A vak remény

Ha a Márciusi Front valóban történelmi esemény volt, végül a szemtanúnak is akként kell fölidéznie, történelmien. A Márciusi Front negyvenedik évfordulója engem így először is egy szép hiedelemre – már megvillanásaival is szívdobogtatóan boldogító reményre – emlékeztet; elszomorítóan. Mert hisz nem teljesedett be. A sokat emlegetett írói népmozgalom fordulópontra érkezett. A legradikálisabb, a szegényparasztsághoz legszorosabban fűződő csoport képzeletében az csillant meg, hogy a magyar nép tán kezibe tudja venni a saját sorsát; tán még a nemzetét is.

A most elmúlt év Mohács megvitatása volt. Hogy voltaképpen mikor is történt igazán az országvesztés? A vitába azzal is be lehetne szállni, hogy nem a török betörésének, hanem kiűzésének az idején. Az iszlám ellen ekkor alig harcolt több magyar, mint mellette. A külső irányítással, vezetéssel visszavett ország új berendezése, betelepülése így nem a nemzet kezébe került vissza. Megbillent a középkorban még jól működő anyanyelvi egyensúly. Végzetesre alakult viszonyunk a köztünk és a köröttünk élő népekkel. Pusztán azért, mert nemzetiségeink nem a mi szervezésünknek köszönhették a fölszabadulásukat. A valóságos Hungária ettől roppant sorsszerűet. A különböző nyelvű „hungarus”-ok tényleges székhelye nem Buda lett. Nem a magyarok fővárosa.

Merész remény volt, de nem álom akkor 1937 tavaszán, hogy a négyszáz évnek annyi hasztalanul hősi kísérlete után támadhat még annyi erő a dolgozó nemzetben, hogy elkezdődhet egy olyan folyamat, amely során megszabadítja magát először is az ország belső ellenségeitől. Ez a népellenes hatalom félelmetes volt. Európa egyik legönzőbb feudalizmusa szövetkezett Európa egyik legfalánkabb finánctőkéjével, legmegrontottabb információs, hírterjesztő rendszerével.

De mindezekkel szemben nemcsak a dolgozó nemzet mutatott ismét életerőt ezekben az években, hanem a szellemi élet is. A félelmes, az önhittségtől is merevített várrendszer nemcsak kívülről kapott bomlasztást; belülről is. Lesz tehát egy új magyar reformkor és annak betetőzéséül egy új talpra-magyaros március. Ha nyolc-tíz év múlva is, de meglesz. Tán mégis meglehet. Ha nem lesz háború. Dologra hát.

Könnyű gúnyolni – mert játéknak is tekinteni – a statisztikák „rideg” adatait. De van, amikor ezek a száraz adatok ablakzúzó parittyakövek, hiedelmeket robbantó ekrazittöltések. A millennium délibábos, dalszínműves, népnemzetiesen boldog hazaképét Németh G. Béla éles visszapillantása szerint a statisztikák vetették levegőbe: ez a nemzet adja a leggavallérabb grófok, a legillatosabb delnők kiegészítéséül tüzetes európai viszonylatban a legtöbb kivándorlót, bűnözőt, iszákost, írástudatlant, elhagyott gyermeket és – ami ránk visszamenően is legarcpirítóbb lehet – a legtöbb lakájt, inast és cselédet, vagyis „személyes szolgálatot végző” egyént. A hazában, mely Isten kalapján a bokréta, a legrosszabb a földhozam, a lakáshelyzet, a táplálkozás; legnagyobb a gyermekhalandóság és legrövidebb az életkor. Legtöbb a bértollnok, legkevesebb az orvos. Fő kiviteli cikke már nem a búza és a tokaji, hanem Amerikába a napszámos, keletre a prostituált; a hunky és a vengerka.

Ettől lett Ady, az alapjában kozmopolita, magyar.

Forradalmár a tempós Móricz.

De még Károlyi is, az épp Afrika-vadász.

De nem egyedüli még egy-egy Vadnay Andor, Vargha Gyula megrendülése sem.

Ilyen kirakatzúzó kövekkel, ilyenképpen rideg adatokkal lőtte belülről az osztály-várfalakat az a jellegzetesen magyar szociográfia, amely a két háború közt a szelíd falukutató nevet kapta.

Amelynek újszerű statisztikái ilyen című könyvekben jelentek meg: Tardi helyzet, Viharsarok, Az Alföld parasztsága, Cifra nyomorúság, Futóhomok, Egy magyar parasztcsalád története, Falusi krónika, Néma forradalom és vezérműként: Kiskunhalom.

A tüzetes adatközlés kezdettől fogva falulázító és nemzetfölrázó szándékú volt. A kettő társulása – társítása – szerencsésnek bizonyult s még célszerűbb lehetett volna; hiszen a nemzetet külső veszély is növekvően fenyegette, az addig belső megszoríttatással versenyt.

Ha időlegesen is, de egy hadállásba (egy „szekértábor”-ba) gyűlhettek volna a nemzeti szabadságnak és a társadalmi fölszabadulásnak önkéntesei.

Miért nem forrt össze vajon ezúttal sem elég erő, hogy a nemzet maga vegye kezébe a sorsát s induljon meg a maga választotta úton?

Mert az – már a kezdeti célok kijelölésekor – a népforradalom útja volt.

Arra pedig még nem forrt ki eléggé a nemzet.

Ezt magának a vidéki indíttatású mozgalomnak erősödése, eszméinek fokozódó hatása világította meg. Különös önállósulása, ami ugyanakkor elszigetelődése is lett.

A városodásnak már kezdeti korszakai óta még oly általános forradalom sem érhetett célt a városi tömegek részvétele nélkül. Jóval a klasszikus megfogalmazás előtt fölismerhető volt az igazság, hogy a parasztság és a munkásság harci szövetsége a föltétele a társadalmi forradalomnak. A nemzeti forradalomhoz oda kell csatlakoznia a maga kívánalmaival még a polgári rétegeknek is.

Miért nem történt meg ez a csatlakozás, ez az általános frontbazárkózás a Márciusi Front jelezte történelmi pillanatban?

Miképp esett, hogy az a történelmi pillanat nem lett történelmi periódus? Hogy az ilyen erőknek mindenhol másutt tán jól irányítható egymásrautaltságából itt szinte Mohács-korabeli zűrzavar alakult?

A sokban sajátosan magyar, az úgynevezett „sors”-problémáknak mélyéből kellene fölszínre hozni a magyarázatot, hogy ez a szövetség, ez a kohézió miért nem történt meg, de még csak a szükségessége sem világosodott meg kellő időben és – körökben; még a legális tömegirányító körökben sem. Hogy – a melegen kezdve a példát – a szociáldemokrata párt miért nézte parasztáruló paktumjainak nyomasztó bűntudatával kezdettől fogva gyanúsan a mozgalmat már csak azért is, mert az ezúttal hitelesen paraszti volt. Hogy a liberális neveltetésű és érdekű rétegek, méltán megdöbbenve a hitleri demagógiának kétségtelen hatásától a német tömegekre, miért hallucinálták bele a magyar 48-as zengésű „népi” szóba is rögtön a „völkisch”-t, s miért hátrált nem egy demokrata hangadójuk a néppusztító nagybirtok és a népzüllesztő nagytőke sajátosan honi liberális táborába, rettegve mindentől, ami „tömeg”, védelmet várva mindentől, ami nyugat-európaian „elit”, még ha mágnás és klerikális keretű is.

Azt hiszem, közel az idő, amidőn nemcsak csüggesztő, de tanulságos is lesz akár kapásból lepörgetni emlékezetünk filmszalagját arról, hogy a pánikban kilőtt nyilak milyen raja szállt a verbuválódó népi hadakra, gúnytáblájául használva még a – földosztást is, de a nemzethalál gondját is. Miközben a másik oldalról ilyenféle „demagóg” eszmék miatt ugyanarra a sokszor – mi tagadás – kurucmód is sereglő mozgalom szabad hadnagyaira, de szegénylegény katonáira is periratok, ügyészségi végzések, börtönbehívók szálltak, de még csendőri pofonok, detektívi öklök is.

E kétoldalú fogadtatás tapasztalatával lépett föl a Márciusi Front.

E fogadtatás folytatására számítva.

De mégis annak leküzdésében reménykedve.

És még mi mindenben reménykedve visszamenően négyszáz évre. Szinte összeszorított foggal bízva abban, lehet esély megkísérelni azt, ami az akkori „mohácsi idők” óta – micsoda nagy jellemeknek, lángelméknek és áldozatos szíveknek, minő tehetség és munkabírás birtokában sem sikerült. Mert hátha mellénk kényszerül végre az a Zrínyi-ostromolta sors bona!

Visszatekintve tárgyilagosan, azt hiszem, kellő ésszerűség sokat másíthatott volna a történelmi erők ideható játékán. Vagy legalább azok történelemben páratlan brutalitásán. „Visszatekintve”, mondom. De van-e eszmélésünk, észre térésünk csak visszatekinteni is önleküzdő tárgyilagossággal?

Mi, népfrontos magyar baloldal, kezdettől a nácizmus ellen eszmei harcot folytattunk. A fojtó anyagiak gyötörte tömegekre eszményekkel véltünk hatni. Ez a mód a német tömegeket sem állította meg abban, hogy milliószámra ne essenek áldozatul a fasizmus nem kis mértékben szociális hangszerelésű demagógiájának. A magyar munkásság órabére észzavaróan elmaradt a már hadiiparral is foglalkoztatott német munkásságé mögött. A valóságosan éhező magyar agrárproletárok millióiból a nyilván propagandacélzattal is kivitt tízezrek elkápráztatva számoltak be porosz sorstársaik irigyelt helyzetéről. Az alföldi kaszáskeresztesek vezetője eszelős izgató volt. A tömeget, amely mögéje gyűlt, azért láttam én (szemmel is) félelmesnek, mert a napi gondoktól vértolulásos agyak már a kétszerkettő logikájára sem működtek. A számra százat közelítgető szélsőjobb képviselőkre a közép-európai külnegyedekben is esett olyan arányú szavazat, mint a – Rajna vidékén. Aki látta a Szálasi-idők fegyveresen garázdálkodó, jassznyelven üvöltöző „suhanc”-ait, az attól a gondolattól is elborzadt: hogyan kerültek azok oda? Ki felel eltévelyedésükért? Ezek szomorú kérdések és igazságok. Folytatást is kaphatnának. Igazolandó – mit is? Emlékként is tiszteletre méltó, ahogy a magyar szociáldemokrata és liberális polgári tábor a nácizmus haladásellenességét, embertelenségét szinte központilag azzal leplezte le, hogy szellemellenes, mert hány nagy tudóst foszt meg a katedrájától, hány híres regényt éget el: hogy milyen közel ég már Ucalegon; de a közelharc, a félelemes, már nem ebben a szép utcában csattogott. Az elhanyagolt körökben és sikátorokban.

Ha voltak a Márciusi Frontnak előtanácskozásai, azokon egyre inkább e veszélyről folyt a szó; végül valami haditerv kidolgozásáról.

Erdei Ferenccel pályánkon elégszer tértünk más-más oldalára az útnak, még a céllátásban is, hogy aztán a még maradék néhány évben ismét jól megértsük egymást. Ha aztán lett haditerv is, annak ő volt akkor a szinte hadtudományi fölvázolója. Olyan terepfölderítők hozzászólása alapján, mint Veres Péter, Kovács Imre, Féja Géza. De számba véve azt a mozgatható gárdát, mely íróként nézve Németh és Nagy István, Darvas, szakembereket tekintve meg Ortutay és Bibó közt gyülekezett, harci kedvvel.

Ilyen nagyra néztünk hát, ilyen magasból szedtük volna a példát már a kezdeti vállalkozáshoz. Hogy mit míveltek e vállalkozással a mind baljóslatúbb évek: más lap. Arra írják rá mások a maguk történelmi látomásait és – meglátásait.

 

*

 

Épp mert oly ünnepi magaslataira merészkedtem a történelmi madártávlatoknak, fokozódik bennem a vágy, hogy hirtelenül most már nagyon is emberközeli valóságba ereszkedjem: minél ünnepietlenebbül, idézhessek még emlékeket. Már az események hétköznapi, talajszinti lefolyásából.

De lehessen mindazonáltal egy mozdulatom most mégis évfordulóian ünnepies. Meghajtván mintegy a nemzet lobogóját mozgalmunknak mindmáig eléggé nem méltatott, szívósan lelkes és szerény tagja előtt. Sárközi György emléke előtt.

Kiáltványaink megfogalmazásához kellett annyi taktikai érzék, mint stilisztikai. Hisz nemcsak híveink olvassák, hanem ellenségeink is. És át kell jutniok a paragrafusok kanyarjain. E sokszor átírt Kiáltványainkat Sárközi György Városmajor utcai kis kerti lakásában vitattuk meg, majd vetettük újra és újra rögtön papírra, félretolva a biedermeier asztalkán az egyszerű parasztvacsora tányérjait. A paprikás illatokban mondhatni benne volt a kedvesen élesnyelvű háziasszony csípős szellemessége is. A fura helyzet iránt, hogy azt a vaderős gulyást ő maga, Molnár Ferenc svájci intézetben nevelődött leánya főzte és merte szét; oldalpillantással méregetve, milyen kétes küzdelmek útjára is tér velünk az ő szelíd hangú férje, aki ilyen versgyűjteménnyel nyitotta meg a Nyugat utáni nemzedék fölsorakozását: Az angyalok harca. S a maga részéről ilyen cíművel fejezte be: Higgy a csodában!

Ez az út azt a társaságot először is az ügyészség pulpitusa elé vezette. Nem emlékszem, hogy a tányér-közti együttes fogalmazványokért az aláírók közül kit hány havi börtönre érdemesített a jog címén még akkor is kiváltságot védelmező bíróság. Az ítélet súlyossága nem a rövidebb-hosszabb szabadságvesztés volt, hanem a tartós állásvesztés. Nem az, hogy az ember állami kenyérre tömlöcbe került, hanem az, hogy utána kenyértelenül az utcára.

A pörökről is halványodik fejemben a részletesebb emlék. Nem egy vacsorát kellett Mártánknak kimernie, míg a „végső” fogalmazványok elkészültek. Az utolsó pillanatig folyt rajtuk a csiszolás, azaz a szavak olyanféle tompítása, hogy azért az elvek élessége megmaradjon. A mondatok akként is kacskaringóztak, ahogy a kétoldali vermek megkívánták; helyesebb szóval: rendelték.

Épp a legvégső szöveg megfogalmazásánál nem lehettem ott. A város másik végén, a néptelen Örömvölgy utca és a Népliget között volt négy ember sorsára is kiható ügyben hosszú, nem magányos föl-alá járásom. Utcai telefonfülkéből hívtam föl Sárközi lakását, így közöltem észrevételeimet a véglegesülő szövegre, tömören, hogy társnőmnek ne kelljen soká várakoznia, majd hallgattam meg a módosításokat – már egy másik fülkében – s kértem végül elnézést tán a negyedik vagy az ötödik fülkéből, hogy az aláírásra se mehetek oda. Márta is, György is kitűnően rajzolt; elfogadták megbízásomat, azaz kérésemet nevem odamásolására.

Már a törvény fórumai előtt azonban e körül is majdnem história – s lám valami emlékanyag – támadt. Mindjárt a szokásos adatfölvételek során a tárgyalásvezető elnök, elém tárva a „bűnjelet”, ügyrendszerűen megkérdezte, az enyém-e az az aláírás. „Vállalom.” „Nem azt kérdeztem, hogy vállalja-e, hanem hogy az öné-e?”

Nem láttam bele, nincs-e valami más is a dolog mögött. Egy pillanatra tétovázás fogott el. Ám volt még annyi ifjúi humorérzékem fölismerni, mitől is tartok. Hogy – ha nem ügyelek – kimaradhatok abból a megszámoltatásból, amitől voltaképpen tartok. A Nemzeti Banknál szolgáltam, s nemcsak a saját megélhetésem volt a gondom. „Az enyém”, adtam ki a becsületbeli hazugságot, észrevétlen nyálnyelés után.

Mindnyájunkban volt humorérzék. Egy következő, szintén célzatosan készült népi vacsorán az a percnyi tétovázó kínlódás arra a vad illatokkal gőzölgő finom asztalkára – hogy ha nem képzavar –: már holmi adomaként tálaltatott föl, nem kell mondanom, hogy Mártánk által. Hidegen fújtak már a nevezetes történelmi szelek, de mi még nevettünk rajta.