Mint a darvak

Egy fiatal írónövendék küzdelmeiről szólnak ezek a lapok. Nem a nyomorral való küzdelmeiről. Ifjan szegénynek lenni ma – s mindaddig, amíg szegénység lesz – a helyes életismerethez, a jólneveltséghez, mintegy az illendőséghez tartozik. A fiatal író mesterségével küzd; a felszabadulásért, a saját helyéért. Világszemléletéért, amely az ő esetében persze írói szemlélet is… E szemlélethez tartozik már az is, hogy erkölcsi mondandóját széptani fejtegetésbe rejti; annak vázára pedig regényes elbeszélés húsát rakja. Egyszóval küzd az anyaggal is, gyúrja és keveri, ahelyett hogy tiszteletben részesítené a határokat. Mentségül azt mondhatja, így vélt markolhatni legjobban egy kis valóságot, valami egységet, gyorsan, amíg lehet. Halad az idővel? Viszi az idő. Munkáját az olvasók türelmébe, kalandja tanulságait ifjú szaktársai jóindulatába ajánlja.

Szakmabeli bajjal kezdem: ha már író is vagyok.

Többek között úgynevezett népi író is! Hogy úgy mondjam – rögtön egy kis népiességgel –, erre a felemre sántítok. Valahányszor népről kell írnom, mindannyiszor a kötélmászó verejtékezésével tudom csak magam kivágni, illetve kihúzni abból, hogy ne hazudjam, hogy ne torzítsak szemem és fülem eleven élményein. Minden erre kényszerítene. Erről szeretnék vallani.

Arról, hogy népi ismereteim forrásával, családommal és környezetemmel milyen különös helyzetbe kevert a sors; majdnem azt írtam, hogy hogyan vert meg vele.

Hátrálnom kell egy-két lépést, hogy – nekilendülve – minél hamarább egyenesbe jussak. Tudjuk, hogy évtizedek óta irodalmunk általában milyen szókimondó, hogy ne mondjam, kemény lelkű és kemény szívű népeknek ábrázolja a parasztokat. Természetesen nem a tilinkós-tulipános irodalomról beszélek, hanem arról a hiteles életszagúról, amelyet életes-nek is hívnak egy kicsit különös szóval, mert a szó nem öreget jelent, ahogy én első hallásra véltem. Épp arról, amely erre a tilinkósra, mint visszahatás következett – milyen szükséges, egészséges, erőtől duzzadó visszahatásként! Arról, amelynek alkotásaiban már a harmadik oldalon megkívántatik egy elnyelt káromkodás vagy böffenés, egy pofonra lendült tenyér, egyszóval a levegőben valami olyan hangulat, amelyből az olvasó megsejtse, hogy a vasárnapi ebédre gyűlt háznépe a föld tragikus szeretete következtében tulajdonképpen agyoncsapni szeretné a nagyapát, hogy minél előbb örököljön. Egyszóval, amelyik most meg épp az életerővel rántotta le az igazság mérlegének tányérját.

Bár kényszerűségből magam is alaposan megtanultam – nem fejtem ki e már-már kötelező parasztábrázolás minden törvényét; nem arról akarok vallani. Hanem arról, hogy képzeljünk el, ha elménk a falufestés e korában egyáltalán képes még rá, egy olyan családot, amelyben évszámra nem esik egy durva szó. Ahol a gorombán, sőt türelmetlenül felfortyantott hangsúly is napokig tartó feszültséget von maga után: olyan ritka. Ilyen család nevelt engem, sajnos.

Mi hasznát vehettem írói területemen ezeknek a tapasztalatoknak abban a korszakban, amidőn az irodalom parasztjai csaknem négyszáz esztendős békés nótázgatás és tehénvakarás után hirtelen így elvadultak? Gondolni is fájdalmas rá. S ráadásul nem is parasztcsalád volt ez, hanem annál is kevesebb: uradalmi cselédcsalád, egy majorsági bognár családja, nagyapámé. Annak apróka lakásában gyűjtöttem esztendőkön át népi élményeimet; mintha lyukas mogyorót gyűjtöttem volna.

Emlékszem, egyszer ebéd közben az asztalnál kiejtettem azt a szót, hogy rosseb. A kis tanyai iskolából érkeztem, szeles kanyarítással akasztottam vászontarisznyámat a szék hátára, pihegve huppantam le magam a székre. A kinti és – hogy úgy mondjam – iskolai szavak tarsolyát nem tudtam olyan hirtelenében kiakasztani a nyakamból, így történt meg a szerencsétlenség, emberemlékezet óta először. Mintha csak valami sötét alvilágból hoztam volna azt a szót, ahonnan akkoriban még nemrég óta voltam megérkezett. Mintha nem is emberi szó lett volna. Csend támadt. Ma is orromban van a köménymagos levesnek az az illata, amelyet abból a feszült csendből magamba szívtam.

Nagyanya úgy nézett rám, mintha fejünk fölül a ragyogóra tisztított petróleumlámpát ütöttem volna le, vagy az ágy fölül a Kossuth-képet, amelynek üvegje szintén úgy ragyogott, hogy alatta a képet jószerivel csak egy-egy kedvezőbb pillanatban lehetett látni.

Aztán rémülten nagyapára kapta pillantását: vajon észrevette-e ezt az égomlást-földindulást, vajon meghallotta-e ezt a szót? Úgy nézett rá, a maradék remény izgalmával, mint aki feltételezi, hogy nagyapa talán még nem is tudja ennek a szónak értelmét.

Nagyapa mintha valóban nem hallotta volna a szót; nem vette át nagyanya pillantásából sem a rémületet, sem a reményt. Csöndesen lehajtotta szép kopasz fejét, kanala finoman megcsörrent a tányéron.

Dobhattam a kútba ezeket az emlékeket és élményeket, az irodalomban még a lyukas mogyorónál is kevesebbet értek. Vigasztalhatott később az a felismerés, hogy persze csak hazám irodalmában értek oly keveset? Hogy tőlünk északra – a skandinávoknál – és keletre – a lengyeleknél, oroszoknál – már akadtak parasztok, akik hallottak harangozni becsületről, egyenességről, sőt fiúi szeretetről? Hogy kezükben az abszintos butykossal és orrukon a vérbaj pattanásaival már Franciaországból is elszállingózóban voltak A föld szerzőjének bájos szántóvető rémlátomásai? Mindez nem vigasztalhatott. Hazám fia voltam, alkalmazkodnom kellett a hely és a kor törvényeihez, amelyek közül – tudhatjuk – mindig a legfrissebbek a legszigorúbbak. Mit tehettem ott, én a kezdő, ahol a legnagyobb, Móricz Zsigmond is csak hatvanadik életéve és hetvenedik kötete felé mert lazítani a szabályon egy olyan paraszt ábrázolásával – a feledhetetlen Joó Györgyével –, akiben érző emberi szív dobog? Lapulj, súgta az ösztön, majd: egy szót se arról, amit tudsz, fűzte hozzá mintegy magyarázatul. Lapultam, de homlokom törölgettem a belső küzdelemtől.

Irodalmunkban már nyüzsögtek a lágy lelkű tőzsdealkuszok, sőt kutyapecérek, az önfeláldozó utcalányok és zálogházi becsüsök. A parasztokra nem engedett az idő. Természetesen nem engedett a népiesség nagy divatja idején sem – hogy is lehetett volna másképp divat belőle? Az olvasók ragaszkodtak a maguk megszokott, kedves apagyilkos parasztjaihoz. Mi, írók, bátrak voltunk, bírósági leletek s döntések igazolják, hogy milyen bátrak, de a mi bátorságunknak is volt határa. Egy öreg nagymamát azért mi sem mertünk megdicsérni: egy sem dajkált gyermeket, hanem mind gyermeket ölt, lehetőleg nagy, rozsdás szeggel, s már az anyaméhben. Akiket e sorokban említenék, baráti szeretettel említeném, épp azért holmi fitogtatásnak érezném, ha alakjukat nem rejteném álnév alá. Kövesi immár polcnyi művében nincs egyetlen szántóvető, akit az ember nyugodtan elmenesztene egy tízpengőssel a postára. Bizonyára riadtan hallja. De nincs Homoki műveiben sem. A többiében sem. Híveink táborának tulajdonképpen el kellett volna csodálkoznia, miért mentjük oly lelkesen a parasztokat, ha úgy leszóljuk őket. „Ez igen!” – mondták a népek a gyűlésen felolvasott novellára, amelyben egy idősb népfi hüvelykujjal is kinyomná nejének a szemét, majd tüzesen helyeseltek, hogy a hatalom ilyenfajta hiteles népfiak összességére szálljon. Észre sem vették az ellentmondást, a törvénynek oly ereje volt még rajtuk is. Nem vonhatták ki alóla magukat úgynevezett őstehetségeink sem. A széthulltában oly tragikusan hamar elhunyt parasztköltő saját magát is izgága kocsmatölteléknek ábrázolta nemegyszer, holott a valóságban megindítóan gyámoltalan, szomorú-csendes fiú volt. Szinte igézetre szórta szét magát. Úgy ment a züllésbe, ahogy Byron Görögországba.

A törvény kegyetlenül működött. Épp, mert ifjúi hevületemben szembe akartam szállni vele, azért érezhettem rettenetes bűvöletét, amidőn a családi asztal erjedő emlékeivel fejemben tollat próbáltam ragadni. Ijedten ejtettem ki tenyeremből, akár a pipázó a parazsat. Hagyján, ha még csak a szavakról s kifejezésekről lett volna szó, van elvégre írásmű párbeszéd nélkül is. De induló hőseim cselekményei: emlékeim a tettekről és eseményekről éppily reménytelenek voltak. Gondolni se szerettem rájuk.

Ízelítőt is félve adok.

Híres bölcsőcsináló volt ez a bognár-családfő. Ez volt mellékjövedelme is. Majdnem minden vasárnap délután bölcsőt csinált, mert hisz hétköznapjait az uradalomnak kellett áldoznia, s milyen bölcsőket: a hetedik faluból is hozzájártak. Onnan – pontosan Regölyről – jött hozzá az az ember is, aki egyszerre tizenkettőt rendelt nála hitelbe, mert vásárra lesz! El is vitte részletben mind a tizenkettőt, sőt el is adta, ahogy harmadfélév múlva kiderült. Sajnos, egyben az is kiderült, hogy ez az ember országos csaló, mert hisz akkor már csendőrök vezették hozzánk láncban s egyebütt is igen megviselt állapotban. Erélyességük utólagos igazolásául a csendőrök több szigort vártak nagyapától a megtévedt bűnös irányában. Hogy, hogy nem, de végül már nagyapával is felemelt hangon beszéltek ott a csődület közepén, amely ilyen alkalomkor még egy isten háta mögötti tanyán is elég nagy tud lenni.

– Szóval nem írja alá a feljelentést? – pattogott a csendőr.

Nagyapa csak a fejével intett, hogy nem, mert – mint mondtam – idegenkedett a sok beszédtől. S azzal már lépett is volna ki a csődületből, mert a nagy nyilvánosságtól idegenkedett.

A tolvaját épp csak végigmérte, hidegen; hogy mi mindenbe nem keverte.

A csendőr türelmetlenül hátratolta izzadt homlokáról a hatalmas tollas csákót, majd szokatlan kegyes pillantással az égre nézett. Mindenki megértette, mit jelentett neki potyára idekutyagolnia Regölyből abban az átkozott hőségben. De mintha pillantásával türelmének utolsó foszlánya lobbant volna el, most már kiabálni kezdett. Olyasmit mondott, hogy arra készült, erőszakkal kell majd megvédenie nagyapa tajtékzó dühe ellen ezt a gazembert, azt a foglyot. Szeme szikrát szórt.

– Megszenvedett ez már azért a pénzért – szólalt meg végre nagyapa, most némi megvetéssel.

A fogoly esdeklő pillantást vetett nagyapára, hogy ne ingerelje már azt a rabiátus embert.

– De a fa! – üvöltött fel a csendőr. – Mibe került magának csak az a fa!

Sajnos, az a fa nagyapának semmibe se került; mint annyi más, az uradalom erdejéből került ki az is. Természetesen, ezen senki sem akadt meg, legkevésbé nagyapa. Türelmetlenül simítgatta hátrafelé a füle mögött azt a kevés haját. A csendőr megérezte, hogy melléfogott. Hirtelen visszatért a bölcsőkre.

– De jó ember, az a tizenkét darab! – mondta. – A munkája! Hány napot dolgozott rajta? Arra gondoljon!

Nagyapa a felszólításra valóban elgondolkodott, leszegte fejét, de úgy látszik, mégsem a csendőr adta eszméken gondolkodott:

– Gyerek kerül azokba így is – mondta ingerülten végül, de most már igazán ment is tovább. Csak a csendőrök, csak a szomszédok néztek rá csodálkozva. Mi már megszoktuk. Mentünk utána mi is, lélekben ugyan a kíváncsiskodóknak adva igazat, de szemünkből mégis kemény harckészséget lövellve feléjük, hogy ki mer ellenkezni velünk?

Bent a tiszta szobában nagyapa megállt, mereven a lába elé nézett, aztán felsóhajtott, aztán megcsóválta fejét. Aztán – mivel akkor is épp vasárnap volt, vasárnap délelőtt – kivette a ládából Kossuth Lajos Irataim az emigrációból című művének negyedik kötetét, és – miközben mi nagyanya egy főbillentésére magára hagytuk – szinte vallásos nekifohászkodással olvasni kezdte. Templomba nem járt. A legközelebbi templom különben is nyolc-tíz kilométerre esett a völgyeken, istenverte bozótokon át.

De elbeszélhettem volna én ilyesmiket azzal, hogy el is hiszik? Hogy egy pusztai bognár Kossuth iratait olvassa? Holott ez csak kezdete volt a dolognak, mert nagyapa Klapka, Görgey, sőt Szemere iratait is olvasta, általában mindent elolvasott negyvennyolcról, még a verseket is. S alakíthattam volna regényt egy ilyen főhős köré, ahogy egy valóságvesztett pillanatban eszembe villant? Nem alakíthattam, a fejemhez vágták volna. Mert Klapka és Görgey emlékiratait nemcsak nagyapa olvasta, hanem a kocsisgazda, a két elsőbéres, sőt egy egész közönséges béres is. De okuláját izgatottan igazgatva beleragadt egy délutánra egy juhász-számadó is. S annak fia, a kovács is, becsületszavammal állíthatom, saját szememmel láttam, s annál kevésbé tévedhetek, mert annak a kovácsnak meg én voltam a fia: mellesleg szintén lelkes olvasó. Folytassam? Esténként a férfiak, ahelyett hogy ízes látványosságként italosan egymás beléből ontották volna a bevedelt bort, feltűnő nyugalommal arról beszéltek, hogy mi lett volna, ha Garibaldi és Türr mégis elhozta volna a puskát. Bort nem ittak, abból az egyszerű okból, mert nem tellett rá. Pipázni pipáztak, szortyogatták is. Köptek? Meghűl bennem a vér: nem köptek, nem köphettek, nagyanya kiszórta volna őket. A tenyérnyi lakásban kínos, szinte szemriasztó tisztaság uralkodott. Az asztal fehér viaszos terítőjének hollandus tengerét és egét egy morzsa se szeplőtlenítette; az edénypolcon, a szemkápráztató figurájúra szabdalt újságpapír fölött a bögrék oly bűvös-előkelően sorakoztak, akár a patikában. A frissen sározott földön egy pihe sem. A vendégek legfeljebb a sarokban álló homokos köpőládába köphettek volna, ügyes távsercentéssel, ha ugyan tudtak sercenteni, mert nem könnyű. Már második gimnáziumba jártam, amidőn én egy tartalmas latinóra alatt elsajátítottam, egy valóságos alispán fiától.

Egyszóval a családhoz ráadásul környezetet is ilyet fogtam ki. Mit kezdhettem volna? Olyan voltam, mint az elvarázsolt királyfi. De még tettem néhány próbát, hogy kitörjek az igazi valóságba, még nem értettem egészen ezt a lidércnyomást. Mind ingerültebben szerettem volna lerázni magamról a családot, összes képtelen emlékével együtt.

Bevallom, lázadoztam már gyermekkoromban is. Hogy rossebet, fenét nem volt szabad mondanunk, abba még úgy-ahogy beletörődtem. De azt már igazán túlzásnak tartottam, hogy a hétszeres nehézség vagy a töröllek szájon is tilos legyen. Ezeknek zamatuk volt, szinte az ínynek is jólestek. Vagy szép szemléletesek voltak, mint az, hogy váglak a földhöz, hogy odaragadsz, vagy az, hogy férj ki a torkodon, ami az embert annyira kifordítható zsáknak képzelhette, hogy a nyak egészen olyan volt, mint a zsák szája, főleg nyakkendővel, körbekötöttel. Aztán voltak azok a jó divatos szólások, mint nálunk akkoriban az, hogy csússzon le az orrod, meg azok a friss és érezhetően csak néhány hétig ízes, tehát mintegy primőr káromkodások: ezeket muszáj volt kimondani, ezekből éppoly nehezen maradhatott ki az ember, akár az új nótákból. Mellesleg a nótákat is meg kellett válogatnunk. Nem beszélve itt is a cselekedetekről! Testvéri összefogásban bátyámmal egyszer kegyetlen, de méltó bosszút vettünk a kanász leányán, jól elraktuk. Nagyanyánk és anyánk kíséretében még aznap este valóságos processzióban kellett hozzájuk bocsánatkérő Canossára elvonulnunk. Mert anyánk családja volt ez a család; apánk vőként költözött közéjük.

Szorítottak és megbénítottak az emlékek, de a fiatal író nem adja meg egykönnyen magát. Első jelentkezéseiben az alkotás, az írhatnék van olyan szenvedély, mint a szerelem, minden akadályon áttörtet. Ha ledobtam is a tollat, újra felvettem, úgy ejtegettem a kezemben, mintha megmelegítették volna, de mégsem löktem el. „Írnom kellett” – ahogy az ifjú költők mondják, mellékes volt, mit és hogyan. Már tisztultak előttem mesterségem törvényei, megsejtettem az érvényesülés és az emberábrázolás sarktételeit. Egy bélhang mindig hitelesebb, mint egy fohász, valószínűbb is, nem szólva arról, mennyivel többet mond az emberi lélekről. Elhatároztam, engedek, és tanulok. Verejtékező homlokkal vágtam neki a divat útjának. Nem állíthatott meg, hogy írni természetesen így is csak élményeimről tudtam írni, a családról.

A harmadik bekezdés végén az imént említett juhászszámadó tarkójára lökte kalapját, fesztelenül megvakarta hónalját, azt mondta: favég (kutyahang, semmi értelme sincs), sőt – némi körültekintés után – köpött is egyet. Levegőt vettem, leszegtem fejemet, s szinte szememet-fülemet befogva, mint aki lángon töri át magát, mentem előre. Nagymama csípőre tett kézzel trécselt a kiskapuban, éjszaka pedig hiúzléptekkel indult a szomszéd kertjébe, hogy ellopjon egy hatalmas úritököt, merőben csak zsugorisága s hiteles parasztszármazása igazolására, mert hisz tökkel a mi kertünk is tele volt, fele ott is rothadt. Nagyapa özvegy testvérbátyja, aki nálunk lakott, lazsnakot csapott hóna alá, már-már megindult, bár még magam sem tudtam egész bizonyosan, hogy hova, a papföldeknek regényirodalmunkban immár kötelező megdézsmálására-e, vagy a korabeli parasztokra éppúgy kötelező menyecskelátogatásra-e abban a kutyavakkantással, csenddel és szénaillattal teli éjszakában; a lovak jóízűen hersegették a friss füvet. Feltűrt ingujjal aprítottam a családot a mindennél éhesebb divat oltárára, ismerjük az ifjú írók elszántságát. Maga nagyapa ott állt a kocsma közepén, hüvelykujjával szétigazította bajszát, nagy indulatában mellét nekifeszítette, és…

De oly kimerítő volt, hogy nem bírtam tovább. Valósággal pihegtem képzeletem megerőltetésétől. Mégis letettem a tollat, hátradőltem, fújtam. Belém nyilallt: legjobb, ha elnémulok, erre vagyok én kárhoztatva örökre, senki fel nem old elvarázsolt királyfi voltomból.

Irigykedve pillantgattam társaim területe felé. Ha nekem olyan adataim volnának! Volt, aki valóságos testvérgyilkossággal rendelkezett, a másik vérfagyasztó bosszúállással, nemi eltévelyedéssel, a harmadik egy megyényi Tiszazuggal; készlete általában valamennyinek gazdag volt és színes. Én? Becsületesebb kocsmai verekedést is egyetlenegyet láttam, azt is én kezdtem, s akkor is az én fejemet verték be. Sóhajtottam.

De még mindig a család ellen szívtam magamba a levegőt. Még szigorúbban, összevont szemhéjjal kezdtem vizsgálni, egy kicsit hátravetett fővel, ahogy célzás vagy dobás előtt tekinget és méricskél az ember. Írói pályafutásomról volt szó.

Mert közben mégis kicsúszott egy-két írásmű a kezem közül. Mentse, hogy abban a hiszemben voltam: irodalmunk legsötétebb lapjait írom. Szívemen a kezem, hogy kerestem a sötét színeket: az említett fohászpéldázat után akkor már igazán tudtam, hogy egy testvéri kézszorítás vagy atyai áldás – akár az életben – már anyagánál fogva sem tehet olyan elven benyomást az olvasóra, mint egy pofon vagy farbarúgás. Hol volt a hiba? Jóakaratú bírálóim kara – akiket meg azért nem nevezhetünk nevükön, mert nem tartoznak baráti körömhöz – parasztságunknak akkori leghivatottabb védői és ismerői, élükön Fuccs-Feladlak Nepomukkal és Istenhegyi Jacques báróval komoly hangon figyelmeztettek, hogy a szülőhelyem lakóiról vázolt rajz idealizálja a parasztokat, a paraszti életet mintegy kívánatossá teszi, s ezáltal a mai állapotok fenntartását segíti elő. Ennél ijesztőbbet nem mondhattak, főleg a munkásság nevében nem, mert természetesen Feladlak is, Istenhegyi is, sőt Mustárfi és Gyömbér is újra és újra a munkásság nevében és lapjaiban szólaltak fel megjavításomra. Nem kellett már magyarázniok, hol a bibi. A család! A környezetrajz a valósághoz híven komor és sötét volt, de mit ért, ha a jellemek és lelkek rajza is hű volt! A kazánkovácsbőrbe bújt Istenhegyinek a zsiványrejtekszerű cselédlakásokba igazi zsiványok kellettek, a piszokba piszoklelkek, másképp nem vágott. Igazat adtam neki; az átlag, a polgári igazság az övé volt: akinek ruhája rongyos, legyen rongyos a jelleme is, a szennyen nem ragyoghat át tiszta szív, sugara egész filozófiát döntene romba. Megértettem őt, s szinte csípőre tett kézzel fordultam a család felé, már nagyon elégeltem a dolgot. Turkálni kezdtem a szennyest is, összezárt ajakkal kerestem egy kiadós hitványságot.

Így akadt kezembe az a nyolcszáz koronás és családi sóhajokból annyira ismert váltó, amelyen apám egész vagyonát elveszítette. Szívességi váltó volt, egyik sógorának írta alá, az vitte a jégre. No végre! Úgy éreztem magam, mint a kútásók, amikor nedvesedik a föld. Két kézzel nyúltam a dolog mélyére. Azt húztam ki, hogy a sógor halálos beteg volt, rövidesen meg is halt, az adósságon kívül még három neveletlen gyermeket is hagyva hátra. Azt a váltót Shylock is aláírta volna. Ment ki belőlem a levegő.

Mi ütött ehhez a családhoz? Milyen istenverte gyökérből eredt? Már csak az volt a gondom. Nagyapa mellé telepedtem. Mondtam, szűkszavú volt. Egy detektív ügyességével próbáltam kivenni belőle, hol szedte fel ezt a viselkedést. Az ő apja is ilyen volt?

Közönséges paraszt volt, ahogy mondani szokás, sőt a lehető legközönségesebb, úgy négy-öt holdja volt, egyszóval az volt, amiből legtöbb van, úgynevezett törpebirtokos, messze tőlünk, Békésben, Gyulaváriban. Mindezt nagyjából eddig is tudtam. Hogy végezte?

– Derék ember volt – bólintott emlékezetére jó nagy hallgatás után nagyapa. – Bár igen fiatalon elment.

S ezzel megint elhallgatott. Arany szerint a magyar ember – természete ez már – nem beszél evés közben. Nagyapa annyira magyar volt, hogy munka közben, járás közben, szinte társalgás közben sem beszélt. Hallgatás közben viszont homlokát ráncolta, fejét ingatta, elmosolyodott; úgy múlatta az időt, úgy beszélt magában.

– Vízbe veszett – tette most mégis hozzá. Aztán ahogy az emlékek még közelebb kerültek a szeméhez, s mintegy olvashatók lettek, mint a közeledő villamos derekán a felirat, ezt bólogta utána: – Az emberpajtásaival volt a Körösön.

Erőszakos halál. Én már odáig voltam, nem tagadom, hogy szemem felcsillant.

– Beletaszították.

– Ki akart húzni valakit.

Szólni se tudtam.

Nagyapát legfeljebb a csönd tudta beszédre nógatni. Az a régi, talán még teremtés előtti csönd, amely ott van az öregedő férfinak szíve alján; amelyet még tán az Isten tett oda, ha ugyan ő maga is nem abban ül ott. A társaságban mindig szobornéma nagyapa, ha teljesen egymagában volt, elvétve kiejtett egy-két szót. Egyszer egyedül hivén magát a kertben, azt mondta: „óralánc!” Saját magával is szófukar volt. Most ennek a csöndnek válaszolt.

– De ágyban végezte. Mert a vízben csak meghűlt. Két hét múlva, becsületesen, ágyban halt meg.

Isten tudja, a rövidségével is olyan volt ez nekem, mintha valami ünnepélyes gyászbeszédet hallgattam volna. Megható volt és őszinte. Emlékezést magamnak sem kívánnék különbet.

– S akit kihúzott? – kérdeztem biztatásul jó sokára.

– Már holtan húzta ki. Mert az is úgy ugrott bele valaki után. Nem tudott ott senki se úszni. Víz mellett éltek, halászni jártak, de úszni egy se úszott. Az a gyerek se, aki legelsőnek beleesett, akiért aztán odahaltak, hiába.

A szavak sorjázni kezdtek, mint így márciusban a jégcsapokról a cseppek.

– Szegény anyám dolgozhatott. Még a trágyát is ő hordta a tehenekkel a földre, végig a falun. Pedig paplány volt szegény. Nagyon eleven kis barna asszony volt, szegény.

És a cseppek megszakadtak, nem tellett több a csapból.

Egyszer egy családi ünnepre valamennyien összeverődtünk unokák a nagyapai házba. Kora tavasz volt, márciusnak is eleje, de már napsütéses. A zsír, a káposzta és a bor szagával telt szobából kiáradtunk a tornácra, abba a jó üdítő sárszagba és távoli rétszagba. Ott álltunk, és cigarettáztunk kettes, sőt hármas sorban, a hunyorgató új fényben, az eresz alatt, mint valami raportra váró, de még pihenőben álló katonai alakulat, csoportokba szakadva az apák rajparancsnoksága szerint. Tán fényképezés is készült; nagyapa ott járkált az udvar enyhe sarában, mint egy tábornok, de micsoda szelíd tekintetű és békés tábornok, az arcvonal előtt. A sövény tetején a száradásra odatűzött tarka köcsögök hamarosan megszaporodtak a szomszédok mosolygó arcával. Szép ünnep volt. Nagyapa – tán életében először – büszkén viszonozta a pillantásokat, elégedetten lépdelt a nyáj előtt, mert már nem is tábornok volt, hanem pásztor, síksági, maganyájú. Nem tudom, melyik szomszéd vetette fel, hogy a sok unoka közül hát melyik is üt végül legjobban nagyapára. Valami olyas kezdődött, ami a sorozás és az állatmustra keveréke volt, mennyi tréfás megjegyzéssel és nevetéssel. Mi dicsőség várhat még az életben? Arcban én hasonlítottam leginkább rá.

Ott álltam az eresz végén, a padláslépcső mellett, zavartan pillantgattam, mint minden valamire való ember, ha feltűnést kelt: ha a figyelem valami külsőség miatt rá irányul. Hirtelen erős, de mégis valószínűtlenül távoli madárhang hallatszott. Minden zaj jó volt nekem, hogy a tekintetemet odavessem.

A tavasz eleji tiszta magas égen suhanó vadlibacsapat kapta magához tétova pillantásomat, s rántotta ki azon át mellemből a félszegséget olyanformán, mint a halat a horogzsinór. Jól emlékszem a csapatra, a kettős pántlika hosszú lobogására, meg ahogy a pántlika vége le-leszakadt, de aztán megint helyére ugrott. A vadliba szóra mindig ez a csapat röppen át emlékezetem egén.

Talán épp azokban a napokban faggattam én nagyapát az öregek viselt dolgairól, arról, honnan is örökölhette hallgatagságát, néma tisztességét, azt a sok sajátos tulajdonságát ez a család? Anyám is ezeket a jegyeket hordta. Épp elegen hordták ott körülöttem, hogy valami hajdani közös forrásra gondoljak. Egy pillanatra eszembe ötlött a paplány-nagyanya: hátha annak a finomabb, úribb vére csörgedez tovább a nemzedékekben. Már vetettem is el: ökörnyál az ilyen fonál, csillog, de egy gombot sem bír meg.

Nagyapa nem értette, mi után nyúlkálnék, mit huzigálnék én ki a múltból. Oly tömören az volt, ami, hogy észre sem vette, hogy elüt a többi embertől. Az ő apja sem ütött el.

– Olyannak is kell lenni.

Ez volt a legtöbb, amit megtudtam tőle. Semmit sem derítettem ki. Honnan jöttek? Jöttek a többi rengeteg ember közt. Olyasféle érzésem támadt, hogy mindig jöttek; ilyenfajta emberek az ősidők óta mindig voltak, függetlenül helytől, időtől. Már-már saját személyüktől is. Igazánból nem is külön-külön kell nézni, hanem a csoportjukat, az irányukat. Valami rendeltetés hozta őket, mint fönt azokat a libákat.

Ilyen tűnődés után villanthatta eszembe az a vadlibaraj a hasonlatot: ha a beláthatatlan idő olyan végtelen, mint ez a tükörfényes égbolt, a maguk különös természetével az ilyen emberies emberek is ilyen magasan húzó rajban lebegnek a kezdet kezdete óta, valahonnan onnét az északi mocsaras őstanyáról. Néha gyönyörű rendben szállnak, néha olyan ideges bodrozódással, mint a kőütötte hullám. Rengetegen leváltak belőlük, rengetegen dobták magukat a csapat lendületébe. Talán az egész csapat kicserélődött, és csak a lendület és az irány maradt meg.

Igen, rengeteg ilyen raj vonul az emberiséggel. Szó tán azért nem esik róluk, mert hasonlóan a vadludakhoz, ezek is csak ritkán hallatják hangjukat. E hang magános és távoli: tisztán s már érthetően leginkább csak emlékben hallható. Leginkább olyankor, ha a csapatból valaki elvész, vagy új tag csatlakozik. Minden osztályból lehet csatlakozni, a csapatok lefelé tekintenek a legmagasabb válaszfalra is. De legtöbben mégis a szegénységből csapnak fel közébük, az ismeretlenségbe. Mert a csapat – mint minden, ami magasan jár – ritkán látható. Az ember néha esztendőkre megfeledkezik a vadludakról.

Ilyeneket, ilyen fiatalkori versbe való képeket és üde képzavarokat gondoltam el. Oly gyors iramban gondoltam mindezt, hogy a végén, amikor megszólaltam, az a madárcsapat még az égen volt. Csak azért adtam hangot, hogy zavaromat végleg elűzzem: hogy magamnak is bizonyságot tegyek róla.

– Vadrécék – mondtam.

Hirtelen éles u-i-hang szólt fent. Olyan volt, mint az öregasszonyok huhogó-örvendező csodálkozása.

– Daru… darvak – mondta szaktudása gőgjében valamelyik pusztai sógor.

Sosem láttam darvat; azt hittem, régóta már csak a népdalban röpködnek. Sajnos, most is igazánból már csak emlékezetemben láttam őket: amire figyelmesebben feléjük kaptam a szememet, addigra madár helyett már csak azt a kalap nélkül, ló nélkül futó és lebegő pántlikát láttam, azt a fodrozva és remegve és egyenesen szálló vágyat.

Már az is eltűnt a szűk kis udvart körülzáró ólak és istállók nádzsúpja mögött.

Mint korszerű író felsültem a családdal. Jó. Fiatal voltam még, de majdnem olyan számvetést csináltam, mint egy öreg, sok csődöt látott kereskedő.

Találok én lejegyzésre méltó élményt másutt is!

Kezdtem átpillantgatni a család falain túlra. Az első próbák után úgy ereszkedtem vissza, mint a tilos kerítésre húzódzkodott gyermek, ha hirtelen rajtakapják.

A falakon kívül jóformán csak szemre és fülre volt más világ, mint a falakon belül.

A hang, a szó kemény volt és recsegő, a mienkhez képest első hallásra olyan, mint a tenger döreje egy paradicsomi sziget sziklakoszorúján. De ha az ember tenyerét ernyőül a füle mögé emelte, meglepő dallamokat fogott ki abból az iszonyatos zörejből is.

Hiába választottam hőst én ebből a világból is. Pedig nem mindennapit választottam. Nagy István bácsit. Szérűpásztor volt, s olyan káromkodó tehetség, népünk e sajátosan ázsiai teremtő művészetének olyan duzzadó letéteményese, hogyha az érdeklődő gyűjtőknek idején eszébe jut az effajta képesség megörökítése is, nála egy egész hanglemezt leforgathattak volna, amíg az első pontig eljut. A megörökítés mindenképp sikerül, mert Nagy bácsi az esetleges visszautasítást is tízperces átkok gyönyörű zuhatagaival kerítette volna körbe. Mint egy fordított előjelű kínai diplomata, gazdagon, tarkán, ízesen és gondos művészi körülményességgel káromkodott mindenkor és mindenkivel. De szíve szerint így sem eleget, mert a hadarásig, sőt a hebegésig gyors beszédű volt, látszott, hogy ajka – mint némely költőé – csak gyakorló eszköze a sugallatnak. „Egyetek, vegyetek, gebedjetek meg” – állítólag a vendégeit is így kínálta. De azt a saját fülemmel hallottam, amikor szemében könnyekkel unokája bölcsője fölé hajolt: jaj, de gyönyörű vagy, hogy a francok szedjenek darabokra! Ronda egy szája volt Nagy bácsinak.

Őt választottam megörökítendő mintaképnek. Kerestem a társaságát. Nem volt egyszerű: napközben leginkább aludt; a csősznek az éjszaka a világa. De esténként – ami neki a hajnal volt – be-beállított ide is, oda is. Azt kellett kiszimatolnom, hova, s ott aztán megvárnom.

Tőle reméltem legtöbbet. S vele buktam meg legcsúfosabban.

Gyakran volt találkozásom Nagy bácsival. Fülemben van még, ahogy a kis béreslakásban hirtelen elcsitul a szó, s mindnyájan közelgő csizmaropogásra hallgatódzunk s közelgő, egyre erősbödő mormogásra. Nagy bácsi mondja a magáét. Már a sötét konyhában a véletlenül földöntött kannák és sajtárok védőszentjét áldja. A cselédek összenéznek, arcukra kíváncsiságot, félelmet, várakozást és valami ünnepélyes megilletődést akasztanak. Még egy végső morgás. Aztán – hányszor láttam az öreget, hány téli estén, ahogy a didergő bérescsaládokra rányitja az ajtót, illetve rárúgja, végtelen megvetéssel körülnéz, aztán nagy csőszsubája alól lelök a sarokba egy tarisznya krumplit vagy marharépát (a semminél az is jobb), aztán már fordul is ki, és feje körül a megszokott ádáz dörmögéssel s mintegy kénköves bűzzel visszamerül az éjszakába, a hegyre, ahol az őrzésére bízott szérű fekszik zsúfolt magtáraival és vermeivel. Az író feladata, hogy kibontsa a titkot. Nagy bácsiból becsületesen egy pufók angyalkát kellett volna kibontanom. Annál is riasztóbbat. A megtévesztő külső mögött, ott, ahol a titok kezdődik, egy jótékonysági hölgy állt, édes tekintettel.

Gyanakodva kezdtem jártatni szememet most már a pusztán, a cselédek, a béresek napivilágában is. Szorongás szállt meg, az a fajta, finomabb, de nyugtalanítóbb, amelyet balsejtelemnek hívnak. De a bizalom azért még nem hagyott el. A társadalom legmélyebb, leghitelesebben népi, mert legelhagyottabb rétege hullámzott előttem. Csak az ablakon kellett kinéznem.

Ki-kinéztem, bár egész nap olvastam. De aztán kelletlenül kaptam vissza pillantásom. Már rég nem Kossuthot, Petőfit olvastam. Túl voltam Gárdonyiék vasárnapiasra söpört paraszti világán is, azon a jó vidéki levegőn, amely oly különös agytompító hatással volt ez étvágygerjesztő világ konokan kövér községi bíráira és jó húsú menyecskéire. E világot hazugnak éreztem. Modern erkölcsfestőket és lélekábrázolókat olvastam. Csukott ablaknál olvastam, mert ha nyitva volt, vagy a por áradt be, vagy a trágyaszag. Félhomályban olvastam, orrom majdnem súrolta a betűket. Magasból a könyvbe nyomott nyakammal pontosan olyan lehettem, mint a fejét homokba dugó strucc. Ilyen voltam lélekben is. Boldogan szívtam a nedűt, a leleplező tudományt.

Ilyen világ kellett nekem is, ilyen sötét.

Nem is zavarta volna semmi különös a boldogságomat, ha az írhatnék nem vett volna elő néha azután is, a családdal való kudarcom után.

Neki-nekitámaszkodtam, de hányszor, a külső ajtófélfának, háttal a konyha felé, a család felé. Lélekben is hátat fordítottam neki. Pontosan emlékszem egy ilyen napra.

Vasárnap volt, vasárnap délután, a népi események klasszikus ideje. A vidéki állomásfőnök, kezében azzal a kis karton jegyzőlappal, az várhatja úgy az esedékes vonat befutását, ahogy én vártam, hogy történjék már valami olyasmi, aminek ilyenkor történnie kell; összevont szemöldökkel, sűrű pillantgatással élesítettem tekintetem.

A levegő üde volt. Nemrég eshetett, de csak rövid ideig, a föld éppen hogy meg volt öntözve, mint egy főúri park útjai a kastélybeliek délutáni sétája előtt. Az akácleveleken még remegett egy-két esőcsepp, eszeveszett ékszerragyogással a már acélkék napsugárban. Illat szállt. Milyen jól ide illett, hogy úgy mondjam, milyen kapóra jött volna, ha a használatos szép ellentét szerint a békés tájban, a cselédházak s a mi házunk közt terülő fényesre öblögetett zöld gyepen feltűnik akkor egy vőcsábító napamasszony, egy gőgös basaparaszt, amint azt a hagyományos tömérdek, sőt az idők folyamán már-már fellegvárszerűvé nőtt pocakját ott a ragyogó csizmái fölött elhimbálja valami főutca felé, hogy a szövetkezeti vagy a presbiteri ülésen elmondja korlátoltságának és fukarságának szabványos mondatait, a kezdők számára immár szótárba szedhetőket.

Semmi ilyesmit nem láttam. Ehelyett azt láttam, hogy a béresek gyorsan hasukba tömvén a vasárnapi ünnepies paprikás krumplit, mezétláb kitelepedtek a cselédházak küszöbére, a házak előtt heverő hosszú fenyőszálfákra – építkezésre hevertek ott esztendők óta –, de ahelyett, hogy orrukat gőgösen feltartották volna, egyszerűen megzendítették a citerát, sőt a hangszálukat, miközben fejüket ide-oda ingatták. S pajzán megjegyzéseket, sőt mozdulatokat engedtek meg maguknak nőikkel szemben. Jóllehet azok – ellentétben az angyalcsinálókkal – hasukat szinte egész életükben oly előre szögezve hordták, akár a mozdony, s nyomukban annyi volt a gyermek, hogy már tán ők se számolták. A nők hangosan nevettek. Ismételjem még egyszer? Anyagi helyzetük olyan, hogy saját szavuk szerint „bútorukat a tetű viszi”. Lelkiekről szólunk. Ismerték ők is a kajánságot, az irigységet, azt a jó szívbizsergető szadizmust, tagadhatatlan. Bizonyára ismerték az életösztön másik jó fújatóját, a kárörvendezést is. Emberek itt is jutottak bajba.

Karcsú targoncáján, amelyet nálunk tragacsnak hívnak, a soros béres kitolt ekkor az istállóból egy istentelen halom almot, s megrekedt vele a trágyadomb körüli süppedékben; erőlködhetett, bár alaposan erőlködött is.

– No, testvér – kiáltott feléje valaki a küszöbön vagy a szálfán kuporgók közül –, most aztán igazán beleragadtál!

És azt is odakiáltotta, mibe.

– El kéne még egy lóerő!

– Gyüa! Ne-e!

Volt, aki arrafelé célzott egy hantot is. De épp csak a nevetésnek kellett felröppennie, utána nyomban akadt valaki, odament a küszködőhöz, orrára rántotta a sipkát, elkapta a tragacsa szarvát, ketten már egykettőre megbírtak a terűvel.

Szeretem az átvágókat a szellem dűlőin is. Néztem a cselédeket, ahogy ott üldögéltek néhány lépésre tőlem. Ez hát a nép, gondoltam. Néztem megoldhatatlan kérdéseim hordozóit, a népet, a csaknem tapinthatót s mégis elérhetetlent. Jobbomban hegyesre faragott ceruzával – pontosan úgy, mint a festő, amikor rajzoláshoz készülődik – ott ültem közöttük azon a földre döntött hosszú szálfán, amelyen a legények és lányok ültek, szemben a küszöbökkel és a fal tövével, amely az öregek helye volt. A titkot akartam, ilyen közvetlenül; a véleményüket, hogy miért is kell szörnyetegekké válniok, amihelyt átjutnak még a jóindulatú írók képzeletén is, amihelyt átlépik a művészi világ édenkapuját? Ceruzám emelve ezt szerettem volna papírra vetni, rögtön végleges formában, mert megbocsátható ifjúi lustaságomban iszonyodtam a másolástól; az úgynevezett megfogalmazástól vagy formába öntéstől még annál is jobban.

Gondolom, elértem már annyit, hogy az olvasó lelki szeme előtt azon a hosszú szálfán nem egy sor idomított mosómedve kuporog vagy majom, akik csak vakaródzni és makogni tudnak.

E béresek beszélni is tudtak. Következésképpen odafigyelni és valamit felfogni is tudtak. Szabályszerű emberi értelmük volt.

A székvárosi kereskedőknél semmivel sem nehezebben, sőt nyilván rövidebb idő alatt értették meg – hiszen saját sorsukról esett szó – egyéni magyarázatomat arról, miképp keletkezhetett Európa némely országában a parasztok fentebb vázolt e sajátságos ábrázolása.

Bevezetőül ugyanis ezt mondtam el nekik.

Azt, mily óriási kézügyesség kell ahhoz, hogy az ember az igazságot elkaphassa. S ha már elkapta, hát meg is tartsa. Ott szorongatod a tenyeredben azt, amit mint eleven igazságot kaptál el, és már rég nem igazság az, más lett; épp a te szorításodban elolvadt, mint a jég, megdöglött, mint a fia madár.

Ezt az én embereim mind kitűnően megértették. Meg, legalább annyira, mint egy irodalmi előadóterem közönsége! Itt épp csak összetömörítem, amit azokban a vidéki együttüldögélésekben elő-előadtam, mint főgondomat, választ remélve.

Hány hangja volt már az emberiségnek, hogy kimondja az igazságot! Valaki bátran kimondta, de amire a szomszédja is átvette az ő mondókáját, akkorra az már üvöltő hazugság volt. Folyton résen kell lenni. Egy pillanatnyi megállás, egy jottányi túlzás mindent az ellenkezőjére fordíthat.

Nem is olyan régen az írók vagy ördögöknek, vagy angyaloknak ábrázolták az embereket. Aztán minden emberbe beletömtek egy ördögöt meg egy angyalt. Nagyjából így végezték a nagy embercsoportok, a rétegek és osztályok, sőt a szakmák és foglalkozások ábrázolását is. Csaknem napra meg lehet állapítani azokat az esztendőket, amikor az irodalomban minden pap sötét sátán, aztán azokat, amikor angyal. Így váltogatják címüket és jellemüket a hivatalnokok, a suszterek, a tanítók, az ügyvédek, az utcai nők és a vadászok. Van szakma, amelynek jelleme hosszabb időre állandósul, ilyenek például nálunk a kefekötők. Baj az, hogy az idők folyamán új szakmák és osztályok merültek fel, a folyamat tehát nem lehet egységes. Ez az oka tán, hogy az irodalom nagyrészt még mindig az ördög–angyal foknál tart.

Ezeket mondtam a béreseknek.

Különösen a parasztokról szólván körülbelül száz év óta e téren egy lépésnyi fejlődés sincs! Ott vagyunk, ahol az új regényírás úttörőjének, a kitűnő Stendhal Henriknek idejében, magyaráztam tovább. Ő az első író, akinek könyvéből riadtan tekint fel az ember, s fülét hegyezi. A Vörös és fekete című regényének lapjai mögül egyszerre éhező és didergő parasztmilliók üvöltése csap fel, a jómódú Franciaországban, a híres és eredményes polgárszabadító nagy forradalom után alig egy emberöltővel! A könyv hősének szülei, a tehetős Sorelék, jó, ha vasárnap esznek húst, pedig malmuk is van. A besançoni rettenetes papnöveldébe csak azért szorul össze háromszáz fiatal parasztfiú, hogy állandóan korgó hasukat legalább krumplival és száraz kenyérrel csöndesíthessék. A hős is, a szerző is minden idegszálával utálja őket: teljes joggal; minden gondjuk az evés. Akár szüleiknek, akik szintén csak enni, inni és horkolni akartak, csak testük s kiváltképpen altestük nyílásainak vágyaival kívántak foglalkozni, és nem szellemükéivel, mint a polgárok, akiknek ezt az emelkedettséget a javak engedelmes átengedésével lehetővé tették. Stendhal képében nyilván volt igazság, mindenesetre több lehetett, mint közvetlen elődei művében, akik a földmívelőt konokan élénk táncolás közben rajzolták egy öreg kőhíd mellett, vagy amikor épp megmenti a gróf tizenhat éves leányát. De meglehet, hogy Stendhal képében csak újdonság volt. Néha a puszta divat is elég, hogy az igazság eltűnjék, s egy másiknak adjon helyet.

Meghamisítja az igazságot az is, aki a valóság helyett álmait írja le. Természetesen egyformán álmodik, azaz egyformán hamisít, ha akár feketével, akár rózsaszínűvel festi át valaki a valóságot.

Stendhal úgy-ahogy, való képet festett, amikor leírta a gazdagodó polgárok őszinte és keresetlen parasztutálatát. Követői közül sokan visszazuhantak elődei fogyatkozásába, az álomlátásba és álomfestésbe. Azzal a különbséggel, hogy ők rózsaszín helyett most feketével festettek.

Persze, akár a közönséges álomhoz, egy szemernyi valóság az írói álomhoz is kell. Châteaubriand-nak elég volt egyszer látnia táncoló parasztokat a faluvégi kőhídon, hogy akkorát álmodjon róluk, ami összes művébe sem fért volna el. Zola, a Termékenység kitűnő szerzője látta egyszer, hogyan fojtják vízbe faluhelyen a fölös kutyakölyköket. Ő ezt álmodta vissza egy életen át, sötét színezéssel. Nagy író volt, nagy ébren álmodó, azaz nagy romantikus, olasz vérmérséklete és képzelme következtében talán a legnagyobb; új honfitársai, a franciák méltatlanul feledkeztek meg róla oly hamar. Jó ember is volt, jót akart; segíteni a népen. Csak hát az ő igazsága is csupán az ő kezében volt igazság. Az eredményen, amelyet elért, bizonyára ő lepődne meg legjobban. Voltak, akik fegyvereit már egyenest a nép ellen fordították azzal, hogy: megérdemli azt a sorsát, lám, a pártolója szerint is már természettől aljas és kegyetlen. Ilyen kényes holmi az igazság.

Az a szabad ég alatti hallgatóság úgy megértette mindezt, hogy fejtegetésemet már ők bontogatták tovább. Hogy mennyi félrefogás is eshetik, ha az ember az igazság sok részletéből csak egyet fog meg és azt húzza.

Kitűnően megértettek mindent. De legkitűnőbben azt, amidőn arról kezdtem beszélni, hogy irodalmunk ma is érvényes szabályzata értelmében hogyan is kellene nekik eltölteniök ezt a vasárnap délutánt. Semmi esetre sem ilyen unalmasan, ilyen szívből jövő ásítások és felhőkig vágyó nyújtózások közepette. S egyáltalában, hogy hogyan kellene élniök! A legények szája körül motozni kezdett a mosoly.

Megkértem a lányokat, menjenek egy kicsit odább, s a maradék férfiegyüttesnek elmondtam néhány híresebb ideillő regényjelenetet. Egy-két klasszikusabb testvéri összezördülést, egy valóságos bárónő hibás vágányra futott népszeretetét, és hogy egy picardiai földmívelő ünnepi öltönyben mily különös módon próbálta megtermékenyíteni szántóföldjét, noha az ráadásul sáros is volt. Ezek nyomán aztán már próbáltuk kisütni, hogy kinek-kinek közülünk mit is kellett volna csinálnia ezelőtt ötven évvel, és mit kellene csinálnia ma, ha méltók akarnának lenni a mindenkori eszményi nép elnevezésre. Bevallom, jókedvűen vittem a szót. Oldalt, szemben velünk, az egyik küszöbön Fömötör bácsi ugráltatta térdén a lánya törvénytelen karonülőjét, már a másodikat.

Fömötör bácsi felkapta a fejét. Úgy látszik, mégsem mondtam elég halkan azt a két-három mondatot.

– Miket beszélsz? Hogy mondod? – Úgy rázta a fejét, mintha víz ment volna a fülébe.

De hirtelen elmosolyodott. Eladdig nem szólt bele a beszélgetésbe, de azt hiszem, mégis figyelemmel követte. Nekibátorodtam.

– Igen, igen! Csörgőt venni annak a gyereknek! Ahelyett hogy lábánál fogva az anyja fejéhez vágná, és kiverné vele a házból! Micsoda csikósgazda maga?

Most már az asszonyok is ott voltak.

Begnics, a gyermekek nyurga s rókaképű nemzője nevettében csizmája sarkával kapálta a földet. Negyedóra múlva mindnyájan benne voltunk a játékban. A középső Mikus fiú oly mesterien összekapott apjával, hogy majdnem egy igazi nyaklevest húzott ki, Sövegjártó néni egy drámai hősnő tehetségével vállalta, hogy igenis már hetek óta adagolja az arzént az urának.

De a fiatalok! Alig győztem a szerepeket osztani, olyan volt a tolongás. Térdünk csapkodva mulattunk. Visszajöttek a lányok is.

– És én? – kérdezte az alsómajori lajtos szép menyecske felesége, valamelyik Juliska hajdani iskolatársaim közül. Mögöttem állt.

Épp csak belekezdhettem a receptbe, amikor a fiatalasszony pajtásaival tiszteletlenül majdnem hátrarántott. De ez volt csak az igazi alágyújtás a játéknak. Nevettek már a hetvenéves mamák is.

Estélig nem fogytunk ki a mulatásból.

Tartott még vacsora utánig is, már csak azért is, mert a vacsora elég rövid ideig tartott. Legtöbben egy-két marék főtt kukoricát ettek; akkoriban ez volt épp az a kifogyhatatlan étel, amit mindenki minden étkezésre fogyasztott; konvenciós osztás előtt vannak ilyen megrögzött pusztai szokások.

De nekem a lelkem alján épp a legvidámabb percekben hirtelen megmozdult valami lelkiismeretfurdalás-féle. Mintha törvényellenes dolgot míveltünk volna, ilyenfajta érzés lepett meg.

Valamelyik legény – nem duhajkodva, nem kalapját hetykén félrecsapva, hanem valódibb emberi léptekkel, ahogy az ember odalép a söntésben a pulthoz, s már issza is azt a három decit – odament az egyik lányhoz, s szép csendesen táncolni kezdett vele. Majdnem elfordítottam a fejem. Oly idejét múltaknak éreztem magunkat, hogy szinte az ég villámcsapását vártam abból a gyöngyházfénnyel alkonyodó mennyboltozatból. Olyanok voltunk, ahogyan egy V. Ferdinánd szellemi képességével rendelkező hatalmasság képzeletében megelevenül az, hogy: „a nép mulat.” Akkortájt minden hatalmasságnak V. Ferdinánd elmebeli képességét ajándékoztam, s így az ötlet csak az első pillanatban háborított fel; aztán felvidított. Azt hiszem, leginkább még olyanok voltunk, mint egy Brueghel-kép vagy Teniers-metszet, a dudák, a hurkák és a nagy borospitlik nélkül. A kép sarkából is hiányoztak azok a szétterpesztett lábbal falnak vagy fának forduló alakok, az ilyenek messzebb távoztak körünkből, szemérmesebbek voltunk, mint a hollandusok. Emberek voltunk, kínos csak visszagondolnom is rá.

Végignéztem ezeket a borosta közt is mosolyt lapultató arcokat. Hirtelen enyhe magzatrúgással sötét gyanú mozdult meg a szívemben.

Darvak ezek is? Hiszen ezek hibátlanul emberek.

Ezekért mindért bárki kezességet vállalhatott volna valami földi vagy égi hatalmasságnál.

Igaz, sem az ingük, sem a beszédjük nem volt mocsoktalan. Egy aggastyán a küszöbön ültében egész idő alatt azzal foglalatoskodott, hogy ameddig a lába elért, lábujjával az esővíz megmaradt kis foltjai közt csatornákat húzott, a vizet egy nagyobbacska tóba gyűjtötte, s most, hogy elkészült vele, meztelen jobb lábával elégülten tapsikolt a vízben, illetve a sárban, mert lábujjai közül szép hajlással már sár nyomakodott föl. Ezért különösképpen vállaltam volna a felelősséget. No és persze a lányokért is, ahogy a szálfa végén egy-egy pillanatra összedugták a fejüket, aztán valami elérhetetlen leányi titok magaslatában diadalmasan felnevettek, szemük sarkából fecskeröppenésű villanást küldve felénk.

Varázslat játszott velem? Én látom rosszul a világot? Elhallgattam, a jegyzetfüzetemet térdemre ejtettem. Füleltem a beszédet. Mintha az is tisztulóban lett volna; már tiszta is volt. Percekig, félóráig, órákig figyeltem. Hirtelen oldalvást vagy a hátam mögött a férfiak társaságában nagyapát pillantottam meg. Vagy apámat, nem emlékszem pontosan. Meglehet, mind a kettőt.

Összefolynak előttem a puszták; az, ahol születtem s nevelődtem, az, ahová később apám költözködött, ahova már férfiként jártam haza. Úgy folynak össze, mint a festmények főalakjai mögött a háttér. Nem is akarom, hogy kitisztuljanak. Annál biztosabb, ami mindnyájuk elébe odaillik, az a csoport, az a fő emlékkép, amely a sokféle csoportból tevődött össze bennem. Ha tudnám is, szívesen elfeledném (hogy aztán mindenütt otthon legyek), hogy pontosan melyik pusztán is találkoztam Fömötör bácsival, vagy azzal a Mari nénivel, aki az uradalmi napszámból azért szökdösött meg, s rejtőzött el a kukoricásba, hogy minél előbb elkészüljön a fogadalmi oltárterítőjével; vagy azzal a hírre rettenetes verekedő bandagazdával, akinek otthon aranyhalai voltak egy óriási uborkásüvegben. Külön-külön láttam őket vagy egy csoportban? Emlékezetemben egyre erősebb csoporttá tömörültek.

Ahogy visszagondolok, mindenütt ilyenfajta emberek vettek körül. Jól éreztem magam köztük? Pontosan úgy, mint a családban. Először olyan jól, hogy jobbat nem is kívánhattam magamnak; aztán ahogy a magam útját próbálgattam volna, a magam mesterségét, velük is meggyűlt a külön írói bajom. Lassanként ifjú korom minden helyén úgy lettem, mint aki álmából ébredve ki akar menni a házból, de hasztalan próbálja az ajtókat, be van zárva. Minden pusztán ugyanabba az érzelemvilágba voltam bezárva, ugyanabba a hangulatba. Van börtön, mely annál fullasztóbb, minél nagyobb. Ilyenben voltam. Hirtelen ingerültség fogott el az egész vidék ellen.

De legkivált újra a család ellen.

Még mindig annak hatókörében élek, gondoltam keserűen. Ahogy egy meleg vizű alamuszi forrás egy egész völgy zsombékosán elsárosítja a havat, ez a család langyosítja köröttem a pusztákat, az egész környéket. Ismét olyan érzés szállt meg, csak most szállt meg igazán ez az érzés, hogy körös-körül a világ tele van jobbnál jobb lőcssuhintással, kazalgyújtással, színpad után kiáltó félkézkalmárral, s nekem itt kell – erőm teljében – senyvednem messze mindentől. Ilyenkor mondja az ember: el vagyok zárva az érvényesüléstől. Eszembe jutottak újra társaim is. „Azoknak mindent, nekem semmit?” – gondoltam, s szívemben már-már a legrútabb irigység vert fészket. Ilyenkor mondja azt is az ember: Sors, adj nekem tért. Holmi sármelléki Prométheusznak éreztem magam.

Azt sem tudnám pontosan megmondani, hol tettem az első türelmetlen mozdulatot, hogy: el, ki innét, de minél előbb. Már arról a hosszú szálfáról is fölugrottam? Mifelénk majdnem minden puszta völgyben fekszik, fölöttünk a dombtető rendszerint szabad, ott van a temető, a legelő vagy a szérűskert. A lenti pusztára nem, csak egy ilyen dombra emlékszem. Oda vonultam fel, hogy jó messze legyek a szülei vagy a nagyszülei háztól. „A rosseb” – mondtam ki hangosan, aztán még hangosabban: „Essen beléd a nyavalya. Feszülj meg. Csússzon le az orrod.” Keveset használt, keveset csillapított.

Már sötét volt. Lent érthetetlen békésen feküdt a puszta az este és a nyomor tengerében, gyér lámpái úgy sárgálltak rajta, mint a lápvirágok. Citeraszó hallatszott, ének. Egyszóval a mélység szülöttei észlelhetően megint jól érezték magukat, bár erre, én tudtam a legjobban, semmi okuk, se joguk.

– A naturalista Zola valójában szürrealista! Apollinaire-nél is nagyobb! Ha tréfálni is tud, lobogó képzelete és heve révén jellegzetes keleti íróvá vált volna, az Ezeregyéjszaka folytatójává. Így csak Közép-Európa emelte trónra, akár egykor Béranger-t. Hatása – nem az első nyugati író sorsa ez – nagyobb, mint ő maga. Nekünk vele is szerencsénk volt. Itt neki is Petőfije támadt. A század legnagyobb magyar prózaírójának szeme akadt meg rajta. Nem ártott meg neki. Ahogy Béranger is csak Lisznyainak és Tóth Kálmánnak ártott meg; a különös az, hogy Petőfin át ártott meg nekik csak igazán. Tanácsos tehát nekünk is vigyáznunk.

Parasztoknak, ezúttal díszesebben öltözötteknek mondtam ezt is, hátravetve hatalmas sörényemet; vagyis ennek is van már némi ideje. Egy hosszabb felszólalás befejezéséül mondtam. Körben a lócákon harminc-harmincöt pár csizmaszáron mozogtak ide-oda a világosság fényrudacskái.

Az ország minden részéből voltak ott parasztok. Egy afféle parasztértekezleten. A Hajdúság kiküldöttje szólalt meg elsőnek; nevezzük Fokosnak, hogy nehezebb legyen majd kitalálni.

– A szemléletnek, vagyis az ábrázolásnak éppúgy dialektikusnak kell lennie, akár a gondolkodásnak – mondta Fokos, lesimítva szép harcsabajuszát.

Aztán arról beszélt, hogy a felbomló korok ábrázolói mindig pesszimisták. Ez rendben is volna, ha csak a maguk osztálya nevében szólnának. De sok közülük – épp a legértékesebbje – átmegy a feltörekvő osztályba, s azt is pesszimisztikusan, a maga gyermekkori, sőt mélytudati emlékein át nézi. Holott, mi parasztok, feltörekvő osztály vagyunk!

Ekkor láttam, hogy Mustárfi egy nagy légvétel mellemelésével kinyúlik a hallgatók közül, úgy, ahogy az ember a vízből bukkan ki, és zavarodott tájékozatlansággal körülnéz, majd megtörli homlokát.

Két, eddig békésen egymás mellett függő csizma fekete villámlásokkal keresztbe ugrott, térdben az egyik a másik fölé került. Bicsak, Bihar sudár termetű, de egy kicsit heves vérű képviselője a mélytudatba akaszkodva vitát indított, Freud és Adler elveinek, illetve elvi ellentétének alapján. Ezek korabeli jó hírű, bécsi ideggyógyászok voltak, akik nemcsak élő személyekről, hanem rég megholt s már csak az irodalomban élő hősökről is készítettek látleletet, visszamenőleg mintegy azokat is – Brutust, Oidipuszt, Herodest – meg akarván gyógyítani. Az egymással fájdalmasan meghasonlott mester és tanítvány példájára már-már az értekezlet is két részre oszlott. Csákány teremtett békét, a nógrádi bölcs mosolyú csősz; akkor még versei dübörögtek, s nem ő, ahogy később, váratlan helycsereképp történt. Igen helyesen a szociális realizmus, mégpedig az egyéni, azaz polgári realizmus helyébe lépő kollektív, azaz népinek is nevezhető realizmus irányába kanyarította vissza a vitát.

Kasza, a dél-dunántúli megbízott ezen elindulva Roger Martin du Gard szerencsés szintéziséről beszélt. Némileg félreértette a híres írót.

Mustárfi ekkor állt fel, színehagyott arccal. Volt ugyanis néhány – valami öt-hat – vendég is a teremben. Az értekezlet az Alföld kellős közepén folyt, az ottani gazdák szervezték, meghívtak rá egy sereg hírlapírót is. De valamennyinek nem jutott hely az udvaron hamarjában felállított deszkaasztaloknál. A nagy összejövetelt a gazdák holmi országos öntudatosulásnak szánták: fel akarták tárni a tanyák helyzetét a nemzet szellemiségének. Mi afféle kiállítási állatokként voltunk jelen. Mindent igen komolyan vettünk. Az ebédidőt is átvitáztuk.

Ismét Fokos beszélt. Arról, hogy amikor az élet stilizálása már ízlésbántó különcséggé fajul, a művésznek mégiscsak az élet tüzetes ábrázolásához kell visszatérnie, ha különben nem is ez a feladata. Ezt vallja – szemben James Joyce-szal már Somerset Maugham is, sőt Huxley, az Aldous…

Mustárfi itt ment ki a teremből. Tekintetéről lerítt, legszívesebben egyenest Pestre rohanna, hogy a dolgot azonnal jelenthesse valami illetékes helyen, a rendőrségen, a tűzoltóságnál, mind a hittestületeknél és szerkesztőségekben, ahová csak bejáratos. Ha magát Dózsát hallja beszélni, kezében egy csutorául használt püspökkoponyával, attól sem rémül így meg. Demokrata volt, jellegzetesen helye- és korabeli: ha harmincöt cégjegyzőt vagy biztosítási ügynököt talál ilyen beszélgetésben, azon nem csodálkozik. Ha nagyon megszorítják, elképzel ilyen helyzetben épp harmincöt vízvezetékszerelőt is. De ezt a harmincöt parasztot látva, nem is elméje, hanem a szíve azt dobbantotta, hogy megőrült. Agya egyik végletből a másikba esett. Eddig ugyanis úgy tudta Gyömbér írásaiból, hogy a magyar paraszt mindössze ötszáz szót ismer, azaz körülbelül háromszáz fogalmat, azaz értelmi képessége pontosan akkora, mint egy vadászkutyáé. Az eleven cáfolat hatása alatt most meg azt hitte, hogy minden paraszt olyan, mint ez a harmincöt itt, vagyis, hogy a parasztok közt nem lehet éppúgy kivétel fölfelé is, lefelé is, akár a cégjegyzők között. Közöttük kivétel csak lefelé, a különlegesen idült alkoholisták, szadisták irányában lehet. Hogy egészen őszinték legyünk, már a parasztok erősen leütő, magyaros hangsúlyát is idegesítően barbárnak s könyvellenesnek érezte. Szánakozó megvetéssel hallgatta. S ezek a fekete arcok, a homlok közepéig sötétek, azonfelül nyirkos-fehérek, tetejükön a tapadó hajjal! Eszébe ötlött, hátha csak kísértetek vagy látományok ezek itt? A szépen csillogó csizmákat előbb fogadta volna el holmi vasárnapra kifényesített ördögpatáknak, mint hogy a valóságot elfogadja. Ám a szél keményítette állak és a napszítta bajszok, amelyek közül Huxley és Gide és Solohov és Giono neve, ha egy kicsit sántítva is, de előjött, meg a bütykös kezek, nyakkendőtlen gallérok valóságosak voltak. Valóságos volt a jellegzetes paraszti ünneplő ruha- és cserzett bőrszag is. E szag nem volt kellemetlen, sőt üdítő és bátorító volt, akár egy református istentisztelet vagy egy futni kész ménes szaga. Mustárfira azonban úgy hatott, mint a birkákra az égő rongy. Tervezett új eszmeszótárában a szellemes címszók sorában a népet így határozta meg: akiknek együtt véleményük, hangjuk és szaguk van. Szorongással töltötte el, hogy tudtán kívül így fején találta a szöget. Szemét idegesen félrekapta: nem csapnak-e utána? Az őrületnél is kínosabb dolog mehetett itt végbe. Ez tükröződött Mustárfi arcán, amiközben kiment.

A szót Győrffy István vette át, a budapesti egyetem boldog emlékezetű tanára. Jószerivel ő volt az egyetlen nem író köztünk. Óvott bennünket a külföldi hatások gyanútlan átvételétől, figyelmünket a honi sajátságokra terelte, s a célból, hogy szavait továbbadjuk, részletesen ismertette a helyes kútásást, az olcsó kerítéscsinálást és azt, hogy akinek nem jut tehénre, az addig is tartson kecskét.

Írók voltunk vagy írójelöltek mind a harmincöten – az olvasó bizonyára nem csodálkozik: a feltörő polgárság előtt még több író járt –, és író voltunkban inkább a jó írás mesterségéről hallottunk volna egy-két tanácsot. Ám hiába célozgattunk a tanár úrnak. Az irodalmat, az írókat konokan csak aszerint nézte, mint a kutakat: mit meríthet belőlük a nép. Nem úgy értette, hogy minden írásnak „népszerűen” egy képzeletbeli kanászt kell gyönyörködtetve oktatnia. A tanár úr megvetette a népszerűsítő elmeműveket. Rendeleteink, iskoláskönyveink s ponyvairodalmunk irályaival bizonyította, hogy ilyesmire semmi szükség, népünk a legbonyolultabb szöveget is megérti, a példák alapján feltételezhető, hogy szükség esetén akár spanyolul vagy kínaiul is hamarosan értene. Arra figyelmeztetett, mily hatással lehetnek a mi népábrázoló könyveink a népre. Ekörül nekem is voltak tapasztalataim.

Az irodalom kétélű eszköz. Budapestre került őstehetségeink fájdalmas hangon panaszolták nekem, hogy székvárosunk szebb keblű hölgyei, az őserő kifejezés valami különös félremagyarázásával, mily túlzott igények kielégítését várták volna el tőlük, épp csak tőlük. Felvilágosult korunkban balga hiedelmük odáig terjedt, hogy a földmívelők némely testrésze már természettől nagyobbra nő, mint például egy adószámvizsgálóé. Meg lehet állapítani, hogy hiedelmüket olvasás közben szerezték. Sok ilyen félreértés van. Egy ismerős családnál például étkezés közben sokáig arasznyi hosszúságú, vékony, méregerős paprikát tettek elém, s oly magától értetődően várták el, hogy azt ott helyben meg is egyem, mint a fakírtól, hogy tüzet fújjon. Az irodalom ilyenfajta hatása nem kívánatos.

Szerény hozzászólásul ezt mondtam még az értekezleten. De idevágó legnagyobb élményemet elhallgattam.

Azt, amiben egy X-i legény részesített a dorogi vásárban, a kisasszonynapiban, egy lacikonyha szellős sátorában. A legénynek már lemehetett egy-két pohárka a garatján, amikor a marokba kapott tányér pörköltömmel gyanútlanul mellé telepedtem: nagyon csinálta már maga előtt a helyet, nagyon rajta volt, hogy mutatóujjával huzigálva a kilöttyent sillert, a zöld léces asztalra életnagyságban odarajzolja azt a két malacot, amit aznap eladott. Nyilván a malacok torát ülte. Mert hogy őneki az a jóságos Szent Péter se parancsol! Mert ő…

S máris harsogva magyarázta az én pörköltre hajló fejemnek, hogy hogyan adta el már a csikót is az apja istállójából, hogyan járt a postamesterék kertjén át egy lányos házhoz, hogyan kapta szájon a kisbírót, hogyan nyúzta meg az említett postamesterné macskáját, szögezte ki e macska bőrét a posta ajtajára, egyszóval, hogy micsoda páratlanul duhaj legény ő, hogyan evett meg egy frissmeleg lámpaüveget.

A macska szeget ütött a fejembe. Valami derengett róla az emlékezetemben.

– A dédanyját nem táncoltatta meg? Nem maga volt az? Egy derék muri hajnalán? – hajoltam föl a pörkölt rozsdanyomai fölül.

– Meg én! Mert én, testvir, ha egyszer…

Megkérdeztem tőle, nem olvasta-e „A Bika csöke” című akkoriban nagy feltűnést keltett népi regényt. Azt, amelyben a hős nagy elbúsulásában a falu fél csordáját agyoncsapta, naponta más ágyban hált, végül egy zengő és színes szüreten, amidőn nagy elbúsultsága tetőfokra hágott, a musttal teli kádba fojtotta magát, egyrészt az utolsó fürt szimbólumaképp, másrészt utalással a görög soha be nem teljesülhetőségre.

– Olvastam – mondta ijesztően józan hangon.

– Miért? Maga írta?! – tette rögtön hozzá oly kapkodó-riadtan, mint aki alatt szakad a jég. Van, akit ilyen pillanatokban divinációs erő száll meg. Őt épp csak megsuhintotta.

– Én is csak olvastam – feleltem. – De valamikor én is olyan akartam lenni, mint annak a hőse. Szerettem volna egy revolvert… már alkudtam is rá. Óraszám gyakoroltam a kemény tekintetet meg azt a dülöngő járást… Szerettem volna bebizonyítani, hogy igazi paraszt vagyok. Nehéz parasztnak lenni. Kiváltképp, amíg fiatal az ember.

A legény olyan nekilágyult arccal nézett rám, hogy azt hittem, rögtön kifordulnak a könnyei. A kezem után nyúlt.

– És a lányok? Maguknál is?

– Sajnos, nálunk is!

– A kisujjukhoz sem lehet érni. A menyecskéknek se. Ha csak az ember a kisujjukhoz ért!… Egyszer úgy beletemettek a szénába, majd megfulladtam. Egy egész boglyát rám raktak.

Mondom, mindezt elhallgattam az értekezleten. Általában, mihelyt a vállalt mondókámat elmondtam, folyvást hallgattam. Szívesen, jóérzéssel, kedvemrevalóan hallgattam, úgy, ahogy más borozgat. Néztem társaimat és barátaimat. Szájam köré hol a meghatottság, hol a tréfa mosolya kívánkozott – úgy hallgattam, ahogy más a fürdő meleg vizében kuksol, már a szememet is le-lehunytam, de nem az álmosságtól, hanem hogy minél odaadóbban hallgathassak. Hirtelen olyasmit éreztem, amit a lélekvándorlásban hívő hindu érezhet a nagy vágy beteljesülése pillanatában. Nagyapa derűjével és csöndességével hallgatok, ezt éreztem meg, az ő nyugalma és türelme áradt el bennem, szelíden, mint a csecsemőben a tej. Ettől még édesebben hallgattam.

Hallgattam a vitát, de inkább csak az ütemét, a csapongását. Nem arra figyeltem, hogy a szavakat milyen gondolatok lökik ki, hanem milyen érzések. A szándékot figyeltem, szinte külön e célra működő érzékkel. A szavak néha hevesek voltak, néha gorombák, a szándék mindig jó volt, ezt csalhatatlanul éreztem. A zömök, köpcös, majdnem gömbölyű meg karcsú csizmákat néztem meg a feszes nadrágokat s kabátokat. Én fölnőtten már nem viseltem csizmát, de apám, két nagyapám, a család ilyeneket viselt, éppilyen rövideket, a száruk tetején a szív alakjával játszókat. Egy kicsit családban éreztem magam. Ez volt az első valószínűtlenség abban a nagy hallgatásomban, de elfogadtam. Jött már utána a másik. Ismét a szavak teremtettek képet. A vita magasan szállt, mily magasan és valószínűtlenül e föld, a poros Alföld felett! Fekete csizmáival, különös szavaival és szándékával ez az embercsoport is olyan volt, mint egy ritka madársereg, magasan a felhők között. Szinte a szárnyalásukat is éreztem, én is velük szálltam. De persze erről is hallgattam.

Sőt hallgatás közben igazánból még az eszem sem ezen járt, hanem azon, amiről eredetileg hallgattam: azon a vásári beszélgetésen azzal a legénnyel. Mi minden volt amögött is. A javát eladdig a saját emlékezetem előtt is elhallgattam, akkor kezdett elém tünedezni. Ez is terelte vissza figyelmemet arról az égi madárcsapatról a földre. Vagy miközben mégis azon a repülő bűvös köpenyen utaztam, eszemben újra a valóság, a múlt egy darabja forgott. A lélek működése elég bonyolult néha.

Őszintén szólva életem egy korszaka sem nyomja úgy a lelkemet, mint az, amikor igazi, tőrőlmetszett, hogy úgy mondjam előírásos népfi akartam lenni. A család várfalait e minőségben sem tudtam áttörni, de mennyi keserűséget okoztam csak rugódozásommal is épp azoknak, akiket legjobban szerettem. Csak azért, hogy mutassam, mennyire nem fér meg bennem az a nagy férfiindulat, nyéllel csaptam egyszer a lóra. Egyszer meg ebéd közben felkaptam a tányért, s ott rögtön földhöz is vágom, ha anyám nem oly szemmel néz rám, mint akinek megnyílott az ég. Így kimentem, s a tányért a ház végén vágtam a földhöz, illetve a sárba, mert a tányér a második zuhanásra sem tört el, s végül is úgy kellett rálépnem, hogy szégyenben ne maradjak a nyers erő és zabolázhatatlan elszántság magasztos képe előtt, amelyet magamról alkottam. Verne Gyula hőseinek nyomába lépni kisebb teljesítmény lett volna, mint a nép keresetlen és szűzi gyermekének lenni. De röstelkednivalóm igazán nem azért van. Hanem azért, hogy ezt a magatartást terjesztettem is. Eredménnyel terjesztettem: a nép valóban tanulékony. Gondolnom is fájdalmas, hogy mivé lett annak a hét-nyolc töprengő, jobbra törő falusi fiúnak az együttese, barátaimé, amikor épp én, a könyvbúvár, az egy kicsit lányos, majd papos erkölcsű, hirtelen hosszú virzsínia szivart kívántam szívni, s a szivarral számban a községháza gáderjén olyan emelt fővel, olyan Toldi Miklós-i léptekkel mentem végig, hogy a sarkam fölvágta a tapasztást. Barátaim tudták, hogy magatartásomat új olvasmányaimból merítem. A példa s az olvasási láz gyorsan terjedt, a könyveket, mint illemkódexet bújták. Szinte versenyt merítettünk belőlük. „Mondok egy nagy mondatot: fel kell készülnünk arra az érzelmi válságra, amelyet némely néppártoló író népábrázolása népünkben előidézhet. Lesznek, akik használati utasításnak veszik.”

Ezt a mondatot már esztendők múlva mondtam Fokosnak. A Duna-part lépcsőin ültünk, majdnem lent a víznél, szemben a Várral, a miniszterelnökséggel; errébb a Mátyás-templomot láttuk s még egypár tornyot s lentebb a Halászbástyát, amely csipkésen úgy fehérlett alattuk, mint valami dúsan megrakott asztal szélén a bojtos, elálló damasztterítő. Udvarias vendéglátó gazdaként eredetileg egyik Duna-parti kávéház teraszára invitáltam Fokost, hogy egyszer kedvünkre megnézegessük hazánk érhálózatának szemmel látható központját. Leveleiben Fokos gyakran s költőien emlegette e helyet: „ilyen való egy nép székhelyének!”, írta; népi rajongásában a világ legszebb helyének tartotta. Sajnos, Fokos csizmája, zekéje s főleg nyugodt, mosolygó arca olyan hatást keltett e boldog és irigyelt hely járókelői közt, az ország dobogó szíve alatt összesereglett honleányok és honfiak között, mintha egy tigrist vezettem volna oldalamon. Ez láthatóan feszélyezte őt. Feszélyezett engem is: röstelkedtem, bűntudatot éreztem a kedélyek megzavarása miatt. Nem, Fokos jelenléte itt egy tigrisnél is zavaróbb volt; nem is kényelmetlen volt, hanem – ez a szó rá – illetlen. Az alatt az öt perc alatt, amíg a kerek asztalka fonott székében ültünk, mi magunk is éreztük, hogy Fokos népi jelenléte – úgy értve, hogy általa a nép jelenléte – olyan e társaságban, mint választékos írásműben egy olyan szó, amelynek csak első betűjét írják le regényíróink, a többit pedig pontokkal jelzik. Fokos kiejthetetlen volt e helyen. Így mentünk le a lépcsőkhöz, egy sárgadinnyével s változatlanul folytatott eszmecserénkkel. Fokos megértette aggodalmamat. De támadt neki is aggodalma. A másik véglettől féltett.

– Nagyon bajos mértéket tartani. Úgy, hogy epigonjaid ne bokorugrós népszínműveket írjanak újból. Azt hiszem, a szegényekről mégsem lehet jót írni. Borotvaél ez. A bibliai tű foka.

– Igaz, a görögök szerint az a szép, ami nehéz. De félre fognak érteni! – folytatta, amikor mindenre újra csak egy sóhajjal feleltem. – A nehézség nem is az, hogy azt mondhatják rád: elcsitítod a társadalom lelkiismeret-furdalását, ahelyett hogy szítanád. Mustárfi- és Gyömbér-féle eszmevilágításokra is legyinthetsz: ők csak esztétikai elvbe burkolják azt, amit nagy haladó mivoltukban maguk sem mernek bevallani, hogy igenis, ők rosszat és csakis rosszat akarnak hallani a népről, a nyomorgókról, akkor is, ha közben azt hirdetik, hogy szívük-vérük a szegényeké! Ez kell nekik ahhoz, hogy – bár jó szimattal elismerik a nép igazát – rendületlenül a nép fölött tudják magukat, hogy minden körülmények közt magukat tolhassák fel a nép irányítójául. Mert mi történne, ha kiderülne, hogy a nép van annyi, mint ők? De a szegények is félre fognak érteni.

– Azt hittem, bátorítani fogom őket – próbáltam ellentmondani, már amennyire férfi pártot foghat ilyen esetben, anélkül hogy ne lovát dicsérő cigánynak érezze magát. – Gondoltam, már a példa is hat, ha látják, hogy becsületesek és jószívűek is vannak köztük.

– Azt hinnék, gúnyolod őket. Vagy megalázást éreznek. Furcsa egy nép ez. Nem tapasztaltad még magadon, hogy a szidalmat is jobban bírod, mint a dicséretet? Ha nemzeteket lehet valamivel mérni, én ezzel mérném a magyart. Volt nálunk egy elég idős, egyes ember, a felesége vagy tíz esztendeje meghalt. Éri valami a fejét, a fele vagyonát, ami az asszonyt illette volna, ráíratja az egyházra, hogy abból már nem is tudom, milyen jótéteményt csináljanak a felesége emlékezetére, hogy így maradjon fönn a neve. No, a pap a rákövetkező vasárnap egyszerre csak őrá fordítja a prédikációt. Három mondatot bírt el belőle az az ember, s már nyomakodott ki a padból, templomból nagy mormogással s fújással; úgy cserélgette a képén a vöröset meg a fehéret, hogy mindenki azt hitte, ott üti a guta. Életében nem nézett feléje se a templomnak, se a papnak. Ilyenek már ezek. Rideg, konok nép, s ami ezzel jár: szemérmes. Gondolod, Ady lett volna olyan nagy nemzeti költő, ha dicséri őket? Ha ötször tehetségesebben dicséri, akkor sem! Így meg fele akkorával is majdnem oly nagy lett volna. A hangot találta el, a hazait, a csárdabelit, mint az okos cigány. Szidni, igen, azt titkos elégültséggel állják, mint a fiatal erdő a vihart, azt hiszem, attól egyenesednek. A dicsérőt ezek hízelkedőnek nézik.

Ez volt a legriasztóbb érv.

– A szegényekre szeretnék egy kis enyhe időjárást, egy kis melegfélét árasztani. Őket dicsérném, nem a szegénységet. Az más! Nem a szegénység állapotát.

Fokos nevetve nézett a szemembe, mint valami gyereknek, aki sehogy sem akar letenni a kívánságáról, és együgyű ravaszsággal újra és újra előhozakodik vele.

– Kik a szegények?

– Akik dolgoznak. Akiknek semmi másuk nincs, csak a munkájuk. Akik csak a munkájuktól várnak mindent, vagyis maguktól. Szóval, nem másból akarnak élni, nem a más munkájából.

– Úgy még nehezebb lesz, testvér. Lehetnek szegények szegénység nélkül?

Most voltam csak igazán bent a csapdában. Ha érveit nem is, aggodalmát sikerült átplántálnia belém. A magamé mellé; s az sem volt kicsiny. Néztem csak a vizet, ültem csak üres szívvel, s belül magam is éreztem, pontosan olyan vagyok, mint akire mifelénk azt a mondást mondják, amelyet eddig én csak homályosan értettem, hogy nem jutott neki dinnyeföld; most értettem meg.

Holott akkor már szinte gőzölgött, ami esztendők alatt tűzhányóvá forrósodott bennem. A világ eltiltott – tanult hóhérként ráadásul saját magammal tiltatott el – attól, hogy szót ejtsek a zsúfolt lakás vigaszairól, sőt örömeiről. A zsúfolt lakás paradicsom lett. Nekihevülten, elragadtatott és mámoros hangon zengtem volna már nemcsak a zsúfolt lakás, hanem a tömegszállás, sőt a tömegnyomor – örömeit! Visszanyomom e hangot. Legalábbis annyi időre, amíg világosan és tagolva ki nem mondom, hogy joga van mindenkinek a külön szobára, s hogy embertelennek tartom, ha több családot akarata ellenére egy nedves zugba tömnek. Meghajolok a magányra való jog előtt. De e világos és kerek szavak után hadd adjam át magam rögtön az érzelmek előreláthatatlan árjának, és hadd tehessem egy lélegzetre az előbbiekhez még azt hozzá, hogy tán sohasem voltam olyan boldog, mint amikor szüleimmel együtt hetedmagammal háltam egy apró tanyai szobában; tán csak akkor voltam ennél is boldogabb, amikor hosszabb-rövidebb időre egy-egy rokon család is hozzánk költözött, és annyian aludtunk egy fedél alatt, hogy emlékezetben már számolni sem lehet. A szoba és konyha minden elképzelhető helyén aludtunk, kihúztuk a sublót fiókjait, és azokban is aludtunk. Állatvilági öröm volt, meglehet, de ha egy fészekalja csibe vagy egy kosárnyi kutyakölyök öröme volt is, feledhetetlen boldogság volt negyedmagammal ébredni a közös ágy meghitt melegében. Hát még elaludni! A mennyország felhőin fogom olyan biztonságban érezni magam. Egy-egy ismeretlen láb benyúlt az én területemre, megtörtént, hogy álmomban fészkelődve s hengeregve magam is útnak indultam, s helyet cseréltem valamelyik testvéremmel vagy unokatestvéremmel, de mindez nem hagyott sem mostanáig, de akkor másnapra sem rossz emléket, mert különben esténként, mihelyt anyánk az ágyat megvetette, bizonyára nem ugráltunk volna vidáman és egymással oly frissen versenyezve a vánkosok közé, akár a langyos nyári sömjénekbe a békák. S milyen boldog népünnepélyek voltak azok a tizenkettes-tizenötös ebédek! Enni is mindenhol ettünk, az asztalnál, az ablakdeszkán, a zsámolyon, a küszöbön, állandó nagy forgalomban, csörömpölésben, nevetésben és – ami ebből következik – étvággyal. Valóságos ökörsütés volt akkor is, ha megint csak isterc volt, vagy megint krumplis tészta. Aztán az alvás és evés közt is folyton történt valami, ha a házban, ha az udvaron voltunk, folyton kellett beszélnünk, nevetnünk, foglalkoznunk egymással, már csak azért is, mert folyton egymásba ütköztünk, örök színházban ültünk, de nemcsak úgy, hogy a nézőtéren, amit végül mindenki elunhat, hanem úgy, hogy a cselekvők is mi voltunk. Folyton folyt, születésem pillanatától fogva folyt a cselekmények, jelenetek és fordulatok sorozata, akkor avatkozhattunk bele, amikor akartunk. Bizonyára nem kell fejtegetnem, hogy az efféle beavatkozások, előlépések és játékok milyen feszültségtől és indulattól, egyszóval milyen tehertől mentesítették a lelket. Akinek már elege volt a szavalásból, a gyors replikából és karmozdulatokból, az egyszerűen kiment az istállóba, és pihenésül lehajtott a szecskavágón egy nyaláb szárat. Természetesen nemcsak vígjátékok voltak. Voltak tragédiák is. Rémültünk mi is, kezünket ajkunkra kaptuk, könnyet ontottunk; hangzott sikoltás is. De a feloldódás, a katarzis is oly mélyen járt át bennünket, hogy az élmény után üresen, kimerülve hulltunk az ágyba, s azon nyomban elaludtunk. Ám a tragédia jóval kevesebb volt, mint a vígjáték, vagy csak az a mindennapi életből merített polgári, illetve paraszti történet. És a munka, az együttes munka egymás mellett, ahányan voltunk. Sokszor annyival gyorsabban is. Még egyszerűen menni az országúton, az is jobb volt kettesben, mint egyedül. Ötösben vagy tízesben majdnem lakodalmi menet volt, kiváltképp, ha lányok is voltak. Mielőtt kifogynék a lélegzetből, hadd tegyem hozzá, mindenfajta társaság jó volt. Az ember idegenek után sietett, ismeretlenekhez kiabált föl a dűlő másik felén futó útra, hogy hova megy, barátom, várjon egy kicsit, gyerünk együtt, ne menjünk gyalog. A szegények nem tartanak egymástól. S titkaikat is éppoly könnyű helyen tartják, akár erszényüket. Mondom, elismerem és tisztelem az újkor legnagyobb s legsürgősebb követelményét: a jogot a magányra. De nem az együttes, nem a társadalom bukásának tünete-e ez a nagy magányáhítás is? Valamikor Isten hívott egy kis magányra. Most a közösség undorít ki. Az emberek olykor bámulták Isten magányosait, most minden okuk megvan, hogy rettegjenek tőlük: valamennyi merényletre készül, s még jó, ha csak maga ellen. Bevallom, nekünk nem kell a magány, nem voltunk sem tudósok, sem egyházatyák, sem feltalálók. Nem vártunk semmit a világtól, de nem is akartunk semmi ajándékot sem adni neki. Egyszerű szegények voltunk, s az élettől – a legnagyobb bölcsek példájára – nem akartunk mást, mint az egyszerű életet. Ha az megvolt, akkor már nagyjából jó volt, akkor már attól is boldogok voltunk, hogy láthatjuk egymást, beszélhetünk egymással, a répaföldön egymás után ihatunk meg egy jó kanna vizet, egymás hátára és nyakába mászhatunk. Hadd fűzzem még azt is hozzá, nem azért voltam persze boldog, mert akkor gyermek voltam. A pusztai gyermekkor – titkaival és váratlan botlatóival – engem inkább boldogtalanná tett. Az ok, ami miatt boldog voltam, boldoggá tette apámat is. Nevetve nézte esti hancúrozásainkat, megállította kocsiját a gyalogló mellett, a vasárnapnak igazánból azért örült, mert akkor nagyapáéknál a sógorok családjaival együtt néha húszan-huszonöten egyszerre ettünk. Boldog volt ilyesmitől anyánk is. Házunk egymagában állt, a pusztában. Mikor anyánk uzsonnatájban szeletelni kezdte a karéj kenyereket, a ház körül a határ, ameddig a szem ellátott, harsány katonai roham színtere lett, anyánk pedig megostromlott torony. Szemét hunyta, homlokát ráncolta, fülét tapasztotta, ránk hessentett, mint valami csibecsapatra, sőt ingerülten ránk is kiáltott, de tudom, hogy sóhajtozva is, fejét fájdítva is és méltatlankodva is boldog volt; ha később – már magányosan – szép órákat akart felidézni, ezeket idézte fel. Rengeteget szenvedtünk, de néha boldogok is voltunk, bocsánatot kérek minden szegény nevében. Pontosan azért voltam boldog, mert olyan sokan voltunk. Ha a telezsúfolt konyhába még két kutya is befurakodott, attól még boldogabb voltam.

S tán azért voltam boldog, mert szegények voltunk, azaz egészen világosan: mert az a sok ember, aki közt lehettem, az mind szegény volt, azaz dolgozó, azaz kétkezi munkás. Vagyonosok közt sose voltam boldog; minél többen voltak, annál kevésbé. Az ő világuk jeges és sziklás, széljárta fennsík volt – minél sűrűbben sziklás, annál kietlenebb – a szegények csöndes, lapos és végtelen melegéhez képest, amelynek csak a partján is úgy elhever az ember, s testileg-lelkileg úgy feloldódik, mint a tenger homokján, mint egy meleg tó gyógyító iszapjában. Magány kell az írónak is? Amikor már fogalmaz. De elveszett, ha életet is onnan szívna. A szegények, a dolgozók társasága viszont üdülésként is ajánlható; akár egy gépkocsiutazás: mint a gépkocsi üvegén át a valóságos világ hegyei, tavai és falvai, úgy suhannak az ember szeme elé a szegények világában a valóságos élet történetei. De fel is pezsdít a szegények jelenléte, akár a szél egy katedrális tornyának tetején, messzi világokra nyitja meg a képzeletet. Nem titkolom, bennem ez az egész gyermekkori éden akkor támadt fel, nyitott szemmel is akkor álmodtam vissza oly valóságosan azokat az esztendőket, hogy egy pillanatra az anyám sütötte kenyér íze csúszott a nyelvemre, amidőn beléptem egy budai padláslakás egyetlen szobájába, majd orromban a penészgombák és a száradó csecsemő-fehérneműek savanyú-édes, de csakhamar megszokott illatával lefeküdtem a díványra, s miközben a csecsemő sírt, a csecsemő anyja, nagyanyja s keresztanyja pedig azon tanakodott, hogy mitől sírhat, én, mint valami langyos fürdőben, rövidet, de jóízűt aludtam, alvás után a pihent elme munkakészségével ezt az előbb említett hajdani múltat játszottam nyitott szemem elé, de mondom, oly valóságosan, hogy azt is láttam, ahogy a tehenek lába nyomában lassan összezárul a sár. A száradó csecsemő-fehérneműek párája a mennyezetre csapódott, terjedelmes cseppet ejtett arcomra. Akkor már nyájként tereltem magam előtt a gondolatokat, a csepp sem zavart. Arcomra húztam az olcsó takarót; már külön világban voltam, külön boldogságban, mintha milliók melege vett volna körül. Már nem is fürdőben, vízben vagy tengerben voltam, magam voltam a tenger, mert annak egy cseppje is az. Akkor már esztendők óta űztem ezt. A sors akkor már minden erejével s a maga kiszámíthatatlan kedvével, melytől a humor se idegen, a gazdagok világába csapott volna át. Akkor már esztendők óta elvonultam a gazdagok, a nemdolgozók, a dolgot tettetők, a mást dolgoztatók elől, szóval a műveltnek s tanultnak látszó emberek zöme elől, s olyanformán, mint az ópiumszívók vagy hasisevők, titokban áldoztam a szegényeknek: külvárosokban csavarogtam, szombat délben, mihelyt munkámból szabadulhattam, vidékre utaztam, szót jóformán csak parasztokkal s munkásokkal váltottam. Mesterségesen, terv szerint, de elég eredményesen tettem szegénnyé magamat, s éltem a szegények életét, remélve, hogy így sajátos tulajdonságaik is megmaradnak bennem: ifjúkorom tulajdonságai és mindazoké, akiket szerettem. Gyorsan szedtem magamba s tartalékoltam a megpróbáltatás idejére is a szegények erkölcsét. Holott nem idegenkedtem én a jóléttől és a kényelemtől, csak azok mai gyakorlóitól. Ahogy a szegényekben sem a szegénységüket becsültem!

Hogy még világosabb legyek: persze jó lett volna, hogyha az a sok szegény egy kicsit vagyonosabb, és csak természetében marad oly hitelesen szegény! Nem bántam volna én, ha ettől eltekintve akár milliomossá is lesz valamennyi. A szegényekből az eszük meg a szívük járása kellett. Sajnos, épp ez tette anyagiakban szegénnyé őket. Mert a szegénység és gazdagság egyebek közt belső, mély elhatározás és érzés dolga is.

Majdnem azt mondanám, külön felekezetnek tekinthetjük a szegényeket. Nagy vizsgát kell tenni annak, aki soraikba lép. Milyen tulajdonságok kellenek ahhoz, hogy ma valaki vagyont szerezzen? Ezt kell megvizsgálnia, s e tulajdonságoknak pontosan az ellenkezőit kell követnie.

Félve dicsérem a szegényeket, félek, hogy kedvet csinálok Istenhegyinek és lelkes barátainak. A félelem nem alaptalan. A szegényeknek varázsuk van. Ezren és millión vonzódnak hozzájuk nemes érzelemmel is. Nem említem bővebben, mert külsőségesnek tartom a festők és általában a képzőművészek érthetetlen ragaszkodását: kültelki ráncos proletárasszonyokat és visszavonult betörőket ingyen hússzor is lefestenek, s szoborba gyúrnak, ám ugyanakkor szemgyönyörködtető belvárosi fiatal hölgyek és csupa értelem arcú közéleti férfiak megörökítéséért pénzt kívánnak, vagy ehhez hasonlóan düledező viskókat rajzolnak, holott az új városrészekben seregestül állnak a legjobb anyagból készült, vadonatúj paloták. A szegények azonban a szem előtt is a szívet vonzzák.

Ez érthető. A titokhoz, hogy mi az élet, csak rajtuk át lehet hozzáférni. Ők még összeköttetésben vannak azzal, amiért a teremtés történt. Minden ellentétes látszattal szemben fenn kell tartanom, hogy az életet csak a szegények élik: csak ők ismerik, csak ők azonosulhatnak vele. Természetesen nem olyan ismeretekre gondolok, mint egy Juan-les-Pins-i golfpálya, vagy hogy miképp kell ananászkoktélt rázni. Ezek mellékes és nélkülözhető ismeretek. A szegények a lényeget ismerik meg, azt, aminek megízlelése nélkül, ha valaki meghal, annyi, mintha meg sem született volna, mert élete alig különbözött egy finom estélyi ruha vagy egy szép fülönfüggő életétől. Igazánból csak a szegények tudnak emlékezni is, egy májgombócos becsinált levesre, egy derék kályhára, egy kézfogásra vagy – tíz esztendők távolságából – egy ajándékba kapott Portorico-szivar ízére. Emlékeznek természetesen a pofonokra és koplalásokra is. Különösen a megaláztatásokra emlékeznek vissza, néha – igen meglepően – évszázadnyi távolságból is. Érzékszerveik csodálatosan működnek. Éppígy működnek lelki érzékszerveik is. Bármily különös, ez utóbbi szerveik összehasonlíthatatlanul finomabbak, mint a gazdagokéi. A szenvedés valóban nemesít, ma már egyedül csak az nemesít; ezenkívül az élesíti az elmét, fogékonyabbá tesz a tapasztalaton túli fogalmak iránt. Ki tapasztal ma önfeláldozást, minden érdektől mentes szeretetet? A szegények igen kevés törekvéssel és szerencsével rengeteg önfeláldozást és egyenességet ízlelhetnek, becsületet és hűséget érzékelhetnek, a szeretet melegéből kaphatnak étvágygerjesztőt. Az ember ezen a koszton nő emberré, ettől edződik arra a legnagyobb próbára, hogy nyugodtan fogadja a halált.

A gazdagok csak óriási, legtöbbször már eleve reménytelen erőfeszítés árán közelíthetik meg mindezt. Ennek oka az, hogy az eleven világot tekintve, a gazdagok egy távoli-távoli szigetre vannak bezárva, a pénz köröttük a tenger. Ami hozzájuk érkezik, ezen érkezik. Még ez sem elég kifejező hasonlat. A gazdag körül pénz a levegő is. Bárkihez közeledik, kettőjük közt állandóan ott a pénz, bárkit lát meg, a pénzen át látja, ha apjával kezet fog, a parolában is ott lapul a pénz, oda szorul a csókot váltó ajkak közé is. Még ez sem elég kifejező. A gazdagnak a pénz a keze is. Az mozdul, ha ő mozdulni vágyik. A pénz a füle, az esze, a szíve. A gazdag nem lehet egyenes, csak pénzzel, nem lehet nagylelkű, csak pénzzel, nem harcolhat, nem győzhet, nem jutalmazhat, csak pénzzel. El kell bujdosnia, le kell tagadnia gazdagságát, álruhát kell öltenie, ha pusztán saját emberségéből egyszer jót akar cselekedni, például fölvágni valaki helyett a fát a Frangepán utcában, de akkor is arra fog ráeszmélni, hogy mindez sokkal egyszerűbb lett volna pénzzel. A pénzéből ily módon kivetkőzött gazdag ráadásul pontosan olyan nevetséges, mintha nadrág nélkül járkálna az utcán. A gazdag a természetből is csak az előkelőt és drágát szeretheti, azaz a természetet is csak pénzzel tudja szeretni. Ritka a gazdag, akit a természet a faluvégi libaúsztatónál vagy rozzant kocsmánál indít bámulatra. Az ilyenek mindig csak a pénztől szabad lelkeket indítják bámulatra, például Petőfit. Élvezhet gazdag öt pengőnél olcsóbb virágot, például egy árokparti ökörfarkkórót? Ez még kiderítésre vár. A gazdag elismerést, becsülést, sőt becsületet sem szerezhet, csak pénzzel, azzal szerezhet örömet és vígságot, még megrendülést és tragédiát is. Tudhatjuk viszont, mit ér ezen a téren az, ami pénzen kapható. Az élettel nem lehet tréfálni ha mérlegének egyik tányérját felemeli, a másikat törvényszerűen leejti. Amit a gazdag a vámon nyer, elveszti a réven. Lehajtom néha a fejem, és töprengeni kezdek: mije is van egy gazdagnak? Iskolás koromban egy télen nem tudtunk nekem egy időre – az előző pár szétszakadásáig – csizmát venni. Járhattam volna, sőt néhány napig jártam is a régiben, de a kapca fölvette a szortyogó hólevet. Anyám hetekig naponta kétszer szánkón húzott el a tanyai iskolába, s szánkón húzott vissza, igen nehezen, mert a hó kásás volt (ezért is ment be a csizmába), s a szánkó meg-megakadt a köveken, magam is segítettem ilyenkor, de csak kézzel, mert a lábam, derekam egész hónaljig lópokrócba volt bugyolálva. Anyám ott a szánkóra kötött kötél végénél nevetett és szaladt, vígságból is és szükségből is, mert mindig sietnünk kellett, mert amennyire lehetett, titokban csináltuk a dolgot, a többi gyerek érkezése előtt, hogy ne gúnyolhassanak. Lehet ilyesmije Rockefellernek? Rockefellernek ilyesmije nem lehet. Ettől ő eltiltatott s vele a gazdagok százezrei. Nem szándékom senkit könnyre fakasztani a gazdagok iránt, de amilyen szabadon utazgathatnak, amilyen könnyedén röpköd testük a piramisok és a fjordok fölött, eszméletük oly sánta, érzelmi területük oly szűk, tudatuk oly vaksin kuksol ott fent, abban a sötét toronycellában. A gazdag anya végül éppúgy csak pénzzel tudja szeretni fiát, mint a gazdag fiú az anyját. A gazdag szerelmét sem fejezheti ki ékesebben, mint pénzzel. Előfordul Amerikában, hogy komoly egyházatyák tanácsolják neki, hogy Istent is legméltóbban kegyes adományokkal imádhatja, azaz pénzzel. Helyzetismerő tudósok magyarázzák ugyanitt neki, hogy népét, faját, nemzetét és hazáját is legméltóbban pénzzel szeretheti. De a pénzt is szereti, hisz az neki a levegő, a világ, sőt a másvilág. Azt szívja be, azt adja ki, az a gondolata, az éltető eleme, pénz nélkül nincs, tehát már ő maga a pénz. A pénzről pedig a legenyhébb, amit mondhatunk, hogy lélektelen és embertelen. Mindezt nem azért mondom, hogy sajnáljuk és segítsük a gazdagot, vagyis – mert segíteni is csak pénzzel lehet rajta – még több pénzt juttassunk neki.

Hogy még egy félreértést eloszlassunk: a szegények persze nem a gazdagokat irigylik, hanem csak gazdag módra vágynak: így fejezik ki a szabadságot, a menekülést a szegénységből. Egyszóval, róluk sem azért beszélek, hogy a végén Szent Ferenc példájára valami szerzetet alapítsak.

A gazdagok folyton sietnek, már ez is bizonyítja, hogy folyton késnek. A szegényeknek van érzékük a megfelelő időhöz: ha segítenek egymáson, akkor segítenek, amikor kell. Nem küldenek részvéttudató sürgönyt; ehelyett egy kis csibelevest küldenek, s kitakarítják az ágynak dőlt özvegy szobáját. A jótettért nem várnak hálálkodást és köszönetet. Tulajdonképpen semmit sem várnak, épp csak mélyen megsértődnek, ha adott esetben nem részesülnek hasonló szolgálatban, melyet így a világ legtermészetesebb dolgának tartanak. A szegények ismerik kemény és puha pontjait, azaz ellenállását és kezelését annak a különös anyagnak, melyet legegyszerűbben életnek nevezünk, s ezt az ismeretet más részéről is felteszik. Ezért mutatnak oly gyakorta meglepetést. Ezt azonban – ismétlem – csak ők ismerhetik, az anyag közvetlenül az ő kezükben van, s annak helyes, azaz emberi kezelését éppoly kevéssé lehet csak elméletileg elsajátítani, ahogy a zongorázást sem lehet. Ezért méltó gond: ki vegye kézbe az emberiség jövőjét. A szegénység állapotát el kell hagyniok a szegényeknek, anélkül azonban, hogy sajátos lelkületüket lényegében kicserélnék, anélkül hogy a gazdagok sajátos lelkületét vennék fel. Minden átalakulás veszéllyel jár; ám vállalnunk kell e veszély kockázatát, mert nincs más út.

A szegények veszekszenek egymással, kilopják egymás szemét, gyakran kifogásolják és mélyen lebecsülik egymást. De még erősebben kifogásolják és lebecsülik a gazdagokat. Konokul szembeszegülve a látszattal, a szegények, kivétel nélkül mindenkit, aki nem a maga munkájából él, alapjában igen tájékozatlan, nyimnyám, puhány, már-már ázalagszerű képződménynek tartanak, ezt nem lehet tovább titkolnunk. E munkátlanok természetesen – mivel egész nap sportolnak – sokkal erősebbek és egészségesebbek a szegényeknél. A szegények e nyilvánvaló tényt sem veszik tekintetbe, fölényesen legyintenek, s magukat vélik erősebbnek. A gazdagok meghajolnak egymás előtt, udvarias mosolyt váltanak, nejük kéretlen udvarlójára nem ragadnak kést, magukat vallják a világ értelmének, és fájdalmas mosollyal tudnak csak a szegényekre gondolni, sőt szánalmukban könnyet is ejtenek, de közben nyugtalanul óvakodnak a szegényektől, idegzetükben valami őskori óriásoknak érzik őket, mindentudó és mindenható hősöknek, akiknek egy szempillantására méteres búza nő a földön, s akiknek egykor számot kell adni. A gazdagok csak a szegénységbe, csak a szegénység állapotába tekintenek úgy, mint valami örvénybe. A szegényekkel magukkal nemegyszer szívesen cserélnének: teremtőerejüket és életérzésüket szívből irigylik. Egyszóval, ha az előbb örvényt mondtunk, most eget mondhatunk: felfelé néznek rájuk, és – igen sok mindent beismerően s leleplezően – azt sóhajtják: övék a jövő. Ez a tapasztalatom, miután a szegények sorsát is megpróbáltam, s nem egy hétre, a gazdagokét is.

Mindezen nincs csodálkozni való. A szegénység kínjából kiszabadult ember megnyugszik egy pillanatra, körültekint. Körültekinthet így az értelmes gazdag is. Azt nézik, merre van az igazság. Mind, akik meglátták az igazságot, mind, akik feláldozták magukat érte, a szegények irányában indulnak útnak.

Ha az olvasó már jó ideje azt gondolta: eltértünk a tárgytól, most tudja meg: látható út nélkül is nyílegyenesen jöttünk. Az emberiség lelkileg értékesebb része gyülekezik a szegények végtelen táborában. Mindazok, akik már születésüknél és természetüknél, majd neveltetésüknél és okulásuknál fogva egyszerűen képtelenek azokra a tulajdonságokra, amelyek a gazdagság megszerzéséhez vagy megtartásához szükségesek. Említettem: ezekhez nem lelki tulajdonságok kellenek, hanem merőben mások. Nevezhetjük egyáltalán emberi tulajdonságnak ezeket? Nincs még tüzetes látlelet egy jellegzetesen gazdag ember – egy szerzéstől fuldokló zsírosparaszt, gyarmatáru-kereskedő s iparlovag, vagy egy szerzésben fuldokló kalapkirály, betűvállalkozó s gépkocsigyáros – lelkületéről. A választ e leletre bízom; merem remélni, hogy elkészítésében mások megelőznek.

Vonul az emberiség csapata az ősidőktől kezdve. Őserdőkön, mocsarakon vonszolja át magát, aztán kitalálja a kereket, és szekereken vonul, a szekér egyszerre fogat és igásállat nélkül is gördül.

S vannak minden időben, akik szinte felette vonulnak a menetnek, majdnemhogy röpülnek fölötte. Ezek tudnak valamit, valami célt. Nem azokra gondolok, akik „élre állnak” vagy „utat mutatnak”, vagy éppenséggel „irányt szabnak”. Akikre én gondolok, azok ritkán adnak hangot, észrevenni is csak szerencsés pillanatban lehet őket. Ők mégis az igazi irányadók. Kevesen vannak, az óriási emberiségben olyasfélék, mint a gulyásban a só: nélkülük az egész épp csak elviselhető volna. Bárhonnan regrutálódhatnak, akikre gondolok, de minél tovább hordják magukban azt a rejtelmes célt, minél tovább viszi s lebegteti az néha akaratuk ellenére is őket, mint valami szárny, annál biztosabban ívelnek, a nagy menet legküszködőbb csapatai fölé, aztán egyszerre beléjük olvadnak, eltűnnek. Amíg új szárnyalásra ismét fel nem csapnak.

– Végül azt sem tudom, öregem, nem Shakespeare-nek, Dickensnek és Balzacnak volt-e igaza meg egy kicsit a mi Jókainknak a csak-angyali vagy csak-ördögi jellemeikkel. Tapasztalatom feléjük hajlik. Mondják, az irodalom fejlődése átlépett rajtuk, s a vívmány ma: minden lélek egyformán rosszból és jóból van összetöltve. Aki mondja, az az irodalomból csak a XIX. századot ismeri. A középkor regényhősei imádkozva gyilkolnak, s szívükben égő szerelemmel csalják meg kedvesüket. Hát Catullus! Hozzájuk mérten Dickens a fejlődés, és a lélekboncolók munkája a hanyatlás.

– Hogyhogy hogy? – kérdezte Homoki. Mindene volt a fejlődés.

– Nem mondom, hogy a világon csak tömény jólelkek és gazfickók vannak. Csak hajlok erre. Feltevésemben épp a legújabb lélektan – a génkutató – is megerősít. Mindenesetre élesebb a különbség, mint ahogy az analitikus szépíró hinné. Az irodalom dolga nem a felmentés.

Homoki a lélek kibogozhatatlanságában is hitt. Még gyanakvóbban ráncolta homlokát.

– Az írók mindent elkentek. Igazánból nem mertek szembenézni a hőseikkel. Balzac még odavágott: alakjai szégyenükben a könyv vége felé már kifutnának a lapokról. Meglepő, hogy e hősök ma már milyen könnyedén állítják falhoz teremtőjüket. Az ember elámul, hogy a legotrombább fosztogató, mihelyt nyakkendőt köt, egy kis szenvelgéssel mennyire félrevezeti az írót, aki létrehozta. Dickensnek és mondjuk Fazekasnak is jobb szeme volt: nem csalatták meg magukat álarccal, azzal a sokfajta testi és lelki tic-kel, amelyet ma a tudat alatti és az árnyalatos belső válságok korában a hétpróbás, a körmük hegyéig tömött csirkefogók is magukra szednek. Döbrögi szadizmusát és hatalmaskodását nem menti semmiféle „azért ő is ember”, sőt „ő is szenved”. Döbrögi kereken megkapja a magáét. Ettől, mint tudjuk, jobban megjavult, mintha Fazekas az erdő helyett analízisre küldte volna. Az irodalom elpuhult. Ez a kifogásom.

– Vagy meggyávult – tettem hozzá. – Csak a szegényekkel mer gorombáskodni. Ez súlyos tünet. Épp a fejlődés után, amire gondolsz. Igen, az irodalom lassanként elismerte, hogy nem minden szolga nevetséges, nem minden kocsis hülye, nem minden pásztor lókötő. De – ha más formában is – újra visszakísért ez a szemlélet. Ma a lélek külsőségeit, a szavak és a kiejtés köntösét nézzük. Aki azt mondja „há mögy kee?”, az eleve nevetséges és bamba. A miniszteri titkár is úgy mondja, ha tud magyarul: éfforduló, mekkérdem, aggya, szabaccság. De írd le így betű szerint az altisztje szavául: jellemeztél, elítélően. Az altiszten ez az együgyűség jele. Hagyd, kérlek, gyermekkoromban én is tájszólásban beszéltem. Ilyenformán jellemezünk mindenben. A lélek külső finomságát, a finomkodást összetévesztjük a belső – a mindig rejtezkedő – finomsággal. Hadd mondom már végig! Nekem éppoly egydarab csaló, uzsorás és munkásnyúzó valaki, ha hóna alatt egy Rilke-kötettel áll a tengerparti alkonyban, gyöngéd bókkal lök éhségbe egyszerre húsz családot, édes mosolyok közepette közli a „neki is fájdalmas” elhatározást, vagyis a vért mintegy szörpszívó szalmaszálon át kortyolja. Unom a teleküzérek naponként gyógyuló lelki megrendülését! Mert ehhez aztán van érzék. Nekem egykutya, ha a zsivány az útfélen leskelődik vagy egy ötméteres íróasztalnál négy telefon mögött! Ha Sobri gatyája van rajta vagy a velszi herceg szmokingja! Mutassuk ki, hogy a szende szűzben sátán lapulhat, az öreg szénbányászban meg egy karcsú végtagú tündér. Ez a feladat; legyünk elfogultak. Az igazság iránt!

Régi barátom volt Homoki. Nem egy ilyen kérdést megbeszéltem már vele. Most is ez vezetett hozzá. Becsültem, szerettem. Marokra fogta állát, szeme sarkából, féloldalról megnézett magának, mint valami vizsgálóbíró.

– Mit akarsz ebből kihozni? Óvlak a kiáltványoktól.

– Valami lappangó bosszút szaglok én, ha valaki, aki nem szegény, a szegények életéből csak a jajt, a szenvedést, a züllöttséget mutatja meg! Mért rajtuk áll bosszút? Hova akarok kilyukadni? Már meg is érkeztem. Különös felelősség van rajtunk. Az élet utánozza az irodalmat, tudjuk Mózes óta. Figyelnek ránk, folyton. A józan elmék ma meglepő nagy számmal kopott szőrzetű báránykucsmák és szomorúan félrelógó sityakok alatt várakoznak. Meglehet, a sorsukat várják.

– Mindenki a maga tapasztalata szerint beszél – mondta Homoki. – Csak azt írhatjuk, amit láttunk.

– De jól látunk-e, ez a kérdés.

– Komolyan azt hiszem, hogy idealizálod a szegényeket. Szerinted a világ…

– A világ vagyontalan, azaz szegény lesz, és dolgozni fog. Csak bizalmat szeretnék ébreszteni a szegények iránt. Elsősorban magukban a szegényekben szeretném felébreszteni ezt a bizalmat. Azt hiszem, nem rossz a szemem. Én azt láttam, hogy mennyi köztük a rendkívüli lélek, aki épp csak felröppentésre vár, csak az alkalmat várja, hogy a példaadó jobbakhoz csatlakozzék.

És gyorsan ide is befűztem a hasonlatot a darvakról.

Valóra váltani elméletet és ígéretet sehol sem bajosabb, mint az irodalomban. Ott a művek számítanak; azok pedig ott azáltal lesznek, hogy rögtön szem elé kerülnek, s megvizsgáltatnak: azok-e, aminek beharangoztattak. Példaműre, óvatosságból sem vállalkoznék: e szakma furcsaságaihoz tartozik, hogy az eredmény majdnem mindig ellentétben van a fogadkozással. De annak példázására odavethetem magam, hogy milyen elemekből tevődik össze egy-egy alkotás. Tárgyi adatom van rá.

Régi kacatjaim között nemrégiben került véletlenül kezembe első alkotásom. Már úgy az első, hogy az egyetlen, ami hajdani próbálkozásaim közül megmaradt. Abból az időből való, amidőn legmelegebbjében voltam a küzdelemnek, amiről itt úgy-ahogy számot adtam. Az idegen, ez a vers címe. Ennek keletkezését mondanám még el; ismétlem, csak annak ízleltetőjéül, milyen nehéz minden kezdet.

Magas, fekete férfi volt az idegen.

Erősen meg volt illetődve, ahogy közénk vezették. Reggel nyolc-kilenc óra felé valami hivatalos vagy félhivatalos községházai ember hozta oda. A gép állt éppen; reggeli idő volt, vagy a gépszíj szakadt el megint. Az emberek az idegen köré gyűltek.

Legelőször én siettem, majdnemhogy szaladtam hozzá, tekintélyem nem kis rovására. Én voltam ugyanis a mázsáló. Azaz, a mázsálást magát Pulai bácsi végezte, én csak a számokat írtam be egy keskeny és hosszú könyvbe. De hát a masinálás folyamatában, attól fogva, hogy a kéve a dobba, a szem a csurgókon át a zsákokba, a zsák a mérlegre került, mégiscsak én voltam a legfőbb pont: a legfőbb eredmény, a mázsák száma hozzám került. Tizenötödik évemben jártam. Azonfelül órám is volt a bal csuklómon, közönséges zsebóra ugyan, de hatalmas bőrfoglalatban, ahogy akkortájt divatozott.

A hivatalos vagy félhivatalos ember apámnak akarta átadni az idegent. Ám az épp nem volt ott. A dobozsipkájú községházi erre Takács bácsinak, a bandagazdának adta át – mintegy továbbítás végett, akár egy levelezőlapot –, s aztán ment is tovább. Még két idegen volt vele, azokat is kellett kézbesítenie.

Hadifoglyok voltak, mezőgazdasági munkára osztogatták őket, valóban majdnem olyasformán, mint holmi postaküldeményeket. Még cédulát is kellett aláírni értük. Csak ennyit: egy embert átvettem, Takács.

Az idegen csak állt félszegül, mozdulatlanul, igazán olyasféleképpen, mint egy csomag a felbontás előtt. Végre fölemelte a karját, levette a fura fejtetőjét, ügyetlenül elmosolyodott. Első foga közt: terjedelmes hézag volt. Mosolyát ez egészen gyermekiessé tette.

Ijedt is volt, esetlen is volt, mindkettő ellen ezt a likas mosolygást kapkodta pajzsul.

– No, brátye – szólította meg Hetyei bácsi, a kazalrakó –, masináltál már?

Az idegen csak mutogatta a szétálló két fogát.

Egy kukkot sem értett magyarul.

– Ruszki? – kérdezte tőle egy legény; aztán a könnyebb érthetőség kedvéért hozzátette még: ruszki megvagy?

Másvalaki, nevetve, a német tudományát hadarta le előtte; sajnos, ez mindössze csak az volt, hogy: ejnunfircig, zvejundfircig, dreiundfircig. (Ezután kellett eldobni a begyújtott kézigránátot.)

Az idegen csak mentegette magát azzal az kisiskolás nevetéssel. Hogy milyen náció, azt sem sikerült kihúzni belőle.

Végre megjött apám. Aratószabadságon volt csak otthon, hat hétre. Frissen járt, minden mozdulata háromszorta gyorsabb volt, mint azelőtt. Hogy kihasználja az idejét, azt hiszem, még cigarettázni is gyorsabban cigarettázott.

– Na jöjjön, barátom – mondta az idegennek is, így, magázva; ezzel szokta éreztetni a tekintélyét. Az ördög tudja, hogy, de az idegen meg is érezte. Testében valami „vigyázz”-szerű mozdulat futott végig, aztán megindult apám után.

Az idegen lapátot kapott. De jóformán még oda sem vezették a géphez, arca diadalmasra derült. Nézett nagy fürgén maga köré, megtalálta a szénrakást! Merítette bele a lapátot, aztán a teli lapát szélivel felkattantotta a kazán vasajtaját, beszórta a szenet. Azután újra körülnézett, de most már a szemünkbe: ismerem a járást. Arca megnyugodott. A munka hazájába ért.

– Fűtött ez már! – mondta a fűtő, és bement a gulibába. Sapkát cserélt. Abban a pillanatban ő lépett elő gépfelügyelővé. Mindjárt meg is markolta a szabályozó fogantyút.

Az idegen megtalálta a baltát is, nekikezdett, verte apróbbra a nagy darabú széntáblákat.

– Hát csak csináljátok – mondta apám, még egyet szippantva, s eldobva cigarettáját. Elsietett.

Ebéd közben folyt tovább az ismerkedés az idegennel. Őt később a kastély cselédkonyhájáról kosztolták, de aznap még nem hoztak neki enni. Csak ült szegény, egy kicsit távolabb tőlünk, újra igen megzavarodva, igen nekikészülődve annak, hogy itt soha az életben nem kap egy falatot sem. Nem sokáig kellett ott ülnie. Hetyei bácsi a második kanál beszörpölése után közénk intette.

– Kerítsetek valami csajkát. Kanált is, na már!

Közös nagy tálban kapták a masinások az ételt a bandaszakácsnétól. Én is velük ettem. Közénk telepedett az idegen is, de még várt a csajkára.

– Taljáni, taljáni? – kezdődött újra a faggatás.

– Szrb – mondta az idegen. Aztán megrémült.

Kint a világban véres háború folyt. Ez az idegen ellenség volt, mégpedig a legádázabbak fajából. A krajcáros újság, amely közénk eljutott, szörnyetegnek ábrázolta, rajzban is. És Hetyei bácsinak három fia is harcolt kint a fronton. De csak én gondoltam rá: mi lesz?

Hetyei bácsi vállára vert az idegennek, ünnepélyesen szembefordult vele, aztán nagy távolságból mutatóujját a saját mellére irányozta.

– Hetyei – mondta – Hetyei Józsep! – nyomta meg a hangot. Aztán arcát kérdezően felbillentve ujját az idegen melléhez ütötte.

– Joszip – mondta tétovázva az idegen.

– Hát ez megvolna – mondta Hetyei bácsi: – keresztény ez, Józsepnek hívják. (Nem úgy hívták.)

Csajka nem akadt, bögrét hoztak. De kanál nem került sehonnan sem.

Az a kétségbeesett tekintet, ahogy az az ál-Joszip azt az üres bögrét tartotta. Az a gyermeki riadalom, ahogy a fejét ide-oda forgatta!

Megtöltötték gulyással a bögréjét. Ahogy még akkor is a párolgó ételbe szagolgatott, s aztán ahogy segélykérőn ránk emelte a szemét! Már-már kézzel próbált kihalászni valamit, de mégis erőt vett magán: látta, hogy mindnyájan evőeszközzel eszünk. Szájához emelte a bögrét, szörpölni próbált belőle, de aztán pirulva abbahagyta ezt is. Csak egy pillanatig nevettünk.

– Nesze, fiam – nyújtotta az öreg Hetyei néni az idegennek a kanalát, miután a szoknyájába még meg is törölte. S rá rögtön kivette a kanalat a fia, Hetyei bácsi kezéből. Hát erre tört ki igazán a nevetés; az is, ami az idegen kontójára szorult belénk.

De az a hála, az a melegség, ami az idegen szemében fölcsillant! Az a boldog mosoly azzal a szétálló foggal s aztán az a jókedvű hunyorítás. Szentül hiszem, nem azért derült fel, hogy nekikezdhetett az evésnek. Hanem azért, mert azt érezhette: közibénk került, íme, ez a kis csoport magába fogadja.

Hetyei bácsin nevettünk. Az idegen azonban magára vette ezt a nevetést. De milyen örömmel ezt is! Kanálnyelésként ránk nézett, hunyorított, nevetett ő is, a kanalat nemegyszer mintegy koccintásképpen vagy felköszöntésképpen felénk lengette. S nyakát előrelökve újra hunyorított, hogy milyen jól csúszik.

Nevettünk, nevettünk összevissza, most már rajta is persze. Nevetett Hetyei bácsi is.

S csak később hökkentem rá: itt ámulni kell. Ámulni épp azon, ami – itt ilyen természetes.

Ebéd után még volt egy órai alvás. Én ilyenkor a hosszú kockás és vonalas lapú füzetbe, amelynek az elejébe a mázsákat jegyeztem, verseket írtam, volt eset, hogy napjában kettőt, hármat is. Igen termékeny korszakomban voltam. Ültem a zsákokon, szétnéztem a vidéken, megláttam egy akácfát, egy madarat vagy csak egy vakondtúrást, s máris írtam. Szemben odalátszottak a kaposszekcsői dombok, mögöttük egy darabka a távoli elérhetetlen világból, ahova tán sose kerülök el: a Mecsek vagy a Zengő. De legtöbbet egy Panni nevű lányról írtam, aki éppoly távoli és elérhetetlen volt, akár a Mecsek. Panniról, esetleg a húgáról, ahogy el-elkocsiztak ott az országúton. A füzet végébe írtam, aztán kitéptem, s legtöbbször azonnal össze is téptem, mert titokban dolgoztam, az írást – igen helyes ösztönnel – eretnekségnek, titkos összeesküvésnek, üdvösségveszejtő elkorcsulásnak tartottam. Titkomról csak mecénásom tudott. Egyben nesztorom is volt, ő oktatott mindenféle életrevaló dologra, amit férfinak már szükséges tudnia, akkor éppen cigarettasodrásra. Sikerültebb műveimet neki nyújtottam át eltépésre. Éveken át dolgoztunk így együtt tökéletes megértésben.

Akkor délben is verset írtam ott a zsákokon, oly gyorsan, hogy szinte észre sem vettem. Az új alkotással valamelyest meg lehettem elégedve, mert elhatároztam, megmutatom a mecénásomnak, ott élt az is a pusztán, mint uradalmi gyakornok. Gépindításkor mindig oda szokott jönni.

– Kolosszális! – mondta, ahogy elolvasta. – Végre nem najádok, robogó mének meg romlásnak indult vitézek. Új korszak kezdete! Akarsz egyet?

S azzal odanyújtotta a dohányos dobozát. A sikerültebb alkotásokért ez volt a honorárium.

Nézegetem most a verset: mi is van benne? Számomra persze benne van az egész táj, az az egész csoport, a cséplőgép, benne van még a friss búza nyugtalanító illata is. Bár, bevallom, minderről legtöbbet nekem most először a papiros mondott, annak a füzetnek a kitépett lapja, és csak azután szólalt meg a vers. De mutatom is már be, egy kicsit lesimítva a haját; tán eleget felhoztam már a mentségére.

A vers – egyre jobban világosodik az emlék – pártfogóm révén maradhatott meg. Két példányban is letisztáztatta velem. „Elküldjük a Tolna Vármegyé-nek. Itt az idő, hogy kilépj a nyilvánosság elé” – mondta.

Nem léptem ki. Figyelemreméltó értéket ma sem a versben látok; nem azért írtam ide sem. A jelenet kedvéért. Azt érzem remekműnek; taglalandó és követendő szellemi alkotásnak.