit birodalom 11,74 százalékot fizet. Panama 0,10 százalékot. „A Nemzetek Szövetsége – értesít még a prospektus – minden felelősséget elhárít a kárért, mely a látogatókat a látogatás alatt érheti. A gyermekeknek szüleik szigorú felügyelete alatt kell maradniok.” Kutyát az intézménybe bevezetni tilos. Tilos dohányozni is. Az épületet öt építész készítette, két francia, egy olasz, egy svájci és egy magyar, Vágó József. (A látogatók közül egy magyar felém fordul, s azt mondja, hogy nem vették fel az Építész Kamarába. Így van?)

A prospektusban a jaurès-i eszmét keresem, mely Bouglé szemébe egykor könnyet, az én ajkamra pedig elbízott kamaszmosolyt csalt, de amely most már az én szemembe is könnyet csalna, már én is oly kevéssel beérem. Végre megtalálom az eszmét. „A Szövetség nagyszámú fontos ellentétet oldott meg, vagy segített megoldani.” A nagyszámú ellentétek száma a prospektusban pontosan hat. Közülük háromról, az Alland szigeti, a mossouli és a letéciai ellentétről, bevallom, sohasem hallottam. Az utánuk következő ellentét, melynek elsimításával a Szövetség kérkedik: „affaire des frontières de l’Albanie”, az albán határ ügye.

Azután, hogy a látogató mégis kapjon valami biztatót, a társaságot felvezetik egy mozgófénykép terembe. Húsz percig tartó filmet vetítenek elé arról, hogyan kell védekeznie a ragályos betegségek ellen, például a kínai kolera ellen, és mi módon kell írtani a szúnyogot. Az előadás ötletes és érdekes, majdnem annyira érdekes, mint az a tudományos mozielőadás, melyet annak idején latinóra helyett élvezhettem abban a dunántúli kis városkában, ahol a nyugati műveltséget és az európai eszmét tanulni kezdtem. A film hősének utolsó mondata az, hogy a feladat nehéz, de a remény megmarad.

Az idegen országban látható rend van, abból látható, ahogy mindenki kínos ügybuzgalommal mutatja. A kalauz akkorát szalutál, hogy kis híján föl nem ugrom, bokámat összecsattantani. Az állomásfőnök oly hivatalos szigorral nézi a befutó vonatot, hogy én érzek bűntudatot a késés miatt. Kívülről érzem a rendet, olyasféleképp, mint a tavasz vagy a tél fuvallatát, s ez nyugtalanná tesz, nem érzem a helyemet. Egy ilyen tökéletes rendben, ahol a kormányzat nyilvánvalóan mindent jobban tud, én sok mindent elvéthetek – szüntelenül erre kell gondolnom: fürkészve tekingetek körül, hogy még jókor alkalmazkodjam. Az elsuhanó hegyek mintha tisztára volnának törölgetve, az utcákon, természetesen, egy porszem sincs. Végre elhagyjuk a rend országát. A határállomás után, a következő országban, az első ház falán nagy felírás: Le a kormánnyal! Illemhelyre a miniszterelnökkel! Halál a tehenekre! – s más ilyen gyanús értelmű, rendetlen felszólítás – engem elsősorban arra unszolnak, hogy végre elmosolyodjam, kinyújtsam a lábamat e zavaros, rendetlen, sőt csintalan országban, ahol láthatóan mindenki majdnem azt műveli, amire kedve van.

A rejtelmes vonal, amelyen túl egy más nép, más eszmény és más észjárás kezdődik, az országhatárok vonala azokat izgatja, akik ritkán haladnak át rajtuk. A valóság egyszerű. A nagy rejtelmet nem harsonaszó jelzi, hanem egy más formájú sipka a kalauz fején. A határokon nem címereket őrző angyalok, sasok, medvék állnak, nem azok a fáklyát vagy sarlót tartó telt idomú nők egy ingben és mezítláb, akiket a népek jelképül választottak még a totemek boldog korában. Pénzügyőrök állnak ott, és tanult mozdulattal az érkező csomagjába nyúlnak. A határokon az Állam áll, amely mindenütt egyforma. Az igazi határ, a népeké, rejtve marad.

Eléggé megszoktuk a póznákat a határokon; tudom, ott az elválasztó vonalon még vajmi kevés változás látható, s most mégis meglepődöm. A társas gépkocsi Genfből Franciaország felé szalad, a tavat már elhagytuk, rögtön a határon leszünk. Már ott is vagyunk. A járművek megtorlódnak, a gépkocsivezető cigarettára gyújt, kihajol az ajtón, és szaporákat tülköl. Kihajolok én is. Tízméternyire és egypercnyire más nemzet kezdődik.

Ez itt, ebben a külvárosban szemmel látható. A kép, mint a valóság minden példázata, látomásszerű.

Ragyogó tisztaságú utcákon jöttünk, azok között a jellegzetes svájci bérházak között, melyekben, már megtanultam, kivétel nélkül mindenütt ingyenes a szabadon kezelhető felvonó; amelyekben a lépcsőket naponta tán négyszer is lemossák, és a kaput sosem zárják be kulccsal. Ez a tisztaság és önkéntelen rend végül annyit foglalkoztatott, hogy nemegyszer már nyugtalanul fürkésztem szét: látok-e valahol csak egy papírhulladékot. Itt sem látok. A gépkocsi megindul, átzökkenünk a határon és a szokásos bizalmaskodó kérdéseken.

Itt ráadásul a határ mindkét oldalán még a nép is ugyanaz. Mi teremtette meg mégis ezt a titokzatos elválasztódást? Mintha ollóval vágták volna. A zökkenés után egyszeriben megszűnnek a felvonós, tükrös, szőnyeges házak. A levert vakolatú kapukból részeg falépcső tántorog az emeletre, akár Marseille kikötőnegyedében, az ablakban a trikolór mellett gatya lebeg, a vályúkeskenységű utcában mindenütt a leghamisítatlanabb latin szutyok; a gépkocsivezető, aki eddig presbiteri méltósággal tartotta a kormánykereket, most az ablakon át széles ívben kiköpi a cigarettacsutkát, keresetlenül kimondja a cambroni főnevet, s ettől fogva minden falu bisztrójába bemegy egy pohár szeszre.

A kanyarokban egy-egy pillanatra s egyujjnyira kidugja fejét a Mont Blanc, aztán megint lekapja vállai, a barna hegyek közé; a következő pillanatban épp az ellenkező oldalon tűnik fel; úgy bújócskázik a felhők és az ormótlan csúcsok mögött, akár egy szöszke kislány. Feje búbja mindig ragyog a napban. Sallanches főterén, ahol a vezető után én is kiszállok, végre egész nagyságában s teljes kíséretével bemutatkozik.

Megnézem magamnak, s várom a hatást. A hatás nem jelentkezik; a lélek csendjét azonban már gyanúval fogadom; a hatás váratlanul, tán évek múlva fog jelentkezni, s akkor esetleg katasztrófaszerűen. Egyelőre élvezem biztonságomat, mintha isten színe előtt állhatnék, minden veszély nélkül, hétköznapian, csak így turistanadrágban. A hegy nagy, s valóban púpozottan tele van hóval, most augusztusban is. Itt áll a helyén. Vagyis én már akár mehetnék is haza.

Mert természetesen hazai mértékkel mérem. Hazai élménnyel és emlékkel, mely az idegekben lapul, s döntőbb s hitelesebb a mértékrendszernél. A hegy nekem nemcsak magasság, hanem az is, ami otthon: fölöslegesség, emberietlenség.

A feledhetetlen lecke szerint, melyet még a földrajzi lecke előtt kaptam, hegy az, amit nem lehet felfelé menet megszántani. A hegy nekem kitörölhetetlenül a Tükörcsös; a hegy, melyen a családi szőlő terül, s melynek magasságát nehezebb megállapítani, mint ezét itt előttem; a könyvek, még a hazaiak sem emlegetik; a Dunántúl fekszik ott, ahol a Kapos beleömlik a Sióba. Kezelhető jószág, annak ellenére is, hogy hegy. Itt e Behemót lábánál fiúi melegséggel és hálával gondolok rá. Dehogyis cseréllek el; ülj csak, hunyorogj csak nyugodtan a jó meleg napfényben.

A bisztróból kijövet azért óvatosságból még egyszer megnézem ezt is. Közben megnőtt; ahogy szememet el-elveszem róla, pillanatonként növekszik. Növekszik, s lassanként már emberiesül. Csak később eszmélek rá, hogy Vajda János jóvoltából, aki kegyesen versbe foglalta, egy pesti kávéház sötét sarkában kuporogva jobban meghódította az emberiség számára, mint a legmerészebb hegymászó. Mióta a hegyet látom, az a vers motoszkál bennem, csörgeti innen is, onnan is eltévedt sorait, amíg végre az egész költemény összeáll és hibátlanul folyik. A hegy tekintélyes, de már oly ismerősen tündököl, mintha a tiszteletre méltó ismerős, a boldogtalan költő ülne a tetején. Hódolattal, de barátságosan üdvözlöm, s azt gondolom: no, végre szemtől szembe látlak.

A cárszkoje-szelói cári palotában a látogatók át-átlépték a trón köré vont selyemkötelet, és leültek a kínosan agyoncifrázott karosszékbe, melyben egykor a Romanovok uralkodtak. Én a szememnek is elhittem, hogy a karosszék valóban üres. Itt Chamonix-ban nem érem be a látással. Megtapogatom bukszámat, egy tekintetet az égre, és magam alá kéretek egy széket a Brasserie Centrale teraszán. A helyiség zsúfolt, mondanom sem kell, hogy milliomossal; amerikai milliomossal s azok tartozékával.

A merész kísérlet nem éri meg a költséget. Hiába próbálgatom: Chamonix-ban milliomosnak lenni unalmas. Azután büdös: a gépkocsik itt farolnak el közvetlenül az asztalok előtt, olyan áradattal, akár a hazatörtető falka. Háromtagú női zenekar működik, pontosan olyan eredménnyel, mint az, amelyet A helység kalapácsá-ban Petőfi oly mesterien érzékeltet. A lármában egy hangot sem lehet érteni, az ember még a gondolatát sem érti. A látvány a szemközti vendéglő terasza, tele kispolgári álruhába bújt angol, francia, német nyelvű milliomossal. Mindazonáltal kívülem minden milliomos láthatóan élvez, nyilván már beletanultak. Szeretném ellesni a titkot: mit élveznek? Mi az a gyönyör, amely százszámra ebbe a helyiségbe csábítja őket, ahol se levegő, se kilátás, se csönd? Egymást nézik, ez sem üdítő. Nadrágos hölgyek vonulnak el az asztalok között, sastekintetű selyemfiúk. Mi a titok? A kérdés fogas, szorongva odázom a feleletet, mint érettségin a készületlen diák. Múlnak a percek, a félórák. Hasztalan hegyezem a fülem, egy pissz súgást sem hallok. Végre felkelek, kioldalgok: megbuktam.

Minden, ami itt van, legalább hetvenéves. Már nem is az úrhatnámság, hanem az úrhatnámság tradíciója csábítja ide az embereket. Ennek a társadalomnak a nyaralás olyan erőfeszítés lehet, mint a magyar agrárproletárságnak az aratás: egész évben erre készülnek, aztán ennek a fáradtságát pihenik. Sajnálom, hogy épp idegyűlnek. Mert a vidék valóban édeni.

Édeni, állom a kifejezést. Volt egy naplemente, Combloux-ból láttam. Az Arve völgyében a kis falvak már félhomályban voltak, a folyó két oldalán emelkedő hegyek derekán felhőgyűrű lebegett, pontosan olyan, aminőt csak a német romantikusok tudtak elképzelni; aminőt idős vidéki szivarozók tudnak fújni füstből unokáik mulattatására. A hegyeken megtört a napfény.

És másnap reggel a gyalogút Combloux-ból Saint Gervais-be. A nap melegét alig lehetett érezni. De a fehér hegyek úgy izzottak, sziporkáztak a fényben, hogy a szem alig állta. Izzott s sziporkázott közöttük a pára is, az egész tájék a föld fölött lebegett, s felhőkben. Odasiettem.

Mint minden szegényt, szabaddá engem is csak a betegség tesz. A pesti iszonyú napok, vizsgálatok és fájdalmak, az ötheti fekvés meg szorongás nélkül sohasem látom meg ezt a vidéket; az volt a purgatórium. Így minden, amit itt élveznem kellene egy kicsit, az utolsó nagy szabadságból ízelítő, a halálból. Nem hiszem persze, hogy meghalok, de a környezet elsősorban a halálra készít fel. Valamikor az volt a vágyam, hogy sajnálkozás nélkül, betelten, talán unatkozva hagyhassam el a földet: belőled már elég volt, lássuk a többit. Mindannyiszor úgy veszem le szememet a tájról s úgy hunyom le, mint a tanult borivó egy-egy pohár kiürítése után.

A fogaskerekű Saint Gervais-ből indul a Mont Blanc-ra, illetve a hegy derekára, a Bionnassay-csúcsra. Az utasok izzadó arccal, nyakukat tekerve, elégedetten szemlélik a tündöklő fehér hegyet, akár valami jól sikerült süteményt a kirakatban, melyért rögtön benyitnak. Az ég derült. Felhő csak egy öklömnyi tapad körülbelül a hegy hónaljában. Kánikula van. A vonat megindul.

A vonat két személyszállító és egy csomagszállító kocsi. A teherkocsit telerakják különféle áruval; ezek – az áruk – csodálatos változáson fognak átesni. Mintha előre tudnám, rajtuk a szemem.

Az út két és fél óráig tart. A mozdony hátulról tolja a három kocsit. Kihagyó lélegzettel erőlködik, pöfög, köhög; érezni, ahogy meg-megveti lábát, s nagyot nyögve feljebb taszítja a három kocsirakomány lelkes hegymászót.

A mozdony ablakában fekete arcú mozdonyvezető áll, s újságot olvas. Az utasok ülnek, akár színházban a gongütés elhangzása után, várják az élményt. A darab klasszikus, de izgalmas. Egy jegy hetven frank; ez a klasszikusságot is, az izgalmasságot is emeli, hiába tagadnánk. Ki-ki előszedi távcsövét.

Közelről, mintegy zenekari ülésből nézve, apró káposztáskertek, szemétdombok és pincék tűnnek föl, s kötik le a tekintetet, amely most már, ha másért nem, hát a költség miatt, konokan elragadtatott. „Ah!” felkiáltást az utasok még nem hallatnak, de szomjasan bámulják saját házaik és szállodáik hátsó udvarának, cselédlakásának és telefonfülkeszerű mellékhelyiségeinek hasonmásait: az élet szövetének ez érdes visszáját, amely így zenekari ülésből valóban lélegzetállítóan érdekes, nyilván megéri a pénzt.

A vonat dohog, a realista díszletek lesüllyednek, a palatetők fölött felhúzódnak a havasok. A tekintetbe belevág egy hosszú vízesés, haragosan csattogva, majdnem olyan hévvel, mintha színpadon csinálná.

A fülke mindkét oldala csupa ablak, most még az üveget is levették róluk; a pillantás jobbra-balra szabadon szállhat.

A sík vidéki beteg a kocsi sarkából tárgyilagosan nézi a műveletet, ahogy a táj kétoldalt kirakja púpos erdeit, szakadékait, terjedelmes hegyeit véghetetlen sorban, olyasféleképpen, ahogy a kofásszekerek kirakodnak egy mezőváros hetipiacán. A beteg meghatottság nélkül nézi a tarka kofálkodást, a fél térdre ereszkedő természet hűbéri hódolatát, s arra gondol, vajon nem búcsúzóul kapja-e ezt a hódolatot s nem későn-e?

A kocsiülés lassan hátradől, hintaszékké változik, a beteg már majdnem olyan helyzetben ül, mint vidéki ivókban az unatkozó gazdatisztek és prakszik, mikor vasárnap délelőtti sörözés közben asztalra rakják lábukat: a vonat egyre szélesebb szögben dohog fölfelé.

Hirtelen tágas völgy következik. Túlsó felén egymás mellett két csúcs is áll, félrevágott fehér kozákkucsmában, oldalukon egy-egy hosszú vízesés türelmetlenül csattogtatott kancsukájával. Elhangzik az első ah.

A mozdony lassít; állomás kezdi csöppentgetni raktárait, bódéit, szokásos kellékeit. A vonat egy-két tétova lépést tesz, hogy megálljon-e, végül mégis elhatározza magát és megáll. A csomagszállító kocsiból nyitott gyümölcsládákat raknak ki, s egyenként végigviszik az utasok orra előtt. Az alma fontja öt frank, a szilváé öt-ötven, az őszibaracké hat, vagyis alig egy-két frankkal több, mint fél órával előbb, a völgyben. Vásárlók jönnek, kintről.

A mozdony nagyot lélegzik, fúj, prüszköl, mintha tenyerét köpné, nekiveti vállát a kocsiknak, és, isten neki, megindul. A lombos fák elmaradnak.

Nem maradoznak, hanem egyszerre maradnak el. Körös-körül a hegyeken mindenütt egy magasságon, egy vonalban állnak meg valamennyien, mintha összebeszéltek volna, hogy eddig és nem tovább. Frontjukon túl csak apró bokrok kalandoznak tovább felfelé, főleg málnabokrok. Aztán azok is kiállnak, mintegy kifúltan. Már csak az áfonya lapul, egyre alacsonyabban, végül már csak hasalva a földön, mint elszánt előőrs.

A fenyők viszont magasodnak. Mátyás-templomok és pécsi katedrálisok állnak fenyőkből. A táj oly tiszta, hogy szinte cseng, mint egy pohár. Egyetlen folt van csak benne, fent magasan, az a kis vattatapasszerű felhő a havas halántékán.

Aztán egyszerre a fenyők is elmaradnak, ugyancsak összebeszélés formán. A kanyarban messze állomás tűnik fel, oly reménytelen magasan, hogy a mozdony hosszan, fájdalmasan felsípol. Az utasok lassan elálmosodnak, ah helyett á-t mondanak, szájukat ütögetik. A levegőtől vagy mert elég volt? A völgyben egymás hegyén-hátán úgy állnak a havasok, akár tavasszal a vakondtúrások egy vizenyős szántón.

A táj elveti a sulykot, halmoz. Megjelenik a páfrány, de aztán az is elmarad, katonai rendben és pontosan ugyancsak a geográfusok húzta vonalon. A beteg a csigaként vánszorgó kocsiból alaposan szemügyre veszi a földet, s maga sem tudja, miért, elégedettséggel állapítja meg, hogy a lapu nem marad el.

A Col de Vozán úgy áll meg a mozdony, olyan csatakosan, izzadtan, csöpögve, hogy az ember szeretné zsebkendővel megtörölgetni a homlokát. A csomagszállítóból kiemelik a gyümölcsösládákat, és szép sorban az állomás sövénye mellé rakják, mert itt majd háromnegyed óra a pihenő. Az alma fontja hét frank, a szilváé nyolc, az őszibaracké nyolc-ötven. Jönnek vásárlók itt is, a villákból.

A Col de Vozán szép vendéglő, szálloda van és kilátás a chamonix-i völgyre. Az utasok kiszállnak, lemennek a vendéglőbe; a vasúttársaság szeretetre méltó előrelátásából kényelmesen megebédelhetnek, ebédidő van.

A sík vidéki utas fajának higgadtságával tájékozódást szerez a kifüggesztett étlapon, elfogyaszt egy pohár tejet, aztán nekiindul a domboldalnak, átlépdeli az ötméterenként csörgedező csermelyeket, étkezésre alkalmas helyet keres; a homályos rokonérzéstől vezettetve egy lapu mellett telepszik meg, onnan szemléli a wagneri tájat, miközben köröm közül étkezik.

A vidék tündéri, de üres, kietlen, emberietlen, mint majd a világ az utolsó ítélet után. Minden látomásszerűen közel van. A legalább húsz kilométerre levő csúcsról az embernek az az érzése, hogy csak kezét kellene kinyújtania; ujjával érinthetné. Az ég egyre derült. Egy egész apró, tapasztalatlan felhő odaúszik a vonathoz, megszaglássza, egy pillanatra összebarátkozik a mozdony füstjével, aztán ijedten iszkol fölfelé ahhoz a vattacsomóhoz, amely a főhegy hónalját hűti.

A társadalmi szerkezet konok képviselője, aki a gyümölcsösládákat kezeli, gyorsan összekapkodja a mit sem tudó barackokat. A mozdony újra köpi a markát, most már a végső erőfeszítésre. Úgy indul, mint az állat, ha vasvillával faron szúrják: ugorva.

Az út most oly meredek, akár a padláshoz támasztott létra. Az utasok kendőt csavarnak nyakukra, kesztyűt húznak, kötött kabátkákat szednek elő. Csak két elszánt angol lúdbőrözteti rövid nadrágban és ingben vörös végtagjait; nem épp azt fizették-e meg, hogy augusztusban decembert kapjanak? Nevetve élvezik a hideget: valódi.

A sík vidéki beteg a híres csúcsra néz, s egy kicsit szégyenkezik, hogy ilyen egyszerűen megközelíthette, szentségtörésfélét érez. Kikönyököl az ablakon, megkeresi a hegy hónaljában a vattapamacsot: hirtelen bizonytalan gyanú uralkodik el rajta. A levegő valóban olyan, mint egy-egy pohár friss víz. A beteg álmosságot érez, megriad, némi számvetésekbe próbál bocsátkozni, de aztán arisztokrata bőkezűséggel átadja magát a bóbiskolásnak. Aludni fog, a Mont Blanc látterében.

Vad motorberregés riasztja fel. Repülőgépmotorok zúgnak, de nem a levegőben, hanem nagy cementemelvényeken a földön. A vonat áll.

Az állomás előtt nekiöltözött francia katonatisztek járnak fel-alá. Arrébb építkezés folyik, még arrébb motorszerelők motort szerelnek. A francia légügyi minisztérium kísérleti telepe ez, itt próbálják ki, hogy a gépek működését miként alakítja a magasság, a kétezer méteren felüli.

Az árokban hó és lucsok, oly hiteles, akár egy somogyi út mentén, február végén. Ködszag terjed. De a vidék üde zöld. Valahol tehén kolompol.

A vonat ismét kapaszkodik, zihál, kanyarodik, mászik, mint a medve az ágon, megint kanyarodik, aztán beváltja a beteg balsejtelmét. A ragyogó tiszta tájból kimért lassúsággal, de nyílegyenesen besétál a magányos felhőbe és megáll: ide készült.

A kalauz tudtára adja az utasoknak, hogy megérkeztek. Az utasok kiszállnak.

A sík vidéki utas fölnéz a híres csúcs felé, a cecei Hejhó csárda mennyezetét látja, hajnaltájt, amikor már vágni lehet a füstöt. Köhög, körmébe fú, nyári félcipőjében össze-összehúzza lábujjait, orrt töröl. Csak azért indul meg, hogy topogjon. Jégre lép, megcsúszik, lehajol, és szed egy csokor tündöklően kék színű nefelejcset, egypár szál vadárvácskát és valami ismeretlen, piros csillagvirágot, aztán tájékozatlanul megáll, kezében a csokorral. Ezt gondolja: „Hát itt vagyok.” Ellép egy szikláig, s kiszámítja, hogy pontosan hat méterre lehet látni.

A köd nagy, szabályos, álló hengerekben érkezik, kifogyhatatlanul, mintegy rendelésre. Néha egy-egy emberi alakot szállít, vattába csomagolva. Hangokat is szállít. Az utasok elszélednek, különböző távolságból tüsszentenek.

Van, aki nekivág a havas-sziklás hegyoldalnak, s még feljebb igyekszik sóváran és telhetetlenül: ha az eddig elért magasságnak megvolt az ára, pénzt ér itt minden további méter, szerez egypárat ingyen. Mások elmennek a híres gleccserhez, melyet a prospektusok oly költői jelzőkkel illetnek, s amely egy darab Kálvária tér, januárban, mikor már kupacokba rakták a halottszürke havat.

Az utasok két pártra szakadnak. Az egyik rész a rövid nadrágos angolok példájára kéjesen vacogtatják fogukat, kéjes nyögéssel fogadják a fagy pofonjait, akár a gőzfürdőben a dögönyöző öklét. A másik rész előbb csak sokallja a dolgot, aztán egyszerűen, igen helyes ösztönnel megsértődik. A bölcsek rögtön beültek a kávézó fabódéjába.

A ködöt egy pillanatra széthúzza egy jóakaratú ujj, olyasféleképpen, mint a színészek a színpadi függönyt, mikor kikukucskálnak, összegyűlt-e már a közönség. A beteg ott áll a nyílásnál, gyorsan lenéz; a völgy napsütésben ragyog. Napfényben ég a többi hegy is. Fent a csúcs is tündököl. „Csak egy tenyérnyi felhő van – gondolja –, de épp itten.” Elmegy a bódéhoz, amelyben az emléktárgyakat árulják, a gyönyörű fautánzatú agyagmedvéket, a zergeszarv-sótartókat és asztalkendőgyűrűket. Hegymászóbotja ugyan nincs, de vásárol egy hegymászóbotra való fémlapocskát, hátha vásárol valamikor egy botot is. „Ez a felhő mindig itt van?” – kérdezi. A kérdezett szinte cinkosi jókedvvel bólint.

A kávézóban vidáman lobog a tűz, az utasok most már pártállásra való tekintet nélkül, szerelmes mozdulattal tapogatják a kerek, meleg csészéket. Az ablakokon csurog a pára, ki már egy méterre sem lehet látni; éles szél csap be, ha kinyitják az ajtót. A pult mellett itt is emléktárgyak, esernyőtartók, síbotok sorakoznak és gyümölcsösládák. Az alma fontja kilenc frank, az őszibaracké tizenegy, a szilváé, nem tudni, milyen törvényszerűség vagy feledékenység következtében, itt is csak nyolc.

A vonat órák múlva indul lefelé. „Ha az életem nem is – gondolja ismét az utas –, ez a délutánom szabad.” Az ablakot nézi, a párát. Odatekint az almákra, amelyek oly rendületlenül hirdetik a lenti világ törvényét. Arra gondol, vajon a gyümölcs ára lefelé is ötszáz méterenként úgy fog-e csökkenni, ahogy felfelé emelkedett. Aztán asztalhoz ül, zsebéből papírt szed elő, arrébb tolja a csészét, s munkájába mélyed. Ír; értéke tán annak is több itt fenn. Jóval később a ládákat rakosgatni kezdik; a vonat visszaindul.

A mozdony, hasát előrenyomva méltóságosan, öntelten lépdel lefelé, akár egy kövér paraszt a szőlőhegyről. Egy perc alatt kiér a felhőből. Az utas a gyümölcsösládák sorsát figyeli, sejtelme fillérről fillérre beteljesül. Kinéz a tájra, ahol kimerült gyalogosokként tekinthetnek felfelé a fenyők, és mosolyogni próbál, amikor hirtelen olyan vasmarkú fájdalom ragadja meg, hogy el kell lépnie az ablaktól, nehogy lebukjék a tündöklő, puha tenyérként emelkedő völgybe.

Az utas fölhajtja a poharat, leteszi. Ám a pohár alján vél még egy csöppnyi italt. Vagy torkában érez még egy csöppnyi szomjúságot? A poharat ismét ajkához emeli, miután hosszasan rázogatta, mintha abban az utolsó csöppben rejtőznék az egész pohár értelme. Belebandzsít a kékülő üvegbe; nyel, semmit nem érez, de kielégülten teszi le az ivóedényt. A szobában már minden össze van csomagolva. Az ablakban ott a fehér csúcs.

Vége a nyárnak. Vége egy kornak.

Az ablakhoz léptem, felnéztem a fehér csúcsra, aztán figyelmesen erszényembe néztem, mintha holmi trigonometriai arányszerkesztéssel az erszény alapjából számíthatnám ki a hegy magasságát. Hamarosan kiszámíthattam. Ha az úton hazafelé csak kenyérsarkat eszem, még felmehetek ennek is a tetejére. A béke utolsó napjai a Jungfrau lábánál értek, Lauterbrunnen felett, egy elhagyott kis szállodában. Nem tudtam akkor még, hogy a húszévnyi béke utolsó kortyait szívom. Ezt két nap múlva tudtam meg. Sem üdítő, sem csillapító nem volt ez a béke. De még éltem vele, sürgősen. A végletekig akartam fokozni.

Jungfraujoch, 3460 m. A pompás szállodában, amely három-négy vonat közönségének befogadására készült, csak este vettem észre, hogy teljesen egyedül vagyok.

A vonatok közvetlenül a szálloda kellős közepébe érkeznek, az indulócsarnok egyben hall is. Az épületen kívül, a vezetők szerint, egy lépést sem tanácsos vezető nélkül tenni. Ahogy az ember a küszöbről leveszi lábát, valóban, hóra és jégre lép. Onnan pedig egy pillanat alatt ezerméteres szakadékokba és rianásokba léphet.

Az előcsarnokban abesszinfeketére sült szőke vezetők járnak föl-alá a szokásos medveléptekkel és medvetekintettel, de papucsban és ingujjban, és dörmögve kínálják őrangyali pártfogásukat napi százhúsz frankért.

Az üzem elakadt. Lám, itt is, a csillagok közelében.

Már harmadnapja, hogy teljesen elakadt, tudatják fejcsóválva az alkalmazottak. Az angolok az utolsó szálig elutaztak; különvonatokon szállította haza őket a kormány.

„Akár tavaly – gondolom magam csitításával –, nekik más az idegrendszerük.” Annyira bízom közép-európai idegrendszeremben, hogy eszembe sem jut megkérdezni az alkalmazottakat, miért is utaztak az angolok oly sürgősen haza.

„A franciák is hazautaztak” – mondja az egyik vezető, s olyasfajta tekintetet vet rám, mint barlangjából az oroszlán a süteményt dobáló közönségre. „Háború megint?” – kérdezem szinte bennfentesen. „Most, úgy látszik, komoly” – mondja az oroszlán, s keserűen legyintve odébbkullog.

Kint süt a hold, a jégmezők tejesen ragyognak. Félcipőben fölcsúszkálok a híres kilátóhelyre, vezető nélkül, ingyen. Egy lélek sincs.

A hóból döngölt, kötésig érő palánk mellett a jégbe hűtött rúdon csak a hatalmas svájci zászló csattog a fagyos szélben. Ahogy közelebb lépek hozzá, teljes erővel arcon vág. Havazni kezd. A megolvadt hópelyhek szemembe folynak, homlokomat beletörlöm a zászló csücskébe, aztán visszatipegek a szállodába. A villanykályhák kedélyesen pattognak, de az ajtóhasadékon élesen döfköd be a fagy. Fölmászok a kabinszerű fülke felső hálóhelyébe, beburkolózom. De még így is meg-megráz a hideg.

Kint változatlanul havazik. Arra gondolok: mi az értelme az óriási erőfeszítésnek, amely örök hótorlaszokon, iszonyú szakadékokon, lavinákon át vasutat tört ide, ebbe az embertelen kietlenségbe, s luxusszállodát ütött a jégmezők közepébe? A tanulság csak egy: hogy a tél ocsmány, ijesztő évszak; a lecke így hirtelen, átmenet nélküli, augusztusban, a legvilágosabb. Csak erre gondoltam.

3572 méter. Ez a legmagasabb hely, ahová az ipar, a közlekedési eszköz feldobja az embert. A Jungfraujochról, mintegy ráadásként, százméteres felvonó vezet ide. Az épület időjárásvizsgáló-állomás. Felső erkélyén, a különféle készülékek között most katonák topognak bundában és halinacsizmában. Távcsővel az eget kémlelik. Megcsendül a telefon, az egyik katona tréfásan adja le a jelentést: széllel borotválkozik. Csak később emlékeztem rá, hogy mondott valamit a háborúról is. Nevetve beszélt, ezért nem figyeltem szavaira: a jókedv, mint mindig, megnyugtatott. Aztán, mint aki elvégzett egy megbízatást, lejöttem.

Zürich. A jókedv tett gyanútlanná tegnap Luzernban és tegnapelőtt Bernben is. Luzern utcáin a dalosünnep áriái úsztak, a köztereken szakállas és kopasz férfiak kórusa énekelt. Egy hatalmas teremben Toscanini vezényelt még lelkesen, mosolyogva a mosolygó hegedűsöknek. Bernben az árkádok virágos alagútjain az üzletek előtt az a boldog svájci hétköznap áramlott, amelyhez hasonlót másutt csak a karácsony előtti napokban látni. Az eleven szimbólumként őrzött medvék árkai körül vidáman nyüzsgött a nép. Kiflit dobáltak nekik és málnát.

Zürichben az állomáson csak azért mentem be a felvilágosító irodába, hogy megtudjam, van-e elég idő, hogy kiszaladjak egy kicsit a városba. Mielőtt elmém a kapott felvilágosítással foglalkozhatott volna, majdnem azzal a kéjes, kielégült, átszellemült mosollyal volt kénytelen foglalkozni, amely a hivatalnokok arcán felelet közben megjelent. Hát valóban ilyen boldogságot ad a pánik vagy a pánikkeltés? – Most – így közelről látva – értettem meg a rémhírterjesztők lelkületét. A hivatalnokok ragyogó szemmel, szinte szájukat nyalva közölték, hogy a határ már le van zárva! Vonatok már nem közlekednek! Uraságod itt rekedt! Nem, semmit sem lehet csinálni! Bizonyos, hogy nem a kárörvendés villanyozta őket. A félszeg helyzetre az első válaszom az volt, hogy elnevettem magam.

Milyen boldogan nevettek velem! Milyen kitörő örömmel fogadták, hogy négy hete nem olvastam újságot!

Oly elmerülten kellett olvasnom – rögtöni lefordítás végett – Racine-t, a Pereskedők-et.

No, most majd megtudhat egyet-mást!

Talán rögtön ezt. Tessék! Tessék! Mohón, készségesen keresték meg az esti kiadásban a hírt, hogy a vonatösszeköttetés – Magyarország és Németország közt is – megszűnt! A felvilágosítás fele tévedés vagy hazugság volt, de ez a jelenet minden hiteles hírnél jobban meggyőzött arról, hogy az emberek még mindig készek a háborúra, hogy a helyzet valóban veszélyes lehet. Az emberek zöme élvezi az izgalmat. Öntudatlanul ugyan, de annál veszélyesebben. Ez riasztott meg.

Nyugalmamat a magyar konzulátuson nyertem vissza. A fagyos nyugalom láttán nyertem vissza, melyet az a fiatalember mutatott, aki tudatta, hogy Németország felé valóban lezárták a határt, tessék tán Olaszországon át utazni. Ő – nem tehet semmit! Jegyem a német vonatra szólt, készpénzkészletem még a villamosútvonaluk felett is töprengésre késztetett.

Tárgyilagos felvilágosítást a német utazási irodában kaptam. Csak a nemzetközi vonatok álltak meg; határtól határig, ha késéssel is, de el lehet vergődni.

St. Margareten. A „határ”!

A külsőségből inkább arra lehetne következtetni, hogy Svájc készül valamire. Szakállas, idős svájci népfelkelők állnak egy hídon. Karukban szuronyos puska. Előttük drótakadály. A német oldalon csak egy zászló és egy finánc.

München. Teljes nyugalom, de az utazás már valóban háborús. Tömött kocsik, az ember a csomagján ül a két vagon közti átjáróban. De háborúról csodálatosképpen egy hang sem esik. Reggelre így – félálomban – tökéletesen megfeledkezem a helyzetről. Délelőtt a jövő helyett a várost nézdelem. Végre megvan: hát ide kacsintottak, akik a század végén Pesten azokat az asszír-babilon és görög–római ihletettségű rémálmokat malterból felrakták. Sietve jártam, mintegy álomban egyre. A Szépművészeti Múzeum és Műcsarnok ihletőit csak messziről láttam, a Königplatz előtt gyorsan visszafordultam, indult a vonat.

Salzburg. A szemem egy kicsit már kopog, de annál jobban nyeli a látványt, mintha a testi éhséget a szellemi táplálkozás valóban csökkenthetné. (Valóban csökkenti.) A szűk utcákban minden üzletből Hitler szava dörög a rádió recsegésével. Az egyik ajtónál elejtett mondatot a másik ajtónál kapom fel. Háború? Most sem hiszem el. Magamban azt fejtegetem, hogy mindez csak a diplomácia nyelve, ezzel a hangsúllyal is, az ágyúk hangsúlyával is.

Bécs. A vonaton csak egy pártjelvényes fiatalember említi, hogy a csapatok a lengyel területen merre járnak. Másnak erre itt nincs mondandója. Annyira átengedték egyetlen embernek a szót, a töprengést, az aggodalmat vagy reményt? Linz után hirtelen elsötétítik a vonatot.

Vaksötét országon utazunk, vaksötét Bécsbe érkezünk meg. Csak a hold világít. Hidegen, élesen, mint aki visszakapta elorzott birodalmát, s most büntetésre készül.

A vonat – most leszállva látom a holdfényben – végtelen hosszú. Minden vonalon nagyjában csak egy-két vonat jár, ott is, ahol azelőtt húsz közlekedett.

A nép szüntelenül dől a sötét várócsarnokba. A várakozók egy lépésről sem ismerik fel az érkezőket, az emberek egymás arcába hajolnak, a lármában becézőnevek és meghitt füttyjelek hangzanak. Az áradat végre az utcára sodor. Sötét a villamos is, amelyen nagy nehezen átvergődöm az Ostbahnhofra. Éjfél van.

Padon, nyilvános kertben régen nem aludtam. Felöltőmbe burkolózva, kalappal a fejemben sokáig bámulom az eget, mely világosabb, mint a föld, egy-egy percre meglep az álom. Az álom a megszakítás ellenére is összefüggő, összefüggően zavaros. A nemzeteket egy-egy alakzatban megszemélyesítve látom, úgy, ahogy a karikatúrák szokták ábrázolni őket, népviseletben, a határon át kezet nyújtva. Most nem kezet nyújtanak.

Pest felé ma még két vonat is indul; az egyik hajnalban, a másik tíz órakor. Az utóbbi mellett döntök: ha már itt vagyok, megnézem nappal is a várost. Most száll ki belőle a „béke”.

Semmi rendkívülit nem látok. A kávéházban a reggeli, akár Svájcban: kávé, zsömle, méz; vaj annyi, hogy a vendég csak zsugoriságból fogyasztja el.

A Kärtnerstrassén a szokásos forgalom. De a kirakatokban már ott a térkép: a hadszíntér. Eszembe jut, hogy milyen tolongás volt Pesten a kirakatokba tett térképek előtt, és elcsodálkoztam, hogy itt senki sem áll meg. Csak én álldogálok, s betűzöm a nehezen ejthető lengyel városneveket. Végre mellém lép egy vasutas. Harmadszori ismétlésre értem meg, mint mond. „Már az új térkép?” – kérdi.

Bemegyek egy üzletbe, s gyanútlanul tejet kérek. „Nincs!” – felelik. „Elfogyott?” „Nem: csak jegyre van.” Csak álltam értelmetlenül, holott ekkor éreztem először, hogy megérkeztünk valahová: hogy az idő vagy a történelem vagy a világ elérkezett oda, ahová indították.

A Vámos mestersége a gyanakvás, természetesnek veszem tehát, hogy gyanakodva fogadja már udvarias, üdvözlő fejbiccentésemet is, amint két bőröndömet elébe csúsztatom a bádoggal borított széles és végtelenül hosszú lócán, amely elválaszt bennünket, s amely egyben két országot – két világot is – elválaszt egymástól. Nem közönséges lóca ez. Ez a lóca egy darabka tapintható és térddel érinthető része azoknak a szaggatott, morzejelszerű vonalaknak, amelyek a térképeken a népek és államok határát mutatják. Teljes mértékben felfogom rejtelmességét is, jelentőségét is. Fejbiccentésem elfogódott. A Vámosra – megérzem – ez nincs jó hatással. Vöröses, hosszúkás képű férfi, s üzemben van testestől-lelkestől. Nem mosolyomat nézi, hanem arcomat; gondosan összehasonlítja útlevelemben levő arcmásommal, amelyet kezében tart. Igyekszem élettelen arcmásomhoz hasonlítani, s ezért a mosolyt – mint egy felesleges ruhadarabot – leejtem arcomról.

„Semmi bejelentenivaló?” – kérdi a Vámos. Rám nyitja szalmaszín pilláit, és fölmér magának. Orra – mert e pillanat alatt én is fölmérem őt magamnak – egy kicsit félrecsapott orr, vagyis nem tekintetének egyenesében áll, hanem jobbra, a bőröndök felé. Amitől az a bolondos gondolatom támad, hogy ez az orr nem is az anyaméhben vagy a világrajövetel viharos Charibdiszei között ferdült el, hanem itt, a mesterség gyakorlása, az állandó szimatolás közben.

Közlöm, lelkiismeretesen, hogy semmi bejelentenivalóm. Illetve, mintegy annak hatása alatt, hogy azzal az orral – amely egy ifjúkori kedves lányismerősöm feledhetetlen orrára hasonlít – akaratlanul is oly bizalmas emberi viszonyba jutottam, lelkiismeretem még nagyobb megnyugtatására azt közlöm, hogy tudomásom szerint nincs semmi bejelentenivalóm.

„A tárcáját kérem” – mondja a Vámos, kezét keresetlenül kabátom belső zsebe felé nyújtva. Átnyújtom tárcámat.

Tárcámban fényképek vannak, olyanok, amelyeket bizalmas ismerőseimnek sem mutatok meg szívesen; olyanok, amelyeket még önmagamnak is csak a bizalom legszebb pillanataiban mutatok meg. Tárcámban továbbá hevenyészett, nagyrészt rövid sorú feljegyzések vannak, amelyeket – ez a gyanúm – avatatlan szem csakis egy elmebeteg naplótöredékének vélhet. Tárcámban ezenkívül pénz van, kétféle is.

A Vámos figyelmesen megszemléli Mariska fényképét, majd még figyelmesebben F.-ét. Ennek hátlapját is megnézi. Aztán gondosan bontogatni kezdi az apró papírszeletekre, kitépett noteszlapokra írt feljegyzéseket és figyelmeztetéseket. Ezek jó része ceruzafirkantás, egyike-másika olvashatatlanná törlődött. Nem fojthat el egy helytelenítő fejcsóválást. Aztán a pénzt emeli ki, gyakorlott mozdulattal, egyben az egészet. „Ez mennyi?” – kérdi két ujja közt felmutatva a vékony köteget, s oly pillantást vetve rám, amely apám megrovó és szomorú tekintetét idézi elém. Ő nem győzött dorgálni annak idején amiatt, hogy sosem tudom, fillérre mennyi pénz van nálam, s hogy zsebórámat naponta elfeledem felhúzni.

– Hatszáz – felelem, a bizonytalanság egy halvány árnyalatával. – Hatszáz és százhatvan.

Átható pillantás.

Visszanézek, a nekem nem ellenszenves ferde orra.

– Százhatvan. Százhatvanöt talán… – mondom, az említett kedves emlék hatása alatt, amely hajdan részletes vallomásra, énem fokozottabb kitárására indított.

A Vámos megolvassa a pénzt – hatszáz és százhatvannégy – majd a tárcát kabátom külső zsebébe süllyeszti, s mintegy szimatoló orrának unszolására most már tekintetével is a bőröndök felé fordul.

– Egyszóval, semmi bejelentenivaló.

Ebben most már nem vagyok teljesen bizonyos. Így aggódva követem egy tapasztaltabbnak látszó kézmozdulatait. Az az érzésem, hogy az az éber orr eleve kiszaglászott mindent. Az az érzésem, hogy az az éles orr és az a két fürge, vörös pihés kéz, valahogy függetlenülve a test többi tagjától, külön összetartozik, egy külön lényt – egy remek foxit – alkot. Az az érzésem, hogy nemcsak a két kéz, a kutya két szorgos kis lába, hanem az orr is elmerült a bőrönd sarkában. Kapirgálás, kaparászás hallatszik, aztán – pontosan, ahogy a szalma a patkánykereső foxi felett – megemelődik hol itt, hol ott az egymásra rakott fehérnemű. Majd egyszerre – a kutyának jókedve támadt – kiborult az egész. Az orr felemelkedik.

A mellső lábak egy pár egymásba hajtogatott harisnyát tapogatnak, majd bontogatnak. Meghökkenve azon kapom rajt magam, hogy alig csodálkoznék, ha egy bomba gurulna ki belőlük, vagy a két India minden gyémántkincse. Mit tilos átvinni egy határon? Biztonságom teljesen oda van, épp azért keményen kihúzom magam, és szigorú arcot öltök.

A harisnya csak azt a rejtett tényt fedi fel, hogy a kelleténél tovább hordták. Fölfed továbbá egy szerény lyukat. Magam is elítélően nézem. Fejem még magasabbra emelődik, bár bensőmben valahol ott motoz az alázatos magyarázkodhatnék: két hónapja vagyok úton – lassan harmadik hónapja, hogy elhagytam a családi otthont, a harisnyafoldozó tűk és a nagy darab mosószappanok meleg világát! Ám a Vámossal immár megszűnt minden emberi kapocs. Ő a bíró, én vagyok a vádlott. Nyilván bűnös vagyok. Tele vagyok tehát bűntudattal. „Mégis jó lett volna a lélekelemzés” – villan át a fejemen. „Ami vétket és mulasztást életemben elkövettem és könnyelműen elfeledtem, lám, az nyomul föl most mind tudatom elhanyagolt mélyéből.”

Egy gyűrött ing emelődik fejünk fölé, majd bomlik ki, mint egy tengeri jelzőlobogó. Aztán még egy ing. Gombóccá gyűrt zsebkendők rázatnak szét s röppennek közben a magasba, mint holmi árverésen, mert hisz jókora tömeg szorong köröttünk. A következő göngyöleg két hosszú szárat bocsát alá; ez bizony egy alsónadrág. Igen, hosszú gatyám is van, vállalom az egész világ előtt s a nélkül a mentőkörülmény nélkül, hogy ez az első, amelyet rám lőcsöltek, mellesleg már itt nyugaton, a genfi hideg ellen, amely a bennszülöttek szerint alattomos nedvességével a bokánál benyomulva különösen térdünk izületeire lehet maradandóan ártalmas hatással. Az a néhány csokoládégolyócska pedig nem csokoládé, hanem gyomorfájás-csillapító. Az pedig fülkenőcs, arra az esetre, ha megint fájna a fülem. Az bizony egy leszakadt cipősarok. Az a szesz pedig csak hajszesz, meg ne ízlelje véletlenül. Illetve, mit bánom én, kortyoljon bele, ha tetszik; hajtsa föl az egészet, s üsse ki arasznyi szőr a nyelvét. Szolgálatkészségem fogyóban van.

Állok leleplezett emésztésemmel, leleplezett térdemmel és lassan elpirosuló leleplezett fülemmel. Mi óv meg bennünket a nevetségességtől? Az, ha azon nyomban számot merünk adni nevetséges helyzetünkről. Ha legelőször – mindenkit megelőzve – mi magunk mosolygunk rajta.

Most egy könyv került a mellső tagok közé, Pascal Balázs Levelek vidékre című alkotása; hüvelykujját a könyv élére szorítva, a Vámos érdeklődéssel végigpörgeti a lapokat, majd a kilencedik – az élet bűnös kényelmeiről és a Szent Szűz igaz tiszteletéről szóló – fejezethez külön is visszatér; itt néhány oldal nincs felvágva, figyelmesen bekukkant ezek közé is. Majd életem legnagyobb odaadással készített művét, háromesztendei szorgos munkám gyümölcsét veszi kézbe, azt a vaskos kötetet, amely a francia irodalmat mutatja be a Roland-énektől Proust Marcelig, magyarul. Értéket ebben sem talál. Elégedetlennek látszik, konok némasága is ezt példázza. Megzörget s kinyit egy kis dobozt. Arcom földerül: meglettek végre tartalék kézelőgombjaim! Az ő arca azonban elkomorul, látható lebecsüléssel veti vissza a dobozt. Erre az én arcomról is leolvad a derű, valamiféle röstelkedés úrhodik el rajtam; eddigi alaktalan bűntudatom kezd alakot ölteni.

Hadd elemezzem ezt az érzést. Nemcsak azt érzem, hogy a múltban mulasztásokat követtem el – hogy születésem pillanatától egész életem merő és immár jóvátehetetlen mulasztás volt –, hanem azt is, hogy most sem felelek meg a kívánalmaknak. Ebben a pillanatban sem az vagyok, amit várnak tőlem. Ez zavarral tölt el. Bárhogy csűrjük-csavarjuk, Jack, a hasfelmetsző, mégsem én vagyok, s az ádáz pénzüzér sem, aki Franciaország költségvetését ördögi elszántsággal aláássa. Bőröndömtől – vajon mi telhet ki ettől a kopott, minden biztató ígéret, hogy úgy mondjam, a tehetség minden látható jegye nélküli bőröndtől? Szinte kívánom, bár kitelne valami. A tudatalatti útjai rejtelmesek. Most már szinte elégedettségemre szolgálna, ha kigöngyölt felöltőmből két mázsa egyiptomi cigaretta, Michelangelo Mózese vagy az a bizonyos atombomba zuhanna ki, kizuhanna, szétrobbanna, s levegőbe röpítené ezt a pályaudvart, ezt a várost, egész Európát, a világot, sőt ezt az egész keserves világrendszert. Az ember titokkal van tele, vagyis már azt sem tudjuk, hogy önnönmagunkban mi ami tilos. Mindenestül, a sarkomtól a tarkómig tilos dolognak érzem magam. Nyilván ezek a gondolatok is tilosak. Aggódva nézek a Vámosra.

Végre megszólal, bár még mindig szigorúan.

– Ön késsel borotválkozik – mondja, nem kérdő, hanem kijelentő formában, miután kibontott egy selyempapírba burkolt csomagocskát.

– Késsel borotválkozom – felelem halkan, visszanyelve ezúttal is a feltoluló védekezést, hogy merőben atyám példáját követve, vagyis még abban az időben kapva rá e bűnre, amidőn az egész családban csak egy borotva volt; különben épp az, amely a csomagból előkerült.

– Mivel feni? – kérdi mellesleg, tovább turkálva.

Kérdése meglep, s azáltal zavarba ejt. Álltam már keresztkérdések tüzében is. Borotvámat nadrágszíjamon fenem, ezért is viselek nadrágszíjat serdülő kamasz korom óta. De vajon bevallhatom-e? Mellesleg, a nadrágszíj is ez okból ugyanaz rajtam attól fogva.

– Nadrágszíjamon fenem – mondom, nyíltan a kukoricaháncs-színű pillák közé tekintve.

– Kövessen – mondja ő hidegen visszapillantva.

Felnyit egy kis csapóajtót a bádoggal borított hosszú lócán – a rejtelmes határon –, s a lóca mögötti térségbe invitál. Hazájába invitál. Odatekintek a nyitott bőröndre, amely tetején a szétdúlt ingekkel és harisnyákkal, pontosan úgy hever ott, akár a húsvágó asztalon a fölhasított disznó, amikor a böllér abbahagyja egy percre a napvilágra került belek s egyéb belsőrészek elosztását, s behörpinti az ilyenkor – a jó lelet örömére – kötelező pohár pálinkát. A Vámos bal oldalamra kerül. Immár Franciaországban lépdelünk.

A hatalmas üvegcsarnok közepe táján kocka alakú kis szoba van építve, tető és ablak nélkül. A Vámos odavezet. Tekintetem akaratlanul is állára esik. Azért vezet oda, hogy megborotváljam? Ez azonban csak első gondolatom útközben. Az emlékek nem súlyuk, hanem színük szerint, nem tartalmukkal, hanem felületükkel vonzzák egymást. Mentem én egyenruhások között börtönfolyosón is, mentem olyan gondolatokkal is, vajon nem egy sortűz lesz-e annak az útnak a vége. Újabb lélektani rejtély: ettől egyszeriben visszanyerem nyugalmamat. Belépünk ebbe az óriási házba épített apró házba. Kísérőm szembefordul velem.

– Rakjon ki zsebéből mindent; erre az asztalra.

Kirakok mindent, s közben magam is elámulok rengeteg holmim változatosságán. De van örömben ezúttal is részem. Megvan a borsónyi radír is, kabátom szivarzsebének mélyén lapult! Megvan L. annyit keresett római címe, ha későn, ha immár hasztalanul is (épp Rómából érkezem.) Van valami obszcén abban, ahogy a Vámos mozdulataimat figyeli. Ketten vagyunk a szobában. Az ajtót becsukta, a kulcsot ráfordította. A tanulékony elme mindenütt megleli a magáét. Meghökkenve észlelem, hogy e pillanattól fogva pontosan ismerem egy matrózfülkébe hurcolt tizenhét éves hajadon lelkiállapotát. Ez már-már mosolyra indít. Akaratlanul is megnyugvást lelek abban, hogy termetem jóval magasabb vendéglátóménál. Int – eltökélt arccal –, hogy bontsam ki, s helyezzem az asztalra nyakkendőmet is.

Valóban igaza van N. L.-nak: egy bizonyos fokon túl az emberi aljasság – az emberi elaljasodás – ellen csak egy a védekezés: ha áldozati szerepedet a megfigyelő szerepére váltod át. Nem ítélem el a Vámost, s ezzel csak kisebbedik szememben. Egy rész csak ő a gépezetben, bármily lelkesen igyekszik is forogni.

És mégse foglak azonosítani hazáddal, gondolom.

Hozzám lép, ellenőrzi szépen, hogy nem hazudtam-e, vagyis sorra átkutatja ő is zsebeimet. Nyugodtan tűröm becsületemnek ezt az arculköpését. „És mégsem foglak Baudelaire Károllyal egy rangba állítani” – gondolom. Megtapogatja kabátom varrását, két tenyere közé fogva végigsimítja két karom. Elvégzi ugyanezt combomon, térdemen, lábszáramon is. Megtapogatja nadrágom felhajtását, majd – mint aki sugallatot kapott – még egyszer megtapogatja. Napóleon koronája és jogara onnan sem gurul elő. Meg kell fordulnom. Most hátamat simítja szeretettel végig, a kabát gallérjánál és a kabát vállának kitömésénél időz. A lélek ezenközben mozdul meg benne. Tesz egy kijelentést.

– Ön magyar.

Megerősítem e kijelentését.

– Az amerikaiak, törökök és magyarok mind csalnak a határon.

Állok némán s mintegy e három nép fiainak végtelen sorában. Felötlik bennem, hogy milyen amerikaiakkal, milyen törökökkel s milyen magyarokkal soroztattam egy glédába, kik lehettek itt elődeim.

– Foglaljon helyet. Vesse le cipőjét.

De mintha még valamit akarna mondani. Hosszan, elmerülve nézi hol egyik lábamat, hol a másikat, mint aki nehéz választás előtt áll. Végre ujját, a forráskutatók elhatározottságával, bal cipőmre irányítja.

– Ezt.

Átnyújtom a vándorútra duplán megtalpalt súlyos lábbelit. Megvizsgálja, annak az embernek az alaposságával, aki egész életében a cipőkészítés titkain csüngött, vagy azéval, aki még életében nem látott cipőt. Majd visszanyújtja. Orrával kerül kezembe a cipő, s ahogy így akaratlanul marokra fogom, az a gondolat áramlik agyamba – nyilván a tenyér egyéni emlékezetének világából –, vajon férfikötelességem most nem az volna-e, hogy ezzel a buzogányként kezembe illeszkedő lábbelivel a Vámos orrára sújtsak, fejét pozdorjává törjem, aztán azt a szobát aprítsam miszlikre, aztán a fölébe épített hatalmas csarnokot, az égboltozatot. Valahol el kell kezdeni a szabadság és az emberi méltóság védelmét. Ám hamarosan belátom, hogy ezzel helytelen útra tévednék.

– A másikat nem parancsolja? – kérdem, most arra emlékezve, hogy keresztények vagyunk.

A másikat – érthetetlen s csaknem sértő mellőzéssel – visszautasítja. Beéri az egyik orcával. Ellenben, az előbbi anyás szeretettel, harisnyába bújtatott bokámat és talpamat is végigsimogatja. Miközben ily féltő szeretettel simogatja lábam – egyenként megtapogatva lábujjaimat is –, arra gondolok, mi történnék, ha most azt kérné, hogy nyissam ki szájamat, ha ujját torkomba óhajtaná helyezni vagy fülembe, vagy testem egyéb részébe. Ha felszólítana, hogy nyúljak végig az asztalon, mert a falon függő hatalmas ollóval gyomromat kívánja felnyitni? Nem ismerem hatalmának határait, s így az én hatalmamnak – egyéniségemnek – határvonalai is ködbe vésznek tudatomban. Egy percre úgy érzem, hogy nem is vagyok. Azt érzem – miközben lábamat nyújtom –, hogy csak fogalom vagyok, puszta jelkép. Jelkép együvétartozásunk, különös viszonyunk is. Tudom a szimbólumok erejét. Nem volna kötelesség, hogy legalább a szimbólum kedvéért arcába rúgjak? Az arcába, illetve a pofájába, a fejébe, repüljön le a nyakáról az a fej, üsse át a szoba, a csarnok falát, az égboltozatot, s szálljon ki a világűrbe, egy idegen csillagrendszerbe valami baljóslatú holdnak. Ám a szimbólumnak ő is csak egy darabkája; a lényeghez – a világnak ehhez a nyilvánvaló őrületéhez, ez őrültség lebírásához – nem rajta át vezet az út.

Most egy kicsit meghátrál, néhány lépés távolságból szemlél, olyanformán, mint a festők, amidőn a részletekkel való pepecselés után, félig lehunyt szemmel, az egészről akarnak benyomást. Ez alkalmat ad, hogy én is ilyen módon, alkotásra szántan, szemléljem őt. Egy ötlet villan belém s ismét egy lélektani tapasztalat. „Mégis a kezembe kerülsz” – gondolom. „Már ott is vagy!” Az ihletet sokan a lélek bosszújával azonosítják. Elsietett magyarázat. Készülendő művem olvasói fogják bizonyítani, hogy az ihlet pillanatában lelkem ment volt minden nemtelen indulattól. Csak tárgyamat néztem. Így nézzük egymást, a csuka fogta róka, a róka fogta csuka kölcsönösségében. A lényeget keresi ő is. Ám ő nincs megelégedve.

Az asztalhoz lép, most a festőknek arra a mozdulatára emlékeztetve, amidőn tubusaik közt válogatnak. Arca gondterhes; papirosaim közt turkál. Meglelte a hiányzó színt? Felemel egy kitépett noteszlapot, épp azt, amelyen a ceruzafirka legjobban eltörlődött; szeméhez emeli. Magához int.

– Erre mi van írva?

Azt bizony én is szeretném tudni.

– Valami feljegyzések – mondom.

– Olvassa el. De felhívom figyelmét, módomban lesz ellenőriztetni.

– Idegen nyelven van írva; magyarul.

– Azt is ellenőriztethetem. Fordítsa.

Azt szeretném kérdezni, rímben fordítsam-e? Az ákombákomból ugyanis némi megerőltetés után ezt sikerült kibetűznöm:

Még egyetlen művemet sem fordítottam idegen nyelvre. Szerénységből is, de a feladat ismeretéből is. Ez külön képességet kíván. Megdermedve gondolok istenkísértő merészségemre, amellyel hajdan idegen nyelven fogalmazni mertem, csak úgy fél kézzel, oldalszámra. Erre ma már nem vinne rá sem a kurázsi, sem a lélek. De szorult helyzetemben mégis újrakezdem, s – köszörülve egyet torkomon – folytatom, szolgai szószerintiséggel, rím és ütem szentségtörő széttaposásával a fordítást.

– Ez mit jelent?

„Mégis pofon váglak – gondolom. – Valahol mégis hozzá kell kezdeni a munkához. Pofon váglak jobbról, pofon váglak balról, alulról egy horogütést irányzok arra a buta álladra, de olyan retteneteset, hogy kiviszed ennek a szobának a tetejét, ennek a csarnoknak a tetejét, és repülsz…” – megállítom a jótékony képzeletet, ráébredek, hogy ez már volt. Mosolygó nyugalommal – mert hisz van-e nagyobb sértés, mintha egy versünk értelmét kérdik? – így válaszolok.

– Ez egy vers.

Rám néz. Sejleni kezd benne is, hogy nem egymásnak vagyunk teremtve. Ám őt ez még mindig sajnálatos dacosságra ingerli. Nem csekély munkát fektetett belém.

– Az amerikaiak, a törökök, a magyarok mind csalók.

Nem lehet ellenvetésem, még az sem, hogy én – bár egyedül tán az amerikaiak, törökök és magyarok együttesen elég tekintélyes tömegéből – láthatóan nem csaltam. Így mindketten megmaradunk álláspontunkon. Nyilván a szabályt erősítő kivétel vagyok. Vagy épp azzal csalok, hogy nem csalok, azaz minden csaló közt én vagyok a legügyesebb.

Int, hogy összeszedhetem holmimat. Közben ismét az alkotásuktól eltávolodó festők tekintetével figyel. Tán mégis lehetne javítani valamit rajtam? Fejét csóválja. Szomorú, s kétellyel, tán önváddal küzd. Mit mulaszthatott el? Tudom, mily nehéz, míg odáig jutunk, hogy képességünkben kételkedjünk. Csüggedten szemlél.

– Miért utazik Párizsba?

„El fogom lopni az Eiffel-tornyot. Éjfélkor Charentonnál ások egy óriási árkot, s a Szajnát Párizs elkerülésével egyenest Saint-Cloud-nak vezetem, ami mellesleg rövidebb út is! Előzően azonban madzagot kötök a Szent Lajos szigetére, sőt a Citére, kihúzom a tengerre, aztán a tengereken, a Dunán, a Sión, a Kaposon és Koppányon át Tolnatamási alá vonszolom, ott majd kereshetitek.” Ilyen részletesen mindezt csak később esprit de l’escalier-ként gondoltam el, akkor épp csak átsuhant rajtam. Helyette ezt mondtam:

– Szeretném látni, mi történt a franciákkal.

– Minden huszonötödik utast tüzetes vizsgálat alá vetünk – mondja.

Kilépünk a kockából, visszatérünk a bádoggal borított lócához. Összenyalábolom a böllérmunka eredményét, s igyekszem visszasajtolni a bőröndbe. Öklömmel gyúrom a konok halmazt, de csak dagasztom, növelem, szinte úgy, ahogy anyám hajnalonta a kenyértésztát. Hirtelen meghűl bennem a vér: kezem valami fémszerűt érint. Ujjaim közé veszem, s tapintásáról is megérzem: egy svájci húszcentime-os. Még egy, utolsó lélektani rejtély: az ijedelem végtelen boldogsággá változik. A diadalnak, az elégtételvevésnek sosem tapasztalt nagy érzelme önt el. És még fokozni szeretném a boldogságot! Előhúzom a pénzdarabkát, s a Vámos elé, a bádoglapra helyezem, egy szó nélkül. Ilyen olcsón még sose vásároltam emberi méltóságot. Fitymálva nézi, nincs tudatában, mit adott el. Annyi baj legyen; legalább nem tudod, mit vesztettél.

Mintha csak az a pénzecske lett volna a gátló túlsúly, a bőrönd végre becsukódik. Becsukódik társa is. Marokra fogom őket, s mintha jobbról, balról régen látott kedves ismerősök karolnának belém, elégedett léptekkel megyek köztük a vonat felé.

Este tíz óra van, egész éjszaka utazni fogok. Behúzódom a fülke sarkába, kalapomat szememre vonom, s próbálom elrendezni megviselt tagjaimat, és – a szokás hatalmánál fogva – gondolataimat, amelyek – ezt érzem – azért éppúgy meg vannak viselve. Átsuhan fejemen mindaz, ami ilyen alkalommal a népek testvériségéről, a nemzeti elmebajról, a lyukas harisnyákról, a borotválkozás különböző módjairól, az államháztartás szükséges védelméről és a hatalom veszélyeiről, azaz a hatalmaskodás szánandó megszállottjairól egy elmén átsuhannak. Ezt azonban épp azért nem gondolom végig: ezek már mindenkiéi. Elmém egy hasonlatot alakítgat. A határok csak afféle gyümölcshéjak a népek testén. Bizonyára az állam is csak afféle héj a nemzeteken. Ez a héj, amelybe most haraptam, ízetlen volt. Érdes volt, vastag, olyanformán, mint a naspolya vagy a bőralma héja. Köpjük ki, lássuk, milyen a gyümölcs; az a bőralma, amelynek húsa hajdanában édes csemegém volt.

Voltaképpen nem szeretek utazni. Főleg íróként nem szeretek. Tudom, hogy az élmények pontosan olyanok, mint a madarak: minél határozottabban – minél egyenesebben – közeledsz feléjük, annál bizonyosabban elröppennek a felhőkbe vagy a szomszéd jegenye csúcsára. Akkor járulnak hozzád, ha mozdulatlanul, behunyt szemmel fekszel, mintegy halottnak tettetve magad. Arra kell gondolnunk, hogy az igazi élmények tán nem is élő embernek valók.

Hirtelenül kinyújtott kézzel néha el lehet kapni egy élményt. De ilyenkor sem bizonyos, hogy jót fog az ember. Az élmények közt rengeteg a ravaszdi, a tréfás. Moszkvába való érkezésem másnapján, szállodám ablakából első ízben kitekintve, a szemben levő ház tetején két kutyát, két uszkárt láttam sétálni. Meglepett és megörvendeztetett; fel voltam ajzva minden orosz látnivalóra. A kép ma is élesen él emlékezetemben – de mi végre? Mit kezdhetek valaha is vele? Nemcsak háztetőn nem láttam több uszkárt Oroszországban, hanem az utcákon sem. Az élmények rakoncátlanok is. Elzarándokoltam a bázeli székesegyházba, ott álltam végre nagy mesterem, Erasmus falba illesztett sírjánál. Három napot áldoztam ezért életemből és hússzor akkora összeget, mint amekkoráért a bölcs műveit megvásároltam. Semmit sem éreztem; pénzemért és alázatos fáradozásomért semmit sem kaptam. Elmémet az egész idő alatt az a szeleburdi élmény foglalkoztatta, amely a sírhoz kocogtomban társult hozzám egy figyelmetlen pillanatban. Ez pedig az volt, hogy a kanonokok gyönyörű faragású, még a középkorból származó karszékeiben egy ötletes pótülőke is volt a térdeplő atyák fenekének megtámasztására. Ennek segítségével a hívek szemében és talán tulajdon szemükben is akár órákig eltérdepelhettek, mert tulajdonképpen kényelmesen ültek.

Az élményvadászat ezenkívül szemérmetlen dolog is, eredendően férfiatlan. Alig különbözik azoknak a piperkőcöknek önhittségétől, akik – kellően felkészülve, azaz kellően kicsípve magukat – azzal mennek társaságba, hogy egy nőt ezúttal is okvetlenül meghódítanak. Élménnyel sem érdemes ilyennel együtthálni. Más azonban, ha megbízásból vagy szívességből, egyszóval ha másnak kell élményt gyűjtenünk. Ha csak azzal visszük haza a kosarat: válogassatok benne.

Bármily furcsán hangzik, a világ sokkal többet leplez le magából, ha azon vagyunk, hogy ne saját szemünkkel nézzük. Ez természetes. Több szem többet lát, s elkerülhetetlen, hogy a sok szem közt, amelyet így vállalunk, a mienk ne legyen ott. Minél több embernek tudsz beszámolni, annál nagyobb beszámoló vagy, s ha úgy fordul: annál nagyobb író. Annál jobban tudsz beszámolni magadról is, vagyis annál jobban megtalálod magad. A fölfedezés és a fölfedés sem véletlenül rokon szó a magyarban. Épp csak azt nem kell hinned, hogy az a legtöbb ember szükségszerűen egy korszak legtöbb emberét jelenti: a közvetlen helyeslést és sikert. Az alkuban inkább azt válaszd, hogy, mondjuk, egymillió olvasód ezerévnyi korszakból teljék ki. Vásárnak a te szempontodból ez a rosszabb, de portékád minőségét – tartósságát – ez szavatolja inkább.

Egyszóval, ha nem visznek vagy nem kénytetnek rá, én már a pusztát, Rácegrest sem hagyom el. Veszélyes távolság és ijesztő idegenség volt már nekem a falu is, Ozora. S fölösleges is – mit kaphatok belőle? Nem fecske- vagy szarvastermészet voltam én, hanem inkább bokortermészet, ami igen sok író természete is. Talajt szívni, gyümölcsöt érlelni. „De csak tapasztald ki azokat a katolikusokat” – mondta rácegresi nagyapa, a református. Azért mentem el Ozorára, hogy beszámolhassak Rácegresnek; Rácegrest akartam erősíteni még akkor is, amikor megszerettem Ozorát.

Az első igazi élményem most – itt a párizsi gyors fülkesarkában ébredek rá – az a felfedezés, hogy a legnagyobb úti távolság számomra ma is a Rácegres–Ozora közötti. A kinti éjszaka már Franciaországé, egymás után csattognak el alattunk az ismerős állomások váltószerkezetei. Behunyt szemmel álom helyett abba a boldog szorongásba merülök, mint amikor Ozora felé zötykölődtünk: mindig hajnalban, sötéttel indultunk, engem – épp csak átabotában felöltözve – a saroglyába tettek, a lópokrócok alá. Itt, Párizs előtt ezt a saroglyabeli utazást élem újra, a pokróc meghitt kancaszagát, a simontornyai vashíd csörömpölését, a meghökkent felébredést a pincehelyi szőlőhegyek lábánál; szívem szerint erről tudnék nyújtani beszámolót, tán egy fejezetnyit is. Ez az élmény. De az is igaz, hogy mégiscsak Párizsnak köszönhetem. S minderre a megnyugtató és magyarázó válasz is franciául merül fel emlékezetem mélységéből: L’espace qu’il faut franchir, ce n’est point la mer. Ki írta ezt a verssort, hol ragadt rám, hogy az emlékezet raktárában épp egy lópokrócra kerüljön? Eh!… Alvás helyett azzal múlatom az időt, hogy több változatban is lefordítom. Nem a térben terül, mi vár reánk a tenger… A messzeség, mit át kell lábolnunk, nem a tenger… Nem tengeré a tér: melyen át kell hajóznunk… Egyik sem elégít ki. De miért ez a konok hódíthatnék? Rendületlenül hazabeszélek.

Egy cigaretta, már francia cigaretta – egy gauloise! – a Keleti pályaudvar – a Gare de l’Est! – lépcsein, felhajtott gallérban, fázósan a csomagok közt, gépkocsira várva, mert a földalatti még nem jár. Sötét van, hajnali fél öt. Nekem ez a gauloise az igazi cigaretta, ezen kaptam rá a dohányzásra, tizenkilenc éves koromban, itt. Mikor is dobtam el az előző bleu csutkáját? Úgy állok itt, zákányosan, mint egy átlumpolt éjszaka után. De jókedvem is volt az utolsó pillanatban, amelyre még emlékszem. Pontosan húsz év ment rá erre az éjszakára.

Előttem – hajnali pisla lámpával – egy szűk kis utca. A Szent Márton utca? Ennyire oldalt állnánk? Nem, a Szebasztopol körút! Megdöbbenek. Végigjáratom szemem a pályaudvar előtti téren. Mi történt itt?

Ropogva dől össze egy légvár-Párizs. A tér fölfújt béka módjára ugrik össze; az utcák hunyászkodó kutyákként lapulnak vissza régi helyükre. Az megy végbe, ami akkor esik meg velünk, amidőn gyermekkorunk óta nem látott házak közé térünk vissza. Utoljára, tizenöt éves iskolai találkozónkon, én Bonyhád kéményeit és templomtornyait féltettem így gulliveri lépteimtől, könyököm szabadabb mozgásától. Ezt az érzést eddig ezzel magyaráztam: a hajdani várost az törpíti meg, hogy amire egykor nyakunkat fölfelé meresztve néztünk, azt most egyenes vonalban szemléljük; amit azelőtt öt lépéssel jártunk be, azt most eggyel is átláboljuk. Vagyis testünkkel növünk ki a múltból. Ám ezt a Párizst én annak idején is mai lépteimmel jártam, tizenkilenc s huszonhárom évem közti termetem is megvolt akkora, mint a mai. Tehát az ok nem testünk növekedése. Termetünk fejlődése megáll, híres tudatunk azonban oly önhitt és vak, hogy – megszokva a húszesztendős korunkig való növekedést – titkon még ezen túl is növeszt bennünket. Szerinte fejünk nyilván már az eget veri. De ravaszul megnöveli köröttünk a világot is, hogy valamiképp mégis elférjünk benne. S főképp ott növeli, ahol nincs állandó ellenőrzés: emlékezetünkben. Az ilyen viszontlátásnál tehát voltaképpen emberi telhetetlenségünknek kellene romba dőlnie.

A lélek nem azért lélek, hogy ily könnyen megadja magát a valóságnak, így tehát még Gulliverként állok itt a lépcsőn, épp csak bokáig a városban. Megnyugtató érzés. Végignézek a szegény Sebastó-n. Az a következő fénygyűrű már a Nagy Körutak sarka? Egyetlen lépéssel elérném. S az ott a Chatelet? A következő lépés.

Egylépésnyi idő alatt a Szajnáig ránt bennünket a gépkocsi. Itt a híd, a Pénzváltók hídja. Már megszoktam, hogy a hidakon ne azt keressem: ebből mennyit robbantottak le; de itt akaratlanul is szorongó szívvel tekintek ki. „Nem, Párizson bent egy karcolás sincs” – nyugtat meg L., aki előzékenyen kijött elibénk, és szállásról is gondoskodott. Itt a Conciergerie, itt a Szent Mihály-híd, itt a… szervusz, öreg Latin Negyed, ifjúságom erdeje!…

„Hol vettél szállást?” – kérdem L.-t. „Itt mindjárt a Szépművészetek utcájában, ismered?” Ismerem-e! A Szajna utcát meg a Bonaparte utcát köti össze, egyik végéről át lehet beszélni a másikra, a felső sarkán a Pozolovsky könyvesbolt volt, az alsóval szemben Vildracnak, a költőnek műhelynyi kis képkereskedése. „Van abban egyáltalán szálloda?” Nem azért van velünk Cs., hogy ne kapjuk meg rögtön kézből a történelmet. Ott halt meg, nyomora végső stációján, Wilde. Mintha – Bölöni könyve szerint – Ady is meglakta volna. A lekushadt város egyszerre emelkedni kezd.

A gépkocsiból kiszállva már a kipróbált, megbízható talajra lépek.

Fegyelemből fekszem le, de szemem percenként felnyílik: világosodik-e már? A derengés – az első párizsi derengés – a házi telefonkészülék körvonalait nyújtja felém az éjjeliszekrényről. Leveszem a kagylót, fülemhez illesztem, s lehunyt szemmel azon gondolkodom, kiktől is kérdezzem meg először, mint heverték ki ezt a némiképp hosszúra nyúlt éjszakát.

Voltunk egypáran, akik azon az estén együtt voltunk, van az emlékezetnek miben kutatgatnia. Ez sem felel, arról sincs még hír. Szívem megszorul, mi eshetett velük, hol csatangolnak vagy hevernek, micsoda árok mélyén? Végre egy válasz, Qu.-P. lakásáé. De női hang.

Bocsánatot kérek a korai zavarásért; az aggodalom késztetett rá. Ne keltsék fel Qu.-P. urat. Elég, ha felébredése után visszahív. Megmondom címemet, nevemet.

Az első igazi párizsi hangfutam, mintegy a város szívéből. A meglepetésnek az a jellegzetes, felfelé ívelő hosszú ah!-ja, amelyet a francia regényírók nem véletlenül neveznek sikolynak. Aztán nevetve:

– Itt Rielle! Képzeld!

– Csak nem vett el?

– Félbódulatban! Egy német golyóval a hasában.

De már cserélődik is a hang. Ez férfié. A kapkodó basszushoz odaképzeli az ember a hirtelen ébredésre pislogó szemet is.

– Lehetetlen! Álmodok! De legalább a Marsból beszélsz? Már közénk is zuhantál? Öregem!

Aztán keresztnevem párizsi torzítású beceformája, amire már nem is emlékeztem; amire csak – mi mindennel együtt – most emlékszem vissza.

Magam is meg vagyok hatva. S még jobban fél óra múlva, amikor – nem bírván megmaradni a szobában, a folyosón, a szálló előcsarnokában, semmiféle mennyezet alatt – összeölelkezünk a szürkülő utcán, a volt Pozolovszky könyvesbolt előtt.

Hát ez Párizs. Örülök, hogy helyén van. De ezen az első reggelen még úgy járkálok benne, mintha vékony jégen lépdelnék. Nem magamat féltem. Tekintetemet lassan, óvatosan küldöm jobbra-balra. Ó, ez a tekintet – hányszor röppent szabadon, akadálytalanul a semmibe olyan helyeken, ahol azelőtt szemgyönyörködtető falak álltak! Zabolátlan türelmetlenségével hány szép tornyot földre lökött már, hány büszke tetőt kifútt a világűrbe! Rettegve, apránként engedem szabadjára. Épp csak egy röpke pillantással söpröm végig a Szajna partját. A Mi Asszonyunk könnyed U-ja a második tekintetre is sértetlenül áll. Mintha törékeny üvegholmit érintenék, úgy illetem Szent Jakab fehér tornyát. Nem törik el az Eiffel sem. Oldódik rólam a gonosz varázslat. Megkönnyebbülök, lassan a régi természetességgel rakom lábamat a földre.

Qu.-P. és G. között megyek; megértik, amit a bajlátott ember szorongásáról mondok, ezt felelik:

– Mindnyájan ilyen lélekkel jöttünk vissza Párizsba.

A Louvre és az Institut között állunk, a Mesterségek-hídjának közepén.

– Ezért lett volna mégis a legnagyobb kár. Gyönyörű egy város.

G. – anélkül hogy felém fordulna – tárgyilagosan, kérkedés nélkül, mintegy önmagának:

– Ez a város.

Először némaságommal árulom el a világ valamennyi városát; aztán – szomorúan – még bólogok is hozzá. Qu.-P. mond ellent. Járt nálunk Magyarországon; csaknem az egész időt szülőhelyemen töltöttük; emlékszik vitáinkra, az igazi városokról való felfogásomra. Ezt mondja, nevetve:

– Nem számítva természetesen Ozorát!

Sajnos, Ozorát is beszámítva.

Előttünk a Cité-szigete, mögötte Szent Lajos-szigete, amelyeket Baselben madzagra akartam kötni. Hogy is volt már az a kaland? A sérelemnek már alig van nyoma, s ha van, ilyenné alakult: nem kívülről jöttön esett bántalom, hanem félig-meddig honoson; ennek pedig viseléséhez is, megbocsátásához is rég hozzászoktatott az élet.

Másnap, ugyanígy hármasban, egy baráti társaságba megyünk. A szorongás megint erőt vesz rajtam: mit fog mívelni most tekintetem a régi kedves arcokon, a régi lelkeken? Hát itt esett egy-két sérülés. De csak az első pillantásra. Szemünk csak azok öregedését veszi észre, akiket hosszú idő óta nem láttunk. De szemem – amely ilyen esetben különben éppúgy örökfiatalnak hiszi magát, mint mindenkié – ezúttal meglepően udvarias. Egy perc alatt pótolja az esztendőket, s előzékenyen hozzáöregszik a környezethez; így aztán megvan az egyensúly. Mosolyogva fürkésszük egymást.

– Semmit sem változtál, öregem!

– Te sem, öregem!

Való, hogyha netán mégis változtunk volna, van bennünk valami konok változatlan, sőt változhatatlan. Illetve nem is bennünk van, hanem köztünk. Együtt kell lennünk, nekünk, nekünk „régieknek”, hogy felmerüljön. Nem rossz érzés, emlékeztet egy kicsit a mámorra. Arra gondolok, hogy még két „régi” együttléte sem elég ehhez a különös hangulathoz. Legalább négy-öt szükséges; de minél többen vagyunk, annál jobb, annál biztonságosabb. Mint holmi tábor, amely az idő ellen védekezik.

Hatan vagyunk, most fordulunk ki egy vendéglőből, hogy ebéd után még egy kávézóhelyet keressünk. G. fülére csapta a kalapot, noha csak két pohár bort ivott; Ch. dúdol, szintén nem a szesztől; Qu.-P. – feledve, hogy egyetemi előadó – egy percre orra alá illeszti a bajuszformára összesodort selyempapír szájkendőt, s odaköszön egy hölgynek. Végre itt a kávéház, a régi! A vendégek az ajtó felé néznek: micsoda kamaszbanda nyomul be akkora zajjal?

A társalgás úgy folyik, mint húszesztendős korunkban. Nem is folyhat másképp, közös nyelvünk innen való. Be vagyunk az ifjúságba zárva, mint valami napfényes szigetre, ahol csak nevetni, tréfálni, fintorogni lehet. Karmozdulataink sűrűbbek és élénkebbek, elménk frissebben forog. Nyilván szívünk is elevenebben lüktet ennek a különös ózonnak hatására. Egy idegen nyugodtan valami vad törzs fiainak nézhetne bennünket. Az eszmecsere ugyanis leginkább egy-egy hangos „nahát!”-ból, „így van ez”-ből áll, s utána néha nem is enyhe vállra csapásból, hosszú összepillantásból, majd hitetlenkedő fejcsóválásból. Ez az a pillanat, amikor anyja halálát is mosolyogva közli az ember, amikor vagyonunk elvesztésének egy bohókás mozdulat jár. Talán ez az igazi élet. Csak rám ragad át nehezen a hangulat. Ülök a sarokban, és belső szorongással küzdök. Erre az élményre felkészültem, de erről meg épp azt nem vártam, hogy ennyire mély lesz.

Vonat, távíró, repülő, rádió – mindez csak arra szolgált – Európában –, hogy a nemzeteket eltávolítsa egymástól. Ez természetes. Nem ismerkedésre, hanem minél hamarabb, minél több felszínes ismeretre törekszünk. Időnk sincs a behatolásra, az ízlésre. Olyan ez, mintha valaki türelmetlenségében egészben nyelné a cseresznyét. Minél többhöz jut, annál jobban megfekszi a gyomrát. Ismeret és kényelem halálos ellenfelek. A szellem világában ugyanaz az igazság járja, ami az eszményi társadalomban: csak az a tied, amiért megfáradtál. Repülj le Nápolyba, s aztán gyere haza gyalog – esetleg mezítláb –, s meglátod, mikor jutottál el hamarabb az olaszokhoz.

A francia nem barátkozó nép; közmondásosan vendéggyűlölő; nyelvében tán épp azért oly túlzottan udvarias. Évtizedekig élhetsz körükben anélkül, hogy lakásukba bevezessenek. Oda egymást sem hívják meg. Rég elszakadtak déltől, de életmódjuk ma is déli; konokan, két évezred tapasztalatának ellenére, ma is bíznak a jó meleg égben. Nagy tömegeiknek, még kispolgáraiknak otthona ma is afféle vacok, jószerivel csak heverésre való, megbúvásra az éjszaka és az esős évszak ellen. Az agórák és a thermák népe ők: a kávéházaké, a vendéglőké és az utcáké, vagyis a népgyűléseké.

Idegen létemre első napjaim rögtön mégis ezekben az elzárt, szinte eltorlaszolt otthonokban folynak. Mintha egy föld alatti áramba kerültem volna. Otthonaikat járom, egy merő véletlen következtében. Atyafiúi kapocs fűz hozzájuk. Eredete oly szokványosan regényes, hogy regényírással foglalkozó ember alig mer elmondásába fogni.

Amikor annak idején otthoni családom képzelme szerint már végleg elmerültem – mert már a levelekre sem válaszoltam – az ozorai képzelet szerinti párizsi életben, vagyis az erkölcsi fertőben, utolsó mentési kísérletképpen testvérbátyámat küldték ki utánam. Neki kellett volna a vérivásukról hírhedt francia nők karjaiból, vagy tán matracsíromból hazaragadnia. Feri megérkezett, hamarosan vissza is tért Ozorára, helyettem azonban egy bimbózó-virágzó, alig tizenhét éves francia nővel, a feleségével. Ő maga sem volt sokkal idősebb. Megismerkedésük után alig három hónapra házasodtak össze. Csaknem ily fiatal fővel haltak meg mindketten. Két árvájuk maradt.

A két távoli, s a távolból egymástól egyaránt vadul és méltán idegenkedő család úgy-ahogy azon békült össze, ahogy a két árván, a karon ülő két fiúcsecsemőn összekapott. A gyermekek másfél, harmadfél éves korukban szakadtak el egymástól, s máig sem látták viszont egymást. Levelezni sem tudtak: az egyik csak Neuilly, a másik csak Gyántpuszta dialektusát beszélte, beszéli ma is. Én voltam az üzenet-, s nemegyszer a békeközvetítő; én voltam a rejtelmesen felmerülő nagybácsi az egymástól elszakadt, majdnemhogy elrabolt testvérekről folyó pikareszk történetben. Fogadni itt mindig szívesen fogadtak. De elmenet mindig úgy kísértek ki, mint aki az utolsó pillanatban is zsebre vághatom a viták után nekik osztott gyermeket. Francia öcsémet magam is csaknem tíz éve nem láttam.

Megérkezésem másodnapján aggódva – s minden eshetőségre felkészülve –, Qu.-P. társaságában léptem be a zord nagyanyai portán. A háború óta hírt sem kaptam róluk. Ők sem rólunk – innen tán a boldog meglepetés, gondoltam, ahogy beléptemre kitörő örömükben hátráltak egyet. A nagyanya – nekem ma is még Madame Trincquecostes – hajdani legszebb vendéglősné-szívélyességével fogadott, mert ez volt hajdanában a mestersége. Most valami kötőüzeme van.

Zsozso, Geogeo él, megvan, de mégsem látható. Nem lakik nagyanyjánál; már nagy fiatalember, maga keresi kenyerét, s így magától értetődően külön is lakik, bent Párizsban, valahol a hivatala, a belügyminisztérium környékén. Hetente egy este itthon vacsorázik, de címét – tapintatos, szinte cinkosi nagyanyai mosoly kíséri a felvilágosítást – itthon sem mondta meg. Nincs türelmem szerdáig várni. Érzőbb rokon vagyok, mint magam is gondolnám. Veszteségnek érzek minden napot, amellyel később ölelhetném karomba öcsémet. Tán még szorongok is, tíz év szorongása gyűlt össze bennem, hogy valami érheti közben, épp most. Kitől tudhatnám meg azonnal címét? Talán Józsi bácsitól. Itt lakik a harmadik utcában.

Józsi bácsi borbély, helyesebben borbélyműhelye van, illetlennek tartaná, hogy ő maga ötvenéves kora után még kezébe vegye a borotvát. Eleget összeborotvált – többek közt egy kis normandiai pihenőhelyet is – hajóborbély korában Bordeaux-tól Sanghajig. A címet – éppoly tartózkodó és megértő mosoly – ő sem kérdezte. De tudja a hivatali telefonszámot. Az öcskös az ellenállási mozgalom felügyeleti szakosztályán dolgozik, mert két és fél évet maga is a hegyekben töltött, méghozzá mint valami sarzsi. Különben ott a fényképe abból az időből, teljes hadi díszben! A falon félrecsapott katonasipka hetykélkedik gyánti nagyapa hunyori szeme fölött.

Ma vasárnap van, a telefonszám ma hiábavaló; ha már rááldoztam a napot, nem szeretnék eredménytelenül hazatérni, ezt mondom. Talán Juliska néni, ő tudja a címét. Végre megértem: a címet nem gyermekrejtő szándék titkolja előlem. De hát akkor mi? Kíváncsiságtól égve indulunk Juliska nénihez.

Juliska néni szintén bordeaux-i, szintén a közelben lakik – Bordeaux-ból az egész család egy negyedbe, egy települési helyre szivárgott és szivárog föl –, és ugyancsak valami gombkötőműhely birtokosa. Ő is tudja, mi a tapintat. Férje, aki valaha mérnök volt, de most szintén gombot köt, mélységesen bánva az esztendőket, amidőn nem ezt mívelte, rám hunyorít. A címet – gyöngéd mosoly – ő sem tudja, de ismeri Geogeo néhány hegybeli pajtásának címét; sülve-főve együtt vannak, tán épp ma is.

Ezek azonban már nem bordeaux-iak, s így nem a neuillyi híd környékén laknak, hanem Párizsban, a Két Állomás utcában.

Itt is egy nagyanya fogad, a kettes szám ötödik emeletén, Mignot néni. Két unokájával él, azok is árvák: innen talán az életre-halálra szóló barátság a félmagyar árvával. Hosszas és titokbecsülő beszélgetés, majdnem azt lehetne mondani: tapintatos vallatás és gyöngéd igazoltatás után végre megvan a cím. Végre kezd derengeni bennem valami.

Egy kis szellőzködésre vágyva, gyalog ballagunk Mórral (ez Qu.-P. keresztneve) a zsákmányul ejtett cím birtokában. Közben ugyanis már alkonyodik, s közben számtalan pohárka ürmös, ánizspálinka és ízes gyógybor után többször kénytelenek voltunk megtízóraizni, másfélszer megebédelni, még számtalanabbszor megfeketekávézni, hol borpárlattal, hol anélkül, ahogy ez már az ilyen önkénytelen, de annál tanulságosabb falukutató utak során másutt is megesik. Gyomrom az ételtől, lábam a szesztől nehéz, de agyam és szívem vadul táncol a koffeintől. Közlöm benyomásomat Mórral: úgy érzem magam e példásan megtervezett tereken és utcákon járva, mintha az imént alagútban tévelyegtünk volna, az élet valamilyenfajta föld alatti rétegében.

A féltve őrzött utca (melynek nevét emiatt én is megőrzöm) a Pigalle tér alatt fekszik, s a Szent György tér fölött terülő tiszta és szép negyedben. Itt van végre maga a ház is. De nagy tapasztalatom, az egyéni különállás jogának ennyi tiszteletben tartása után a házmesterhez mégis aggódva lépek be.

– Illés úr otthon tartózkodik.

Ötödik emeleti szobájában. Megállunk a folyosón; ennek ablakaiból is lehetett volna fényképezni egy-két részletet a „Párizsi tetők alatt” című filmhez. Kopogok az ajtón. Újra, majd harmadszor is kopogni kényszerülök.

Válasz helyett vállas, szőke fiatalember lép ki, olyanfajta arccal, mint midőn az embert lebilincselő olvasmányból riasztják fel, ujjaival még fésül egyet hajzatán. Kézfogás közben mondok egy rövid mondatot, a gyánti szemek megtágulnak, majd megcsillannak, a kézfogás karolássá – sokáig tartó karolássá – oldódik.

– Ha éppen zavarnálak, Geogeóm…

– Nem, nem… Sőt! Csak éppen… Egyszóval…

Egyszóval, megnézzük a kilátást, amellyel valóban nem lehet betelni; evégett átsétálunk a folyosó másik kanyarjába is. Nem szállodában vagyunk, hanem a szálló és a bérház átmenetében, egy „bútorozott bérház”-ban; a felső emeleteken azonban itt is csak egyszobás lakások vannak, főzőfülkével.

Végre a kilátás kellő megtekintése után visszatérünk az előbbi ajtó elé, belépünk. A szobában ragyogó rend; nyoma sincs a magányos fiatalemberek szállásaira oly jellemző összedobáltságnak, söpretlenségnek és csínnélküliségnek, van itt még virág, sőt csipke is, amiért – megszakítva egy percre a meghatott hangú kérdezősködést és beszámolót – nem is mulasztom el szerényen pironkodó s még az utolsó pillanatban is egypár gazdátlanul heverő női kesztyű gyors elrendezésével buzgólkodó, igen rokonszenves öcsémet megdicsérni.

Tzara feje füstbe borult, fehér rőzsefüstbe. A dús hajzatban már csak itt-ott nyúlik föl egy-egy fekete csík. De a mosolya változatlan.

– Tíz év megint – mondja gúnnyal és megvetéssel az időre, amely lám még a dadaisták és a szürrealisták fölött is ilyen útszéli realizmussal mer elrohanni –, majdnem tíz év!

Hogy vele utoljára láttuk egymást.

Legeslegelső találkozásunkhoz képest kevés a változás. Mikor is volt az? Huszonnégyben – nem, huszonháromban! Azóta fogadott már hatszobás lakosztályban, saját terve és ízlése szerint épített külön villában, múzeumnyi néger szobor közepette. Most megint csupasz falú szállodai szobában fogad, pizsamában, mezítláb kelve ki az ágyból, hogy ajtót nyisson, akár első találkozásunkkor. Most látszik legelégedettebbnek. Hajdan abból meríthette örök elevenségét, hogy állandóan az élen érezhette magát. Még abban a merész, érdes krúgatású vadlúdvonulásban is, amely a francia szellemi élet avantgarde-ja volt, abban is esztendőkig ő úszott legelöl, keményen szemben a szelekkel. Most is az élen, a kettős vonal hegyesszögében érzi magát. De most más viharokkal kell megküzdeni! A régi mozgalom, az irodalmi, betorkollt végre, s véglegesen, a társadalmi mozgalomba, a munkásságéba! Ahova mindig is az irányt vette. Bizony sokan elmaradtak.

– Breton? – kérdem.

Egy időben – a szürrealista szakaszon – ő volt a vezérmadár.

– Hát ő aztán leszakadt. A szabad érzelmek híve volt, a megváltó szenvedélyeké és szerelemé. Ezt próbálta általános elvvé tenni. A társadalmi kérdések megoldására is.

– Vagyis?

– Vagyis, hogy az asszonyok kormányozzanak, ösztönösen.

– És Éluard?

– Az ellenállás alatt gyűléseken szavalták a verseit. Egyszeriben megtalálta a hangot. Emlékszik Nuschre, a második feleségére? Most halt meg, hirtelen, egy hét leforgása alatt. Nem láttam embert oly lesújtottnak s ugyanakkor oly fölemelkedettnek a fájdalomban.

Aragonról nem kell kérdezősködnöm, az ő útjáról mindent tudok. Épp csak az iránt érdeklődöm, hogy van.

– Épp ő kérdezősködött a napokban magáról, hallotta, hogy jön. Meg is ígértem neki, hogy…

S már veszi is a telefonkagylót. S amiközben a jelentkezést várja:

– Nemzeti költő lett, valóságos Victor Hugo… Halló, épp rólad beszélek!… Hogy a végén valóságos Victor Hugo leszel… Mit gondolsz, kinek adom át azonnal a kagylót?

– És az irodalom új iránya? – kérdem, amikor befejezem a telefonbeszélgetést.

– Igen, az irodalom! Alapos balfogást követtek el maguk. Igen, a maguk Írószövetsége. Azzal a felhívásukkal, amelyben tiltakozásra szólították fel a világ írószervezeteit a szlovákiai magyarok ügyében.

– Nacsak.

– Most jövök Prágából. Budapestről visszatérve azt is útba ejtettem. Ott igen kedvezőtlen benyomást tett.

– Nekünk is volt néhány kedvezőtlen benyomásban részünk.

– De az helytelen lépés volt, taktikailag! Ahonnan visszhangot reméltek, ott észre sem vették azt a kiáltványt. Ahol pedig észrevették, ott csak kárukra volt.

– Nem emlékszem, hogy annak a kiáltványnak a szövegét ismerem-e; akkor már nem voltam otthon. De látatlanban is meg tudom védeni. Olvasatlanul is aláírom. Nyilván az emberiességhez apellált, mint az egész magyar nemzet ebben az ügyben. Épp a nyugati demokráciát védtük vele, a mi népünk szemében. Végeredményben szomszédaink jövőjét is védtük vele; jövőjüket ők is az emberiességre tették fel. Különben is ilyen esetekben az irodalom nem ismerhet taktikai szempontokat.

– Mais, mon cher!

– Mais oui!

S nyakig merülünk a politikába, sőt a napi politikába, jó harmadfél órányi időre. Életünkben először állunk szemben, izgatottan és türelmetlenül. Épp azért türelmetlenül, mert mind a ketten egyet akarunk, egy dologra akarunk kilyukadni, s tán épp ezért nem jutunk előre, mert sietségünkben egymásba ütközünk, hasonlóan ahhoz, mint amikor két ember egymást megelőzve akar átjutni egy ajtón. Végre átjutunk rajta. Arra lyukadunk ki, hogy ebben a végzetessé válható határpörben mindkét oldalról először a határokon túllátó, sőt túlemelkedő embereknek, a szellem embereinek kellene a sövényhez állniok. De csak úgy, hogy eleve szót értsenek. De hol tisztázzák előbb a tenger félreértést, hol vessék le szenvedélyüket? Csakis valami semleges, tárgyilagos fórumon. Itt az apai udvarban. Ez az összebékítés, ez az európai rendcsinálás lehetne a francia irodalom egyik szép feladata. De ehhez jó volna persze, ha – például ebben az esetben – mindkét felet ismernék. Ha minket is megismernének végre.

Mosolyogva válunk el, de én szomorúan baktatok le a lépcsőn. Ez az ember kamaszkorom óta ismer. Negyedszázadon át tapasztalhattam bizalmának, sőt barátságának jeleit. Bizonyos vagyok benne, hogy egyetlen szavamban, egyetlen állításomban, egyetlen adatomban se kételkedik, a statisztikai adatokban, a történelmi tényekben sem. De a legjobb esetben is csak személy szerint nekem hiszi el, csak nekem ad igazat s nem a nemzetnek, amelynek tagja vagyok. Még ő sem képes rá, hogy azonosítson ezzel, hogy: magyar. Azzal szemben még ő is elfogult, egy másik nép javára, s nemcsak azért, mert ahhoz nyilván még több személy szerinti rokonszenv fűzi. Az igazságot keresi, de a nem ismert földek milyen bozótosán és szaharáján kellene áthatolnia, hogy odajusson. Rajta mérhetem, a jóakaratúak felé is milyen iszonyú falat kell áttörnünk; milyen messzeségben, milyen kivetettségben élünk; milyen mélyre söprettünk, arról a helyről, ahol most száz éve – 48 idején – álltunk nyugat tudatában. Bár akkor sem voltunk oly magasan, mint hisszük.

Este színház; az Antoine-ban Sartre két darabja: a kétfelvonásos Temetetlen Holtak és az egyfelvonásos Tisztességtudó   . Ez a fekete vonal itt nem nyomdahiba; a falragaszokon is így látható. A cemende, a ringyó közhasználatúbb rokonszavát takarja, melyet már csak emiatt én sem írok ki. A földalatti vasút hirdetőosztálya boríttatta le ezzel a sötét fátyollal, amelyet persze lelkében mindenki azonnal fellebbent. A színházügynökség kapva kapott az ötleten, s az utcai falragaszokat, a színlapot is így nyomatta. Maga a darab – amelyet valójában címe emelt magasra – egy napihír összezsúfolt, egy kicsit összehányt, mindenképpen elsietett feldolgozása. Egy ártatlanul megvádolt amerikai néger meglincselését bonyolítja izgalmas üldözéssel, térdre rogyással, revolverlövéssel, a jenki álszenteskedés leleplezésével (az idézett   leplezi le), két jó és öt-hat közepes színésszel. Három felvonásra bontva tán megfeszült benne valami drámaiság; így inkább csak a rendőrségi anyag feszül benne.

Sokkal jobb a kevésbé jó címmel ellátott kétfelvonásos. A Temetetlen Holtak a pétaini börtön halál előtt álló forradalmárait jelentik. A darab utolsó napjukat mondja el, revolverlövések helyett nyíltszíni emberfojtással és inkvizíció korabeli kínzással, amelyek hatása alatt az első előadásokon néhány néző elájult, de – az igazi belső drámaiság helyett – legalább egy lelkiállapot drámaiságának, mély hősiességének megmutatásával és egytől egyig kitűnő színésszel. Egy meglehetősen elvont filozófiai gondolat fonódik össze benne túlságosan is tapasztalati naturalizmussal. Nem természetükkel fonódnak össze, hanem csak egy erős tehetség jó kemény rántásai és csavarásai alatt.

Éjfél körül gyalog haza a Sebastó-n. Ady korában – a tudósítások szerint –, de még a mi korunkban is ilyen tájt szinte négyes sorokban, tömött hadirendben cirkáltak fel-alá a prostituáltak; férfinak kellett lennie a talpán, aki igazoltató gyűrűikből kivágta magát. Most egy sincs. Hova tűntek? – találgatjuk. Cs. vél rátapintani a megoldásra. Az apacsokat a 14-es háború vitte el; a sorozóbizottságok állítólag eltökélt terv szerint dobták őket a tűzbe. Az bizonyos, hogy az első háború végére hírmondójuk sem maradt. A mostani háború alatt a bevonuló németek csak a prostituáltaknál találtak tárt karokra. A nép számon tartotta, és a fordulatkor Szent Bertalan-éji dühvel kereste és űzte a visszamaradni merészkedőket. Nyilvánosan megnyírták őket. Középkori tajtékzással meztelenül szégyenfához kötötték őket. De zömük már a kivonulókkal eltűnt. Az árvíz, amely házakat ostromol, így hordja ki néha egy időre a pöcegödröket. Na, ott a kapu alatt mégis lapul egy. Oly tisztelettudóan bólint, hogy az embernek kedve volna alamizsnát nyújtani neki, mint egy koldusnak.

A Pigalle téren a mulatók hajdani fellegvárai a kihalt Ninivét idézik. Nagy elvétve egy-egy hang, az is francia. A söpredék innen az arany nyomában vonult el. A bennszülöttek, tétovázva, óvatos léptekkel most kezdik visszafoglalni a várost.

Pestet egy regény nyomdai utómunkáiból fölmerülve hagytam el. A sajtóhibákra vadászva, napokat, sőt éjeket töltöttem hőseim között, újra és újra elolvasva szavaikat és viselkedésüket, mert újra és újra akadt rajtuk igazítanivaló. Már betéve tudtam mondókáikat, mozdulataikat, s egy-kettő kivételével bizony eléggé ráuntam erre az árnyékseregre. Most ezek jönnek szembe velem, mégpedig hús-vér alakzatukban, mert regényem hajdani párizsi környezetemet próbálta megeleveníteni; még azt a figyelmetlenséget is elkövettem, hogy hőseim egynémelyikét valódi nevén neveztem. A találkozás nemcsak azért kísérteties, mert ezúttal valóban árnyak támadnak fel, hanem azért is, mert további, távolibb célom is volt velük; a regényt – mint minden művemet – holmi előszónak tekintettem, folytatni szándékoztam. A merényletről hőseim semmit sem tudnak, s bízom benne, hogy soha nem is fognak semmit sem megtudni. Közelségük mégis riasztó. Árulónak érzem magam. Magamról tudom, nincs zavaróbb, mintha sorsunkat ábrázolják. A vadak – az első alkalmakkor – babonás félelemmel menekülnek attól, hogy lefényképezzék őket. Mi éppúgy féltjük lelkünket.

Írtam könyvem egyik kedves hősnőjének. A csőpostával küldött levél egy nap alatt visszajött: címzettje ismeretlen helyre távozott.

Mégis elmentem a régi, legutolsó, még háború előtti címre: hátha csak felületesség íratta a borítékra azt az ismeretlen helyet.

Szürkült már, amikor a Ménilmontant szélén a földalattiból a régi térre kiléptem. Most Sztálingrád térnek hívják. Végigmentem a Belgrand utcán, aztán már a földszintes, egyemeletes házakat váltogató külvárosi mellékutcákon, amelyeket ő esztendőkig taposott. Bementem a régi házba. De a házmesterné – rokonszenves fiatalasszony – élő szóval sem tudott többet mondani, mint amit a levélhordóval a borítékra iratott.

– Még a háború derekán költözött el. Azt mondta, hogy még visszajön, meg-meglátogat. De egyszer sem jött vissza.

Állok az ajtóban, kezem a kilincsen.

– S amíg itt volt, …hogy élt? Jól ment a sora?

– Varrt… Ó, nem látszott boldogtalannak. Főleg akkor, amikor kisbabát várt. Azért is költözött el, mert azt az egy padlásszobát már eleve kicsinyellte.

Gyalog ereszkedtem le a hegyről a Bastille felé. A Szent Lajos-szigetnek tartva, nem a IV. Henrik körútra vágok, hanem az Arsenal-csatorna mentén kerülővel a Szajna felé, ahol valamikor – hogy együttlétünket nyújtsam – haza szoktam kísérni. Itt a kőpárkány, ahol egyszer úgy összekaptunk. Itt a part menti platánsor s az utca másik oldalán a rideg kaszárnyanegyed. Vág a téli eső, a szél ide-oda löki az utcai lámpák fényét, járókelő most sincs egy lélek sem. Itt a Sully-híd, itt a sziget, a Béthune rakpart, a Budé utca. A szálloda pontosan olyan, mint akkor. Minek mennék fel, minek állnék meg, minek vetnék csak egy pillantást is arra a negyedik emeleti ablakra? Itt a Szent Lajos utca, itt a régi szép Vörös-híd helyén az ocsmány új vasalkotmány, itt a Miasszonyunk-templom. Mindez elcsüggesztően valószínűtlen. A természetes, az emberien elfogadható és elhihető az volna, ha ő szembejönne velem, hóna alatt egy vékony rúd kenyérrel, fejében azzal a fülig lemenő sisakszerű kalappal s termetén azzal a térdig is alig érő szoknyával, amilyet annak idején viseltek.

Semmi feszélyezettség amiatt, hogy ők egy nagy nép fiai, én pedig egy kicsinyé; semmi fogyatékossági érzés. Tele vagyok kétellyel, sebbel, a kis népek fiainak stigmáival: a megaláztatás bélyegeivel; de sohasem éreztem ilyen otthonosnak magam nyugaton, mint most. Azért-e vajon, mert ők is szenvedtek, mert rajtuk is ott a megaláztatás nyoma, a barbárság korbácsütése? Európa így egységesül? Ezt éreztem már Rómában is. De ezt éreztem Genfben, Zürichben, a fényes kirakatú utcák varázskastély útvesztőiben is… Azért vagyok otthon nyugaton, mert nyugat megismerte egy kicsit kelet bajait? Nem a rádió, nem a vasút, nem a repülő hozott közelebb bennünket egymáshoz, hanem a sors. Az a sors, amely nekünk keletieknek a megpróbáltatással jelentett egyet.

Bemegyek a Dôme-ba délelőtt fél tizenkettőkor. Egy, egyetlen ember szunyókál az egyik sarokban. Átmegyek a Coupole-ba; a kép ugyanaz. Szemben a Rotonde teraszán a színházi nézőtér módjára sorakozó székeken egyetlen lélek. A darab – a hajdani rivalgó bohémélet – üres házzal megy.

A gazdasági helyzet? Ezen én persze csak azt tudom érteni, hogy él meg az, aki dolgozik. De ahogy az embert csak lakva ismeri meg az ember, az anyagi helyzetet is csak benne élve ismerheted meg. Az emberek általában panaszkodnak. Vásárlóérték szerint a munkások körülbelül feleannyit keresnek, mint a háború előtt. Egy embernek egy napra három-négyszáz frank kell, illetve kellene. Öcsém havi nyolcezer frankot keres, huszonkét éves, tisztviselő a belügyminisztériumban. De kifogástalanul öltözködik, menyasszonyával kirándulni jár; elég drága vendéglőkbe erőszakol be, amikor elfogadom, hogy most én leszek az ő vendége. A színházakba napokkal előbb kell megvenni a jegyet, a mozik előtt száz méterre nyúlik a várakozók sora. A lapok napi panaszolnivalója, hogy nem érkezik elég hús – néha egyáltalában nem érkezik – a nép számára. Vagyis ha érkezne, meg tudnák venni? Egy nőismerősöm visszatart, mikor kislányomnak valami ruhaholmit nézek ki ajándékul: majd ő jegyre megveszi, úgy sokkal olcsóbb. Minden jegyre megy; tehát én, az idegen, már csak azért sem tudom kipróbálni az életet. Bor, kávé nincs, de ahova meghívtak, mindenütt volt, munkásoknál is. Tehát ez is van, csak kevés. Illetve az kevés, amit így olcsón – hivatalos áron – meg lehet kapni. Gyomai szemem előtt vásárol a pincérnőtől egy doboz cigarettát százhúsz frankért. Amikor másnap Cresse-t megkérem, szerezzen nekem cigarettát, s ő szerez is, és ki akarom fizetni, nevetve hárítja el, a tárcát sem érdemes kivenni azért a csekélységért, ugyanaz a doboz jegyre húsz frank; nem dohányzó betegeitől ő is ajándékba kapja. Az élelmiszeres üzletek zsúfoltak. Illetve csak az egyik nap zsúfoltak, mert a másikon ásítanak az ürességtől, aszerint, milyen a vonatközlekedés Le Havre és Marseille felé, s aszerint, milyen a hajóközlekedés. A földalatti annyi, mint nálunk egy doboz gyufa. Viszont hetenként egy nap nincs napközben villanyvilágítás. Szállodánkban főzni se főznek hetenként egy nap: takarékoskodni kell a szénnel. Nem termelnek eleget a bányák? Többet termelnek, mint a háború előtt, de a francia bányák azelőtt sem tudták ellátni elegendő szénnel az országot. Angliából s főleg a Ruhr-vidékről hoztak be szenet. A Ruhr-vidéki szén viszont hol érkezik, hol nem. „Kiéheztetnek bennünket, rendszeresen!” – mondják haragosan mindenfajta pártállású ismerőseim. Eleddig ez nem sikerült, szemmel láthatóan. Ismerőseim a régi bőrben vannak, sőt még azt a többletet is felszedték, amit az ember a megállapodott kor táján felszed magára. Milyen tehát a helyzet? „Ebből pontosan megtudod” – mondja S., és egy grafikonokkal és számoszlopokkal teli testes könyvet nyom a markomba. Megköszönöm, s elhatározom, hogy Pesten ez lesz az első olvasmányom. Koldus nincs több, mint azelőtt, de a könyörületet fakasztó arcok megszaporodtak. A közbiztonság a régi, viszont tizenegy után egy lélek sincs az utcákon. A hidak alól eltűntek a clochard-ok. Igaz viszont, hogy tél van.

Aragon aktivitásával nem fért bele az aktivista irodalomba. A többit úgy-ahogy kielégítették az álmok, a kísérletek, a fogadkozások a világ lerombolására. Neki valóságos akciók kellettek, természete kívánta. Három motor is dolgozott benne, különféle irányban. Ott volt a szürrealisták között, de fél lábbal ott volt már a realista regényben. Volt egy lába a Clarténál, egy a munkásmozgalomban. Olyan volt, mint Siva. Közben a középkort is járta, s elsőnek érkezett be a francia líra új nemzeti pályaútján. De a szerelmesek is az ő verseit citálják, azokat, amelyeket két illegális röpirat szerkesztése közben írt. Most végre valamennyi tagjával egy irányban rohan. Az írók közt róla beszélnek legtöbbet, a legtöbb csodálattal és a legtöbb ingerültséggel. Mikor dolgozik? – kérdik. Mert mindenütt személyesen is ott van, s közben gyors ütemben sorjázó könyvei is mindenütt ott vannak.

Ő vezeti a Comité National des Écrivains-t, a francia Írószövetséget. Ő vezeti a baloldal legnagyobb kiadóvállalatát, a Bibliothèque Françaises-t. Legutoljára, 38-ban, a Çe Soir szerkesztőségének forgatagában találkoztunk. Most a kiadó forgatagában találkozunk. Mindenki lót-fut. Az embernek az az érzése, hogy még a gépek is az ő siethetnékjének hajtószíján forognak.

A titkos motorok hajlékony, törékeny testben zakatolnak. Külsőleg ez a motorház a kényes csínt, a legtökéletesebb francia udvariasság fénymázát csillogtatja. Leülünk, összemosolyodunk. Azon mosolygunk, hogy élünk, átéltünk mindent. A telefon máris cseng.

Mialatt a távoli beszélgetést hallgatja, szeme fényes sarkából velem társalog. Körültapogat, emlékeit keresi. Elbámulok emlékezőtehetségén.

– Utoljára arról beszéltünk – mondja mosolyogva –, milyen magyar könyveket adhatnánk ki. Most itt az alkalom… Az az antológia…

A telefon ismét cseng. Gyorsan meghívom Magyarországba. Fél, hogy erre nem lesz ideje, mert most hívták meg épp Indiába is, azt sem tudta még beosztani. Rengeteg itt a dolog, csak most kell igazán megmutatni – az ingadozók felé –, mi az ellenállás. De moszkvai útját összekötötte már egy kis jugoszláviai kitérővel, amelyre Titónak – így mondja: à mon ami Tito – régen szavát adta. Belgrádba való röptében tán le tud siklani egy percre hozzánk.

– Legalább pihen egyet.

– Feltéve, hogy lezuhanok, s ott temetnek el.

A telefon újból cseng. Berregni kezd egy másik is. Felveszi az egyik kagylót, füléhez illeszti; bólint, válaszol. De nem állhatja meg, hogy amíg beszél, szaporán és kiadósan, ne vegye fel a másik kagylót is, mert a fülével közben azért nyilván hallgathat. Aztán hirtelen a másik kagylóba kezd beszélni. Cinkos mosolyából látom, hogy fülével most az elsőt hallgatja. Az ember azokra az ügyességbajnokokra gondol, akik egyidőben öt golyóval labdáznak, három egymásra helyezett szék tetején állva. De még ez sem elég. Könyökével megnyom egy asztali villanycsengőt. Belép egy hajlott hátú, magas fiatalember. Állával mutat oda ennek, hogy kivihet valami ügyiratot. Némajáték tisztázza, hogy az irat még nincs aláírva. A jobb oldali kagylót egy ügyes vállmozdulattal szorítja a fülhöz, s a szabad kézfej már oda is kanyarította az aláírást. Így él egy költő.

Szeretném végre megismerni, hogy mi is itt a helyzet. Evégett egy napra szigorúan szobámba zárkózom, egy napra elég szellemi táplálékkal, egy csomó könyvvel. Van köztük húsz-, sőt százéves is. Az alaposabb tájékozódást – az értést – az sürgeti és remélteti, hogy fülem már annyira megtelítődött a francia nyelvvel, hogy a francia szavak szemem előtt is az élő nyelv lejtésével mozognak; nem győzöm csodálni, hogy mennyivel közvetlenebbek és hitelesebbek. Bizalmasabbak és fesztelenebbek. Más egy nyelvet idegenben olvasni, s más e nyelv határain belül. A szavak itt tartalmasabbak és valóságosabbak. Jó házigazdaként megosztják otthonukat, hunyorítanak és legyintenek, s értésünkre adnak olyan dolgokat is, amelyről idegenben – ahogy az illik is – egy fél hangot sem ejtenének.

Mindig tiszteletet ébresztettek bennem azok az emberek, akik minden pillanatban – akár álmukból ébresztve is – meg tudják mondani, mi a kedvenc viráguk, gyümölcsük, s hogy a szőkéket kedvelik-e inkább vagy a barnákat. Képtelen voltam ilyen könnyen osztályba sorozni magam. Harmincéves múltam, amidőn ráébredtem, mi a kedvenc fám, de aztán azt is elfeledtem. Semmi hajlamom nem volt a választásra: a világ többi részének elvetésére. Csak néhány esztendeje érkeztem el oda, hogy a húsok között – a kacsa és a marha közt például – különbséget tudtam tenni. Azok közé a férfiak közé tartoztam, akiknek ízlését feleségük tartja számon, erélyesen kijelentve: kövérjét ne adjatok neki, mert azt ő nem szereti. Azt hiszem, a kövérjét is szeretem, ha eleddig a gondos tekintet megfigyelése szerint általában a soványa után nyúltam is először. A csecsemő három-négy tapasztalat után állást foglal, hogy a parazsat vagy a cucli karikáját vegye-e apró markába. Később a lét nem állítja ennyire élére a kérdéseket. Holott az igazi kérdések csak azután jönnek.

Véleményem az, hogy saját magunkat is cselekedeteinkből vagyunk képesek megismerni. Viselkedésem néhány évtizednyi megfigyelése után arra a sejtésre kell jutnom, hogy én a derűlátók osztályába tartozom. Ezt lelkületemnek kiváltképp az utóbbi néhány év alatt tanúsított magatartásából kell leszűrnöm. Ez a megállapítás, természetesen, engemet is meglep, s visszahatásképpen erősen foglalkoztatja lelkületemet is. Beletartozván a derűlátók csoportjába – amely a borúlátók csoportjával egyetemben az emberi faj legdöntőbb alfaja –, nem érzem többé oly egyedül magam, mint azelőtt. Mintha egyéniségemből s következésképpen függetlenségemből is veszítettem volna valamit. Az első tünetek észlelése után helyzetemet, illetve állapotomat oly érdeklődéssel – de semmiképp sem kevesebb tárgyilagossággal – figyelem, mint az orvos, aki saját testén vizsgálja egy kór elharapódzását; vagy mintha egy új teremtményfajtáról kellene számot adnom, amelynek egy egyede íme az én bőrömbe költözött, s ott – csapdába esvén – én most holmi megfigyelő kalitkában tartanám, kedvemre kísérletezve vele.

Kétellyel kezdem. Arról még nem mernék nyilatkozni, hogy derűlátásom elmém munkájának következménye-e, azaz, gondolataimból, a világról való ítéleteimből következik-e. Éppúgy eredhet sejtjeim összetételéből, zsigereim működéséből. Vagyis megeshet az, hogy a derűlátás nem is logikai folyamat, hanem tán élettani, ha ugyan nem társadalmi.

Alapozom e feltevésemet arra a tapasztalatomra, hogy igen sok esetben, amidőn elmém a legcsüggesztőbb gondolatokkal töltekezett, lényem maga egyáltalában nem volt csüggedtnek mondható. Ítéleteim s szavaim kétségbeesést árasztottak, s közben – ahogy most felidézem – lelkületem alján csak úgy feszült a buzgalom, hogy ezek az ítéletek és szavak minél erősebbek és elevenebbek legyenek. Semmit sem vetek úgy meg, mint a nagyképűséget. Volt idő – ma is visszatér –, amidőn egy halálra ítélt nép fiának hittem magam, tehát, hogy úgy mondjam, egy egész nép testet öltött kétségbeesése voltam. Ez rendkívüli munkára ösztönzött. Éjszakákon át írtam, számomra ismeretlen mondatfűzésű könyveket – demográfiai, statisztikai jelentéseket – jegyzeteltem, s vasárnaponként arra vállalkozva, amire legkevesebb hajlamom s képességem volt, vidéki előadótermek dobogójára léptem, ahol zúgó taps méltányolta azt az összefoglaló megállapításomat, hogy valamennyien úgy, ahogy vagyunk, feltarthatatlanul rohanunk a teljes megsemmisülésbe. Ami szintén amellett szól, hogy hallgatóim elméje és lelke is egymástól különböző módon rezdült meg gyászos szavaimra. Épp az előbbi borúlátása ébresztette fel az utóbbi öntudatlan élniakarását, ami félig-meddig már a derűlátással azonos. Vagyis épp sötét eszméim gyújtottak ösztönükben világosságot. Ilyenfajta tapasztalatok birtokában figyelem az állítólagos francia csüggedtséget. Élőszóban, négyszemközt még több a hangoztatója, mint írásban.

Lelkes és mondatonként ki-kirobbanó elcsüggedők ezek; éles szemű, sastekintetű borúlátók; testi és lelki erejük oly pompás izomjátékával hanyatlanak, hogy az ember alig állja meg a tapsot és a hogy voltot.

A nemzetek – ez már aztán örök törvény – némán halnak meg, mint a gümőkórosak. A másik törvény, ez is az embertanból való: a népek általában huzamosabban panaszkodnak, amikor a csizma szorítja őket, mint amikor a lábukat vágják. Pontosan addig jajonganak, amíg éreznek. Itt még szisszenés jár minden idegfájdalomnak; szikrázó a kétségbeesés; csupa fül a gyászoló gyülekezet, s könny helyett elismerő vagy megrovó kacsintást villant. Arra gondolok, milyen némán tántorogtunk a sír szélén mi.

Cresse, miközben a kis társaság számára megterít, megajándékoz a Hommes et Mondes legújabb számával. (I. évf. 3. sz.) Herriot naplója van benne a német összeomlás utolsó napjairól. A szerző ezt saját szemével látta, Berlintől huszonhárom kilométerre; a németek ott tartották fogságban, feleségével együtt. A naplót – amint mondja – nem is napról napra, hanem óráról órára írta, állandó megaláztatás, nélkülözés és halálos veszedelem közepette. Tárgyilagosságát ez nem befolyásolja. Arcát el-elönti a vér; fejét azonban soha. Irálya – a mocskos környezetben is – makulátlanul tiszta. Keze és pillantása meg-megrezzen, de nem akkor, amikor a tollat tartja. Tiszteletet gerjesztően ragaszkodik a latin örökséghez.

Az ablakok rezegnek, nemcsak a német rádió egyre dörgőbb felszólításaitól és – egyre hasztalanabb – hadparancsaitól, hanem már a becsapódásoktól, majd a kilövésektől. Az ellen – illetve a felszabadító – a kapuk előtt áll.

De ő még a táj jellegéről, az épp szétdurranó épületek stílusáról is számot ad. S micsoda hibátlanul megszerkesztett kerek mondatokban – mintha iskolai dolgozatot írna, vagy akadémiai székfoglalót. Mintha – mi – Kölcseyt olvasnánk. „Annak az embernek, aki egy hosszú élet során keresztül-kasul bejárhatta híven szeretett francia hazánkat, kedvére gyönyörködhetett annak kecsességében, némileg aprólékos, bár nagy távlatokat sem nélkülöző bájában, egységen alapuló változatosságában, halmainak hajlékony ritmusában, falvainak és városainak szíves kitártságában, amelyekben tán több helye van a hagyománynak, mintsem a fejlődésnek, de amelyek mégis annyi gazdagságot megőriztek a múltból, hogy nálunk maga a táj is olyan, mintha élne és gondolkodnék: az ilyen embernek merőben új neveltetésre volna szüksége, hogy kellően értékelni tudjon egy olyan vidéket, mint Brandenburg; nem mintha ez híjával volna természeti szépségnek; van bőven belőle délnyugat felé, Potsdam felé, de kelet felé is, ahonnan az oroszok most hamarosan föl fognak tűnni.”

Ilyen tökéletes mondatok, ilyen szép díszletek mögül lépnek elő a fegyveresek.

Gránát húz át a levegőn, akna vágja szét fejünk fölött a tetőt, de nekünk arra kell figyelnünk – én lenyűgözve s tanulásra készen figyelem –, hogyan szemléli a világot, vagyis mivé érik meg hetvenöt éves korára egy igazi francia. Elfogulatlanságra törve veti egybe szülőhazájának építményeit és tájait, amelyeket emlékezetében őriz, Németország építményeivel, amelyek szeme előtt roppannak össze, és tájaival, amelyek ugyancsak szeme előtt válnak légibombák gejzírterületeivé. Franciaországnak dicsősége, de botlatója is gyönyörű múltja: megnehezíti a lépést a jövő felé. A ragaszkodásnak, az érzelmeknek milyen gyökereit és szálait kell eltépni, ha valahol egy új városnegyedet, egy kórházat, egy modern épületet akarnak emelni. Ezt az tudja csak, aki próbálta. (Mint például ő is: csaknem örökös lyoni polgármestersége idején.) Németországban kevesebb a múlt, s így több a hely. (Ezt is tapasztalatból tudhatja: az első s tán az egyetlen francia politikus volt, aki a két háború közt, 1928 táján, hosszabb tanulmányútra ment Berlinbe.)

„Kétségtelen, a tágas alkotmányoktól, amelyekkel Németország méltán hivalg, nem lehet megtagadni a nagyságot sem. Ám egy omlatag, fehér rózsa befutotta fal; egy virágos kertzug, ahogy a napban sütkérezik; egy-egy paraszti szőlőhegy ámbraszínű, szőke fürtjeivel; egy Grenoble környéki folyócska, ahogy egy idő rozsdásította vár alatt elfickándozik; valami hajdan volt monostor hírmondójaként egy tar fejű templom; parasztjaink lassú járása, ahogy a szántás-vetés elnehezítette; egy suhancnak vagy munkásnak remekül odavágó tréfaszava; asszonyaink pajzán tekintete, ahogy mindent látnak, anélkül hogy odanéznének; az eszmecsere szép tornája, amikor úgy röppen ide-tova a szó, akár a labda; városaink fénye, amelytől úgy szétoszlik a köd az utcákon és a metafizikában: mindezt bizony nehezen lehetne feledni ezekben az egymásra sorjázó sötét napokban, e nyíresek és fenyvesek közt, ebben az erdőben, amely, nem is ritkán, csak úgy csöpög az unalomtól.”

Bum! A naplóíró mellett levegőbe repült az utolsó ház, az utolsó tágas szerkesztésű épület is. Rendületlenül tovább jegyez. Fejét magasra emeli, hogy minél nagyobb területre lásson, lehetőleg egész Európára. „A mozgó háború újra kezdődött Magyarországon s a Rajna folyásánál… Az oroszok Magyarországon átlépték a Rábát, elérték a német határt…” Szemem izgatottan keresi, hol bukkan még erre a szóra, hogy magyar.

Cresse mögém kerül, belenéz a füzetbe, s int, hogy olvassam csak tovább. Itt a végső összeomlás. Az úton teherautók száguldanak, aztán parasztszekerek, aztán – mind kevesebb gyorsasággal – ökrös igák, targoncák és megrakott gyerekkocsik. Az ismerős kép. Elvonul az utolsó fegyelmezett század. Egy csapat torlaszt emel, de aztán otthagyja. A katonák eldobják fegyverüket, s magukhoz ragadják, ami értéket a polgári házakban találnak. Szünet; az ellenség minden pillanatban itt lehet. Már csak néhány Vlaszov-zsoldos menekszik, a németek ezeket hagyták leghátulra, fedezetül, legolcsóbb ágyútöltelékül. Elfut az utolsó tábori csendőr is. Berlin ég.

Csend. És hirtelen megcsavarodik, de szó szerint, a szívem.

„Az ágyúszó elnémul. A szanatóriummal szemközt, a kis ligetben, a zuhogó esőben magyarok helyezkednek el, gesztenyeszín katonasapkájukról ismerni fel őket, úgy látszik, ugyanazok, akiket tegnap láttam felvonulni oly szomorú lelkiállapotban a bornstaedti kaszárnya közelében s aztán fegyverforgatást tanulni a Lustgartenben. Mi végre jöttek ide? Hogy a torlaszokat védjék? Látom, ahogy felütik kezdetleges sátraikat, tüzet raknak.”

Egy percre leteszem a folyóiratot. Fölnézek, tekintetem Cresse pillantásával találkozik. Hajolok vissza a szövegre, hogy megtudjam, mi lett sorsuk tovább azoknak a szomorú sátorverőknek.

Cresse orvosnő és kommunista, vagyis szinte kétoldali materialista, olyan, aki számára az érzések is csak tünetek; a fölény, ha nem a gúny fénye alá valók. Hát még az efféle nemzeti érzelmek. De most mégsem tréfálódzik. Úgy mondja, mintha betegnek mondaná:

– Add ide. Több aztán egy szó sem esik rólatok.

Gide naplója 1939–42. közt. „Igazság csak az árnyalatokban van.” Ez szép. A hetvenben jár. „Nincs nap, nincs óra, hogy eszembe ne jutna korom. Nem azt mondtam: hogy ne érezném!” Ez is. De aztán: „Társadalmi kérdés!… Ha pályám elején kerül elém ez a nagy botlató (trébuchoir), soha semmi érdemlegeset nem írtam volna.” Majd a franciákról: „Ha a német uralom biztos jólétet, bőséget hozna, tíz közül kilenc francia elfogadná; s közülük is három-négy mosolyogva. Igen ritka az, aki eszmei ok miatt is képes megrendülésre.” (Mauriac pontosan ugyanazon a napon – 1940. július 9-én ezt írja: „A nemzeti szerencsétlenség iránt oly véges bennünk az érzékenység, hogy magunknak sem merjük bevallani.”) Négy nap múlva ő is, Gide is beleesik az örök csapdába: mindezért a parasztok felelnek: „Melyik (paraszt) nem egyezne bele szívesen, hogy Descartes vagy Watteau annak idején németnek szülessen légyen, ha ettől a búzáját néhány fillérrel drágábban adhatná?” – kérdezi Gide. Persze hogy odaadná legtöbbjük Descartes-ot és Watteau-t. De még Gide-nek is meg kell magyarázni, hogy miért? Egyik sem volt az övék.

Aztán: „Hazafias érzésünk sem állandóbb, mint akármelyik más szerelmünk.”

Azzal a különbséggel mégis, hogy annak a hazafias érzésnek a tárgya mindig egy, s így ott az állhatatlanság legfeljebb a veszekedő szerelmeseké; tegyünk egy engedményt: a veszekedő házastársaké.

Az ilyenfajta gondolatokat csak egy dolog véd a szemünkben (s tesz még néha rokonszenvessé is): hogy az ostobaság is feltámad ellenük, sőt legtöbbször épp az. A könyv függelékében Gide holmi érdemrendként akasztja ki az algire-i Ideiglenes Nemzetgyűlés egyik lobogó lelkületű tökfilkójának ellene emelt hazaárulási vádját. Az a vád ostoba. De azért még emelhető szó – kellő tisztelettel – Gide és naplóíró társai ellen. A miatt az önkéntelen készség miatt például, amellyel minden nemzeti, társadalmi és emberi fogyatékosságot legelőször és azonnal a parasztokban látják meg. Csak azokban! És melyik nagytőkés, fegyvergyáros, orvos, mérnök, határgróf és kutyapecér nem teszi előbbre anyagi érdekét nemzete érdekénél? Arányszámukat tekintve semmivel sem kevesebb, mint ahány a parasztok közt. Mit árulnak el még ezek a kiváló írók is ezzel a különös készséggel, amely, ha bűnbak kell, menten paraszt után néz? Először azt a régi gyanúmat, hogy – valami bevallhatatlan bűntudat alapján, amelyhez érdemes volna egyszer a mélylélektannak is leszállnia – mióta a világ világ, a parasztokat minden nem paraszt, tágítsuk: minden nem dolgozó a lelke fenekén megveti. Másodszor azt árulják el, ugyancsak öntudatlanul, vagyis rá sem eszmélve a kiáltó ellentmondásra, hogy a féltett és nagyrabecsült nemzetet elsősorban mégiscsak a parasztsággal azonosítják. A parasztkérdés tehát hovatovább már nemcsak társadalmi és gazdasági kérdés, hanem – társadalmi és gazdasági megoldatlansága miatt – átcsap a lélektan területére is. Gide kitűnő érvelő, bámulatos koponya, nyilván a parasztság barátjának is hiszi magát. Annál bámulatosabb, hogy semmibe veszi a legelemibb tényt, még ő is! Azt az egyszerű tényt, hogy Descartes ide, búzaár oda, a hazáért Watteau-stól, sőt Gide-estől valóságosan mégis a parasztok szoktak rakásra dögölni.

Én magyarázom Rielle-éknél – miközben a házigazda betölti a teát –, hogy pusztulnak. Mert adat – demográfiai, statisztikai – erre is van ugyancsak. Napóleon alatt még számra is ti voltatok a kontinens hatalmassága. Huszonnégymillió volt akkor a francia. Európa népessége azóta pontosan megötszöröződött. Ti még a kétszerest sem értétek el. Emiatt roppant be páncélotok is.

A házigazda érzéketlen a demográfiára.

– Az ország megvan – mondja, egy csuklórántással elvágva a tea aranyfonalát.

– De belül üres! A vidék népsűrűsége gyengébb, mint nálunk. Megyék vannak, ahol négyzetkilométerenként huszonöt-harminc az ember. Az ország háromnegyede aggastyán. Egyre több a terméketlen házasság.

Végre – jóakaratú türelemmel – válaszra méltat.

– Ide nézz. Mi az ésszel léptünk házasságra. Erre tettük föl az életünket. Megeshetik, hogy ez végzetes viszony egy nép számára; lehet, hogy beleveszünk. De nem volt haszontalan: nem éreztük, ma sem érezzük rosszul magunkat benne. Meglehet, az ész alapjában ellensége a puszta létezésnek, ez az atomkísérlet is ilyenformán sülhet el. Szaporodni az ész nélküli lények bizonyára jobban szaporodnak. Vedd úgy, hogy mi is egy nagy kísérlet vagyunk, a többi nép ösztönélete közepett. Aki az észre bízta magát, az nyugodtan nézzen a halál szemébe is.

És mosolyog.

– Min nevetsz?

– Hogy azt hiszem, mégis ez a mi kísérletünk a legragadósabb. Előbb-utóbb minden nép beleesik az ész varázslatába. Akkor dől el, hogy ki hogyan állja a próbát. Amihez, hitem szerint, mi már mégiscsak hozzáedződtünk. A városodás most fogja elönteni a világot. Nekünk már nemigen lesz több városunk. Tudod, mi a legizgatóbb kérdésünk? A parasztkérdés. Az emberi élet azokban az elnéptelenedett megyékben.

Az irodalom divatja ezen a héten már nem Sartre és az egzisztencializmus, vagyis érthetőbben a létezésiesség, hanem Miller és a gáttalanság, világosabban a szabadszájúság. Az ember nem tudja, hogy e Miller Henrik neve után milyen sorrendben is helyezze el ezt a három szót: amerikai, író, ügyes. Író amerikai, aki ügyesen él azzal a tapasztalattal, mit jelent, ha egy-egy, Amerikában elkobzott könyvet, mondjuk, Angliában jelentetnek meg. S mit, ha azt a könyvet Angliában sem engedélyezik, hanem csak Franciaországban. Ez legalább öt kiadást jelent. A nem éppen csendes hírszerzés szerint Millerünknek eddig hét könyvét nem engedélyezték angol nyelvterületen. Elképzelhetjük – ahogy nyilván ő maga is elképzelte –, mennyi fogyott a Párizsban megjelentekből. S mennyi tinta folyt róla az írás szabadságáról szólván; ezzel kapcsolatban Flaubert-ral, Baudelaire-ral, Joyce-szal került egy sorba, tekintve, hogy azok könyvét is elkobozták. Magam is balkáni sietséggel vásároltam meg a kirakatok legdíszesebb helyére tett műveit. Hármat mondhatok sajátomnak: a Ráktérítő-t, a Fekete tavasz-t és a Baktérítő-t. Ő az az író, aki a világirodalom története folyamán eleddig, amint hírlik, legjobban megszabadult a morál kötelékeitől; a legamorálisabb író; a legszabadabb – olvastam róla oldalas ismertetésekben. Ez lelkesített fel. Ebben az a fosztóképzőben itt valami dac is van.

Őt magát olvasva, lelkesedésem lanyhult. Írói képessége dolgában Miller Henrik nem sorakozik közvetlenül Flaubert Gusztáv mellé; valami elválasztja a Rossz Virágainak szerzőjétől is. Kiemelkedését más természetű képességének köszönheti.

Tiszteletre méltó férfiúi képességének köszönheti; azaz annak a már kevésbé férfiúi erénynek, ahogy e képességével szerzett élményeit aprólékosan a világ elé tárja, egy mozdulatot sem feledve ki. Újítása, hogy nem köntörfalaz. Meghitt ismerőseit éppúgy néven nevezi, akár saját meghitt testrészeit és ismerőseinek kapcsolatos testrészeit, e kapcsolatok hosszadalmas és gyakorta bonyolult lefolyásának mozzanatait. Mindezekre a legnépiesebb kifejezéseket használja; népszerűséget ezzel persze nem a nép körében szerez, amelynek mindez nem újdonság, hanem – helyesen sejtette – az úgynevezett „értők”, vagyis a „connaisseur”-ök közt, akik ezt is a maguk módján tudják értelmezni. Irályát némelyek laktanyairálynak nevezik. Meg kell védenünk a laktanyákat; bizonyára vannak pillanatok, amidőn ott más hang és más gond is felmerül. Miller irálya tán inkább egy eszményien tökéletes mélylélektani elemzőóra hangjára emlékeztet (csak felteszem, mert nem volt benne részem), amidőn a türelmes gyógyásznak már sikerült minden gátlást legyőznie betege lelkületében és szótárában. Miller Henrik emlékezéseiben nincs egy porszemnyi gátlás. Gazdag szótárából nyolc sűrű oldal telik egy olyan esemény bemutatására, amelyet a gyáva regényírók eladdig csak három ponttal érzékeltettek. Az olvasó tehát megkapja, amit kíván, megnyugodhat. Sajnálatos, hogy maga Miller sohasem nyugszik. Az említett leírás után például csak egy félórára pihen le egy napsütéses réten. Rövid alvás után írói képessége ismét felébred; szerzőnk a homlokára csap, elsiet egy hölgy lakására, akinek előző este véletlenül bemutatták, becsenget az alig ismert hölgy lakására, s már az előszoba ajtaja mögött hétoldalnyi tevékenységbe fog. Nem vagyok semmi jó elrontója, de az olvasóra ez már csüggesztően hat. A következő – hasonló – estének huszonkét oldalnyi olvasása közben már nem fojthatunk el egy röpke ásítást. A következő fejezetet gyanakodva lapozzuk előre. Ebben is csak az lesz? Abban is csak az van. Elvétve egy-egy mellékmondatban értesülünk ugyan néhány más természetű jelenségről is, mint például az amerikai munkások társadalmi mozgolódásáról, amit szerzőnk – szintén gátlástalanul – hülyeségnek bélyegez, a színesek született élvetegségéről, a jenkik antiszemitizmusáról, de a következő mondatban már munkások, kapitalisták, jenkik és zsidók mind bebújnak az ágyba, és a cselekmény visszazökken a megszokott mederbe. A Fekete tavasz-ból hetven oldalt olvastam el, a Ráktérítő-ből negyvenet: a Baktérítő-nek harmincnyolcadik oldalánál kattantottam el a villanyt s fordultam nyomott lélekkel, de jótékony álmossággal a falnak. Derülten, bizsergő szívvel ébredtem. Nyilván azt az izgalmas álmot álmodtam, hogy göndör szőrű bárányokat legeltettem egy csörgedező patak partján, édes-bús nótát furulyázva szűzi és távoli kedvesem felé.

Rosszul aludtam, mert fáztam; kora délelőtt átmenekülök a Flore kávéházba. Ezt sem fűtik, a vendégek nagykabátban ülnek. De a helyiség kicsi, a lehelet s a pótkávé savanyú gőze meglangyosítja valamelyest a levegőt. Azonkívül az emberek, a jó francia szokás szerint a hosszú pamlagokon szorosan egymás mellett ülnek, s így bőrükkel is melegítik egymást.

Semmi dolgom, szemlélődni szeretnék. A pincér beékel egy kopaszodó úr és egy kellemesen kövér hölgy közé. A kis terem zsúfolt; ez a kávéház – Rimbaud-ék hajdani találkozóhelye – ma az irodalmi központ. A Szent Ármin körút és a Benedek utca sarkán fekszik; derékszögben találkozó nagy ablakain csorog a pára. Háttal az ablaknak ülök, s így nekem is fejemben a kalap; így adom át magam az édes, szemlélődő semmittevésnek.

A kövér hölgy szalonnás, egyenes fél oldalával melegíti jobb karomat, szomszédjával társalog egy könyv fölé hajolva, amelynek lapjait egy kávéskanál nyelével nyesegeti. Bal oldali melegítőm – fekete arcon itt-ott már fehér, kétnapos borosta – egy kockás iskolafüzetbe ír, magasra tartott fővel, mintha nem is írna, hanem festene. Nem töltőtollal, hanem régi jó fatollszárba illesztett, megbízható acéltollal dolgozik, villámgyorsan, ahogy oldalamba nyomult könyökének mozgása is tudatja. Elismerésre méltó ügyességgel forgatja a tollat a kerek kis asztalkán, amely alig nagyobb a ráhelyezett s láthatóan még Rimbaud korából való, toronyszerű kalamárisnál. Néhány méterre – légvonalban, mert a földön jó néhány kanyart kellene tenni – Ribemont-Dessaignes, a hajdani dadaista költő írdogál, immár teljesen kopaszon, erősen megkopott télikabátban. Most látom, hogy szemben velem, a második asztalkánál még egy ismerős ül. Gorely ez, az orosz származású esztéta; költő honfitársairól kibocsátott könyvét annak idején, tíz esztendeje a Nyugat orosz Dekameronjának készítésénél nagy haszonnal forgattam, ő maga tüntetett ki vele. Nem ismer meg, illetve felém sem néz, mert – mélyen maga elé hajolva – alkot. Ki van még ismerős? Jártatni kezdem szemem a pamlagok hosszán. Gorely mellett szemüveges, idegen fiú ül. Két asztalka között kapott helyet, vagyis neki nincs hova hajolnia, s így apró noteszát szigorú arca elé emelve, egyenes testtartással rögtönöz. Eltökélt, édes semmittevésemre mindez meglehetősen nyugtalanítóan hat, lelkemben a szemlélődés kéje helyett ezt kell észlelnem.

A termecske túlsó falának tövében, a pamlag közepén, mint holmi anyacsászárnői helyen, régi szépsége teljes fegyverzetében – sőt e fegyvereknek mintegy tökéletesebb kicsiszoltságában – H. A. megboldogult barátom egykori reménytelen szerelmének bizalmasa, azóta a kitűnő Sartre János regényíró neje, De Beauvoir Simonka ül, és veti a betűt szorgos odaadással, nem csupán azért, mert maga is kitűnő regényíró, hanem már azért is, mert – ahogy minden irodalomban jártas embernek tudnia illik – ő naponta itt teremt, tekintettel arra, hogy az egyik szomszéd házban levő lakásukon férje költi műveit, s nem akarják zavarni egymást. A tőle jobbra eső hely üres. Az írónő télikabátja hever ott, földre nyúló mozdulatlan ujjal; maga az írónő testhez feszülő, szép termetét karcsúsítón övező kék pulóverben rója a betűt. Firkálgat a pamlag vendégei sorában még egy mosolygó arcú férfi is; mint anya kisgyermekének első lépdelését, oly gyönyörködő és biztató elégedettséggel követi az ujja alól kisiető sorokat. Az ablak mellett annál gondterhesebb ábrázattal szemléli művét egy másik úr: ez kefelevonatokat javít, hol diadalmasan, hol ingerülten emelve ajkához babszemnyi irónját. Még egy hölgy rögzíti gondolatát oly fürgén, mintha kötne; a tenyere alatt nyugvó vastag papírréteg mutatja, hogy reggel óta már legalább egy fejezetet összekézimunkázott. Szomszédja – magam is rácsodálkozom – feltűnően nem ír, csak él bele megmagyarázhatatlan könnyelműséggel a világba. Akár jómagam, akinek nyugtalansága azonban most már határozott lelkiismeret-furdalássá változik.

Nocsak, az ajtó üvegdobjának sarkában kuporgó ifjú lány sem ejt egy fiavonást sem, épp szünetet tart, tollat szorító kis öklét kecses álla alá nyomva s két szemét a mennyezetre szegezve. Mert különben példás serénységgel másol, szántja, feketíti és kaparja a papirost, fogyasztja és pazalja a tintát mindenki a sűrű, de mégis hideg füstben. Concepcióba, vagyis fogantatásba esnek, vajúdnak és versenyt szülnek. Szemlélője voltam egyszer egy gyorsíró versenynek. Ennek emléke merül fel bennem. Eszembe jut írásbeli dolgozataink órája is, két perccel a csengetés előtt. Rémület száll meg, hogy én még egy sort sem szereztem.

Percegnek a tollak, suhannak a ceruzák, zörögnek és – ahogy átfordítják őket – suhognak a papírlapok. Az alkotók szipognak, fejüket rázzák, csitítóan hajukat simogatják, nyemmegnek, s hirtelen – anélkül hogy ujjukkal érintenék – földre köpik az ajkukra égett cigarettát, majd éppoly gyors hirtelenséggel új cigarettára gyújtanak. A pincéből fölmerül egy idősebb hölgy, vállán bolyhos kendővel, és emelt hangon azt mondja:

– Audiberti urat kérik a telefonhoz.

A névre csak én rezzenek meg. Audiberti úr egyik legkedvesebb költőm, a hajdani Nouvelle Revue Française köréből. Szőlőgyökér kuszáltságú, de éppoly szesztermő verseinek különösen Az emberek faja című kötetét becsültem, ha minden sorát nem értettem is. Érdeklődve várom jelentkezését, kellemes feszültséggel küldöm tekintetemet a távolibb fejek felé is. Egyik sem emelődik fel a munkából. – Audiberti úr! – mondja megrovó hangon a telefon- és illemhelyfülkék alvilágából fölmerült hölgy.

Bal oldali szomszédom pattan hirtelen fel; az az őszülő borostájú fekete, aki egyenes derékkal, szinte ecsetként kezelve a tollat, úgy rótta betűit, mintha festene. Termetes, magas férfi. Két kézzel felemeli a kis asztalt, arrébb helyezi, kilép a sorból, majd – mintha egy kis kaput csukna be – visszateszi helyére az asztalkát, rajta a toronyszerű kalamárissal, s ügyesen megtalálva a helyes utat a többi asztal útvesztőjében, eltűnik a Proserpinaként felmerült hölgy mögött. Nem vagyok kandi természet, viszont afféle hírszerző úton vagyok. Ez arra bír, hogy természetemet legyőzve, egy röpke, fürkész pillantást vessek a kiterítve hagyott iskolásfüzetbe. 1947. január 29-én, szerdán délelőtt tíz óra harminckét perckor Audiberti, a költő, ily címmel kezdett alkotásba: Les natures des Bordelais.

A tollak tovább kaparásznak, reszelgetnek és rágicsálnak, hasonlóan a szú halk fűrészelgetéséhez: az alkotók gyengéd érdeklődéssel homlokukhoz illesztik bal tenyerüket, mintha betegek volnának, illetve mintha nem is saját lázukat, hanem egy jó barát hőemelkedését szeretnék megállapítani; önfeledten fülükbe és orrukba nyúlnak, de jobbjukkal megállás nélkül körmölnek. Az embert az az érzelem lepi meg, hogy valami másolóirodába tévedt, ahol mindenki reggel nyolc órától fogva koptatja a pennát, és amelyen a szigorú főnök épp most halad át. A jobb sarokban felemelkedik egy fej, olyanformán, mintha víz alól bukna ki, de már merül is vissza a habok alá, hogy ott tovább jegyezzen; hazánkfia, Németh Andor ez, ő is itt hinti az eszmét. Az ablakpára csíkjain kilátni az utcai újságosbódéra, amelynek falát földig borítja a különféle folyóirat és hetilap, már az, ami a szerény bódéra ráfér a francia nyelven ez idő szerint megjelenő hetvennyolc hetilapból és kétszáznegyvenöt folyóiratból, címlapukon többek közt az itt bent szorgoskodók nevével is. Amelynek láttán az ember nem tudja elhessegetni azt a gondolatot, hogy az itt készült alkotások nem szerkesztőségen és nyomdán át, hanem közvetlen innen, azon melegében kerülnek ki a bódé falára, körülbelül úgy, ahogy a pékség pincéjéből a kiflik a kirakatokba, s aki egy percre is abbahagyja a tésztacsavarást, azt azonnal kiteszik a szakmából. Megnyugtatásomra szolgál, hogy előttem a negyedik asztalnál egy ifjú nő – anélkül hogy kesztyűjét levetette volna – láthatóan csak levelet címez. Nyugalmam azonban csak egy percig tart, mert viszont most már a jobb oldalamat oly jótékonyan melegítő hölgyben is mozogni kezd az ihlet; ölébe fogja a könyvet, amelyet az imént a teáskanál nyelével felvágott, a rojtos lapok szélére firkantgat aranyburkolatú csavaros ceruzájával. Az így szabad alkalmat kínáló asztalon asztaltársa fűzi ákombákomjait gyönyörű csontpapíron annak az új találmányú öröktollnak segítségével, amelyet még mindenki megcsodál és megirigyel, jómagam is, de amely – nem tudom, milyen gondolattársítás eredményeként – azt sugallja belém, hogy tulajdonosa rosszat eszkábál. A teremben csend van, a könyvtári dolgozószobáknak az agymunka ózonjával telített csendje. Ismét az az érzés – az a szorongás – száll meg, hogy dolgozatírási órán vagyok, rögtön felhangzik a folyosón a csengetés, csak én lopom az időt, s így el fogom veszíteni a tandíjmentességet, atyám kivesz az iskolából, sose lesz belőlem segédjegyző Dombóváron. Jobb karomat óvatosan elhúzom a testes hölgy oldalától, s kabátom belső zsebében megkeresem azt a folyóiratot, amelyet szerencsére épp idetértemben a sarki bódénál vásároltam. Ám a lélek nem éri be az efféle cselfogással. Anélkül hogy elhatároztam volna, a folyóirattal együtt ujjam megragadja jegyzetfüzetemet is. Olvasni kezdem a folyóiratot, amelyet természetesen szintén az itt szorgoskodók töltöttek meg. Attól, hogy itt, jelenlétükben olvasom műveiket, holmi munkafelügyelőnek érzem magam, s ez nem kellemes érzés. Mert közben az az érzésem is megvan, hogy a szerzőknek nem régibb – két-három hetes – elmeterményeit olvasom, hanem azt, amit épp e pillanatban hoznak világra. Az egyik arról tudat, mily kellemes éjet töltött tegnap egy hölggyel, s üvölteni szeretne a vágytól, percenként felsikoltani, de a csillagokig, hogy ez a rendkívüli éj megismétlődjék. A másik – meghökkentő lovagiatlansággal – szellemi korcsnak, majd szellemi tolvajnak nevezi, teljes névvel, egyik kartársát, aki bizonyára szintén itt örökíti álmait valahol. Ez sincs ínyemre. Igazság szerint távozni szeretnék. Ehelyett kicsavarom hol csökönyös, hol úton-útfélen sűrű pacnit ejtő jó öreg csatalovamat, s mivel egyelőre semmi sürgős közlendőm nincs, ezt öntöm formába, amit eddig papírra vetettem. S most már, megadván az obulust a Múzsa után a pincérnek is, megkönnyebbülten távozom.

A hangban azért esett változás. „Ha arra az ugatásra, amelyet Hoog Armand, Aron Robert, Thierry-Maulnier, Rousseaux András és a lábam harapdáló többi mérges kis mopszli tesz ellenem, írt keresnék…”

Benda Julien kezdi egyik vezércikkét ezekkel a szavakkal. Igen, ő, aki a tiszta szellemi fegyverek eldobása miatt egykor oly messze hangzón vádolta árulással az írástudókat.

A keresetlen szavak egy közép-európai nép – ahogy cikkének címében is öles betűkkel hirdeti, egy „peuple démocratique” dicséretét vezetik be. Az ugatás és harapás ellen e nép körében lelhetett volna írt Benda, ha szüksége lett volna rá. Ám nem holmi oltásra utazott ő oda, hanem előadásra és tanulmányútra. Szerencsés pillanatban – s nyilván nem véletlenül – hívták meg, őt, ismétlem, a polgári demokrácia legnagyobb szellemét. Az említett nép akkor hajtott végre egypár messze ható demokratikus intézkedést. Sajnos, Benda, a tiszta jog éles szemű védője, nem erről ad számot és véleményt. Fontosabb dolgokra tereli figyelmünket: „Fölfedeztem ebben az államban, amelynek tájékoztatásügyi minisztere hívott meg, hogy ott nagyon ismert vagyok, csaknem valamennyi munkámat lefordították, a legújabbakat most fogják lefordítani, és hogy lelkes híveim vannak ott.” Ez meglepte, nem azért, mert szerény. „Ez a tulajdonság nem sajátom.” Azért lepte meg, mert az ő könyveiben nincs más, „csak gondolat és elmélkedés, s így csak kevesekhez szólhatnak”.

Itt határoztam el, hogy megvárom Benda Julien gondolat és elmélkedés telítette műveit, a megdicsért kevesekhez csatlakozom; evégett épp kezemben levő alkotásának olvasását is rögtön abbahagytam.

Esztendőkkel ezelőtt – még az „én időmben” – megjelent franciául egy magyar versgyűjtemény, nem az első, s azóta nem is az utolsó. Költészetünk minden mesterdarabja benne volt, Balassától Adyig. A Temps terjedelmes és jóakaratú tanulmányban számolt be róla. Részletesen ismertette költőink törekvéseit, tehetségét, jellemét. Összehasonlította a francia költők eredményeivel, megvonta a kínálkozó párhuzamot. Izgatottan olvastuk. Végre rákerültünk a finom nyugati mérlegre.

A bíráló sorra vette Petőfi, Ady, Babits, Kosztolányi alkotásait. De különösen egy verset emelt ki, s mutatott fel mintegy összecsípett ujjai között a francia értőknek. Minden oldalról megcsillogtatta, mint az ékszerész a frissiben érkezett drágakövet; nem győzte elemezni és dicsérni a vers tömörségét, pompás szerkezetét, hibátlan csiszoltságát, kifejező erejét. Nem állhatta meg, hogy ne idézze az egész költeményt, első szótól az utolsóig. Francia szemmel ebben látta külön nemzeti voltunk és lelkületünk legszerencsésebb megnyilvánulását. A valóban erőteljes és drámai tömörségű vers Gyulai Pál „Hadnagy uram, hadnagy uram” kezdetű költeménye volt.

Ezen mindnyájan mélyen elgondolkoztunk.

Sose foglalkoztatott különösképpen, hogy könyveinket idegen nyelvre fordítsák, hogy irodalmunk kincseit „megismertessük a művelt nagyvilággal”. Kultúrák éppoly kevéssé tukmálhatják szépségüket, akár nők. Mi kivettük más népek értékeiből, ami nekünk tetszett. Meg kell várnunk, míg az ő érdeklődésük is fölébred. És ha sohasem ébred fel? Mi attól még jól meglehetünk magunkban; gyarapodhatunk, fejlődhetünk. A szerelemnek ezen a téren nem kell szükségképpen kétoldalúnak lennie. Itt nincs féltékenység, nincs versengés, nincs reménytelen vonzalom. A megtermékenyülés itt nem úgy megy, mint az ember- és állatvilágban; nem párzással történik, hanem porzódással, mint a növények közt. Az virul, akinek több a befogadóképessége.

Ez a szellem emberének álláspontja. De természetesen nem a politikusé. Igazán nem a méltatlanság érzése önt el amiatt, hogy a franciák életéből hiányzik az a tanulságos és kacagtató remek félóra, amelyet Mikszáth Gavallérjainak olvasásával tölthettek volna el. Egyáltalában nem érzem alacsonyabb rendűnek magam, amiért sosem volt olyan lélektisztító szárnyalásban részük, amelybe engem Petőfi minden percben felragadhat. Nem kell nekik? Inkább valami büszkeséget érzek. S ráadásul valami kajánságot, mert hisz én viszont szárnyaltam az ő Verlaine-ükkel, Benjaminükkel is. Szemesnek áll a világ.

Szerényen, legfeljebb viszonzásképpen nyújtanék nekik valamit. Bár ezen a téren a hála sem kötelező. De kérkedésből, önigazolásból? Önbizalmat nem a szomszédban szoktam beszerezni.

Fokozottan ez volt érzésem, amikor hébe-hóba saját könyveim fordítása vetődött fel. Ezért én soha egy lépést nem tettem. Az úgynevezett dicsőség minél nagyobb területre hullámzik, annál hidegebb, gyanúsabb, zavaróbb és röstellnivalóbb. Magyarországon is némi elismerésre valahol csak egy Tolna megyei falu szakértői részéről álmodoztam, ez az álom azonban éppoly megvalósíthatatlan, mintha azt kívánnánk, hogy apánk „ismerjen el”. Kelletlenül néztem tehát „kultúrterjeszkedésünk”, sőt „kultúrpropagandánk” minden effajta próbálkozását. Mondom, tolakodásfélének éreztem – politikai szándék belekeverését a szellem illemtanába –, s kudarcát előre láttam, de a sorozatos bukás szégyenét, különösképpen, csak keserűbben nyeltem.

Mert az persze rege, hogy például csak Petőfivel is be tudtunk törni akármelyik nagy nép irodalmába. Nincs egyetlen klasszikusunk, aki csak egy halvány erecske módjára is elevenen csörgedeznék a világirodalom megmérhetetlen vízrendszerében. Önáltatás, hogy volna irodalmunknak csak egyetlen könyve, csak egyetlen fejezete, csak egyetlen lapja is, amelyet a nemzetközi irodalom bár úgy tartana állandóan számon, mint a latin minoreseket vagy a viktoriánusok második, a szimbolisták ötödik rajvonalát. Az átlagműveltségű európai író fejében több jó irodalmi emlék merül fel, ha a perzsákról, a tibetiekről vagy a négerekről hall, mintha rólunk, ez az igazság. A fehér faj szellemi épületéhez nyújtottunk talán egy-két téglát, de ezek valahol az épület aljában vannak, hogy ha nem a föld alatt; a falon azonban egyetlen rögtön ránk valló jel sincs, olyan szembeszökő szobrokról nem is szólva, aminővel a lengyelek egy Kopernikus, a csehek egy Comenius, egy Husz révén dicsekedhetnek. A múlt században, a romantika korában egy ideig a magyar parasztság volt a képzeletet foglalkoztató nép. Parasztdalainkat mégsem a mienket ismerte meg Európa, hanem a jugoszlávokét. A nyugati nyelvek kincsesházának kölcsönöztünk egy-két fogalmat s egy-két magyar szót – a kocsit, a sujtást, a bőrcserzést, a lóherélést –, ám egyetlent sem szellemi életünk területéről. Az álcázatlan valóság, amellyel számot kell vetnünk, az, hogy az irodalmi nagyvilág szemében mindmáig úgy ülünk itt Európa közepén, mintha soha egy kukkot sem ejtettünk volna. Vagyis ha távolibb igényes irodalmi magaslatról valaki szemét lehunyva maga elé idézi a kontinenst, a Duna–Tisza–Balaton lapályain egy porszemnyi kiemelkedést sem pillant meg; de még homokmozgást sem lát, sem a múltban, sem a jelenben, noha e puszta folt körül szünetlenül folyik a szellemi élet geológiai játéka; az erre csapódó vagy erre irányított fényszórók pásztájában egyre-másra dobálják magukat fiavulkánok vagy legalább vakondtúrások. Halljuk a hírt, hogy az oroszok foglalkoznak Petőfi teljes kiadásával. Egyfüzetnyi versének – amelyet Lunacsarszkij vezetett be – szép sikere volt. Hallunk s remélhetünk hasonló próbálkozást a szomszédos népek részéről is. Én azonban most a nyugati próbálkozásokról és kudarcokról beszélek.

Ismétlem, mindez engem nemigen nyugtalanított. Reymont belülkerül az ajtón, s a nála kétszerte hivatottabb Móricz nem? Zsiga bácsi csak kedvesebb lett nekem ettől, még meghittebben az enyém. Milosz megkapta a koronát, s Tóth Árpád nem? Én összehasonlíthatom őket, s kettejük közül a nagyobb még a mellőztetéstől is emelkedett egyet. Így növelte szememben a prágai Kafka világhíre Karinthyt és Krúdyt. Benda jól indult a humanizmus utcájából; betérhetett volna Babits scholájába. García Lorca nagy lírikus költő; csaknem válláig ér József Attilának. És Tömörkény és Juhász és a mi Kaffkánk, hogy csak a halottakról szóljak. Hovatovább úgy voltam a kincsekkel, mint a zsugori: külön kéjt okozott, hogy csak magunknak csörgethetjük.

Egy-egy aranypénzünk odaejtődött a világ boltasztalára, s jól csengett. Ez azt jelenti, hogy jó művek jó fordításával jó helyen jelentünk meg. Buzgólkodóink kezüket dörzsölték, bizonyosra vették a sikert, a „benyomulást” végre. A bosszankodó fintort én eleve a magunk vigasztaló önelégedettség mosolyára váltottam. Ezt a csengést sem fogják meghallani. A nemes pengésre fölhegyeződött néhány fül, amíg az az egyszeri csengés tartott. A tervezett hadművelet első mozzanata, a nagy betörés egyszer sem sikerült. Hívta a tekintetet, magános lovasként, egy-egy név vagy egy könyv. De magát a magyar irodalmat nem tudtuk olyan nagy fogalommá tenni, ahogy nálunk jóval kisebb népek – a svédek, a norvégok – irodalma világirodalmi fogalom lett egy korszakban, s ma – utánpótlás nélkül is – az. A világirodalmi tudatban a tiszai–balatoni tájék változatlanul az a szaharai űr, amelyről föntebb szóltam.

Holott számra is fordítottunk annyit, mint amennyivel a svédek és norvégok megnyerték a csatát. S állítom, hogy minőségben sem voltunk annyira hátra, hogy magyarázatot kaphatnánk arra a lényegében – a fogalomteremtés szempontjából – tökéletes kudarcra, amelybe a mi vállalkozásunk fúlt. Mi magyarázza hát? Az a nemes, nyelvi „ázsiaiság”, amelyre Márai gyanakszik? Nekem is rejtelem.

Nyújtottunk műveket, amelyekről csak úgy csöpögött a különleges zamat, a már-már délszaki helyi szín. Móricz Sárarany-a egy fél sornyi bírálatot sem kapott valamirevaló tollból. Kifogástalan fordításban adtuk át Az Isten háta mögött című regényét. Sajnos, a franciák ebben a Derrière le dos de Dieu-ben talán vallásbölcseleti művet szagoltak, föl sem vágták, s így megbukott a terv, hogy Bovary úr legalább a kínálkozó összeházasítás révén bejusson a regényhősök nagy családjába. De a helyi szín után így jártunk nemzetközi árnyalatainkkal is. Ugyancsak jó fordításban Karinthy legjobb regényét kínáltuk, a Kapilláriá-t. Egy buborék sem jelzi, ahol elmerült. Évekig készült odaadó buzgalommal Babits könyve, a Timár Virgil Fia, egyenest Gide asztalára. Jeltelen. Amikor Kosztolányi került sorra, az én szemem is fölcsillant. Ő a legfranciásabb írónk. Mondatait szinte betűről betűre lehet fordítani: latin talajon azonnal talpon állnak, hisz magyarosságuk titka is: a gall világosságuk. Franciás a műveinek elegáns szerkezete is. De szemlélete és mondandója is nyugati. Ezt különben maguk a franciák is felfedezték: a java francia írók, akikkel külföldi útjain meleg barátságot kötött. Az Édes Anna francia lefordítását maga Duhamel szorgalmazta; nyilván ő segítette elő, hogy a regény az egyik legnépszerűbb párizsi napilapban folytatásokban jelent meg először. Észrevétlen maradt. Hasonló volt sorsa a Véres költő-nek is, amely pedig igazán nemzetközi tárgyat dolgoz fel, jóval a nemzetközi szint fölött. Volt könyv, amelyben bókoltunk a franciáknak. Volt – Kuncz Fekete kolostor-a Lacretelle bevezetőjével –, amelyben keményen arcukba vágtunk. Közönyük nem engedett. Zilahy bemutatta – a Két fogoly-ban – romantikus képességét, a Csendes élet-ben – lélekábrázoló és korfestő erejét. Márai Zendülők című könyvére az irodalmi körök felemelték fejüket, de pillantásuk most sem rögződött meg Magyarországon. A Puszták népe hetedik kiadását nyújtotta át nekem Claudel és Gide kiadója, a Gallimard. Szerencsére átnyújtotta a bírálatok kötegnyi lapkivágását is. Ebből tudtam meg, hogy a látszólagos siker mögött tulajdonképpen egy kedves, baráti összeesküvés áll: az időközben nemzeti nagysággá nőtt ifjúkori ismerősök ezekben lengették meg zsebkendőiket a messze szakadt hajdani cimbora s egy kicsit saját ifjúságuk felé. A magyar irodalom még mindig nem indult meg, hogy végre valamiféle – bármily halvány – fogalom legyen; noha azonközben már az új olasz regény is betört, mindössze két emberrel, sőt a dél-amerikai is, ugyancsak kettővel.

Holott voltak segédcsapatok és előkészítő hadak is: zeneszerzők és zeneelőadók; Londonon és Hollywoodon át rendezők, film- és darabírók. A testedzés, a szórakoztató olvasmány és látnivaló világhírességei. A múltból is maradt valami eleven a könyvtárak s a kirakatok pora alatt: a Mercure Madácha például s a versek, amelyeket Coppée Petőfiből csaklizott. A Villon előtti korba nem merülhet el kutató, hogy legalább fejezetenként ne álljon meg a szeme valami magyar vonatkozáson. Az én Baudelaire-kiadásomban – az 1922-es Crépet-félében, amely eddig a legkülönb – az előszóíró a költő bukott angyal lázadozását ezzel a mondattal érzékelteti: „Si le Ciel ne veut pas m’entendre, s’écriait Kossuth, alors que l’Enfer me réponde!” A legnagyobb francia költő legnagyobb mondandóját prózában legjobban Kossuth szavával tudta ez az előszóíró kifejezni: Ha az Ég bezárja szavamra fülét, szóljon a Pokol! Hever hát elég új és régi érték határainkon túl: szétszórtan a rengeteg kő, amelyből nem tudtunk épületet rakni.

Harmadszor ismétlem: mindez nem foglalkoztatott különösképpen. Nyilván hiányzik valami szag rólunk, ami a szimatot, a vonzódást fölkeltené. Vagy tán – tudtunkon kívül – nagyon is illatozunk. Valószínűleg van más nép is, amely nem kell. S tán – bennünk is fel kell merülnie a kételynek – értékeink sem olyan nagy értékek. Elegendő, ha a mi szimatunk működik jól arra, hogy nekünk mire van szükségünk.

Egész addig nem foglalkoztatott ez az ismeretlenség, amíg békeküldöttségünk vezetője, amidőn békejavítási kudarcunk okairól faggattam, azt nem válaszolta, már itt Párizsban:

– Mink hiányzott? Egy Thomas Mannunk. A helyzet reménytelen volt. De ha legalább egy nemzetközileg ismert és elismert emberünk lett volna. Ha egy olyan hang szólhatott volna meg nevünkben, amely otthonosan cseng a világban. Az felénk fordíthatta volna legalább a figyelmet. Tán a rokonszenvet is. A jövőt mindenesetre.

Minden utazásnak annyi az értelme, amennyit azonközben önmagunkban beutazunk. De ide kell ám aztán csak a vízum, a permis, a laissez-passer, a határátlépési engedély, a dacolás a vonatfolyosón való állongással, az átvirrasztandó éjszakákkal.

Jó emlékmű Párizsban sem volt sok. A mérsékelt égöv alatt, úgy látszik, nemigen sarjadnak jó szobrok a szabad levegőn; ezeknek is forró nap kell, akár a pálmafáknak. Párizs köztereinek szobrait a megszokás fűzte szívünkhöz; a környezettől nemesedtek. Csaknem valamennyi most a németellenes indulat vad jelképe lett.

A németeknek kellett ágyúikba a bronz. Összeszedhették volna a harangokat, a serpenyőket. Valamelyikőjüknek, finom tapintattal, a szobrokon állt meg a szeme. Elvitték az ércbe öntött Racine-okat és Voltaire-eket. A város tán szántszándékkal nem pótolja a hiányt. A csupasz talapzatok fölött a levegőben naponként százezrek látják a teuton csizmát.

Tüzes, ingerült. Tíz perce beszélünk, de ha a költői szónak olyan varázsereje volna, amilyen az ősi időkben, derékig csücsülnék a vérben. Eddig ugyanis minden kortársát letaglózta. Ő az, aki – mint mondja is – az egész világgal szemben áll. Elítéli az egész világot. Ezt harciasan szobája falának támaszkodva – mintegy hátát megvetve – mondja. A falon irodalmi társaságok bekeretezett tagsági oklevelei sorakoznak, továbbá elszáradt babérkoszorúcskák és repedezett pálmalevelek, tisztelőinek ajándékai. Az egyiket – amint a lecsüngő szalagon kisilabizálom – „A Calvadosi Bortermelők Művelődési Köre” küldte. Megenyhülten gondolom, hogy ezeknek talán megkegyelmez.

A véleményét mondja, a leplezetlen, az éles, a véres véleményét, amely nem annyira szívből jön, mint inkább szívbe – szívekbe – szeretne szüntelenül menni pompás hegyével. Riadtan észlelem, hogy véleménye mind kevésbé érdekel. Döbbenve eszmélek rá, hogy egyetlen írónak sem a véleménye érdekel, hanem az érve. Az a közhely tudatosul bennem, hogy az íróktól nem azt várjuk, hogy legyőzzenek bennünket, hanem tőlük ennél sokkal nagyobbat kívánunk, azt, hogy meggyőzzenek. Véleményemet azonban jobbnak látom magamnak megtartani. Az egész világból, abból a kétmilliárd egynéhány millió emberből, amellyel oly elszántan szemben áll, egyedül vagyok itt a keze ügyében, s botoran elfeledtem koszorút hozni.

A közhiedelem rabjaként, sokáig én is lemosolyogtam az olaszokat. Afféle makarónievő népnek tartottam őket, a dolce far niente népének. Michelangelóig még csináltak egyet-mást, de aztán!

Aztán építették fel új városaikat. Aztán végeztek rengeteg kiskirályukkal. Aztán űzték ki az osztrákokat. Aztán tették helyére az óriási súlyú örökséget, a pápaságot. Aztán kovácsolták nemzetté magukat. Közben azért megajándékoztak bennünket egyebek közt például a rádióval. S egy-két filozófussal, íróval, történésszel, forradalmárral. Minderre Cs. hívta fel figyelmemet.

Szorgalmas, szívós nép ez, most a harmadszori viszontlátáskor eszméltem csak rá. S közben félelmesen szaporodtak, ez sem utolsó bizonyítéka egy nép életrevalóságának. S közben, nyomoruk és szenvedésük ellenére is, megőrizték derűjüket. Rongyosan is mosolyogtak, dudáltak és énekeltek. Ez az örökölt bizalom az életben, ez sem lebecsülendő jele az erőnek.

Szenvedés, nélkülözés közepette találtam őket, de – ez már a természetük – töretlen jó hangulatban. Rómának az úgynevezett legsötétebb negyedében hangzott a legtöbb nóta, nevetés, citeraszó, labdapuffanás, gyerekzsivaj; a legsötétebb negyedben volt legvilágosabb a mosoly az arcokon. Ezért hirtelen igen megbecsültem őket. A háború? Azt mondják, egy nép sem tette oly gyorsan túl rajta magát, mint ők. A fasizmus? A fordulat első heteiben – hallomásból tudom ezt is – északon nekikeseredetten, szemelés nélkül ölték a feketeingeseket. Aztán nem beszéltek róluk többet.

Hangyaként nyüzsögnek a romokon, takarítják, de közben táncolnak is egyet rajtuk. Tudják, mi a feladat? Hozzátartozóinknak és környezetünknek örömet szerezni, az is feladat. Sok nagy dolog van. De egy jó perc is nagy dolog.

Adpone! – gondoltam Horatiusra. – Latinok ezek töretlenül – tettem hozzá.

A franciák nem csinálnak annyi vígsági alkalmat, tréfás utcai jelenetet és gyereket, de a nagy tanácsról, hogy „minden napod kész nyereség”, arról – baj ide, baj oda – ők sem feledkeznek meg. Júliusi forradalmukról az a legenda, hogy azért tört ki délután két órakor, mert az ebéd után még a kávét is meg kellett inni. Kávé most nincs sok. De ami van – amit a nap ad –, arról nem mondanak le. Latinok ezek is. Másként vannak az idővel, mint mi.

A jó barátokból összeverődött társaságban az én számon fordul ki leggyakrabban: emlékeztek, emlékeztek? Hogy mit akartunk mi! Mit reméltünk csak tízévnyi határidőre is! Mit vártunk, helyesebben: mit vártunk el a világtól, de magunktól is! A jövőtől, már az akkori rettenetes közelmúlt után s mintegy annak helyreütéseként. S micsoda iszonyú múlttá fordult az a mi jövőnk is! És most mit hoz a jövő? Mit várhatunk tőle, s mit várhatunk el még magunktól?

A kérdések alján tulajdonképpen felelősségre vonás és követelődzés izzik; holmi közvádló kérdései.

– Ezért jöttél vissza? – kérdi Qu.-P. mosolyogva.

– A tetthelyre! Ahogy állítólag a bűnösök. Az ifjúság tetthelyére. Köztetek, egy kicsit általatok szívtam magamba ezt az igényt, ezt a hiedelmet. Én ott (és egy intés, hogy merre) küszködtem, fuldokoltam. Néha elborult előttem a világosság. Nyelvetekben ez az ott, ez a là-bas nemhiába ered abból, hogy ott-lent. Lent voltam, homályban, s nem láttam fel mindig ide, föl, ahol az ifjúság maradt. De nem tudtam fejemből kiverni a gondolatot, hogy az ifjúságnak ez az uralma itt azért továbbfejlődik, tovább termi a gyümölcsöket, ti közben ápolgatjátok, örökségtek szerint. Ti vagytok ennek a gondnak letéteményesei. Zavaros érzelmeimre s kérdéseimre valamikor itt kaptam választ és iránymutatást. Igen, azt hittem, csak vissza kell jönnöm, s pohárral meríthetem a választ. Válaszoljatok.

– Mire? – kérdi Cresse.

Én itt merek nagy szavakat is mondani.

– Hogy szerintetek mit hoz a jövendő.

Qu.-P. elneveti magát, térdére csap.

– A világ változott, de te aztán nem. Ti aztán nem, öreg tibetiek! Emlékszel, mekkorát röhögött rajtad az egész tanterem, amikor Dumas felolvasta a dolgozatodat? Húsz év után csak még jobban az lettél, mint ami már akkor is voltál!

Csak homályosan emlékszem a dolgozatra. A szavak a hajdani röhögés melegével áradnak, ahogy, nyilván túlozva, fölidézik azt az emléket. A kísérleti lélektan órája végén Dumas kiakasztott egy képet; egy ijedt kislányt ábrázolt, egy vicsorgó kutya és lovagi testtartásba meredt fiú között. Le kellett írnunk, jelige alatt. Dumas aszerint csoportosított, ki időzött el inkább a színeknél, ki a vonalaknál, ki az érzelmi résznél. Még nemzet szerinti csoportosításra is felbátorodott: a latinok a külső megfigyelők, a szlávok az érzelmiek és így tovább; játékból még az íreket és skótokat is megkülönböztette egymástól. Valaki az első sortól az utolsóig – egy betűt se írva színről, vonalról, vicsorgó fogról és torzult kislányarcról – azt fejtegette, mi történt volna, ha ez a fiú nem érkezik oda idején. Ennek szerzőjét – az itt már nem derült ki, milyen egyéb részletjelek alapján – Dumas állítólag valahova a kínai fal és a Himalája közé tette, valamilyen bizonytalan helyű és sorsú törzsbe. Én voltam, szerintük. – Mert mi vagyok én? – kérdem feszengve.

Qu.-P. csitítóan vállamra ver.

– Keleti. Mindig a gond, hogy mi volt, s mindig, hogy mi lesz. Illetve, hogy mi lenne, ha valami már volna. S mi lett volna másként, ha más nem volt volna! Folyvást a múlt feszegetése, de még jobban a jövőé! Soha egy pillanatnyi jelen! Soha annak felmérése és okos elfogadása, hogy mi van. Hogy élet is van, öregem, a sok lenne és volna között! Úgy látszik, nagyon is igaz, hogy a szlávoknak nincs időérzékük. Ouff… Tudom, tudom, rögtön felmondom a leckét, nem szlávok, hanem mi az isten csodái is vagytok, agytekervényeim még nem meszesednek. Tehát keleti vagy; de azért csak maradj ülve. Fiatalok vagytok. Idealisták. Nem Berkeley értelmezése, nem a filozófiai iskola szerint, hanem morális értelemben, ahogy szegény P. a munkásegyetemen akkortájt olyan egyszerűen megmagyarázta…

S ezzel komolyra fordul a szó. – P. a kis kör legfájóbb vesztesége.

– Hogy halt meg?

– Hát annak vérévé vált a filozófia. Emlékszel, szarkazmusa milyen nyilakat lőtt a szent közhelyek ellen, a mi időnkben még mennyire a külön egyéniség szerint mérte az embert! Mennyire kívülről. Hogy gyújtott akkor még minden aklot, Franciaországot, a legbűzhödtebbet szerinte! A Marseillaise-t énekelve állt a kivégzőcölöp elé. Pedig addigra cafatokra tépték, hogy kivegyék belőle azok nevét, akikkel együtt dolgozott, egy táborban. Csodálatos egyéniséggé nőtt. Gara hallotta, hogy a Délen egy partizánkülönítmény az ő nevét viselte.

– Én mindig igen nagyra becsültelek.

– Én is téged. De látod, az volna jó, ha a férjem is tudná, hogy akit ő is megbecsülne, ha ismerne, hogy te megbecsülsz engem; így ő is megbecsülne engem, én meg ezért úgy tudnám szeretni, ahogy igazán szeretném, szívbeli nagyrabecsüléssel is.

– Ez nem volt egyszerű mondat, még franciául sem.

Mert ő franciául válaszolt.

– Mit akarsz tőlem, egy egyszerű munkásasszonytól.

Végre megtaláltam őt is, merőben véletlenül. A magyar munkásszervezetekbe már esztendők óta nem jár; férje nemzetiségének munkásszervezetében azonban gyakran megfordul. Egyik hajdani ismerős ezektől tudta meg új címét. Írtam neki, hol láthatnám. A Caroussel téren, délelőtt tízkor; arra kell valami munkát hazavinnie.

Tehát még most is éppúgy dolgozik, mint azelőtt. Ebből az a képzelmem támadt, hogy ő maga sem változott, s olyannak fogom viszontlátni, mint annak idején ismertem. Majd ráébredve, hogy ez képtelenség, az egykori szép arcon magam próbáltam elvégezni az idő munkáját. Bizonyára természete s jelleme is megváltozott. Mivé gyúr át egy fiatal munkáslányt húszesztendei szünetlen munka, gond és szenvedés? Szomorú bölcsességgel végeztem a rombolást a hajdani ragyogó tekinteten, azon a ragyogóan bátor lelken, hogy majd ráismerhessek. Így jártam föl-alá a diadaloszlop körüli tágas téren, a Louvre és a Tuileriák között, már messziről kémlelve a jeges szélben erre vetődő járókelőket. Már fél tizenegy is elmúlt.

De hátha már el is ment mellettem? Miért ismerhetne ő meg jobban engem, mint én őt? Hisz ő is a régi képet őrzi rólam, s engem is alaposan átgyúrhatott az idő.

Az történt, hogy bizonytalanságomban megszólítottam egy nőt. Élesen figyeltem már messziről ezt is, nem csoda, hogy gyors jártában felém fordította a hideg miatt félig gallérjába rejtett arcát.

– Szervusz – mondtam neki magyarul. Megviselt tekintetű, negyven év körüli munkásasszony volt. Megállt.

– Nem emlékszem határozottan, uram – mondta, s kíváncsian szemlélt, minden mellékgondolat nélkül.

Így kötöttem életem első utcai ismeretségét. Addig tartott, amíg bocsánatot kértem érte.

Nem volt szükség semmi rombolásra. Akit vártam, járása árulta el, oly távolságból, ahonnan arcát még csak galambtojásnak láthattam; ahogy a Rivoli utca felé eső kapu bolthajtása alól kilépett.

Messzire is tisztán látok. Alakja a régi volt, vagy ha tán erősödött is valamit, azt elfedte a csikóbőr bunda. Gyorsan, töretlenül lépdelt elő a múltból, mint holmi habokból; épen lépdelt a habok tetején. Már mosolyát is megismerem, aztán a mosolynak azokat a szem környéki vonásait is. Én azonban semmi változást nem látok rajta; őszintén hálás vagyok szememnek, hogy a gyengébb nem irányában rendületlenül ilyen lovagias.

Mi volt az első szava? Nem képzelhettem volna hitelesebbet.

Hogy egy kellemetlen megrendelőjével még egy sereg üzletbe is be kellett mennie. Részletesen megtudtam, milyen szövetet lehet most kapni Párizsban s milyet nem. S hogy egy egyszerű „behúzás” a derékon – egy apró megrendelői szeszély – a varrónőnek fél éjszakai munkát jelenthet: az egész bélést fel kell bontani. Késése magyarázatául mondja el, de szeme közben meg-megnedvesedik.

Egy kis kávéházban ülünk, a Louvre tér és a Louvre rakpart sarkán. Grogot akarok rendelni; gyorsan figyelmeztet, hogy azért mostanában nyolcvan frankot is elkérnek, jó lesz neki egy fekete is. Amikor mégis megrendelem, egy másodperc egytized töredékéig gyanakodva pillant rám. Nem állhatja meg, hogy – tán még rövidebb idő alatt – ruházatomat is ne pillantsa végig.

Örülök, hogy boldog; illetve van végre boldogságban is része. Férje, akit még ismerhettem, elesett a spanyolországi háborúban. Mostani férje is mozgalmi vezető. Mielőtt összekerültek, sokáig leveleztek; nem hagyhatta el a bebörtönzöttet, a fogolytáborba zártat, a szökevényt. Így lett – az akadályok és megpróbáltatások miatt – az egykori ismeretségből a végén szerelmi házasság. De hogy mi lehet a boldogság egy nő életében, azt csak azóta tudja, hogy kisfia van. Kétéves.

Előkerülnek tárcájából a fényképek.

Aztán az én tárcámból is.

– Úgy ülünk itt, mintha rokonok volnánk, nem furcsa?

Furcsa, de nem zavaró, nem is megmosolyognivaló. Akkor sem, mikor kölcsönösen családunkról beszélünk egymásnak.

– És a múlt? Hogy gondolsz te vissza arra?

– Nem is tudom, hogyan, de egyszer-egyszer csak megjelenik, s nekem mosolyognom kell, de olyan dolgokon is, amik miatt akkor talán elkeseredtem. Nemrégiben is, mosom a tejesüveget. És eszembe jut, hogy egyszer te azt kérdezted, hogyan kell tisztára mosni az ilyen tejesüveget. S ahogy visszaemlékszem rá, hát csak jóízűen elmosolyodom. Azon, hogy te akkoriban hétszámra mást sem ettél, mint kenyeret meg tejet? Vagy azon, hogy sose szoktad meg, hogy az üveget azon frissiben kiöblítsd, hanem mindig megvártad, amíg a maradék tej bele nem szárad? Vagy az én butaságomon? Mert azt mondtam neked, hogy újságpapírral legjobb azt kimosni. Pedig csak lúggal jön az ki, vagy ha apró kavicsot vagy golyót ráznak benne a vízzel. Nekem az nagyon szép idő. S tudom is, miért. Mert nem történt köztünk semmi. Olvastam egyszer egy írótól, valami Bankortól vagy Dagortól, hogy tisztán maradj meg, s mindig megmaradsz. Igen, Tagorétól, szóval te is olvastad. (Nem olvastam.) Ezt megjegyeztem magamnak. A képzeletre az ilyesminek bizonyosan van hatása. Mit mosolyogsz? Nem tartod igaznak azt a mondást?

– Sült érzelgősség. Köszönöm az ilyenfajta emlékezetet. Nem a tisztaság marad meg abban, hanem az étvágy.

Meglepő válasz:

– Et ça ne peut pas métamorphoser? L’envie en pureté?

S most én nézek úgy rá, mint az imént ő a grog megrendelése után.

Aztán a régiekre fordul a szó. Most látni, milyen hekatomba volt Spanyolország. A nyugati munkásmozgalmak azt a vérveszteséget érezték az ellenállás alatt is, érzik még ma is: legjobb élcsapataik véreztek el önkéntesen Madrid és Barcelona közt! Addig ismeri az embereket. Azóta férje honfitársainak mozgalmában van. Magyarul évszámra csak véletlenül beszél. Ellenben itt Párizsban majdnem megtanult már egy szláv nyelvet. Kisfiának is szláv neve van. Hallotta, hogy én könyveket írtam. De – mentegetődző mosoly – egyet sem olvasott.

– Kezdtem egyet az itteni időkről is. Esik benne szó rólad is. Szeretném tudni, nem bánt-e. Nem sokáig maradok Párizsban. Ha volna időd, szeretném, ha még elutazásom előtt elolvasnád, s megmondanád a véleményed. Itt van nálam; tessék.

Megnézi, belelapoz.

– Addigra visszaadhatom.

– Nem kell visszaadnod. Neked hoztam.

– Mi az ára?

S nyúlna táskájáért.

– Mondtam, hogy neked hoztam.

– Már hogy fogadhatnám el. Én a varrásból élek, te meg ebből. Csak nem osztogatod el ingyen a munkádat.

– Engedd meg, hogy ezt neked adjam.

Végre belenyugszik.

– De majd varrok valamit a kislányodnak.

Az őszinteség most is felülkerekedik benne a hiúságon, a női tetszeni vágyáson is.

Ahogy kilépünk a kávéházból:

– Nem beszéltem túlságosan hangosan? A pincérek olyan hangosan köszöntek, amikor kijöttünk. Nem gúnyból tették?

– Már mér gúnyolódtak volna? A borravalónak szólt.

– Mit hagytál az asztalon?

S kioktat, hogy pontosan mennyi borravaló most a szokás.

– Merthogy a férjem mindig gúnyol, hogy a magyarok milyen hangosan beszélnek. Pedig csak egy kicsit nagyothallok, ilyenkor, amikor megszakítom a munkát, és azt hiszem, hogy nekem is hangosan kell beszélnem, hogy megértsenek.

– Dehogy vagy te nagyothalló. Én egész idő alatt halkan beszéltem, s egész jól megértettél. Nem úgy volt?

– A varrógéptől van. Huszonkét évig egész nap, de néha még éjjel is azt hallani, a végén mintha ködöt berregett volna a fülemre – tu comprends?

– De mondom, hogy egész jól megértettél.

– Igen, mert téged még azelőttről ismerlek.

A szeme fájása is a varrógéptől van. De nem úgy mondja, hogy a varrógéptől van, hanem a varrógéptől jön. Ahogy induláskor is, a fogashoz lépve: megyek keresni a kalapomat. Ça vient de la machine à coudre; je vais chercher mon chapeau.

Bele-belefeledkezik a franciába.

– A szalon tulajdonosnője mondta is nekem: Madame, vous avez de l’or dans les mains. Vous savez tailler, coudre, vous avez de l’application… Ah oui, j’en ai, de l’application et c’est justement pour cela que je ne gagne pas assez malgré que je sois travailleuse…

Mert mindent nagyon is gondosan csinál meg… Csak egy-két perc múlva veszi észre, hogy azt a nyelvet választotta, amelyen könnyebben kifejezi magát. Elpirul, vissza akar térni a magyarra; bocsánatot kér:

– Tu m’excuses, mais…

De megint csak benn marad a franciában. Kiejtése tökéletes, szókincse gazdag és változatos. Így – most veszem észre – gazdag és változatos gondolatköre is. Olyan fogalmakat használ, amelyeknek magyar kifejezését nem is ismeri. Ez is alkalom, hogy vissza-visszakanyarodjak a franciára. Ce sentiment d’infériorité qui m’a obsédé… Most már ki sem lép ebből a nyelvből. Amíg magyarul beszélt, mondandója, de akaratlanul még magatartása is olyan volt, mint húsz évvel ezelőtt; mint egy idegenbe szakadt munkáslányé. Ahogy francia beszédét hallgatom, egy szabad és világos gondolkodású, tökéletes párizsi asszony lépdel mellettem, méghozzá a legjobb fajtából, a dolgozókéból. Kiderül – hogy amikor egyedül élt –, legnagyobb vigasza a zene volt; a műhelyből hetente többször is egyenest az operába ment. Ismeri – lényegesen jobban, mint én – a francia szocialista irodalmat. Nem kis könyvtár az a rengeteg mozgalmi folyóirat sem, amely húsz év alatt átment a kezén, s amelyet ő fegyelmezett osztályhűséggel rendre elolvasott. Előadásokat is kellett tartania.

– Miről?

– A nő helyzetéről a társadalomban.

Az Új Hídon lépdelünk. Hogy ne zökkentsem ki, magam is a franciára térek át.

Ebben a nyelvben több hitele van az elvont fogalmaknak. Olyan dolgokról beszélek, amikről magyarul – ezen a vaskos és tartózkodó nyelven – csak akadozva tudnék beszélni ilyen sűrítetten. Arról beszélek, hogy ami egyszer szép volt, az nem múlik el soha. Az anyag átalakulásának elve szerint minden energia megmarad. Csak az emberektől függ, hogy ez az erő birtokukban maradjon, s ne szabaduljon vissza felhasználatlanul a levegőbe, füstté és korommá. Így maradhat meg birtokunkban az is, hogy valamikor értékesek és nemesek voltunk. Attól nemesedünk, attól érünk. Ostobák hát, akik félnek az emlékektől. Megvetem azokat, akik félnek régi eszményképeiket viszontlátni. Nem a csalódástól rettegnek ezek, hanem önmaguktól. Nem egy megviselt arcba nem akarnak belenézni, hanem a saját lelkükbe. Afféle hitelezőkerülgetés ez, amit mellesleg éppúgy megvetek. Egymástól mi csak nyertünk: legjobb tulajdonságainkkal mutatkoztunk be egymásnak, az ifjúság nagylelkűségével. Anyám rég meghalt. Nevezzük szülői szeretetnek azt az óriási erőt, amelyet rám „pazarolt”, amit átadott nekem. Nyilván ma is ebből merítek; ezt pazarlom én is a magam részéről.

Hallgat, mindent ért. Ezt mondja:

– Mikor halt meg az édesanyád? – Aztán: – Iszonyú elgondolni, hogy meghalhatnék, mielőtt a kisfiamat felnevelem.

Nemsokára elhagyja Párizst. Férje hazájába költöznek. Oda Magyarországon át vezet az út. Megállapodunk, hogy Pesten megszakítják az utat, egy-két napra megszállnak nálunk.

A rakparton állunk, a hajdani Hôtel de Transsylvanie-val szemben.

– Au revoir.

– Au revoir.

Irodalmunk nyugati megismertetését – elismertetését – ezúttal nem én vetem fel, hanem Éluard szavai nyomán egy kis társaságnyi francia. Ez a vélemény, ez a társaság nem megvetendő. Az asztal egyik sarkán Aragon ül, jobbról-balról – hogy csak a franciákat nevezzem meg – Elsa Triolet, Morgan, a Lettres Françaises főszerkesztője, Loys Masson, a katolikus költő, aki tán épp e mivoltában tud oly szerencsésen együttműködni a lap szerkesztésében a szélsőbaloldali Morgannal; Tzara és, mint mondtam, Éluard. Az Enghien utcában ülünk, a Kék Duna kis különtermében. Most adjuk vissza Morganék ebédjét. Illetlenségnek éreznénk, hogy házigazda mivoltunkban saját ügyünkkel hozakodjunk elő. A hangulat több mint meghitt. Baráti tréfák, sőt ugratások hangzanak. Az írói világ mindenütt egyforma: nem ismer ünnepélyességet. A pohár bor, a csésze fekete után ez az a pillanat, amidőn szabadon lehet csipkelődni: a szúrások is csiklandozásnak hatnak. Kapjuk az ügyes döféseket, s igyekszünk mi is vizsgát tenni ügyességből: az a győztes, aki nagyobb vidámságot kelt. Van persze szünet, komoly mondandóra is. Aragon a baszkokat csapkodja fejünkhöz; ördög tudja, honnan ismeri azt a múlt századi legendát (de a legenda részleteit is), amely a Pireneusok rejtelmes eredetű népét, a baszkokat, a Kárpát-gyűrű rejtelmes népével, a magyarokkal rokonította össze. Mivel pedig a baszkokat ténylegesen jól ismeri, azok tulajdonságai alapján fest rólunk képet látatlanban, de csodálatosképpen így is találót. Torz vonásaival, úgy látszik, minden nép hasonlít egymásra. Az erre következő komolysági szünetben érdeklődik Éluard a magyar költészet felől. Kitűnő hírét hallotta. Épp el akarom itt is mondani, hogy azt francia fordításon át megismerni reménytelen dolog, mert verset verssé csak költő fordíthat, magyarul tudó francia költő pedig eddig még nincs, amikor hozzáteszi:

– Egyszer én is fordítottam néhány magyar verset. Pontosan húszat.

– Kitől?

– Adytól.

Olyan simán mondja a tényt is, a költő nevét is, mintha ennél természetesebb közlendő nem is volna a világon. Mi öten magyarok, persze, kapjuk föl fejünket. Mindnyájunkon azonnal átvillan, mit jelentene a francia nyelv mai leghíresebb költőjének nevével egy Ady-kötet. Ha valami, ez „benyomulás” volna.

– Mikor fordította? Hol vannak azok a versek?

Tíz-tizenöt éve ismerte meg Adyt. Nyersfordítások kerültek hozzá, de azokon át is megérezte a költői kincset. Nekilátott, hogy kibontsa, hogy méltó keretbe foglalja. Nem tudja, mi történt a versekkel. Akkoriban eljutottak valami kiadóhoz, de az nem látott üzletet bennük.

A legrokonszenvesebb vonás: a párizsiak nyugtalanok; megindítóan azok. Minden külföldi szem afféle tükör a városnak: azt nézegeti benne, mennyit változott. A régi ismerősök második mondata:

– Mikor is jártál utoljára nálunk? Egyszóval, még azelőtt… S hogy találsz bennünket?

És okos tekintetük már nemcsak a tükör válaszát lesi. Van abban a pillantásban valami abból, ahogy a felgyógyult beteg tekint az orvosra, a rég nem látott jó barátra.

És Mauriac következő mondata szóról szóra ugyanaz, ami Martin-Chauffier-é.

– Nagyon megváltozott Párizs?

Párizs javára változott. Csendesebb lett, komolyabb. Talán egy kicsit szomorú lett, de ez is illik neki. Meglátszik rajta, hogy szenvedett, s hogy nem feledi szenvedését. Elhányta kacatjait. A hajdani vie parisienne nyomtatásban és gyakorlatban egyaránt eltűnt. Valahogy még a járda is tisztább. Mintha a kifestett nő is kevesebb volna. És mást nem lehet hallani, mint francia szót.

Mindezt már-már betanult leckeként ismétli az idegen, annyiszor el kell mondania. A szemek megélénkülnek.

– S így rokonszenvesebb?

Így rokonszenvesebb annak, aki maga is szenvedett és gondban él. Így európai; félvilági helyett változatlanul így nagyvilági, a szó igazi értelmében.

Aztán a lábadozó további faggatásaira:

– Először azt éreztem: vidéki városban járok. Aztán azt éreztem, mintha a francia vidék helyett a francia múltba utaztam volna vissza. Ez a város ismét tökéletesen francia város lett. Nemcsak azért, mert kifújta belőle a szél a dél-amerikai milliomosnőket, a perzsa selyemfiúkat, a balkáni művészetújítókat, szóval azt a szomorú idegen csürhét, amely a párizsiakkal Európát ízleltette. A franciák lelkéből is kirepült valami, az a bizonyos újkori francia könnyelműség. Az ember úgy érzi, mintha a tizenhetedik század Párizsában járna, a Port-Royal idején. Mondjak egy meghökkentőt? Idejövet Róma és Genf volt a legnagyobb úti élményem, a két nagy ellenpólus, a katolicizmus és a reformáció két fellegvára. A híres misével megnyert Párizs minden temploma és tornya és katolikus processziója ellenére sem Rómát idézi fel. Kimondom: kálvinista szagot szimatoltat.

A kálvinizmus itt nem dicsérő jelző. A bennszülöttek gyanakodva figyelnek.

– Coligny korszakát! Ronsard fuvolái után D’Aubigné érckürtjeinek szavát!

– A francia mélypontot.

– A lépcsőt a legmagasabb korszak felé, Racine és Molière korszaka felé. Mivel hódítottatok ti, franciák? Az elme legfélelmesebb fegyverével, a morállal. Azt tudtátok oly ragyogóra s élesre köszörülni, hogy – végül magatok is félve nyúltatok hozzá. Ilyen szellemköszörülő korszak újrajövetelét érzem. Helyesebben, kívánom. Talán meg fogjátok megint vágni magatokat. Előre is köszönjük. Megint helyettünk fogtok vérezni egy kicsit.

Mindebből ők semmit sem éreznek. Még mindig a zuhanás szédületét, a földre esés ütését fájdítják, fölkapaszkodóban is. Ha nem ejtenek is szót róla, mindnyájuk lelkében ott sajog: nagyhatalom voltunk! Volt, s nem is egy év, amikor mi voltunk Európa vezető nagyhatalma, s ma ott vagyunk a kis népek sorában.

– Megértheted, hogy ehhez nem könnyű hozzátörődni – mondják egy másik társaságban.

– Franciaország sosem akkor vezetett, amikor politikailag volt nagyhatalom. Európa akkor mindig gyanakvóan nézett rátok; gyanakodva és aztán kárörömmel. Mert azt a híres dicsőséget nem is az hozta néktek. Csak egy századra nézzetek vissza, a legutóbbira. A francia szellem fénykora – Stendhal, Hugo, Balzac, Musset, Michelet, Vigny korszaka – Napóleon napjának leáldozása után következett el. A 49-es világpolitikai zuhanásért Baudelaire-t, Flaubert-t, Taine-t, Renant kaptátok cserébe. A 71-es elterülés után Verlaine, Mallarmé, Zola, Maupassant állt talpra. Ezek a ti igazi hódítóitok. S tudjátok, hány Franchet d’Esperay-t odaadnék én egy Proustért? Ne vezessen félre benneteket, hogy kezetekbe elsősorban nem a toll illik, csupán azért, mert a kard is beleillik.

Erre aztán mosolyognak. A legrokonszenvesebb bennük: érzékenyek a vigaszra. Tudnak – hány század óta? – ismét meghatódni.

Vannak épületek – főleg mutatóba készült, gyönyörű középületek –, amelyek láttán az ember nem tud szabadulni attól a gondolattól, hogy ezen a helyen valaki, valamikor véletlenül kimondott egy óriási hazugságot, s azt büntetésből az istenek azon nyomban kőbe dermesztették. Ilyen például a budapesti Parlament. Vannak viszont épületek, amelyek olyanok, mint egy jó bölcseleti eszme: a századok során hat-hét koponyán is átmentek, amíg kiérlelődtek; de még így is közelükbe kell lépnünk, hogy szép arányukat, helyességüket felfedezzük, mert nem hangosságukkal hódítanak. A nagyság és a nagyotmondás – a kérkedés – különösképpen épp a legnagyobb arányokkal dolgozó művészetben, az építőművészetben a legösszeférhetetlenebb. A tengernyi sikerült épület közt áll a francia képviselőház is. Ha nem volna ráírva, első pillanatra senki sem gondolná, hogy ez itt az állami élet legfelsőbb szerve, mintegy a nemzet csúcsa. Torony például egy – még egy picike sincs rajta. Magas helyzetét épp szerénységével példázza. Zömök és vaskos; egyszerűen és valóságosan helyben van ott, ahol van.

Mondanom sem kell, hogy alkalmi épület. Eredetileg hercegi palota volt, de már 1795-ben közügyet szolgált, az Ötszázak Tanácsa ülésezett benne. Ez az alkalomszerűség immár másfél százada tart. Görögös homlokzatát Napóleon építtette, ugyanabban a stílusban, mint a vele szemben, de jó egy kilométerre fekvő Magdolna-templomét. Vagyis a két épület olyan, mintha összekacsintana a Szajna fölött, és a város legnagyobb tere, az Egyetértés tér fölött, valamint a köztük levő rengeteg ellentét fölött: az egyik a nép háza, a másik az istené.

A becsületesen megkopott lépcsők, a keresetlenül lötyögő kilincsek s bent az épületben a vastag, igazmondó oszlopok hatással vannak a belépőre. A hallgatóság karzatára dísztelen, zegzugos folyosók vezetnek, akár egy színház kulisszái mögött, vagy az antik cirkuszban. Ez sem rossz emlékeztető. Kilépek a karzatra; letekintek a történelmi terembe. Örülök, hogy nem csalódtam. Fölfelé botorkálva ugyanis akaratlanul felidéztem a gótikus kápolnának és a török fürdőnek azt a színes vegyülékét, amelyben a magyar törvényhozók kényszerülnek ülni, hogy meghozzák döntéseiket országuk valóságos állapotának és népük lelkületének állandó szem előtt tartásával. Ez a terem egyszerű és méltóságos, tágas és dísztelen. A félkörben sorakozó húsz jóni oszlop a görög templomok könnyed és kemény harmóniáját leheli. Az emelvény mellett két szobor: a Szabadságé és a Közrendé; az oszlopok fölött az Ész, az Igazság, az Előrelátás és az Ékesszólás áll őrt, klasszikus mintázatokban. Az emelvényen az aggastyán Herriot ül, változatlanul olyan külsővel, mint húsz év előtt, vagyis ugyancsak mintegy klasszikus mintázatban. Szorgalmasan ír. Az ülés folyik, de a képviselők nagy része csak most jön be.

Az emberi jogok kinyilvánításakor a Konvent szerzett végül egy szerecsent is; jelképként a díszhelyre ültették. Robespierre elégedetten nézhetne le a citoyen-paradicsomból. A padok közt burnuszos, papucsos, irattáskás arabok igyekeznek; egyik épp fel Herriot-hoz. Belép egy malabárnő, ajkán festék, jobbjában ugyancsak irattáska, s a bal oldali padsorok felé tart. Csaknem közvetlenül utána egy magas fiatal néger lép be, földig érő papi csuhában, kezében ugyancsak irattáska, ő a katolikusok padsoraiban foglal helyet. Egy sima hajú indokínai jön. Nem sokkal később egy szomáli férfi; apró csigás, égre feszülő hajzatát holmi pártaként viseli. A sápadtbőrűek közé üdítően vegyülnek a színes arcok, a citrom színétől a kávé pörkölődésének legkülönbözőbb, végül a legsötétebb árnyalatáig. Mindez, azonkívül, hogy üdítő, a jókedvnek, s ördög tudja, a nagylelkűségnek éppen nem kellemetlen érzését sugallja a szemlélőbe. Tamás bácsi kunyhójának hiányzó, de odakívánt zárófejezete ez. Nekem.

A vita valami erdőkitermelési törvény megszavazásáról, illetve a néhány megyében már érvényes szokásjog országossá tételéről folyik. A soron levő képviselő ingerülten sürgeti, mégpedig a fakitermelő munkások, helyesebben – egy zengő körmondat végén dantoni hévvel kiáltja el – az egyszerű favágók érdekében. A rákövetkező képviselő, aki a szélsőbalról áll fel, ezt mélységesen kétli. Néhány, éppoly pompás körmondat végén azt kiáltja – kinyújtott ujjával szinte szíven célozva vitatársát –, hogy az egyszerű favágók állítólagos érdeke mögött ezúttal néhány erdőtulajdonos, sőt egész egyszerűen egy ismert bank áll. De nem ezt taglalja, hanem az előterjesztett törvény várható következményeit. Belemelegszik; a vita fölforr.

– Itt volna egy szavam! – kiáltja közbe vitatársa.

Váratlan dolog történik.

– Parancsoljon! – mondja ellenfele, hirtelen mérsékletre fogott hangon, s várakozóan az elnöki emelvény felé fordul. Herriot felemeli fejét a fogalmazásból, szemüvege mögül letekint. Azonnal felfogja, amit én – elmaradt barbár – ámultomban csak némi idő elmúltával vagyok képes felfogni. A szónok kíváncsi ellenfele véleményére. E célból átengedi neki a szólás jogát.

– Parancsoljon – mondja Herriot, s a figyelem felkeltése végett tollszárával megkocogtatja az előtte álló vizesüveg nyakát.

Nem vagyok eléggé járatos a francia erdőkitermelési törvények, illetve szokásjogok szövevényében. Így a dolog érdeméről nem adhatok számot. Ám a következőkben is annál meglepőbb dologról számolhatok be.

Lendületes okfejtés következik. Az ellenfél heves. De már abba is hagyja. – Köszönöm! – kiáltja. – Ezt kellett közölnöm az ön meggyőzésére!

– Igen szívesen! – feleli az előbbi, aki átengedte neki a szót. – Csak azt fájlalom, hogy nem győzött meg ezzel sem!

S következik a visszavágás, semmivel sem kevesebb hévvel. De ez sem tart sokáig. Az előbbi elégedetlen újból felemeli tenyerét. A szónok megáll, az emelvényre tekint.

Herriot türelmesen félbeszakítja írásbeli munkáját. A tollszár ismét megkoccan a vizesüvegen.

Újabb érv, éppoly tüzesen, de ezúttal is éppoly szűkre szabottan. Már be is fejeződött. A teremben a figyelem, az izgalom, a várakozás moraja. A szónok felemelkedik, szólni készül, de mégsem szól. Közvetlen szomszédságában emelődik fel egy tenyér.

– Engedjék meg, hogy erre én feleljek meg!

Az elnök megadással viseli a vélemény-nyilvánításnak e láthatóan szabad váltakozását, amelyben csak úgy hemzsegnek az ötletek, az érvek és a gondolatok.

A legelső számú szónok most – egy udvarias mozdulattal – az újonnan jelentkezőnek engedi át a teret, s leül. Amire az nem is késik felpattanni helyéről.

Bevallom, utoljára ilyen jelenetnek a Somogy megyei Tab nagyközség elöljárósági ülésén lehettem tanúja, ahol a tagok egy újfajta tűzifecskendő költségének gondos mérlegeléséről s e költség elosztásának elképzelhető módozatairól tanácskoztak, elég hevesen, de közben oly türelmesen megelnökurazva és megkurátorurazva az igen tisztelt előttük szólókat, hogy végül majdnem jó magam is hozzászóltam a fecskendőhöz. Ez az emlék úgy megzavar, hogy ámulatomban fel kell állnom, hogy jobban megnézzem, valóban ott vagyok-e, ahol vagyok.

Csodálkozásomnak még most sem szakad vége. A vélemények a kölcsönös igazítás után is nehezen illeszkednek össze. A lármában valaki a földművelésügyi miniszter salamoni segítségét kívánja.

– Hol a földművelésügyi miniszter?

Magam is kíváncsi vagyok rá. Szemem az első padsorok felé fordul; a bársonyszékeket keresem. Bársonyszéket azonban hiába keresek. Semmiféle külön karosszék nincs itt. A legelső pad is éppen olyan, mint a többi.

Az első padban feláll egy majdnem legényszámba menő sovány és alacsony fiatalember, s padtársait lábuk behúzására késztetve, óvatosan kitopog.

A zajban úgy áll ott az emelvény előtt, mint a feleletre hívott iskolásfiú; még a keze is a háta mögött.

Nyilván a zaj elültét várja. Erre azonban hasztalan vár. A zaj növekszik. Ennek köszönhető, hogy az emelvényen az elnök fölemeli végre ezúttal is fejét. Helytelenítően körülnéz, kocog a tollszárral; a zaj némileg alábbhagy. Az elnök most homlokára tolja szemüvegét, kutatva a padsorokat, majd egy kissé fölemelkedve és előrehajolva az emelvény elé néz. Megszólal. Nem akarom elhinni fülemnek azt, amit hallok. Ezt vélem hallani:

– Kezdd csak rá, fiam.

Meglehet, valóban hangkáprázatban volt részem. De még annak is elég, hogy – padtársaimat magam is lábuk behúzására késztetve – elhagyjam helyemet, s a tapasztaltaktól megzavarva kimenjek a levegőre. Még most, élményeimet papírra vetve, sem tudom, hogy mit is gondoljak.

Picasso rendkívüli tehetség, rendkívüli jellem – bátorságára és hűségére gondolok –, rendkívüli hatású művész; azt hiszem, jól értem. Műve az erőfeszítésben van, az önfeláldozó kísérletezésben. Nem hiszem, hogy ha az életművet kész alkotások összességének tekintem, műve vetekedni fog Cézanne-éval, Manet-éval.

Nagy úttörő? A kitörést végzi egy várból. Problémái jellegzetesen a klasszikus festészet problémái. Törve, zúzva is klasszikus festő; tán az utolsó jelentékeny ebből a fajtából.

Erős tanító. De csak erős tehetségek számára.

Bedekkerem ezúttal – mert szeretem s majdnem oly kedvteléssel olvasom már az idegenvezető zsebkönyveket, akár egykor a szótárakat – Teleki József franciaországi útleírása, melyet Tolnai Gábor kiadásában forgathatunk. Zsebemben e pompás kalauzzal járom a várost; ebbe mélyedek, mihelyt egypercnyi időm van, mint például villamosozás közben, a földalatti kocsijában, ahol különben mindenki oly szorgalmasan olvas, mint valami könyvtárteremben. Nem győzöm csodálni vezetőm éleslátását, szinte kamaszfővel tett pompás észrevételeit.

Szerény, de elfogulatlanul tárgyilagos a legnagyobb dolgok előtt is. Holott ilyenben bőven van része. Utazása szerencsés korra esik. Voltaire-t, Pompadour asszonyt, XV. Lajost volt alkalma láthatni. Húsz-huszonkét esztendős korában, 1759–1761-ben járt francia földön.

Izgatottan böngészem a névmutatót, vajon látta-e a véleményem szerinti legnagyobb látnivalót, Rousseau-t. Nem, őt sem hagyta ki. Örülök, hogy erősen kedveli; hosszan ír róla, egyebek közt így:

„Rousseau Uram rá nézve mintegy negyvenöt esztendős ember, kicsiny inkább, mint nagy; testére nézve vékony is, egy kissé meg görbedt; friss és eleven beszédű, éles elméjű; a mit a francia Esprit-nek nevez, az igen sok van nála. Ítélete is jó, gondolatya éles, s jól is ki tudja adni, mert ma nem hiszem, hogy senki hathatósabban írjon nálla. Társalkodása nem lankadt, mert sokat beszél, vagy legalább ez úttal elég beszédes vólt, mind azáltal még sem lehet jó kedvű embernek mondani. Némely magaviselésében, s sententiáiban különös, de még különösebbnek akar tetzeni, a mint észre vehettem, mint a milyen. Ez vólt talán egy az okok közül, hogy az emberek társaságából félre húzta magát. Azt mondja, hogy soha sem alszik egy fertály órát egy végtiben, többtől fogva 15 esztendőnél, s nem aludt ugyan annyi időtől fogva soha egy órát mind öszve egy éjtzaka, s azt nappal sem pótolja ki, mert akkor sem alszik. Ha ez igaz, a minthogy nem igen mond olyat ami úgy nincs, én csodálom, hogy él, nem csak él pedig, hanem szemei tiszták és fejérek.”

Ám nemcsak szelleméről ad képet. Hű útleíróként beszámol a nagy író külsejéről is.

„Az öltözetében is, valamint egyéb dolgaiban, gyanakszom, hogy egy kevéssé keresi a különösséget; kétség kívül a lába ujjának bogossága vagy valami olyan okra nézve mindenik papucsa fejének a közepin egy juk van vágva csillag formán. A papucsa talpa fából van nagy részint, hogy a mint mondja, szárazabban járjon, s tovább is tartson a papucs. Szegény állapotya és élésének módját csak a maga gustusának lehet tulajdonítani, mert ámbátor most valósággal szegény és pénztelen, csak rajta állana, hogy több pénzre tenne szert, de nem akar a mint mondják senkinek jó akaratyával élni. Most leginkább Musikájábul él, mert a mellett, hogy tudós ember, nagy Musicus, és Compositor is, s a mások kívánságára componál, s a rendes jutalmát elveszi, de azon felül nem. A minap, azt mondják, hogy Prince Conti, valami Compositiójáért Rousseau Uramnak talán 50 Louis d’ort küldött, melyből Rousseau csak 2 Louis d’ort vett el, s a többit vissza adta.”

De – „mivel az ilyetén embereknek házi dolgaikbul sokat ítél az ember a természetekrűl” – bemutatja a nagy szellem környezetét is. Mivel e földalatti kocsiban én is egy nagy francia szellem otthonába készülök, e részletet különös figyelemmel, mintegy útmutató példaképpen olvasom:

„Bé menvén hozzá, egy rút fótos Schlafrockba találtuk, s ha nem tudtuk volna, hogy Rousseau, valami piszkos vargának gondoltuk vóna, kivált oly minden csinosság nélkül való szobába, a hol eszik és főznek neki. Ez igen kicsiny szoba, s egy szersmind konyhája is. Itt szokott ebédelni. Felyebb vagyon egy szobája, hova grádics szolgál, e csinosabb, sőt majd csinos is. Megérkezvén igen jó szívvel látott s elvezetett a Donjonba, mely a szobából egy kis kerettel választatik el. (Donjonnak neveznek a franciák minden efféle kies épületet, amely valami ki tetző helyen van.) Ebbe a Donjonba meglehetősen csinosan van holmi, de csak igen parasztossan. Láttam nevezetesen itten a Prussiai Királynak egy nyomtatott képit, melynek az alján a rámájára volt ragasztva egy kis papiros, azon vót két francia vers, mely igen mérges vólt, a Prussiai Király ellen, de eszemben meg nem tartottam. Ebédhez ülvén a felyebb említett szobába, nem sokat, de jól ettem. Vólt egy leves, tehén hús, és egy lére tsinált Lapin (ez majd olyan, mint a süldő nyúl). Ezen kívül vólt egy már régen megkezdett pástétom, s sajt, jól állott szőlő, egy szóval igen jó, de csak közönséges és minden ceremónia nélkül való ebéd, mely kétség kívül annál jobb ízűn esett, mentül parasztosabb vólt. Egy leány vagy asszony is ett velünk, a ki Rousseau Uramnak a mint látom mindenesse, gazdasszonya, szakácsnéja, etc. Nem szép és arra nézve akárki előtt is gyanúságon kívül való.”

Nincs időm továbbolvasni, továbbutazni a múltban. A földalatti vasút becsörömpöl a Beaugrenelle állomásra. Zsebre teszem kalauzomat, s a lépcsőkön fölbaktatunk a föld alól, mintegy a múltból, a napfényre, a dermesztő széljárta jelenbe.

Mauriac uram Párizs délnyugati, frissen épült városrészében, a Gautier Teofil utcában tart szállást, a 38. szám alatt. A ház, ahogy az egész városnegyed, akár Berlinben, a Kurtfürstendammon is feküdhetnék, ha ugyan ott most nem romjaiban feküdnék. Asszír–babilon stílusban épült homlokzat; üveges kapuajtó; márványlépcső, akár Közép-Európában; villamos felvonó; az utóbbi mégis azzal a különbséggel, hogy nem kell fizetni érte, sőt a ház felügyelőjét sem kell előrendelni; az írótoll és vízvezetékcsap szabad kezelése után hovatovább a nép széles tömegei e szerkezet kezeléséhez is jogot kapnak, élükön ezúttal is a nyugatiakkal. E szerkezettel siklunk fel az ötödik emeletre. Az ajtó előtt pillantást cserélünk társammal, Cs.-vel. Különleges megbízatás nélkül is hazánk érdekében, s így, ezt érezzük, akaratlanul is hazánk képviseletében látogatjuk végig nyugat nagyjait. Érezzük, hogy nem egyéniségünket érte megtiszteltetés: mint egy nép egyedei állunk itt a kitüntető meghívás után, amelyet jelentkezésünkre a világ katolikusságának ez idő szerinti legnagyobb regényírója hozzánk Claude nevű fia útján eljuttatott. Becsengetünk.

Tágas, hosszúkás előszoba; balra még egy fogadószoba-féle. Ebből keskeny lépcső vezet föl csaknem fél emeletnyi magasságba, majd vezet onnan rögtön le olyanféleképpen, mint az olasz folyócskákra emelt magas gyaloghidak. Ízléssel berendezett, szellős dolgozószoba, a szemben álló falán is hatalmas ablakokkal. A nagy író – középtermetű, szikár férfi – jól vasalt nadrágban, de lábán jókora nemezpapucsban, kabátja alatt vastag szvetterben fogad; a dolgozószobában nincs valami meleg. Régibb fényképei után, amelyek fekete, aszkétaarcú férfit mutatnak, nem lehetne megismerni.

Megőszült; arcának tompa barnaságán átüt a sápadtság. A szenvedő Babitsra emlékeztet. Azzal is, hogy torka alig ad hangot. Csak suttogni tud.

De tán épp azért szaporázza a szót, a mosolyt; s hozzá fejének és fiatalos – szinte ravaszdi – szemének mozdulatait.

Kellő tisztelettel, némi szándékolatlan ünnepiességgel állunk előtte, most még valamelyes távolságra tőle – két tisztelgő követ egy keleti, általa csak hallomásból ismert törzsből, amelyet ő a két véletlen minta után (fürgén, leplezetlen kíváncsiskodással jártatja rajtunk csillogó tekintetét) bizonyára holmi erős pofacsontú, az átlagnál valamivel magasabb, korán kopaszodásra hajló népnek képzel – s rövid főhajtás közben átadjuk neki, mint afféle jelképes, szultáni ajándékot, franciára fordított műveink egy-egy neki ajánlott példányát. Fölkéretlenül is tolmácsoljuk neki a magyar irodalom üdvözletét, s utólagos jóváhagyás reményében magyar olvasói háláját. Nem titkolhatja meglepetését (elsősorban Cs. felé fordulva), hogy nyelvét, nyilván feszes külsőnk és szögletes arcunk kellemes ellentéteképp, folyékonyan és (ami Cs.-t illeti) csaknem hibátlan kiejtéssel beszéljük. Hellyel, dohányneművel kínál bennünket. Maga is helyet foglal, s belekezd hosszú ujjú kezének dörzsölésébe, amelyet egész látogatásunk alatt nem fog abbahagyni, s amelyet mi, nem tudjuk, elégedettségének, a hidegnek vagy csak ideges szokásnak tulajdonítsunk-e.

Helyzetünknek megfelelően, körülményesen kezdünk a szóba. Majd azt a tömör kérdést intézzük hozzá – amely ekként úgy hat, mintha Budapesten merőben evégett ültünk volna vonatra, s utaztunk volna másfélezer kilométeren át egyenest idáig –, miként látja az emberiség jövőjét?

Az emberiség jövőjét, személy szerint ő, hol így, hol úgy látja – tudatja egy kézmozdulattal, mosolygó arcának ide-oda billentésével. Megkérdi: miképp látjuk mi az emberiség jövőjét? Véleményünket nagyjából úgy fejezzük ki, mint ő. Így áttérünk második kérdésünkre. Ennek előadása rám hárul; erre kettőnk közül, egy merőben külső körülmény következtében, én látszom illetékesebbnek.

Katolikus vagyok. Ha a hit gyakorlásának vigasza nem adatott is meg, régi emlékeim alapján szinte gyakorlatból tudom, mi a vallás ereje. Ez a tömegekre ma is óriási. Európában ez az erő kétségtelenül, sőt az újra s újra feltámadó kétség ellenére is a katolicizmus. Milyen, hol áll, merre kanyarodhat ez az erő? Hogy látja a katolicizmus helyzetét?

– Nincs többé pap.

Először úgy értem, hogy nincs elég plébános, vagyis kevesen mennek lelkészi pályára. Megmagyarázza szavait. Igaz, a csekély jövedelem, az egyház rossz anyagi viszonyai miatt megcsappan az egyháziak száma is. De akik megvannak, azok nagy zöme is csak – adminisztrátor! Az egyházközségekben szinte semmi lelki élet. Úgy működnek, mint holmi adóhivatalok! Hogy mit jelent hitet szolgálni, azt már csak egy-két szerzetben tudják. A dominikánusok például!

Ha volna hangja, most tán harsogna. Így csak piheg, s indulata szüneteiben bocsánatkérően mosolyog. Ez megindító. Látszik, olyan ember, aki igazában egy pillanat alatt felforr. Tele van tűzzel és gúnnyal és bátorsággal, s mindezt képtelen kibocsátani a beszéd eszközével, a hangszálain át. Abbahagyja a kézdörzsölést, és színtelen mondatai ütemét finom öklével térdén veri ki.

– És a fiatalok?

Nem rejti véka alá kedvezőtlen véleményét ezekről sem. Arca – a bocsánatkérő, gyermekes mosolyok közepette – ismét felhevül; ezzel a mosollyal küzdve borul haragba is; hogy azután rögtön kiderüljön.

Elmondjuk, hogy most jöttünk Rómából. Voltunk a Vatikánban. Lenyűgöző az a pompa, az a gazdagság. S élő, eleven hatalom az ma is.

– Csak a valósághoz nincs sok köze. Olyan, mint egy diplomáciai udvar.

Ez engem, különösképp, zavarba ejt. Ilyenfajta őszinteséget vagy keserűséget az ember csak hasonló gondolkodásúak közt ereszt ki. Nem szeretnék visszaélni bizalmával. Ezért ismét kötelességemnek tartom tudatni vele, hogy noha írásművészetének tisztelője vagyok, világnézet dolgában távol állok tőle, ha ugyan nem szemben. Figyelmesen meghallgat, de erre is csak mosolyog. Elmondom, hogy láttuk a pápát. Arckifejezése után igen értelmesnek véltem.

A francia és a magyar nyelvnek nincs egyetlen tökéletesen azonos hangja. Még az m-et, még az l-t is más árnyalattal ejtjük. Van ilyen árnyalati különbség legközhasználatibb szavaink jelentése közt is. Ugyanazt a kifejezést háromféleképpen is fordíthatjuk. Ezért érzem szükségesnek, hogy szokásomtól eltérően szavait eredetiben írjam ide.

Nem írom ide eredetiben sem. Jobban meggondolva, ezt még így is holmi orvhalászatnak érezném. Beszélgetésünk mindinkább bizalmas jellegű lett, s magamnak kell megítélnem, mit szánt volna ő ebből a nyilvánosság számára. Egy kiszakított mondat néha pontosan az ellenkezőjét jelenti annak, amit egy gondolatsorban jelent.

A mostani és az előbbi pápa közt vont párhuzamot. Értelem vagy belátás vagy megértés vagy ismeret vagy tudás vagy hozzáértés vagy megegyezésre való képesség, sőt megegyezés, vagyis a francia intelligence magyar megfelelőinek dolgában az előbbi nagyobbnak mutatkozott. Egyszerűbb volt, de szélesebb látókörű, ő úgy érzi. Ezt a mostanit ismerte még bíboros korából is.

– C’est un homme qui tend à la sainteté.

Ezzel a dicsérő mondattal viszont mintha árnyalati megrovást is kifejezne. Mintha szent életre önmagunkért mintegy önzésből is törekedhetnénk.

Arra tér vissza, milyen végzetes lehet a diplomácia belekeverése a vallás ügyébe. Mélységesen elítéli például az egyház viselkedését a spanyol háborúban. Az egyháznak akkor a baloldalon lett volna a helye. Mint később is sokszor.

Tapintatlant kérdezek:

– S mint most is?

Tudnivaló ugyanis, hogy ő az ellenállásban való szoros és lelkes együttműködés után egy-két cikkében most a baloldaliakkal is szembefordult.

Vallási meggyőződése nem befolyásolja politikai meggyőződését. Igen, esztendőkig együttműködött a szélsőbaloldaliakkal. Az elsők között csatlakozott a maquis-hoz. S mindannyiszor elsőnek odacsatlakoznék, valahányszor Franciaország függetlenségét fenyegetve látná. Azt fejtegeti, hogy a munkáspártok túlságosan is világviszonylatban gondolkoznak és politizálnak, vagyis nem eléggé francia szempontból.

Azért vagyunk itt, hogy minden véleményt meghallgassunk.

– S ön szerint mi biztosítja Franciaország tökéletes függetlenségét?

– Az Atlanti Charta!

– S az Atlanti Chartát?

– Az angolszászok – mondja nevetve, előre felismervén a gondolatláncolat zsákutcáját, hogy micsoda világviszonylati függetlenség az, amely végül mégiscsak egy másik nép politikájától függ.

Megkérdezem:

– Mi magyarázza a kommunisták utóbbi nagy előretörését?

Arcán csodálkozással, hogy ilyet még magyarázni kell, feleli:

– Az most a nép pártja.

Ez a nép, ez a peuple nem pontosan azzal az árnyalattal ejtődik, ahogy mi ejtjük, ahogy Petőfi ejtette. Nem is úgy persze, ahogy Mária Antoinette ajkán hangozhatott. Úgy hangzik, ahogy egy Bordeaux környéki gazdag patríciuscsalád könyvek közt élő fia, az Akadémia tagja használhatja.

– Erejük a szervezettségük. Újságjaik, kiadványaik a legkisebb faluba is elhatolnak. A parasztok közt is erősen hódítanak.

– S mivel?

– Hol az a paraszt a világon, akit elvont gondolat foglalkoztat? Azoknak a közvetlen, gyakorlati megoldások beszélnek! Ezért nem is lehet megróni őket.

– S a városban?

Itt van egy kérdés, amit ő sem ért. Épp ezért írt róla (mosoly) holnapra vezércikket. Az értelmiségiek világosan látják a szocializmus nehézségeit. Nem ringatódznak álomvilágban. Ismerik a kommunistaellenes irodalmat. Koestler könyvei minden kézen átmentek. Mégis fenntartás nélkül a szélsőbalhoz húznak, különösen a fiatalság. Tán merőben azért, mert ez az emelkedő ár; ez visz és sodor. Tán nem is az elmére hat az; a vérmérsékletre. A francia meg heves vérű nép. Vagy tán azok, akik előtt még a jövendő áll, így vélik bebiztosítani magukat.

Elmondom gondolatomat, helyesebben reményemet: Európa most következő fél százada arra fog menni, melyik nép hogyan oldja meg helyzetének megfelelően a szocializmust. Hogy teremtődhet meg ebből Európa egysége és békéje végre.

A szocializmust ő is helyesli. A termelőeszközök elvétele egy kisebbség kezéből, ez ellen senki sem emelhet kifogást. A nagy kérdés azonban az, hogyan kerüljenek ezek a termelőeszközök minél gyorsabban és tökéletesebben egy új kisebbség helyett végre a többség, a tömegek kezére.

Felállunk. Most ő kérdez, miután szerényen elárulja, hogy tud egyet-mást rólunk. Az első háború alatt ugyanis Szalonikiben szolgált; legszívesebben a környék parasztjainak életét figyelte, s elragadtatással látta, mennyire hasonlítanak a francia földművesekhez. Skutariból többször tett kirándulást az „ország belseje felé”. Rajongva beszél ezekről az emlékeiről, a tájról, Jugoszlávia különböző népeiről. Ehhez mi is csatlakozunk. Dicséretét oly lelkesen és udvariasan halmozza felénk, hogy egy pillanatra megszáll a kétely, vajon emlékszik-e még pontosan, melyik távoli nép fiaiként mutatkozhattunk is mi be.

Mi tesz egy várost várossá? Át akarok menni a Soufflot utcán; a Szent Jakab utcában volna dolgom. A suhanó gépkocsik közt hirtelen eszembe jut – hogy Flaubert hőse, Moreau Frigyes pontosan erről a helyről nézte végig a decemberi Pantheon környéki tüntetést; itt ismerkedett meg Dussardier-val. Itt fogták el a fiatal munkást, a rendőrök erre vezették el, a Descartes utcában. A diákok, köztük Moreau, illetve Flaubert, erre nyomultak utána, hogy kiszabadítsák. Előttem van az egész jelenet; ma is megismétlődhetnék, a levegőből érzem. Nem épületeitől lesz város egy város. Hagyománya nem a tornyokban van, hanem ezekben az emlékekben. Ezek éppoly példamutatóan állnak az időben. Stílusuk kimegy a divatból, de nem a mondandójuk. A város ott kezdődik, ahol kötelez.

A francia parasztok beszéde éppolyan képes beszéd, akár a magyaroké, az oroszoké: a világ minden parasztjáé. Néha olyan játékos is. Renard jegyezte fel:

– Ha nem tetszik, menj ki ott, ahol a kőmíves nem falazott.

– Hol?

– Az ajtón!

S ezt is, egy parasztasszonyról, akit maradékkal kínálnak a konyhában:

– A tányérom ugyan nagyon mély, de nem kell, hogy tele rakja. Tesznek borjút is a csűrbe!

Az elsőt Tamási is leírhatta volna.

Épp csak az irodalmi nyelv nem „gazdagszik”, nem táplálkozik itt ebből a képes beszédből.

És a jellegzetes tárgyiasság, egyszerűség, megjelenítő erő. A Jocelyn-ben olvasom, a hegyi franciákról:

– Nem emlékszel egyetlen magyar szóra sem?

Homlokát ráncolja, de egyetlen magyar szóra sem emlékszik.

Hároméves kora körül töltött néhány hónapot apja hazájában. – S másra sem emlékszel? Az unokatestvéreidre? A nagynénikre? A családi házra?

A ráncok kisimulnak. Próbálkozó mosolya mutatja, hogy pedz valamit. Az embernek az a kép jut eszébe, amikor a víz azokat a pici gyűrűket kezdi mosolyogtatni, a horgászzsineg parafája körül.

– Egy kis malac. Kezembe adtak egy kis malacot. Sárban álltunk. Apám apja, a te apád, szóval nagyapám adta a kezembe. Nagy ősz bajusza volt.

Ennyit tud hazájáról és őseiről.

Beszéde az a sült párizsi beszéd, amelyet néha én sem értek. Ez a nyelv szinte esztendőnként cseréli szavait.

De természetesen szeretne egyet-mást megtudni Magyarországról. Magyarral itt Párizsban véletlenül sem találkozott soha. De az újságban minden hírt elolvasott Magyarországról. Kisgyermek korában azt hitte, hogy Magyarország – la Hongrie – csak valami megye vagy tájegység itt valahol Franciaországban, mint például Bretagne. Azután valami szomszédos országnak, afféle hajdani francia tartománynak gondolta, mint Belgiumot. Később elismerte eredendő függetlenségét, de azzal a feltétellel, hogy ott is franciául beszélnek, mint Genf környékén, Svájcban. Ahogy növekedett, úgy nőtt a távolság Magyarország felé. De még most sem akkora, mint a valóságban. Hitetlenkedve hallja, hogy öccse nem beszél – egy szót sem beszél – franciául.

– Comment? – csodálkozik rám.

– Pontosan úgy, ahogy te csak franciául beszélsz.

Voltaképp csak most adódik fel neki az igazi távolság; az, ami két népet elválaszt egymástól. Látom, hogy előzően magának is feladott egy kérdést, amikor ezt kérdi:

– És Jeanot hogy gondol arra, hogy félig francia? Anyánk mégiscsak francia volt!

Nem mondom el neki, hogy Jancsi milyen pirulásokat és nyeldekléseket végzett, valahányszor a fehérvári és dombóvári gimnáziumban, az osztály mosolya közepette, be-be kellett diktálnia azt a franciául oly szépen hangzó Odette Trincquecostes nevet, amelyet sem ő, sem tanárai nagy része nem tudott helyesen kiejteni.

– És te, hogy gondolsz arra, hogy félig magyar vagy? – kérdem, de már meg is bánom.

Pislogni kezd; félrefordul, majd szemembe néz.

– Ha Magyarországra gondolok, mindjárt azt hiszem, magyar vagyok… Csak akkor épp azt nem tudom, hogy mit gondoljak magamról… Üres vagyok.

Megállapodunk, hogy nyárra eljön hozzánk.

– Haza – teszem hozzá mosolyogva.

– Majd megtöltötök – mosolyog ő is.

Egyik ifjú katolikus költőjük a vita percnyi szünetében, amely jórészt baloldaliakból álló társaságban folyik, megtisztel legújabb verseinek gyűjteményével. Meg akar tisztelni könyve aláírásával is. Jókedvűen szék után néz, hogy az íráshoz leüljön; szabad szék azonban nincs a teremben. Ajánlom, hogy térdeljen az asztalhoz, költészetéhez ez illik. Elérti a tréfát, szót fogad, sőt könyvét is térden állva nyújtja át. Köszönetképpen megáldom őt.

A kis társaságban ez csak derűt kelt, semmi szentségtörésfélét. A következő pillanatban a beszéd – a vita – éppoly komolyan s lényegbevágóan folyik, mint előtte folyt, sőt még lényegbevágóbban, mert frissebben. Ezt a frisseséget nyilván az előbbi derű okozta. Szellemük attól oly hajlékony s attól oly pontos, hogy munka közben azért játékban is lehet része. Olyan ez, mint amikor a kovács kalapácsát táncoltatja, hogy akkor vágjon a vasra – de akkor aztán pontosan és keményen –, amikor kell. Nevetséges, ha valaki egy helyben ugrál. Az ökölvívó helyben ugrálása azonban nem nevetséges.

Mivel vélem megnyerni bizalmukat? Azzal, hogy tőlem sem idegen az értelemnek ez a játéka, amely miatt másutt már annyi félreértésben volt részem. Itt szabad folyást engedhetek neki. Ők ezzel a hajlamukkal választják el magukat mindazoktól, akik az ő Óperenciájukon, a Rajnán túl élnek, s így kitüntető szót ejtenek az eredményről, amelyet a francia műveltségbe való behatolás dolgában elértem. Nem merem bevallani nekik, hogy ezt a nem mindennapi szellemi eredményt még írástudatlan koromban egy pannon tanyán, egy szittya törzs nyelvének és sajátos életszemléletének elsajátítása közben elértem.

Éluard verseit nem mindig értem. Helyesebben: nem mindig értem azonnal; vagyis hatásuk nem az a villámcsapás a hátgerincen, amellyel anyanyelvem egy-egy verse ellenállhatatlanul, egy pillanat alatt belénk hatol. Az övéi agyamon át hódítanak meg, rendszerint másnapra. Alig van költő, aki költőiségét ennyire a maga anyanyelvébe rejtette.

Viszont alig ismertem költőt, akinek megjelenéséből annyira sugárzott a költőiség, az elhivatottság. Hozzátartozik ehhez, hogy külsején persze semmi a költők hagyományos cafrangjaiból. De nincs lavallière nyakkendő lelke köntösén sem. Ellentétben a legtöbb költővel, Pegazusa pihentetése közben nincs vesszőparipája. Semmi egyénieskedés, semmi csillogni vágyó felszínesség rajta. Annál inkább érződik egyéniségének mélysége, pusztán hanghordozásából, pillantásából is. Magas, vállas termetű, szőke haja már őszül; hosszúkás arcán a szomorúság méltósága.

Az Írószövetség fogadóestjén szoríthattam most kezet vele. Bizony elfeledtem, miről is beszéltünk. Tán az időjárásról, a villamosközlekedésről; amiről egy költővel ilyenkor beszélni illik. Kifejeztem részvétemet gyászában felesége halála felett. Aztán mégis az ifjúságra fordult a szó. Sajnálattal szemléli a mai fiatalokat. Az első háború próbáira a húszévesek lázadással, tiltakozással feleltek. Úgy pattantak föl, mint a rugó a nyomás megszűntekor. A mostaniakat mintha a próba összeroppantotta volna.

Ekkor csatlakozott hozzánk Moussinac. „A legnagyobb feladat volna – fejtegeti beszélgetésünkbe kapcsolódva – megtanítani az embereket: legyetek vidámak.” „Megtanítani őket újra a játékra és a nevetésre” – mondja csöndes, meleg hangján a szomorú arcú Éluard.

Ez itt a baloldali írók fellegvára. Aragon, Vercors, Triolet, Queneau, Martin-Chauffier, Morgan, Masson s egy sereg, személyesen eddig nem ismert író, akinek most van szerencsém első ízben kezet nyújtanom. Itt van egy tömzsi, fekete, fiatal költő is, Marsenac; a baloldaliak egyik reménysége; már több kötete is megjelent. A fiatalok törekvéseiről őt is faggatni kezdem.

– Az ellenállás bő anyagot szolgáltatott. De az már fogyóban! Tudja, miről szeretnék én egy jó verset írni? A széntermelés fokozásának szükségességéről! A forma kérdései után eljutottunk a tartalom kérdéseihez!

Mintha húsz év előtti magamat hallanám.

De a legtöbb időt a társaságtól elvonulva, Jean-Richard Bloch-kal töltöttem egy sarokban. A környékünkről tért meg ő is, beszámolói most jelennek meg a Çe Soir-ban. Kérdezősködött a mi körülményeinkről. Szintén az a fajta újságíró, aki a szerkesztőségben is írói tollát használja. Meglepően sokat tud rólunk. Jóakaratú irányunkban. De kérdéseivel elárulja, hogy még neki is mi mindent meg kellene magyaráznunk.

Láttam egy visszatekintő kiállítást. A Cézanne utáni korszak festőit mutatta be, a posztimpresszionistákat, a kubistákat. Megdöbbentett és megijesztett. Az óvatosan tapogatódzók képein maradt meg a legtöbb érték. Vlaminck, a ravasz, jó volt. Delaunayt ingyen sem vittem volna el. Legjobban a legmerészebbek porosodtak el. Úgy, ahogy a csatákban történik: a rohamcsapatok vesztettek legtöbbet; a hősöké a legkevesebb eredmény. S a művészetben még a legenda halhatatlansága sem jár ki nekik. Mert ott is csak az eredmény számít; ott csak igazán.

Annyit küzdött a legszebb s legnehezebb írói teljesítményért, a cicomátlan, teljes igazmondásért, hogy immár beszéd közben is tökéletesen és állandóan őszinte. Nincs egy hivalkodó vagy felesleges sora. Egyszerű, elnéző, telve felelősséggel. Úgy érzem, pillantása is megannyi jól meggondolt, jól megfogalmazott, nyomdaképes mondat; szinte aláírását is érzem alattuk. A mészárosnak izmait fejleszti ki a mesterség, a borbélynak körmeit tartja tisztán. Lelkesedés száll meg a szakma iránt, amelynek gyakorlása ily mértékben a lelket tökéletesíti. Ugyanakkor zavar lep meg, hogy – mint holmi regényben – rajtam is átlát, s csak azért társalog velem oly udvariasan és nagylelkűen, mert közben vesémbe pillantgat. Emiatt önkéntelenül magam is egyszerű, igazmondó és elnéző leszek, akár egy kitűnő mű olvasása közben. Öntudatlanul megfogadom, hogy jobb életet kezdek. Megvigasztal, hogy a mesterségét tudó író mégis mennyit elérhet. Az igazi feladat, hogy végül olvasóinkat is besorozhassuk, beinvitálhassuk regényalakjaink közé, egész életük tartamára. Ma sem fér fejembe, vagy ha belefér, földre nyom az a gondolat, hogy valaki csirkefogó tud lenni, noha elolvasta a Háború és béké-t.

Nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy I. Ferenc vagy II. Henrik korának, az elharapódzó réforme idejének levegőjéből kapok ízelítőt. Kétségtelen, Kálvin nincs, Guise herceg sincs, s tán a Freiburgból átszivárgó eszmeáramlatban is csak én érzek némi rokonságot azzal az áramlattal, amely hajdan Wartburgból szivárgott ide.

Mi az egzisztencializmus alapélménye? Az, hogy kétségbeejtően ki vagyunk szolgáltatva a földi lét és – ha egyáltalában van ilyen – a földöntúli lét erőinek. A kezdetből és a végből alig láthatunk valamit. Sorsunk az idevetettség, az, amelyet Heidegger Geworfenheit-nak nevez. Szabadságunk csak annyi, hogy választhatunk, hogy ebbe állatmód belenyugszunk-e, vagy megkíséreljük a szinte lehetetlent: kikutatni e fogolysors irányát, s aszerint élni. A katolikus neveltetésű embernek nem nehéz megismerni mindebben a lutheri örökséget, a kálvini eleve elrendeltségnek azt a komor eszmebonyodalmát, amelyet még a tanult kálvinisták közül is jó, ha minden harmadik meg tud világosan magyarázni.

A kegyetlen tan ellen, hogy nem vagyunk urai saját sorsunknak, mert nem láthatjuk, vagy csak nehezen láthatjuk előre az üdvösség feltételeit, valamikor Róma küzdött. Ma itt – épp az ellenkező oldalról felmerülve – leghevesebben a marxizmus küzd. A katolicizmus, amely mindkettőtől szeretné elválasztani magát, nyilván azt várja, hogyha nem is a nevető, de legalább a mosolygó harmadik lehessen.

Mindez persze a bölcsészet berkeiben zajlik. Az irodalomba (s azon át a hírlapirodalomba, sőt a pletykairodalomba) az a merőben esetleges körülmény vitte át, hogy Heidegger francia tanítványa, Sartre véletlenül, vagyis filozófiai műveltségétől teljesen függetlenül kitűnő képességű szépíró is. Ez a függetlenség úgy értelmezendő, hogy előzetes értesültség és utólagos magyarázat nélkül műveiből ma még senki sem olvasná ki világszemléletét. Így aztán írói képességének új értékeit vagy elvétve nagyon is szokványos fogyatékosságait azonosítják filozófiájával. Kitűnő lélekfestő. Ugyanakkor zolai módon naturalista. Legjobb prózai műve, a Fal, a hatodik érzék, a gondolatátvitel egy példájának megdöbbentő ábrázolása. Legjobb színdarabja, a Legyek című, a sors görög szemléletű magyarázata. Az irodalmi divat mindezt az egzisztencializmus-kalap alá vonja.

Hitvita folyik tehát. De elsősorban nem emiatt érzem ezt a 16–17. századi levegőt. Ez is csak tünet a többi közt. S a többi? Annak meglátásához is idegen szem kell, hogy az a bizonyos vörös fonál, amely a népek és az irodalmak történelmén át szokott húzódni, a francia irodalomban: a morál. Ez fűzi össze Villont és Verlaine-t, akik gyónók és önmarcangolók voltak, akár Pascallal és Péguyvel, akik már áldozni is mertek. Vagyis ez a morális jelleg hol közvetve az élet könyörtelen ábrázolásában, azaz a tévelygés zord beismerésében nyilatkozik meg, hol pedig közvetlenül a töprengésben és elmélkedésben. Most az elmélkedés korszaka folyik, amit én az erőgyűjtés korának neveznék. Párizs – ez a benyomásom – zord akar lenni. Bizonyos, hogy nem fog sikerülni neki, ahogy tartósan sohasem sikerült. De – ha átmenetileg is – a város határozottan puritán. Erre nemcsak a szükség viszi rá. Húsz év előtt mindent lehetett volna jósolni, csak azt nem, ami épp itt-tartózkodásom idején történt: a képviselőház bezáratta a bordélyházakat. A templomok zsúfoltak. De a szabadgondolkodók vitatermei éppoly zsúfoltak. Itt is, ott is az emberi magatartás belső törvényeiről folyik a prédikáció. A kommunista párt könyvkereskedésében megkértem, adják ide három legnépszerűbb propagandafüzetüket. Ezeket kaptam: Mit akarnak a kommunisták?; A Francia Kommunista Párt Kormányprogramja; A Kommunizmus és az Erkölcs.

Ha az egzisztencialisták bölcseleti műveiben az újdonság a jansenista hagyomány, szépirodalmi műveikben az újdonság voltaképp a baudelaire-i spleen: az irány nélküli lét tragikuma. Aragon műveiben az érték az, ami Balzac műveiben: az erkölcsi ítélet azok felett, akik csak a kéjnek s a pénznek élnek. Mondanom sem kell, hogy ez az erkölcs mennyire mást jelent, mint amit mifelénk értenek rajta.

A hajózásról csak annak a népnek van irodalma, amely kimerészkedik a tengerre. Az erkölcsről is annak van irodalma, amely kimerészkedik a szenvedélyek úgynevezett viharai közé. A franciáknak azért van olyan nagy erkölcsi irodalmuk, mert szembenéznek az ilyenfajta örvényekkel is. Tapasztalásból beszélnek.

Vannak népek, amelyek a tenger előtt is, az érzelmek hullámai előtt is tétovázva állnak. Nem szállnak ki a nyílt vizekre. Biztonságukat így tán jobban megőrzik. De a földet nem ezek fedezték fel. Meséiket és képzelet szülte világrendszereiket nem sokra becsülöm. Azt az erkölcsi irodalmat sem becsülöm sokra, amelyből hiányzik a legyőznivaló. Nem érdekel, ha szolgák beszélnek a szabadság határairól, s e határokon túli veszélyekről. Az tölt el izgalommal, ha ilyesmiről azok elmélkednek, akiknek a szabadság a lételemük.

A szűk kis magyar vendéglőben ebéd Lefèvre-rel, a Nouvelles Littéraires főszerkesztőjével. A következő napon ugyanott Altmannal, a Franc-Tireur főszerkesztőjével, Manouville-lel, a Liberation főszerkesztőjével, Pascal Copeau-val. Még aznap délután Paul Lévy, az Aux Écoutes főszerkesztője. Ez a főszerkesztők és főmunkatársak idénye. Clara Malraux-nál Ponge, az Action főszerkesztője. A N. R. F.-nél Queneau és Brice Parrain. A szocialista Jouve-éknál Madaule. A Pen Clubban Vercors, Membré, Bertrand. Hány új emberrel ismerkedtem össze eddig? Közben újra és újra a régiek is. La Cretelle-lel épp hogy kezet szoríthattam, Halévy és Duhamel csak ezután kerül sorra. És Sauvage és Cocteau és Pascal Pia! Fél évig nem feszül a dobhártyám és nem jár a nyelvem annyit, mint most egy nap alatt. Forog a fejem, amikor éjfél után a hideg szobában megállok végre az ágy előtt, de lefekvés helyett még asztalhoz ülök, s a múlt századi utazók állhatatosságával, a tollat gémberedő ujjaim közé veszem. Szeretnék legalább magamnak valami egységes képet adni. Nem könnyű.

Jouve szocialista, Madaule katolikus néppárti, Martin-Chauffier pártonkívüli katolikus, Aragon pártbeli kommunista, Altman pártonkívüli kommunista, Lévy, úgy gondolom, De Gaulle-párti. Beszéltem állhatatos maradiakkal, egy anarchistával, aki sajnos, láthatóan őrült volt. De cserélhettem eszmét pártvezetőkkel, egy-két egyetemi emberrel. Nem volt okom, hogy szavaik őszinteségében kételkedjem. Nem arról szeretnék egységes képet alkotni, hogy hogyan látják Franciaország helyzetét; arról, milyen a mi helyzetünk most Franciaországban. Nekem ez volt elsősorban a gondom. Megkérdeztem efelől itt kint élő honfitársainkat is.

Ez a kép elég éles. Ami azonban nem azt jelenti, hogy egyszerű, s még kevésbé azt, hogy igazságos. Mint annyiszor, most is egy sereg félreértésen és tán félremagyarázáson alapszik. A Párizsban forgó magyart ma éppoly félszeg érzés lepi meg, ha hazája helyzetéről hall, akár azokat az elődeit, akiknek még az osztrákokkal való azonosítás ellen kellett védekezniök.

Nevünkről már valamivel többet tudnak. Nem voltunk hadiállapotban Franciaországgal, s a hozzánk szökött francia hadifoglyok jó hírt vittek haza Magyarországról. Közzétettek erről egy meleg hangú, majdnem derűs könyvet is. Az ellenállásban a franciaországi magyarok derekasan vettek részt. Mindez azonban csak pusztán a név nagyobb megismertetését eredményezte. A béketárgyalások során semmi látható haszonnal nem járt. A döntő órákban alig hangzott irányunkban rokonszenves hang.

Ekörül is a félreértések elég keserű játéka alakult ki. A sajtó egy része abban a hiedelemben ejtett rólunk néhány többé-kevésbé barátságos szót, hogy Magyarországon a demokrácia mai berendezkedése csak afféle álarc, amely a világpolitikai események hatására bármikor lehullhat, s akkor a középparaszti katolikus tömegek és a kispolgárok veszik át a vezetést, olyanfajta irányzattal, aminőt Franciaországban Bidault-ék képviselnek. Mint tudjuk, ez Bidault-ékra semmiféle hatással nem volt, a tárgyaláson ellenünk szavaztak, annak tudatában, hogy világpolitikailag Magyarország láthatóan velük szemben, a baloldalon keresi helyét. Az érvelés csupán a francia baloldali körökre hatott. Ezek – egyéb jelenségek és értesülések alapján – ezáltal megerősítve vélték azt a hiedelmüket, hogy Magyarországon valóban egy M. R. P.-szerű katolikus néppárté a hangulat, s így közeledésünket sem értékelték eléggé, vitáinkban érzelmileg is vitatársaink felé hajoltak. Így fejlődött ki s tart ma is a vonzalmak kereszteződésének az a bonyolult és fájdalmas komédiája, hogy akik irántunk voltak hajlandósággal, azok nekünk nem kellettek, akikhez pedig mi hajoltunk volna, azok inkább mások felé fordultak.

Nyúlik ide persze jó egynéhány szál a múlt szövevényeiből is. Hivatalos külpolitikánk háromnegyed évszázada a német tájékozódást követte. Ami kevés hivatalos összeköttetésünk a párizsi életben volt, az csak jobboldali lehetett. Itt volt aztán csak igazán zavar. Hisz nemzetileg a francia jobboldal nagy része is szemben állt a németekkel.

A közelmúltnak ezen a zűrzavarán át aztán a francia köztudat homályosan, zavarosan látja múltunk legtisztább korszakait is. Csak egy esetet erre.

Egy beszélgetés során értesülök, hogy a francia kormány is nagy tervekkel készül megünnepelni 1848 évfordulóját. A láng annak idején itt csapott fel, innen futott szét a világba. Világünnepséget terveznek, meghívják rá mindazokat a népeket, akik a 48-as párizsi kormánnyal valami összeköttetésbe kerültek. Láttam már a szép alkalmat, hogy végre méltó köntösünkben bemutatkozhassunk. A formát nem találták meg rá. Kossuth kormányát ugyanis, a világ valamennyi kormányával egyetemben, az akkori francia kormány sem ismerte el. Párizsban nyüzsögtek a különféle népek nemzeti, nagyrészt emigráns bizottságai. A mi embereink akkor még itthon nyüzsögtek a szabadságért; csak követet küldhettünk. Mint tudjuk, egymagában annyit sem ért el, hogy hivatalosan fogadják.

A dolog annyira rávág nyugathoz való viszonyunkra, hogy ezen igazán már csak mosolyogni lehet egy szép keserveset.

Délelőtt a Peuple et Culture-ben, amely nagyjában a mi Népi Művelődési Intézetünknek megfelelő szervezet, „kicseréljük tapasztalatainkat”. Minél lelkesebben cseréljük, annál nyilvánvalóbb, sokat egyikünk sem tud kezdeni azzal, amit kapott. Ilyenkor derül ki a szintkülönbség két ország között. Kicseréljük kiadványainkat. A gólya és a róka kölcsönös vendéglátása ez. Rovan, az igazgató, érdeklődve hallgatja erőfeszítéseink részletezését, hogy végre a paraszt- és a munkásfiúk is középiskolába juthassanak. Igen, a kérdésről itt is sok szó esett, a múlt század derekán. Egyik folyóiratuk legújabb számának borítólapját Léger rajzolta. A falvaknak szánt falragaszaikon Picasso, Braque. A filmszakosztályon Artaud tartja az előadásokat. A műkedvelők Apollinaire-t szavalják. Nyelvemen a kérdés, hogyan fogadják mindezt a munkások és a parasztok. De még idejekorán megérzem, a kérdés fél századnyi mélységből hangzanék.

Nem hiszem, hogy egy nép „mélypontja” után szükségszerűen már csak emelkedés következhet, pusztán azért, mert a fizikában a mélypont után valóban csak fölfelé van út. A népek életében nincs mélypont; ott még azután is lehet zuhanás, a mélységes, feneketlen semmibe.

Az emberi elmének megvan az a gépies vagy gyermeki működése, hogy mihelyt egy kérdést felfedez, azt hiszi – merőben azért, mert a kérdésre általában felelet következik –, hogy minden kérdésre van megoldás, sőt, hogy a legsürgetőbb kérdésekre a megoldásnak is éppoly sürgősen meg kell érkeznie, vagyis megoldatlan kérdésekkel nem lehet élni. A legmegoldatlanabb kérdés terhével élünk még legvidámabban; azzal, hogy meghalunk. Iszonyú lecke ez. Iszonyú figyelmeztetés. A vallásháborúk idején a protestánsok és katolikusok milliószámra ölték egymást a hitük szerinti egy megoldásért. S falvainkban másfél század óta szemben áll egymással, s kérdezi egymást a kakasos és a keresztes templom; az egyetlen megoldást elfújta a szél.

Nem hiszem, hogy az idő szükségszerűen igazságot szolgáltat. Az idő nem erkölcsi lény. Nem hiszem, hogy az igazság önmagától valaha is kiderül. Az igazságnak nincs önmagában való külön élete. A tetszetős szavaknak általában nem hiszek, s annál kevésbé hiszek, minél tetszetősebbek. Nem hiszem például, hogy az erőszak nem lehet tartós, csupán azért, mert ez a kifejezés, hogy a szuronyokra nem lehet ráülni, szemléletességével valóban képtelenséget érzékeltet. A szuronyokra rá lehet ülni, sőt nagyon kényelmesen lehet ülni rajtuk, ha például százat a hegyével pontosan összeillesztenek s még egy vánkost is dobnak rájuk. Nem hiszem, hogy egy feltörő réteget nem lehet visszanyomni, eszmét, hitet, osztályt, népet nem lehet kiirtani. Nem hiszem, hogy a vér „égre kiált”. A vért beissza a föld. Csak az emberi akaratban hiszek.

Nem hiszem, hogy a franciák dekadenciában vannak, mert nagyon megművelődtek, s így elöregedtek. Dekadenciában a szegény bushmanok vannak, épp azért, mert örök fiatalok maradtak, vagyis nem volt alkalmuk a művelődésre. Nem hiszem, hogy a népek élete úgy folyik, mint az egyéné, vagyis, hogy van gyermekkoruk, férfikoruk, öregkoruk, amely után szükségszerűen meg kell halniok. Ez megint csak rosszul alkalmazott, tetszetős kép. A népeknek csak helyzetük van és viszonyuk a többi nép helyzetéhez.

Költő vagyok, hasonlatokból élek. Ez igen veszélyes anyag; villantásra való, nem mérésre. Az azonosságot tekintve, valamely dolog semmitől sem esik távolabb, mint amihez „meglepően” hasonlítható. Ez a meglepetés éppen a jó hasonlat titka. A hasonlat két elemének viszonya a kováé és az acélé. Abban, hogy a gémeskutat „óriás szúnyognak gondolná valaki”, a bámulatos épp az, hogy a szúnyognak az égvilágon semmi rokonsága nincs a kúttal. Mérgező orvosságot csak patikus árulhat. A szellemi közbiztonság érdekében hatóságilag kellene eltiltani a nem költőket a költői eszközök használatától.

A költő ugyanis csak a dilettánsok hiedelme szerint „álmodozik”, sőt „álmodik”. Maga a valóság álomszerű mindaddig, amíg nem ismerjük: nem „ébredünk rá”. Fütyülök arra a költőre, aki nem ezt az ébresztést végzi.

Európa a termelőeszközök ellenőrzése és közbirtokba vétele felé halad. Az egész emberiség a munka ésszerűbb megosztása és a jövedelem igazságosabb, végre igazságos elosztása felé halad: bizonyosat a következő fél századról ezt merem mondani. Vajon azzal az eredménnyel végződik ez az út, amelyet remélek, amelyben minden jó európai bizakodik? Ezt már nem merném ilyen bizonyosan mondani. A történelmet ilyen ötvenévnyi szakaszban nemcsak a gazdasági törvényszerűség irányítja. Irányítja az emberi akarat, sőt a személyes elszántság: egy hősi vagy egy kerge revolvergolyó, vagyis az úgynevezett véletlen is. A század a történelemé, vagyis az emberiségé; az évtized a mienk.

Az előrehaladó és hátratörekvő erők golfáramának és jéghegyvándorlásának összevegyülésétől függ, hogy az új társadalmi rend remélt békéjéhez apróbb hullámzásokon vagy viharokon át jutunk-e el. Megtörténhetik, hogy egyáltalában nem jutunk el hozzá. Megeshetik, hogy katasztrófa nyel el még egy nemzedéket. A hányódó milliók világszerte persze a világ és a társadalom igazságos elrendezését, a munka békéjét, az emberiség nyugalmát áhítják. Nem oldhatjuk fel őket azzal, hogy mindez vezetőik bölcsességén, éleslátásán és emberiességén fordul meg. A vezetők csak szemre tartják kezükben a gyeplőt; valójában a vezetők is mindig a vezetettek markában vannak. Évtizedéért mindenki személy szerint felelős.

A különböző forró és fagyos áramlatok, sőt a különböző hőfokú meleg áramlatok kiegyenlítődő játékától függ, hogy lesz-e háború. Nem voltam túlságosan kíváncsi a háború utáni Európára. Útibőröndömet tulajdonképpen csak azért szedtem elő, hogy erről a kérdésről – Európa jövendőjéről – megtudjak valamit a helyszínen.

Genf és Róma után, 1947 februárjában Párizsban írom ezeket a sorokat. A legfontosabb kérdésre az eddigi tapasztalatok összefoglalásaképpen ezt merem megkockáztatni: a most következő években nem lesz háború. Ez óriási szó. Hét-nyolc évig a világ népeit sebeik nyalogatása köti le. Az aljasságnak is kell hét-nyolc év, hogy magát tetszetősre álcázza. Ez a hét-nyolc év éppúgy lehet a háborúra készülődés ideje, mint a békére készülődésé. Erre az időre körülményeink szabják meg cselekedeteinket. Az utána következő idő eseményeibe belejátszik már a mi akaratunk is. Az, amit már a mai napon is akarunk. Az, amiért már napról napra mindnyájan felelősek vagyunk.

Irodalmi, politikai és tudósi szalon a Saint-Germain negyedben, a nagypolgárság fellegvárában; ez, mint a regényekből tudhatjuk, finnyás elzártságáról híres. Apróka palota egy apróka, tiszta utcában, már a Szajna felé.

Justh Zsigmond szemével tekintek szét a csinos kis előszobában, és sajnálom, hogy se köcsögkalapom, se felleghajtóm, se csontvégű sétapálcám. A fali díszhez, a hitelesen avítt selymű székecskékhez, a berakásos asztalkához, amelyre ázott kabátomat és kajla fejfedőmet helyezem, ilyesmi illenék.

Érdeklődve lépek be a társalgószobába, amelyben akadémiai tagságok, miniszterségek ügye dőlt el. Minden nehézség nélkül lépem át a küszöböt; nyelvünk tudós francia tanára s népünk őszinte barátja, Sauvageot Aurélien kalauzol.

A szalont két lánytestvér tartja: Lebas tábornoknak, Lyon egykori legendás hírű védelmezőjének lányai; az egyik Guyot-nak, a nagy bölcselőnek özvegyen maradt menye, a másik Fribourg Andrénak, az államférfinak volt a felesége. Külsőleg-belsőleg erősen hasonlítanak egymásra. Magasak, szőkék, halk szavúak; megvesztegetően műveltek s nemes gondolkodásúak. Guyot-né nyittatta föl a húszas években Károlyi raguzai száműzetésének sorompóját. Lement hozzá, hogy nyugatra hozza. Itt ilyen „haute bourgeoisie” is van.

Először forgok ilyen környezetben. Most kapiskálom, mit vél védeni az a néhány urbánus írónk, akiket én is nagyra becsülök, amidőn maguk elé idézik ezt a szót: polgár. Fülem hegyezve figyelek.

Nos, ritkán hallottam olyan lebecsülően beszélni a polgárságról, mint ebben a nagypolgári szalonban, amely nem pompázatosságával, hanem egyszerű ízlésességével előkelő. S mit sejtettem meg? Hogy ez a hang itt a bon ton-hoz tartozik, vagyis valamiféle hagyományhoz. A francia forradalom, a francia forradalmár polgárság eszméit D’Alembert-ék a főúri szalonokban vitatták meg. A találó megállapítás szerint a fal mellett vigyázzban álló szolgák uraik szellemes társalgásából tanulták meg a tennivalót. Szolga itt nincs. A két kedves háziasszony maga szolgálja fel a teát; egy fekete ifjú nő segít nekik, Nitti menye. Épp tőle veszem át a magam csészéjét, hátrafordulva a kényelmes, selyemhuzatú kis karosszékben.

Verset csak költő fordíthat. És „senki sem fordíthat saját költői szintje fölött”, így van.

Ez két olyan igazság, amelyet nem lehet elégszer ismételni. Ez magyarázza, hogy közepes külföldi költőknek vannak magyar nyelvű remekeik: egy-egy magyar remekíró tolmácsolta őket. Ez magyarázza legtöbb magyar versünk külföldi tolmácsolásának kudarcát. Egy-egy Petőfi-vers vagy Ady-vers elsülhet. De Petőfi vagy Ady alakja akkor jelenik meg a nyugatiak előtt, ha egy Petőfi vagy Ady nagyságú költő mondja újra művüket. A szorgalom, a legfelkészültebb szorgalom is e téren csak körvonalakat adhat. Ez sem lebecsülendő? A körvonal is csábít?

Az első francia mondatokhoz úgy szívom be és lehelem ki a levegőt, mint egy régen áhított cigaretta füstjét. Kellemesen felpezsdülök tőle. Hovatovább azonban ez az állandó kéj elcsüggeszt és eltompít. Szájpadlásom kiszárad, szemem káprázik, fejem zúg, akár a nikotin túlzott élvezete után. Képtelen vagyok egy egészséges gondolatra. Tagadhatatlan francia mérgezésem van.

Gégém reszket, hangszálaim segélykérőn pihegnek, állkapcsom izomlázban szenved. Reggel nyolc óra óta franciául kellett beszélnem. Most este van. Egész álló nap nem jutottam egy kortynyi magyar szóhoz. S még most is egyhuzamban kétórája társalgok már egy korosabb, de fiatal madárkaként csicsergő francia hölggyel. Úgy érzem, hogy agytekervényeim is eldugultak. Szeretném kiöblíteni torkomat s egy kicsit agyamat is. Evégből – bocsánatot kérve a hölgytől – egy pillanatra félrefordulok, és halkan, de minden szót megropogtatva kiejtek gyorsan egy jó magyar kocsisszót, majd egy ízes, malom alji átkozódást. A kísérlet, amelyet mindenki figyelmébe ajánlok, fényesen sikerül. Öt percig újból hibátlanul pörgetem Racine finom igéit.

Feltámad becsvágyam, hogy végre megtanuljak franciául. Nem „perfektül” óhajtok tudni, mert „perfektül” magyarul sem tudok, és már látom, sosem is fogok tudni. Minden kívánságom, úgy használhassam ezt a nyelvet, hogy ne fáradjak bele. Evégett gyakorolni próbálom eddigi képességem. Ám hamarosan rá kell eszmélnem, hogy a gyakorlat itt nem olyan, mint a testedzés terén: nem izmosodom tőle. A használattól gondolataim közlésének ez az eszköze nem élesedik, hanem csak kopik és csorbul. Nem szókincsem merül ki; én magam merülök ki. Ez nem sajátos fogyatékosságom. Ismét egy szívélyes francia társaságban vagyunk. De magyar szóhoz ma sem jutottunk. Az embernek félóránként kell beszélőtársakat cserélnie, én már a negyediknél tartok. Cs., aki kétszerte jobban beszél, mint én, hirtelen ezzel lép hozzám:

– Gyerünk. Chef de section helyett azt mondtam, section de chef. Kivagyok. Egy perc múlva air de courant-t fogok mondani.

Megyünk, de hozzánk csatlakozik feleségével egyik kedves és okos francia ismerősünk is, épp az, aki ittlétünk értelmessé tételén tán legodaadóbban fáradozott. Az órákig tartó társalgás őt valóban csak formába lendítette. Szellemessége javát most adja ki. Csüggedten hallgatjuk. Végre, kellő udvariaskodás után, erőnk végső megfeszítésével elrebegjük a búcsúszavakat; elválunk.

Letelepszünk egy utcai padra, miután némán hellyel kínáltuk egymást. Kinyújtjuk lábunkat, arcunkat a téli ég felé fordítjuk, s egy jó félóráig nem mívelünk egyebet, csak egy jót és alaposat hallgatunk, de már magyarul.

Jó emlékem ennek a pihenésnek, ennek a mélységes szellőzködésnek testi-lelki gyönyöre.

Két istent nem lehet szolgálni.

Az ő i-jük sivít, mint mikor torkunkat szorongatják; t-jük és d-jük a foghátról pattan, amit én hol pösze beszédnek, hol száraz dobverésnek érzek; az a és az e ejtésénél ajkuk szétrándul, mintha zabla rántaná; az ü-t valahonnan gyomruk mélyéből böffentik; az r-jükhöz, melyet emberfia még nem sajátított el tőlük, nem a kínálkozó nyelvhegyet használják, hanem azt, ami Európa más népének még eszébe sem jutott, a lágy íny végén lecsüngő kis csapot, amelyet evégből a garat hátsó részébe bocsátanak és ott pörgetnek; b-jüket és p-jüket sokkal sikeresebben utánozhatjuk, ha lemondva az ajkakkal való kísérletezésről, kezünkben egy hegedűhúrt tartunk, s a kellő pillanatban azon pendítünk egy rövidet. Egész szóejtésük feszes és szenvedelmes. Fejük és nyakuk minden izomzatának állandó erős működtetésével és táncoltatásával beszélnek, mert nekik ez fontos. Kötik magukat ahhoz, hogy minden ötletüket azonnal pontosan kifejezzék. Mintha nemcsak agyukkal, hanem ugyanakkor szájukkal is gondolkodnának. A kettő közt a hajtószíj- és fogaskerék-áttétel mindenesetre közvetlenebbnek látszik, mint más népeknél. Az ő hangjaikhoz képest a mieink csoszognak és lődörögnek, épp csak kibandukolnak a gondolattal. Mitől oly dallamos és behízelgő mégis ez a beszéd nőik ajkán? S mitől tud vadállatüvöltés is lenni a férfiakén? S miért utánozhatatlan itt is, ott is? Mert voltaképp nem a szájüregből, a garatból és a nyelvről hangzik (amely utóbbit, mellesleg, nemcsak lefelé tudnak kidomborítani, hanem fölfelé, a szájpadlás irányában is). Kiejtésük titka – mint különben minden más népé is – lelkületükben rejlik. A nyelvleckét tehát ott kellene kezdeni.

Amikor én ezt még nem tudtam, viszont még azt hittem, hogy gondolatainkat legjobb frissen, azon melegében kifejeznünk (s nem megérlelnünk előbb), magam is kísérletet tettem, hogy kiejtésüket elsajátítsam. Ezt hamarosan abbahagytam. Holmi hazaárulásnak éreztem, hogy lágy ínyem kis csapját garatomba lecsüngesszem, s ott zörögjek vele. Férfiember ilyet ne csináljon, még akkor sem, ha véletlenül megleli szájában azt a csapot. Volt egy pillanat, amikor az o-t és az á-t, a nevezetes oi-t egy hangnak tudtam ejteni. Ez is feszélyezett. Az ilyenfajta simulékonyság és alkalmazkodás valóban nőknek való. Természetesnek és meghatónak érezzük, ha egy nő, mindenét feláldozva, a szeretett férfi hazájába költözik, idegen nép gyermekeinek anyja lesz. Ilyen formán fogadjuk természetesnek és bájosnak, ha idegen nyelven észrevétlen tökéletességgel csacsognak. Nyilván a természet adta meg nekik a képességet, hogy bármely idegen nép anyanyelvének is hű és önfeláldozó édesanyái legyenek. Férfiak részéről más hat meg.

Még legelső párizsi tartózkodásom alatt megismerkedtem egy férfival. Nem tudtam, milyen nemzetiségű; franciák közt voltunk, franciául folyt a társalgás. Az elképzelhető legnagyobb tökéllyel beszélte a franciát. De engem legjobban kiejtése hódított meg. Zengő volt, meleg és hitelesen emberi. Mind nagyobb elragadtatással hallgattam. Szívemet egyszerre forróság lepte el. Rövid küszködés után rávetemedtem, s franciául ezt a mondatot intéztem hozzá:

– Uraságod nem Somogy megyei?

Azt hiszem, ezek után nem árnyat, hanem inkább fényt vetek rá, ha felfedem kilétét. Gy. A., hazánk egyik legkitűnőbb francia nyelvtudósa volt.

Lelket cseréljen, ki hazát cserél. Lelkemet csak gazdagítani szeretném. Csak gondolatot és tapasztalatot akarok cserélni. Igen, csiszolódni, köszörülődni is szeretnék. Hogy minél alkalmasabb magyar legyek, az egy emberiség kezében.

Ritkán éreztem azt a sokat emlegetett írói lelki kényszert, azt a „belső kötelezettséget”, hogy élményeimet mintegy hivatalból meg kell osztanom. (A leglényegesebbek megosztására máig nem vitt rá az ifjúkoromban belém nevelt s csak lassan-lassan enyhülő szeméremérzés.) Most azonban sarkall valami kötelességféle. „Képzeld, mondta Cs., hogy Kazinczy vagy Berzsenyi tollából volna beszámolónk Napóleon pozsonyi békéjének aláírásáról.” „Mondjuk, Kis János tollából” – gondoltam hozzá szerényen. A magyar béke aláírásának lehettem szemtanúja Párizsban, 1947. február 10-én. Ezt szeretném tárgyilagosan leírni, még melegében.

Merő véletlenen múlt, hogy jelen lehettem. A béketárgyalások során hivatalos megbízásom, föladatom nem volt.

A hónapokig húzódott béketárgyalásoknak ezt az utolsó jelenetét, így szólt a határozat, a lehető legkisebb nyilvánosság előtt, a lehető leggyorsabban játszhatják le: elég volt az izgalmakból, csapódjék össze minél hamarább a függöny. Tapsot senki sem várt senkitől; a szöveg dolgozótársai, a csehek, a jugoszlávok, a társszerzők is elégedetlenek voltak. A külügyi hivatal szertartásrendezői a huszonhat nemzet képviselőinek mindössze százötven percet szabtak az öt volt csatlós állammal – sorrendben: Olaszországgal, Romániával, Bulgáriával, Magyarországgal és Finnországgal – kötendő békeszerződés aláírására. Színhelyül az Orsay rakparton fekvő külügyi palota egyik belső termét, mintegy szentélyét, a Falióra Szalont – a Salon de l’Horloge-t – jelölték ki. Belépőjegyet érdeklődőknek egyáltalában nem adtak, a hírlapíróknak is alig. Magyarországnak, a magyar sajtónak összesen három belépőjegyet engedélyeztek.

Mindezt már napokkal előbb tudtam párizsi követünktől, Auer Páltól. Rajta volt, igen szívélyesen, hogy találjon mégis valami megoldást. Megemlítette, tán bemehetnék esetleg magával a magyar küldöttséggel; a küldöttségekbe minden ország annyi tagot helyez, amennyit akar, ezek számát nem szabták meg előre. Ezt azonban én nem akartam. A jelenet résztvevőit fénykép, film és rajz fogja megörökíteni a nyilvánosság s tán az utókor számára, s én nem szeretem a nyilvánosságot. De néma szereplőként, mellékcélzattal sem ülhetek le olyan asztalhoz, amelynek főztjét, bármilyen lett is, nem kavartam – ez jutott eszembe.

Így a bejutás minden reménye nélkül mentünk Cs.-vel a magyar külügyminiszter szállására, hova Auer kéretett azzal: hátha lesz jegy mégis. A szálló a Champs-Élysées-n fekszik. Öt óra előtt léptem be a hatalmas, de épp kérkedhetnéksége miatt ridegen ízléstelen várócsarnokba, zsebemben az aznapi lapokkal. A küldöttség indulása negyed hatra volt kitűzve; elolvashattam a nap nagy eseményéről szóló tudósításokat és magyarázatokat. Nem állhattam meg, hogy az egyik lap egyik magyarázó cikkét oda ne nyújtsam Cs.-nek, aki erdélyi; nem állhattam meg a gúnyos elmosolyodást sem. A lap a Paris-Presse volt, a cikk a román békét magyarázta, egyik mondatában a szó szerinti fordítás nyomán így: Románia mégis boldog, hogy visszakapja Transzjordániát. Akár az újságíró homéroszi álmossága, akár a szedőgép ördöge sugallta a hibát, a coquille mindenképpen jelképpé ugrott. Az egész párizsi sajtót jellemezte.

Elmúlt öt, negyed hat. A lapok szerint a magyar küldöttségnek fél hatkor kellett a külügyi palotában megjelennie. Elmúlt fél hat is. A szőrmepanyókás hölgyekkel, ténfergő világfiakkal népes várócsarnok egyik sarkában gyülekezni kezdett egy fekete ruhás kis csoport. Ez volt a magyar küldöttség: abból tudtam meg, hogy az emeletről leérkező követ, Auer Pál, és a külügyminiszter, Gyöngyösi János hozzájuk csatlakozott. Megindultak a kijárat felé. Itt társultam hozzájuk.

– Eljössz a szomorú aktushoz? – mondta Gyöngyösi. Rokonszenvesen elfogódott volt.

A belépő dolgában azonban ő sem segíthetett. A három jegyet már szétosztották. Kettőt két sajtótudósítónak, egyet egy magyar fényképésznek. A fényképész már ott is szaladt előttünk, hátra-hátrafordulva, és szorgalmasan működtetve készülékét. „Gyere mindenesetre velünk – mondta Gyöngyösi –, a helyszínen tán sikerül még valamit csinálni.” De figyelme természetesen másfelé fordult. A rendőrprefektus tisztelgett előtte.

A Champs-Élysées széles gyalogjáróján egy pillanatra megállt a forgalom. A fényképész hátrafarolt, leguggolt, a járókelők a célba vettek felé irányították tekintetüket. Visszavonultam.

Három gépkocsiban indultunk útnak, én a másodikban ültem. Életemben először suhantam gépkocsiban a híres sugárúton lefelé. Magam is elfogódott voltam s szomorú. Lent előttünk és alattunk beláthatatlanul nyüzsögtek a cserebogárhátú gépkocsik. Villámgyorsan közeledtünk a Concorde tér Obeliszkje felé. De a Rond-Point után hirtelen jobbra fordultunk, a Szajna irányában. A III. Sándor-hídon mentünk át; kinéztem az ablakon. Az Eiffel-torony talapzata és alsó része elveszett a ködben, de a sudár vasoszlop felső fele tisztán ragyogott, szinte a felhők közt lebegve. Mögötte áldozott le a nap, ki-kilökve vörös fényét a foszlányok közül. Lekanyarodtunk, balra, az Orsay rakpartra. Már helyben is voltunk.

A külügyi palota előtt a kocsijárót és gyalogjárót rendőrsorfal zárta el, mögötte bámészkodó sokaság. Nekikészültem, hogy kiszálljak. De a sorfal megnyílt, a rendőrtisztek sapkájukhoz emelték jobbjukat; a külügyminiszter kocsija épp csak lassítva, de megállás és igazoltatás nélkül haladt be a vasból vert magas kerítés kapuján a pompázatos díszudvarra. Nyomában a mi kis sportkocsink, aztán a rendőrprefektusé, amely még a miénknél is kisebb volt. Kürt harsant. Az urak kiléptek. Kiléptem én is. Megindultak a széles díszfeljáró rengeteg lépcseje felé. Hátratekintettem; aztán követtem őket.

Ez a lépcső mintha a mennyből vezetett volna alá, olyanformán, mint azon a katekizmusbeli képen, amely Jákob álmát ábrázolja. Vastag bíborszőnyeg borította; két oldalán lakkcsizmás, vértes, rézcsákós katonák álltak, mereven, szíjjal átkötött álluk elé kivont, tündöklő szablyát tartva; oly szorosan álltak, hogy könyökkel érintették egymást. A szőnyeg, amely fönt szinte beláthatatlan magasságig húzódott, lent valamivel túlnyúlt a lépcsőn, leért a sárba, már abba a kevésbe, amely az apró kaviccsal behintett udvar talajából a lépések súlya alatt előnyomódott. Magam elé néztem, letisztítottam lábbelimet. Az idő nedves volt, az éjjel zuhogott is.

Vezényszavak csattantak, a még merevebb vigyázzba zökkenő kerubokon megcsörrent a fém, a sisakok tetején megrezzent a lófark. Dob pergett. A magasságból fekete frakkos, fehér kesztyűs alakok sürögtek alá, nyakukban fényes acélláncocskákkal. Lépdeltem fölfelé.

Tágas teraszra értünk, majd onnan tágas előcsarnokba. Az őrség itt már kettős sorban állt, a szőnyeg bíbora felfutott a falakra, a mennyezetre. Cilinderek vágódtak le a fejekről, a kivont pallosok előtt újabb, halk léptű, fekete ruhás férfiak suhantak. Körülnéztem, merre lelem a hírlapírók karzatához az utat. Rossz sejtelem lepett meg. Azoknak a filmeknek emléke villant belém, amelyek bonyodalma azzal kezdődik, hogy egy ágrólszakadt véletlenül besodródik valami előkelő fogadóestre. Eszembe villant az is, hogy semmi igazoló irat sincs nálam; útlevelem épp aznap várta a Szövetségközi Bizottságnál a visszautazási engedélyt. Ebben a pillanatban egy halkléptű mellém lépett, s árnyalati meghajlás után egy karmozdulattal az egyik ruhatár felé irányított. Valaki elvette kalapomat, ketten lefejtették rólam kabátomat. Küldöttségünk egyik tagja épp ekkor lépett el a ruhatártól. Nyakkendője igazítása közben rám tekintett; hökkenten felvonta szemöldökét, majd vállával és karjával azt a mozdulatot végezte el, amelynek szóbeli értelme: most már benne vagyunk. Tárgyilagosságot és részletezést ígértem, nem vonhatom ki ez alól az engem illetőt sem. Ruházatom elütött a többiekétől. Nem ünneplőben voltam.

„Merre vannak a hírlapírók?” – szólítottam meg a szertartásmestert. „A hírlapíró uraknak csak az aktus befejeztével lesz módjuk kérdéseikkel uraságtok elé járulniok” – felelte szapora folyamatossággal, a szavak tökéletes hangsúlytalanításával, s egy főbólintás után magamra hagyott. Mentem az előttem járók után.

Egy folyosón haladtunk át, egy termen, aztán jobbra ismét egy folyosón. Kivont kardú őrség állt szorosan a falak mellett itt is mindenütt, mert néztem, nem nyílik-e valamerre oldalajtó. Egy újabb tágas, pompázatos terembe értünk. Ebből több díszes ajtó nyílt. A terem közepén feketébe öltözött úr állt, s karjával jobb felé intve, ezt ismételte: „A Nagykövetek Szobájába, erre, kérem.” Az előttem járók arra kanyarodtak. De a szemben levő hatalmas ajtónak is nyitva volt egyik szárnya, fekete ruhás férfiak sürögtek ki s be rajta. Errefelé tartottam. Beléptem, majd bent a teremben is tettem néhány lépést, s így nem volt már módom visszavonulnom. Szemem káprázott a fénytől.

A sürgő-forgó feketeruhások közepette egy hosszú, zöld posztóval borított asztal mellett lépdeltem, amelynél harminc-negyven férfi ült. Az asztal túlsó oldala mögött az egyik faltól a másikig korlát húzódott, férfiak és nők könyököltek rá, kezükben jegyzetfüzettel. Az asztal zöld posztóján háztetőszerűen összehajtott és felállított fehér kartonlapok váltakoztak, mindegyiken nagy nyomtatott fekete betűkkel egy-egy ország neve. Az asztal felém eső részén – tőlem két-három méternyire – három szék üresen állt. Az asztal e részén felállított kartonlap ezt a szót viselte: Magyarország.

Ráeszméltem, hogy a békekötés termében vagyok, s hogy az asztalnál – a tőlem egy-két ölre – ülő férfiak a békekövetek.

A mennyezet sarkaiból kérlelhetetlen fényszórók vad fényt lövelltek. A fény még erősbödött: újabb lámpákat gyújtottak meg. Megfordultam, nem az ajtó, hanem a tégla alakú terem jobbomhoz eső oldala felé. A falon itt ajtónyílás volt vágva, ajtó nélkül; mellette még két árkád szolgált a szomszédos kisebb terembe. Távozni akartam. A falon – a falhoz támasztott létrákon és emelvényeken – fényképészek csüngtek, az aranycirádák közt különösképp idézve fel valami őserdei állatnép képét. Fényképészek és filmezők ültek, guggoltak és álltak az árkádokban is. Az egyik árkád gyűrűbe göngyölt vörös függönye mellé húzódtam. Újabb lámpa gyúlt. A hosszú nagy asztal a műtőtermek fényében fürdött, bő gondolattársítást indítva, hogy minő műtétek folynak azon is már reggel óta, látható fájdalom nélkül.

Mindezt azért is mondom el ily aprólékossággal, hogy érzékeltessem, milyen gyorsan pergett le az, amiért mondandómba kezdtem. A zöld asztal túlsó oldalán, pontosan az üres székekkel szemközt levő karosszékben ekkor megszólalt egy őszülő hajú, de gyermekes arcú középkorú férfi. Közvetlen, halk hangon bejelentette, hogy megnyitja az ülést. Lenézett papírjaira. „Következik a Magyarországgal való békeszerződés aláírása.” Bidault francia külügyminiszter volt. Eszembe jutott, hogy ez a terem a Falióra Szalon, kerestem a faliórát. Végre felfedeztem a cirádák között. Négyszögletes alakú, egyszerű empire óra ez; hat óra előtt tíz percet mutatott. Bidault jobbján egy hosszúkás arcú fiatalember ült, eddig füle mögé hulló fürtjeit simogatta. Most hirtelen ő szólalt meg ékes, magas hanghordozással – csaknem úgy, mint amidőn a súgótól a színész átveszi a szót –, és angol, majd orosz nyelven megismételte gazdája mondatait.

Újra a fáradt hangú Bidault mondott néhány szót, a háború könyörtelen voltáról, a béke remélhető áldásairól. Az egyik szertartásrendezőhöz fordult, és – változatlanul halk hangon – megkérte, vezesse be a magyar urakat.

A műtői fény egy fokkal még erősebb és élesebb lett. Koppanás hallatszott, az egyik fényképész ejtette le valamelyik eszközét. A fokozhatatlannak látszó fényben villanások estek, fénysortüzek, dörej nélkül. Csak csettenés, kattanás, aztán egyenletesen pergő nesz, a filmfelvevő gépeké.

Gyöngyösi János haladt elöl, szemét enyhén összehúzva; feltartott arcán megfeszültek az izmok – ott ment el egylépésnyire mellettem. Feszült bensőjében is valami. Biztosan, könnyedén járt, de látszott, milyen súlyos akarat dolgozik ezért a külső könnyedségért. Akkor vált merevvé és szögletessé, amikor megpihenhetett volna: már álltában, az üres székek mellett. Nyomában Kertész, Pödör, Sebestyén, Auer. Majd Nemestóthy, Szakasits György, Erős. Szinte soknak tűnt fel, ilyen kis országhoz mérten. Annyi nagyhatalom s azok hármas-négyes küldöttsége közt.

Bidault felállt, s most ő kapott egy sortűznyi fényt és surrogást. Beszéde következett; három percig tartott. Üdvözölte a küldöttséget, igazolta, hogy az okmány szövege azonos a washingtoni szöveggel; hellyel kínálta a magyarok képviselőit. Azok meghajoltak.

A tolmács megint megmutatta, hogyan kellene egy ilyen beszédet vérbeli diplomataként előadni.

Bidault nem látszott tanulékonynak. Még az eddiginél is halkabb hangon szólította fel a megjelenteket – elsőkként a győztes hatalmak képviselőit –, hogy írják alá a békeokmányt.

Ez nem ott az asztalon folyt le, hanem abban a kisebb teremben, amelyre az ajtónyílás és az árkádok szolgáltak.

Bidault leült, s azon nyomban olvasásba merült; valami újságot, vagy nyomtatott jelentést kezdett olvasni. Tennivalóját ezzel be is fejezte. Ismét a tolmácson volt a sor. Az egész idő alatt mindössze ők ketten ejtettek szót.

Felállt az első küldöttség, megkerülte az asztalt, és átment a szomszédos kisebb terembe. Jó helyen álltam; amint mondtam, a másik teremre szolgáló árkád mélyedésében. Egy fényképész térde s egy másik fényképész könyökhajlása közt tekintetem pontosan odaesett a terem közepén álló asztalra. Berakással díszített asztal ez, nevezetessége – ahogy két fényképész suttogásából ott helyben meghallhattam –, hogy már XV. Lajos ezen írta szerződéseit, s a merénylet és kivégzés között ezen agonizált Robespierre; állában a golyóval erre terítették. Most a békeokmány feküdt rajta. Arasznyi vastag pergamenköteg, a piros pecséttel ellátott lapokat széles, piros szalag fűzi egybe. Az asztal mögött itt is piros plüssel borított korlát, azon túl itt is újságírók. A falakon itt is föl a mennyezetig fényképészek és mozisok.

Minden állam nevében három-négy férfi járult az asztal elé, de csak egy ült le közülük. Ez vagy a saját töltőtollát csavarta ki, vagy a tintatartó mellett heverő vastag alabástrom tollszárat vette kézbe. A művelet fennakadás nélkül, a filmgépek berregése közben folyt. A tolmács zengő hangon ismételte Bidault után a soron következő ország nevét. Csehszlovákia a negyedik volt. Kiküldöttje közel hajolva, gyors kézmozdulattal írt, majd mutatóujja és hüvelykujja közt merőlegesre fordítva a tollat, neve alá egy erőteljes, vízszintes vonalat húzott. Utána indusok jöttek. Aztán Új-Zéland kiküldöttjei. Négy, csaknem egyforma mozgású és arcú orosz. Aztán Dél-Afrika. Egy magas, kopasz férfi egy percre maga elé tette a tollat, szemüveget vett elő. Ez volt Jugoszlávia megbízottja. Minden államot párizsi követe képviselte a magyarok kivételével.

Ezeket legutoljára kormányozták az asztalhoz. Ők voltak a felvonásvég, itt s ezúttal a fő látványosság, a nagy változás szemmel látható alakítói: ellenségként léptek be, s egy perc múlva béke-társakként fognak távozni. A fényképészek szemük elé emelték készülékeiket, jobbjukban magasra tartották fényt lövellő fegyvereiket. Berregés támadt négy-öt irányból is: Gyöngyösi leült az asztal elé.

Csak kezét láthattam, az elmozdult térdek és könyökök ágsűrűjéből. Saját töltőtollát vette elő, írni kezdett. Mintha hirtelen vihar tört volna ki, mintha az ég minden tájékán száz és száz villám villant és ismétlődött volna: a világító készülékek egymás hegyén-hátán csapták erre a kézre pillanatnyi vad fényüket. Ez a vihar azonban dörgéstelen volt. Csak a felvevőgépek monoton rokkasurrogása hallatszott. Az embernek arra kellett gondolnia, vész nélküli lesz-e ez a vihar előtti pokoli villámjáték; az embernek a távoli magyar tájakra kellett gondolnia; bár egy csattanás nélkül vonulna el fölöttük a vész, immár örökre. A kéz feszülten, a megfeszültség nyugalmával rótta a betűket. Az utolsónál, az s-nél (mert Gyöngyösi János magyarul írta alá nevét), hirtelen megrándult, s széles kanyarodást tett.

Befejeződött.

Bidault megszakította az újság (vagy a nyomtatott jelentés) olvasását, s néhány szó után bezárta az ülést. A tolmács ezt most szinte harsány hangon ismételte. A meghívottak kiáradtak a melléktermekbe, de a közönség nagy része helyén maradt. Hátra volt még a finn béke aláírása.

Kimentem a terembe, ahol jövet a magyar küldöttségtől elváltam. Cs.-vel ide-oda ténferegtünk a cigarettázó delegátusok között. Mondták, hogy valamelyik szomszéd teremben italt és frissítőket szolgálnak föl. Erre azonban nem volt kedvem, szükségem sem. A magyar küldöttség tagjait sehol sem láttam. Tűnődtünk, végignézzük-e a finn béke aláírását is. Ehhez sem volt kedvem.

Végigmentem a testőrök sorfala közt, kimentem az előcsarnokba; hagytam, hogy rám segítsék a kabátot; közönyösen lementem a vörös szőnyegen. Semmi történelmi pillanatot nem éreztem. A kapuban a fényképész L., húsz év előtti barátom csatlakozott hozzánk, a régi időkről beszéltünk. Egy kávéházból felhívtam M.-t, végre visszatért Párizsba. A Saint-Germain körúton mentünk a Raspail felé; nyitva volt még a könyvkereskedés, amely García Lorca verseit kiadta. Bementem, megvásároltam a könyveket. L. elkísért a Montparnasse-ig; innen is gyalog mentem tovább az Adolphe Chérioux tér felé, mert még mindig korán volt a vacsoráig.

Ha hajóhadunk volna vagy valami csodálatos gyógyforrásunk vagy tömérdek gyémántkincsünk vagy világra szóló diplomáciai befolyásunk, egyszóval olyasvalamink, amivel jelenlevővé tudnánk magunkat tenni a népek együttesében, egy pillanatig sem gondolnék arra, hogy verseinkkel házaljunk, hogy regényeinkkel ügynököljünk, hogy szellemi életünkkel próbáljunk hírt adni magunkról. De nincs másunk. Ez a bányánk, amelynek termékeit megcsillogtathatjuk; ez flottánk és repülőrajunk, amellyel békés erőnket megmutathatjuk ebben a pillanatban; ez a kéz, amellyel jelentkezhetünk a népek névsorolvasásaikor.

Szellemi és művészi világunknak valóban csodálatos értékei vannak. De az egészben a legcsodálatosabb az, hogy ezek megteremtődtek. Tudniillik otthon sem fogadta és kísérte őket sokkal több megértés, mint a világban. A hátralevő igazság, amelyet ebben a dologban még meg kell mondani, hogy századok óta a magyarság nagy tömegei sem élnek ezekkel az értékekkel. Alig van ország, ahol a lakosság számához arányítva annyi jó alkotóra oly kevés értő jut. Kincseinket mi magunk is félrevetjük. A külföldi elismertetésben az a titkos számítás lapul, hogy ezáltal tán végre itthon is méltó fogadásban és befogadásban lesz részük. Ha tréfálni akarnék, azt mondhatnám, hogy végső diadalként tán visszafordítjuk magyarra is őket. Ez nem is tréfa, mert annyi a keserű igazság benne. Legtöbb remekművünk népszerűtlenségének oka, hogy igényünkhöz képest túlságosan jól van megírva.

Nem mindig akkor látunk, amikor épp nézünk. Néha napok kellenek, amíg elménk befogadja, amit szemünk kínál neki; amíg a képet, amelyet szaruhártyánk lefényképezett, agyunk savában előhívjuk, a világosság felé tartjuk, s élményeink végtelen polcán a helyére tesszük.

E sorokat éjszaka, elalvás előtt, ágyban fekve vetem papírra. Háromnapi késéssel ugyanis ebben a pillanatban jelent meg előttem teljes egészében és teljes világosságában annak a kis teremnek a képe, ahol – a nagyobb teremből rendre átfáradva – a szerződő felek a békét aláírták. A nevezetes asztalt három oldalról korlát vette körül, elég kis távolságból. A korláton sűrűen, szó szerint egymás vállán-hátán, hármas-négyes rétegben könyököltek az érdeklődők, illetve a hírlapírók és fényképészek. Ezek mögött éppoly sűrűen sorakoztak azok, akik székekre és létrákra álltak. Mindenki annyira nyújtotta előre nyakát, amennyire csak tudta. Az asztalon népek sorsa dőlt el. De ezek az érdeklődők pontosan olyanok voltak, mintha egy akváriumot bámultak volna; mint egy bolhacirkusz közönsége.

Most döbbent meg ez a vásári kíváncsiság. Én ezeket az arcokat szembe kaptam. Az arcokra kéj ült ki. Megdermesztett a felismerés, hogy mihelyt az esemény, a legdöntőbb, a legtragikusabb is, látható lesz, a lényeg elrejtődik, látvány lesz. A tény helyett a látvány nyűgözi le az elmét, olyanformán, mint a kígyó a madarat. A történelem így falja az emberiséget, ilyen megigézett állapotban.

Minél nagyobb egy esemény, szemünkön át annál nehezebben jut be elménkbe. Legtöbb szemtanú ezért megbízhatatlan. Jelenünket legtisztábban nem a jelenben látjuk, hanem néha fél század múlva.

Nézem távolról falusi, domboldali temetőiket. Hát ezek bizony elütnek azoktól a mi békés, tágas, akáclombos vidéki temetőinktől, ahol minden halott a maga külön csendjében, szinte a maga portáján kedvére nyújtózhat. Az övékben sírkő sírkő hátán. Köztük szűk utcácskák. Alig több fa, mint egy kereskedőnegyedben. Messzire ragyogó feliratok, mint holmi cégtáblák. Virág helyett színes üveggyöngyből fűzött, nemcsak egy évre, de nyilván egy öröklétre is megfelelő, tehát igen gyakorlatias koszorúcskák. A népek halottaikban is elárulják magukat. Íme, halottaikban is szeretik egymás közelségét, a társaságot. Elkülönítik magukat a természettől. A végtelen búzaföldek, a szellős-tágas dombok közepén ezek az összezsúfolt csupa kő sírok távolról semmiben sem különböznek az éppígy összezsúfolt csupa kő városkáktól. Mindegyikben van egy pici torony. Az ember akaratlanul keresni kezdi a községházát, a kávéházat.

Indulok haza, át megint a határon. Hol a Vámos vár.

Mit vigyek neki? Őneki, Párizsból, megbocsátásom és bocsánatkérésem jeléül? Gondoltam, egy szál virágot. Ezt azonban félremagyarázhatná. A virág bármennyire is a béke és a szeretet jelképe, férfi és férfi közt tudtommal csak Kínában szokásos. Levélnehezéknek egy arasznyi Eiffel-tornyot? Hamiskártyázás azonban olyasmit adni ajándékba, amit mi magunk csak addig fogadnánk hálás mosollyal s megindultságtól verdeső pillákkal, amíg az ajándékozó előttünk áll, ám mihelyt hátat fordít, a tárgyat legszívesebben az ajándékozó után vágnánk, egye meg az ízlését. Leghelyesebb lesz, ha olyasmivel lepem meg, aminek – amellett, hogy tetszetős – mestersége gyakorlása közben is jó hasznát veheti; egy szemre illeszthető nagyítóval például, e célra átdolgozott kiadásával annak, amit az órások használnak, amelynek segítségével azonnal megállapíthatná, mit rejt egy női kézitáska feneke. Vagy egy bőröndzár-álkulccsal, ezüstből, amely a világ minden bőröndjének zárát menten kinyitja; bizonyára sok percet kell elvesztegetnie amiatt is, hogy ősi tapasztalat szerint az utasok rendszerint a legérdekesebb pillanatban nem lelik meg bőröndjeik kulcsát, és ha valamennyi zsebük, sőt ülőhelyük fölé akasztott felöltőjük zsebeinek átkutatása után végül nejük pénztárcájában ráakadnak is, csak hosszas és izgalmas küzdelem árán tudják vele engedelmességre bírni a körömnyi zárat. Vagy készíttessek számára hirtelenében valami ötletes szerkezetű kézi röntgenlámpát, olyat, amely nem csupán az emberi hasban mutatná meg a történetesen lenyelt aranyat, hanem egy szemvillanásnyi idő alatt leleplezné a vájt sarkú cipők, a dupla fenekű kofferek, a gyanúsan vastag könyvtáblák s a szokásosnál nehezebb sétabotok rejtelmeit is. Ám az ajándékozásnak is van illemtana: túlságosan értékes ajándék felületes ismerősnek bizalmaskodásként hat. A lámpát egy kicsit költségesnek s így hivalgásnak és tolakodásnak érzem. A mi ismeretségünk körülbelül egy pipát vagy egy csomag amerikai cigarettát engedélyez. De nem veszi-e ezt meg célzásnak, esetleg megvesztegetésnek? Hát ennyire sem ismerem emberemet! Csak magamat ismerem; magamat viszont annál jobban. Arra, hogy ajándékban részesítsem, voltaképpen nekem van szükségem; ez világosodik meg előttem.

Ha megcsináltatnám a Bourbonok vasár- és ünnepnapokon közszemlére bocsátott jogarának pontos mását, azt ördögi ravaszsággal elrejteném, s csak tárgyalásunk befejezése után nyújtanám át neki azzal az egyszerű kis mozdulattal, mint amidőn mellényzsebünkben mégis találunk egy hatost vidéki keresztfiunk számára. Vagy ha ezek után már én is feltalálnám az atombomba titkát s a gyártási eljárást – sőt a házi készítési eljárást –, részletes tervekbe rögzítve, e terveknek „Az atombomba titka” feliratú göngyölegét nyújtanám át neki, ugyancsak a búcsúzás ráadásaként? S ha a búcsú után, a már mozgó vonatról, a boldogtalan sorsú XVI. Lajos frissen levágott fejének megtévesztéséig hű papirospépmását mutatnám fel? S ha a határ elhagyása előtt, a vonatlépcsőn állva gyorsan egy színes kis szentképet nyújtanék le neki egy szó nélkül, egy arcrezdülés nélkül, jobbommal legfeljebb csak egy jelentőségteljes néma keresztet vetve rá, hogy szent a béke és Isten velünk, bűnösökkel? Nem ő a bűnös. Nem ők a bűnösök. Az ostoron, amellyel az emberiség öntestét csapkodja, ők csupán az a raffiasudár (vagy csapó), amely a végén s így testünkön csattan. Ne csattogjunk fölöslegesen, ne toldjuk meg az odasózást önszántunkból is, egyelőre ezt kérném a bűn leküzdésére, életünk megjavítására. Ez is nagy dolog. Ez ugyanis a kezdet.

A párizsi utcákon indulásom napján árultak először mimózát. Árultak a pályaudvaron várakozó vonat előtt is. Vett egy csokorral öcsém is, természetesen nem nekem, hanem a menyasszonyának; az egyik ágacska – a legnagyobb – a menyasszonytól került hozzám. Ott van most is a csomagok tetején.

S ha mégis ezt nyújtanám át? Aranyszalagot kötnék rá kecses csokorral, a szalag végére pedig egy névjegy nagyságú papírlapot illesztenék, de azon a nevem helyett mindössze ezzel: Egy hű európai. Esetleg ezzel: Az utolsó keresztény. Ilyesmi néha többet mond a legnagyobb névnél is. Esetleg: Valaki, aki kozmopolita akart lenni. Esetleg mind a kettőt, sőt mind a hármat együtt. De vajon megértené-e még így is? Ember és ember között, határon innen, határon túl és határon belül a legkörülményesebb viszony: értelmet cserélni. Mennyi nehézség már a forma és a tartalom körül is! Puskagolyóink formája és súlya világszerte hasonló; gondolatainké kevésbé. Nyilván ezzel is összefügg, hogy a legzengőbb gondolatnál, a legdallamosabb érzelemnél is mennyivel könnyebben cserélünk, mennyivel könnyebben kieresztünk és befogadunk fejünkbe, szívünkbe és hasunkba egy jól fütyülő golyót! S a legcsüggesztőbb, hogy már ezt a képtelenséget is képtelenek vagyunk megérteni. Tán ha verssel próbálkoznék, volt erre is példa; ilyesminek átírásával talán: Hic fuit Matthias rex – Commovit ova sex. Sajnos, odáig vagyunk, hogy a tréfában sem ismerünk már tréfát. Hátha közvetlenül fejezném ki magam, s ezt írnám: Le az elmebajjal! Mosolyogjunk! Vagy esetleg, még közvetlenebbül ezt: Felesleges az igyekezet, rendületlen derűlátó vagyok!

Mindebből semmi sem lett. Nem készültem el a feliratok megszerkesztésével, de – mert annyi kínálkozott – végiggondolásával és kiválasztásával sem, amidőn egyszerre csak a határra érkeztünk. Éjszaka volt; félrevontam a kocsiablak függönyét, kerestem emberemet. Szívemben megkíméltem volna, hogy békés álmodás helyett a jó meleg ágyban, ott mérje nagy léptekkel ő is a néptelen pályaudvar széljárta pitvarát. De megvolt szívemben az a vágy is, hogy kocsinkban ő képviselje a hivatalosságot. Kocsinkba azonban senki sem lépett. Őszintén szólva azon füstölögtem, hogy magamhoz intem. Rövid életemből öt hetet töltöttem el most az országban, amelynek őrizetét rábízták. Az a pajzán gondolatom támadt, hogy felszólítom, kutassa ki, mit hozok magammal Párizsból, illetve mit viszek el cserében azért a pótolhatatlanul otthagyott öt hétért. Mindent bevallok, hisz az én célom is, hogy számot adjak magamnak róla. Végre felfedeztem őt. Távolabb, a vonat eleje felé, egy oszlopnál állt, lábát szétvetette, kezét mélyen köpenye zsebébe süllyesztette. Láthatóan fázott. Dohányzott, anélkül hogy cigarettájához kézzel csak egyszer is hozzányúlt volna; ott volt az alsó ajkához tapadva, onnan emelődött be a szippantáshoz. A füst így – messze lobogó szalagban – nagyrészt orrán át ömlött ki, mely szinte különállóan is szembefordult a széllel. Arca nem mozdult. Mereven a vonat irányába nézett, kelet felé; az embernek az volt az érzése, ellát egész Kamcsatkáig. Unatkozott is, láthatóan, sőt messzire látszón, mintegy foglalkozásképp, vagyis kelletlenül is kérkedően, mint valami közepesen sikerült ércszobor. Amitől az embernek az a további érzése támadt, hogy belül üres, s a kopogtatásra élettelen hanggal felelne; ami különben nekem mindenfajta merevség láttán óhatatlanul eszembe jut. Megérzem, hogy hiába kísérleteznék vele. Igen, jelkép vagy, gondolom. Megérzem, milyen félelmetes arányú még ma is, amit jelképez.

A bizalmatlanságot jelképezi s mindazt, ami ebből következik. Végső fokon azt a rettentő ölhetnéket, amelyet nem vele, hanem egy ilyen szoborral lehetne érzékeltetni: barlangja előtt medvebőrös ősember áll, kutyakoponyája alól messzire kémlel, kezében óriási fütykös, minden idegszálával fülel, és fél attól, hogy hátha nem fognak félni tőle. A látvány megalázó.

S így csak egy percre tölt el félelemmel; én magam – hogy úgy mondjam, a magam teljességében – inkább felderülök ettől a felismeréstől. Mitől tarthatnék? – gondolom. Én várhatok. A megértés bajnoka vagyok. Minden idők legerősebb fegyverével, a céltudatos türelemmel óhajtok küzdeni mindenfajta dölyf és önzés, minden elzártság és elzárkózás, igen, minden határ ellen. Nem vonom kétségbe más fegyverek jogosságát, vagyis türelmemnek sincs határa. Épp csak azt hiszem, hogy legsikeresebben egy jól irányzott mosoly hegyével lehet ellenfelünket, nem leteríteni, hanem megoperálni, kivágni belőle a bűzletes nyavalyát, amelytől ő is szenved. Csak bajaink ellen küzdjünk, ne egymás ellen, e hitben megerősödve térek haza. Bevallom, ezt a dugárut hajdan itt szereztem be. Elengedem a függönyt, s visszafordulok a fülkefalnak. Az jut eszembe, hogy rácegresi vagyok. Ez mókás mosollyal tölt el, mert hisz már rég nem vagyok rácegresi, nem a pusztára s nem Ozoráról viszem a hírt. De a vonat fokozódó kattogása megint a hídon át zötykölődő szekér, a csörgő saroglya rázásába ringat. Mi szűri meg a sötét gondolatokat, mielőtt fejemből leszivárogva véremmé válnának? Mi okozta, hogy kétségbeejtő helyzetekben sem tudtam kétségbeesni? Nem hiszem, hogy népek különösképpen különböznének egymástól. Ha szabad az út, rétegeik szerint elég könnyen összefolynak. Nyugodt vagyok. Egy szívós és nyugodt nép fia vagyok, amelynek nem kis pajzsa a derű.

Az emberiség akkor kezdett utakat csinálni, amikor megállt: amikor abbahagyta a vándorlást. A nomádok nem utaznak, hanem vonulnak, ritkán járnak kétszer ugyanazon a csapáson. Az emberiség tapasztalatai is akkor kezdenek kicserélődni, vagyis az igazi nagy gondolatok is akkor vágnak egymás felé utat, amikor maguk a népek megtelepednek. Semmi titokzatos ebben.

Az emberi faj sorsfordító, nagy tapasztalatainak és kísérleteinek java történelem előtti. Fogalmunk sincs arról a lángelméjű népről, amely a fűmagból a búzát, a rozsot, a zabot kinemesítette; csak azt sejtjük, hogy valahol a Nílus partjain vagy a Kaukázus lejtőin élt. Amit ma a természet adományának hiszünk, abban emberi rész, töméntelen emberi munka is van, az hajdani őseinknek is ajándéka. A természet nem az embernek készült: emberiesíteni kellett. Ki végezte ezt el? Gyümölcseink legtöbbjét már a legrégibb írásos emlékek emlegetik. A háziállat, amelyet az emberiség legutoljára magához szelídített, a rómaiak libája volt. Bámuljuk a repülőgépet. A folyamat, amely ennek a kitalálásához vezetett, holmi folytatássá törpül a szívós elmefeszítésnek ahhoz a rendkívüli láncolatához képest, amely az első kereket s a tengelyt létrehozta. A kezdés a nehéz. Csak egy kis elgondolkodás, és mind belátjuk: milyen ész, hány nemzedék agymunkája kellhetett ennek, az élő teremtmények mozgását egyáltalában nem utánzó mozgási eszköznek, a tengelyen forgó keréknek, az emberiség nyilvánvalóan legnagyobb művi találmányának megteremtéséhez, és mi volt annak eredménye; azok a népek, amelyek nem ismerték – mint például az inkák –, megbénultak a műveltség útján, bármeddig is jutottak el addig rajta.

Magunk sem tudjuk, mit köszönhetünk őseinknek.

S nem csupán a történelem előtti ősöknek. Az irodalomtörténészek hálával emlegetik azokat a középkori barátokat, akik a görög és latin írók s bölcselők alkotásait századokon át másolgatták, s a nehéz időkben csodával határos módon megőrizték; kivéve persze az alkotásoknak azt a részét – körülbelül egynegyedét –, amelyet mégsem őriztek meg. A hajdani ősök találmányainak megőrzése és továbbadása éppily hálát érdemel.

Vannak növények, amelyek ősidők óta csak szemzéssel, palántázással élnek tovább; vannak, amelyek az ember állandó segedelme nélkül azonnal elpusztulnak vagy visszavadulnak. Az emberiségnek ma a krumplin kívül a banán a legelterjedtebb tápláléka; ez úgy kifinomult, hogy már magva sincsen: dugványozással, vagyis emberi segítséggel szaporodik. Csak egy nemzedék hagyja ki a munkát, s a paradicsom ehetetlenre savanyodik, a szőlő elbukik a filoxérával való harcában, a rózsa legenda lesz, a banánt az Isten sem teremti újra.

Az életnek azt a bizonyos szintjét, amelyről annyit hallunk, tulajdonképpen mi tartjuk a vállainkon, és nem is valami könnyedén. Azért nem érezzük mégsem nehéznek, mert milliók és milliók vállán oszlik meg a teher, és úgy nevelődünk a hordozásához, hogy észre sem vesszük. Akkor érezzük csak, mi volt ez a közös munka, amikor ez az életszint hirtelen lezuhan. A maga egyéni erejéből senki sem emelheti fel. Azért kell még nagyobb hálával néznünk azt a sok erőfeszítést, amely az ősöktől átvett szintet mind feljebb és feljebb nyomta.

Az emberiség életszintje Európában emelkedett leghamarosabbat. A találmányok, ráeszmélések, tapasztalatok itt vezettek legtöbb eredményre; itt volt szinte a gyülekezőhelyük, itt tökéletesedtek. Ez azért csodálatos, mert a termesztett növények, a megszelídített állatok közül alig ha egynek-egynek hazája Európa. Európát éghajlata tette naggyá: itt termett meg egy helyen aránylag a legtöbb dolog. A különféle állatból ezt az időjárást bírta a legtöbb. Itt kötődött aránylag legszerencsésebben a földhöz a különféle nép.

Ha valaki azt kérdezné tőlem, mi az európai műveltség, azt felelném, csere. A megtelepült népek itt gyűjtötték és cseréltek legtöbb holmit és gondolatot előbb egymás közt, aztán a többi földrész népeivel. Amit ma Nyugat- és Közép-Európa parasztsága termel és tenyészt, az – kisebb-nagyobb időközben – jóformán mind máshonnan került ide.

A háziállatok őseit az első vándornépek terelték; vándornépek hozhatták a gabonát is. A rómaiak alatt vert gyökeret itt a cseresznye, a körte, a szilva, a dió, a szőlő. Az őszibarackot és a fügét a föníciaiak közvetítették. Olaszországon át terjedt el a legtöbb főzelék is: a káposzta, a bab, a borsó, a fehérrépa, a paszternák, a retek. Onnan jönnek az első házinyulak. A rómaiak égetnek itt először házhoz való téglát és zsindelyt. Ők terjesztik el az ekét. A germánok hozzák a sört és a meleg levest. A hunok a gombot, a magyarok a kengyelt. Az arabok a kajszibarackot és a narancsot. A turkesztánok elküldik a dinnyét, a perzsák az orgonabokrot, a kínaiak az eperfát; Amerika őslakói a kukoricát, a krumplit, a dohányt. Közben az itteniek is talpra állnak, s adják vissza a kölcsönt. A népvándorlás elültével megjelenik az első szélmalom, nemsokára utána a lábbal hajtható rokka, a kerekes kút, a cséphadaró, a pálinkafőző üst, a szőlőprés.

Európa: az érintkezés. Igazi határai addig nyúlnak, ameddig ennek a bámulatos eszmecserének egysége terjed. De ebben a bámulatos és reménygerjesztő alakulásban van valami éppolyan bámulatosan meghökkentő is. Az, ahogy az értékeknek ebben a gazdagító cseréjében egy-két szellemi vagy tárgyi érték vándorlása meglassul, sőt teljesen elakad. Századok kellettek, hogy például az a szokás, hogy a gabonát ne maroknyira a kalász alatt, hanem tőből vágják le, teljesen azonos feltételű területeken néhány mérföldre előrejusson, vagy hogy az arató sarlót a kasza kiszorítsa. Kitűnő találmányok bizonyos körön belül villámgyorsan elterjedtek, de ott aztán örökre megrekedtek.

Minden Nyugatot járt magyar szeme rátéved a nyugati parasztok ormótlan, embermagasságú, két keréken járó taligájára, amelynek csak a kettős rúdja megüt fél mázsát, s így csaknem földre lapítja a közébe fogott szegény állatot, s amelyet, ha ide-oda csúszó rakományával egyszer beleragad a sárba, János vitéz óriása se vet ki. Második-harmadik nyugati utamon érdeklődve figyeltem, vajon meddig diadalmaskodott ezzel a még római, sőt őskori tákolmánnyal szemben az a négykerekű könnyű kis szekér, a kocsi, amelynek ötletes szerkezete – hogy az első két kerék tengelye a rúddal forog – a mi Kócs községünk nevét idézi, s amelyet az úri fogatok, a hintók gyártására világszerte mintául használtak. A parasztok Nyugat felé csak a Fekete-erdő vidékéig vették át, noha a találmány nemcsak a hintókon és a postakocsikon, hanem később a gépkocsikon mindenütt ott volt szemük előtt. Egy példa a sok közül, hogy a vonat, a repülő, a rádió híres korszaka csak a tér határait mossa el gyorsan, de nem a népekét és a lélekét.

Vannak aztán vívmányok, amelyek az egész világot meghódítják, de egy-egy helyre ezeresztendős késéssel tudnak csak betörni. Kutak Mózes idejében is voltak, de Nyugat-Európát csak Cézár csapatai tanították meg kutak ásására, azaz a megtelepülésre olyan területeken is, ahol nincs forrás. Spanyolország baszk vidékén ma is használják a fatörzsből fűrészelt egydarab kereket, noha a küllő és a keréktalp kezdetleges formája már a cölöpépítkezés korában megvolt, egyéb helyek közt a Lago Maggiore környékén is, vagyis az előbbi vidéktől nem is olyan nagy messzeségre. A műtrágya nálunk a legtöbb faluban ismeretlen, vagy ritka ma is, noha földjeikre már a régi gallok hintettek meszet és valamiféle port.

Az emberek még elég könnyen eltanulnak egymástól valamit; a népek már nehezebben; a közösséghez ízlésével is kötve van az egyén. Az például, hogy valaki mit eszik meg és mit nem, függ annyira a közösség szájízétől, mint az illetőtől. Mi seregestül hagyunk a földön olyan táplálékot, amely más népnek csemege; azok viszont a mi ételeink közül találnak jó egypárat élvezhetetlennek. Egy francia barátom borzadva tette le nálunk a villát, amikor anyám elébe tálalt egy tányér étvágygerjesztő, hagymában sült libavért. Éppoly rettenettel nézett a túróra, a mákos tésztára, a főtt kukoricára. Viszont boldogan kebelezte be a sárgadinnye magvas beléből nemcsak azt, ami neki jutott, hanem azt is, amit tányér szélére kapartunk, mert szerintük az a legédesebb. A kertben járkálva, ahol szinte léptenként szétreccsent talpunk alatt egy csigaház, mosolyogva állapítottuk meg, hogy itt ő csaknem ingyen megélhetne: nemcsak a náluk ínyencfalatként becsült sült csigában és békacombban dúskálhatna; főzeléknek ott van kosárszám az a jó csalán, lórium, répalevél, salátának pedig a galambbegyfű, a lósóska és különösen az a rengeteg, gyönyörű pitypang, az a finom pissenlit! Tavasz elején nincs ízletesebb és egészségesebb eledel annak a zsenge hajtásánál!

Az utóbbi példák arra jók, hogy a magunk ellenkezésén mérjük, mennyire be vagyunk zárva közösségünk ízlésébe, illetve korunk ízlésébe, mert hisz például a sült csiga még Petőfinek kedvenc vacsorája volt. Az egész kis fejtegetés pedig arra akart bizonyságsor lenni, mennyire közös ügy a művelődés, mennyi eltanulnivalójuk volt vagy lett volna a népeknek, s mennyi az eltanulnivalójuk egymástól közvetlenül manapság is. Mert a kultúra természetéhez tartozik, hogy szintje egységes legyen; ha valahol ezt a szintet alacsonyabban tartják, oda csak a terhe esik; mint minden esetben, ha többen visznek egy terhet.

Nagyjából ezt mondtam el egy kis csapat magyar paraszt ember előtt, a Magyar Népi Művelődési Intézet egyik vidéki értekezletén. Itt támadt az a gondolat, jó volna – esetleg egy füzet- vagy könyvsorozatban – megismertetni a magyar parasztsággal a különböző országok parasztságának mindennapi sorsát. Közvetlenül – helyszíni körültekintés után – bemutatni egy-egy külföldi falu életét.

Tudjuk, hogy a paraszti életnek megvannak a mindenütt egyformán érvényes alaptörvényei. Láttuk, hogy a földrajzi helyzet és a történelem alakulása ezeket hely szerint mennyire módosítja. De láttuk, mennyire módosítja ezeket az emberi akarat, a találékonyság, a tanulékonyság is; az a készség az okulásra, ahogy egy-egy táj népe átveszi a másiknak a tapasztalatait és eredményeit, s azokat a kísérletezés leckedíja nélkül felhasználja.

E sorozat célja tehát, hogy a magyar parasztoknak ilyen ingyen példákat nyújtson. Nem minden példa való a követésre, de még az elriasztó is méltó a figyelemre és a vizsgálatra. Minél több példát nyújtunk vizsgálatra, a magyar parasztok annál világosabban láthatják, mi az, amit helyesen, mi az, amit helytelenül csináltak eddig, mi az, amit eltanulhatnak, s mi az, amitől jobb elfordulniok; vagyis – egyaránt ismerve a lehetőséget és a veszélyt – annál több módjuk lesz a tárgyilagos választásra, az önálló döntésre. Ennek első feltétele, hogy beszámolónkban mi magunk is tárgyilagosak legyünk.

Magam erre gondoltam, amidőn a sorozat első kiadványának megírását, a francia falu ismertetését elvállaltam, fölhasználva azt az alkalmat, hogy egy más természetű dolog amúgy is Franciaországba szólított.

Első tervem az volt: találomra, hunyt szemmel rábökök Franciaország térképére, s ahol az ujjam áll, az lesz az én állásom is a körültekintésre. De Párizsban elég ideig emlegettem és halasztgattam ezt a rábökő sorshúzást ahhoz, hogy francia jó ismerőseim kézen fogjanak, és megható segítőkészséggel jobb helyre irányítsanak, mint ahova a véletlen vezethetett volna. Bár ez az irány is merő véletlen volt.

Duhamel, az író, közzétette az ellenállásban elesett költő, Jacques Chennevière verseit. Nem sokkal rá valahonnan délről, a Pireneusok és a Tarn folyó közti vidékről levelet kapott: egy falusi körorvos érdeklődött, hogy szerezhetné meg az elhunyt költő többi alkotását. Azok kiadatlanok voltak; Duhamel a levelet így a költő özvegyének juttatta. Néhány levél váltása után az úgy összeismerkedett az orvossal és annak feleségével, s olyan kitűnő embereket ismert meg bennük, hogy amikor hajdani diáktársától, az ugyancsak orvos Marguerite Dardtól (aki viszont nekem volt hajdani diákismerősöm) megtudta az én vidékre néző tervemet, megkérdezésem nélkül azonnal írt a körorvosnak, Louis Campan úrnak, aki erre már nemcsak a maga nevében hívott meg s ajánlotta fel segítségét, hanem helybeli legjobb barátja s félig-meddig kartársa, Baudillot állatorvos úr nevében is, tekintve, hogy azt a parasztságnak – a világ minden fajú parasztságának – helyzete és jövője éppoly őszintén foglalkoztatja, akár őt; s akinek révén nemcsak a házak, hanem az istállók ajtajai is nyitva állnak majd előttem.

A szíves levélben megkaptam mindjárt a részletes úti irányítást, mert Réalmont a távoli Tarn megyében is az isten háta mögött, az utolsó vasútállomástól, Albitól is húsz kilométerre fekszik. Ez az az Albi, ahonnan az albigensek, a híres eretnekek, kamaszkorom álomhősei a nevüket kapták? Ez volt az.

Ilyen előzmények után várt reám Campan orvos úr az albi állomáson, Gustave Azais úrnak, a kerületi kereskedelmi kamara titkárának társaságában, arra az esetre, ha pontos gazdasági felvilágosításokra is adódna szükség.

Kettő miatt nevezem meg így rendre őket. Az egyik az, hogy képet adjak a franciák magukba zárkózottságáról és idegen ellenszenvéről. A másik, hogy útbaigazítóimnak, mindahányuknak, önzetlen szolgálatukért hálás köszönetet mondhassak.

Örültem ennek a véletlennek.

Francia faluban azelőtt is jártam, de inkább csak északon és északkeleten. Szemre a földművelés itt nagyjából úgy folyik, mint a mi kisbirtokos vidékeinken. A határ ezer és ezer hosszúkás földcsík; tarkaságuk mutatja, hogy mindegyik másé; rendjük az, hogy egy-egy területen párhuzamosan sorakoznak, legtöbbször derékszöget vetve a végükön nyúló dűlőútra. Külön-külön folt a legelő, a rét, a szőlőhegy, az erdő. Épület a határban alig. Ezeket mind az elég nagy kiterjedésű falu gyűjti magába; a parasztok mind itt élnek, innen járnak ki körbe, a különben lakatlan határba. Egyszóval, a településnek az az alakja, amely a fejlődés egy-egy szakaszán hasonló volt az ukrán fekete földtől az Atlanti-óceánig mindenütt, még Angliában is. Ez az északi, illetve keleti forma, mert abban az időben, amikor Európa még nagyrészt üres volt, a Kelet felől egyenes irányban terjeszkedő népek alakítottak és fejleszthettek ki.

Ha Franciaország falra akasztott térképét vízszintesen osztjuk három részre, a két felső darabban kisebb-nagyobb eltéréssel ez a rendszer az általános. Ha az ember francia könyvben faluról, erről olvas. Ezen a területen alakult-egyesült a francia nyelv.

Ami ezen túl van, a párizsiak maguk is gyakran kérdő tekintettel néznek össze, ha az esik szóba.

Párizsból tíz óra a gyorsvonatút Toulouse-ig.

A vonat ablakából is látni lehetett, hol kezdődik ez a másik tájegység, amely épp különbözőségével vonzott.

Okulni nem azon lehet, ami úgyis ismerős, hanem azon, ami eltér attól. Hegyes, erdős vidéken vágtunk át. A szürke palatetők hirtelen ritkulni kezdtek; egyre sűrűbben villant fel a piros zsindely. A házak kezdtek szétszóródni a határban. A hosszú szalagföldek négyszögbe ugrottak; a táj szemnyugtató vonala nem a párhuzamos egyenes volt, hanem, távolról nézve, csaknem a kör.

Eltűntek a nehéz lovak; az ekék előtt barna ökrök lépegettek. A tömör, nagy erdők apró ligetekké oszlottak szét. Határt lépek át, ezt éreztem, de pontosabban, mint sok országhatár áthágásakor.

Minden arról szólt, mintha – útlevél nélkül – egy más nép földjére mentem volna át. Hírből, olvasmányból ismertem ezt az életformát. De az ember épp arra a legkíváncsibb, aminek ismeri már hírét. Alig győztem gyűjteni a látnivalót. A falukutatás idején az én módszerem ez volt: külföldi szemmel néztem a hazai képet. Most az jutott eszembe: itt az volna tanulságos, ha ezt a külföldi képet hazai szemmel nézhetném.

Ennél is többet szerettem volna. Igazán az volna tanulságos, ha szemem üregében egy magyar parasztember okos tekintete figyelne, szedné a látnivalót, ellenőrizné azt, amit papírra vetek. Ez a tekintet egy mondatomat máris helyreigazítaná. Az előbb a francia falu ismertetését ígértem. Az eddig látottak után nyilvánvaló, hogy a többféle közül csak egyféle francia falu leírását ígérhetem. Talán csak egyét. Erre gondoltam még akkor is, amidőn ennek tornyát megpillantottam a távoli dombok dunántúlian lejtő hullámjai közt.

Réalmont az elképzelhető legátlagosabb délfrancia falu, magyarázza a gépkocsiban Campan doktor úr.

Lakosainak száma 1870. Valamikor a 13. században alakult. Neve szerint – amely magyarul éppoly egyszerűen és mindennapian Királyhegyet jelent – eredetileg valószínűen királyi birtok volt. De erről, valamint a falu későbbi történelméről a lakosok vajmi keveset tudnak. Látnivalója, nevezetessége? Sajnos, semmi. A szomszéd helységnek, a huszonkét kilométerre eső Castres-nek azonban van egy nagy szülötte: Jaurès!

A valóban mindennapi község látnivalója az, ami errefelé minden ilyen községé. Vagyis az, hogy magyar szemmel az égvilágon semmi falusias benne.

A végtelenül elnyúló hosszú palánkok és földre hasaló, tágasan sorakozó házak helyett szorosan egymáshoz falazott emeletes kőépületek. Szinte a vidékiesség is hiányzik róla. Zegzugos rövid utcák; a kocsikijáró mindenütt fekete aszfalt, a gyalogjáró szélesebb-keskenyebb terméskő vagy döngölt kavics. A minden irányból három-négy kőhajítással átdobható helység olyan, mintha egy nagy város belsejéből szakítottak volna ki egy maroknyit. Nem egy modern nagyvárosból persze, mert a házak legtöbbje csak egyemeletes, hanem mondjuk, a budai Várból vagy Veszprém vagy Eger közepéből. Ha ugyan azok megtartották volna várossá fejlődésük eredeti magvát, hajdani szerkezetük emlékeit. Itt minden megvan.

A falu közepén aránylag tágas piactér, szabályos négyzet alakú. A házak itt nagyrészt kétemeletesek, egytől egyig árkádosak; ha esik, a kofák és kereskedők bizonyára a széles árkádok alá vonulnak. Régi találmány lehet, mert néhány ház árkádoszlopa tölgydúc, századok barnájával és szúrágásával, a házak falában pedig ott van a középkorias faszerkezet.

A téglalap egyik sarkában terjedelmes templom, katolikus; stílusában szinte úti nyomaival annak, ahogy a gótika korábbi napjainkig elvándorolt. Főkapujával szemben, de oly közvetlen közel, hogy azt már holmi kihívásnak szánhatták, kovácsoltvas alapzaton rozsdás mellszobor: a forradalom frígiai sipkás nőalakja.

Arrébb kosárlabdajáték két oszlopa a mindenütt kikövezett tér talajába ütve. Mindez itt sem nagyobb egy-egy kőhajításnál.

A kis mellékutcákban bolt bolt mellett: a fűszeres, pék, borbély, bútoros, vaskereskedő, gyümölcsös, cukrász, illatszerész, ruhásüzlet és köztük természetesen kávéház és vendéglő és újra kávéház; egy kovácsműhely, szintén az utcára, belátni, ahogy a mester és a két segéd veri a piros vasat; egy könyvesbolt kirakatában a szokásos klasszikusokon kívül nem is a legrosszabb újdonságokkal. A sarkon újságárus. Amott még egy újságárus.

Az egész falu oly takarékosan összeszorított, hogy a keresztutcák sarkáról nemcsak kilátni a földekre, hanem az embernek az az érzése, hogy egy karnyújtással kihúzhatna egy fej káposztát a faluhoz domborodó halmokról, vagy helyreigazíthatna egy venyigét a szőlőben, amelyet mellesleg itt karó nélkül művelnek, és télire, úgy látszik, nem takarnak be, mert különben már jócskán itt az ideje.

A franciák amilyen nehezen hagyják el országukat, olyan könnyen kerekednek útra országukon belül, és ágy-étel dolgában olyan igényesek utazásuk idején is. Mondhatom eddigi tapasztalatom után, hogy mégsem vendéglátók? A látogatóba érkező rokonok is az éjszakát rendszerint a beszálló vendéglőben töltik. Beszálló kocsma ebben a faluban három van.

A legegyszerűbbtől Campan úr csak azért óvott, mert ott a lónyerítés és tehénbőgés esetleg már hajnali háromkor felver: ez a jellegzetes paraszti beszálló.

Ebbe, ennek az ivójába tértem be, s vártam türelmesen sorsomra, amíg a fiatal tulajdonos szobákba nem igazított egy gyászba öltözött családot. Valami testvér vagy sógor temetésére érkeztek.

A szálloda – a Grand Hotel Germain – valamikor nagy élet színtere lehetett. A mennyezeten tiszteletgerjesztő gerendasor, a padozaton öles terméskőkockák, fényesre és gödrösre taposva. Az emeletre nagyúrian széles lépcső vezet; de a lépcsőfokok csaknem összefolynak, annyira el vannak koptatva; némi ügyességgel egy talicskát is fel lehetne tolni rajtuk.

Fent fölösleges, óriási terem, ebből nyílnak az alig kisebb méretű szobák. Mindebből s abból, hogy az épület a falu szélén fekszik (bár hátsó ablakaiból szinte oda lehetne ugrani az árkádos főtérre), könnyű a következtetés, hogy a vastag falú, vasalt ablakú nagy ház egykor nemesi kúria volt. A forradalomig volt az. Egy nagypolgári család birtoklása után alakult át paraszt beszállóvá, nyilván aránylag terjedelmes udvara és melléképületei miatt. Így fut át a történelem érlelő árama, s így lehet azt követni itt mindenen, ami állja az időt. A régi falakat most mindenféle vékonyabb-vastagabb csövek és huzalok indázzák be.

A szép ebédlőben, ahol egy pohár étvágygerjesztő szeszre letelepszünk, a füstpatinás falon pontosan olyan keretben, aminőben nálunk Kossuth kápolnai imája vagy Petőfi haldoklása vonzza a magányos borozó tekintetét, itt Rouget de l’Isle vágja karját hősi mozdulattal az égre egy zongora mellett, és harsogja, illetve költi éppen, arcán boldog ihlettel s derekán arasznyi nemzetiszín szalaggal a Marseillaise szövegét, rögtön megzenésítve. Mellette nagy falinaptár, valami nyomda ajándéka. Arrébb hatalmas hőmérő, egy látszerészcég ingyenreklámja. Tükör, egy szappangyár hirdetményével. Egy gyors légvételű kis falióra, körülötte azzal a felirattal, hogy a pireneusi májpástétom minden időben kitűnő. Vagyis csaknem hazai környezet. Fehér abrosszal, kettős tányérokkal, talpas poharakkal megterített asztalok.

Már gyülekeznek az állandó kosztosok. Belép a postamester, kiveszi a falirekeszből szájkendőjét, helyére ül, amely nyilván törzshelye az ablak mellett; várja s minden alkalommal felállással üdvözli asztaltársait. Az ajtó előtt most egy napszámosféle férfi jelenik meg, a toldott-foldott gúnya olyan egyvelegében, amelyet már csak viselője testtartása nyilvánít munkaruhának vagy koldusgöncnek. Megáll. De csak azért, hogy mielőtt belép, kilépjen a facipőiből. Odajárul ő is a szájkendőjéért, fehér asztalhoz, kettős tányérhoz, talpas pohárhoz telepszik, majd a gönceiből előhalászott hírlapba mélyed.

A vacsorát én Campan doktor úr vendégszerető házában költöttem el, a doktor, doktorné, az asztal végén pusmogó három kedves gyermek és Dard doktornő társaságában, valamint a bejáró mindenes asszony társaságában, aki minden tál felszolgálása után az asztalfőn foglalt helyet.

Vacsora után a holdvilágnál bejártam, majd körbejártam még egyszer a falut. Maroknyi házával, kis terjedelméhez képest aránytalanul nagy tornyával olyan volt, mint egy hegyével fölfelé állított körte. Egy hang nem hallatszott, egy lélekkel nem találkoztam; minden zsalugáter oly hiánytalanul be volt csukva, mint nyilván a mögöttük alvók szemhéja. Csak az egyik mellékutcában volt valami mozgás. Jobbról, balról, sőt hátulról hosszú köteleken tartva, három férfi vezetett egy jámbor kis bikát, oly néma ünnepiességgel, mintha egy uralkodó baldachinjának zsinórjait fogták volna. Hazaindultam; nekifogtam fölbotorkálni a lépcsőház sziklaösvényének, amikor egy figyelmes kéz felgyújtotta fölöttem a villanyt. Vagyis a falut villany világítja. Vizét pedig vízvezeték szolgáltatja: nem hiába csavartam ki a porcelán mosdócsésze csapját. Csak az egyik csap, a hideg jelzésű működött. A csövek indái közül egy az ablak mellé vezetett, a központi fűtés ismerős vasharmonikájához; a meleg csap nyilván csak akkor működik, amikor azt is megindítják. Ez itt november végén még korai. Magam is csak reggel – jó kora reggel – vettem észre, hogy félig nyitott ablak mellett aludtam.

Nem az istálló hangjai ébresztettek fel párizsiasan széles és kényelmes-puha ágyamban, hanem az éberen buzgó, a kifogyhatatlan szorgalmú torony. Szüntelenül volt valami mondanivalója. A harangozással végzett különféle közlendőkön kívül szinte percenként, azaz egész pontosan minden tizenöt percben megszólalt, elütve nemcsak a negyedórákat, hanem az ezekből gyülemlő órákat is, az utóbbiakat mélyebb hangon, mintegy a lelkiismeretesség komolyabb nyomatékával harsogva a fülbe, de oly közelről, mintha minden alkalommal odalépett volna az ablak elé.

Ahogy világossal a torony, sötéttel ez a hang érződött túlméretezettnek. Nem volt kellemetlen hang. A tapasztalt fülnek – ezzel a gondolattal foglalkoztam a sötétben –, annak is megvan az észlelnivalója egy ilyen európai úton, sokat kihallhat már a harangok szavából is, és nem csupán lelki dolgokat.

Szülőföldem tornyainak mord üstkondulása és szapora rézkrajcárcsörgése után a nyugati harangok lágy aranyszava engem csak az első hallásra részeltetett a hit tiszta nyugalmában; hovatovább arra a szentségtörő gondolatra ébresztett, hogy – mivel a harangok nemes zúgása attól függ, mennyi nemesfémet tesznek a harang anyagába – szoros összefüggés állapítható meg a között a csengés között, amely a felhőkön át a magasságokba tör és aközött, amely a hívek zsebe alján keletkezhet vagy keletkezhetett a templomrakás szép idején; azaz, végigvíve a szentségtörő gondolatot, egy-egy korszak s egy-egy ország lelki biztonságát éppúgy az aranytartalék szerint lehet mérni, akár bankjegyeinek értékét és biztonságát.

Megértem a közgazdasági zarándokot, aki a svájci nyaraló erkélyén maga sem tudja, mitől, de felüdül, nyugalmat és békét nyer pusztán a völgyi templom édes ezüstcsilingelésétől, s úgy érzi: itt valahogy közelebb van istenéhez. Réalmont harangjaiban körülbelül 8–10%-os lehetett az arany- és ezüstfedezet.

Azután más hangokat fülelhettem. Kakasok feleseltek, üdítően hazai kiejtéssel, kutyák ugattak. Megszólalt üllőjével a tegnap esti kovács. Tehenek bőgtek? nem, újra és újra gépkocsidudák. Felüvöltött egy szamár. Valahol disznót öltek, vagy legalábbis a disznó azt hitte, hogy ölni viszik. Kacsák hápogtak. Mire vártam még, mim hiányzott az ismerős zajokból? Igen, a magyar szekerek szapora zörgése. Nem hallatszott ostorpattogás sem. A kútágas nyikorgásáról már említettem, miért kellett eleve letennem: a falunak vízvezetéke van. De hamarosan lemondtam arról a kelet felé oly jellegzetes, kettős hangról is, ahogy valaki rábődül, majd villanyéllel rásóz a csontos farú tehénre. Kerékpárcsengetés hallatszott, és éppoly sűrűsödőn a gépkocsigumik surrogása. Végre a kő és a vas ütemes összekocogása: valahol egy nehéz ló ügetett. Távoli gyárkürt. Fa koccant a kőhöz: akasztották le a kirakatok fatábláit, a boltok ajtószárnyait. Egy súlyos társasgépkocsi, hogy az ablaküveg is belerezg. Gyanakodva léptem ki a szállodából, s majdnem azzal a lépéssel a faluból, s fölmentem egyenest a legmagasabb helyre, nyilván arra, amelyről a helységet elkeresztelték.

Réalmont magyar szemmel nem jellegzetes falu; az alaposabb körültekintésre ezt kellett megállapítanom. Faluközpontnak nevezhetnénk, ha nálunk ilyenek volnának, illetve ha a nagyjából hasonlók ilyenné alakultak volna. Falai között alig lakik földművelő. De száz-százötven méterre már parasztházak váltakoznak. A falu szélét lakják tehát a parasztok, a faluvéget? Nem, mert ez a faluvég, a magányos házaknak ez a rendszere az egész határt ellepi. Az egész vidék egy végtelen szellős falu. Ezt láttam a magaslatról.

Campan doktor úr ezt a szíves egyezséget ajánlotta: délelőtt csatangoljak, amerre jólesik; ő délután kettőtől látogatja a betegeit, gépkocsin persze; ekkor tartsak vele, ameddig bírom, mert megesik, hogy őt néha az éjfél veti haza; van betege, akihez húsz kilométert kell kocsiznia.

Álltam csak a csúcson, amelyre egy irdatlan, oly aránytalanul magas keresztet állítottak (nem is régen, mert cementből), hogy nagy messziről nézve a hegy és a kereszt a magyar címer süveghegyéhez és keresztjéhez hasonlított, és csak álltam gyönyörködtemben. Tájképről szólva nekem nem a sziklás, felhős havasok tetszenek, de nem is a síkságok palatábla egyformasága. Hegy nekem csak addig emelkedjék, ameddig az emberi kéz nyoma meglátszik rajta; a többi fölösleges, és mint minden, ami fölösleges, nyugtalanítóan otromba; a lapos csak akkor ragad el, ha valahonnan végigtekinthetek rajta.

Itt arányos dombok végtelenje terült; az elvétve följebb nyúló egy-egy csúcs, mint az is, amelyen én álltam, csak ujjhegynyit fog el a tág láthatárból, és – érzékeltetve a távolságot – szinte növeli azt. Említettem a mi Dunántúlunkat. Zalában nyílik ilyen ellátás, például ha az ember a Badacsonyról néz le, nem a Balaton felé, mert ott csak víz és hal van, hanem be az emberiesített völgyekbe, Szigliget és Szentgyörgy vidékének szinte paradicsomi harmóniájában, Nemesgulács felé. De ez a táj itt még szelídebb volt. Azt kell mondanom: ezt még jobban megszelídítették, megkezesítették.

Száz és száz halom, és mindegyik tetején vagy oldalán egy-egy parasztház.

Egy-egy parasztház, de persze csűrrel, kocsiszínnel, ólakkal, kazlakkal, s az egész csinosan, élősövénnyel kerítve.

Századok munkája van ebben; nemzedékek szorgalmának melegét árasztja a föld.

Mindegyik, vagy majdnem mindegyik ház mellett, jóval a tető fölé nyúltan, egy különös fajtájú fenyőfa, amelyet magyarul azért nem tudok néven nevezni, mert ilyen nálunk nem nő; törzse csupasz, de koronája fönt pontosan úgy bomlik szét, mintha abban a pillanatban nyitották volna ki, mint óriási napernyőt; francia neve a pin parasol – napellenzőt is jelent. A nagyapa melyik nagyapja ültette oda? Évszázados valamennyi.

A gyümölcsfák közül a szelídgesztenye kíván legtöbb időt, hogy felterebélyesedjék, s megköszönje a gondozást. Minden ház környékén hatalmas, három-négyszáz éves szelídgesztenyék egy apróka ligete. Arrébb egy éppoly apróka makkfaliget. Veteményeskert; néhány hold üde zöld legelő, ez különös gonddal bekerítve: az öt-hat tehén vagy ökör őrző nélkül legel rajtuk.

Közös legelő sehol; tehát községi, közös csorda sem. De szépen kiegészítve a ház környékét, mindenütt néhány hold kapásterület, néhány hold szemes alá való; egy-két vágó szőlő.

A futó tekintet is megállapíthatja, hogy itt a földművelésnek az a fajtája folyik, amelyet vegyestermelésnek, itteni szóval polikultúrának hívnak: minden család a mezőgazdaság minden ágával foglalkozik, magának mindent maga termel meg. S egységes, összefüggő területen. A tagosítás előnyeiről itt fölösleges volna szót ejteni. Háza ablakaiból a gazda az egész gazdaságát körbeláthatja.

Olyan tehát ez, mint a mi alföldi tanyavilágunk? Csak olyasmi. Ezek a gazdaságok nincsenek elveszve a határ végtelenségében, napi járóföldre eső mezővárosok pusztaságában.

A mi tanyarendszerünk a pásztorélet és a törökjárás emlékét őrzi, azét az időét, amikor a parasztok csak nyárára merészkedtek ki a község biztonságából, falubeli házukból; kint a távoli tanyán alig éltek kényelmesebben, mint sátorlakó őseik. Ezek a francia gazdák nem kétlakiak. Ha szelídgesztenyefájuk három-négyszáz éves, kőből rakott emeletes házuk vagy a házuk alapzata legalább még egyszer annyi idős. A vidék fejlődése itt láthatóan fordítottja a mi tanyavidékünknek. Ezek a különálló gazdaságok nem egy-egy faluból rajzottak szét.

Kezdettől fogva külön álltak, és szaporodásukkal csomósodott meg bennük egy-egy falu, de hamarosan az is a mesteremberek, a kereskedők fészke lett. A parasztok ott maradtak, ahol közvetlen dolguk volt, a határban. Ott maradhattak.

Nálunk, az ország más területén még az ilyen szétszórt települést is faluba kergették a nagy történelmi veszedelmek. Ezek a parasztok itt egészen más hagyományt folytathattak.

Egy-egy magyar határban széttekintve, az ember a természet szabadságát szívja magába. Itt másfajta szabadságérzés emeli a mellet, szélesebbre még az előbbinél. A művelt rend, a biztonságos béke szabadsága.

Puszta körbetekintésre is érezni lehetett: századok és századok óta a vidéknek legfeljebb népei ismerték hírből vagy távol szerzett tapasztalásból a háborút; házai, pajtái, fái és marhái nem. Ezek a parasztok nem tudják, mi az a „futás”. Tán ezer év is elmúlt, hogy utoljára rémült parasztember itt kirohant ellenség felgyújtotta tető alól. A templom ott áll, ahova az első keresztények, a híd ott, ahova az első rómaiak rakták. Jobban alakult az a másik fajta háború is, az, amelyet a várurakkal, a különféle harácsolókkal kellett vívni.

A házak koronázta halmokat fekete aszfaltutak kígyózzák körül; be a tanyákba döngölt-köves dűlőút vezet. Itt is, ott is a főút mentén autóbuszmegállók táblája. Könnyű léptekkel indultam tovább. Fölértem egy másik emelkedésre. A látkép itt is ugyanaz volt: ápolt földekkel borított arányos halmok, akár egy szépen ringó tenger beláthatatlan hullámai, tetejükön és oldalukon a békés élet bárkáival. Az egyik tanya falán hirdetményt láttam: eladó nyolc hold föld, házzal, istállóval, felszereléssel, de állat nélkül: ötszázezer frank; vagyis – hivatalos árfolyam szerint – ötvenezer forint. Ezt a francia árak viszonyához képest riasztóan olcsónak találtam. Aztán egy romba dőlt házon, nyilvánvalóan elhagyott gazdaságon állt meg a szemem. Első ízben fogott el nyugtalanság, hogy valami baj itt is lehet.

Egyetlen tágas falu, egyetlen összefüggő kis birtokos község tehát az egész megye. Magasból a vidék olyan, mintha saját térképe volna. Nem kell nagy képzelőerő, hogy az ember maga elé idézze az egész országrész elosztását. Oly világosan áttekinthető, oly szabályos, mintha nem is a történelem, hanem körzővel és vonalzóval egy okos mérnök alakította volna.

Az északi, illetve keleti települési formával szemben ez a déli települési forma.

A házak csaknem egyenlő távolságra vannak egymástól. Köztük az országutak mintha utcák, a dűlőutak mintha kapubefordulók volnának. Néha nyolc-tíz ház is összefut egy nagyobb épület: az iskola körül. Ezek, amiket a mi szavunkkal tanyaközpontnak nevezhetnénk. Csillagrendszerük közepén már nagyobb csoportosulás: húsz-harminc ház szorong egy kis templom, egy tenyérnyi temető körül.

Ezek a tulajdonképpeni parasztfalvak, mindegyik külön községházával, postával, a maga nagyobbacska iskolájával és néhány egyszerű műhelyével és boltjával. Csillagrendszerük központján fekszenek azok a teljesen városszerű községek, amelyekbe a parasztok csak hetente egyszer-kétszer járnak be, amilyen Réalmont vagy a hozzá húsz kilométerre eső Castres.

Ezek övezetébe átlag tíz-tizenöt ilyen parasztfalu tartozik, csak a vásárlás és eladás dolgaival persze, mert azoknak a kis parasztfalvaknak is megvan nem csupán a maguk külön neve, hanem a maguk különálló, független közigazgatása is.

A városszerű községek tágabb gyűrűjének közepén helyezkednek el a mi fogalmaink szerint talán járási székhelynek nevezhető igazibb városok, ahol a nagyobb hivatalok, bíróságok, középiskolák, kórházak, mozik vannak, sok esetben színház, de minden esetben egy akkora székesegyház, aminőből Magyarországon egy is történelmi nevezetesség volna. Ilyen ezen a vidéken a harmincezer lakosú Albi.

Ezek hálózatának csomópontjai a rendszerint már egyetemmel, kaszárnyával ellátott igazi vidéki – de a mi példáink után egyáltalán nem vidékies – városok, amilyen errefelé a hatvanezer lakosú Perpignan, a százezres Montpellier, a kétszázezres Toulouse, a háromszázezres Bordeaux.

Lakosaik számát nézve tehát ezek a híres nagy városok is elég kicsinyek.

A sok körülmény közt, amely ezt okozta, az egyik legfontosabb az, hogy szervesen együtt fejlődtek a vidékükkel, azazhogy a vidék szervesen együtt fejlődött velük, vagyis a művelődésnek nem volt élesen különböző üteme a vidéken és a városban; egyszóval, a falu és a város viszonya itt kedvezőbb, mint másutt. A vidékpártiak a városoknak nem város voltát nehezményezik, hanem önzését és gyökértelenségét. Ezek a városok itt szinte szétaprózódnak a tájban; a falvak csaknem beleolvadnak a városok életébe. Az anyag majdnem egységes; a keveredés szerencsésebb; nagyjából kölcsönös kiegészítésnek sikerült.

Egy keresztútnál egy útjelző tábla mutatja. Campan doktortól tudom, hogy a környező falvakban csak parasztok laknak. Volt idő a gyaloglásra; nézzük meg azt is.

Előbb azonban egy véletlen, de bizonyára csak annál jellemzőbb, s így annál tanulságosabb látnivalóban volt részem. Az országút vékony gyepszegélyén három ló legelt. Egy kis távolságra tőlük két élénksárgára festett lakáskocsi, olyanfajta, aminőt a vándorcirkuszosok szoktak használni. A kocsik kereke vadonatúj autógumi, egészséges-feszesre pumpálva. A kocsik ajtaja-ablaka kitárva a langyos délelőtti napfényben. Nem állhattam meg, hogy mentemben ne vessek egy oldalpillantást beléjük. Egy barna férfi igazgatta szénfekete hajába a választékot. A kocsi másik oldalán, ahova a nap tűzött, nyolc-tíz kisebb-nagyobb gyermek rugdalt egy labdát, fényesre tisztított cipőben, harisnyában. Cigányok világszerte vannak, s azt hiszem, életmódjuk elég jó maligánmérő egy-egy nép életére. Azért mondom, mert ezek vándorcigányok voltak. A két kocsi között lábon álló lábas alatt tűz lobogott, mellette asztal, abrosszal leterítve.

– Miből élnek ezek? – kérdeztem vagy száz méterrel arrébb egy parasztembertől.

– Abból, amit főznek.

– S mit főznek?

– Amit a kutya se kapar már ki.

Lombers szerkezete akár Réalmont-é. Az ember átmegy egy vékony patak régi kőhídján, tesz egy-két lépést egy nyúlfarknyi utcán, s máris bent van a szabályos négyszög alakú tenyérnyi téren. Templom, posta; kávéház három is. Az elágazásuknál visszanyírt öreg platánok alatt iskolások játszanak és sivalkodnak, nyilván óraközi pihenőül, a tanítónő ott sétál köztük. A csupa emeletes ház között tehát az a hosszabb bizonyára az iskola, bár egy betű felírás sem jelzi. Ez az egész falu, csak a templom oldalánál kínálkozik valami kutyaszorító, s az iskola mellett nyílik egy kiugró a földekre.

Itt valóban földművesek laknak, itt földművelés folyik; látni ezen a kikövezett terecske földjén is, az elhullajtott szalmacsomókon és az egyéb elhullajtott, istállóba való dolgokon. De a házakon is. Szorosan egymáshoz tapadnak ezek is, de földszintjüknek csaknem negyedét kocsinak, sőt megrakott kocsinak való ajtó foglalja el. Kerüljünk mögéjük.

Hátul egy kis veteményeskert – most is zöldellő salátaágyakkal, egy kis gyümölcsös, egy kis szérű. Vagyis akár nálunk, csak magyar elmének elképzelhetetlenül szűk helyre szorítva, minden talpalatnyi területet takarékosan kihasználva.

Kívülről is megkerülöm a falut, s a tér helyett azon a kis nyúlfarknyi utcán igyekszem kifelé. Ez olyan, akár egy nagyvárosi sikátor, olyan szűk és olyan mocskos, ügyelni kell, hogy a sárból és trágyából kikandikáló macskafejkövek közül melyikre tegye lábát az ember. Ez lehet a község legrégibb sarka; az egyik ház kocsikapuja fölött ott is az évszám: 1666. Az udvarba vezető nagy ajtó mellett van még egy kisebb ajtó is, rajta kopogó-kalapács és egy bádogszekrényke, ezzel a felírással: Levelek.

Az embert az ilyenfajta felfedező őrjárat sem hatalmazza fel, hogy ismeretlenek házába betolakodjék, de az ajtó félig nyitva van. Nyomtam egy óvatosat a levélszekrényen, hogy legalább egy pillantással fölmérjem a ház beosztását, de kaptam is vissza menten a fejem, meghökkenve s rögtön rá elmosolyodva. Az ajtón ugyanis, csaknem szemközt bökve engem, két tehén dugta ki barátságos képét olyan érdeklődéssel s olyan élénkséggel, mintha – ez a bolondos gondolat lepett meg – a postást várták volna. Ez az ajtó, közvetlenül az utcáról, istállóba nyílt.

Ez is elég volt, hogy a ház elosztásáról valami fogalmat alkossak. A földszinten van az istálló, a kocsiszín s nyilván a konyha (mert a tüzet s a tüzelnivalót a parasztnépek nem szívesen viszik a magasba); az emeleten pedig a lakószobák s valami magtár; a fenti három ablak közül az egyik ilyesmire árulkodott.

A tiszta, a csaknem parkszerűen ápolt határhoz képest ez a falu elég elhanyagoltnak látszott. A házakat itt nem meszelik, s a régi kőfalak, bolthajtások három-négyszáz évnek nem csupán építészeti szépségét őrzik meg, hanem szutykát is. Kis helyen nemcsak az érték gyűlik szembeszökőbbre, hanem a szemét is. De – az oly szép képet nyújtó tanyákhoz viszonyítva – még jómódúnak sem látszott ez a falu. Vagy közelről nézve azok az udvarházak is ilyenek? Az volt a sejtésem, hogy olyanformán, ahogy a nagyvárosok régi negyedeinek szép, de kényelmetlen utcáiban idővel a lakosság legszegényebbje ver tanyát: a településnek ez a nyilván legősibb magva itt is a kevésbé tehetősökre maradt, a törpebirtokosokra, a napszámosokra, az épp hely nélkül való felesekre és béresekre.

Leültem a kis falusi kávéház teraszára, szemben néhány kacsával. Lombers történelmi hely. Azok a híres hajdani eretnekek itt hitvitát tartottak, akkortájt, amikor nálunk Dzsingisz kán hordái járták a falvakat.

Más úton, illetve most nem is úton, hanem szántón, ligeten, sövény kerítette legelőn és réten át indultam haza, toronyiránt; jobban mondva az iránt a tömérdek kereszt iránt, amely messziről, mindenfelől szembeszökően a réalmont-i hegyet a tág láthatár küllőközepévé üti. Így is szerencsésen eltévedtem a völgyhajlatokban, a tanyák kerülgetésében. Felvilágosításért sem akartam sehova bealkalmatlankodni. Az egyik kis fennsíkon láttam, hogy szántanak. Arra felé kezdtem talpalni, a bokamarasztó ugaron. Ahogy közeledtem, úgy nőtt kíváncsiságom. Vegyült bele valami mosolyoghatnék is.

Nem szántottak, hanem fogasoltak.

Hátul a gazda lépdelt, fél kézzel megemelve a könnyű kis fogast, ha a fogak közt megtorlott a nedves föld; a fogast négy kisebb termetű tehén és két gesztenyebarna ökör húzta, szinte az egész tanya népének pártfogása, szerető biztatása, majdnemhogy udvarlása közepette. Az egyik oldalon kamaszfiú haladt, kezében hosszú, vékony pálcával, amellyel azonban simogatni is óvatosan simogatta meg az állatokat; inkább csak figyelmeztetően megérintette őket, olyanformán, ahogy az ember séta közben megérinti barátja karját, ha az nem veszi észre a pocsolyát. Az első pár ökör farkánál fiatalabb nő járt. Ennek kezében kötélgyeplő volt, s a gyeplő szépen elrendezve az első pár ökör füléhez vezetett. Két kisgyerek és két kutya egészítette ki a menetet, amely így valahogy olyan volt, mint valami ünnepi felvonulás.

Csaknem percenként megálltak egyet, s így látható készséggel álltak meg, pihentek meg az én jónapotomra is.

Oly szívesen s részletesen feleltek kérdésemre az utat illetően, hogy az alkalmat én is felhasználtam egy kis pihenésre: utam helyett a kérdezősködést folytattam, most már nemcsak azért, hogy a tájban tájékozódjam. Mert volt egyéb különösség is, észrevennivaló.

Az ökrök ugyanis nem nyakukkal húztak, nem jármot viseltek. Helyesebben nem azt a fajta, kettős kalodaszerű jármot hordták, amely nálunk használatos. Az itteni járom félhold alakú, könnyű kis fadarab, a szarv mögé illesztik, és a nadrágszíjnál valamivel szélesebb bőrövvel a szarv tövéhez csatolják.

Az volt a véleményem, hogy ez kevésbé gazdaságos: az ember is sokkal többet elhúz a vállával, mellével, mint a homlokával; hát még az ökör, aki négy lábbal feszítheti előre a mellét, azt a mozdonyszerű termetét.

A gazda nem értette meg rögtön, mit akarok mondani, mert azt felelte, hallott már ő is arról, hogy valamikor a jármot elölről rakták az ökrökre, közvetlenül a homlokukra, egy kis vánkos fölé, de az még úgy is nagy állatkínzás lehetett, föltörhette az állat bőrét. A szíj ott a szarvon viszont nem okozhat sebet. Mondtam, hogy nálunk ilyen semmi boronát nem két ökör, hanem két tehén is elvisz, azzal a kétrészes, járomszöges, nyakba akasztható járommal.

Az asszony közbeszólt, hogy hol van az a nálunk, majd megkérdezte, hogy az a Magyarország az a Magyarország-e, ahonnan Magyarországi Szent Erzsébet való. A férfi még mindig nem értette a dolgot, illetve csak azt nem értette: hogyan tudunk mi egy olyan járommal – amelyet végül le kellett neki rajzolnom – úgy húzatni, hogy az állat nyaka ne marjuljon ki. Odalépett az ökrökhöz, s nyakukat simogatva magyarázta, hogy az a kétrészes járom, ha másutt nem is, itt a csontnál feltétlenül kisebesíti a bőrt, akkor pedig hogy teszik fel ismét a jármot. Hallgattam. Mind a három pár jószág ragyogó szőrű, jól táplált állat volt, meglátszott, hogy nemcsak gondozzák, hanem szeretik is őket. Kezesek voltak, szóértők; ördög tudja, mintha tekintetükben az a végtelen ökörbánat is enyhébb lett volna, ahogy – szinte beszédünkre fülelve – felénk fordultak, és szelíden elbődültek, fejükön azzal a könnyű kis kantárral. Nem én rontom el a jó sorotok, gondoltam, s elbúcsúztam.

Vannak, akik a könyv- vagy a szappanfogyasztáson, vannak, akik a parasztok érintkezési módján vagy a közélet tisztaságán mérik, hogy egy-egy ország hol tart a művelődés, a történelmi fejlődés útján. Vannak, akik az építészet remekeit nézik.

Számomra erről legtöbbet a művelődés legelső ágának helyzete mond, azé, amelytől magától a műveltségnek a neve is származik, a földművelésé. Ha egy országban vagy országrészben gazos minden vetés, nyomorék minden gyümölcsfa, a másikban pedig tiszta és egészséges: ez jelenti nekem a műveltség szintkülönbségét. Néha százévnyi közös erőfeszítést jelent. Százévnyi közös haladást, amelyben mindenki részt vesz, mert a műveltség, a kultúra csak együttes mű lehet. Hiába gondozom én a földem, ha szomszédoméról esztendőnként átfújja a konkoly magvát a szél.

Nem teltem be a földek nézdelésével. Egyre jobban ezt éreztem: századok milyen elme- és kézimunkája rejtőzik ebben a tájékban, micsoda gyúrás, alakítás, micsoda – öntudatos vagy öntudatlan – közös erőfeszítés.

A dűlőutak takarékosan keskenyek, a táblák pontosan az útszegélyig szántva – az országutak két oldalán sehol az a több méteres senki földje, amelyen nálunk oly szép magasra érik a kutyatej, a vadcikória, az ökörfarkkóró s az árokban a gyalogbodza. A dombok hajdani földomlása mindenütt gondosan elsímítva vagy teraszosan fölrakva. A szántók között sehol egy szurdik vagy jég kori vízmosás; ezeket azóta itt betemették. A forrásokat a laposban nem félholdnyi pocsolya jelzi, hanem téglából vagy kőből rakva egy kis kútfő és apró vízmedence: ebből ágazik a csatorna a sárgarépa és a káposzta ágyásaira. Hány tízezer holdat lehetne Magyarországon összeírni istálló mögötti, palánk széli, kert aljai, szérű körüli területekből, ahol évi csalántermésünk virágzik? Ezek helyén itt – most tél elején is – példás konyhakert zöldell. Nem folytatom. Az volt az érzésem, hogy nem is egy határban, hanem egy végtelen kertben járok. Lenyúltam a lábam elé, fölvettem egy csipetnyi földet. Vizsgálgattam, gyúrogattam, hazaértemig olyan keményre szikkadt, hogy ha odakoccintom az étterem reklámtükréhez, a tükör reped szét és nem az agyaggolyóbis.

A vendéglőben a facipőről már ismerős napszámossal szemben foglaltam helyet. Gondoltam, azt kérem majd pontosan, amit ő. Kérés, kérdezés nélkül is azt kaptam, amit ő, amit a postamester, a gyászoló család, azt, amit mindenki. Vagyis sorrendben káposztalevest, annyit, amennyi az elém tett előttem hagyott közös levesestálból tetszett; két vékony szelet májas hurkát; valamiféle paprikás krumplit, ha lett volna benne paprika; utána főtt marhahúst mártással; utána olajos-mustáros fejes salátát; egy darab savanykás sajtot; egy fél marék diót, egy csésze feketekávét. És természetesen kenyeret és éppoly természetes járulékként negyed liter vörös bort. Egyszóval azt, amit a Franciaországban utazó idegen csak az első napokban csodál meg a legegyszerűbb munkásvendéglő asztalán is; azt, aminél egyszerűbb ebédet a francia elme elképzelni sem tud.

De milyen hát maga a nép? Bemutatását egy kicsit távolabb kell kezdeni. A francia parasztság múltjának és jelenének legtöbb kutatója egész a csiszoltkő-korszak idejéig vezeti vissza azt a különbséget, amely az északi és déli francia parasztság életformája közt ma is megvan.

A kiásott őskori sírok egy részében lelőhelyenként kevés a csontváz, nincs bennük harci fegyver, a holttestek elhelyezése mind egyforma. A sírok más részében aránylag sok a csontváz, közülük egy-egy díszesebb helyen fekszik, harci fegyverek és törzsfői vagy vezéri jelvények között. Az előbbi sírok az ősibb, a Földközi-tenger felől elterjedt település emlékei. Ezek őslakói tanyák vagy családok szerinti függetlenségben éltek; a tudósok nem győzik hangsúlyozni életformájuk és természetük „individualista és békés” módját. A csoportos temetők falvanként vagy törzsenként való településre vallanak. Ezek őslakóinak életformájában a tudományos megállapítás szerint nagyobb a szervezettség, de ugyanakkor nagyobb a békétlenség, több a külső és belső viszály. Ez az utóbbi – a történelmileg későbbi – életforma nyert több teret, ez teremtette meg végül Franciaország egységét.

Nem volt szórakozás nélkül való ennek a történelem előtti alaptermészetnek nyomait még manapság is megtapasztalni. A franciáknak általában elég harcias a hírük. Mint történelmük és irodalmuk mutatja, vérre maguk közt is elég könnyen vetemednek. Nemzeti jelképükhöz, a kakashoz ugyan merő félreértésből jutottak^*, de mégsem egészen véletlenül: maguk is vállalták, szinte büszkén, hogy természetükben van valami kakaskodó.

Az ittenieket azonban mindenki békésnek mondja. A hős, a vitéz férfi történelmi és irodalmi megtestesítője errefelé a gascogne-i szertelenkedő és a marseille-i nagyotmondó.

„Verekedés, itt?” Campan doktor úr, akinél a kérdezgetést azokon a dolgokon kezdtem, amelyek szakmájába vágnak, nem is értette a kérdést. Alig emlékszik, mikor került elébe verekedésből származó seb, csonttörés vagy daganat. Veszekedés, hangoskodás, az van, hisz déli fajta ez, de hetekre való esemény, ha valaki valakire kezet emel; még az is, ha az ember a feleségére. Elég szóértő nép ez. Zsugoriak-e? Inkább takarékoskodásról lehetne beszélni, nem értve bele természetesen az ételt; hogy mindenki, a legszegényebbje is, tisztességesen egyék (és igyék), ezt valóban holmi közjogi minimumnak tekintik, akár a szavazati jogot. Nem vallásosak; a templom vasárnap délelőtt csaknem üres, litánia meg egyáltalában nincs is, de a papot gazdagon ellátják. Az egyház és az állam fél százada szét van választva, az iskolában így nincs hittan, de a katekizmusra mindenki eljáratja a gyerekeit (maga a doktor is). Erkölcs? A szemponttól függ, hogy viselkedésüket ezt illetően természetességnek vagy könnyedségnek nevezzük-e. Isznak, ez a legnagyobb baj, az egyetlen komoly népbetegség. Nem részegesek, hanem – észbe se véve, hogy mennyi szeszt szednek magukba – iszákosak. Alig van nyavalya, főleg a gyomor, a szív, máj körül, amelynek indító vagy gyorsító okai közt ne volna ott az alkohol. Az egészséggel eleget törődnek, kivált, ha gyerekekről van szó. Azokat egy köhintés után behozzák, de az öregeknek szinte szavajárása: kár már énbelém az a sok oltás, doktor úr. Babona? Nemigen. Az orvost – mint látni fogom – egykettőre kihívatják; főleg azóta, hogy egy ilyen látogatás, a közegészségügyi minisztérium rendeletéből, alig kerül többe nekik hat-hét tojás áránál. Úgy látszik, bíznak is az orvosban, a tudományban.

Különben rögtön szememmel láthatom azt is. Itt is vagyunk az első háznál; kiszállhatunk.

A fő tapasztalnivalóm természetesen nem az volt, hogy Campan doktor úr betegeinek állapota legtöbb esetben hál’istennek valóban nem adott különösebb aggodalomra okot. Körülnézhettem a lakásban. Fülemmel hallhattam, hogy a beteg az utóbbi hetekben mit dolgozott, mit és mennyit evett és ivott, és hogy egészsége visszanyerése végett mit van módjában ezután csinálni, vagyis, mennyit pihenhet, milyen különleges ételeket készíttethet magának a feleségével.

Campan doktor társadalmi szemléletű orvos: receptírás előtt lelkiismeretesen kitudakolja a beteg vagyoni helyzetét, életkörülményeit, családi viszonyait. Ha kiderült, hogy az orvosi látogatás alig több közönséges látogatásnál, tett föl kérdést pusztán az én kedvemért is, sőt nekem is alkalmat adott a kérdezésre, ismerősöknél egyszerűen megmondta, mi járatban vagyok, s ilyenkor a házbeliek előzékenységében lehetett részem.

A beteg testi vizsgálatának idejére természetesen kimentem a szobából, rendszerint a férjjel, a fiúval. Melyik gazda nem beszél szívesen a gazdaságáról, az állatairól? Udvart, istállót, sőt egyszer a padlást is bejárva, elbeszélgettem a gazdákkal, miközben közülük egyik-másik fülön fogott, tarkón csapott egy házinyulat, vízbe fojtott néhány galambot (mert a vér így bennük marad), lábánál összekötött egy pár csirkét, kicipelt az autóba két úritököt vagy egy véka salátafélét, nyilván a hattojásnyi tiszteletdíj ráadásaként.

Ha nyáron jövök ide, ahogy terveztem, a parasztok munkáját láthatom; most a – csűrökben, az ólakban, az istállókban – munkájuk eredményét láthattam, s ez még tanulságosabb volt. Az orvos – mintegy a halál vagy az isten – közelsége valamiféle őszinteségre készteti még a titkolódzó természetű embert is. Ennek én is hasznát láttam; azt hiszem, kérdéseimre őszinte feleleteket kaptam.

Semmi más lényegeset nem tudtam meg, csak azt, hogy természetre és gondolkodásra a parasztok mindenütt egyformák, vagyis jószerivel csak bizonyítékokat kaptam arra, amit eddig is sejtettem. Az emberiség legkevesebbet mozgó, egymástól legjobban elszigetelt tagjai, a parasztok hasonlítanak leginkább egymásra, hegyek, völgyek, síkságok, sőt évszázadok távolságán át. Azért, mert ha a természet és az idő változik is körülöttük, munkájuk mindenütt ugyanaz: elsősorban a természettel kell megbirkózni; ez segíti vagy gátolja őket történelmi küzdelmükben is.

Próbáltam képet adni arról, amilyen vidéken élnek: mit kaptak készen a földrajztól és a történelemtől. Ha hozzáteszem, hogy zömüknek átlag tizenöt-húsz hold földje van, hogy a föld elég olcsó, hogy terméseiket aránylag elég jó áron adhatják el; életmódjukat minden magyar parasztember könnyen el tudja képzelni, sőt könnyen folytatni is tudná.

A föld nem terem valami sokat: búzából holdanként átlag hét-nyolc mázsát. De nem panaszkodtak, vállukat vonták, nekik ennyi is elég. Hogy egy hold földnek mi az ára, arról végül sem sikerült pontos fogalmat alkotnom. Az „attól függ”. Nemcsak a föld minőségétől és fekvésétől, hanem főleg attól, hogy mi „jár vele”. A gazdaságok ugyanis olyan egységesek, kerekek, hogy pusztán földet darabszámra, úgy, mint nálunk, vagyis csaknem méterszámra, mint a vásznat, itt alig lehet kapni; hanem csak tanyástul.

Vannak kis tanyák is. És a nincstelenek hogy szerezhetnek birtokot, ha kicsit is? Azzal kezdik, hogy bérlik a tanyát. Ehhez persze saját állatjuk kell hogy legyen előbb. Ha ez nincs, akkor felesnek állnak. S könnyen találnak helyet?

Helyet? A gazda, akitől ezt kérdeztem, fölvezetett szérűje felső sarkába. Látom ott azt a tanyát? Üres. Látom azt a cserjést? Húsz éve ott még szántottak. Azt a néhány házat? Csak a tető mutatja épnek, így messziről; bent minden rom. Látom ott meg ott azokat a magányos galambházakat?

Az ember szeme néha azon siklik el, ami tán legjellegzetesebb, a legszebb, de szervesen szép, vagyis nem kiált külön figyelemért. A tanyaházak mind emeletesek, a csűrök, a pajták is azok. Maroknyi csoportjukból majd mindenütt kinyúlik – a hatalmas napernyőfenyő társaként – egy négyszögletes, toronyszerű kőalkotmány; hossza-széle alig több négy lépésnél. Földszintje a házinyúlé, első emelete a tyúké; a második és harmadik részén – ahogy a téglából szépen kirakott lyukak és kirepülők mutatják – galambok tanyáznak; tanyáztak főképp, amikor a vetés még kevesebb lehetett, vagy kevésbé féltették tőlük.

Magányosan olyanok voltak, mint hajdani őstornyok.

– Valamikor ezek körül is tanya volt.

Földszintjükön most eke és borona telel; emeletük a baglyoké.

Hely és ház, bérelni- és feleznivaló tehát van errefelé. Különösen negyven-ötven év óta. Volt szivárgás azelőtt is a városokba. De a városba vándorlás azóta folyik igazán, egyre fokozottabban.

Erre később több magyarázatot is hallottam. A vasúthálózat elterjedtsége okozza. Az általános katonai kötelezettség. Sőt, a kötelező iskolai oktatás. Ésszerűbb volt az a magyarázat, hogy az eredendő ok a földek szétaprózódásától való félelem, illetve az azellen való védekezés volt. A birtokot csak egy valaki örökölhette. A legésszerűbb magyarázatot ez a gazda adta.

Ott könnyebb a kereset.

Ő magyarázta meg mindjárt ennek a városbeli könnyebb keresetnek hatását az itteni körülményekre. Keresni kell a napszámost. Majdnem annyit kell fizetni nekik, mint a városban. S ráadásul kosztot, ezt annak fejében, hogy itt nem nyolc órát dolgoznak, hanem természetesen napkeltétől napnyugtáig. De még így sincs elég. Irányítottak ide már idegeneket is, főleg spanyolokat és olaszokat. De mihelyt úgy-ahogy lábra álltak, azok is bérletbe, felességbe mentek; fiaik meg ugyancsak a városba vagy a közeli – carmaux-i – ólombányába.

A fizetett munkáskéznek ez a hiánya okozza közvetve azt is, hogy ezt a kisbirtokrendszert itt nemcsak alulról, a külön földvásárlással, a szétaprózással bajos megbontani, de bajos megbontani felülről is, azaz több gazdaság összevásárlásával, nagybirtok berendezésével. Ellene szól a nagybirtoknak a táj hagyománya is: utakat, sövényeket, gyümölcsösöket, ligeteket kellene az új tulajdonosnak felszántatnia, hogy egybefüggő területet kapjon, ha egyáltalában tudna egymás mellett fekvő tanyákat venni.

A hegyes-völgyes föld maga is a vegyes termelésre kínálkozik; hagyomány és ésszerűség szabta meg, hogy itt a déli övezetben a parasztság sehol sem tért át annyira csupán egy-egy terményre, ahogy például Bretagne-ban áttért a krumplira, Picardiában a cukorrépára, Champagne-ban a szőlőre, Beauce-ban a szemesre, Ile de France-ban a kertészetre. De a birtok növelésének a legnagyobb akadálya mégis, hogy a mai cselédbérekkel nem fizetődnék ki. S aztán: itt a földeken csak az dolgozik jól, aki a magáéban dolgozik. A magukéban a parasztok itt is egyszerre igényesek és gürcölők.

Nem kímélik magukat a fáradságtól, de nem sajnálják a jó falatot, a jó pillanatokat sem.

Napjuk nagyjából úgy telik, hogy reggel ötkor – télen hatkor – kelnek; megisznak serkentőül egy jó bögre – vagyis három-négy deci – üres, de erős feketekávét. Etetnek, almoznak. Fél nyolckor van a casse-croute, amit azért írok ide franciául, mert nemcsak a szó, hanem jelentése is jellegzetesen francia. Magyarra karéjszelésnek lehetne fordítani.

Ehhez a jó szelet kenyérhez, illetve szeletekhez – mert a franciák is nagy kenyérevők – elköltenek most reggel egy nagy tányér levest, egy darab húst vagy disznóságot vagy rántottát, s utána valami sajtot. Ez az étkezés évszak és tehetőség szerint változik. Egy változatlan benne: az egy liter vörös bor. Ez most reggel inkább még csak tápláléknak számít, tekintve, hogy a francia borok általában zamatosabbak, de a szesztartalmat nézve jóval gyengébbek, mint a mieink.

Ezután következik a mezei munka. (Kivéve az aratást és a cséplést, mert ez itt is olyan látástól vakulásig tartó rohamban folyik, akár nálunk.) Délre – déli harangszóra – mindenki bemegy, hisz nem is kerültek messze a háztól. Az ebéd: a hagyományos francia főzelékleves (krumpli, káposzta, kel, borsó, sárgarépa összefőzve, aztán fehér kenyér beleszeletelve); hús (disznó vagy csirke, de gyakran a mészárostól hozott is); főzelék (rendesen csak vízben főzve); saláta (olajjal és mustárral); sajt, ehhez is felnőtt személyenként egy liter bor; a kávét vagy közvetlenül ebéd után vagy az egyórás alvás után isszák. Egyszóval, az az ebéd, aminőt a vendéglőben is láttunk.

Az uzsonna öt óra tájban inkább csak rövid pihenési alkalom, ezért nem mennek be a házba. A vacsora szó szerinti mása az ebédnek, legfeljebb a kávét helyettesíti egy-egy pohárka égetett szesz, azoknál, akik a harmadszori liter borral sem teltek el. Égetett szeszt – ezt is gyengébbet és ízesebbet a mieinknél – különben elég gyakran isznak ebéd és vacsora előtt is. Újabban mutatkozik némi hatása annak a mozgalomnak, amely ez ellen a tekintélyes alkoholfogyasztás ellen már évtizedek óta folyik: sok helyen néha már csak a felét isszák. De vizet sehol sem isznak; még pusztán a szomj oltására sem.

Enni a rendszerint elég tágas konyhában esznek. Itt folyik a család élete. A földszintes konyhából nyílik még egy, nappali tartózkodásra berendezett szoba; ez abban különbözik a mi ünneplő, „tiszta” szobánktól, hogy azt ők hétköznap is használják. Hálóhelyeik az emeleten vannak. A szülők sohasem alusznak egy szobában a gyermekekkel vagy az öregekkel. Ezeknek külön hálószobájuk, vagy legalább hálókamrájuk van; mégpedig külön a lányoknak s külön a fiúknak.

Mindez nem olyan pompázatos, ahogy a leírás után gondolni lehetne. A helyet jól kihasználják. Ha az ember számba veszi, épületük, illetve fölrakott faluk alig van sokkal több, mint egy közepes módú magyar parasztnak. A takarékos, ésszerű beosztásnak köszönhetik az aránylagos kényelmet. A család tagjai könnyebben élhetik a maguk egyéni életét: ha kedvük úgy tartja, könnyebben elkülönülhetnek. A helyiségeivel összezsúfolt házban maga a család nincs összezsúfolva. Az embernek kijáró jogok közt a modern élet egyre jobban előrenyomja a zavartalansághoz, a magányhoz való jogot is. Az aránylag sok különválasztott helyiség azt mutatja, hogy a szabadságnak ez az igénye az ő ösztönükben már régebb óta megvolt.

Nem hiszem, hogy a vendéglátással járó nyájasabb hangulat tévesztett meg, amikor a családok érzelmi életét is errefelé békésebbnek véltem, mindenesetre türelmesebbnek annál, ahogy azt a mi parasztregényeink festik. A békés hangulatban, a ház lakóinak derűs beszédmodorában s egymás iránt való készségben nyilván volt némi része a ház okos beosztásának is. A mi parasztházaink oly gyakori morcos hangulatához, perpatvarához képest itt nem egy helyen szinte idilli nyugalom lehe fogadott. Soká nem fogom elfeledni azt a házat, amelyet a sok közül, azt hiszem, mint jellegzetes példát írhatok le egy kicsit részletesebben.

Ez a két betű, ez volt a gazda teljes családi neve, kézfogáskor ezzel mutatkozott be, csak kérdésemre tette hozzá, hogy Péter; Ny – vagy ahogy ő mondta: Ni – Péter. Ott lakik Réalmont-tól körülbelül öt-hat kilométerre, közvetlenül az országút mellett.

Az elég soká tartó orvosi vizsgálat ideje alatt végül itt is az istállóba tértünk be a hűvösödő alkonyatból, s szelet ígérő vörös ég alól.

A jászolnál egy sorban hat tehén harapta a szénát, mind az a gesztenyebarna, alacsony fajta, amilyent a mezőkön is láttam. Belépésünkre egy húsz év körüli legény kezében állt meg az almozóvilla; a tehenek közül egy töpörödött bácsika lépkedett elő, kezében vakarókefével. A fiatalabb Ny és az öregebb Ny.

Ők hárman dolgoznak a gazdaságban. Biz ők csak afféle kisparasztok. Földjük? Pontosan tíz hold. Elsősorban ők is azt termelik, ami maguknak kell. Búzájuk az idén harmincegy mázsa lett, két és fél holdon. Jó volt a szőlő, a gesztenye. A krumpli kevésbé. A rétet, a bolgárkertet öntözni kellett, de nem sokat ért. Megsínylették ugyan a szárazságot, de azért ami a panaszt illeti…

Most következett számomra még egy érdekes tapasztalat. A parasztok világszerte minden időben és minden helyzetben panaszkodnak. Ezen csak az ütődik meg vagy mosolyog, aki nem konyít a történelemhez és a történelem alakította néplélektanhoz, vagyis a tudománynak ahhoz a még kimunkálásra váró ágához, amelyet történelmi lélektannak nevezhetnénk. A parasztok ösztönös óvatosságból és okos védekezésből panaszkodnak.

Amióta világ a világ, a felettük álló rétegek ugyanis, a fegyveres uralkodó osztályok tizedben, dézsmában, adóban pontosan mindig annyit szedtek el tőlük, amennyire a szemük megállt, amennyihez hozzáférhettek és fölkutathattak, önzésükben nem törődve sem azzal, hogy a parasztnak legalább egy évre valót félre kell tennie vetőmagra (s esetleg több évre valót, ha a rossz termés ellen nincs egyéb biztosítéka), sem azzal, hogy az állatok java szaporításra kell. Egyenest ránevelték a földművest az alakoskodásra. Ez az ostoba harácsolhatnék, amely csak a látszathoz igazodott: szemre ment, végzetesen visszavetette az annyit emlegetett művelődést is; jelei még ma is láthatók. Volt ország, ahol a parasztházakra aszerint vetették ki az adót, hogy hány ablak volt rajtuk. A parasztházakról jószerivel ekkor tűntek el az ablakok, a jómódú és enyhe éghajlatú Franciaországban például; noha ugyanakkor a zord Szarmata síkság izbáinak homlokzatán három-négyre szaporodott; nyilván azért, mert ott nem azt nézte az adószedő. El lehet gondolni, hogy Magyarország nem egy vidékén a legutóbbi időkig is a házakon vajon pusztán nem azért nem volt-e kémény, mert még egy középkori bölcsesség kitalálta a kéményadót is. Némely ország földműveseinek annyit csúfolt rongyossága tulajdonképpen: páncél. A parasztok világszerte valóban szegények, s így okkal panaszkodnak. A felháborító, hogy néha akkor is panaszkodniok kell, ha véletlenül van betevő falatjuk. A közmondásos megalázó siránkozás: a fegyvertelenek szomorú diplomáciája. Bár olvasmányaira gondolva, az ember nem állhatja meg, hogy néha-néha – mintegy lelkileg – ne dörzsölje össze a kezét.

A franciák egy Young nevű angol utazónak köszönhetik országuk és viszonyaik legjobb leírását a nagy forradalom körüli időkből. A földművesek állapotát ez rettenetesnek festi a helyszínen szerzett pontos adatok nyomán; személyesen beszélt a gazdákkal. Évtizedek múlva derítették ki a kataszteri és adófizetési könyvekből, hogy az a gazda, akitől a kitűnő író a legrészletesebb adatokat szerezte, akit mint a nélkülözés eleven példáját festett le, a környék egyik legtehetősebb, legéletrevalóbb parasztja volt. Még a remek eszű, a parasztok ügyéért küzdő Rousseau-t is csak a szeménél is remekebb szíve mentette meg a hasonló csapdától.

Ő – csaknem ugyanabban a korban – egy Lyon környéki földműves portáján vizslatott körül. Ebédet kért pénzért. A gazda elsírta, hogy egy kis savót meg árpakenyeret adhat, ez mindenük. A vendég jó étvággyal kezdte nyelni ezt is, úgy ki volt éhezve. Közben a gazda is körülvizslatta őt.

„Látva – írja Rousseau –, hogy becsületes, jó szándékú legény vagyok, és nem azzal a szesszel jöttem be, hogy kijátsszam a bizalmát, a tűzhely mellett fölnyitotta a kis csapóajtót, lebújt, s egy kis idő múlva fölhozott egy jókora, tiszta rozslisztből sütött barna kenyeret, egy darab, noha megkezdett, de igen étvágygerjesztő sonkát, egy üveg bort, amelynek a látványa még az előbbieknél is jobban összefuttatta szájamban a nyálat; mindehhez végül még egy jó vastag rántottát is hozzácsapott. A gyanú és riadalom csak akkor fogta el ismét, de méghozzá hogyan, amikor fizetségre került a sor; hallani se akart a pénzről, valósággal rémülettel lökte vissza. A meglepő, a megmosolyogtató az volt, hogy elképzelni sem tudtam rettegése okát. Végül aztán, szinte remegve, ezeket a szavakat hallatta: finánc, terménybeszedő. Értésemre adta, hogy borát a szeszadó, kenyerét a gabonakirovás miatt rejti el: ha csak gyanítanák is, hogy nem az éhínség szélén áll, mehetne oda, ahol a part szakad. Sose fogom elfeledni, mi fogott el ezenközben; sejtelmem sem volt mindarról, amit ennek kapcsán elmondott. Ekkor csírázott meg bennem az a kiirthatatlan gyűlölet az elnyomókkal szemben, azokkal a nyomorgatásokkal szemben, amelyet a nép részükről elszenved. Ez az ember, noha volt mit aprítania a tejbe, még megenni se merte a homloka verejtékével kereste kenyeret; a tönkremenést úgy kerülhette el, ha beleöltözött abba a nyomorba, amely körülötte uralkodott. Fölháborodva és elérzékenyülve hagytam el házát, és bensőmben megsirattam ezt a gyönyörű tájat: a természet csőstől megajándékozta minden jóval, de csak azért, hogy mindez vad vámszedők zsákmányául essék.”

Évszázados élményei világából a nép lelkülete majdnem oly óvatosan mozdul, akár házából a csiga. Hányszor pillanthattam magam is egy-egy földműves tekintetében három-négyszáz éves távolságra. Itt nyílt tekintetekkel találkoztam.

A meglepő tapasztalatom az volt, hogy Nyék nem panaszkodtak.

Anyagi helyzetükre nem panaszkodtak. Bizonyos, hogy itt sem rózsás minden paraszt helyzete. Kívánnivalója a Ny családnak is volt bőven. Volt okuk nyilván elégedetlenségre is. Azzal, hogy nem panaszkodtak, azt akarom mondani, hogy nem siránkoztak. Első szavuk nem a reflexszerű önsajnálkozás volt. Tárgyilagosak voltak. Arcukról, szavaikból az a nyugalom és világosság áradt, amely a vidékből. Nincs nagy módjuk, de amire szükségük van, az megvan. Ruha? Szemmel láthattam, ebben sem szenvednek szükséget. Lábán mindnyájuknak vastag talpú, vízhatlan bakancs volt; aztán foltatlan jó nadrág; szvetter, kabát, tiszta ing, sőt a fiún nyakkendő; egyszóval, itt az istállóban is olyan öltözet, amelyben a főutcán is bátran végigmehetnének.

Jól látták okát is mindennek. Igen, háború alatt és háború után a terményeknek jó ára szokott lenni. S ha az elmúlik? S ha Európát elönti ismét a tengerentúli búza? A parasztújságokban, a földműves szaklapokban olvastak ők is arról, hogy az amerikaiak kontinensrendező terve megingatná az európai paraszt kisgazdaságok aránylagos önállóságát. De hát: kettőn áll a vásár. Környékezte már őket különb veszedelem is.

Franciaország függetlensége: parasztságának függetlensége – ez a jelszó már a nagy forradalom előtt is járta. Azóta maga a parasztság is rajta lehetett, hogy ez a jelszó – amelyet népvédő bölcselők és közírók itt ugyancsak hangoztattak – több legyen, mint puszta jelszó. A francia parasztok sose tömörültek külön parasztpártba, de politikai ösztönük vagy éleslátásuk csaknem mindig kiválasztatta velük a sokféle irányzatból a nekik éppen megfelelőt; akaratukat csaknem minden haladó párt vezérelvébe bele tudták nyomni.

Nem szervezetük volt, hanem öntudatuk. Franciaország az első, ahol az „agrárproblémá”-ból parasztkérdés lesz, vagyis ahol a kevesek profitszempontjával szembehelyezkedik a tömegek emberi joga. A munkáspártok képviselőinek jelentékeny részét kisbirtokosok küldik az országgyűlésbe, s még egy olyan forradalmi vezérről is, mint Jaurès, nehezen lehetne megállapítani, kit véd hevesebben: a városi vagy a falusi dolgozót. A kettőt nemcsak a közös érdek fűzi egybe, s nemcsak az, hogy a városi dolgozók szinte nemzedékenként a falusi dolgozók sorából toborzódnak. A nemzet forradalmi hagyománya bennük él legelevenebben.

Egy népréteg politikai nyugodtsága nem politikai mozdulatlanságot jelent. Az állampolgárt különös módon az nyugtatja meg, ha minél többet, minél szabadabban izgulhat a közösség dolgaiért; ha azt érzi: beleszólhat azokba. A francia parasztok már hozzászoktak, hogy ilyenfajta nyugalommal éljék át a politikai élet nyugtalanságait. A Ny család férfitagjai ilyenféle nyugalommal nézték a jövendőt. Akárhogy fordul, nem úgy lesz, hogy „valahogy csak lesz”, hanem úgy, hogy ők is ott lesznek. Majd meglátják, addig kár is rá a sok szó.

Így a legyintésben, amellyel a középső Ny azt jelezte, hogy beszéljünk csak közelebb eső dolgokról, abban sem lemondás volt, hanem éppen biztonság. Belépésemkor vele is az állatok itteni jó dolgáról beszélgettünk. Számára – józan tárgybeosztással – egyelőre ez volt a fontosabb. Milyen is hát mifelénk a járom? Mennyit tudunk mi húzatni egy pár ökörrel?

Erős állatpárti volt ő is. Az én arcomat mosoly, az övét csaknem a szenvedély pírja öntötte el, amikor egyik kérdésemre elcsattantotta a szót, hogy ő ezekre a szegény állatokra sem emelne könnyebben kezet, mint erre az itt álló fiára. Ostor? Nem, azt ők nem ismerik.

Azért nem csodálkoztam el rajta, mert rögtön rá újabb csodálkozásban, illetve mosolyognivalóban volt részem.

Campan doktor lépett be az istállóba. Nem az udvar felől került; a házból közvetlenül is szolgált ajtó az istállóba. Ezen lépett be, és az utána készülődő háziasszony számára nyitva hagyta nemcsak a lomkamrából az istállóba szolgáló ajtót, hanem a kamrának, a konyhának, az előszobának és annak a legelső, ünnepi szobának az ajtaját is, amelyben hófehér cihákon, selyempaplannal letakarva a beteg feküdt, aranyos keretű fényképek alatt, szép függőlámpa fényében, majdnem olyan díszes kereveten, amilyenen Récamier asszonyt ábrázolják.

Én – ahogy mondtam – épp a tehenek közt álltam (ezúttal is a mi jármunkat magyarázván), innen láthattam végig az egész lakáson.

A ház két végének: az istállónak és a szalonszámba vehető szép szobának, a két végletnek ez a szoros együvé tartozása, ez az együttes látványa indított akaratlan mosolyra. Volt ebben a képben valami békésen bibliai is; régi olasz festők tudták ilyen szelíd közvetlenséggel egymás mellé képzelni a názáreti almot és Mária bő ráncú bársonyait, a trágyát és az aranycsipkét. Megkérdeztem, alszik-e valaki az istállóban. Ugyan! – mondták – az ember az állatok közt? Soha. Még a lovat sem tartják szívesen egy helyen a tehénnel.

Az állatok itt nemcsak térben vannak közelebb az emberhez; nemcsak a szűken, de mégis individuálisan beosztott házon belül van meg a helyük. Mintha a családias légkörbe is beletartoznának. Mintha beletartoznának még az egyéniségnek abba a kölcsönös megbecsülésébe is, amelyet a ház beosztásáról szólva emlegettem. Erről akkor kezdett fogalmam alakulni, amikor Campan doktor és Dard doktornő is hozzátársult a mi beszélgetésünkhöz az állatok kezelését illetően. Bevallom, itt hallottam először – s az előbbinél nem kisebb csodálkozással – tehénlélektanról beszélni; egyszerre tudományosan és gyakorlatian.

Ny gazda azzal állt ki az ő állatbecéző módszerük védelmére, hogy nincs annál jobb befektetés. Nem hálálja meg a növény is az öntözést?

Az állat még jobban meghálálja a szelíd bánásmódot. És jobban megbosszulja a rosszat, mert hisz neki „elevenebb a tudata”. Vannak itt is, akik verik az ökreiket, hogy jobban húzzanak. De azok ökrei épp azért húznak rosszabbul, mert verik; mert veréssel elrontották őket. Hát még a tehenek! Az öregeknek itt az a szava, hogy a tehénnel úgy kell bánni, mint a szoptatós asszonnyal. El sem lehet képzelni, hogy mennyire érzékenyek, s mindegyiknek megvan a maga külön természete, sőt szeszélye. Igazán, akár a gyerekágyas asszonyok, náluk is rögtön minden a tejükre megy, de még egy rossz szó, még egy udvariatlan mozdulat is. Hogy példát is mondjon – egyik tehenét, aki hazajövet mindig a többi élén szokott ballagni, egyszer ő valamiért a többi mögé kergette. Az a tehén két napig naponta egy literrel kevesebb tejet adott, s azután is csak üggyel-bajjal lehetett a régi mennyiségre visszatéríteni. Egy másik azért makacsolta meg magát, azért tartott vissza fejésenként másfél litert, mert nem a mellett a társa mellett legelhetett, aki mellett szokott, s akivel, úgy látszik, barátságban volt. Így, rájuk pillantva, az ember nem is gondolná, milyen külön társasági életet élnek ezek, mit vesznek zokon, mit súgnak-búgnak egymásnak éjjelente. Mihozzánk csak a tőgyükkel beszélnek, mert tudják jól, hogy mi csak arra figyelünk. Egyik tehénnel egyszer valami gyógyító sót kellett nyalatni, de csak azzal az eggyel. Szomszédja rögtön jelezte, hogy nem tűri a kivételezést, tessék neki is adni a sóból, mert különben sztrájkba lép; valósággal a kíváncsiságát vagy a hiúságát kellett kielégíteni, mert az orvosságsót épp csak megnyalta, s fanyalgó megízlelése után abbahagyta a sztrájkot.

Ny gazda egymás után sorolta a további bizonyító példát, meg-megszakítva Campan doktor helyeslő bólintásai és magyarázó szavai által, hogy: természetesen, magától értetődik. Tulajdonképpen már nem is velem beszélgettek, hanem egymás közt. Most, már tollal kezemben visszaidézve ezt a jelenetet, először azt akartam ideírni, hogy Campan doktor elmagyarázta Nyéknek az idegrendszer, illetve a lelki élet folyamatainak hatását a mirigyekre, elsősorban – emlősöknél – a tej mirigyeire. A való helyzet azonban az volt, hogy a két orvos és a Ny család beszélgetett erről a tárgyról és általában az állatok úgynevezett lelki életéről.

Komolyan és fesztelenül társalogtak. Egyik részen a tapasztalat, a másikon az elmélet volt a nyomósabb, a beszélgetés mégis olyasféleképp mozgott, mint a mérleg hasonló súlyú két tányérja. Az embernek az volt az érzése, hogy értelem dolgában nemcsak magasan, hanem valahogy egy szinten is állnak. Már nem mosolyogva, hanem sóvárgással néztem őket.

Még egy élményben volt részem, mielőtt elhagytam a házat, amely számomra annyi különösséget tartogatott.

Az istállóbeli eszmecserében részt vett a legidősebb Ny, a nyolcvanöt éves nagyapa is. De csak olyasféleképp, ahogy a nagyothallók. „Tessék?” – mondta újra meg újra, s nem a szemét, hanem fülét fordította a beszélő felé, miközben kelletlenül elfintorította másképp elég sima, sőt rózsás arcát. De hamarosan láthattam, hogy nincs az ő fülének semmi baja; kérdésére a többiek nem emelték fel hangjukat.

De az én szavaimat csak meg-megszakította. „Mit mond?” – tudakolta családja tagjaitól. Nem tudok tökéletesen franciául; próbáltam összeszedni ismereteimet. De újra csak megtörtént a zökkenő. Végre az unoka ezt mondta:

– Nagyapám, ő nem beszél jól franciául.

– Nem francia?

– Dehogynem – mondta zavartan az unoka.

Franciaországban sokféle tájszólás van. Megesett, hogy Campan doktor szavait sem értettem, amikor egyik vagy másik egyszerűbb betegét kérdezgette. De a rendes franciát is másképp beszélik az itteniek, mint a párizsiak; a mondatot keményebben tagolják, az „r” betűt úgy pörgetik, mint a dob.

– Idegen vagyok – mondtam franciául a bácsikának –, sajnálom, hogy nem értem a tájszólásukat.

– A tájszólásunkat?! – vágott vissza ingerülten. – Miért volna ez tájszólás? Anyanyelvünk ez nekünk. Éppolyan jó nyelv, mint akármelyik másik! Nekünk a francia a tájszólás!

És indulatában rögtön ezen a nyelven vágott oda néhány mondatot a fiának, hogy fordítsák le nekem.

– Az öreg neheztel egy kicsit a franciákra – mondta mosolyogva Campan doktor, de már a gépkocsiban.

– A franciákra? Ő? Miért?

– Külön kérdéskör. Elmehetünk majd ennek a szakértőjéhez is.

Hogy a franciák észjárásába mennyire bele van rögződve a világosságra való hajlam, vagyis az a törekvés, hogy mindent azonnal tisztán s minél nagyobb távlatban lássanak és ábrázoljanak, azt Campan doktor szíves kalauzolásából tapasztalhattam. Jobban tudta, mire van szükségem, mint saját magam. Úgy nyitogatta s tárta ki elébem a házak belső világát, akár fiókjait a kereskedő. Ez az átlagos, a közepes élet. De tekintsük meg a szélsőségeket is, az úgynevezett végleteket. Azokat a határvonalakat, amelyek a rossz vagy a jó, a romlás vagy a fejlődés világát jelzik; a jelen két oldalán a múlt és talán a jövő mezsgyéjét. Csak így lehet tájékozódni. Nem röstellte a fáradságot, s a késő estig tartó beteglátogatást megszakította vagy meg-megtoldotta merőben az én okulásomra rendezett kirándulással.

Először a múlthoz vitt el.

Kecses domb tetején áll De Larouy úr háza, illetve házcsoportja is, de olyan állapotban, hogy ha Petőfi a franciáknak írja meg a Bolond Istók-ot, ezt választhatta volna a színhely mintaképéül.

A díszkertben gyom, az udvaron elhányt szerszám; az emeletes kúria – pedig nem paraszt kőmíves rakta – szemre alig különbözik a derékszögben hozzáragasztott nagy cselédháztól és istállótól.

Nem kell évszámot keresned a bejárat fölött: egynéhány évszázadot a lekoptatott márványlépcsők, a töredezett díszű ajtófélfák is szemedbe mondanak.

Az ajtófélfák közt a nemesi lak magányos lakója, a szálfatermetű, hatalmas aggastyán olyan, mintha a Lajosok kora óta most nyitna először ajtót; mintha együtt öregedett volna a házzal, s csak azzal öregedne tovább. A Bolond Istók aggastyánhősétől abban mégis különbözik, hogy szemében ravaszdi mosoly csillog.

– Filozófusmód élek – mondja, bakancsára, lötyögően bő szürke bársonyruhájára mutatva, amelyen ételpecsétek foltosodnak.

Különcmód él. Ötvenéves koráig orvos volt; jó hírű kórházi főorvos.

Akkor – ezelőtt huszonöt évvel –, szakítva a városi, polgári élettel, az orvosi mesterséggel, ide vonult vissza, ebbe a házba, a határ e távoli sarkába, ősei földjének erre a darabkájára, amely a hajdani birtokból még övé. Három ilyen tanyája maradt; azok jövedelméből él, egy ötven év körüli béresasszony, egy borjú nagyságú kutya valamint emlékei és – mint mosolyogva mondja – egerei társaságában.

Mindezzel egyetemben a nagy ház egyetlen szobájában, illetve egyetlen karosszékében él, a nemes stílusú hatalmas kandalló mellett, amelynek alsó márványlapján megüszkösödött fahasábok, kormos lábasok, öreg cipők, aranyozott bordájú könyvek hevernek, felső márványlapján, a párkányon pedig elmosatlan tányérok, pergamengöngyölegek, félig telt palackok, ugyancsak aranyozott bordájú régi könyvek, valamint gyufás- és cigarettásdobozok, kőkorszakbeli csiszolt ütőeszközök, megsárgult újságok és paladarabok.

Díszlik ott egy állkapocs nélküli koponya is és egy jókora sárga csont, amelyről első pillantásra nehezen dönti el a szem, hogy vajon az elmosatlan tányér és evőszerszám, vagy pedig a koponya tartozékának tekintse-e. A sarokban derékba nyeklett búzászsákok, fölöttük Rubens korabeli szép holland festmény és Toulouse-Lautrec néhány eredeti rajza.

„Üres óráiban” Larouy úr jelenleg ásatással és vallástörténettel foglalkozik. Ősei földjére családi hagyományból tért vissza – világi pályafutása végén minden De Larouy visszatért erre a földre.

Mielőtt végig elmondaná – öngúnnyal fűszerezett, pompás előadásban – szellemi érdeklődésének fejlődését, a hallgató maga elképzelheti, mint szállt le De Larouy úr a múlt egyre mélyebb rétegébe eladdig, hogy immár csak a prehisztorikus temetkezési módok lelkesítik.

„Természetesen királypárti”, mondja nevetve, s afféle hol-vagyunk-már-attól kézmozdulatok kíséretében, amidőn egy szentségtörő mondattal, mintegy az útszéléről, politikai véleményét kérdezem.

Holmi történelmi szótartásból királypárti: a családi birtokot még XII. Lajos adományozta.

Mennyit adományozott XII. Lajos? – kíváncsiskodom – (avégből, hogy megtudjam, mennyi idő alatt s miképp kopott le az ősi birtok három tanyára), ám Larouy urat a múlt legmélyebb rétegéből nehezen lehet felhúzni csak a 15. század szintjére is.

A babonás temetkezéseknél különösen abban a kérdéskörben van elmerülve, amely a halottak szemüregében található kavics- és kődarabok jelentését kutatja; lángra gyúl, amidőn megtudja, hogy magyar vagyok: olvasott arról, hogy ez a szokás a Duna nagy fordulóinak táján itt-ott még ma is dívik, kért is erről bővebb felvilágosítást néhány ottani múzeumtól, de sosem kapott választ, holott a kérdés világfontosságú, mert az itteni sírokban a szemüregeken egy-egy paladarabkát lelnek (a kandallón a sok paladarab mind onnan való), s van még egy döntő adat az összefüggésre: él itt egy ökörfajta, amelyhez hasonlót csak a Duna lapályain lehet találni!

Végre megtudom, hogy a Larouy birtok Amerika felfedezésének idején tizenkét tanyára terjedt, több mint háromszázhúsz hektárra! „Akkor is bérlők kezén volt?” Nem, hanem afféle feles alapon mívelték; akár most. „Csakhogy mit jelentett akkor a feleskedés és mit most!” Kíváncsi vagyok rá?

Van odavágó gyűjteménye is.

A régi családi iratok egy rozzant sublótban vannak, de úgy összegyömöszölve, hogy a fiókokat alig lehet kiráncigálni a megtorlódó tekercsek, árkusok és kapcsos könyvek szétcafrangoltatása nélkül.

Itt az album, amelybe egy hajdani dédnagymama kedvenc költőinek, De Viau, Le Moyne, De La Fontaine és Delille uraknak alkotásait másolta be, szép iskolás betűkkel. Itt az elszámolófüzet a négy malom járandóságáról 1540-ig visszamenően. Itt az anyakönyv, amelyet a jegyzőnek ebben a házban kellett vezetnie, 1790-ig bezáróan.

A kőkorszak sírkamráiból De Larouy úr lassan mégis felsétál a mohácsi vész idejéig, s ennek őszintén örülök; élvezetes kalauz ezekben a korokban is.

De Larouy úr hisz a fejlődésben; jobban mondva a művelt emberek bölcs belátásával, öngúny és csipkelődhetnék fűszerezte derűjével figyeli a fejlődést. Hinnie kell benne, mert hisz például a francia parasztság története, az ő véleménye szerint (végre sikerült behúzni az utcába), ha bajos is, de állandó, fokozatos emelkedés, amelyet igazán csak itt-ott szakít meg egy-egy századnyi mozdulatlanság vagy visszaesés. Ez nagyjából a mellettem álló s érvelésükkel is engem támogató Campan doktor és Dard doktor véleménye is. Így történelmi ismereteim kibővülése, az a sommás összefoglalás, amelyet a társalgásból kiszűrhetünk, tulajdonképpen három – köztük két elszántan, sőt forradalmian néppárti – szellem közös munkájának eredménye.

Már a kezdeti jobbágyság sem úgy alakult itt, mint másutt. A germán–frank eredetű hűbéri rendszeren rögtön átüt a déli, a ligur–római örökség, a légiók, kolonátusok első idejének emléke; ez az idő itt a független kisbirtokos parasztság aranykora volt. (A paraszt szó francia megfelelője, a paysan, nyelvtörténeti elemzésben – igen jellemzően – országfit jelent, s eredetileg nemcsak a föld művelőjét, hanem a föld védelmezőjét is jelentette.)^*

Amikor a Krisztus utáni ezredik év körül a népesség hirtelen elszaporodik, s rengeteg új területet hódít a mocsaraktól és erdőktől, ezt úgy-ahogy a hűbéruraktól is megvédi; nem vállalja a szokásos jobbágyi terheket, hanem a föld után örökbérleti díjat vagy terményrészt ad. Ez az egész jobbágyság magatartását befolyásolja.

A hajdani heti három robotnap már a 11. században évi öt-hat napra csökken. Ez teszi lehetővé, hogy az itteni Csák Mátékkal a központi, a királyi hatalom már a 13. század derekán végez. Országos biztonság teremtődik. Kialakulnak, illetve elszaporodnak a városok; a rengeteg apró vidéki város, amelyek nemcsak piacot nyitnak a termény számára, hanem kiküzdött vagy kialkudott függetlenségükkel példát is nyújtanak a parasztságnak arra, hogy mit lehet elérni összefogással.

A parasztok is valóságos szervezetekbe tömörülnek, s így közösben igyekeznek hol kisebb-nagyobb összeggel, hol kisebb-nagyobb felkeléssel – az úgynevezett jacqurie-vel – jobbágyi terhüktől megszabadulni. A legnagyobb jacqurie-t, a közép-franciaországit a nemesek vérbe fojtották ugyan, de az ország többi részének parasztsága elég erős ahhoz, hogy a kiküzdött jog nagy részét országosan megtartsa.

Jogait és aránylagos jólétét a közben megindult angol betörés, a nagy háború fújja el. Több mint száz évig fegyveres bandák, rablók és katonák, majd járványok pusztítják a népet. Soha a francia parasztság nem szenvedett ennyit; megyékszerte elpusztultak a falvak; ez a visszaesés legszörnyűbb kora. De végül történelmileg a parasztság ennek is látta valamelyes hasznát. A munkáskéz megritkul; az elhagyott nagyúri földekre a parasztok csak újabb, kedvezőbb feltételekkel térnek vissza. Csaknem mindenütt elérik, hogy az örök bérletet ne terményben, hanem készpénzben fizessék.

Ehhez akkor is ragaszkodni tudnak, amikor a pénz szinte évenként értékét veszti, s a birtokos nemesek kezdtek anyagilag tönkremenni. Jó részük már az udvarban élt; egyetlen kivezető útjuk a bajból az, ha eladják a földet. Megindul a kótyavetyélés, és úgy formádzott, itt a pillanat, hogy az egész rendszer összeomlik, a parasztoknak módja lesz megszerezni tulajdonul a földet, vagyis megnyerni végre a csatát. A régi rendszer valóban összenyaklott. De a parasztok cseberből vederbe jutottak.

Még csak abba sem. Keményebb ellenfelet kaptak, mint valaha; ritkán forogtak olyan veszedelemben, mint most, az ezerötszáz-ezerhatszázas évektől kezdve. A pénz embereivel kerülnek szembe.

A zsákmányt, a földet a sorozatos pénzromlás zavarosából a városi polgárok kaparintják meg. Ők vásárolják össze a nemesi birtokokat. Egyszeriben vége annak a szövetségnek, amely a polgárokat és a parasztokat hajdan úgy összefűzte, hogy egy-két jacqurie alkalmával még hadi táborokban is egymás mellett álltak.

A gazdag polgárság hirtelen fölfelé igazodik, az állami szervezetekben is elfoglalja a régi nemesség helyét, s mivel az üzlethez is ért, a hatalom és a ravaszság kettős fegyverével fordul a parasztság ellen. Mint földbirtokos, nem éri be a régi bérleti szolgáltatásokkal; mint hivatalnok, adók özönét zúdítja egykori osztályostársa nyakába. Sikerült neki, ami az előbbi nemességnek nem sikerült: az örökbérletek jórészt megszűnnek; az adókkal agyonsanyargatott parasztok, ahelyett hogy földet vásárolhatnának, a magukét is kénytelenek eladni; béresek, napszámosok, tanyások lesznek.

De mégsem olyan arányban, mint például az angol parasztok a maguk új urainak, a gentrynek uralma alatt. A francia parasztok szívósabban, türelmetlenebbül – itt lázadással, ott szabotálással – védekeznek. Ezzel az új (De Larouy úr szemléletében: jöttment) nemességgel győzködnek egész a nagy francia forradalomig.

Ez a történelmi uborkafára kapott nemesség néha valóban eszeveszetten viselkedik (mint különben mindenütt Európában). A városban él, illetve a városban is van lakása, de a földet maga mívelteti. Elszedi még a közös legelőket, a réteket, a közbirtokossági erdőket is. Még a kertek és szőlők kerítéseit is lerontatja, hogy agaraival szabadon űzhesse a vadat, amelyet csak ő vadászhat. Rengeteg föld is azért van ugaron, mert így jobb a vadászterület, amiközben a falvak elszaporodott népe éhezik.

Az 1789-es forradalom előtti években a francia parasztság sanyarúbban él, mint a középkor végén; tömegesen tengődik, cselleng a városokban, és – a történelem különös erő-átcsoportosítása révén – itt ad sorsfordító lökést annak az eseménysorozatnak, amely végre megszabadítja az előző uralkodó rendek hatalmától.

De nem a következőétől.

A forradalom elsősorban csak a jogi kiváltságokat vette célba. Eltörölték a tizedet, a jobbágy személyes szabadságának mindenfajta korlátozását, a földesurak valamennyi bíráskodási, vámszedői jogát, a kiváltságos vadászati és halászati jogokat. De a föld használatáért vagy bérletéért addig járt szolgáltatásokra már kárpótlást terveztek. Csak akkor mondtak le erről, amikor a parasztság egy mindennél véresebb jacqurie-ben felkelt, elégette a tulajdonjog régi lajstromait, s velük néhol a kastélyokat is. Birtokot csak az egyháztól s az arisztokrácia elmenekült részétől koboztak el. De ezeket sem a parasztság kezére, hanem nyilvános árverésre bocsátották, rendszerint egy darabban.

A földek zömét így a parasztok elől megint a nagypénzű polgárság, a devalválás zavarosát kihasználó üzérbanda halászta el, amely a földhöz csak azért nem vett nemesi címet, mert az most nem volt árucikk. Napóleon alatt majd ezt is bevásárolja.

A forradalom befejeztekor a földek negyvenhét százaléka polgárság és a régi nemesség, tizenhárom százaléka pedig az állam és a közintézmények birtokában volt. A föld tényleges művelői – beleértve a nagyparasztokat is –, akiknek pedig addig is volt sajátjuk, a földeknek csak negyven százalékát birtokolták. Sok tudós kereste a forradalom megtorpanásának okát. A mezőgazdasági munkásság, a rengeteg földnélküli egy morzsa földet sem kapott.

Csak később, verejtéke árán jutott hozzá.

Franciaországban kevés az uradalom; a tulajdonosok a nagyobb birtokokat is apróbb bérletekre, tanyákra tagolva műveltetik. A polgárságnak a városokban jobb pénzszerzési lehetősége is kínálkozott; a gépesedő ipar. Inkább ebbe fektette vagyonát; ha vevő akadt, könnyen eladta földjét, amelyhez úgysem értett (s amelyet nem védett örökhagyási törvény, s így – az örökösök közt megosztva – egyre tagozódott). S van egy kedvező körülmény is.

A francia parasztság az iparosodás első évtizedeiben csaknem annyira mesterember is, mint földművelő. A szövőszékek itt – főleg persze télen – a parasztházakban kattognak. A parasztság gyors népszaporulata a múltban mindig a gyors parcellázással, a föld szaporíthatóságával jelentkezik együtt.

Ez a megnövekedett népraj kaparintgatja a földet; azért, hogy földet vásárolhasson, azért sző, fon, kubikol, megy napszámba, sőt bányába. Sőt kezdetben a gyárakba is, amelyek itt nem oly rohamszerűen csak a városokban, hanem – aránylag lassabb ütemben fejlődve ki a műhelyekből – az országban eléggé szétszórtan kezdenek füstölögni. Amit később a dolgozók két osztályának tudatos összefogásaképp sürgetnek, az itt a történelmi tudat előtt megmutatja hatását.

A jelentkező proletárságot nem lehet tartósan elválasztani, még kevésbé szembeállítani a föltörekvő parasztsággal: ahova az előbbi, a munkás, beteszi a sarkát, szorítja a helyet az utóbbinak is. A családi kapcsolat lazul ugyan, de ahogy a gyárak népe előrehalad, úgy halad előre a földeké is. A két osztály egymáshoz való viszonya a közlekedő edényeké.

De ezzel már meg is érkeztünk a jelenbe.

De Larouy úr belemélyesztette kezét a sublótfiókba, s némi keresgélés után elénk tette hosszú múltú családjának legújabb dokumentumát. Azt a szerződést, amelyet már ő kötött maradék három tanyájának feleseivel.

Jó történelmi kilométerkő volt ez a gépírásos fogalmazvány az ódon pergamentekercsek sorában. Tavalyról kelt.

Tavaly adta ki mind a három tanyát? Nem, a tanyások évtizedek óta ugyanazok, csak tavaly kellett – ki tudja, már hányadszor – új szerződést kötnie velük annak a legújabb mezőgazdasági törvénynek értelmében már, amelyet Larouy úr – kötekedően s egyben elnézően rámosolyogva vitatársaira – röviden „kommunista” törvénynek nevez.

Eszerint a tulajdonos a terménynek és a szaporulatnak már nem is a felét, hanem csak a negyedét kapja, noha a berendezést, a vetőmag első mennyiségét, a tenyész- és igavonó állatokat is ő köteles adni! – De ha legalább azt a negyedet megkapná! A negyedelés természetben történik – hogy tudna ő minden csibeköltést, kaszálást, krumpliszedést, disznóeladást ellenőrizni?

A gazdálkodás csak annak kifizetődő, aki maga végzi. A tanyái messze esnek egymástól. Így voltaképpen ebből az egy tanyájából él, de itt is jóformán a tanyás „kegyelméből”. Annak, azoknak kedvez most minden! De hát „sic transit mundus”, mert a glória, úgy látszik, már régóta s végérvényesen másé.

De Larouy úr sem panaszkodik.

Tölt, kínál, iszik; eltörli ajkán s bársonyzekéjén az ital egy-egy cseppjét. A mély múltból szinte észrevétlenül lépkedett fel a jelenbe, s most egy kicsit idegenül pillantgat körül, mint aki vízből bukkant elő. Arcáról nem fogy le a tiszteletre méltó mosoly. Ám alig várja az alkalmat, a társalgás egy pillanatnyi rését, hogy megint csak arról a legrégibb világról beszélhessen; milyen fürgén, frissen, milyen gyakorlattal s tudással veti magát bele!

A sírok, igen, a sírok tudnak beszélni legékesebben! Minden titok a sírokban van; nemcsak az a titok, amelyet halálával föld alá visz az ember, hanem annak a titka is, hogy miért lettünk olyanok, amilyenek vagyunk.

Azaz eredetünk titka.

A délfrancia paraszttelepülés okát, illetve első jeleit De Larouy úr is az őskori temetőkben véli megtalálni. Mit tudat egy olyan temető, amelyben nincs törzsfői, családfői külön díszhely? Olyan társadalomra enged következtetni, amelyben az élő törzsfőnek és családfőnek sem volt külön díszhelye és hatalma; amelyben törzsfő talán egyáltalában nem is volt.

A sírokban fegyverek sincsenek. Tehát fegyveres hatalom sem volt? Volt tehát egy települési forma, amely nem ismerte az elnyomást. A vidék biztonságos volt, a nép tehát nyugodtan szétszóródhatott a tájban. Nem kellett védekezésül faluba tömörülnie. Valamikor ez a települési rendszer volt elterjedve egész Franciaországban. Ezt szorította vissza az északi települési forma, amelyben a törzsi életben élő nép falvakat alkotott.

A nép hajdan védekezésül alkotta meg a falut, emelte maga fölé a törzsfőnököt és annak fegyvereseit – amelyek hatalma ellen aztán már nem tudott védekezni. A külső ellenségtől való félelem így teremtette meg a belső ellenséget, amely az előbbinél már csak azért is keményebb volt, mert mindig jelen volt. Délen úgy-ahogy tovább éltek az ősi település emlékei. A táj tartotta meg itt azokat, a szerencsésebb történelem vagy az emberi akarat? A nép kapott ízelítőt valaha abból, hogy állam nélkül éljen. Királyi, majd polgári adminisztráció helyett a gazdasági egymásrautaltság egyesítette. Volt valami önmaga teremtette szervezete, valami belső ereje a védekezésre.

A panasz egy emberből, a múlt ezután meglátogatott másik képviselőjéből ömlik, de ebből aztán olyan vastagon, gyorsan, megállíthatatlanul, mintha tíz esztendő óta nem nyithatta volna ilyesmire a száját, mintha világéletében én volnék az első, aki gondjai-bajai felől érdeklődik.

Millet uram élete csupa gond, csupa baj; nem is tudja, meddig győzi tovább! Hetvenöt holdja van.

Hol is kezdje, hogy megértsem, miért tarthatatlan itt a helyzet, miért van percenként azon a ponton, hogy felhagy az egész gazdálkodással, itt hagy csapot-papot, még ezt az egész délvidéki környéket is itt hagyja; átkozott hely ez!

Tanyájában az ő lakóházán kívül még öt-hat épület áll, magtár, kocsiszín, cselédlakás, miegymás. Feléjük sem szeret nézni.

Így a szeles, hűvös délutánban engem is inkább a kertek felé visz; hol jobb, hol bal oldalamra kerülve így ontja magából a szót, lelkendezve, de mégis el-elakadva. Apró, kövérkés, de gyors mozgású emberke; kopasz, buzgalmában sapkáját is le-leveszi, hogy töröljön egyet homlokán.

Az az érzésem, mintha nem is egy, hanem három-négy ember beszélne hozzám, mint holmi régtül várt döntőbíróhoz; mintha arra az egy nyelvére egyszerre három-négy lélek akarná lökni versenyt a mondandóját.

Millet úr itt lakik a tanyán, feleségestül (az épp beteg), de már nem tud dolgozni, illetve nem is akart ő már saját maga parasztként dolgozni. A gyarmatokon szerzett egy kis vagyonkát, abból vette ezt a gazdaságot, mert meglett korát mégis itthon, a hazájában szándékozta már tölteni; gondolta, majd itt cselédekkel gazdálkodik, mert gyermeke, sajnos, nincs. De amilyen állapotok itt is vannak! Vesztére pottyant épp ide, délre.

Tudom, mit kér itt egy nőtlen béres? A koszton, lakáson, mosáson, sőt foltozáson kívül évi 120 000 frankot, el tudom képzelni, mi ez? Magyar pénzben ez hivatalosan évi 12 000 forintot jelent, s így egy béreslegény jövedelméül, bevallom, csak némi elábrándozás után tudom elképzelni. Ám ez még hagyján volna, ha megfelelőt és főleg állandót lehetne kapni, olyat, akire hosszabb ideig számíthat az ember.

De itt van ez a bánya (a carmaux-i), itt vannak mindenfelé ezek a gyárak: ha ott egy fillérrel emelkedik a bér, ezek a béreslegények is rögtön béremeléssel állnak elő! Márpedig ott egymást érik a sztrájkok. Mert előbb-utóbb mind béremeléssel végződik! Már most tessék azokat a drága állatokat (a tizennyolc szarvasmarhát és két lovat) ilyen szünetlenül csereberélő emberekre bízni, akiknek csak a pénzen jár a fejük!

Az állatkezeléshez lélek kell, szív kell; az kell a gépek kezeléséhez is. De a traktorról jobb nem is beszélni: minden új béres csak ront rajta. Nem szólva arról, hogy a benzinkiutaló bizottságban csupa szocialista, kommunista meg anarchista ül, akik csak a maguk szőrű kisbirtokosoknak kedveznek, az ilyenfajta „nagyobb látóhatárú” gazdát legszívesebben kitúrnák a környékről. Mondják, északon még istenesebb állapotok vannak. Ha legalább ott kötött volna ki!

Millet úr, aki pihenni tért meg ide, naphosszat azt sem tudja, hova szaladjon: az istállókba-e, a földekre-e, a hivatalokba-e. A széna mindenütt egyformán rosszul áll. Próbálkozott családos béresekkel is. De ha a béres megbetegszik, mint ahogy az övé megbetegedett?! Tarthatja ő az egész családot! Még szerencse, hogy most kapott egy német hadifoglyot; azzal úgy-ahogy el lehet boldogulni.

De mi lesz, ha azt elviszik?

Elbúcsúztam. Campan doktor megírta a receptjét és siettetett. Holmi Vergiliusként most ígérte a pokol legmélyebb gyűrűjét.

A pokol: az alkohol pusztítása.

A pokol foglyánál, Vigouroux barátunknál azonban ritkán láttam angyalibb lelkületű, boldogabb kedélyű embert. Kitörő jókedvvel fogad bennünket.

Campan doktor nem titkolja előttem, de betege előtt sem, hogy a beteg napjai meg vannak számlálva, ha így folytatja. Egy jóízű hahota a felelet.

– Húsz éve folytatom, doktor úr! Megérte, ha ebben a percben fordulok is föl!

Vigouroux gazda negyvenkét éves, húsz év óta mindennap bevette a maga négy-öt literjét, ez minden, amit kíván az élettől és a Teremtőtől.

Esztendők óta alig eszik, alig dolgozik, alig tisztálkodik és alig hagyja el szobáját, amelyen alaposan meglátszik lakójának világszemlélete.

Tántorgó, rozzant bútorok, mintha azok is italnak adták volna a fejüket. A mocskos ablakmélyedésben, amely előtt Vigouroux barátunk életét tölti, egy borosüveg és egy biblia. Mert Vigouroux mélyen-derűsen vallásos is.

Igaz, hogy az alkoholisták patkányokat szoktak látni? Neki a szentek életéből vannak kisebb-nagyobb látomásai. Tekintete most is üdvözülten ragyog.

Ő sem afféle tökrészeg; eszméletvesztésig sohasem iszik, hanem csak eddig az édes bódulatig, de addig viszont folyvást, még éjszaka is, mert már alvásra sincs igen szüksége. Feleségének, húsz év előtt fiatalon elhalt feleségének temetése óta, a halotti tortól fogva iszik egyfolytában.

– Meg kell nyugodni az Úr akaratában, mint Jóbnak.

Családja egyszer még Lourdes-ba is elvitte, hogy kigyógyítsa az italból. Micsoda napok voltak azok, micsoda borok voltak arrafelé! Mindenkit végül egy kis tóba vezettek, mert a víz csinálja a csodát. A tóban azonban ő egy kis reumát kapott, ez minden fájdalom, amelytől szenved, de estefelé az is enyhül. Hogy a mája már tönkrement? Nyugodtan, énekelve várja a halált. Kétszer annyit élt, mint más. Ezt vallja, büszkén, győztesen.

Arcáról ítélve valóban hatvanévesnek látszik; járásáról ítélve legalább nyolcvannak. Így áll háza ajtajában, elnézően mosolygó veje és menyecske leánya társaságában, a gyönyörű napernyőfenyő alatt, a paradicsomi tájék egyik legszebb halmocskáján; így búcsúzik tőlük: – Én találtam meg az igazi orvosságot, doktor!

Ez a ház is – a következő, ahova belépnénk – romban van. Hátra kell kapnom újra a fejem: most meg egy magányos, ajtótlan-ablaktalan templom mellett suhantunk el. Virít szép pasztellzöldjével a rét, kebelként feszülnek a kis halmok, de ennek is, annak is tetejében zsindelyét szórta szarufa, csupaszon meredő oromfal, ijesztőre megnyúlt kémény. De azért tiszta ablak is csillan, a romokat nem hagyta el még teljesen az élet.

– Nem érdemes már annyit küzdeni a földdel: a mostohább részeket visszaengedik legelőnek, erdőnek.

Zordabb, magasabb vidékekre kanyarodunk fel a fekete hegyek szomszédságába.

Különösképpen itt nincs elhagyott ház, noha itt a nép szemre olyan állapotban él, amit a mi mértékünkkel is szegénységnek lehet nevezni.

Mintha itt fentebb semmit sem tudnának arról, ami lent folyik, arról, ami ott az utóbbi száz év alatt végbement.

Teillet-ben, az eső- és szélvágta faluban cipősen ugyan, de libabőrös, meztelen lábszárral szalad tető alá egy raj gyerek.

Travet-ban kékre fújt kézzel szorítja fejébe lapos keménykalapját az ősz borostájú pap, aki egyben Campan doktor afféle kisegítő orvosa vagy orvoshelyettese is: éjjelente ő méri a betegek lázát, ő adja be az orvosságot; megtanulta az oltásadást is. Ormótlan szöges bakancsban, csatakos csuhában topog a pocsolyában, mellette ütött-kopott kerékpár.

– Érti a mesterségét – mondja Campan, és én nem tudom eldönteni, de mégsem kérdezem meg: a test vagy a lélek ápolásának mesterségét érti-e. A lényeget értheti: a gépkocsi hátsó ablakán át azt látom, hogy a körülötte csoportosuló parasztok nevetésre mutatják fogukat, amint a szikár, avítt ruhájú pap feje fölé emeli az átvett csomagocskát, és valamit magyaráz nekik.

A szegénységnél is sötétebb az, ami az első házban fogad, ahova a zuhogó esőn át besietünk. Megfeketült, ragadós bútorok, füstfogta falak; a kandalló itt tulajdonképpen még nyitott tűzhely; a nyitottan lobogó láng fölé kormos láncon lóg a hatalmas üst. Mi fő benne? Krumpli, a jószágnak, de a családnak is.

Rengeteg, de szutykos kötött holmiból vézna fiúcskát bont ki a két öreg nagyszülő. Féltő szeretettel közvetlenül a kandalló tüze mellé állítják, mert a konyha-ebédlő többi részén elég hideg van: a szimpla ablakok rossz fakereteit keservesen dudáltatja a szél.

A szülők kőkitermelésen dolgoznak, még feljebb a hegyekben. A társalgás csikorgó francián folyik. Campan újra és újra az anyanyelvre fordítja a szót; az öregek húzódozva, szinte röstelkedve hagyják csak abba a gyorsan, de erőszakoltan, idegenül recsegtetett franciát, s csupán akkor zendítik meg – szabadon, szinte felszabadult szép dallamossággal – a maguk nyelvét, amikor a fiúcskának részletezik az orvosi tanácsokat.

Szemre ez a szegénység már majdnem nyomor; de a bőségesebb s válogatottabb táplálkozásra vonatkozó utasításokat – tej, tojás, rizs, egy kis csibemell – itt is magától értetődően igenlő fejbólintások kísérik.

Benéztünk még egy családhoz, ahol az éppoly keservesen zörgő ablakok mögött nem kevesebb mint tizenegy gyermek nyüzsgött. Megállhattam egy iskola dobogóján – itt a tanítót szólította ki a doktor egy kis rövid vizsgálatra.

A tanterem tágas volt, világos és – térképeivel, színes faliábráival, új földgömbjével, kísérletező eszközeivel – hibátlanul felszerelt. A gyerekekről rítt az ápolatlanság; elnyűtt zeke, nyíratlan üstök, kifújt, kicserepesedett kis kézfejek: akár az én régvolt pusztai iskolatársaim is lehettek volna.

– Minél magasabbra megyünk, annál mélyebb az elmaradottság. De van még itt valami más megnéznivaló is. – Apró hegyi település piacára kanyarodunk.

A piac közepén élével felállított hatalmas sziklalap, azon nyersen, ahogy lehasították; rajta két sorban néhány név. – Csak ebben a faluban ennyien estek el, szabadságharcosok, a német ellen.

Időrendben nem az utolsó volt ez az erre következő látogatás; azért számolok be róla utolsóul, mert történelmileg ezt láttam a legelőretoltabb állomásnak.

A közeli Vers faluba látogattunk el, Lucien Naves házába.

Az ő háza – a szokásos emeletes parasztház –, ez sem a faluban fekszik, hanem, ahogy nézem, a falu központjától, a templomtól mintegy fél kilométerre. A dudálásra a házból magas, barna, csontos arcú, negyvenes férfi jön elő, gyűrött munkaruhában; noha vasárnap van, vasárnap délután. Campan doktorral csaknem összeölelkezik – régi jó ismerősök.

Ilyen bizalmas üdvözlés fogadja az ezúttal hozzánk csatlakozott Gustave Azais urat is. Felém – a kézfogás közben – jóakaratú, de fürkésző pillantás. Campan doktor elmondja, mit keresek errefelé.

– Azért törtünk be magához, mert maga itt a legtöbb dolog tudója; maga a mi szakértőnk – mondja tréfa nélkül még akkor is, amidőn a házigazda nevetve hárítgatja a megbecsülést.

Tágas – jó sáros – parasztudvar közepén állunk.

Disznók döngetik a hídlás oldalát; kimegyünk a ház melletti bekerített kis legelőre, amelynek alján hat szarvasmarha harapdálja a friss zöld füvet; itt zavartalan a csend, s innen még jobban körbe lehet tekinteni a gazdaságot. Naves gazda, ahogy mondja, a szegényparaszti és középparaszti állapot határán van, de inkább az előbbihez közel. Összesen huszonnégy hektár földje van, ebből öt hektár a szántó, két hektár a szelídgesztenyés; a többi kert, szőlő, legelő, kaszáló. Hatan vannak rá.

Az idén búzájuk hektáronként húsz mázsa termett, közepes jó eredmény. Eladásra főleg dohányt termelnek, ez gyengébben sikerült. A gesztenye elég bőséges, de apró, nagy része így a disznóknak jut, mert evésre, eladásra csak az öregszeműt szánják. Itt vannak a gazdasági gépek; vetőgép, töltögető, rosta, szecskavágó, daráló, az utóbbi villanyra. Ott vannak az állatok. Az istállóban (ahol szalma helyett falevél az alom) van még egy rossz ló is. De gyerünk be már a házba, kóstoljuk meg, milyenre sikerült az idei bor.

A kőpadlós, túlságosan is egyszerű konyhán át jobbra egy letyegő kilincsű, alacsony ajtón keresztül szabályszerű könyvtárszobába jutunk.

A belső falak mellett fenyőfapolcok, a mennyezetig, tele könyvvel. Könyv és folyóirat a kandallón, a szoba közepén álló nagy ebédlőasztalon is. Az ablak közt néhány kép, egy heverő. Itt él, itt foglalatoskodik Naves, amikor nem a földeken vagy az istállóban van dolga.

Nem esem önkívületbe, ha parasztembert könyvek között látok; nem először látok ilyesmit.

Ahogy ilyenkor mindnyájunk szokása, félrehajtott fejjel az egymás mellett sorakozó könyvek gerincén a címeket nézegetem. Nicsak, ennyi van Jaurès-től? Ez az egész sor: Jaurès.

Nemcsak a nagy munkái, beszédeinek teljes kiadása van meg, hanem a vékony agitációs füzetei is, a megsárgult hajdani néhány lapos brosúrák.

– Még nem egészen teljes a gyűjtemény – hallom –, de már nem sok hiányzik. – Egyszóval, ez a Naves gyűjtő is. Szerénykedve vallja be, hogy még így is az országban ez az egyik legjobb Jaurès-gyűjtemény, mert ő az újságcikkeket is összeszedte.

Csöndes szavú, lassú mozgású ember ez a gazda. Kint az udvaron ez a lassú mozgás a parasztember jellegzetes viselkedése volt. Itt a könyvek közt a tudós éppoly jellegzetes medveesetlensége is lehetne. Szeme gazdagon csillog, mosolya tele van értelemmel, de a szót harapófogóval kell kihúzni belőle. Műveltségét mellékmondatai árulják el:

– Magyarország? Ott a Duna és Tisza nagy U betűjénél, Jugoszlávia és Csehszlovákia közt? – Ez itt úgy hangzik, mintha nálunk valaki egyre meghatározza Afganisztán helyét.

A Jaurès-gyűjtemény melletti könyvállványon egy Mistral-sorozat, eredeti provanszál nyelven; egy trubadúr-sorozat, ez is eredetiben; két-három polcnyi folyóirat, ezek sem franciák. A könyvtárnak ezen a részén egyetlen francia könyv sincs.

– Ez a mi irodalmunk polca! A mi anyanyelvünké!

– Voltaképp melyiké?

– Az oc-é!

Nincs még egy nemzet, amely annyira a földrajz képződménye, mint a francia. Eddig is tudtam, eleven példát most kaptam belőle.

Ha nincs északon és nyugaton és délen a tenger meg a szikla, keleten az erdő meg a folyam: a franciául beszélők országa fele sem volna. Ebben a teknőben mindenfajta népnek eggyé kellett gyúródnia, nem volt menekvés belőle; maga az idő végezte el a munkát. Itt, ebben a vers-i parasztházban tudom meg: még ma is végzi. De a történelem dagasztó öklei alól kimenekülni: reménytelenebb, mint valaha.

Campan, az orvos, Naves, a paraszt, Azais, a közgazdász ifjúkoruk óta egymáshoz ragaszkodó jó barátok. Nem egyéni vonzalom fűzi őket össze. Politikailag, ahányan vannak, annyi irányba húznak. Különböznek, világfelfogás, sőt hit dolgában is; Azais gyakorló kálvinista, a két katolikus közül pedig az egyik gyakorló antiklerikális. Közös szakmai gondról, közös életkörülményekről sem társaloghatnak, amikor huszonöt-harminc kilométer távolságból föl-fölkeresik egymást.

Mindhárman a félibrige mozgalom hívei; ennek célja, hogy – Mistral példáját követve – fenntartsa és ápolja azt a latin eredetű nyelvet, amely éppoly külön nyelvvé fejlődött, akár a francia, az olasz vagy a spanyol, sőt a fejlődés egy fokán meg is előzte azokat, nemcsak szépség, hanem elterjedettség dolgában is; valamikor egész Dél-Franciaországban ez volt az általános, ez volt a vezető irodalmi nyelv… Gyakori találkozásaikon e mozgalom ügyeit beszélik meg ők; erős a gyanúm azonban, hogy jórészt ezt is franciául: a folyóirat, amelyet az ügy érdekében kiadnak, javarészt francia nyelvű.

Az ősi nyelvet csak az öregek őrzik. A fiatalok – akiknek nyelve s tolla mindjobban a franciára jár – jobbadán már csak holmi sóvárgást őrizgetnek; s enyhe keserűséget.

Ezt a nyelvet – egy országrész nyelvét – nem tanítják az iskolában; mióta népiskola van, sohasem is tanították. Naves gyermekkorában az volt a szokás, ha valaki csak az iskolaudvarban, az óra közti szünet alatt is anyanyelvén szólalt meg: koloncot kapott a nyakába megszégyenítésül s büntetésül.

Törvényt, rendeletet sose fogalmaztak ezen a nyelven. A papok ezen a nyelven érintkeznek híveikkel, ezen gyóntatnak; de franciául prédikálnak. Kellő gondozás és központosítás híján a hajdan egységes nyelv így szinte járásonkénti dialektusokra esett szét.

Három nagy csoportja van: a provence-i, amelyen Mistral írt, a languedoci és a gascogne-i, amelyen a trubadúrok óta valamirevaló költő egy sem írt. Aki érvényesülni akar: a franciára tér át.

Bár van egy figyelemre való körülmény: a francia irodalom java vidékről toborzódik; nagy költőt ennek az országnak népe, a „daltelt mezők”-nek népe máig nem szólaltatott meg a párizsi dalversenyben.

Hány embernek anyanyelve ez a nyelv? Mennyi a nem francia anyanyelvű a Pireneusok és a Vogézek, az óceán és a Földközi-tenger között? Tanácstalan vállvonás; erről az egész gazdag könyvtárban nincs egyetlen adat, nincs kézi lexikonukban, a Larousse-ban. Ez az egységes haza gondolatának, a központosításnak diadala. Magától értetődik, hogy mindenki franciának vallja magát, még a népszámlálási ívek nyelvrovatában is.

Újabb és újabb félibre-ek gyűlnek a szobába. Egyikük tréfásan azokról a „csibész franciák”-ról beszél, de maga nevet elsőnek a megkülönböztetésen; hisz elsősorban saját magát kellene kettévágnia. Egy másik megemlíti, hogy Franciaországnak tulajdonképpen föderációvá kellene átalakulnia; de erről is érződik: puszta ábránd. – A jakobinusok örökre elintézték a dolgot.

Tizenkét-tizennégymillió azok száma, akik iskola és katonáskodás nélkül nem értenék a hivatalos francia nyelvet.

A népek az újkorban irodalmukkal ébredtek nemzeti létre. Úgy látszik, azzal rúgják az utolsót is. Fáj ez? A kínérzet nem a rángatódzó lábban, hanem az agyban, a tudatban van. Ennek híján az elmúlás tán csak a szemlélőnek fájdalmas.

Van egy véletlen körülmény, amelytől egybehangolódunk.

Magam is most ébredek rá, hogy irodalmi érdeklődésből valamikor tanulgatni próbáltam nyelvüket; nyelvüknek hét-nyolcszáz év előtti alakját, a hajdani akvitánt, amelyet a nagy trubadúrok írtak; néhány sor megmaradt bennem. Hol volna méltóbb hely, hogy hangosan fölmondjam a hajdani memoritert?

Ez melegít össze még jobban bennünket, ez forrósít, forraszt szinte egybe. Ó, Bernart de Ventadour! Bertran de Born! És mind az akvitánok és provansziak, akiket Dante is mestereiként tisztelt! Az volt az idő, amidőn Toulouse – Toloza! – volt a szellemi világ székhelye, amikor még Oroszlánszívű Richárd is ezen a nyelven írt!

S valamennyiök közt a legnagyobb: Peire Vidal, a szókimondó, akit a hálátlan város világgá kergetett, az ezerszázas évek végén. Maga is elmondta, hogy meddig:

Az irodalom zsongít is. Attól hogy ilyen nagyságokkal büszkélkedhetnek, íme, nekividámulnak. Nevető arcoknak kell nyugtáznom a kései köszönetet azért, hogy irodalmuk dicsőségének egykor fedelet adtunk.

Nem azért vagyok itt, hogy magyar vonatkozásokat elevenítgessek. A megfrissült beszélgetés hamarosan elkanyarodik attól, amin e pillanatban – ezekben az évtizedekben – nem lehet változtatni. A jövő érdekelne; erről faggatnám őket, s ennek a különös települési formának további fejlődéséről. Ennek a települési alakzatnak jövőjét csak a múlt ismeretével lehet előrelátni és alakítani. Ez a tanyás gazdálkodás más, mint Skandinávia vagy Bajorország némely vidékén. Ha az ember megnézi az itteni, népvándorlás utáni állapotokat… Itt, a népvándorlás korában ért egy újabb kis meglepetés.

Arról folyt a szó, hogy a népvándorlás idelökött erői milyen keveset változtattak a régi római, az aránylag magas szintű életformán. A benyomult és továbbiramodott különböző néptörzsekről volt szó; amidőn a társaság egyik tagja a könyvespolchoz lépett, keresgélt a könyvek között, annak az embernek a gondjával, aki az eszébe jutott dolgot adatokkal akarja alátámasztani.

Egy folyóiratot, egy tanulmányt tett elém, mosolyogva, mintegy szíves viszonzásul Peire Vidal hajdanvolt befogadásáért.

Szó szerint ezt olvashattam benne a vandálok, szaracénok, gótok, normandok pusztítását követő időkről: „Utánuk a magyarok fosztogatnivalót semmit nem leltek. Bebolyongták egész Franciaországot; a krónikások a Cévenne-hegység és az Alpok közt vesztik szem elől őket; láthatóan csak egy kis töredékük ment tovább Olaszországba. Útba kellett ejteniük Albi vidékét is; a tévelygő csapatok talán meg is telepedtek itt; ám semmit sem tudunk róluk, még azt sem, hogy mi mindenből ismerhetnénk rá itt nyomaikra.”^*

Megköszönöm a készséges viszonzást, bár magában a történelmi tényben nem sok köszönnivalót látok. Azokat a magyar csapatokat nyilván felkoncolták.

Már hogy koncolták volna fel! Semmi rabolnivalót nem leltek! Ebben benne van, hogy semmi ellenállásra nem találtak; vagyis ha itt maradtak, jószántukból maradtak itt; békésen, örökre megtelepedtek! Őutánuk már nem vándorolt nép erre.

Egy tréfás körkoccintás már-már a némi késéssel csatlakozó bajtársat üdvözölné. De komolyan! Az efféle helynevek, mint Gandaille, Gandalou, a vandálok nyomát őrzi; Gout, Villegoudou a vízigótokét. Nem volna kedvem rokonkeresőn szétszimatolni egy kicsit, s egy-két ismeretlen eredetű helynevet a magyar nyelvészet nagyítója alá venni? Nem röstellem, hogy utaimon érdeklődéssel nyúlok le, persze inkább világot járó hadifoglyaink felkészültségével, valahányszor múltunk valami törmelékébe botlik a lábam; de hat még rám múlt századok eredetkutatóinak dermesztő szigora; s itt van De Larouy úr példája is.

Egyelőre másra volna kedvem.

Ezek a patrióták csak a nyelv védelmére húzogatnák a maguk függetlenségének határait.

Mihelyt a társadalmi kérdésekre kerül a sor: valamennyien hibátlan francia hazafiként lobognak. Ez a vidék sok tekintetben más szinten, nem egy dologban magasabb szinten van, mint az ország többi vidéke. Gondolatban sem választják el a többitől. Eszméik az egész Franciaország körül forognak, akkor is, amidőn újból a parasztság helyzetéről esik szó. Megvannak ennek is a bajai. A nemzeti megújulás kívánt gyorsaságát ezek a bajok akadályozzák. A maga egészében a francia parasztságnak is megvan a maga panaszolnivalója.

A megszállás, a háború itt is sokat pusztított. De vannak mélyebb gyökerű bajok is. A búzával bevetett terület már 1913-ban 6 542 000 hektárra csökkent. 1928-ig már 5 050 000 hektárra. A csaknem évszázados küzdelem, hogy Franciaország önellátó legyen-e vagy sem, most éleződik ki legjobban. A kormányok nem állnak ki eléggé a parasztság védelmére; egyre több szó esik a védővámok megszüntetéséről, az utóbbi időben az amerikai búza szabad beengedéséről. (Ez ellen legkeményebben a kommunisták hadakoznak; innen jelentékeny népszerűségük most még a zsírosparasztok közt is.)

A küzdelemnek természetesen nem csupán a már-már hagyományos védvám az egyetlen fegyvere. Sőt. Ez a fegyver néha befelé is üthet sebet.

Elméletekről vitatkozni igazán csak könyvtárban élvezetes és érdemes. Egy kézmozdulattal mindenki leemelheti a sújtó bizonyítékait. 1943-ban a negyvenmilliós Franciaország a maga ténylegesen foglalkoztatott hétmillió parasztjával élelmezési szükségletének csak 83%-át tudta előteremteni. A helyzet lényegében azóta sem javult. A száznegyven milliós Egyesült Államok viszont csaknem ugyanabban az időben a maga 10.260.000 ténylegesen dolgozó földművelőjével nemcsak teljesen önellátó volt, hanem negyvenmillió ember számára még kivitelt is tudott termelni aránytalanul kisebb termelési költséggel.

Mi következik ebből? Vagy az amerikai búza beengedése, vagy a francia termelés olcsóbbá tétele, azaz gépesítése.

Eddig a búza hivatalos árfolyamának bevezetése történt. Ennek következményeképpen a búzatermés még jobban csökkent, néha annyira, hogy a közellátás is komoly bajba került. A szélsőbaloldali pártok ezzel szemben a búza árának magasabb szintű megállapítását sürgették, azzal érvelve, hogy az „olcsó kenyér” politikája eddig nem a dolgozó rétegek érdekét szolgálta, hanem a dolgoztatókét.

A kenyérnek nem úgy kell olcsónak lennie, hogy az a parasztságot nyomja. Lehet úgy is olcsó, hogy a dolgozók a nagyobb keresetből könnyen megfizetik. Emellett szól, hogy a dolgozók életszínvonala a hivatalosan megszabott árak ellenére is a valóságban egy év alatt pontosan a felével csökkent, noha ugyanakkor (1947-ben) a dolgoztatók jövedelme pontosan a hatszorosára emelkedett. Hazugság, hogy ebben a jövedelemben a parasztság is részesült.

A hivatalos közlések szerint is 1947 első felében a nemzeti jövedelemnek a vállalkozókra, kereskedőkre eső része viszont 27%-ról 44%-ra emelkedett; a mezőgazdasági üzemekre eső rész 12%-ról 13%-ra. A tőke természetesen azon van, hogy a mezőgazdaságba is benyomuljon. Ha délen nem is, az ország más vidékén megpróbálkozik a kis gazdaságok összevásárlásával. 1892-ben Franciaországban 5 703 000 mezőgazdasági üzem volt; 1929-ben már csak 3 942 700. Jellemzőbbé válik a kép, ha hozzávesszük, hogy 1892-ben az egy-tíz hektár nagyságú üzemek száma még 4 852 000 volt; 1929-ben már csak 2 878 000.

Azok közé tartozom, akiket nem fárasztanak az „adatok”; hovatovább a statisztikaiak sem. Az író a képzeletéből él; ez nem jelenti azt, hogy olyan dolgokat tud kitalálni, amik másnak nem jutnának eszébe (ilyeneket feltalálók, de még inkább kalandorok találnak ki), hanem azt jelenti, hogy „holt anyagot” tud megeleveníteni. Ezekből az adatokból áll elém Franciaország költői képe, vagyis eleven valósága.

Még jellemzőbb adat, hogy ma 2 160.000 földművesnek (az összesség 54%-ának) öt hektárnál kevesebb földje van; együttvéve 4 520 000 hektár; ami alig 10%-a az összes megművelt terület 46 200 000 hektárának.

A legalább tíz hektárral rendelkező 2 878 000 földművesnek összesen 10 280 000 hektárja van; ez a teljes terület 22%-a. A legalább ötven vagy annál több hektárnyi földön működő 114 000 mezőgazdasági üzemhez (az üzemek 3%-ához) összesen 13 484 000 hektár tartozik, vagyis a megmunkált terület 30%-a. Ezek nagy része északon van, s rendszerint csak egy-egy fajta terményt termel; nem csekély köztük azok száma, amelyet visszaerdősítettek, parkká tettek, amely gazdáiknak jóformán csak vadászterületül vagy nyári tartózkodási helyül szolgál, akár két századdal ezelőtt.

Mindez természetesen elsősorban azért lehetséges, mert – mint láttuk – nincs földhiány. Ennek oka az, hogy a parasztság könnyen otthagyhatja a falut. S ennek oka?

A francia nép világszerte mint a szabadság és a hanyatlás, a dekadencia népe van ábrázolva. Ha a népszaporodás erőforrása mindenütt a parasztság, a francia nép lehanyatlását már papíron számíthatják; Franciaország parasztsága nemhogy nem szaporodik, hanem csökken. A lélekszám görbéje a 70-es évekig fölfelé halad, attól fogva vízszintesbe hajlik, az első világháború után észrevehetően lefelé fordul. A születések száma valamivel a halálozás mögött marad. Magam is láttam az elhagyott, romba dőlt házakat. Mi az oka ennek, hova vezet ez? (Azóta a helyzet alapjában megváltozott. Ma – 1965-ben – Franciaország Európa egyik legszaporább születésű országa. Egy-két lényeget érintő törvény következtében.) Ezzel a kérdéssel álltam elő. Nem fordulhattam volna jobb helyre. A következőt tudom meg.

A lélekszám csökkenése vagy növekedése természetszerűen attól függ, hogy mihez hasonlítom. Ugyanaz a nép fél századra visszanézve csökkenést, de két évszázadra visszanézve növekedést mutathat. Franciaország vidéki népessége csak 1870-hez viszonyítva csökkent. Valójában azonban ma is túlságosan sűrű. Ez a föld sose tartott el annyi embert, mint az utóbbi ötven év alatt. Az elvándorlás, illetve a viszonylagos lélekszámcsökkenés első oka, hogy a föld termékenységét nem tudták a nép igényének megfelelően fokozni.

Legenda, hogy a jobbágycsaládok olyan népesek voltak. A középkorban a parasztcsaládoknál átlag kettő a gyerek, a felserdült. A lélekszám hosszú évszázadokig, hullámozva-váltakozva is, megtart egy bizonyos szintet. A 18. század folyamán – az új munkalehetőségek jelentkezésekor – következik el az első hirtelen ugrás. 1710-től 1790-ig Franciaország lakosságának száma tízmillióról húszmillióra, 1790-től 1870-ig pedig húszról negyvenmillióra szökken. Vagyis százhatvan év alatt pontosan megnégyszereződik. A föld hozama, a termékenység legfeljebb ha megduplázódik. Az igény viszont, a jogos vágyakozás a minél emberibb élet után talán százszorosa is a középkorinak.

A megszaporodott nép a jövedelemkülönbséget ipari munkával keresi meg. A céhrendszer, amely az iparűzést csak mesterembernek engedte meg, Franciaországban már az 1700-as években bomladozni kezd; a háziipar országszerte óriási mértékben elterjed. Vagyis az az ipari munkásréteg, amely másutt rögtön a városokban jelentkezik, itt kezdetben megmarad a falvakban vagy a kisvárosokban; a hajdani műhelyek ott alakulnak át gyárakká. A munkássá vált parasztok ragaszkodnak a földhöz, a saját házukhoz, s így függetlenségüket is jobban meg tudják tartani a kapitalizmus első rohamával szemben; nincsenek úgy kiszolgáltatva, van, ahol úgy-ahogy megvethetik a lábukat. A vidéki népesség szaporodását ez magyarázza. Annál nagyobb a törés, amikor a 19. század második felében a tökéletesedő gépezet mégis elsöpri a vidéki műhelyeket, a kéziipar oly szívósan védett maradványait, s megkezdi a nagy gyárak, a gyárvárosok felhúzását. A vidék ekkor kezd ürülni. Annál jobban, minél messzebb van a gyár.

Egyéb is következik ebből. A félig munkás, félig paraszt dolgozók is választás elé kerülnek. A háziipar adott valami pótlást ahhoz, amit a maguk egy-két tehenével abból az egy-két holdjukból kicsikartak. Ennél a gyárban többet remélhetnek. Ez a réteg is kihúzódik a falvakból. Ugyanakkor megjelennek a mezőgazdasági gépek, főleg a vető-, arató-, és cséplőgépek; ezek most már megingatják annak a paraszti rétegnek a helyzetét is, amely félig a saját földjéből, félig földművelői bérmunkából élt. Nincs többé részaratás, résznyomtatás. Nincs többé törpebirtokosság sem. A szántógép s műtrágya termékenyebbé teszi a földet, s kevesebb munkáskezet kíván. A termelés s vele az élet ésszerűbb lesz. A földeken pontosan annyi ember marad, amennyire szükség van, amennyi emberien meg tud élni. Miért is maradna több, amikor másutt is lel megélhetést? Azelőtt sem élt rajta több. Nemzeti szempontból nem is kívánatos, hogy több éljen rajta, ha élet helyett csak tengődés várna rá. A falvaknak ez a kiürülése az indokolt megduzzadás után tehát tulajdonképpen kiegyenlítődés; ugyancsak természetes történelmi folyamat. A túlzsúfolt falu nem a nemzet érdeke, hanem a nyerészkedésé, a munkáltatóé; attól olcsó a napszám.

A falvak lélekszáma olyan mértékben fog ismét növekedni, amilyenben a föld termékenysége növekszik. A parasztság aszerint szaporodik, ahogy több alkalmat talál a megélhetésre. Vagyis a szerint a törvény szerint, ahogy minden nép és népréteg erősödik, amióta a világ világ. Erősödni is fog. Van mód rá.

Ez a gondja azoknak, akik a francia parasztság, a francia nép kérdéseivel foglalkoznak. Az, ami mindenütt gondja azoknak, akik a parasztság jövőjével foglalkoznak.

Ennek a dél-franciaországi parasztságnak aránylagos jólétét az magyarázza, hogy földjén annyi ember él, amennyit ez a föld emberi méretű munka ellenében emberi körülmények közt el tud tartani. Többet is el tudna tartani, de már nem embernek való munkával. Hanem vagy rabszolgaival vagy gépivel. Amilyen jogos visszautasítani a rabszolgaság, a nyomor fenyegetését, olyan okos és elkerülhetetlen segítségül hívni a gépeket.

Törvényszerűség van abban, hogy a mezőgazdaság legjobban a fejlett ipari hálózatok övezetén belül virágzik. Törvényszerűség az is, hogy a földműveseknek világszerte ott van legjobb dolguk, ahol az ipari munkások dolga is jól megy. Nemcsak sorsuk, munkájuk is mindjobban összekapcsolódik. Tréfásan hangzik, de csak az első hallásra: már a gyári munkásoknak jó része is voltaképpen mezőgazdasági munkás. Mert mennyivel van kevesebb köze a földhöz annak a kéznek, amely az ekét megkovácsolja, mint annak, amely az ekét a talajba nyomja, főleg akkor, ha egy traktorra szerelt fogantyú által? Hol lesz más célú a két mozdulat, amely közül az egyik a gyárban zsákba tölti a műtrágyát, a másik pedig ugyanabból a zsákból a szántóra szórja? Itt a más csak a munkahely, a terület. Bizonyos, hogy ezek a más-más területek is engedni fognak különállásukból.

Az ésszerűség a városokból máris küldi a gyárakat a vidékre, a vidékről pedig egyre közelebb nyomja a városokhoz a természetet. Az is csak első hallásra hangozhatik ellentmondásnak, hogy a megújult, az emberibb paraszti életforma ott lesz legerősebb, vagyis legsajátosabb, ahol legszervesebben összekapcsolódik a megújult városi életformával.

A történelem menete első pillanatra sokszor lélegzetelállítóan kegyetlen; hidegen belevág az érzelembe. A parasztságot védeni akarjuk, minél több parasztot szeretnénk a civilizáció mai állásának megfelelő életmódba emelni. Sorsüldözött népek fiai szinte rajongva vallják, hogy nemzeti létük biztosítéka a parasztság (mert a múltban valóban az is volt), s ezért számra is növelni szeretnék. A mezőgazdasági üzemszámvetés hideg adata azonban az, hogy kb. harmincöt hold föld az az egység, amelyet a nyugati földművelési szinten művelni lehet két emberrel, két lóval és néhány olyan gazdasági géppel, amelyek megvásárlása kifizetődik. Ez tehát ma a mai emberi életmódban élni akaró parasztcsaládok gazdasági kerete. Az ennél kisebbeken már sem a gépi erőt, sem az állatok erejét nem lehet gazdaságosan kihasználni. Ezeken tehát magának az embernek kell vagy túlságosan sok munkát végeztetnie, vagy életszintjét leszállítania; azaz így is, úgy is elmaradnia a kortól. De mi történik akkor, ha a harmincöt holdnál kisebb gazdaságokat feláldozzuk a kor „követelményeinek”?

Legtöbb országban minden három parasztcsalád közül kettőnek ott kellene hagynia a földet, azt az életmódot, amelyhez – tán még szenvedések árán is – ragaszkodnék, mert hisz egy-egy életmódban nemcsak hasznossági és kényelmi tényezők vannak, hanem ízlésbeliek, sőt lelkiek is. Van, aki inkább többet dolgozik s egyszerűbben él, csak hogy a természetben élhessen. Ez az egyik pont – a nemzeti érzelmekről nem beszélve –, ahol az ésszerűség és érzelem szembekerül. Ezt a kettőt párba rendezni, ez az egyik legsürgetőbb történelmi és – technikai feladat.

Franciaország két évszázad alatt úgy tudta lakosságát megnégyszerezni, hogy elkerülte az agrár-túlnépesedés veszélyét, s ezzel együtt az ipari „tartaléksereg”, vagyis az éhbérért is gyárba tóduló vidékiek kérdését. Az ország ma Európa egyik legritkábban lakott területe; vannak vidékek, amelyek népsűrűsége felét sem üti meg Magyarország átlagos népsűrűségének. Az országnak évtizedekig földműves bevándorlókra volt szüksége. A gépesítés növekedésével – ez a jóslat – ez a szükséglet néhány év múlva teljesen megszűnik. Az ország parasztságának ereje tehát, mint láttuk, nem annyira a mennyiségben van, hanem inkább a minőségben.

Nincsenek életre vagy halálra ítélt népek. A népek sorsában is csak helyzet és lehetőség van és akarat a kettő hasznos összekapcsolására. A földművelés gépesítésével, az új paraszt életmód megteremtésével a nép akarata által Franciaország ismét a parasztság egyik legvirágzóbb országa lehet; helyzete kedvező rá; de akarat híján éppúgy vissza is eshet. A lehetőség magában semmi.

Ilyen tanulsággal hagyom el Naves-ék házát Campan doktor társaságában. A beszélgetés egyik fonalszálát visszük a kocsiban. Campan doktor városban szeretne élni; maga is elvágyódik a vidékről. Miért? Miért is hát? – pontosan maga sem tudja. A kényelem miatt? Az orvosnak ez a közlekedés kényelmét jelenti. De hát az itt is megvan; ennél a gépkocsinál kényelmesebb közlekedési eszközön Párizsban sem látogathatná a betegeit. Lakást sem találhatna kényelmesebbet. A színház csábítaná, a hangverseny, a múzeum? Ugyan. Moziba itt is mehetne; hangversenynek ott volna a rádió; egy város múzeumaihoz elegendő egy hét, mellesleg az ember a saját városának múzeumait ismeri legkevésbé. Kiderül végre, hogy a társasági, illetve a szellemi élet vonzaná. Úgy képzeli, hogy Párizsban össze-összeülne, hetente talán többször is, kartársaival; kicserélnék tapasztalataikat, megbeszélnék a közös kérdéseket, „együttgondolkodnának” – levelezéssel ez oly nehéz! Sikerülne talán néha írók, művészek baráti találkozóinak magas járású levegőjét is élveznie.

Kartársa, Dard doktornő elmosolyodik. Tíz éve gyakorló orvos Párizsban; egyszer sem fordult elő, hogy kartársaival baráti „együttgondolkodás”-ra összeült. Az emberek rég nem szakmák szerint barátkoznak. Az orvosegyesületben van néha előadás, de ezek anyagát ő maga, Dard doktornő is inkább nyomtatásban olvassa el. Párizsban magányosabban élnek az emberek, mint vidéken. Szellemi elmélyedés vagy felemelkedés? Hisz aki ilyesmire, valami kérdés alaposabb tanulmányozására szánja magát, az is – könyvével vagy papírjaival – lehetőleg vidékre vonul. Az egy szakmájúak meghitt találkozásai? Az irodalmi élet ózonos légköréből én ábrándíthatom ki Campan doktort. Mi vágyakoztatja hát mégis a vidékieket a városba? Talán pontosan az, ami a városiakat vidékre.

Az emberek itt is, ott is tulajdonképpen a mai életmódból, a mai korból vágyódnak el. Magukat csalják, amikor térben akarnak máshova jutni. Ha már megpróbálták, akkor eszmélnek rá, hogy valójában életet, világrendet, szokást és erkölcsöt cserélnének. Itt éppúgy, mint Párizsban, Franciaországban éppúgy, akár Dél-Amerikában.

A falunak még nincs új életformája. De a városnak még kevésbé. A vágyaknak ez az egy kicsit vígjátékba, egy kicsit tragédiába illő félreértési játéka számomra mégis az egészség jele. Aki vágyakozik, élni akar.

Az egész emberi művelődés akar megújulni. Erről vallanak azok a területek, ahol a műveltség még kezdeti fokon van. De még hangosabban vallanak erről azok a területek, ahol a műveltség útja akadálytalanabb volt. Az emberiség anyagi kérdéseinek megoldása csak az első gond. Azután jönnek az emberibbek; valójában akkor dől el egy-egy kultúra sorsa. A jövő felé nyíló úton szerettem volna befejezni ezt a rövid beszámolót. A jövőhöz szükségképpen nem a remény társul az én szememben, hanem az akaraté, a kitartásé s mindegyre jobban a hűségé. A kultúra változatlanul a mi vállunkon nyugszik.

Ha előbb nem, legalább a búcsúzó kézfogás pillanatában még a falu értelmiségét szerettem volna bemutatni, baráti kalauzaimat. Azt hiszem, ezt a sorok között, mintegy a hátam mögött, ők maguk elvégezték. Campan doktor alakja lényegében nem sokat világosulna attól, ha lelki tulajdonságainak festegetése útján külsejét is lefesteném; derűs-okos tekintetét, piros arcát, félrecsapott baszk sapkáját, fürge mozdulatait, ahogy a gépkocsiból kilöki csizmás lábát, s lovaglónadrágjában, rövid viharkabátjában, hóna alatt a kis táskával besiet az udvarokba.

Harminchat éves. Középiskoláit is, az egyetemet is Toulouse-ban végezte. Egyik kezén meg tudta számolni, hányszor járt Párizsban, amikor nem kötelezettség – hivatalos vagy katonai – késztette oda. Leírhatnám baráti vagy családja körében vagy könyvespolcai közt, amelyeken a fekete kötésű vaskos orvosi munkákat a Mercure sárga és a NRF fehér kötetei tarkítják. Mindez jellemző volna a vidéken élő átlagos francia értelmiségiekre is.

Ismertethetném az egyik orvosi szaklapban megjelent közleményeit a másállapotos anyákat fenyegető veszélyekről; e munkájáról véletlenül – az állatorvos szavaiból – értesültem; ő maga nyilván tiltakoznék az ellen, hogy ezt egyéni érdeméül emlegessük.

Éppúgy tiltakoznék, ha szellemi tevékenységének másik felét hoznám szóba; azt, hogy verseket is ír. Erről is véletlenül értesültem. A nyilvánosságot sosem kereste, bár rejteni sem rejti ezt a foglalatosságát. Első alkotásával egy tájképet ábrázoló amatőr felvétel hátlapján találkoztam, amelyet egyik ismerősének ajándékozott. Mint holmi dokumentumot néztem a verset, mint adatot, illetve megint csak adalékot a francia vidék értelmiségének életéből. De ilyen sorokat találtam benne:

Ez – látjuk – határozott, érdekes tehetségről tanúskodik.

Lett volna tehát ürügy, hogy irodalomról beszéljünk, érdeklődési körünk hasonlónak látszott, ő is olvasta az én Puszták népe című munkámat. Sose beszéltünk modern irodalomról; annyit beszélhettünk magáról arról, amiről az irodalom beszél.

Fogunk valaha találkozni a Campan névvel a francia költők sorában? Ha nem, ezt ő fogja legkevésbé sajnálni. Ezt is még mint adalékot mondom el. Íme, az irodalommal való foglalkozás ezen a vidéken nincs szükségszerűen összekötve az ismeretlenség miatt érzett boldogtalansággal. Campan doktor nem azért néz Párizsra, mert „érvényesülni” akar. Még jobban az emberek közt szeretne élni, azért, mert itt is köztük szeret élni. Valószínű, hogy a kísérlet után Dard doktornak adna igazat: Itt él jó helyen az emberek közt. De ahhoz, hogy jó helyen érezze magát, szükséges, hogy minden áhított helyen áthaladjon; körülbelül úgy, mint maga az emberiség.

De hagyom abba, hogy minden jelenséget szociológiai adatként kezeljek, minden embert csak mint jellemző ábrát vizsgálgassak; hovatovább holmi visszaélésnek érzem. Többet kaptam, mint ami egy tárgyilagos társadalom-megfigyelőnek kijár. Így én is átléphetem a tárgyilagosság határvonalát. Ide írok még egy verset. A címe: Házak. Az indulás órájában kaptam, kéziratban.

Megmosolyogtat a gondolat, hogy ez a Pireneusok közelében írt költemény talán csak itt, Közép-Európában, magyarul mondja el mondandóját, soha másutt.

Viszontlátom valaha szerzőjét és mindazokat, akiket körében megismertem? Nem hiszem. A versfordítás mindig két szellem kézfogása. Ezzel a kézfogással mondok búcsút s még egyszer köszönetet szíves kalauzomnak. Mindig így fogom látni, ahogy befordul a virággal befuttatott parasztházakba, megvizsgálja a gyerekeket, fölhajt egy pohár bort a háziakkal, elbeszélget velük oly otthonosan, mint aki egy közülük. Úgy, ahogy lefestette itt magát s egyúttal társait, akaratlanul még ezzel is tanulságos társadalmi képet nyújtva az én kielégíthetetlen szememnek s mindazoknak, akik okulni vágynak.

Milyen alkalomból volt külföldön? Konferencia? Kéjút?

– Egyik sem. Sem az utazás, sem a konferencia nem kenyerem. Vizsgálódási úton voltam. Erőt véve magamon, a legszigorúbb, legönzőbb magán-tanulmány-úton.

Mit akart tanulmányozni?

– Amiért a hajdani kézmívesek útra-útrakeltek. A mesterség új fogásait. A művészet – s általában a szellemi ipar – távolabbi jelenségeit, eredményeit.

Mennyi ideig volt távol?

– Több mint három hónapig.

S merre?

– Elég nagy ívben. Skóciától Nápolyig. Megállva hosszabb-rövidebb időre Münsterben, Kölnben, Amszterdamban, Brüsszelben, Zürichben is. De leghosszabban persze Párizsban.

Változatos lehetett.

– A tapasztalat, már az úgynevezett modernség dolgában, elég egyöntetű volt.

Mégpedig? Hogy lehetne összefoglalni az avantgarde mai állását néhány szóba?

– Elterjedt.

Eddig nem volt?

– Bulvárdié lett. Ahol azelőtt pikáns fényképeket árultak, sokat jelentő szemjátékkal absztrakt metszeteket mutatnak hozzávaló kész keretben. A sanzonénekeseket messze leénekelte egy hajdani szürrealista: Prévert. Labiche helyett a fűszeresek Ionescohoz tódulnak, egyszerre több színházban is.

Látott tőle valamit?

– Két darabjához, illetve háromhoz magam is odatódultam. A két elsőhöz és a legújabbhoz.

Mit látott?

– A La Huchette-ben (a hajdani Zsebszínházban) – nyolcadik éve játsszák együtt a Kopasz énekesnő-t és a Lecké-t.

Hogy hat most?

– A Lecke, ma is, mint egykor: pukkasztóan és dermesztően. A Kopasz énekesnő-nek, hogy úgy mondjam, szakálla nőtt. No, borostája. De csábít így is: szép, jó.

S az új darab?

– A Haldoklik a Király. Az Alliance-ban.

S az milyen?

– Az összes ionescoi, becketti, kafkai fogaskerekekkel egy szimbolista – üresjárat. Eleve tudom, amit aztán megtudok. Hogy meghalunk. De ez megrendít.

Mintha lekicsinylően beszélne a modern törekvésekről.

– Akkor rosszul raktam a szót. Az avantgarde: előhad: magam is idetartozónak érzem magam, s nem is mint holmi múltbeli dísztag. Ez a had ma is fronton áll. Csak megilletődéssel lehet nézni, ahogy szünetlenül küszködik, vérzik; s inkább belepusztul, de nem hátrál. A megalkuvás, a már volt: az olcsó siker irányában. Több mint fél százada például, hogy a festők előőrsei kinyomultak az impresszionizmus úgy-ahogy biztos hadállásaiból. Azóta is drótok közt, aknamezőn kúsznak ide-oda; figyelnek, lesik a rést. Ahány, annyi irányban. Egyik modern festőt már rég nem lehet megmagyarázni a másikkal. Ahogy költőt sem. Mint még a kubizmus idején, de a szürrealizmus idején is. Mind külön szabadságharcos; partizán.

Az imént viszont épp az elterjedettségükről beszélt. Hogy mennyire népszerűek.

– Elfeledtem hozzátenni: a martalócok, sokszor; az árulók nagyrészt. A „lógós”-ok s a haszonlesők. Meg az egy-kettő igazi nagy, akit a divat, no meg az üzleti számítás szintén fölemelt.

Üzlet?

– Amerikában – de másutt is – a műtárgy adó- és illetékmentes. Így ez a vagyonmegőrzés, átörökítés egyik legolcsóbb módja. A legbiztosabb is, az idő ezt mutatta. A gyarmati részvények, a kínai, chilei couponok elértéktelenedtek. Toulouse-Lautrec, Braque „papír”-jai emelkedtek, szédületesen. Ahogy erről Bernáth Aurél olyan találó mondatokat írt, Borsos Miklós olyan pontosakat mondott. Nálunk sem ismeretlen ez. Ki emlékszik, mi volt egy Rimamurányi? Egy bánya-„értékpapír” volt. Ha egykori vásárlói egy-egy Csontváry, Egry értékére tettek volna!

S ennek lett a következménye, hogy…

– …hogy képkereskedők, illetve képvállalkozók nyugaton valóságos jegybankkibocsátó üzemeket létesítenek egy-egy művész „hitele”: eladhatósága körül. Keresletet teremtenek neki.

S hogyhogy a közönség fölül?

– Még nem a közönségről beszélek. A pénzbefektetésről. Bár ezek közt rengeteg a kispénzű is.

S miért éppen az absztraktokba fektetik a pénzük?

– Nemcsak az absztraktokba. Mindazokba, akik nem „közérthetők”. S ez hozzátartozik a dologhoz. Legendák kerengtek – kerengtetnek –, hogyan lehetett ma milliós értékű műveket a századfordulón öt hatosért megkapni egy-egy akkor még félreismert zsenitől. Nyerni, illetve nyerészkedni, ez a szemlélet vonult be ott újdonságként, korunk esztétikájába. Minél vadabb, „érthetetlenebb” a „zseni”, annál inkább foglalkoztatja ma, már nem is az Akadémiát, hanem a – kimondhatjuk: a tőzsdét.

Nevetséges helyzet.

– Igen, mert hisz ezek a zsenik máris méregdrágák. De a helyzet nem csupán nevetséges. Ezek közt a vad lángelmék, e lármás „félreismertek” közt vannak ugyanis egy hadban a valódi tehetségek is; nyilván a holnap igazi lángelméi. Az avantgarde valódi harcosai.

S ez miért baj?

– Mert vagy belekerülnek ők is az üzletbe, s így akaratlanul egyben a befolyása alá is kerülnek. Vagy kívül maradnak a Vásáron, s akkor a Murger festette művésznyomornál is ridegebb sors vár rájuk. Mert ezek fölfedezéséhez, egy ilyen értékzavarban, valóban lángelme kell; kritikai lángelme! Tekintve, hogy nincs közös princípium az értékmérésre. Hogy úgy mondjam, épp a szem művészetéről szólva: mindenki sötétben tapogatódzik. Az ösztöne szerint inkább, mintsem szépérzéke szerint.

S ebből nem derülhet ki valami?

– Ebben nem vagyok bíró. A képzőművészetnek csak neveltje, vezetettje szeretnék lenni, s nem irányítója, még csak tanácsadója sem. De még a szerénységnek is áldozata lehet az ember. Párizsban megnéztem Brauner kiállítását is. Még a nagy szürrealista időkből ismertem. Sokat egyszerűsödött, a színei még szebbek lettek. Tetszettek a gyermekrajzokat utánzó vonalai is. Ízre kapva legeltettem szememet a hatalmas vásznain. Amikor egy csontpapírra nyomott, fényűzésben is szélsőséges folyóiratban elolvastam művészi vallomását. Victorunk apja az okkult tudományok megszállottja volt, maga a művész is ezt az életérzést kapta örökségül, ezt akarja kifejezni. Ettől rögtön nem értettem a képeit. Épp azért, mert valamit megtudtam róluk, valami plusz-t! Tán sikerült érzékeltetnem, mit nevezek princípiumhiánynak, értékzavarnak.

Így van ez az irodalomban is?

– Igen. Azaz nem. Mert hisz ott jobban tájékozódom. Legalábbis a költészetben.

Ott van közös princípium?

– Két szonett elolvasása után, amit egy kezdő elém tesz, nyomban megmondom, írjon-e még egy harmadikat. Úgynevezett modern – mondjuk absztrakt – versből húszat is át kell szitálnom, hogy arról, ami benne csillog, megmondjam, nemesfém-e. Vannak költői irányzatok, melyek alkotásait kétszázas sorozatban is szitálhatjuk. A munka hasztalan.

Érthetetlenek?

– Érdektelenek. Számomra nincs érthetetlen vers. Mihelyt két szót, ha a legtávolabbról is, egymás mellé teszünk, valami különt jelent, akár két vonal vagy szín vagy hang; mert hisz azok a szavak külön-külön is jelentenek valamit. Legfeljebb az az új szóegyüttes csak valami laposságot, unalmas cifraságot mond, szaharai homokáramlást, ha sok van belőle. Írásos művészetnek az számít, aminek közlendője van. Az is lehet persze nehezen érthető, de azt már érdemes elménk rostájába tenni. Ha megkapom a fölvilágosítást, értem.

A Lettres Françaises-ben a mai francia versek homályosságáról Hubert Juinnel folytatott beszélgetésének a visszhangjáról is hallottunk.

– Örülök, hogy akiket ott megneveztem, nemcsak megértették, amit mondtam, hanem még továbbfejtették a gondolatot. Kétféle „homályos” vers van. Az egyikben maga a költő is úgy bolyong, akár az éjszakában, és semmi mást nem tudat, mint hogy nem lát s megint csak nem lát semmit. Ez lehet megrázó, az első hallásra még tragikus is. Hovatovább azonban elkerülhetetlenül magánügy lesz; számunkra nemcsak közömbös – mert hisz az ismétlés nem fokozza a tudást –, hanem ingerlő is. Sőt, félrevezető. Mert hátha mégsem olyan vak az az éjszaka. A másik fajta „homályos” versben együtt haladunk a költővel. Mégpedig úgy, hogy azt érezzük, ő itt valamivel tájékozottabb nálunk, az ő szeme kezd alkalmazkodni, talán mert előbb lépett ki az éjszakába. Vannak versek tehát, amelyek azonképp (és azért) homályosak, mert a valóságban is vannak még homályos területek: a mi tudatunkban, ösztönünkben, sőt ismeretünkben. Itt épp a „világosság”-gal hazudna, azaz okozna zavart – homályt – a költő. A lét nemcsak parkettán vezet át, őserdőn is.

De ha az olvasó ezeket sem érti rögtön? Így mégiscsak van oka panaszra.

– De nem joga. Erőltesse meg egy kicsit a szemét. A saját érdekében. Másképp e téren is elmaradhat a kortól úgy, mint a szellem más területein. Így viszont egykettőre megkülönbözteti ő is a kétféle homályt.

Azelőtt az olvasót jobban elkényeztették, jobban kiszolgálták az írók.

– Elébe rakták szépen becsomagolva az árut. Még haza is szállították neki. Most egy kicsit önkiszolgáló boltban érezheti magát.

Fájdalmas mégis, hogy a modern nyugati művészet minden ága oly nehezen érteti meg magát az úgynevezett nagyközönséggel.

– Nem minden ága. Az építészet már elég világosan beszél a szépen, szellemesen és hasznosan megfogalmazott fürdőszobákkal, erkélyekkel, ebédlő-konyhákkal. Még új templomot is láttam, olyan „korszerűt” – Coventryben –, hogy ha volna modern isten, igazán beleköltözhetne. Kórházat, múzeumot is láttam ilyet. A gyakorlati élet óriási segítség a művészetnek, ez kezd kiderülni. Még a költészetben is. A franciák errefelé keresik az utat; abban a bizonyos „homály”-ban.

Van változás az új francia költészetben?

– Igen mélyen járó.

A „gyakorlati élet” szolgálatában? „Hasznossági” alapon?

– Pontosan. De persze, ahogy Éluard s Lautréamont értette a szót.

Ja, úgy!

– Értsünk csak szót mi is. Minden szakma a maga területén lehet csak hasznos, gyakorlatilag, társadalmilag is. Nem tettek jót a szocialista realizmus jelmondatnak, akik úgy vélték értelmezni, hogy még a műtrágyázás, a mélykaszálás is a lírikus elsősorú gondjai közé tartozik. Nem, ez az agronómusok teendője. Az új francia költők legjobbjainak törekvése, hogy a költészet a maga területén – hogy úgy mondjam, a maga műhelyeiben és szántóföldjein –, a maga eszközeivel alkosson hasznosat, gyógyítót, fejlesztőt. Erőt véve nemcsak a tünetein a betegségnek, hanem magán a morbiditáson is.

Mert abban nem volt hiány.

– Nem a költészet hibájából. Maga a lét fojtó, zavaros. Ezt akarják szinte alapjaiban legyőzni ők.

A „homályt”. De hisz ők is homályosak, az olvasónak.

– Végezzünk már ezzel a csomóval. A – nevezzük így – passzív, mert belenyugvó művészet homálya olyanféle, mint a lekváros bödöné: anyagából a csipetnyi sem más, mint az egész. A célt, rendeltetést érző és szolgáló költészetnek az éjszakájában, a beborult egében is vannak csillagai, égtájai; van tehát hajnala is. Világossága. Csak ki kell küzdenie. Egy Martinov verseit is csak az érti „könnyen”, aki nem érti őket a teljességükben. Aki csak fölületesen látja az egészüket. Az igazi értelemért, a maiért, mindenütt küzdelem folyik.

S hol áll ez a küzdelem a franciáknál?

– Előrenyomulásban, izmosan. Bár számunkra elég idegenül. A klasszikus francia úton halad. Arra tér vissza.

Ez mit jelent?

– Tárgyilagosságot. A valóság pontos ábrázolását, a lélek legvéletlenszerűbb rezzenésében. Hagyományos szemérmességet.

A franciák – szemérmesek?

– Nagy ellenpéldáikkal is. Nem önmutogatók, hanem, tán így világosabb lesz: tény- és jelenségmutogatók. Saját érzéseikről is mint jelenségről beszélnek, s nem holmi exhibicionizmusból. Siránkozó és kérkedő vers hallatán feszélyezetten ők elfordulnak. Néha igazságtalanul is. Leglebecsülőbb irodalmi jelzőik a pleurnichard és a vantard. A nyöszörgő és az öndicsérő. Ezért is fogadják igen sok versünket hidegen. Ezt meg ők nem „értik”. Ami pedig nekünk ábécé. Más a múltjuk.

Mert a mi költőink siránkoznak és hencegnek?

– Szellemi hagyományunk egy rosszul értelmezett hatására – mert nagy költőink közül néhánynak a sorsa ténylegesen embertelen volt, néhány pedig ténylegesen többet igényelhetett szerepet, mint amennyit kapott; csaknem ragály, hogy a lírikus a könnyeivel érveljen s azzal, hogy milyen egyetlen hős és jellem ő, köztünk, halandó gyávák és brigantik közt.

S ez tőlük idegen?

– A franciák a lírájukat férfiasnak tartják. Elérvén az „önmegmutatás”-nak olyan mesterteljesítményét, aminő Villoné, e műfajt nagyjából befejezettnek vélik. Ezen még olyan zseni sem változtathatott, mint Verlaine. Iskolát nem ő, hanem a nagy tartózkodó: Baudelaire és a büszke míves: Mallarmé csinált.

Mondjon egypár nevet.

– Guillevicet nem azért említem kiindulópontként, mert kommunista szemléletű, sőt párttag fegyelmezettségű író. Nem is azért, mert a Nouvelle Revue Française kedvelt költője. Ő fejtette ki nekem legékesebben – példákkal illusztrálva –, mit tudott ő a Mallarmé satupadjáról kapott eszközökkel kiformálni a közösség számára. Mert – most már tán nem kell magyaráznom – ezek mind közösségi költők.

Ki még?

– Most meg Frénaud nevét mondom, nem véletlenségből, vagyis nem azért, mert Guillevicnek szinte elválaszthatatlan barátja és örök – vitatársa. Mert az ő eredményei, ugyanazon a területen, ugyanabban az irányban éppoly nagyok, éppoly megbecsültek. Noha merőben más forrásúak és anyagúak. Mert ahogy a képzőművészek, ugyanúgy partizánok a költők is. Ki-ki más oldalról közelíti a célt.

Más nem fűzi őket össze?

– Guillevic és Frénaud igen közel áll a munkásmozgalomhoz. Rousselot is, aki mellesleg a Francia Írók Szindikátusának az elnöke. De Follain például bíró volt, s ebben az együttesben mégis jog szerinti tag, mégpedig a vidékiek képviseletében. De ugyanígy oda tartozik – ilyen eredményekért munkál a radikális Chaulot vagy a katolikus Emmanuel. Vagy Bosquet, a „nemzet fölötti”.

Mind ismerős név.

– Igen. Az élő francia költők Olimpusza nem az Akadémia, hanem egy könyvsorozat. A Seghers gondozta Poètes d’aujourd’hui; megannyi csinos kötet a kor nagy lírikusairól: száz oldal ismertetés, száz oldal vers. Akiket fölsoroltam, azok abban a sorozatban már mind sztárok.

Máshonnan ismerős a nevük.

– Véletlenül, azaz nagyon is nem véletlenül, hanem csak váratlan ajándékul mind jó barátunk. Mégpedig úgy, hogy máris – megkérdezésünk nélkül – örömet szereztek nekünk. Rendkívüli költői tehetségüket arra is fölhasználták, hogy magyar költeményeket ültettek át franciára. Valamennyien részt vettek – magukkal vonva még vagy húsz hozzájuk hasonló költőt a legjavából – Gara László azóta világszerte emlegetett magyar antológiájában.

Alig várjuk, hogy erről halljunk. A magyar művek külföldi sikeréről. Mi a változás ezt illetően francia nyelvterületen.

– Óriási.

Képet kaptak végre rejtett kincsünkről, a magyar költészetről.

– És mi is.

Az övékről?

– A magunkéról. Először esett meg, hogy kiváló idegen költők a tárgy ismeretében – személyes élmény alapján mondtak véleményt, őszintét mégpedig, a magyar líráról.

Valóban, egyre többet halljuk, közel az idő, hogy irodalmunk betörjön a világirodalomba. Elismert nagy francia költők fordítottak s fordíthatnak nagy magyar verseket! Látható ennek a méltó hatása?

– Máris. Húsz év múlva föltétlen.

Miért csak húsz év múlva?

– Mert ötven év múlva aztán még inkább. A Welszi bárdok, bármily remek is franciául, nem úgy lesz ott közismert, egyik napról a másikra, mint egy divatos táncdal. Hanem mint a jó bor; az idő közreműködésével.

Miképp?

– A francia költők, ahogy az angolok, olaszok is, roppant keveset fordítanak. De azt a keveset besorozzák a saját verseik közé, azokkal egy kötetben adják ki, náluk az a szokás. Ahogy tehát, amilyen mértékben maguk e költők klasszikussá érnek, s ezáltal iskolai olvasmányok: osztályolvasmányok lesznek (a classe-nak ebből a jelentéséből lett maga a klasszikus szó is), olyan mértékben szélednek majd szét önálló verseik nyájában a fordításaik, a mi magyar verseink is.

Oly lassan?

– Én ezt óriásinak tartom. Egy olyan irodalom történetében, mint a francia, ez villámcsapás gyorsaságú. Csak tudjuk kihasználni ezt a mostani kedvező pillanatot. Mert hisz mi biztosítja, hogy nem villámvillanásnyi rá a mi időnk is? Ilyet kihasználva működött oly szerencsésen Kun Ágnes és Hidas orosz költőkkel.

De mégis, az azonnali, a mostani faláttörés, terephódítás Párizsban?

– Kezeljük csínján ezeket a hadi hasonlatokat. Egyrészt, a tábornokok az átkaroló hadmozdulatoknak például nem az ölelkező rím nevét adják. Másrészt, az ilyenfajta hasonlítgatás a végén a saját fejünkre mérhet csillagszóró, agyrázó ütést. Bár egy kis gondolatrázó ütés nem ártana.

Annyi az illúzió arról, hogy a kirekesztettségnek azon a kínai falán végre rést vágunk? Annyi roham után!

– Jó, maradjunk hát ennél a szóhasználatnál. Én ugyan semmi kirekesztettséget nem érzek, de erőfeszítéseink hatását ezen az időszerűbb téren is szívesen ábrázolom. A világirodalmi „siker”-t elzáró fal méltán hasonlítható a kínai falhoz; van olyan vastag, s nemcsak előttünk mered, hanem hozzánk hasonlóan egy egész sor nemzet előtt. Nos, mi a magunk pontján már levertünk némi vakolatot, így van.

Ne tréfáljon.

– Úgy látszik, nekem a sors már azt hagyta, hogy a magyarokat a hiúságuk ilyen nem szőrmenti érintgetésével hevítsem. Nyugodtan teszem. A világirodalomban való részesedésünket rég nem a „fal”-on túli eredményekben látom. Az inneniekben.

De hát az előbbi az nem fontos?! Nem lenne igazságos?! Nem lenne hasznunkra egyebekben is?!

– Föltétlen. S őszintén szólva, elég könnyen el is érhetnénk; a külföldiek szerint, a franciák szerint például. De hát most nem a lehetőségről beszélünk, hanem – azt hiszem, ez illenék mellé filozófiai kifejezésként – a meglevőségről.

Nem voltak világrangú műveink?! Azokat miért nem fordítottuk le? Most nem itt állnánk.

– Lefordítottuk őket. Igen sok kitűnőt lefordítottunk belőlük.

S nem lett sikerük? Miért?

– Lett sikerük. Még elterjedettségük is. Kosztolányi remeke a lehető legmagasabb fórumot kapta: a Temps közölte folytatásokban. A Zendülők – Márai regénye – az N. R. F.-ben szerzett elismerést. Móricz egész sor regényét lefordítottuk. Ady minden híres versét, többször is.

Mi volt hát az oka, hogy mégsem…

– Egyrészt, mert mi fordítottuk. Ezt majd még jobban megmagyarázom. Vegyük ki egyelőre csak azt, hogy mi voltunk a proponálók. Propozíció volt tehát és nem igény. Másrészt pedig – de az előbbi okból eredően – mindez elszórtan történt; kellő összefüggés nélkül. Úgy értve, hogy az olvasók egy Kosztolányi, Kuncz vagy Karinthy vagy Zilahy vagy Füst, Heltai könyvének befejezése után nem is gondoltak arra, hogy ezek ugyanannak a népnek a fiai, mint a különben valaha szintén elolvasott Mikszáth vagy Jókai. Az írók mögött nem jelent meg az ország. Még annyira sem, hogy a hatlövetű fokosch-ok, ízesre főtt tsikosch-ok, a kacsalábon forgó czardá-k lázálomországát elhomályosította volna.

Az ma is kísért?

– Bartók rázott rajta valamit. De írókortársai együttvéve nem adtak annyi valódi vonást a mi távoli országunkról, a mi kint is annyit hangoztatott szellemi értékeinkről, mint ő meg persze Kodály és Lajtha és Veress. S nemcsak azért, mert a zene nyelve nemzetfölötti.

S ezen most már nem lehet segíteni? Vége a kísérletnek, hogy bevegyük a várat a prózaírókkal is?

– Egy alkalommal elmulasztottuk, az bizonyos. A Nyugat-nemzedék írói nyomán bekerülhettek volna az előzőek is, Madách például, Kemény. De az előbbiek most már valóban nem alkalmasak a harcra.

Hanem a mai nemzedék?

– Igen. Most ők próbálkozhatnak, az előzőek esetleges érvényesítésével is.

Kik? Elsősorban.

– Elsősorban, akik még nincsenek. Akikre akkor céloztam, amikor a falon túli eredményeknél a falon innenieket mondtam fontosabbnak, sürgetőbbnek. Hozzánk illőbbnek.

S ezeknek a sikerei?

– Nem mindennaposak. Sok sikeres magyar szerző van. De a magyar irodalom, az előbb említett értelemben, ezek mögött sem jelenik még meg.

Holott Magyarországról elég szó esett az utóbbi években.

– Sok.

Itt mi az irodalom vonatkozású tapasztalat?

– Puhányság volna ezzel nem szembenézni. Magyarországról – magam is meghökkenve hallottam a statisztikai számot – rengeteg könyv jelent meg néhány év óta. Még több tanulmány. Vers is sok. Igen különböző irányzatú s szándékú emberek tollából, de köztük mégis ilyenek vannak: Sartre, Camus, Supervielle. Mindez ha elsődlegesen nem szépirodalmi érdeklődésűt is, figyelmet terelt Magyarországra. Van tehát egy olyanfajta újdonság, ami azelőtt nem volt. Bármely könyv címlapján az a szó: magyar, még pusztán ilyen összetételben, hogy magyarból fordították, ma még megállítja a kirakatnéző szemét. S ezt a kiadók is tudják. Ez persze el fog múlni. Ez is.

Vannak mégis könyvek, amelyek ettől függetlenül is saját értékükkel az irodalmi érdeklődést magukra vonhatnák, s ugyanakkor fölkelthetnék irodalmunk összessége iránt a kíváncsiságot?

– Van még egy klasszikus is. Vörösmarty. Csoda esett vele.

Mi történt Vörösmartyval?

– Vörösmarty nehezen kiejthető neve kereng ma legtöbbet francia ajkon a magyar költők neve közül. Mégpedig egyetlen verse révén. És egy szerencsés-szellemes írói ötlet következtében.

Mi volt ez?

– Képzelt példával tudnám ideidézni. Ha egy afgán vagy iraki versantológiát lelek az asztalomon, fordításban persze, nem bizonyos, hogy a kellő érdeklődéssel olvasom végig. De ha egy akár véletlenül elém került könyvben azt olvasom, hogy egy nehezen kisilabizálható nevű iraki költő egyik szép versét egyszerre tizenöt magyar költő is lefordította, annak a könyvnek okvetlen nekikönyökölök, már csak azért is, hogy zsüritag legyek egy olimpuszi versenyben. Vörösmartyt ez a megtisztelés érte Franciaországban. A vén cigány – Le vieux Tzigane – tizenhat nagy rangú Szajna menti lírikustól kapott más-más francia köntöst és egy teljes irodalmat azonnal zsüriül, hogy melyik ruha a szebb, az illőbb. A könyv rögtön elfogyott.

S miért csinálták ezt a francia költők?

– Mert szórakoztatta őket, s mert egy szellemes jó barátjuk beszélte rá őket, Gara László. Most Balassit ajánlja.

Ilyen versenyre?

– Nem tudom. Nem hiszem. Az a rábeszélő nem lő kétszer egy patronnal. Bár épp a nehéz föladat – a pontos, végső célba találás – izgatja. Az ő kezdeményezése, hogy Rousselot, a már négyszer lefordított Az ember tragédiájá-t ötödször is lefordítsa. Pedig Roger Richard épp tavaly megjelent fordítását ő maga is jónak tartja. De az nem verses fordítás. Tehát a mű még nincs teljesen a célban. Holott ha ott lesz, megeshet végre mégis a csoda.

Előadják?

– A Théâtre Populaire-t tán nem kell bemutatnom. Párizs legnagyobb befogadóképességű, de egyben legnépibb színháza. Vezetői szeretik Rousselot költészetének tömör dikcióját.

Eszerint nem is olyan lebecsülendők s nem is olyan elszigeteltek a franciaországi „behatolások”. Mintha már nem is sok kellene, hogy irodalmunknak az az említett arculata kirajzolódjék. Hogy amennyit ez mondhat, hogy „norvég irodalom” vagy „cseh irodalom”, mondjon legalább annyit az is, hogy „magyar irodalom”.

– A fölsorolás közben, aminek pedig nem is értem végét, most magam is ilyest érzek.

Mi hiányzik hát? Mit mulasztottunk mi, amit mások megtettek? Mi lenne a teendő?

– A két háború között elég világos volt a kudarc oka. Hivatalosan erőltettünk, rengeteg külsőséggel s rengeteg emberrel – nem is mindig tájékozatlannal – egy bizonyos irodalmat; nem lelt visszhangra. S közben megjelentek épp az imént a külön-külön sikeresnek mondott könyvek, olyan magánbuzgalom, magánvállalkozás, még pontosabban: magánmunkák révén, amelyek – mert hisz jövedelmet nem hoztak – a szorgalmazót, mondhatni, kifosztották. Azaz külön úton ment el a pénz, és külön úton jött meg az eredmény. Ezt közelről elég furcsa volt nézni. A fogadásokon csengtek a pezsgőspoharak, suhantak az autóban a kócsagforgós urak, és egy padlásszobában koplalva körmölt egy sovány fiatalember.

Van hát remény betörni a közöny falát?

– Ne legyen félreértés, ezek után sem. A tukmálással ma se megyünk semmire. A kilincs erőltetésével, a kapurázással sem. Itt mintha egy megragadó költői kép hatna ránk helytelen vonatkozásban. Adynak joga, sőt költői dolga volt a híres magyar maradiság falát és kapuját verni: saját házába akart bejutni. Mi azonban ebben a helyzetben vendégek vagyunk. Illetve szeretnénk lenni. Ennek pedig nem a dörömbölés az útja.

Hanem?

– Nem először írom le. Az egyetlen út a „betörésre”, hogy nekik, a vendéglátóknak támadjon kedvük a mi – meghívásunkra. Hogy észrevegyenek bennünket, mondjuk, már az ablakaikon át. Hogy föltételezhessék, érdekes lesz számukra is a barátság. Sőt hasznos.

De mégis: „kopogtassatok, s megnyittatik nektek”.

– Ez bibliamondás, és az én agyam frissebb hasonlatokra jár. Azok, akik eleven mivoltukban segítették és segítik odakint ügyünket, nem erőszakossággal szereztek irodalmunknak híveket és tekintélyt. Azzal, hogy egyenrangúan és tartalmasan társalogtak, nem is bennünket, hanem – nem győzöm ismételni – a vendéglátókat érdeklő dolgokról. Eckhardt és Gyergyai nem „betörés” árán ülhetett olyan asztalokhoz, aminőkhöz ültek. No, itt a megfelelő hasonlat, belém nyilallt. Kopogtathatunk persze, hisz a porszívóügynökök is kopogtatnak, s ebben semmi röstellenivaló nincs. De ha már zavarjuk a háziakat, az előszoba csillárja alatt ne csak jó hazai cirokseprőinket rakjuk elébük, mamánkra emlékezve, hogy az hogy szerette őket!

Ez azt jelenti, hogy a világirodalmi versenybe jobb minőséggel kell jelentkeznünk?

– Ez azt jelenti, hogy a világirodalmi versenyt is arra használjuk, hogy minél jobb minőségű irodalmi teljesítménnyel jelentkezzünk először is a saját népünk előtt! Annak a szükségletét, annak a vágyait figyelve. Azt magát emelve „világirodalmi” szintre. Ne fújjuk föl rögtön, itthon, óriásira a tényleges, a jól kezdődő kinti eredményt sem. Ne csak dolgozni tudjunk tehát, hanem viselkedni is. Így ajtókopogtatás nélkül bebocsáttatunk, sőt beinvitáltatunk, s hellyel kínáltatunk. Még válogathatunk is a helyekben; minél többet érünk el itthon, annál inkább. És asztalkopogtatás nélkül is megszólalhatunk, sőt beleszólhatunk a közös nagy témákba is; annál részletesebben, minél szerényebben. Ez a tapasztalatom.

A berlini utcára kilépve az első sajátosság, melyen a tájékozódó tekintet megáll: a rengeteg gyermekkocsi. De Weimarban és Drezdában is ettől akklimatizálódik – szokik új környezethez – a más idő- és eszmejáráshoz idomult szem: a gyermekkocsik állandó özönlése. Honnan jönnek? – szökik rögtön észbe, majd a nyelvre a kérdés. Nem úgy értve, természetesen, hogy milyen gyárból. Még úgy sem, hogy milyen otthonokból. Hanem: milyen erőből? Miféle hitből és bizalomból?

Van köztük egészen alacsony, amely a csecsemőt szinte a járdán úsztatja – de ez már megy ki a divatból, mert a benzinfüst is alacsonyan száll. Van középmagas és egész magas; akár a század elején, csak szilárdabb kerekekkel. A század eleji festményeket és fényképeket idézik a kocsik hús-vér tartozékai is. A fehér csipkék közt gügyögő csecsemőre lányos arcú mama mosolyog; fél kézzel tolja a kocsit, másik kezével nagyobbacska gyermeket vezet. Nem ritka, hogy a kocsi másik oldalán is szedi lábát egy apróság, nagy buzgón segédkezve a kocsitolásban.

Ez a kép fogad a városokon kívül is minden lakott helyen, minden faluban.

Legélénkebb volt persze a benyomás mégis legelőször, Berlinben, a város mutatványosan széles és hosszú fő-fő sugárútján.

Legalább háromszorta olyan tágas ez, mint a mi fővárosunk fő sugárútja, ilyen arányú hosszúsága és persze palotáinak magassága és tekintélyessége. A sugárút láthatóan azt a rendeltetést kapta, amit egykor a Champs-Élysées: hogy egykor fő ütőér legyen. Csakhogy ez nem zöld mezőre épült, hanem rommezőre. A paloták közein nem baudelaire-i ligetek, hanem füstös téglatörmelékek pusztaságára jut ki a tekintet. A hatalmas házsor mégsem hat kulisszának. Úgy, ahogy van, olyan körülmények közt, amilyenek körötte vannak, a jövő felé tör, élet nyüzsög rajta, bizakodó. Az úttesten futó gépkocsiknál is beszédesebben ezek a gyermekkocsik magyarázzák a tanult s tanulnivágyó szemnek.

A meglepetés általában a statisztikust ébreszti föl bennünk; a különlegeset számoszlopok közé zárva szelídítjük meg. A kis írócsoport, melynek szélén lépdeltem, előbb ugyan húzódozva, de aztán mégis afféle adatgyűjtő együttessé alakult. „Ott is egy, ott is, itt is, amott is!” kocsi, csecsemő, gyerek. Vadászat nem kínál olyan örömöt, mint tényszerzéseivel a szociográfia. A hajtás egykettőre meghozta az eredményt. Ez a város a gyermekeivel készül valamire.

Egy egész nép? A népek egész sora?

Így van valóban? A weimari Russicher Hof vendégfogadóban – melynek folyosóin még cári időbeli étlapok függnek bekeretezve –, szobám ablakából délután pihenésül a város egyik terének életét figyelhettem, korunk íróit kötelező módszerrel: nem benyomásokra, hanem műszerekre bízom a megismerést. Karórám tárgyilagos tanúsága szerint az aránylag kicsi – Budapest Kálvin terének megfelelő – területen tizenhét-tizenkilenc másodpercenként tűnt föl két éven alóli kisded, kocsiban vagy anyai karban. Vagyis nem volt perc, hogy legalább három, járni még nem tudó emberi lény ne haladt volna el tekintetem előtt, igen, a jövendő felé.

A romos házaknál is elszomorítóbbak a rommezők a városok közepén; a már elhordott vagy elsimított törmelékek pusztaságai, egy-két épen maradt palota közt. A holdnyi kiterjedésű murvaterek, melyeken egy-egy meggörbült lámpadúc vagy hirdetőoszlop jelzi a hajdani életet.

Berlin szívében naponta elvitt az utam egy látomásszerű téglaüzem mellett. Nem téglát gyártottak benne, noha az egyik felén szánkázásra is elég magas és terjedelmes halom áll ott téglából, azaz használhatatlan tégladarabokból. Mellette egy arra készült malom, hogy ezt a kőhegyet porrá őrölje, cementkeverékül. Drezdában sose jártam jó magam, de képzeletem annál többet; egyik színdarabom első fölvonásának színhelye. Végig akartam menni az utcákon, amelyeken egykor Teleki László járt előbb szerelmesével, Orczynéval karöltve, majd rendőröktől jobbról-balról közrefogva. Itt kő se volt. Itt kő kövön nem maradt. Parkosítva volt. De mint egy temető.

Az élet tünete mindezen annál üdítőbb; kettősen vigasztaló.

Áll magában vakolattalan, nyúzott-vörösen négyemeletnyi magasan egy-egy oromfal, az üres, az eget szűrő ablakaival. Mi rajta az élet? Tetején a zápor porhanyósította malterben szívósan a gaz. És lent ezek a szívósan áradó gyerekkocsik, ezekkel a kívánatos fiatal mamákkal és rögtön-terhes menyecskékkel. Itt még a kisujjukkal összeakaszkodó szerelmespárokba is belelátja – boldogságuk szinte beléjük is kívánja – a gyermeket az ember.

Önmagában persze ez még nem általános érvényű helyi jelenség, a gyermekkocsiknak ez a már-már megmosolyogtató, ilyen magánstatisztikára ingerlő föltűnése. (A weimari Schillergasséban álló emeletes textilüzletháznak előcsarnokában két, bejáratával szemben pedig – afféle kis parkolóhelyen – tizenhat állt egyszerre, 1965. május 9-ének délutánján.) Hasonló tünetek másutt is megindítják a mosolyt s a gondolatot. Londonban, az úgynevezett előkelő, sőt legelőkelőbb éttermek ruhatárában ilyenféle hatással sorakoznak azok a megmagasított, gólyalábú székek, melyek rendeltetése, hogy az egész kisgyermekek is az asztal szintjén ehessenek, illetve etethessenek; maga a frakkos maître d’hôtel viszi őket néha hármasával, a büszkén bevonuló ifjú mamák után. Párizsban óvodások utcai tüntetését láttam, harci táblákkal, hogy több dedósnénit nekik.

Közismert a népszaporulatnak ez a háború utáni hirtelen fölszökése némely európai – de amerikai – országban is; épp azokban, amelyeket a századforduló az elnéptelenedés, a „degenerálódás” tüneteivel bélyegzett hírhedtté. Nem értem külföldet járt tudósítóink óvatosságát, amellyel erről az igazán szembeszökő változásról – 20. századi „kultúrtörténelmünk” egyik legizgalmasabb – legbátorítóbb, legreményteljesebb jelenségéről – kerülik a szót. Persze hogy balgaság a kapitalizmus szerkezetébe ágyazni, a különféle gazdasági „csodák” következményének tulajdonítani. Itt rá a cáfolat, illetve a példa. Egy szocialista országban is megvan. A keletnémet gyermekkocsik előtörése vetekszik a nyugat-németországbeliekkel. Megvan a könnyen fölfedhető oka. S ez az ok más – tisztább, derűsebb –, mint ami a harckocsik versenyét megszabja.

Igazi alapja ez: bízunk-e vagy nem a jövőben.

A bizalom maga még meghiúsulhat, így igaz. A bizalom csak föltétel.

De se harc, se munka nem indul nélküle igazánból. A dermesztő romfalak között, a szürke murvamezőkön a gyermekkocsik tankelőretörését ez a bizalom hajtja fokozódó erővel.

Esztendőkkel ezelőtt olyanféle íróknak hallgathattam rögtönzött, de annál hevesebb vitáját baráti társaságban, Párizsban, akiknek itthon az egzisztencialista gyűjtőnevet adnánk. Nem azok voltak. Csak ők is a lét úgynevezett végső értelmét akarták megragadni, azaz hogy kifejezni. Camus híres könyvének, a Sziszifusz Mithoszá-nak első két mondata (s egyben magva) ez: „Filozófiai kérdés igazán komoly csak egyetlen van: az öngyilkosság. Eldönteni azt, hogy érdemes-e leélni az életet, vagy nem: a filozófia alapkérdésére ez a válasz.” A vita ebből kiindulva, de ennek túllépése végett folyt. A következmények levonásáért! Kellemes otthon, jó ital, a nők szemében – mintegy a szépség ráadásául, újfajta szépítőszerül – értelem és figyelem: az eszmecsere villogva, villámolva hatolt a lényeg felé. Magas, barna, már mozdulataival is remek lendületű fiatal férfi – tetejébe sikeres író – terelte frissen az érveket. Ha minden tételnek tett a célja, és ha a lét értelmetlen, gyávaság szájalni és nem cselekedni: véget vetni; befejezni! (A létet.) Bocsánatot kért, hogy ilyen hamar, hogy további indokolás nélkül köti meg a csomót, de el kell sietnie. „Hová, hová?” – kérdeztem, mert mellőlem kelt föl, s estére közös programunk volt. „Még meg kell korcsolyáztatnom a fiaimat!” – mondta, s rohant.

Amivel azt közölte, az elrohanásával, azt a legfőbb ellenérvet, hogy a lét értelmét nemigen lehet szavakba foglalni; csak tettekbe. Annak elsődleges pályája nem a gondolatmenet, hanem az életmenet; az életvitel.

Az a párizsi emlék pedig azért kívánkozik és illik ide, mert az élet, ha alapjában meg van a telítettsége, egyformán átrajzik a városromokon és az eszmeromokon.

Mert nincsenek ellankadt és friss népek. Lankasztó és frissítő helyzetek vannak. „Öreg” és „fiatal” nemzetek sincsenek, már csak azért sem, mert öregeknek általában azokat a nemzeteket mondja a szóhasználat, amelyeknek évezredes műveltségük van, vagyis amelyekben volt rugékonyság, hogy megtartsák és fejlesszék azt a rangot, amelyhez a népek kamaszkorában jutottak. Csak fiatalító és öregítő helyzetek vannak. Egy szó elég a bizonyítékra. Egyéneik egyik helyzetből a másikba átkerülve, akár milliószám, a mindenkori környezethez idomulnak.

Ez a „helyzet”, a társadalmi építménynek ez a fundusa alakíthatja úgy a népeket, hogy ebben a fiatalok vannak s lesznek egyre inkább többségben, abban az öregek. Ilyen szempontból valóban csoportosítani lehet az országokat. De ez sem egészségükre vagy betegségükre vall. Pusztán a körülményre. Sajátos betegségi-egészségi – szervezeti – állapotukra legfeljebb az lehet jellemző, ami a föltételtől, a körülménytől függetlenítődni látszik, erre törekszik. Ilyen rengeteg van; főleg a hiedelem, a félértesültség, a divat, helyesebben a majmolás folyományaként.

Ismeretes, hogy népmozgalmi adatok dolgában Európa országai közül a keletebbre fekvők mutatják a kedvezőbb számokat. A Szovjetunió népességének természetes szaporodása 1960-ban 17,8 volt. Lengyelországé 14,8, Jugoszláviáé 13,3. Németország és Franciaország táblázata, amely a század elején valóban valamiféle nemzethalál előrevetődő árnyékát mutatta, az utóbbi eltelt öt évben váltott át igazán. Kelet-Németország népmozgalmának száma – nemcsak a születések és halálozások különbözete folytán – a legalacsonyabb volt. A helyzet, ismétlem, nem más, mint a föltételeknek a rendje; amit ésszel szabályozni lehet. És bizonyos ponton szükséges szabályozni.

Íme, húsz évvel az emberiség legirtóztatóbban pusztító háborúja után Európának ez az „öreg” műveltségű országa szemmel láthatóan is szintén a „megfiatalodás” útján van.

Nem hessenthető el a gondolat, hogy egyenes derékkal, fiatalon és szépen gyerekkocsit tolni az utcán: van ebben valóban némi olyasféle divatszerűség is, mint szép kalapban és kecses esernyővel végighajtani ugyanott, irigy, illetve értő tekintetek előtt. A kérdés csak az, milyen töltésű a tekintet; a szemlélet; a divat.

Vannak egészséges tartalmú divatok is. Magyarország „népszaporulata”, mint tudjuk 4,4; népességünk fogyását, közismert ez is, nem a születések növekvő száma tartja vissza, egyelőre; hanem az átlagos életkor emelkedése, vagyis az aggastyánok szaporodása. Nem hiszem, hogy e helyzet sürgető megváltoztatásának érdekében – ami az aggastyánok érdeke is, mert ki fogja eltartani őket? – jelentős szerepe lehet a divatnak, jelesen annak, hogy holnaptól kezdve a Váci utcán ne tűsarkon és kecses kalapocskával legyen irigylendő végigtipegni, hanem jobb kézben gyerekkocsival, bal kézben gyermekkezecskével. Valamikor nagy szó volt nemcsak a Váci utcában, hanem a szekszárdi korzón is a párizsi dernier cri, az „utolsó” divat. Nem hevernek asztalomon mostani divatlapjaink, s így nem tudom, beszámolnak-e arról, mitől lenne belvárosunk igazán világvárosias, mitől gondolnák akár a Londonból vagy Párizsból körünkbe érkező ízléstudók azt: olyasféle, mint nálunk. Minek híja miatt éreznek itt – a divatban éppen – jó tíz-tizenöt éves elmaradást.

Majdnem divattudósítói minőségben volna kedvem hát jelenteni: óriási változások vannak a világban, ébredjetek, hazám asszonyai, követeljétek ki, hogy lépést tarthassatok az idővel. Hogy divatba hozhassátok, ti is, a teljes nőiséget.

Törvényszerű, hogy ahol mindenki rikítóan festi magát, divatot az kezd, aki tartózkodik ettől. Harminc éve még lehetett gépen szerelmes leveleket írni; ma, amikor mindent gépen írunk, épp ez alpári. A hatás–ellenhatás játékából következett, hogy az országban, ahol minden regény és színdarab – végül minden rossz regény és rossz színdarab – a házasságtörésről szólt, a chic a házassági hűség legyen. A legnevesebb francia költő – szürrealista múlttal a háta mögött – azzal csinált új iskolát, minden iskolacsinálót legyűrve, hogy túlfűtött szerelmes verseit immár negyven éve ugyanahhoz a nőhöz írja, azóta is törvényes, Elsa nevű nejéhez.

Nem mondom, hogy a boldogság akarói merő divatból különítették el magukat az élvhajhászoktól. Hogy gyermektelenül élni akkor is, amikor volna rá mód, olyasféle ízléshiány, mint giccset akasztani a falra. De vállalni az életet, fegyelmezetten s ha kell, áldozattal, ez valamiképp úgy van benne a levegőben, akár az igényes zene és film új stílusának igénye. A magyarázat különböző, de a jelenség általános. Moszkvában éppúgy nyüzsögnek a gyerekek, akár Párizsban – függetlenül az egzisztencializmustól, s akár itt, Berlinben és Weimarban, függetlenül a közelmúlt tényleges halálélményeitől.

Meggyőződésem és tapasztalatom, hogy még tragikusan nagy dolgokról is szót érteni a közvetlen, az emberközeli hangon a legeredményesebb. Örömömre szolgált, hogy mind e kérdésről, még az úgynevezett szakemberekkel is így válthattam eszmét, így nyerhettem tőlük fölvilágosítást.

Hogy egy közösség utódokat neveljen – ami a legnagyobb s legfontosabb nemzetgazdasági befektetés –, azt éppoly kevéssé lehet külön-külön egy-egy személyre hárítani, akár a hídépítést vagy közbiztonság ellátását. Noha csak egyénenként, azaz családonként valósítható meg. A közösség feladata tehát, hogy az egyéneknek módjuk is, hitük is legyen e feladat vállalására. Magyarán: ott, ahol az egyén a közösségért van, a közösség dolga, hogy a gyermekeket ellássa a családban, az egyéneknél is. Nyomban virágzásnak indul az a közösség, amely erre az alapra képes ráépíteni a tudatnak azt a szép várát, hogy jó és értelmes – a puszta egyéni létnél gazdagítóbb és erősítőbb – egy ilyen közösségben élni és munkálkodni.

Tudom, nem egyedül vagyok ezen a véleményen, amikor a szombati Népszabadság-ban elolvastam a cikkét: Igaza van. Alá is kellene húznom ezt a szót, de még az sem fejezné ki azt, hogy mennyire egyetértek Önnel. Kevés lenne ez a kiemelés. Igaza van abban, hogy gyermek nélkül élni akkor, amikor megvan rá a lehetőség, hogy legyen gyermek, nem emberi, nem morális.

Nem emberi, mert az embert éppen az jellemzi, hogy célja van az életének. Nem mindenki képes arra, hogy nagy, magasztos célokért küzdjön, de arra a legtöbb ember képes, hogy hasznos tagokat neveljen a társadalomnak, akik majd a nagy célokért küzdőket segíteni tudják a cél végrehajtásában.

Nem morális azért, mert minden embernek tudnia kell, hogy egyszer eljön az az idő, amikor már nem tudja megtermelni még azt sem, ami a mindennapi létszükségletére kell. Azt tehát azoknak kell megtermelniök, akik még fiatalok és erősek; azok tudják majd biztosítani részére, az államapparátuson keresztül, a tisztességes nyugdíjat. Ezért az az ember, akinek gyermekei nincsenek, nem dolgozott meg eléggé. Sokszor még annyira sem, amennyire megdolgozott az, aki három-négy gyermeket felnevelt. Mert nem volt, ami sarkallja élete teljében a több és jobb munkára. Neki a több pénz, a több jövedelem csak arra kellett, hogy saját magát ellássa; csak a saját elgondolása vagy igénye kényszerítette arra, hogy minél többet adjon a társadalomnak; így ő is többet kaphat attól vissza.

Nagyon jól tudjuk azonban, hogy saját magával szemben mindig megalkuvóbb az ember. A kényelem vagy a fáradtság képes lefaragni az igények egy részét. A gyermekével szemben már nem tud megalkuvó lenni senki. Itt már fáj a lemondás. A családos apa fáradtan is, a kényelem félretevésével is igyekszik gyermekeinek biztosítani mindazt, amit csak bír. Többet termel, többet ad a társadalomnak is.

Sajnos, nálunk a többség még mindig a sok gyermeket bizonyos fokig lealacsonyítónak tartja. Sok gyermeke csak a szegénynek lehet. Nagyon kevés, vagy talán nincs is olyan diplomás család az országban – én legalábbis még nem találkoztam eggyel sem –, ahol öt-hat gyermek van. Pedig éppen erre lenne legnagyobb szükség, éppen ott – a magasabb jövedelmű családoknál – lenne meg könnyebben a lehetősége annak, hogy igazán értékes egyedeket neveljenek a társadalomnak. Nagyon csekély kivételtől eltekintve tapasztalhatjuk azt, hogy az a gyermek, aki tanultabb családból származik – különösen, ha az anya is tanult ember –, nagyobb előnnyel indul az iskolába, és többre is jut, mint a kevésbé iskolázott szülők gyermekei.

Igaz, hogy sok vezető igyekszik a több gyermekes dolgozóknak többet juttatni. De a legnagyobb jóindulat mellett is kevés a vezetők lehetősége. A juttatás is csak a jó munka eredménye lehet, mert ha nem az, akkor alamizsnának tűnik és nem jogos járandóságnak, amit önérzetes ember szégyenkezés nélkül nem fogadhat el. Az esetleges ilyen juttatás örökké tüskét hagy az ember lelkében. Bizonyos fokú kisebbségi érzést kelt, és a kisebbségi érzéssel küzdő ember már nem tud százszázalékos munkát kifejteni. Enyhébb formában, de majdnem ugyanaz, mint az elmúlt rendszerben a karácsonyi ruha- és élelmiszercsomag, amit a sokgyermekes szegény családoknak illatos ruhájú dámák adtak.

Közgazdasági szakemberek és szociológusok kellenének ahhoz, hogy ezt a problémát intézményesen megoldják.

A családi pótlék emelése maga nem megoldás. Nem mindegy a közösségnek, hogy milyen értékű embereket nevelünk, nem lehet tehát egységesen átvenni a gyermeknevelés anyagi terhének nagyobb részét a szülőktől. Függetleníteni kellene a családi pótlék összegét a szülők keresetétől, és aszerint járulni hozzá a gyermek neveléséhez, hogy a gyermek mit ígér a társadalomnak. Ne legyen az a helyzet, hogy a gyermekes szülőnek kulturális lehetőségekről és szórakozásról kelljen lemondania azért, mert gyermekei vannak, ugyanakkor, amikor a gyermektelenek tanulhatnak és szórakozhatnak, részben azért, mert anyagilag jobban bírják, részben pedig azért, mert idejük is több van rá. Ha pedig a sokgyermekes lépést akar tartani a gyermektelen emberekkel, akkor a gyermekeit kénytelen elhanyagolni. Aminek következménye pedig, hogy a gyermekek nagy része elzüllik, és esetleg nem is csak kevésbé értékes, de egyenesen káros tagja lesz a társadalomnak.

Ennek a megoldása a nevelőkre, a pedagógusokra vár. Ők tudják legkönnyebben eldönteni, és ők a leginkább hivatottak arra, hogy megállapítsák, mit lehet várni egy gyermektől. Röviden, az általános és a középiskolai tanulmányi eredmény és a magatartás döntené el, hogy melyik gyermek mennyiben érdemli meg a nagyobb segítséget. Az egyetemen ez már megoldott probléma a szociális és a tanulmányi segély bevezetésével. Szerintem fontosabb lenne a fiatalabbaknál ezt megoldani. Hiszen egy tizennyolc-húsz éves fiatal már önmagát is el tudja tartani, és amellett még tanulni is tud. Van rá példa elég. Sokan vannak közöttünk, akik minden szülői vagy egyéb segítség nélkül végezték el az egyetemet, és szereztek diplomát. Még olyan is akad, aki a középiskolát így végezte el.

Igaz, hogy ez nagy terhet róna a közösségre; de megoszlana a teher, és nemcsak a családos szülőket terhelné, mint most. Ha tovább is így haladunk, akkor még kevesebb lesz a szülések száma, és csak véletlenül születik majd egy-egy gyermek, mert mindenkinek több kedve lesz autót venni, vagy este szórakozni menni, mint ruházni a gyermekeit, és munka után az ő problémáikat megbeszélni, és ezen keresztül formálni a jellemüket. Csak ott lesz sok gyermek, ahol sem a ruhával, sem a neveléssel nem törődnek a szülők, pedig a társadalomnak nem ilyen egyedekre van szüksége.

Ismétlem, ennek a megoldásához nagy körültekintés, pszichológiai, pedagógiai és közgazdasági, sőt jogi, politikai stb. szakértelem kell; tudtommal ennek nem vagyunk híján.

Igyekeztem személytelenül írni. Most, hogy utólag átolvastam, amit írtam, látom, elfogult vagyok a sokgyermekesek javára. Ezen ne csodálkozzon; nekem is hat gyermekem van, és magam is és a feleségem is sokgyermekes családból származunk. A gyermekeim jó tanulók, jó magaviseletűek; ezért még jobban fáj, hogy nem tudom megadni nekik azt, amit más szülő a kevésbé jó gyermekeinek meg tud adni.

Szíves elnézését kérem a zavarásért, de ezt, úgy éreztem, le kell írnom.

Jelen sorok írójának nincsen gépkocsija.

Nem is óhajt. A lírikus, épp mert annyi szárnyalás csábítja, járjon gyalog, utolsóul bár.

Vagy hordozzák a barátai.

Ez történik.

Ezúttal egy francia író–színésznő házaspár jóvoltából. Hónapok óta volt esedékes megbeszélnivalónk, hosszabb terjedelmű. Nyári szabadságukat ők széltében-hosszában való csavargással töltik. A szélte Lisszabon–Tiflisz, a hossza Bergen–Casablanca. Volt már fontos ügyem, amelyet autóbuszon a Boráros tér s a Margit-híd közt beszéltem meg, oda egyeztettük a találkozót. A gyors mozgású franciák járművébe a megbeszélés végett Ljubljanában, illetve Bledben ültem be, s végleg Tihanyban szálltam ki. A randevú Fiumén, Abbázián, Zágrábon, Belgrádon, Újvidéken, Szabadkán, Szegeden, Dunaföldváron át folyt mindenképpen jó megállapodással a Balatonig; egy magyar dráma színre kerül Párizsban, a Vieux-Colombier-ban!

A házaspár fölváltva vezetett; hol a feleség, hol a férj ült hátul feleségem mellett, illetve elöl, mellettem. A váltógazdálkodás az eszmecserét is termékenyebbé teszi. Bár az óraszámra előreszegzett, fokozottan működtetett szem amúgy is működésre csábítja a nyelvet. Folyt a szó, nem is könnyű közölnivalókkal, de közben a kétoldalt elfolyó vidék is rengeteget közölt. Figyelemre méltó jelenség: nem fárasztó az agynak egyszerre a fülön át is, a szemen át is munkát kapnia. Amikor aztán az egyik csatornát pihentethette, a másik annál frissebben, pontosabban szolgált.

Móricz Zsigmond jegyzőfüzete a kikeményített kézelője volt. Ült a vonaton, álldogált a piacon, s le nem véve szemét arról, akivel beszélt, egy kis ceruzacsonkkal emlékeztető sorokat rótt a kabátja ujja alatt. Emlékezetem kézelőjén ilyen mondatokat silabizálok ki, az odakerült krikszkrakszokból, nagyrészt persze már idehaza.

„Pasa! Pasa!” – rántja vissza a pórázánál fogva egy kislány a kutyáját. A mi kutyánk Szultán volt. Ez maradt a törökökből, illetve a gyűlölésekből. Meg ez a kutyanév keltette csöndes elmosolyodás bennem. A múlt olyasféle köröttem, mint otthon.

Van egyféle épületszín; az „osztrák-sárga”. Ilyenre volt meszelve a kaposvári vármegyeháza, a fehérvári kaszárnya. De ilyen színben láttam a krakkói törvényszéket, az udinei börtönt, a pilseni kórházat. Bakanótáink, betyárdalaink ezt a színt átkozták, ettől fordultak kesergőre. Van nyomuk itt a Julian-Alpokban; itt az állomások is sárgák. Amilyen a Pasa a fülben, olyanféle értékcserén esik át a szín a szememben.

Kuruckodó környezetem engem máig ki nem kúrálhatóan a híres Össz-Monarchia ádáz megvetésére nevelt. De ugyanakkor arra is, hogy az embereknek nem szűk, hanem minél nagyobb közösségében érezzem jól magam: nagyobb terület, nagyobb pálya; több ember, több szabadság.

Láttam, hajdanában, Dél-Szerbiát. Igaz, vonatablakból. De a faeke vonat ablakából is faeke.

Szlovénia földművelése az európai szintnek is a felső részében áll.

Bámulom a szénaszárító pajtáikat. A szép díszítést, faragást sem sajnálják róluk, messze kint a mezőkön sem. Az istállóik! A csodaszám vonuló fajteheneik.

Hogy teremtődik fogaskerékforgás e közt s a délszerb s a montenegrói, a macedóniai kettes vetésforgó közt?

Ehhez persze – hogy erről képem legyen – odáig le kellene jutnom.

Meredek hegyoldalon, alpinista testtartásban – az egyik láb mélyen lenyújtva, a másiknak a térde csaknem a vállnál –, szlovén paraszt kaszál. Mintha hegymászókötéllel volna társaihoz erősítve. Azt képzelem, a szénát nyilván szálanként szedi össze. Aztán a borjút képzelem el, akinek otthon átnyújtja, mint megannyi virágszálat, kedves szavak kíséretében, egy patyolattiszta istállóban; jól nevelt főhajtást, talán kecses bókot kapva érte köszönetül. A vidék szegény. De mégis gazdag, épp a szegénység legyőzésével. Az életföltétel durva. De épp, mert úrrá lesznek rajta, az élet maga szép, csinos.

Havasok! Igen, igen. De frigidek. Ments’ isten velük élni.

Karsztok – „elkarsztosodás”, elkietlenedés, elnéptelenedés. De egy remek gépkocsiút – mostanában készült el – és a százkilométeres rohanás egyszeriben kiessé teszi, látványossá is: percenként idillikus, szőlővel befuttatott terméskő házak. A sziklaszahara oázisai a gyorsaság zsinórján: egy sorozat gyöngy.

Keresztbe metszve – főleg ily villámló tisztán – és két darabban elénk tárva minden értékes, egy bogár is, a Góbi-sivatag is. A metszet mindig szép, még a kavicsé is, a szimmetrikus ásványvonalaival. Ezzel a jó úttal kettészelt Karszt-vidék a tudatunkban máris olyan, akár egy kettészelt alma. Életműködést fed föl ez is.

Gyorsan haladunk, szemem egyre frissebben szalad a ropogó héjú, piros belű gyümölcsben.

Miután megkérdeztem egy hasznos útbaigazítást:

– S ön milyen nemzetiségű?

– Jugoszláv.

– Igen. De: szlovén még, vagy már horvát? Illetve: horváth–szerb?

– Jugoszláv.

Két ábécé – cirill és latin –, négy nagyobb anyanyelv – szerb–horvát, szlovén, albán, magyar –, hat szövetségi köztársaság, isten tudja, hány vallás. De mindezek fölött megvan a jog, hogy valaki egybefoglalóan jugoszlávnak, az állam eszmei polgárának vallja magát.

De itt egy montenegrói. Maga mondja, szerénykedő mosollyal. Oly daliás, még arcra is olyan jó formájú. Nem azt mentegetné.

Montenegró – Crno Gora – a délszlávság szíve. Azt ellenség soha be nem vette. Ott énekelnek és ott beszélnek igazán szerbül; olyanformán, ahogy magyarul Ábel a havasokban.

Ez is elég csodálkoznivaló.

De ott íratott meg a klasszikus büszkeség, a Hegyek koszorúja. Nyegos tollából, abban az időben, amikor a Toldi estéje.

Azzal egy szinten, hallom meghökkenve, rá nyomban elröstelkedve, majd megilletődve. Magyarul mondja egy nem magyar.

Sok kikötőt láttam. Fiuméé – Rijekáé – a kisebbek közé tartozik, de szemre tán a leggrandiózusabb. Pusztán azért, mert a tenger testközelben nyomul a városhoz. Az ötemeletes bérház mellett szinte kartávolságra áll egy éppolyan magas óceánjáró. Nyakam hátraszegve, csaknem hátratántorodva kell rá is fölnéznem, ahogy hajóra még sohasem néztem; ettől válik óriásira. S attól, hogy lám, hosszabb, mint egy egész házsor.

Ettől elevenedik óriásira maga a tenger is: még öt-hat ilyen kolosszus ring itt rajta.

Noha maga az öböl alig hat szélesebbnek, mint a Balaton; átlátni rajta.

Egy kicsit a történelemben járok Rijekában. Különös – milyen is? –, igen, „édes-bús” nyomással a szívem táján. Nem röstellem az érzést, hogy ezt a várost közelebb valónak érzem magamhoz, mint általában az először látott külföldi városokat. Nem riadok vissza ennek az érzésnek föltárásától, azaz szinte magam előtt is esedékes tisztázásától. Ez az érzés nemcsak mentes minden sovinizmustól, hanem épp annak az ellentétjéből táplálkozik; a népek testvériesüléséből.

Fiume, Zára, az egész dalmátföld nekem kettősen is gyermekkori meseföld. Nemcsak IV. Béla menekült oda a tatár elől. A simontornyai kántor fia is ott volt tengerész. Ő beszélt nekem először hadihajóról: ágyúról vízen! Nagybátyám uzd-borjádi kebelbarátjának öccse Polában szolgált. Hát amit az ő szavai nyomán tágult fejemben a világ!

Tudom, ezek kényes, bajosan érinthető kérdések, ezer vetületük van. De az én érzésem, itt tapasztalom, tisztaságában minden irányban egyféle fényt ad. Népem hű fiának tudom magam, s mint ilyen, nemcsak hogy egy ujjal sem kívánok ártani ennek a szép városnak, hanem fokozottabban örvendek a fejlődésnek. Úgy értem, fokozottabban, mint egy bármely jóakaratú angol vagy indiai például. Abból a múltbeli összetartozásból kifolyóan, mely tud igenis jó irányba is fordulni.

Rijeka – Fiume – igen; Opatija – Abbázia – nem. Az ízlésemnek. A kedvtelésemnek.

Egyedül állok vele. Az utcán nyüzsög a nép. A szállodák, éttermek, szórakozóhelyek zsúfoltak, nagyrészt külföldivel. A játékkaszinó is.

Előttünk az utóbbit ajánló hirdetőcédula. Minden van, ami csak Monte-Carlóban; roulette is.

A hirdetésnek van egy mondata, kövér betűs. Játékpénz – zseton – nem dinár, hanem csak bizonyos fajta valuták ellenében váltható.

Ezen mindnyájan elmosolyodunk. De aztán egy kis vita, azaz alaposabb belegondolás után, egy percre abba nem hagyva a mosolyt, szívből helyeseljük.

Semmiféle útikönyvünk nincs. De aztán váratlanul fölfedezek egyet a fejemben. Elutazásom előtt olvastam gazdag fejezeteket Miroszlav Krlezsa legutóbbi nagy munkájából. Már a címe is mostani gondolataimba vág: A fekete sas árnyékában. Ez a fekete sas a kétfejű sas, a mi történelmünknek is annyi jelzőt kapott madara. Ebben a könyvében – mint különben annyi más művében – Krlezsa a század eleji Horvátországot és Magyarországot festi le a mai fölényével s indulatával. Mi holmi kulcsregényként lapozhatjuk, annyira kézközelből beszél rólunk: Jászi és Ady, Tisza és Héderváry környezetéről. Csaknem laponként fölemlegetve a múltat, Könyves Kálmántól a szerencsétlen 67-es kiegyezés pótlékáig, a 68-as horvát–magyar kiegyezésig, ami – mert rossz csak rosszabbat szül – az előbbinél is szerencsétlenebb volt. Ebből tudom, hogy Zágráb főterét még Krlezsa ifjúkorában is Harminca térnek hívták: nyelvi másaként a mi Harmincad utcánknak.

Így közeledünk Zágráb felé.

De örömmel fedezek föl fejemben még egy hasznos tájmagyarázót, népélet-ismertetőt. Ezt még én kaptam ifjúkorom örökségeként, a világban tett csavargásaim afféle jutalomkönyveként. Mutassátok meg, hogy egy falu kaszálóján hány a másodvágású – vagyis a sarjú – boglya, s megmondom, körülbelül hány tehén tér meg esténként az előbb említett borjak mellé. És ha az országút széleit, árkait is gondosan megjárta a kasza? Számlálhassam még a hegyoldalban a frissen meszelt présházakat, s látom, hány üveg bor kerül estente vacsorához. Nézzük csak, hogyan van töltögetve ez a krumpli. Ebből bizony piacra is visznek. S az a rengeteg liba a réteken? Márton-nap után annak fele sem marad itt. Parasztporták előtt suhantunk el. Bedekkerem helyi fölvilágosításai oda voltak róva a kapubejáró sorába vagy porába a friss kocsikerék, a lópata, a csülök, a bicikligumi egyáltalában nem rejtelmes ékírásjeleivel. A parasztság itt szívósan, szemmel látható házi sikerekkel dolgozik, nyilván – ahogy a szó mondja – látástól vakulásig, saját alkalmazottjaként.

Épp a Krlezsa-kori Harminca teret kell megtalálnunk. Most Trg Republikének hívják; Köztársaság térnek.

Az első utcatáblán, amelyet tájékozódást keresve elolvasok: Ulica Katalina Zrínyi.

Egyszeriben lecsúszik a szívemről valamiféle hideg, most érzékelem. Zágráb az én kamaszolvasmányaimban is – akár Krlezsáéban – Jellasich városa volt. Főterén a sikeresen mosolygó – és sikertelenül verselő – daliás bán lovas ércalakja kivont görbe kardját Buda felé vágta a levegőbe.

A Trg Republikén semmi ércszobor.

Lebontották.

Ha helyébe majd annak az eszmének is szobrot emelnek, amely erre ösztönzést és erőt adott, első leszek az aláírók sorában, nem kis meghatottsággal.

Átsuhanunk és visszasuhanunk a városon.

Nem nagy város, de nagy erejű, s milyen pezsdítően, megkapóan. Egy központja van – egy szíve –, de az egybevetve a közép-európai városokkal – hatalmasan ver. Fényesen, frissen, zsúfolt gazdagon áramlik bele, forog benne s fut belőle a tagokba az élet, azaz a forgalom. A Köztársaság tér ez, igaz. A magas erkélyről, ahonnan nézem, a villogó, fekete hátú gépkocsik hangyavására úgy gomolyog, mint Párizsban. Igaz, kisebb helyen, s igaz, délben. Az erkély az írószövetség helyiségéé, mert itt van az is, ahol illik is lennie, a város szívében-agyában; árad hát benne is az élet.

Hiteles barokk; malterból formált gótika.

Akár nálunk.

De ez az ugyancsak megkésett, tehát már tartózkodóbb, szégyenlősebb – vagy fáradtabb – barokk itt mégis hitelesebb, tán jobb gyökérzetű.

Ahogy a Váruk is.

Mert Zágrábban is áll – itt a város közepén – egy Vár, akár Budán. Annak is az építészeti származásfájáról. Miért ízesebb, hogy ne mondjam, zamatosabb ez itt mégis? Amennyivel Szentendre a Fortuna utcánál. Nem sváb polgárok építették vagy építtették újjá (szerencsére így is), hanem a horvát középkor és reneszánsz nyomán vagy után a horvát fölvilágosultság polgárai. Itt nem volt megszakadás, nem volt félhold.

Duna persze nincs.

De az nem a mi művünk, otthon sem.

A hegy sem oly magas. Körben azok a szép budai hegyek!

Azokat se mi raktuk föl.

Budapest fő értéke, hogy jól választották ki a helyét.

A kelták. Mint Zágrábét is, Ljubljanáét és Kassáét is. Egy az örökségünk. Még hány és hány elődtől. De mit csináltunk külön-külön belőle? Vele?

Ez a kérdés.

A jövőé is.

A protokoll, kimért kézfogás után, milyen könnyű kéznyújtásra, igazi parolára ösztökéli a szívet. Épp ebédre álltunk meg Zágrábban, az írószövetség kitűnő elnökének, Krklec-nek szíves társaságában. Aki egy magyar szót tud, egy magyar város- vagy utcanevet vagy pláne kislány nevet, az itt, itt bizony elénk tárja, mosolyogva, vendégszeretete jeléül. Szerencsére, nekünk is van visszanyújtanivalónk.

Ez annál hasznosabb, mert hisz irodalmilag szinte semmit sem tudunk egymásról. Hogy másként legyen, az itt is olyan köntörfalazás, üres öntetszelgés nélküli könyörtelen szavakat kíván, mint általában. Az utolsó érdemleges irodalmi kapcsolatot a két Zrínyi teremtette. Péter lefordította Miklóst.

Az én apám mint 44-es baka Reichenbergben szolgált. A pusztai esték emlékidézései során ez az én gyermekfejemben Kaposvárnak, a 44-esek állomáshelyének testvérvárosa lett. A cseh Čapekben olvastam, ő trafikba belépve, Brassóban és Innsbruckban is otthon érezte magát mindvégig: ugyanaz a dohányszag. Németh László a Bűvös szandzsák-ban mondta el, mit jelentett az ő gyermekkorában Szilason egy nagyobb egység tagjaként kerengeni, a Duna völgyében.

A Monarchia a népek börtöne volt.

Óriási börtön, rengeteg fogollyal.

Horvátország és Magyarország, a két szomszédos cella, a közösen tűrt török veszély eltűntével – amikor össze kellett volna fonódniok – átkos viszonyba került egymással. Az új veszély ellen már nem volt jó ösztönük a szövetségre.

Ennek ellenére itt is valamiféle otthoniassági érzéssel lépdelek az utcán. A hajdani közös ellenfél, a közös szenvedés, a közös – tévedés is átalakulhat, ha másra egyelőre nem: valamiféle közös sajnálnivalóvá, az emlékezés varázsvizében, varázsitalában? Hogy Rijekát feddhetetlenül érezhettem közel a szívemhez, annak itt lelem igazolását. Zágrábot is annak érzem.

Ez a város nem Jellasich városa. Ez az ország nem azoké az uraké sem, akiket Krlezsa vitriola oly élesen éget képzeletünkbe. A múlt tele volt aljassággal. De nem igaz, hogy ebből csak aljasság az örökség.

A pusztára, ahol én nevelkedtem, nyaranta jöttek rutén idénymunkások is.

Ezeket a nép nem úgy fogadta, ahogy a hivatal urai a ruténeket kezelték.

Hanem testvérileg.

Az egyik középiskola falán, amelyet látogathattam, amikor épp nem volt sürgős mezei munka, ott függött Madarász híres festményeinek másolata is, a Zrínyi és Frangepán, a bécsújhelyi siralomházban.

Egymás kezét fogják az asztalon. Ezeket senki nem teszi ki az én népem hősei sorából.

Ezzel búcsúztam zágrábi – mindössze két óra óta ismert – barátainktól; estére, vacsorára, Belgrádban kellett lennünk.

A napraforgó Franciaországban dísznövény, a szalonasztalon is, a villák előkertjében is. Szeretik; soká eltart.

Az őszirózsa előfutára. Van Gogh segített élvezni – azaz tűzte voltaképp a szívükbe – e szép virág aranybomba lángvetéseit.

Elragadtatott, egyre sűrűbb a párizsi ah-ah! a gépkocsiban, amikor a zágráb–belgrádi műút mellett megjelennek föltűnő magas szárukon az első hatalmas példányok. Előbb csak fél hold, egy hold terjedelemben. Hamarosan napraforgóerdőben járunk. Egyre gránátostermetűbb, egyre kövérebb képű tányérbélrengetegben.

Szlavónia persze, a remek szlavón földek. A Dráva–Száva ingyen csatornarendszerében.

A franciák, útitársaink, meseföldön úsznak, Tündér Ilona virágoskertjében. Nekem a nyelvem, majd az emlékezetem elevenül meg, kellemesen. Az előbbin olajos magvak hajdani jó íze szalad át, az utóbbin egy, azaz két régi szó. A Dunántúl a napraforgót tányérbélnek, de még otthoniasabban biz’ szotyolának hívják; hívták az én iskoláskoromban. A cselédnéktól, a pusztai béresasszonyoktól kunyeráltunk egy-egy marékkal. Jobbadán csak ők termelték, a kis kommenciós kertjükben. Nem díszül. Némi ráadás rágcsálnivalóul a napestig telhetetlen gyomrú – helyesbítek: telítetlen gyomrú – gyermekeiknek.

A Van Gogh-i okker lobogású őserdő, azaz a szotyolaédenkert egyik sarkán útirányító tábla: Sremska-Mitrovica. Ez már a Szerémség. A hajdani pannon Sirmium környéke. Egykor Róma Alpokon túli műveltségének tán legélőbb központja. Ma a római emlékek egyik leggazdagabb lelőhelye. Egy jól benyomott ásó paloták, templomok alapjaihoz, műveltségi kincseihez vezet. Ha oda vezet.

Belgrádban történt ekörül a tréfás, de azért mégsem egészen tréfás szómérkőzésem; már itt elmondom.

Előfordul, hogy a parasztok – az ásó és a csákány kezelői – nem örvendenek meg ezeknek a kincseknek és kultúrhistóriai épületalapoknak; főleg ha szőlőtelepítés vagy saját házuk alapjainak talajforgatásakor bukkannak rájuk. Bizony megesik, hogy a kincset visszakotorják; a történelmi alapra, szót sem ejtve róla, a maguk tervezte házat, sőt istállót húzzák föl.

Micsoda önzés, micsoda elmaradottság, korlátoltság! Jellegzetesen paraszti.

És micsoda könnyű ítéletszó! „Jellegzetesen polgári!”

Ha bejelentik a kincset, jó, ha fél évre letehetik a kapát; letehetnek a házépítésről. Mert a valószínű: ott kell hagyniok azt a – ha csak mást ne mondjunk: kedvükre való – helyet. Mehetnek arrébb. Ahol a part szakad, tán újra!

Önzők? Épp csak ők?

Ki részeltette őket eddig annyi kulturális örömben, öntudatban, hogy – máris áldozatot hozzanak érte? Máris ekkorát? Egész élettervükre kihatót? Mi többiek vajon – megtartva az arányt – másképp viselkedünk kis érdekeinknek ilyenfajta – azaz előttünk még ismeretlen – tágabb érdek által való sérelmezésekor?

Ne siessünk a megrovó szavakkal! Itt vannak ezek a szegény, illetve példásan remek napraforgók, azaz tányérbélek is. Napra forogni, fényre meredni majdnem annyi, mint kegyet keresni, szolgain, gerinctelenül. A napraforgó a magyarban úgynevezett tükörszó: csaknem minden nyelven ezt a mozdulatot, illetve magatartást – jellemet – fejezi ki. Ki varrta ezt rájuk, ki rágalmazta el őket ezzel a gyors sütetű szóval? Ezzel az elhamarkodott – városi: urbánus! – megfigyeléssel? Egyetlen napraforgó soha, sehol egy fél napig nem forgott, nem hajbókolt, nem meredt szolgaian a nap felé. Íme, itt is a bizonyság, szavaznak itt is, jobbra és balra egy egész határ, egymillió, ha ugyan nem tízmillió büszke, egyenes gerincű szotyola! Nyugatról jövünk, épp most bukik le a fény; az árnyék jó messze mind elibénk nyúlik. És ők nem arccal állnak felénk, hanem majdnemhogy háttal, vagy legfeljebb oldalt, szemük sarkából balra, a gyermekkor tájaira pislogatva. Emelt homlokkal, vagy legfeljebb az érés üdvös nehezétől csüggesztve a főt.

Vannak rejtelmes képességeink; holmi tréfás manókként laknak bennünk. A könyvkereskedésben ismeretlen versesköteteket veszünk kézbe, hazaiakat s külföldieket vegyest, s anélkül hogy beléjük pillantanánk, merőben ujjaink tapintása: illetve szimatolása nyomán sugallatot kapunk, hogy melyiket érdemes megvásárolnunk, melyiket nem. Kilépünk a pályaudvar vagy a gépkocsi ajtaján egy ismeretlen városba, annyira idegenbe, hogy nemcsak a beszédet nem értjük, de a cégtáblákat sem tudjuk végigsilabizálni, s egy pillanat alatt – egy varázslatos villámütés hatásaként – eldől, jól fogjuk-e itt érezni magunkat, vagy sem.

A baráti gépkocsi Belgrád szívében állt meg velünk, alkonyatkor, hatszáz kilométert rázván bele a csontjainkba. A gépkocsiból való kiszállás – mint tudjuk, bár fegyelmezetten nem említjük – mind a mai napig nincs föltalálva; már szerényen középtermetű ember sem tudja elvégezni olyan mély térdbók, gerincgörbítés, főhajtás: afféle megalázkodás nélkül, aminőre középkori hódoltatók kényszerítették a hódoltjaikat.

„Jól fogom érezni magam: máris jól érzem itt magam” – Belgrád közepében – a Mihály vezér utca – a Knyez Mihajlova és a Köztársaság tér, az itteni Trg Republiké sarkán –, mégis ezt a sugallatot kapja az utazó, ahogy megtört s megalázott tagjai kiegyenesítése után körültekint. Lábai tízperces megjártatása után pedig az ulica Francuszká-n és a Terazijé-n – az imént említett rejtelmes képesség birtokában ezt a sugallatot kapja: tudnék élni ebben a városban.

Ez különben az idegenek általános véleménye. Azaz tegyünk különbséget. Mint a megérkezés utáni első beszélgetésből kiderül, nem mindenféle lelkületű nép vélekedik így. Azaz vélekedhet így. A város nem mindenféle természetű népnek tárja föl, tárta föl már a múltban a lelkületét. A magyaroknak föltárja, hallom. Mindig is föltárta.

Ez meglep. A súlyos történelmi összekoccanásokra gondolok, nem is az e századbeliekre, hanem amik Kossuthnak adtak gondot, Rákóczinak, Zápolya okos ellenfeleinek! Barátaim azonban, alaposan ismerve a történelmet, kiigazítanak: a politika diktálta vagy megfogalmazta értelemnél mélyebb rokonérzésről, összetartozhatóságról beszélnek. Ezt maga Kossuth is csak dicsérve emlegethette. A világosi napokról írt lapjain „Garasinin miniszterelnök úr” mindig a legszebb jelzőket kapja, igen, emlékszem. És Klapka és Teleki László hol érezték a legmegbízhatóbbnak a szót a balkániakkal való tárgyalások során? Valaki még a két komoly néptudós, illetve földrajztudós, Herman Ottó és Cholnoky Jenő nyilván tréfás állítását is idézi a szerb–magyar vegyes házasságok eredményességéről.

Az azonmód fölpezsdülő eszmecsere közvetlenül a gépkocsiból való kilépés után folyik le, hozzáillő kávéházban, abban, ahol barátainktól szíves találkozót kaptunk; a szócsere élénkségéből arra lehet következtetni, hogy szándékosan ezért, a sürgős tisztázás végett siettünk ide hatszáz kilométer s majdnem annyi év távolságából.

Nem politikusszemmel, nem is történészével akarom a benyomásokat továbbra sem magamba bocsátani. Még csak nem is az íróéval. Hadd működtessem, ameddig lehet, azt az előbbit, a lírait, tudatunk titkos manóinak – tündéreinek! – sugdosását.

Néha küzdeni kell velük.

Félelmetes az irodalom rögzítő ereje. Nagyobb a mozdító erejénél is. Mi már nem emlékszünk rá: a köztudatban Magyarország valaha sziklás-bérces, erdős-várkastélyos ország volt. Amikor az emberek napi olvasmányként még Vörösmartyt, Kisfaludyt, Jósikát lapozták. Magyarországot még Supervielle, korunk nagy francia költője is, csupa hegységnek látja. A rengő búzatáblák, a végtelen mezők, a lónevelő síkságok magyar földjének megteremtődése (a fejekben), mondhatni, egyéni vállalkozás eredménye. Igaz, két olyan vállalkozó szövetkezett rá össze, mint Petőfi és Arany. Hazánkat – exportra főleg – ők alföldiesítették. Ugyancsak hosszú távra. A hegykedvelő Ady, a dombrajongó Babits szava e téren nyomtalan.

Itt járok Belgrád tizenöt emeletes palotasorai közt, a fények, színek, zajok és száguldások világvárosi egyvelegében, s képtelen vagyok megszabadítani agyamat annak a Belgrádnak a macskaköves sikátoraitól, szemre húzott tetejű földszintes házaitól, amelyet Kosztolányi a maga ifjúságának éveiben – első ittjártakor – oly érzékletesen leírt. Mesterien, kitörölhetetlenül. De mégiscsak a fölszínt nézve – a fölszín tarkaságát, szórakoztató-megnyugtató látszatérdekességét! Belgrád ebben a stílusremekelésben egy óriási – de elhanyagoltabb – hajdani Tabán, melynek rossz ablakú ivóiban, illetve kávéházaiban – amit itt hivatalosan is kafanának hívnak – lelkes ifjak nem verset gyúrnak, hanem bombát; nem újabb folyóiratot alapítanak, hanem még egy újabb titkos társaságot. Igaz, a haza megmentésére! Ami a néppel azonos!

Aztán nem is akarok megszabadulni ettől a hajdani képtől. Ahogy a festők a ceruzájukat emelik a szemük és az ábrázolandó táj elé, hogy az arányt megfogják, s papirosra vessék, úgy emelem én újra s újra tekintetem elé azt a régi mércét.

Nem szeretem, ha empire oszlopos, földszintes családi házak húszemeletes felhőkarcolókkal váltják egymást. Nem szeretem, ha ez a görbe a telekspekulációk állapotát jelzi. De engem mindig meghat, megmosolyogtat, ha ezzel egy-egy nép a muszklijait mutatja: nézzétek, mire vagyok képes. Ez a mozdulat, ha nem üres fitogtatás, nemcsak kíváncsiságunkat vonja magára, de egyben jókívánságainkat is. Nőj csak, erősödj; légy képes minél többre.

A felhőkarcoló, megszámolni sem tudom, hányadik emeletéről visszacsúsztatom tekintetemet a járdára, s a járdáról ugyanannak a tekintetnek csövein át mi surran be agyamba? Két napszítta arcú nő, olyan bokáig érő, bő bugyogóban, aminő az odaliszkeket díszíti a háremről festett képeken. Egy csaknem feketére cserzett férfi, barna háziszőttes csizmanadrágban, de csizma helyett bocskorban. Nem mű népviseletben vannak; járásuk, paraszti kosaraik adják az igazolást. Éppúgy nem néz utánuk senki, akár a bretonok zekéi és csipkés főkötői után a Bastille téren. Átkelnek a gépkocsik folyamáramlásán, amely ebben a napszakban ezen a helyen is megközelíti a Bastille környékit.

Az a benyomásom, hogy a belgrádiak szeme jól megszokta a tekintetnek ezt az állandó tornamutatványát, a nagyon alacsonytól a nagyon magasig. S ami még több erőnlétet kíván: a nagyon magastól a nagyon alacsonyig. Nagy dolog előreszaladni a jövőbe. De semmivel sem kisebb a jövőből hátranyúlni, s erőnk minden megfeszítésével magunkhoz segíteni a múltat. Hűnek lenni ahhoz, ami bennünket emelt.

Szeretnék Kosztolányi szellemével beszélni. Éppúgy a Family Hotel írójáéval. Óriási dolgot értenénk meg együtt. Holmi óceánjárók fényes födélzetéről nézték ők akkor, a század elején, a belgrádi kis sajkát. Az idők híres sodrában az a kis sajka volt. Én – már akkor is – egy olyanba szállok.

Mit is mondanék nekik, a „Balkán” hajdani megmosolygóinak, a jóakaratúaknak persze?

Igen, láttam egy ország első képviselőinek házát. Szerény, földszintes épület. Láttam az első egyetemféle épületét. Földszintes az is. Az akadémia? Ugyancsak.

Igen, ezek apró lépések. Egy sokat szenvedett, kifosztott és legyöngített nép kezdte velük a járást. De egy nagy útra. A saját erejéből, igen, bocskorban, de a saját természetének megfelelően; igen, nemegyszer még tájékozatlanul tán, de jó ösztönnel, a messze jutás vágyával.

A járásnak ezt az ütemét, a fejlődésnek ezeket a jó távlatait észlelem a városnak a század esztendeivel szinte együtt emelkedő épületein.

S bármily különös, ezt az ütemet érzem szinte az itt előttem haladó férfiak és nők lépésrakásában is.

Az utcán rengeteg a nép. Úgy látszik, itt még sokan ismerik egymást: föltűnően gyakran lendülnek üdvözlésre a karok, könnyedén ezek is. Itt még estente van korzózás is (akár Szófiában, Ogyesszában vagy Nagy Lajos ifjúkorának Pestjén). Nyúlánk derekak, jó vállak siklanak előre a torlódásban, friss villámú tekintetek, gyorsan fölszaladó szemöldökök lövellnek ugyancsak üdvözlést jobbra-balra.

Egy világváros, teli kisvárosiakkal, vidékiekkel? Nem. Egy nép, amely maga ütötte a székvárosát világvárossá.

A fák körül az aszfaltba foglalt vasrács, úgy nézem, a párizsi másolata. A kirakatok Bécsben is sorakozhatnának. És persze Varsóban és Bukarestben. A vendéglőből az ételszag debreceni, miskolci ismerős. Az egyik szobor, a lovas, olyan szolid, mint Kijevben; a másik – az absztrakt fémszerkezet – merészebb, mint Amszterdamban.

Az egész mégis saját talaján állóan és egységesen idevalósi.

Krúdy itt még otthonosan járna. Igaz, afféle rezervátumban. Szállásunkról, csomagjaink letétele után, visszakanyarodva a Majestic-be (mert a szállodáknak itt is ilyen koronás nevük van), háziasszonyunk abba az utcába kormányzott bennünket, melyet a városi tanács szándékosan a régi alakjában rendelt megőrizni, azon macskakövesen, kiskocsmásan, zugkávéházasan. Fölbaktatunk tehát a Chadovszka ulica folyamkaviccsal kirakott kocsijáróján. Ez itt az egykori szimbolisták és általában a szecesszió kori művészek – Ady kortársainak – találkozóhelye. Ez biz nem a New York galériája; sokkal megfelelőbb, jobb inspirációjú hely. Emelete sincs, de neve annál csalogatóbb: Vendéglő a három kalaphoz. Az enigmatikus három kalap a mi náthagyógyító kalapkúránkkal tart szójelentési rokonságot. A Három kalap-ban valamikor addig szolgálták ki a vendéget, amíg a fogasra akasztott egy kalapja helyén nem hármat látott. Benézek a homályos, a fapadlatú szűk kis helyiségbe, az egyik sejtecskébe, ahol a szerb irodalom újjászületett, s nem mosolyodok el. Illetve arra az amerikai nőre emlékezve mosolyodom el, aki Shakespeare stratfordi apróka szülőháza előtt így csodálkozott föl: Ezen a pici helyen jött világra egy olyan nagy zseni?

Petőfi zsenije még picinyebb helyen törte át a világ burkát.

Ez az arány jellemző az egész délszláv újjászületésre. Rigómező után cseresznyefa-ágyúkkal védekeztek a hegyekben. De védekeztek, a parasztok. Főuraik egy része északra futott. Főuraink. Számon a kérdés: köztudomású-e, hogy Zápolya táborában, udvarában annyi volt a Balkánról jött, hogy az ő nyelvük lett jóformán ott az, amit ma hivatalosnak mondanánk.

De miért is érzem jól magam? Mert noha idegenben vagyok, valamiféle biztonságban, otthoniasságban érzem magam. Tetszik az embereknek, nem is pusztán a mosolya; arcuk mosolyműködtető szerkezete. Az a benyomásom, hogy ezek az arcok élénken, vagyis komolyan figyelnek, de eleve készen arra, hogy mosolyogjanak; azaz helyeseljenek, szívből, ha módjuk lesz rá. Eleve van kapocs köztük.

A tekintetük is jó. Nyílt; nem lopakodó, hanem szabad röptű. Igen; jól néznek; nem ki, hanem rád.

Vagyis a mosolyán nézve ez a város okos és dolgos. Bocsánat, ez a mondat szellemi lopás. Egy francia válaszolta nekem, mikor első, lírai benyomásai felől faggattam Pestet illetően.

Nyugodtan továbbadom, azzal a figyelmeztetéssel: a lírai benyomás nem azonos a fölszínessel, a felelőtlennel.

Kezd nyitja támadni tehát, miért tudnék itt is élni, ha úgy fordult volna. Ha Belgrádban születek. Ha ugyanazt az elmét és vérmérséket ez a föld neveli.

Rengeteg arcot látok, a város minden részéből és rétegéből. Nők, férfiak, öregek, fiatalok, alacsonyak, magasak, sápadtak és egészségesen rózsásak vonulnak el előttem. A kávéház nagy ablakát ugyanis televízió képernyővé neveztem ki. Közben barátaim, új és régibb ismerőseim arcát is figyelhetem, akár rajzolhatom. S ugyanakkor egy eddig munkátlan érzékszervemmel fogom és tudatosítom magát a várost is, amelyben ülök, a népet, melynek fiaival poharat, eszmét koccintok.

Miközben öt közeli nép fiai egy távoli hatodiknak a nyelvén próbálunk amúgy is szót érteni, a pincér asztalunkra tesz két üveg bort, szemöldökemeléssel híva föl rájuk figyelmemet.

A legjobb minőségűek. Az itteni fajtákból. Címkéje mindkettőnek szerb–horvát. A legvastagabb szó azonban – a bor neve – magyarul, az egyiken ez olvasható: Ezerjó. A másikon: Cigánybáró. Ezen rajzolatban is ott van egy csábító kacsintású, hatalmas bajszú vajda, pitykés magyar dolmányban. Mintegy azt sugallva, hogy nincs veszve minden, maradt alap az egyetértésre.

Nem ezen mosolyodom el. Az üvegek terjedelmén. Asztali borospalackhoz szemünk általában hétdecishez idomult. Ezek másfél-két literesek. Bácskai méret, amitől ott a lakodalmak hajdan hét napig tartottak, nemzetiségi különbség nélkül.

Belgrád nevében a bel nem azt jelenti, hogy szép, amiként francia barátaink, de az én tudatomban is csengett, hanem azt, hogy fehér. A várost szerbül ma is úgy hívják, ahogy mi már csak a történelemkönyveinkben: Fehérvár. Volt egy kor, amidőn Európa váraiban, de városaiban is a kő – mentesen a szénfüsttől – sokáig fehéren maradt. Székesfehérvár, Gyulafehérvár, Fehéregyháza.

Nándorfehérvár!

Távolról, a déli lapályról nézve a sziklákra épült hatalmas bástya- és kőfalsorozat itt ma is fehéren villog.

Ezt a tulajdonképpeni Fehérvárat, amelybe a mi budai várunk háromszor is beleférne, a voltaképpeni fellegvárat tehát megkülönböztetésül, török szóval Kalimegdán-nak nevezik. Évszázadokon át ez volt Európa legnagyobb erődítménye. A Duna völgyi népek legnagyobb, majd – legvégső reménye. Aztán legnagyobb siratnivalója.

Az ott a Sztambuli Kapu. Átmegyünk a fölvonóhídon, aztán át, föl magán a kapun. Minden ép, minden ma is használható volna, ha a lőfegyverek a legutóbbi helyreállítás és korszerűsítés óta is nem korszerűsödtek volna tovább. A hatalmas gyűrűben hadseregek táborozhatnának. Ahogy valaha táboroztak is.

Nem lehet szívszorítás nélkül közeledni a mellvédek falához, ahol valaha az öreg Hunyadi zörgő páncélban nyargalva, homlokát vaskesztyűs kézzel törölve buzdított és vezényelt. Ez volt tán, amott az a torony, ahonnan Dugovics lerántotta magával a mélybe a törökök zászló-, azaz hogy lófarkhordozóját.

Itt szolgált Dózsa is.

Forró napsütés van, s még mindig fölfelé kell lépdelnünk: dombon, töltésen, bástyalépcsőn, hogy majd a legfelső pontról eltekinthessünk mi is arrafelé, amerre ez az erődítményrendszer a Boszporuszig lövellte hatalmát, Konstantinápoly ellenfeleként. Ahonnan az egykori Szibinyáni Jankó úgy nézte az idehömpölygő barbár hadözönt, hogy egyik könyökével Brankovicshoz, a másikkal Kapisztránhoz szorult.

Meghökkentő kép tárul elénk. A szemhatárig alattunk ma is pusztító erő, vad ellenség hömpölyög, félelmesebben, mint az a régi. Különös jelképként ez is közös.

Itt még tart a nagy árvíz. A Duna és a Száva összefolyása valóságos óceánba borította a tájat. De mégsem tovább, mint ameddig a küzdő emberakarat – hátra-hátrahúzódva is – határt szabott neki.

Magyarország és Jugoszlávia az idei árvízveszedelmet közös erővel, példamutató együttműködéssel fékezte meg. Aki ezt közli velünk, hangsúlyával ő is aláhúzza – a példamutatásnál – azt, ami a dologban egyúttal jelkép is. Mert hisz – ugyancsak itt ér a hír – más országban voltak épp e téren csüggesztő esetek is.

Lent voltaképpen – a két óriás: a Duna és a Száva – ős ártere lett tenger.

Azaz valamikor ez volt tán az egyik legnagyobb hadászati erő. A víz, a bástyák körül.

S ha ezen is áttört az ellenség?

Akik itt együtt vagyunk, összetesszük tudásunkat – iskolai tudásunk emlékeit – arról a korról: a közös küzdelmek nagy eseményeiről.

Konstantinápoly 1453-ban esett el. Ez akkor még inkább csak szégyene és gyalázata volt a kereszténységnek – a segítség elmaradása miatt; a nagy baj akkor kezdődött, amikor az ott dolguk végzett török hadak északra szabadultak. Három év múlva Szerbia fővárosa, Szmederevo is elesik. Ez Belgrádhoz egy jó lónyargalás, keletre.

Nándorfehérvárát a török 1456-ban veszi ostrom alá. Számára igen kedvező körülmények közt. A várban alig van erre nevelt kardforgató, vagyis főúr és nemes. A pánikban ezek Szegedig futottak. Hunyadi parasztokat trombitált a várba. Megragadt fejemben a krónikás szava. De a többiek is így tanulták; „Nem volt ott egy úr, egy nemes. Csak a falusi és városi aljnép.” Kapisztrán tüzelte őket, latinul, olaszul. Követték, bár nem értették! Egymást sem értették. Zömük magyar volt, de a többi horvát, szerb, román és bolgár. Eltakarodott a török. S fölragyogott az ábránd: visszavenni – immár – Konstantinápolyt.

Annak a győzelemnek az emlékére szólnak azóta is delente a harangok a kereszténységben. Ha az a harangszó nem lett volna egyben csendítés, a nagy János, a dicső Jankó lelkéért! Még abban az évben!

Nincs tanulságosabb, mint ha szomszédos nép fiai fölmondják egymásnak egykori történelmi leckéiket. Ezek az iskolai tananyagok szoktak lenni ugyanis a sovinizmus vírustelepei: ifjú elmékbe jutva, egy életen át pusztítanak. A logika számára természetes, hogy két versengő nép közt, ami itt diadal, ott szükségszerűen bukás. A fertőzet az, hogy a sovinizmus az ilyen gócokat nem vágja föl, nem tisztítja meg, sőt – gondos ápolással – szinte állandó gyulladásban tartja.

Meglepő, milyen kevés, amin – Nándorfehérvár lőrésein könyökölve – itteni barátainkkal külön-külön hazai leckéink befolyása alatt összekaphatnánk. Igaz, van köztünk esetleges békebíróul vagy fellebbviteli igazságosztóul egy kitűnő francia. S az épp tanár is, filozófiát ad elő. S igaz, a barátságnak s az egyetértésnek olyan alapján vagyunk – hajdani, nem is olyan hajdani szürrealisták! –, amidőn már mulatságul, a jókedv fokozásául az ember keresi az ellentéteket is: hisz már azok is – mert nevetni lehet rajtuk – összekötnek!

A török benyomulása Európába a középkor legnagyobb fejlődésellenes veszedelme volt. A janicsárhad iszonyúbban pusztított, mint ott az a most elhömpölygő árvíz. Az életölő ár a magyar falvakból százötven évig, az itteniekből négyszázig nem folyt vissza. De miért nem? Illetve: hogyan is roppant bele a kereszténység gerince Szerbia (s aztán Magyarország) elbukásába?

Igen, a nagy Jankó még visszavetette, mert az emberiség átkának tekintette a török veszedelmet. Az ingadozó szerb főurak közt az ellenállás pártja győzött. Lázár despota lányát, Gyurágy Rankovics unokáját, feleségül kapja a bosnyák királyfi, Stevan Tomasevics: a két ország egyesül, magyar segítséggel: most nagy hadak gyűlnek Szmederevóba: Szendrőbe! Magyarok is. A porta – a történelem egyik legügyesebb diplomáciája – félelmes ellenhúzásokat tesz. A következő hadjáratot, az 1459-est, maga a szultán vezeti. De nagyvezérét fiatal korában Angyelkovicsnak hívták; testvéröccse Mihajló vajdának, a szerb alkudozó párt vezérének. „Testvér nem harcol testvér ellen!” Szmederevo kapui néhány lövés után kitárulnak. A szerb urak szempontja a végső pont a százéves ellenállás után. Szerbia négyszáz évre az ár alá kerül. És Magyarország? Elárulása ennek még szégyenletesebb: európai arányú volt, mint tudjuk. A gát arrafelé voltaképpen attól szakadt át – vagy szélesült oly halálosra –, hogy a szultán a franciákhoz is megtalálta az utat. Vagy a franciák hozzá. A kereszténység nevezetes hátba döfésére nyíltan ugyan csak a nagy I. Ferenc vetemedett, de tán nem puszta mendemonda, hogy már Mohácsnál az a kétszáz ágyú, amely abban a rettenetes zsák-ban szétlőtte a magyar lovasrohamot, francia mérnökök kezét dicsérte. Párizsban valóságos török divat kezdődött – a szalonokban, a színházakban. Még Molière is figuráztathatta.

Az óriási kép – a történelmi távlat – bonyolultságában világos, dermesztően. Csak egyet még, egyik hajdani magánérdeklődésem anyagából. A bosnyák műveltségnek erős ága még ekkor is az, amit mi albigens, azaz bogumil mozgalomként ismerünk. A pápai üldözés hatására ezek néha a törökökhöz húztak, velük védekeztek. Csakis rájuk vonatkozhat, föltevésem szerint, az ifjabb Tomasevics panasza a pápához: „Királyságomban erődítmények emeltetnek törökök erejével; ezek nyájaskodnak a parasztokkal, azt ígérvén nekik, hogy aki melléjük áll, szabad lesz.” A pápa koronát küldött a királynak, a kért pénz és fegyver helyett. A bosnyák király, II. István, és az ellenálló főurak csaknem kardrántás nélkül estek török kézre, 1463 tavaszán. A szultán megfojtatta őket, mind. Aztán a bogumil bosnyák pártiakat is.

A történelem ilyen világméretű átfutása után mi lehet a teendő forró délben, egy üres magaslaton, ebéd előtt? Dobjuk át utólagos bosszútevésből e bástya lángmeleg kövein ezt a szegény franciát, nejestül? Félig istenhívő – Teilhard de Chardin kiegészítéseivel, persze –, s így volna némi indok: szerintem minél hatalmasabb egy isten, annál több íziglen büntet, azaz működteti változatos címkéjű szadizmusunkat, frissen, szabadon: bűntudat nélkül. Ez azonban nem az én hitem. Egyrészt, mert az ilyen heted- vagy huszadízigleni büntetésnek úgy volna csak logikája, ha heted- és huszadíziglen visszamenően is hatna, azaz változtatna valamit a dolgokon. Másrészt azért nem, mert régóta már, ha elém került személyadatfölvevő lap olyan, amelyen „vallása?” rovat is volt, abba tollam mindannyiszor ösztönösen azt firkantotta volna: Kathár. Ez volt az albigensek, a bogumilok maguk használta neve. Ők azonban – a büszkén alázatos tiszták! – nem ismerték a megtorlást. Azonnali határozat helyett ezért egyelőre csak valami árnyékos helyet keresünk, lehetőleg paddal. És – lehetőleg más szemszögű – látnivalóval.

Innen, a lenyűgöző táj ráadásául, még egy szobrot is látunk. Óriási gránitpillér tetején áll. Innen, a padon ülők fölpillantásában, csaknem egy szinten azzal a néhány gyors lábú, vékony felhővel, amely elszalad a szeles, de így is vakítóan kék kánikulai mennybolton.

Idejövet vásároltunk egypár üdvözlésre szánt képeslapot. Ez a szobor csaknem valamennyire rá van valamiképp fényképezve. Mestrovics híres műve. A Győztes. Még az első világháború után állították föl.

Nem a Győzelem szobra tehát, a Győztesé.

A Győzelem kezébe – vagy közelébe – oda lehet illeszteni a megbékélés valami jelképét. Egy galambot.

A Győztes szobra itt, ahogy nézem, ott abban az irdatlan magasban ölyvet vagy sólymot tart a kezében; ragadozót.

Észak felé fordulva.

Szobrásztehetsége az alkotóját, Mestrovicsot a két világháború közt Európa művészi köreiben olyanféle magasságba emelte, mint a zenei a mi Bartókunkat. Erejükben népi erő is volt. Nép iránti szenvedély.

Jugoszláv barátaim megértik – s megbocsátják –, Mestrovics művészetéért már az elején igazánból – így kell mondanom – a várakozás jegyében rajongtam. Robusztus volt – s úgy még expresszionista is –, mint egy archaikus görög. Föltételesen hódít meg az a művész – még az ifjú Maillol s Picasso is –, aki úgy mai, hogy „görögös” vagy négeres vagy folklóros. Előlegezem a lépést, mellyel majd korunkba lép.

A pályát kezdő – a Kossuthért rajongó – Bartók vitézkötéses atillában – azaz hogy Zrínyiben – fényképeztette le magát. Aztán – megérezve, hogy még az a külsőség is rossz helyre sorolhatja – tapintatosan levetette: továbblépett. Nem volt olyan Duna menti nép, amelyet munkájával ne szolgált volna. Nem hiszem, hogy bármelyiknek, még akkor sem, ha abba születik bele, 1918-ban győzelmi himnuszt szerzett volna. Noha azután szolgálta csak őket igazán. Ez a szobor így benne sem a magyar érzékenységet horzsolná. Az európait. Azt is inkább az esztétikum felőli részen. Igen, voltaképpen nem is azzal akaszt meg az a szobor, hogy hogyan van fordítva, Bartók népe irányában Hunyadi és Dózsa hajdani bástyáján. Azzal, hogy hangos. Fölöslegesen, ma is. Amikor legalább azon igazán rég túl kellene lennünk.

Ki léphet kolera fertőzte vidékre? Aki be van oltva ellene. És a sovinizmus ragálytájaira? Ugyancsak a beoltott.

Ennek viszont kötelessége is a belépés, a körültekintés, az orvosló jelentés, ha rendben akar maradni a dolgoztatóival: köztük elsősoron a lelkiismeretével.

Hogy a 20. század, a kapott szörnyűségek ráadásául, illetve tetőzéséül milyen iszonyatmeglepetésül kapta a közösségi türelmetlenségnek, egy-egy kisebbség másként való kezelésének – a segregation-nak – különféle, de valamilyen formában a világ csaknem minden részén elharapódzó ragályát, ahhoz már nem sok a hozzáfűznivaló. Legfeljebb a mondat egy szavához, a meglepetéshez. Meglepő lett volna, ha Európában ebből a ragályból – olyan „kultúr”-területek belázasodása után, mint Belgium, Írország, Katalónia, Irun és Merán tájai – épp a mi ősi bacilusgazda Duna völgyünk, Balkánunk maradt volna ki. De meglepő – s ha lehet mondani: egyre meglepőbb – az is, ahogy mi erről az epidémiáról – mely, hogy csak egyet említsek, biztató föltételű irodalmi érintkezésünket végzetesen elsorvasztotta – olyanféle szemérmességgel s fegyelmezettséggel hallgatunk, mintha ezzel gátját vetnénk.

Növeljük. Nemcsak én mondom. Még négy, hozzám hasonló immunizált. Kis társaságunk minden tagja.

A múlt, a múlt! A bajok ősforrása, igen, igen, itt is az oszmán hódítás; a török!

Közös átkunk volt; szörnyűbb, hosszan tartóbb, mint a német. De az még egységesítő. Úgy is, ahogy volt.

A másikkal szemben megoszlottunk, igen. Hogy történhetett? Ezer rezzenete volt; hagyjuk. De egyet mégis; itt hallottam.

A Mein Kampf első kiadásában tíz-egynéhány agyalágyultan is tömör sor azt rögzítette le: a magyarság akadály-nép, elsöprendő. Aranykincs lett volna, hadosztályokkal fölérő erő számunkra, ha a többi kiadás is átveszi. Zilahy még most is, dühtől sápadtan teszi hozzá: valami pesti laptulajdonos társasága utazott ki, több alkalommal is, és értette meg Hitlerrel, hogy hagyja el ezt a mondatot, mert nehezíti a lelkek megnyerését; vagyis a nép elsöprését.

De hallottam még egyet, ide illik, noha csak távolról rímel az előbbivel.

Hitler már egy hete halott volt, már Keitel is aláírta a kapitulációt, amidőn – hol nem volt szabad ezt közzétenni, mégpedig a harci szellem és a hűség kívánalmára? Pavelics, a horvát Quisling tüzérséggel, motoros hadosztállyal, vezérkarral operáló hadseregében.

Meg akarták menteni Hitlert? Holtában is.

De hagyjuk ezt, ami elválaszt, illetve elválaszthatna, mert hisz elválaszthatott; azt nézzük inkább, ami összeköt, ahogy már a ninivei asszír császár cserépkönyvtárának egy agyaglapján is olvasható volt.

Ez itt furcsán hangzik. Ezen a padon ülve, ha tekintetünket a szikrázó magasból az éppúgy szikrázó lapályra fordítjuk, a zimonyi részeket látjuk. A furcsaság abban van, hogy bennünket, akik itt az elválasztottságot fölvetjük, az ég világon semmi el nem választ. Hisz még a különbözőség is kapocs: frissítő, gazdagító vitaanyag, mint például, hogy pesszimista-e vajon még az a mű is, amelyet már a pesszimizmus elviselhetetlensége fakaszt. Teszem azt, Beckett oly aprólékos, nemes gonddal kifaragott nagy jeremiádja, a „Meddig váratsz, Atyánk?” – mert igazi címe ez lehetne.

Kitűnő kalauzok s tolmácsok vártak Belgrádban, kitűnő írók. Olyanok, akiknek fejlődése, irodalomismerete s így ízlése csaknem azonos az enyémmel. Az élő világirodalomnak csaknem ugyanazokat a költőit becsüljük; még közös barátaink is vannak.

Megesik az első kézfogás, aztán egy ráadás szorítás az összefonódott tenyerekben, s megesvén a bizalom csodája, egy szakma két embere már nem is igen ismerheti meg jobban egymást személy szerint.

Ugyanakkor egyáltalában nem ismerjük egymást, lényegileg, író voltunkban.

Holott még műveket is olvastunk egymástól, s nem is hatástalanul. Vasco Popa verseinek francia gyűjteménye kitűnő; Bosquet fordította.

Olvastam mást is, franciául. A szlovén költők antológiáját most, Ljubljanában tettem a táskámba.

De a két irodalom nem ismeri egymást. A két szellemi élet sem. Így a két olvasótábor: a két értelmiség sem. A félértesülés óceánjai közöttünk.

Illetve mi úgy-ahogy még ismerjük – ismerhetjük – őket; egy-két könyvet mi már lefordítottunk. Ők a mi mennyiségünknek körülbelül a negyedét. Egy kézen meg lehet számolni, hányat, kiket. Én véletlenül eléggé – az arányt nézve érdememen fölül – köztük vagyok; ezért beszélhetek nyugodtan a dologról; ezért érzem kötelességemnek tudósítani róla, még a toll meg-megnyomásával is.

Szellemi kapcsolaton az irodalom mást ért, mint a hivatal. Hogy egy író jelenvaló egy másik országban, a hivatalnak az: egy-egy író oda (vagy ide) utaztatása, benyomása egy listába, esetleg egy könyvkirakatba: tőle képtelenség is többet várni. Shakespeare jelenvalósága vagy akár az iménti Becketté a fejekben mérhető, a hatásukban, függetlenül szinte e hatás minőségétől. Belgrádban nincs ilyen módon jelenlevő budapesti író. Nincs Prágában, Bukarestben, Varsóban, Szófiában sem. Volt valaha is? – teszem föl óvatosan a kérdést. Tudom ugyanis, hogy ennek a puszta kimondása szintén valamiféle nemzeti érzékenységet súrol. Ismerek seregestül embert, akik évszámra nem olvasnak Petőfi-verset, de zokon veszik: a londoniak sem olvassák! Menthetetlen Madách-nemismerők követelik Madách – és Arany és Berzsenyi – helyét a világirodalomban. Illetve torkolják le azt, aki ezt nyíltan – és minden sértettség nélkül, sőt bizonyos enyhe, megbocsátható ellenkárörömmel – tudatosítja. Épp csak azért, hogy – ha lehetséges – mégiscsak történjék valami. Ám ehhez is az kell – mint a nemzeti forróláz annyi más tünetének kúrálásához, hogy minden kórokozót kibontsunk, néven nevezzünk, a sebeket először is tisztítással gyógyítsuk.

Így van – hangzik több helyről is a válasz –, de most gyerünk azért ebédelni.

A kötekedő hang nem akadálya, sőt útcsinálója a vaskosabb közlendőnek. Könnyedén lehet igazán súlyosakat mondani, jó barátok közt persze, jó hangulatban.

A győztes irányzatoknak is lehet jó ellenhatásuk, tán épp a friss előretörésük folytán. A Nyugat-nak, Adyék diadalmas vállalkozásának nem kis hatása az utánajövő nemzedékre az volt, hogy nekünk nem azokkal a távoli, napnyugati népekkel és kultúrákkal kell összeismerkednünk, hanem a mellettünk élőkkel. Nem Párizs és London és Róma ízlésével és eredményével kell kapcsolatot teremtenünk, hanem Prágáéval, Bukarestével, Belgrádéval. Igaz, hogy erre is nyugaton, vagy nyugat hatása alatt eszméltünk rá, de csak annál eltökéltebben hirdettük, föllépésünk első percétől fogva.

Teljes eredménytelenséggel.

Erre már az ebédlőteremben is felém fordultak az arcok.

– Sokat fordítottam – vetemedem itt még a kérkedésre is. – De mindig valami külön buzgalom is támadt bennem, amikor, mondjuk, Nezval, Kovacsics vagy Arghezi vagy Vazov, Cosbuc, Ducsics, Andrics, Krlezsa, Bagrjana, Broniewski, Seifert, Ponican szövege feküdt előttem, vagy a Bárányká-é vagy a Korbeá-é.

És folytathatnám a sort. Már azokét, kortársaimét és a nálam fiatalabbakét, akiket mi beszéltünk rá, ismétlem: pályánk kezdete óta, mintegy nemzedéki feladatként tehát, hogy ez a végzendő, erre figyeljenek, ezt közvetítsék! A szomszédok irodalmát.

– És?

– Csinálták. Visszhangtalanul. Úgy értve, hogy a mi olvasóink ugyan fölfigyeltek rá. De odaátról nem érkezett visszhang. Nem jött ehhez hasonló – ehhez mérhető magatartás és munkálkodás.

Amit vigasztalóul kapok, az a legmeghökkentőbb.

– Nekünk erről fogalmunk sem volt.

Fél évszázad erőfeszítéséről.

S a teendő? Most?

Van bizony még lírikus felelősség is. Ha ugyan nem az a legerkölcsösebb is – a legérzékenyebbsége folytán.

Nem szoktam, nehezemre esik még tollamban érlelődő témákról élőszót ejteni. De most elég részletesen elmondom egy, annak a régebb óta forgatott tanulmánynak a gondolatmenetét, amely elég keményen ezt – egy nemzedék balekségének történetét – akarta föltárni, ugyancsak a ténytisztázás szigorú – fertőtlenítő és előbbrevivő – módszerével.

Úgy van; itt egy kinyújtott tenyér lehullt.

Annál több itt az emelődő pohár.

De költőké.

Zuhog az eső. Az érdeklődők – az árukeresők – esernyők alatt, vízcsíkozta gumiköpenyben, fejükre vont matrózcsuklyában lépdelnek kirakattól kirakathoz. Jómagam is köztük haladok, s szemlélődöm hitvesem és hajadon lányom társaságában. Vezetőnk kitűnő: a helybeli egyetem francia költészettanára. Aki napközben tanít – azaz, vezet be addig homályos ismeretekbe –, az éjszaka is, minden területen jó útimarsall.

A prostituáltak szépek: először is fiatalok. Közelebbről megnézve őket, legtöbbjük hófehér kereveten ül, szelíd galambként, törökülésben. Mások arasznyi bolyhú szőnyegen hevernek; ezek, mint az édesen lapuló nyuszik és cicák. Vannak nyújtózva lépegetők: cirkuszi tigrisek; lebegők: akváriumi aranyhalak; hajladozók: rejtelmes, tán húsevő virágok. A kirakat üvegén olyanformán csorog le az eső, mint ifjúkoromban a virágkereskedések kirakati üvegein volt divat; azt lehetne hinni, hogy bent örökös tavasz permetez.

Az áru változatos, gondos figyelemmel az igényre, ami itt – ki nem fedezné föl azonnal? – voltaképpen álom: hónapok hosszán érlelődött vágyálom! Naponta tíz-tizenöt óceánjáró is ideönti a legénységét. A kirakatok kínálta arcok, azaz testek közt bőven akad sáfránysárga, csokoládébarna, szurokfekete. Van, állítólag, indián, s volt eszkimó is.

Éppoly gazdag a változat az áru bőr alatti részén: a lelkületet illetően. Ezt itt is a szem fejezi ki: a lélek táplálta pillantás. Az áru jelentős hányada merengve, célpont nélkül szegzi előre – sose felénk – a tekintetét. Várja a távolból az eljövendőt, igen, az Igazit! De van, aki szorgalmasan köt. S aki olvas, mégpedig jót; karszéke mellett – mert sok a karszékben ülő – az odakészített művek szerzői: Lagerlöf, Verlaine, sőt Thomas Mann, ha jól látom. Van, aki fekete kötésű vaskos könyvet lapoz, a Bibliát, magdolnai arccal. Ez a hajadon itt foltoz – csak nem tengerészzubbonyt? Amaz, hű hitvesként, rokkát hajt. Szív, mit kívánhatsz még? Amaz, tiszta arcát ezúttal felénk fordítva, elszunnyadt az állhatatos várakozás alatt, hitvesi hálófőkötőjében, csipkés vánkoson.

A kirakatok tárgyi berendezése ízlés szerinti, de mindig gazdag. Semmi hasonlóságuk nincs a bútorkereskedések kriptahideg kirakataival. Azok berendezési tárgyaiból – épp azért, mert vadonatújak – jobban hiányzik az élet, mint a csontvázakból. E szobák itt életben vannak, azaz működésben; melegen, meghitten, csinosan.

Leginkább a budoárok és a nagypolgári hálószobák hangulatát vegyítik. Parasztkuckót, proletár albérletet egy sem idéz. A lélek a tengereken nem ilyenekhez óhajt. E szobakirakatok valódilag is lakott helyiségek. Látni – vagy csak nézni – lehet, hogy amiként sok helyt a bolt mögött a boltos lakása, ezek mögött is – amiként megtudjuk szíves kalauzunktól – konyha, kamra, fürdőszoba, ebédlő van. Azaz, ezek az élőhúsboltok is csak egyik helyiségét alkotják a prostituáltak által bérelt vagy birtokolt igazi otthonoknak.

Az ország a tisztaságról, különösen üzleteinek, még különösebben élelmiszerüzleteinek tisztaságáról híres. Ezek közt is elsősorban a romlandó áruk, a hús-, hal- és tejüzleteknek a tisztaságáról. Ezekével vetekszenek, tán nem is öntudatlan befolyásra, ezek a – hogy így mondjuk – nőhúskereskedések.

Nem kell lélektani fejezetet nyitni avégett, hogy a tisztaságnak épp e helyen való fokozott tündöklése miért hat serkentően a gondolatok tisztázására is különösképpen. Korunk úgynevezett – vagyis látszólagos – ellentmondásainak dolgában. Mert az ellentmondás – a tisztaság túlhangsúlyozása egy úgynevezett tisztátalan (hogy ne írjuk: szennyes) helyzetben – itt is csak látszólagos? Az. Világunk az eldologiasodás felé halad – ki tagadná, bár helytelenítve is? Eldologiasodás, elárusodás, elüzletesedés: mindezek egy irányvonal állomásai.

Ezen a vonalon nézve előre, kit nem foghatna el mármost az a kétely, hogy a legocsmányabbnak (a lélektelen üzletnek) e legtisztább (legkövetkezetesebb) bemutatásával ez a városrész előre vajon nem épp tán a jövő felé futott-e. Átvetett hídfő, egy annyit fürkészett másik parton, ragyogó erőd. Hogy jó vagy rossz erő szolgálatában-e, ez már morális és nem ontológiai kérdés – ezt tisztázzuk az első lépések után peripatetikus eszmecserénkben a modern gondolkodású tanár úrral; aki egyben kitűnő – modern – költő is.

Bár a kiindulópont morálisnak látszik, kétségtelen.

Az eldologiasodás első tüneteit civilizációnk a szerelem területén észlelte és vette számba; akkor még izgatott tiltakozással. Hogy a hölgy előnyben részesíti-e a foghíjas, gazdag öreget a friss mosolyú szegény lovaggal szemben: ezért már a Roman de la Rose rímei haragot és gúnyt csattintanak össze. Az irodalom szemlélete azóta megcsitult. Az olvasó kéje ma a tárgyilagosság.

Zuhog az eső. Ennek ellenére – vagy tán épp ezért – tündérligetben járunk; tiszta helyzetek tündöklő franciakertjében.

Semmi sem egészíti ki oly gazdagon egymást, mint a vad villanyfény és a vad zápor. Minden vízcseppnek, milliárdszám is, külön hullócsillag sorsa van: külön zuhan, külön robban az amúgy is fényes utcakövön.

A kirakatok közt nyüzsgő tömeg e bibliai tűzesőben ázik fagyosra; és kap ettől még külön ösztönzést is.

Hogy a prostituáltak itt nem esőben ácsorognak, és nem bőrig ázottan szedik föl párjukat, mint hajótörött a hajótöröttet, hanem vastag táblaüveg mögött, vánkosok és hangulatlámpák fényében, s könnyedebb öltözetük tanúsága szerint nyilván kellemesen fűtött szirénbarlangban várnak rájuk: ez ugyancsak jótékonyan hathat a tengerről érkezőkre.

Minden kirakat egy-egy ragyogóra törölt pohár. Töltsünk hát tiszta vizet eszméink poharába is! Ha lábunk és gondolatunk már e területre hozott bennünket.

Kis társaságunk szerfölött alkalmas, hogy néhány tömör mondat esőgyorsította cseréjével ősi helyükre tegye az új fogalmakat is. Feleségem ösztöne és életelve az ugyan, hogy egy sors: egy férfi, s tükörgondolatként egy élet: egy nő; ám pszichológiát ad elő egyetemi fokon, mélylélektant is, megértése tehát saját sorsán kívül korlátlan. Kiskorú leányunk föltevésem szerint előtte van a szerelem testi élményének; e körülmény, mint tudjuk, a nemek viszonyának elveiben a nőket, diáklány korukban, félelmesen szabadgondolkodásúakká tudja tenni. Avatott kalauzunk – a kitűnő költő – eszméinek határa e téren ott van, ahol Bretonéi az Amour fou-ban. Szerénységem eszméi pedig ott, ahol Éluard-éi. Hogy is sétálna hát itt – a kérdés és felelet milyen lépésrakásával – Arisztotelész?

A bordélyházak betiltása világszerte: női diadal. Kettő indokolta: 1. csatornázni az ősi forrást, a férfivágyat, hogy ne szivárogjon szét holmi zsombékosban, hanem érje el frissen és termékenyítse a rá váró s számára rendelt jó szántókat. 2. Kiszabadítani a nagy kizsákmányolók karmaiból e téren is a kizsákmányoltakat. Viszont: 1. az ezresével érkező matrózok rendszerint csak egy-két napot töltenek itt; szenvedélyük így ma még bajosan csatornázható hasznosabb-távolibb, hosszabb járatú igényre. 2. a prostituáltak itt nem nagyüzem kizsákmányoltjai, hanem – amint látható – kézművesi fokon, noha a legkorszerűbb fölszereléssel, kiskereskedői keretben, kifogástalan áruval, saját vállalkozásukban működnek.

Maga a telep félreérthetetlenül egy nevezőn áll a világvárosi nagy áruházakkal, a kiterjedettsége és változatossága, a patikamakulátlansága és műtői világítása révén; olyan nagy áruház, méghozzá speciális – grand magasin de sexe –, amelyben az egyes osztályok valamiféle anarchista társulás versenyében vannak. Ez a soreli állam tehát nem fölülről, hanem bizonyára alulról kormányoztatik. Miért féltek vajon eleink a falansztertől? Nem azért, amiért mi, hogy egy személy zsarnoksága vezeti. Hanem, mert – szemben az érzelmekkel, vagyis az erkölccsel – a puszta – az emberietlen – „tárgyilagosság” irányítja.

Korunk azonban szintén a tárgyilagosság felé tör, mégpedig mint holmi végső kikötőbe; már agyongyötörve az érzelmek úgynevezett mély tengerétől. Világítótorony vajon számára ez a ragyogó – ugyancsak az érzelemmentesség és tárgyilagosság termésköveiből épült – városnegyed? Természetesen. A világítótornyok általában két fénnyel dolgoznak. Az egyik hív, öbölbe; a másik óv, a szikláktól.

Az egyik kirakat, illetve üzlethelyiség elé épp akkor érkeztünk, midőn a vevő ünnepi tengerészsapkáját már a fal mellett álló zongorára helyezte, s zekéjéből fél karral már kibújt. Ezenközben intézett még egy kérdést a valóban sellőszerű kiszolgálónőhöz. Elgondolkodott egy percre a sellő válaszán, karjait a zekével magasba merítve. Aztán fél karját nem ki, hanem vissza bebújtatta a zekébe, sapkájához nyúlt, és udvarias főhajtás után kiment.

Anyagiakon hiúsult meg a kapcsolat? Vagyis a vásár vetett akadályt? Föltehetően. Ez gátat vet persze a tárgyilagosságnak is, mert hisz érzelmet fakaszt; minden akadály érzelmet kelt. Ám képzeljünk el egy olyan kikötőt a tárgyilagosság hajóútján, ahol nincs ilyen érzelemfakasztó akadály, ahol nem vásáron – nem pénzen, e legdurvább, „anyag”-on – fordul meg egy-egy ilyen otthonba belépni. Ahol tehát nem anyagiakért adják magukat érzelemmentesen is a nők.

De miért csak ők, a nők? Vonjuk be egyszer kísérletül ebbe a képzelt képbe a férfiakat is. Ha mindenütt, mindenkit otthon várna! Ha mindenütt minden otthon ily nyíltan várhatna belépőt! Nyíltan: ellenszolgáltatás nélkül, tehát az árut épp áruvoltától megszabadítva!

Ez lehetetlen, ma, bárhol. De itt játékosan, mégis messzibb tekintetre csábul tőle a szem, a szellemi.

A holland otthonok áttekinthetőek. Úgy értve, hogy a járdáról is, az egymással szemközt helyezett hatalmas utcai és udvari ablakokon át, melyek mindegyikén szét van vonva a függöny. A holland ház nem titkol semmit, még a kálvinista nyílt, hangos gyónások emlékeként. Kálvinista prédikátorok hitetlen származéka, hajlok a vádra: lelketekben tán épp azért van annyi sötét s mély zug, mert hisz ki képes ma ilyen kettős ablakkal – ilyen állandó nyílt gyónással – járni e földön? Le père Calvin nous a trop demandé. De hitetlenje már az efféle hitetlenkedésnek is, visszanyelem a könnyű vádat. A formák: tárgyak; korszakom fia, becsülöm a tárgyakat; már-már az élők rovására is.

A tárgyilagosság felé haladni, azaz menekülni ezt jelenti: különválasztani és kezelni a tapinthatót és tapinthatatlant; a testet és a lelket; a tudatost és öntudatlant; a személyest és személytelent. Mindazt, amit a keresztény Európa oly alaposan összekevert. Reprenons le fil indestructible de la poésie impersonelle; „Kézbe ismét a személytelen költészet eltéphetetlen fonalát!” – mondja Lautréamont; így vallva meg, hogy a fonalat csak elvesztettük.

Mért szállt vajon a görögök szelleme oly szabadon, oly magasra? Nem kis részben nyilván azért, mert külön koszton tartották, sikeresen elválasztva a test igényeitől. Ez utóbbinak is megadták a magáét, sikeresen ugyancsak külön. Így támadt ott, akkor egy azóta sem látott egyensúly a mérleg két tányérja – a test és a szellem (a „lélek”!) közt; melyekbe az idők kezdete óta a pokol és az ég halmozza súlyait. Igazán elmúlik vajon a páros – a magántulajdoni – szerelem, melyet Jézus csak arcát elfordítva engedélyezett? A teljes lemondást mégse mervén megkövetelni a nyájtól. De mégis hátra-hátranéz ránk, konokan és feddőn!

Ezért nincs Európában szerelem bűntudat és végül tragédia nélkül.

Szeretni ma, benne van már a fogalomban, csakis szabadon lehet. De hát a kapcsolatnak már a fogalma is nem zárja-e ki épp a szabadságot? Itt vagyunk, íme, ismét korunk fő problémájánál! Nincs olyan könnyed liaison – kötelem –, amiben ne óvna már az etimológia a lier-től, a megkötéstől. Tudott dolog, a rabság intenzitása fordított arányú a rabtartók számával; ahogy a zsarnokságok intenzitása is fordított arányú alattvalóik számával. Nincs védtelenebb az egyzsarnokú népnél; nincs őrjöngőbb az egyalattvalójú zsarnoknál vagy zsarnokoknál.

Íme, ezek a görög civilizáció utáni szerelem formái. Ezzel járhat az azóta dúló testi-lelki egybeforradás; két lény egymásba való tűz-víz összeolvadása. Azért, hogy gyermekeinket fölneveljük; holmi penitenciaként, az esetek legnagyobb részében.

Innen ismét a bűntudat, pilláink zavart leeresztése, ha visszanézünk Jézus szemébe. Törvényül fogadhatjuk el ugyanis: minden testi egyesülés annál több lelki megrendüléssel jár, minél több a személyes közünk az egyesülésre kért személyhez.

Amiből viszont az következik, hogy…? Két útra, két merőben ellentétes irányba vetül a fény ebből a szándéktalan, de nem mindennapos világítótoronyból.

Az egyik irány jelző mondatai: a szerelem, igen, az az egyetlen testi szükségletünk, melyhez még egy lény kell (legalább). Ez felelősséggel jár. Jó lenne, ha nem járna azzal! Lesz rá mód valaha? Így – pénzen megváltva – a kísérlet, bármily gondolatébresztő, nem tartalmat, hanem csak formát kínál, igaz: klinikaian tisztán, de hideget; csak jobb híján, s csak különleges helyen s helyzetben alkalmazható.

A másik irány, mely kalauzként a lelket hívja változatlanul földöntúli rendhez, a Pokol és a Menny állócsillagaihoz; amely a lélek tájékozódási pontjaihoz igazodva vezet… hova is? Húsz század szépirodalma magyarázza. Beleértve e sorokat is.

Vannak pillanatok, melyekre Hollandiában is elsötétülnek az otthonok a járókelők számára… Épp a nyílt gyónás nem lehet nyílt! – érvelt, lám, okkal, az ellenreformáció.

Elsötétültek e tündér-orvosi rendelők is. Szemünkkel láthattuk, amidőn a kabát levetésben hátra s magasba emelődött kar mégiscsak befejezte a mozdulatot, s a tengerészsapka megült, ahová tétetett, a családias fogason. A kecses kiszolgáló- illetve asszisztensnő néhány mondatnyi eszmecsere után fölkelt a mély karosszékből, bevonta a függönyt, behajtotta a zsalukat.

Már eredetileg – aztán este – is sok lebocsátott redőnyű, fölrakott ablaktáblájú kirakatot láttunk. Méltán hihettük, hogy az üzlethelyiségek, illetve rendelők épp azért vannak elsötétítve, mert üzemben vannak.

Ebben azonban tévedtem.

Noha az eső másnap is esett, nem állhattam meg, hogy ne járjam be ugyanazokat az utcákat a délelőtti órákban is.

Csaknem ugyanannyi a csukott bolt és kirakat, mint tegnap. Azaz épp annyi most is a nyitott: a függönytelen, a fölhúzott redőnyű. A borús nap miatt ezekben most is villany tündökölt.

A különbség csak az, hogy ezekben nem egy-egy személlyel folyik az adás-vevés; hanem népes, nagy forgalommal. Az egyik ugyanis tejcsarnok, a másik pékség, a harmadik hússzék. A bordélynegyedben? Ezeket még némiképp idetartozónak érzi a freudi képzelet, ahogy a szőrme-, a fehérnemű- és a cipőkereskedést is; belső rímmel bár, de rímelnek valamiképp azzal, amit magasin de sexe-nek nevezhetünk. De van itt vas-, festék- és gyógynövénybolt is, trafik, varroda, postahivatal, rendőrőrs. A prostituáltak helyiségei egymást váltják a kézművesek és a kalmárok csinos – és éppoly holland-tisztaságú – üzleteivel.

A több emeletes házak itt is holland-makulátlanok. Tiszta és szép gyermekek áradnak belőlük, tiszta és szép nagyanyák felügyeletével. Aztán kijönnek az imént még sötét helyiségből az iparuknak megfelelően tiszta és szép prostituáltak. Fogadják a postás köszöntését, üdvözlik a nagyanyákat, karjukon kosárral belépnek a másfajta áruk üzleteibe. A folyamat természetességén, a puritánság e kiteljesedésén csak az idegen ámul el egy ideig.

A kontinensen együttvéve nincs annyi kálvinista, mint Magyarországon. A francia református püspökök rendre sírva fakadnak, amikor vendégprédikációs útjukon egy csomóban annyi igazhitűt pillantanak meg a temple szószékéről, mint amennyit a „kálvinista Rómá”-ban, ahogy a hajdúk fővárosát nevezik, tekintve, hogy még a hajdúk is kálvinisták.

Az egykor gályára hurcolt prédikátorok épp e városban, Debrecenben álló emlékoszlopának hosszú névsorában ott olvasható az én nevem is. Merő véletlen, semmi közöm ahhoz a hajdani paphoz, aki valaha a Földközi-tenger török gályáin húzta az evezőt, egy padon mellesleg cevennes-i hitsorsosaival. Mivel azonban – hosszú évek múlva – épp a holland testvérek pénzén váltották ki őket, valami kapcsolatot mégis érzek innen a távolból: mégiscsak hálával kellene itt körbetekintenem, nem pedig rögtön ilyen házkutató szemmel. Nem a családban vagyok. De nagyon is a családból vagyok. Nyílt gyónással, protestáns szó- és bűnkimondással fejezem ki, befejezésül, hálámat.

A katolikusok, a középkoriak, épp azért adtak s vettek oly óriási kamatot, mert nem nyíltan csinálták; mert nem vallották meg, hogy cselekszik. Tudjuk, e tény puszta vállalásával kezdődött egy új korszak; a pénzgazdálkodás, a kapitalizmus.

Miket kell vajon minekünk vállalnunk a mi új korszakunkért, amely a pénz után a „dolog” jegyében máris megvívta a maga constantini csatáját? A társadalomban, amely a gyermekáldást, az utódnevelést, a családot is eldologiasítja, mi más fűzheti vajon össze a párokat, mint a tiszta szerelem? A vegytiszta, a percenként világosság elé tartható – és így ellenőrizhető és megjavítható – érzés? Ha elfogadjuk, hogy tiszta szerelem csak szellemi és anyagi nyomás, azaz csak következmények nélkül lehetséges, már-már a kérdés nyitjánál vagyunk. Mit adnak ma e párok ilyen még salaktalan egyesülés pillanataiért? Ígéretet: jövőt. A nyílt gyónás nyelvén lelki gyötrelmet s pénzt. Aránytalanul többet ebből is, abból is, mint amit így kapnak.

S amit így kaphatnának, ha annak a pillanatnak árát esetenként kellene átadniok, azaz ígéretet, jövő elzálogosítás: a következmény bilincsei nélkül.

Nem így persze, ahogy itt most ebben a kikötőnegyedben folyik, s ezenkívül még Hamburgban, merőben a matrózok használatára. De hisz minden férfi voltaképpen tengerész, ki ne tudná Odüsszeusz óta? A prostitúció gyalázatos, mint minden megvásárolhatóság. Az eladó részéről. De ha egyszer minden vásár? És alku? Kiderült, hogy van tisztességes kamat. Álszenteskedés azt vallani, hogy az alku: a megalkuvás már önmagában gyanús. Van tisztességes alku is: a határ, ahol két érdek függetlenül találkozik, s értéket cserél.

Korunk – tiszta vásárban – készpénzzel és csekkel fizet, minden téren, mindenért. Mert mi a piszok a vegyészetben is, a filozófiában is? A dolog, ami nincsen a helyén. Ha szubjektum, ha objektum, ahogy újkori prófétánk, a szomszédos ország fia, s nekünk protestáns atyánkfia, az igazán csak általunk érthető Kierkegaard hirdette. A szűz szemében a rajongástól tündöklő pillantást is dolognak kell néznünk, hitfeleim, könyörtelen – s mégis legkönyörületesebb – reformáltak és reformálandók.

Ez a szobor mozog.

A világhírű forradalmi államférfi – Kossuth Lajos – ércalakja másodpercenként oldalt rántja a fejét.

Dacol itt is; nemet int.

Mozgó szobor – az absztrakt művészet vívmányaként – kétféle kerül az érdeklődő Nyugaton-utazó elé. Az egyikféle ilyen szobor teljes egészében mozog: rendszerint tehát forog vagy inog. A másikféle az csak darabjaiban műveli ugyanezt. Az előbbi tiszteletben tartja a teret, amelyben áll: illetve hát működik. Az utóbbi a teret is kavarja vagy szeleteli, ahogy például a párizsi Musée de l’Art Moderne-ben, termek hosszán kitűnő volt hazánkfia, N. Schöpfer alkotásai.

Ez a szobor itt más. Mozgását ez a természettől kapja.

Megmunkálása ennek még hagyományos. Az alak: a szokásos Kossuth-szobor.

Fölvetett fő, egyenes gerinc, helytálló láb. A lábnál itt is honvéd dobos, aránytalanul nagy dobbal, mellette a szabványos hálás jobbágy, öregen, szűrben.

A szobor – bronz – nem téren áll. Előkelő közkert lejtős pázsitján, fák közt.

A fák az évek folyamán a kelleténél közelebb jöttek hozzá. Az egyik közülök közvetlenül a szobor mögé került, nyírfaszerűen hosszú gallyait a deli férfi bal vállára bocsátja.

A tenger felől hullámütemekben fú a szél, a tömötten lecsüngő ágakat – valamiféle tüskétlen akácét – oda-odacsapja a szobor fölemelt arcába.

Néha mellig eltakarja, s szinte vonakodva szabadul le róla.

Ez kelti a második-harmadik odapillantásra azt a csalóka benyomást, mintha a jól ismert, szép férfiarc akarná újra és újra kiszabadítani magát, ingerült nyakmozdulatokkal a hosszú lombok közül. Melyekről most ráadásul eső is cseperész.

Arrébb jegenyék.

Még egy odapillantás, és a sokmázsás bronztestnek már minden izma feszül és jár.

A szobor határozottan él. S élnek tőle a karcsú jegenyék.

Második odavándorlásunk így már-már személyes ismerősnek szólt. Olyannak mégpedig, akit nemcsak látásból ismerünk. Hanem akivel beszélő viszonyban is voltunk, egy hajdani boldog ifjúi korban. A szobor ettől még inkább megelevenedett.

Amikor a szobrot fölállították, ez a városrész igen előkelőnek számított. A több kilométeren elnyúló hosszú park egyik oldalán a Hudson folyó csillog, a másikon a milliomosok palotasora.

De a paloták mögött közvetlenül a négernegyed, a Harlem – Harlem! – hozza mind közelebb fekete áradatát.

A palotákban még nem laknak színesek. Fent a drága lakások teljes kizárólagossággal még a fehér milliomosoké. De lent a parti park és a belső, a fekete város közötti rövid utcákon át-átsuhan egy színes fiú, szinte az előőrsök nyugtalan fürgeségével. A park meg már teljesen a sötét bőrű gyermekeké: itt ők kizárólagosak. Nem látok köztük más eredetűt.

Valamiféle játékközpontjuk lehet ez a szobor.

A főalak lábáig nehezen kapaszkodhatnak föl, de a dobon most éppen hárman is ott ülnek. Az öreg jobbágy rézsubájának válla is csillogóra kopott a kis ingujjak és nadrágocskák érintésétől.

Valami jelszó elkiáltására most a gyermekek egész rajban áradnak ki a bokrokból. Körülveszik a szobrot. Éljenzés hangzik, angolul ugyan, de éppoly eleven tűzzel, mint hajdan Cegléden, Szolnokon, Szegeden; az alföldi toborzás megannyi állomásán.

Beszéltem még olyan emigránssal is, aki Magyarországot azért hagyta el, mert az 1914-es háborúval nem értett egyet; nem akart bevonulni. A magyar emigrációnak azóta több rétege – több emelete – lett, mint egy New York-i felhőkarcolónak.

Ezek az emigrációs rétegek nemcsak az alappal, az anyaországgal vannak ellentétben. Egymással is. És nemcsak időrendi egymásra következésük szerint. Olyan bonyolult képet mutatnak, amilyet egy matematikai permutáció sem.

Semmi feszélyezettséget nem érzek, hogy erről is, akivel lehet, szót cseréljek; hogy valamiféle rendet lássak ebben a rengeteg „kényes” kérdésben.

Az író számára sosem a kérdés kényes; mindig csak a megfogalmazás. Mesterségünk dicsősége – s egyben vizsgája –, hogy pusztán a szabatos mondat tenger félreértést megold; már maga a tüzetes ábrázolás tömérdek tévedést eltöröl.

Jelentékeny azoknak a száma, akik az országot olyan fenyegető igazságtalanság miatt hagyták el, amely sok itthonmaradtat aztán elért. Az utóbbiak később elégtételt kaptak. A kintiek változatlanul – sőt fokozottan – emigránsoknak tudják magukat. Egyre keserűbben.

De ezeken kívül is mennyi keserűség. Mennyi tisztázatlan – s épp azért tovább mérgesedő – vád.

Mindegyik világgá szorult vádja természetesen addig a korig terjed, amíg ő maga nem volt otthon ugyancsak – keserűség okozója.

Kivéve ezt, aki most ül itt velem szemben. Ő oly rég és messzire került el hazulról – időben-e vagy lélekben –, hogy neki már nemcsak egy-egy történelmi korszak ellen van vétója. Egész újkori történelmünk ellen; egész népünk ellen.

Tanulságosnak vélem ezért egész vitánkat följegyezni.

Ő kezdte, rögtön elég ingerült hangon:

– A gyógyíthatatlan pont az, hogy Európában – mit Európában, az egész világon! – Magyarország tért át először a fasizmusra. Arra, ami később a fasizmus nevet kapta.

– Mikor? – kérdem egy orvos érdeklődésével.

– 1919-ben!

Ezt a nézetet én nem osztom. Sem történelmileg, sem lélektanilag. Tudománytalannak tartom. Eredendő faji tulajdonságot tételez föl.

Szeretném tudni tehát, hogy pontosabban – illetve egész pontosan – mikor is „tértünk át” a fasizmusra.

Országhatár felé közeledve egyőnk sem állja meg, hogy ne nézzen ki a vonatból, megtekintendő, hol is végződik az egyik ország, s hol kezdődik a másik. Ilyenféle érdeklődés ébred bennem; lássak egyszer időbeli határt. Történelmi területek közti korlátot, illetve átvivő utat.

Azt a választ kapom, hogy azon a végzetes korláton a magyar nép 1919. augusztus 1-én lépett át a fasizmus útjára.

Illetve hát július valamelyik utolsó napján. A hírhedt fehérterror jelentkezésekor.

Vitatársam tüzetesebb időpontot nem tud mondani népünk e lépéstevésének rögzítésére.

Én azonban tudok.

Délután négy óra volt. Szemtanúja lehettem ugyanis. Sőt részese lehettem magának e „lépésnek”. Jól emlékszem rá, tizenhat éves voltam. Az ifjú elme híven magára vési az ilyen képeket. A jelenet ma is előttem van – mondom.

A szolnoki híd Abony felé eső árterében rendeződött a magyar Vörös Hadsereg két szétvert százada. Azzal a céllal, hogy bármiként is, de visszatör Szolnokra. Amonnan, noha már reggel óta az ellenség kezén volt, sortüzek ropogtak.

A hadifoglyokat végezték ki. A katonák barátait.

Ez a Szolnokra menekült katonákat és az ottani vörösőrséget is harcra – „tüzelte”? –: keserítette, dühítette. Az ilyen nem kis harci erő.

Ekkor azonban ellenséges dzsidásezred gyors közeledését jelezték futva érkező gyalogos oldalozó hátvédek. Ugyanakkor a tüzérség – állítólag francia – lőni kezdte a hidat. Aztán a várost.

Bennünket.

Az ütközet, ez az utolsó is, végleg elveszett.

S ha akkor nem jönnek a porfellegből a dzsidások és a viharfelhőkből a gránátok? Ha mégis megfordul a hadiszerencse?

Akkor a magyar nép nem lesz fasiszta. Nyilvánvaló.

Az a gyászos fordulat volt tehát egyben az a történelmi fordulat is, amelyen át Magyarország lépett? Mi léptünk?

A sebesülten menekülők, a tizedelés elől futók?

Okfejtésemet itt most San Franciscóban csak egy francia honorálja – kesernyés nevetéssel.

Korán. Mert befejezésül, igen higgadtan, még azt mondom a gyengébbek, az egészen gyengék kedvéért:

– Magyarország akkor nem lépett, nem léphetett semmiféle útra. Lökték, taszították. Ha népellenes hatalmak megfosztanak akaratától egy népet, akkor nem az a nép a népellenes – a fasiszta vagy prefasiszta –, hanem a megfosztói.

Kedves költő barátaink, kedves kritikus ellenfeleink!

Mesterségünk eszközeiről szeretnék néhány szót szólni. Gondolnunk kell ezzel is, hisz föladatunk sikere ettől függ.

Föladatunk pedig nem könnyű. Mert két gazdát is ki kell elégítenünk. Mégpedig olyat, melyek gyakran összekülönböztek a történelem folyamán.

Ez a kettő: a világ – és persze saját magunk – lelkiismerete és örömvágya.

Külön-külön el lehetne boldogulni velük, s ez sokakat megtéveszt. De nekünk kettősen is élesen kell látnunk, életszemléleti s földrajzi helyzetünk miatt is. Még sajátos költői területünkön mintha ez választaná el keletet és nyugatot.

Nézzük csak közelebbről.

A viták eddigi során nem hangzott még el az engagé szó. De, amint én látom, megbeszélésünk voltaképp ekörül forog.

Nyugaton ezt a szót ma – résistance idők múltán – sokan bizonyos lebecsüléssel emlegették azokkal szemben is, akiket mi nagyra becsülünk, nemegyszer mint mestereinket.

Azt hiszem, mostani tanácskozásunk is hozzájárult annak tisztázásához, hogy ez a szó számunkra változatlanul a lelkiismeret nagy törvényeihez való ragaszkodást jelenti.

De tisztázhatunk mást is ezek kapcsán, épp e szó helyes értelmezése érdekében. Épp „kelet és nyugat” gyorsabb szóértése érdekében.

Az úgynevezett nyugati – mondjuk ki a szót –, nem szocialista országok költészetét ma két szóval jellemezhetjük. A lelkiismeret oldaláról a kétségbeesés, a művészi oldalról a képszerűség uralma. Én egyik szót sem lebecsüléssel ejtem ki.

Sőt. A képszerűség – hogy a versben végül még beszélni sem beszélhet más, mint a kép – Rimbaud-tól, a legnagyobbaktól kapott örökség. A kétségbeesés komoly meghallgatásra érdemes prófétáinak nevét nem kell itt fölsorolni: nem Kafkával kezdődik s nem Beckett-tel végződik. Dosztojevszkij és Paszternak közvetlen olvasói előtt erre fölösleges a szó.

Mindezeket a „sötéten látókat” nem azért kell ismernünk, hogy iskolájukba álljunk, hanem hogy eszközeinket általuk is tökéletesítsük.

És hogy szót értsünk – megértsük azok szavát és versét –, akik nyugaton ezzel az örökséggel dolgoznak. Ez a megértés lehetséges.

Ha értjük Éluard-t és Picassót, a – folytatóikat még könnyebben elménkbe és szívünkbe fogadhatjuk.

Igen jelentősnek tartom azt a mondatot, amit a kitűnő francia költő, Guillevic barátunk itt tegnap képletesen kifejtve mondott: a perszonalizmus nem egoizmus.

Meg kell ismernünk a modern ember lelkületét, igen, archetípustüneteiig, hogy korunk költői lehessünk; vagy korunkat altruista mód szolgáljuk. Tudatosítanunk kell a kétségbeesés minden okát – bőven van belőle –, hogy legyűrhessük mi is az örökre kísértőt, a kétségbeejtőt.

Minél keserűbb, mostohább egy nép sorsa, költőinek szerepe annál nagyobb. Ezt mutatja Rusztaveli és Grúzia példája. Ezt mutatja az én hazám példája. Úgy tetszik, a költők szerepének súlyossága az egész világon erősödik. Eszerint a világ nagy próbák előtt vagy alatt áll. Ne engedjük elveszni a világot. Hisz igazi célját s lehetőségeit mégiscsak a mi szakmánk nagyjai ábrázolták, a költők. Felelősségünk irántuk is jól írni: úgy szépen, hogy haszna legyen.