Kora tavasz – Mint a darvak

 

 

 

 

Kora tavasz

Regény
1939–1941

Babits Mihály emlékének

 

 

Mint minden történelmet ábrázoló műben, ebben is két korszak van bezárva: az, amelyről, és az, amelyben íródott.

Az 1918–1919-es esztendőkről tárgyilagosan írni Magyarországon jóformán csak két évtized múltán lehetett. Akkor keletkeztek ezek a lapok, mégpedig azzal a szándékkal, hogy rögtön hassanak, vagyis nyilvánosságra jussanak. A korszak egyik legolvasottabb napilapjában, a  Pesti Napló-ban jelentek meg. Ez természetesen nemcsak korlátot szabott számukra, hanem végül – keretet is. Az események nagyjából ott fejeződnek be, ahol a cenzor végül is állj-t mondott.

A könyv első kiadása ezekkel a sorokkal zárult:

Bár nem egy kedves ismerősének vonásait rajzolgatta, az író megjegyzi, hogy könyve nem saját talajáról, nem saját családjáról, nem is saját személyéről szól.

Ez a korlátozás önkéntes volt, de szigorúbb – s kötelezőbb – a hivatalosnál is. A valódi nevek közreadásával élő személyeket, eleven érdekeket sérthettem volna. Kötelességemnek éreztem, hogy a helyzeteket a fölismerhetetlenségig – a kinyomozhatatlanságig – átrendezzem.

 

Első fejezet

 

1

Felfedezést várok az irodalomtól, barátom – azért-e vajon, mert a betűnyelés örömére hajdan az útleírások kapatták rá szememet? A valóság fölfedését várom, minél egyenesebb úton – minél merészebb evezőfordítással és lóugratással az akadályok és szakadékok felett. Türelmetlen vagyok, kedves barátom, én vagyok az, aki a regényekben néha oldalakat lapozok előre, megelőzöm az írót; néha azt hiszem, azért, mert kettőnk közül én haladok inkább a korral.

A Kor előtt szeretnék haladni.

Emlékszel, én is írónak készültem… Illetve, ahogy jobban felidézem az emlékeket, azt hiszem, hogy akkortájt, midőn véled néhányszor találkoztam, már történésznek készültem. Közbe-közbe filozófusnak is persze, mint minden kamasz, aki megért egy-két nehezebbnek hitt könyvet, s elbámul, mily kevés gondolat vezeti az emberiséget… Mindebből csak az lett, hogy egy ideig kerestem a velem egyívású süvölvény írók és történészek és bölcselők társaságát, s aztán könyveiket úgy olvastam, mintha az én személyes gondjaimat lettek volna kötelesek írni; úgy olvastam, ahogy kell: bizalmasan, közbeszólásra készen. Te nemrégiben egy társadalmi réteg életét fedted fel. Közbeszólásul akkor az jutott eszembe, hogy van ilyen elevenen eltemetett rétege az időnek is, a miénknek – azt ki fedi fel? Egyre mélyebbre kerül.

 

2

Erről a korszakról mindenki hallgat.

Legjobban azok hallgatnak, akik legtöbbet tudnak róla. Miért? Néha megszólítok valakit, akiről tudom, hogy lelke akkor végezte el a legnagyobb kísérletet, amelyre lélek képes, vagyis akkor röppent legmagasabbra s akkor ütődött legkeményebben a földre, a valóságba. „Még korai; talán majd később” – felelik. Nem politikusokról beszélek, hanem írókról.

Hátratekintve a magyar múlt hegy-völgyeire, a század második évtizede végén szürke, semmitmondó tavat lát az ember, afféle Holt-tengert; még a madarak is kerülik. A nemzet egyik legmozgalmasabb és legtanulságosabb korszakát hullámok borítják, sőt hínár és iszap.

Birodalom fekszik ott lent. Van egy kifejezés: elvesztette lába alól a talajt. Birodalomnyi ilyen emberáruló talaj terül ott, rosszul nemzett Utópiák, atlantiszi királyságok. Ady álomföldje is ott fekszik. Ott fekszik Szabó Dezső Toldi Miklósok számára méretezett Hungáriája is. Van egy megyéjük a vegetáriánusoknak, Kropotkin híveinek, a futuristáknak. Tarka világ. De valamikor élt, fent, itt a napvilágon. Milliónyian éltek, szenvedtek, buzgólkodtak rajta, olyanféle hevülettel és önbizalommal, aminővel most te gyúrnád át a világot, ide-oda tolván rajta a dombokat, népeket és osztályokat.

Aztán elpusztult ez az ország, elmerült. Lassanként-e, mint Róma? Vagy egyszerre, mint Észak-Hollandia, amikor a Zuidersee gátjait eltépte a tenger azon az emlékezetes karácsony éjszakáján, a XIII. században? Már nem tudom. Rengetegen ottpusztultak. Akik megmenekültek, azok – már másnap reggel – emlékezni sem akartak rá; annyit vesztettek, vagy oly szörnyű volt a katasztrófa? Holott, mint mondtam, ez a különös ország a maga ide-oda mozgó tájaival, örök pírban égő egével egy nem mindennapi nemzedéknek volt óvodája, líceuma, főiskolája. Az azelőtt járó nemzedékeknek pedig jó fél századon át az ígéret földje; egész addig, míg szemtől szembe nem láthatták. Ők a csalódás vagy a csalatás miatt hallgatnak róla? Mint valami szégyenletesen végződött viszonyról?

De ha még hetéra volt is az angyal, aki csábította őket, annál inkább kellene beszélniök róla; a mosolyáról, fogásairól, a bérről, amit kér; nehogy mások is megjárják vele, hasztalan járva a veszélyeket! Mert a kísértés is, a veszély is örök. S a veszély fumigálása is. S mi lett e föld őslakóiból? Lent élnek tovább is az ár alatt, titokzatos képességgel megszüntetve tüdejük s gyomruk működését? Néha látok egyet-egyet belőlük is itt fenn a napfényen, összegörnyedve, sápadtan, rongyokban tántorogva. Ilyenkor elpirulok. Engem, bevallom, ez az eltűnt birodalom nevelt s próbált alakítani. Ifjúságom légköréről beszélek, amelyben először lélegzettem, s amely egész nemzedékeket tanított meg e világban lélegzeni, több úton-módon, mint amennyi a kétlakiaknak adatott.

A forradalmak koráról beszélek.

Nem történelmi eseményeket festek, emberekkel történt eseményeket is csak annyiban, amennyiben ezúttal is egy lélekállapotot rajzolnak. Milyen lelkiállapotot s kiét? Csak az enyémet, vagy valóban egy nemzedékét? Nem abból fogom ezt megállapítani, hogy kortársaim mit mondanak arra, amit én mégis nagyjából az ő nevükben vélek elmondani. Gyermektestükben szellemük fejlődése oly ijesztő hirtelen volt, mint a mesterségesen növesztett virágoké; ha az életnek van célja, e cél felé ők gyorsvonatsebességgel közeledtek; megérthetni, ha elfeledték a tájakat, melyeken áthaladtak. Most is éppúgy haladnak.

 

3

Én a hadüzenet napján kezdtem ezt az ijesztő növekedést, mintegy varázsütésre. Ünnepies dobpergés közepette ekkor léptem ki a magam nagy korszakába a gyermekkor állati létéből; emberi emlékeim ekkor kezdődnek; fürgén felugorva a porból, akkor álltam talpra.

Mindez nem költői hasonlat. Az emlékezetes napon szó szerint egy elhagyott falusi utca porában ültem, néhány korombeli – tíz-tizenkét éves – fiú társaságában, onnan ugrottam talpra, hogy gombjaimat és üveggolyóimat gyorsan összekapkodva és zsebre vágva odaszaladjak a doboló kisbíróhoz, tudomásul vegyem a nagy nyitányt, átvegyem a rám osztott szerepet.

Nem volt játékvasutam. De láttam játékvasutat, mégpedig előbb, mint igazit. Játszhattam is ilyennel, egy egész órán, még kisiskolás koromban. Apámnak be kellett kocsiznia valamelyik szomszédos faluba, szép, havas idő volt, magával vitt. Bizonyos vasalkatrészeket akart vásárolni, illetve átvenni az uradalom mezőgazdasági gépeihez. Az árura azonban várni kellett, olyannyira, hogy engem, a vásárlók özönlésében ide-oda lökdösött bámész gyermeket, a kereskedő felesége, aki a pénztárt kezelte, magához intett, lakásukba vezetett. Nem azért, mert az üzletben unatkoztam; épp azért, mert – nyilván szemmel láthatóan – be nem teltem a sokféle szerszám és árucikk vizsgálatával, óvatos tapintgatásával. Bent a fűtött szoba padlóján egy raj gyermek 8-as alakban lefektetett liliputi vasúti sínt térdelt körül, versengve tologatták a pici mozdonyt és vagonocskákat. Közébük térdeltem; összerakhattam, végigtolhattam egyszer-kétszer én is a szerelvényt. Igazi vasutat jószerivel most, a háborúba induló férfiak búcsúztatásakor láttam, a távoli S. városka állomásán. Kipirult arcú nők s gyermekek nyüzsögtek, lökdösték egymást a férfiakkal teli vonatok körül, melyek sípolva indultak meg, de megálltak, a mozdony levált róluk, új vagonokkal tért meg. Aki nem sírt, az dalolt vagy kacagott. A nem részegek is mámorosak voltak: kosárszámra osztogattak ingyen gyümölcsöt és süteményt. Játékszerű volt ez is, bár nem oly szívig ható, mint az a vaskereskedésbeli. Az volt, s az maradt mindvégig a hitelesebb. Megtapasztaltam közvetlenül, mert hisz kaptam részt ebben a másodlagosban is ugyancsak. Főszerepet is.

A szerep hamarosan az volt, hogy tizenhárom-tizennégy-tizenöt éves fővel számítgató családfő legyek, az időjárást ne a fürdés vagy a szánkózás, hanem a kaszálás és krumplikapálás szempontjából vizsgáljam, hogy állatokkal vásárra járjak, majd degesz bugyellárissal lacikonyhába, kocsmába s más efféle helyre, ahol vásár után a férfiaknak már csak virtusból is illik megfordulniok, Az esztendők, mint a felvonások a tragédiákban, egyre sűrűbb levegőt, komorabb eseményt hoztak. Én komolyan vettem a szerepet. Annyira, hogy a szerepjátszásra olyan vonatkozásban sem gondoltam: a sorstragédia is csak játék. Holott mégis csak játszottam ezt az aránytalan szerepet. De beleszülettem, benne éltem. A végén láttam csak meg, hogy füttyszóra táncoltam; hadd mondjam vigaszul patetikusan azt, hogy a végzet süvítésének füttyére.

Annyira benne éltem ebben a bömbölő, kifürkészhetetlen menetű commedia dell’artéban, hogy társaimra, a végszavakra sem igen ügyeltem. Mikor is ment el apám, katonapuskájának csövében virággal? S utána bátyáim s azután minden épkézláb férfitagja a családnak? Ha ez volna fontos, utánanézhetnék az öreg skatulyában, amelyben a családtagok összegyűrt barna és kék levelezőlapjai és fényképei hevernek.

Elmentek, és néha megjöttek. Megölelték anyánkat, aztán a sarokba zuhintották a hátizsákot, letették a sapkát, amelyen már nem volt virág, leültek, mosolyogtak vagy sóhajtottak, és megkérdezték, mi történik a jószággal. Azon vettem észre magam, hogy ilyenkor anyám tekintete mind többször felém fordult, felém irányítva az ő tekintetüket is. A megjöttek első nap rendszerint korán keltek, bejárták a ház környékét, az ólakat; mögöttük én baktattam, lassanként olyan érzéssel, mint mikor az állatkereskedők nyomában.

Míg oda voltak, rettegtem értük, de ahogy ezek a hazatérések ismétlődtek, a viszontlátás megható ölelkezései után már el-elhúzódtam tőlük, kérdéseikre szűkszavúan feleltem, utasításaikban sértőt éreztem. Az utasítások rövidesen tanácsokká szelídültek, de az én szívem már ezektől is fölberzenkedett. A leghevesebben a játékba való beavatkozást utasítják vissza az emberek, a gyermekek is.

Tizenhárom éves koromban lényegileg én parancsoltam a házban, ahol csak asszonyok éltek; ha gyermek is, én voltam az egyetlen férfinemű, s ez elegendő volt ahhoz, hogy az én szavamat kövessék. Akkor adtam ki magamból mindazt az energiát, amit a gyakorlatiasságra a sors kinek-kinek kioszt? Koronázzatok királlyá egy kamaszt, adjatok kezébe minden hatalmat és tiszteljétek, de úgy, hogy sose vegye észre, hogy kamasznak nézitek, vagyis úgy, hogy ő maga se tudja azt, hogy kamasz, s erősebb kezű, lelkesebb uralkodó nem lesz nála a földön; hivatását komolyan veszi, ilyesmit csak ő vehet komolyan. Ezt a birodalmat veszélyeztették a hazatérők.

A legtöbb felnőtt, ha igazán, szellemileg is felnő, vagyis ráébred, hogy ezzel is becsapták, visszaidomul gyermekké, sajnos, leginkább morcossá, örök duzzogóvá, mint az értelmetlenül zsarnokoskodó és felelőtlenül hazudozó szülők gyermekei – az életbe csak úgy jár ki, mint hajdan az iskolába; ha nők nem volnának, azt sem végezné el. Nekünk, az én nemzedékemnek, barátom, megadatott, hogy kiábrándultság nélkül nyúljunk az élet dolgaihoz, oly odaadással, mint játékainkhoz. Mert azért játszottunk is. Rablópandúrt, aztán éppolyan komolyan azt, amivel a felnőttek vigasztalják kétségbeesésüket: alkoholt és szerelmet.

Játszottuk a férfit, amit amúgy is csak játszani lehet, s férfiasabbak voltunk az igaziaknál, bátrak, semmiségért nagy tettekre képesek, mint a görögök Trója alatt. Annak tekintettek bennünket! (Egyszer éjszaka egy rekviráló csapat két idegen beszédű egyenruhása be akart törni házunkba, az utcára nyíló ablakon keresztül. Azt már be is törték. Valami légyottra voltak hivatalosak, s részegen eltévesztették a házat, ha ugyan nem a falvat és az országot. Bőgtek és toporzékoltak, mint az üzekvésben célt tévesztő bikák, azt hitték, hogy csak hitegették őket, földöntötték volna a házat is. Épp vendégek voltak nálunk, a szobába szorult nagymamák sikongása csak fokozta a támadók keservét. Riadtan lapultam a konyhába állított ágyamon, egész addig, míg valamelyik néném, nyilván ijesztésül azt nem sikította ki a szegény megszállottaknak, hogy takarodjanak, van ember ebben a házban, mindjárt ki is megy! Erre szótlanul fölkeltem, a kamrából kihoztam a baltát, bal kezembe fogtam, kimentem a ház elé, s a második mondat után jobb kézzel arcon vágtam az egyik ostromlót, s mikor az a részegek zsákszerű zuhanásával belefordult a hóba, csak állán az őszbe vegyült borosta állított meg, hogy Achillesként a hasára ne lépjek.) Nemcsak családunk nőtagjai figyelmeztettek bennünket, hogy a távollevő férjeket és jegyeseket helyettesítenünk kell.

Mintha igazán csak abban a pillanatban kezdtem volna eszmélni, akkor pillantottam volna először szét a világban, mikor azon a nyári délután a dobszóra fölugrottam a porból. A világ természetes volt. Az asszonyok sopánkodtak, a meg-megtérő férfiak dünnyögtek ellene, de énbennem azt tartotta helyénvalónak az ősi emberi természet, amely, tudhatjuk, mindent annak tart, azt is, ha kézen kellene járni. A háború úgy tűnt fel nékem, mintha örök időktől tartott volna. Ez volt a lét; a világ.

De nem volt igazi. Mert korai volt? Ami igaz lehetett volna, lent maradt a porban. Fönt meg mi is folyt? „Élet?” Az ölés: a háború.

Okát nem értettem, nem is kerestem. Csak azt tudtam, hogy annak, aki erős, golyó elé kell állnia, a gyengének meg addig kell szenvednie, amíg el nem fogy az a halványabb vágy, amely azért a gyengét is az élethez fűzi. Életben az marad s megmaradván benne az boldogul, aki erejét nyomoréksággal álcázza, ravaszságba sűríti. Nem tudom, nem akkor ismertem-e meg a létezés lényegét és formáit: a háború nemcsak a vitézség iskolája. Szerencsére ez az iskola sem volt más, mint általában az iskolák: igazi eredményképpen végül mégsem azt tanultam meg benne, amire tanítottak.

 

4

Első leckéivel tehát engem úgy nevelt a világ, hogy a rendkívülit tartsam rendesnek. Hamar megszoktam, mint mindent, amire szemléletesen, eleven példákkal oktattak. De „komoly”-nak így se vehettem.

Puszta felsorolásukkal is kerek korfestő regénnyé lehetne összeilleszteni ezeket a példákat és élményeket, ha vállalni merném azt a vajákosságot, isteni sugdosást idéző szót, hogy költő, író… ha kínosan nem ügyelnék arra, hogy maradjak csak meg amatőrnek, a szó etimológiai értelmében; vagyis olyannak, aki szenvedéllyel adja át testét-lelkét, és nem mesterségből. De nem is festeni szeretnék, hanem inkább festéket lekaparni; szétszedni. Szóval, ami történetet elmondok, az most is boncolásra szánt anyag.

Így rögtön az is, hogy bevezetőül a háború iránt hálát kellene éreznem. Annak köszönhetem nemcsak azt, hogy van miről beszélnem, hanem azt is, hogy egyáltalában beszélhetek. Ismered, milyen környezetben telt gyermekkorom.

Ha összehasonlításul és gyermekijesztésül a családban esetleg még mindig kereng legenda arról, hogy milyen csodagyermek voltam, vedd hozzá, barátom, hogy hol is voltam az. Csodás képességeimmel harminc-negyven trachomás, ótvaras, félállati lelkivilágban tántorgó béresgyerek közt hívtam fel magamra a felsőbbrendűek figyelmét egy lelkes szívű, bár népszínműbe illően iszákos kántorét és egy fizetés nélküli, nyugalomba vonult juhászét, akiről azért járta az a hír, hogy „már mindent elolvasott”, mert valóban a környék minden naptárát elolvasta, az istállóküszöbön kuporogva. Különben is számtani képességeimmel hívtam fel ez illetékesek figyelmét; valamint gépkocsitervrajzaimmal, képzelet után, mert gépkocsit eladdig csak egyet láttam, azt is rohantában. A vizitáló tanerők figyelmét pedig legfeljebb azzal, hogy szép csíkosra vágott hajamban hónapszámra nem akadt tetű.

De a családnak ennyi is elég volt, hogy elkapassa magát, hogy a jövendő ragyogó mezein férfialakomat máris lakk félcipőben, szalmakalapban lássa, a várhelyi segédjegyzők félisteni sorában. Egyszóval taníttatni akartak.

Ám csak az akarat volt meg – vagy szüleim a taníttatást is úgy képzelték, ahogy az ember bojtárnak vagy inasnak szegődteti a fiát, vagyis hogy épp csak a beíratást kell elvégezni, s a többi aztán már magától megy? Nem ment. Az első gimnáziumi év végén a kicsapatás enyhe érzetével kellett elhagynom a vidéki kisvárost, ahová az előző év szeptemberében útnak indítottak, homlokomra csókot, bal kezembe zöld faládát, jobbomba pedig egy harmadosztályú barna vasúti jegyet nyomva. Nem az iskolában buktam meg, hanem a társadalomban. Ekkor jött – épp jókor – a háború.

Ha az nem jön, valószínűleg otthon ragadok, még egy beíratásra már nemigen telt volna a család erejéből, az enyémből sem.

De akadt egy este, kevéssel a felnőttek általános távozása előtt, amikor a családi asztalnál a jövőről esett szó, oly ünnepélyesen, mint abban a családban talán századok óta sem. A család harctérre indulással fenyegetett valamennyi férfitagja összegyűlt, a harmadik faluból is, nagyapánk házában. A mi családunk szét volt rajozva. Nem mint a falusiak. Mi pásztorok voltunk. S ki-ki más faluban kötött ki, ahol épp öregsége előtt szolgált. A felnőttek, akik egész nap ittak, lelkesedtek és tréfáltak, most egy pillanatra ráébredtek, hogy halni mennek. Végrendelkeztek; nem a maguk dolgában, hanem a családéban, melyet az ősöktől átvettek, s úgy érezték, meg kell őrizniök. Mi történik, ha Gábor elesik? Nemrégiben miatta el kellett adni két hold földet, de ő megfogadta, hogy addig nem nősül meg, amíg azt a pénzt vissza nem szolgáltatja: a testvérek nem fognak miatta károsodni. Hogy tartja meg most ígéretét? „Vigyázni fogok magamra” – mondta komoran, a lámpába bámulva.

– Vigyázni kell – bólingatott József is. Csak unokatestvérünk volt, apánk négyéves korában fogadta örökbe. Árvasága tette, hogy lélekben ő volt a legigazibb testvér, a szülői kegyek örök első részesülője. Vad munkarohamokkal igyekezett egyensúlyba lökni ezt az érzelmi kibillenést. Tekintetét úgy ejtette két hatalmas öklére, a híres kapanyüvőkre, mint egy fogat pompás lóra: ha legalább ezeket itthon hagyhatná.

Pál a részegek lelki emelkedettségével megkérte Józsefet, hogy ha ő elesnék, József vegye feleségül Döme Krisztinát. Aztán – boldogan mosolyogva s szinte láthatóan még feljebb lépve az érzelmek tisztaságában – ugyanerre megkérte Imrét is, arra az esetre, ha József is elesnék.

– És te? – kérdezte apám tőlem. Úgy ült az öcsök, fiak és sógorok között, mint egy kalandozások korabeli nemzetségfő hívei körében, az indulás előestéjén. Anyám, kívül az asztalra állított lámpa fénykörén, a tűzhelynél gubbasztott az asszonyok társaságában. Ők is haditanácsot tartottak, a férfiakénál sokkal tárgyilagosabbat: a veszély idejére összeköltöznek, ide, a nagyapai sátorba.

„Szeretnék tovább tanulni” – ezt akartam mondani, így, kérő formában. De a helyzet ünnepélyessége átfordította bennem a mondandót. – Tovább tanulok – mondtam.

Apám rám tekintett. Ez volt az első eset, hogy férfiként tekintett rám. Hosszú pillantása úgy érintette vállam, mint egy lovaggá avató pallos, nehéz volt, férfivá ütött. – Nem volna jobb, ha itthon maradnál? – kérdezte aztán, már egyenrangú félként. Annyira még nem voltam férfi, hogy azonnal válaszolni tudtam volna, csak szembenéztem vele. Tekintetemből többet értett, mint amit én szóba vagy akár gondolatba foglalhattam volna. – Te tudod – mondta; aztán: – majd elválik.

Neki már a hajnali vonattal el kellett utaznia. Az asszonyok előtt persze ő is csak arra a hetyke csetepatéra indult, de abból, hogy délután újra meg újra bejárta a ház környékét, láttam, hogy esztendőkre elkészülődik. Utána somfordáltam. Szombatonként gyakran megjött ide a pusztai bricskáján; heti pihenőként rendben tartotta – azazhogy üzembe indította – ipa gazdaságát, már azzal a szemmel, hogy egyszer úgyis reá száll. Kettős gondban volt most miatta: ezt ki fogja istápolni? Egy pillantással maga mellé intett. Az istállóban kicserélte az almot, összedrótozta az egyik borjú elszakadt láncát, megkotyogtatta a petróleumot a lámpában. A kaszakő ott hevert az ablakban, ahová az aratás végén dobták. – Ide teszem – mondta apám hirtelen hátrafordulva hozzám, és a követ az egyik gerenda alá szúrta –, itt megtalálod. – A következő évben, aratáskor jutott eszembe ez a jelenet, amikor a követ egy sietős hajnalban valóban meg kellett találnom.

Aztán kiballagott a kert végébe, megnézte a sövény alatt felállított rókacsapdát. A csapda a tyúkokra járó rókát várta, már harmadik éve. Hírből nekünk is jó ismerősünk volt a róka. Apám elnézett a dombos erdők felé, elmosolyodott, búcsút vett a rókától. – Most már fogd meg te; neked hagyom – mondta, s a jókedvű tanács ürügyén egy pillanatra magához szorított. Tőlem ez volt búcsúzása. De ezt is az esti szürkületnek köszönhettem.

– János! – kiáltotta felénk nagyanyám közös nevünket.

– Ez már neked szól – mondta apám –, eredj.

 

5

Elment apám, elment Gábor és Pál, aztán József és Imre bátyám – mindegyik távozásával nőttem egy darabot, hiányuk szívott fölfelé.

Volt, ami nyomott is. A ház nem ürült ki, most népesedett be igazán. Nagyanyámhoz jöttek – de énrám hárult az intézkedés: tanult ember voltam. A rokonok csak bajukkal állítottak be. Egy reggel beállított Mariska néném, anyám húga: Károly sógor is elment. Két gyermeket hozott, illetve egyet két példányban, mert a két ördögfióka iker között ő maga is csak éberebb pillanataiban tudott különbséget tenni.

Nagyapa az előrelátó Noé mosolyával járt a házban, s hallgatta a világ süllyedéséről szóló híreket; minden menekülő egy-egy diadal volt neki, egy-egy igazolás. Még több menekülőt szerett volna, mindenkit meghívott volna. – Van itt hely! – mondta kitárva karját, és kedves tipegéssel körbefordulva, mert akkor már vak volt. A ház valóban tágas volt, főleg az ő képzeletében. Tündérkastélyban élt.

Vak volt már akkor is, amidőn szinte gyermeki konokságával a családnak megszereztette ezt a többi falusi háztól némileg elütő hajdani kúriát, amely épp terjedelmessége miatt nem kellett senkinek sem. Esztendők óta üresen állt, s minden év nyomott egyet lefelé nemcsak tetején, hanem árán is. Midőn nagyapáék a pusztai szolgálatból kikopva falubeli ház után néztek, olcsóbb volt a legegyszerűbb parasztportánál is. Nagyapa gyermekkorában látta utoljára a házat, amikor a kapun még hintó robogott ki, és a széles tornácon nemes kisasszonyok uzsonnáztak. Kezdetben szemérmessége megtiltotta, hogy a vásárlandó házak sorába ezt az emléket is beiktassa. A házra még csak úgy vágyott, hogy a számba vehető többi házat addig bírálta, míg nagyanya valamennyiről le nem tett. A kúriát az egyik vő merő gúnyból vetette fel. Nagyapa látható gyönyörrel hallgatta a gúnyt és a leszólást: ez szabadította fel szemérmessége alól. Az elérhetetlen szűzből egyszerre védelemre szoruló árva lett, nagyapából pedig lovag. Beszélhettek már a vők! Csak a lovagot tüzelték, már kötelességre. Hogy a faluban mindenki nevetni fog rajtunk? Nagyapa még magasabbra emelte amúgy is állandóan égre tartott arcát, és mosolyogva vállalt mindent. Nagyanya, aki a vak iránti udvariasságból férje minden arcvonását a tükör hűségével és gyorsaságával arcára vette, szintén mosolygott. Egy zsidó kereskedő beszélte rá nagymamát. – Háború elején?! Gyorsan, vegye meg! Nagymama jóban volt vele. Szüleim támogatták a vásárt. Mi, gyerekek, telente itt lakhatunk: falusi iskolába járhatunk!

A vők közül egyedül apám értette meg, hogy nagyapa tulajdonképpen egy álmot akart megvásárolni. Életében már vásárolt ő is egypár álmot, s úgy látszik, pénze odavesztése ellenére is nyert rajtuk valamit, mert magára vállalta azt a részt is, amellyel a többi vőnek kellett volna a vételhez hozzájárulnia. Meglett a ház. A falusiak derültek. De mi volt az ahhoz a derűhöz képest, amely nagyapa arcára költözött attól a perctől fogva, hogy nagyanya irányította ujjaival odarajzolta a három keresztet a szerződés aljába. Bevonultak a házba. Az egyetlen tehenet bekötötték a fél ménesnek jó istállóba (télire maguk mellé, a kisasszonyok hajdani öltözőfülkéjébe). A kotlós ott lépdelt a táncterem nagyságú üres ebédlőben, már farsangkor, a csibék nem áztak meg. – Na látod! – mondta győztesen nagyapa. Ezt mondta akkor is, midőn apám rögtön első katonaszabadsága alatt megelégelte a pusztát, és – nagy tervekkel terhelten – a „magáéba” költözött, ipával közösbe. Mi voltunk egynéhányan, hoztunk állatot, igát, ekét, sőt némi földet is a puszta udvar köré, de a ház még így is olyan volt rajtunk, mint óvodáson az apja szűre és kucsmája. Ilyen volt még a vízözöni menekülők megérkezése után is.

Aztán megjött Rozika ángyom váratlanul és magyarázat nélkül, de mégis magától értetődőleg, ahogy már a szegény rokonok érkeznek s elfoglalnak egy üres sarkot, amely mintha ősidőktől fogva nekik lett volna fenntartva; gyermektelenül jött, s már feketében; férje – a távoli és titokzatos lakatos, akit a család hírből sem ismert – a háború első hetében elesett. Úgy tetszett, mintha a férjet Rozika is csak távolról, hallomásból ismerte volna, nem beszélt róla, pislogva bámulta a levegőt, ha néha kérdeztük, mintha keresgélnie kellene emlékeiben, hogy ki is volt az. A hadüzenet másnapján esküdtek össze. Őt gyászolta Rozika? Talán csak a meglepetéstől hallgatott és nézett; számomra ettől a némaságtól s várakozó tekintettől kezdett telítődni a ház, amelyben, mondom, egymást érték a szobák, összesen négy.

 

6

Épp hogy megmelegedtem az iskolapadban. Októberben megírták hazulról, hogy a felnőttek után legkisebb bátyám, Bálint is elment, ő önként beállt, mert a faluból egy másik legény is beállt, s ő nem akart elmaradni tőle; férfinak egyedül maradtam hát otthon. Tanulás közben mind többször akadt el a tekintetem a kifordított könyv sorai között, hazagondoltam. November közepe táján megjött a levél, amelyre vártam. „Kedves Fiam – írta anyám –, a disznó már nem eszik, úgy liheg, hogy minden reggel attól félünk, megfulladva találjuk az ólban, Ferenc bácsira számítottunk, de ő szegény már nem tud böllérkedni, gyere azonnal haza.” Azonnal hazamentem, megöltem a disznót. Január végén, a félévi bizonyítványosztás előtt gondolkodtam el a gimnáziumi igazgató sürgető-tudakozódó levelével kezemben, mi is akadályozott meg egyik napról a másikra abban, hogy a disznó keserves legyilkolása után (nem olyan könnyű egy szúrásra eltalálni a szívét) nem utaztam vissza az iskolába Ólakra? Nem sokáig töprenghettem, a lovak már be voltak fogva, indulni kellett levágni a kukoricaszárat, ősz óta ott pusztult a földön.

A föld is a sógorok távoztával kezdett szaporodni. Apró kis parcellák indultak meg a harmadik falu határából, s gyűltek különféle kanyarokon, buktatókon és cseréken át házunk köré. Gergely, Károly sógor öccse elesett, a hátramaradt másfél hold, mint valami gazdátlan eb csatlakozott előbb egy távoli Mihályhoz, aztán annak eltűnése után Károlyhoz, illetve Mariskánkhoz, s annak nyomát követve, hozzánk. – A sóslaposi rétet is meg kellene már nézned – mondta egy reggel nagyapa. Azt Rozika örökölte, s cserélte ide, hogy közelebb legyen. A váratlan halálhírekre megdermedt tekintetek bonyolult geneológiai utak találgatásain át enyhültek, érkeztek vissza az életbe. Azelőtt egy fél életen át kellett várni egy szőlőhegy öröklésére. Az idő most meggyorsult, így is hamarabb öregített. Az idő különösképpen annál könnyebben repül, minél több súlya van, minél több eseményt hordoz.

Mikor márciusban megjelentem végre Ólakon, az öreg gimnáziumi igazgató előtt, akkor tudtam meg, hogy az iskolában nem is mulasztottam olyan sokat. A télen alig volt tanítás. Az iskola egyházi alapítvány volt, a diákok zöme a gimnáziumhoz tartozó internátusban lakott és étkezett, nagyrészt ingyen – de a háború alatt csak akkor, amikor a vezetőség épp össze tudott egy-két hétre való élelmet és fűtőanyagot kaparni. Az igazgató második mondata már az volt hozzám, hogy állnak nálunk a vetések.

Véletlenül épp a mi falunkból származott el valamikor, de már rokonai sem voltak ott, csak a temetőben őrizte családi nevét egy-két kopjafa. Ezért kedvelt engem? Rég meghalt öregekről kérdezősködött, aztán megint csak, hogy be vannak-e rendesen vetve a földek (nem voltak bevetve), s nem lehetne-e valami lisztet szerezni a konviktus számára? Úgy beszélgettünk, mint két aggodalmaskodó gazda, én voltam a tájékozottabb. Parasztszármazék volt, fél szóból is megértette gondjaimat. Olyan öreg volt, hogy már nem fiai, hanem unokái és dédunokái életét kellett féltenie. Rég nyugdíjba vonult, a háború miatt foglalta el újra az állását. Ki-kihagyó lélegzettel beszélt, a diákot még deáknak mondta.

– Hát most már maradj itt egy kicsit deáknak, fiam, aztán iparkodj – mondta állandóan könnyben úszó szemét rám emelve. Megígértem, de megkértem, hogy most még eresszen haza egy hétre, a szőlő nincs kitakarva. Behunyta könnyes szemét, gondterhelten bólogatott, mintha a hon állapotáról vagy a saját szőlejéről lett volna szó. Elmentem, és csak júniusban tértem vissza, egy-két héttel a vizsgák előtt. Így telt az első év, így a második is.

Ilyen diák voltam, nem egyedül az osztályban. A gimnáziumot valamikor a környék protestánsságának erősítésére alapította, harcolta ki az egyház; feladata hajdan az lehetett, hogy tanítókat és papokat neveljen a népnek, lehetőleg az ottani nép köréből. A szép szándéknak még volt valami nyoma, a tanulók között akkor még akadt egykét földműves eredetű. Valójában hát afféle magántanuló voltam, ha lelkiismeret szorított volna a tanulásra.

A könyveim minden alkalommal hazavittem; a családi házban ott sorakoztak két borpárlattal teli demizson közé szorítva az almárium tetején, a tiszta szobában, de csodálatosképpen nem bűntudatot, hanem bizsergő csábítást sugároztak. Néha megálltam előttük, csak nézegettem rájuk. Aztán egyszer csak leemeltem egyet – nyilván mikor a szívről már eléggé leoldódott a kényszer köteléke –, és egy ültő helyemben végigolvastam. S mivel erre sem a kötelesség mindig agytompító parancsa vitt, hanem az érdeklődés, meg is értettem, amit olvastam. S mivel több könyv a házban nem akadt – legfeljebb még egy-két régi naptár és imakönyv –, az öreg parasztok példájára, akik a Bibliát már csak azért böngészik ezredszer is végig, mert nem jut vagy nem juttatják eszükbe, hogy más könyv is van a világon, újra és újra elolvastam, sőt megszerettem mind, de főleg azokat, amelyek érthető magyar nyelven voltak írva, amelyekben ha egyéb nem is, az idézetek érdeklődésre méltó gondolatokat és érzéseket tartalmaztak. Megtörtént, hogy hatásuk alatt önszántamból más könyveket is megvettem. Meg tudtam már akkor érteni Berzsenyit? Nyilván nyelvezete bűvölt meg. Bármily regényesnek hangzik, el merem mondani, hogy könyvét a mezőre is magammal vittem; amint kiértem a faluból, nyakamba akasztottam a gyeplőt (hogy a könyökömmel tudjam irányítani), és az ülésdeszkán elragadtatva olvastam az ódákat, majd vágtatásra verve a lovakat, a köves úton vadul csörömpölő kerekek zajába teli tüdővel szavaltam, épp azokat a sorokat, melyeket csak félig-meddig értettem, de már betéve is tudtam: „Halljuk, miket mond a lekötött kalóz! Tenger változatok műhelye a világ!” Prométeusz a kalóz? Egy este a nőknek a Lúdas Matyit olvastam fel elejétől végig. Könnyűt törölve mulattunk. Még elemis koromban valamilyen naptárban véletlenül a mi környékünkről szóló regényes olvasmányra bukkantam. Az ismerős dombokon ősmagyarok száguldottak, száguldatták képzeletemet. Összeszedtem mindent, amit a vidékről olvasni lehetett, s azt is felolvastam az asszonyoknak. Délelőtt trágyát hánytam, délután hol történelemből, hol költészetből adtam elő olyan hálás hallgatóságnak, aminőre azóta sem akadtam, még az ikrek is elnémultak; nagyapa úgy maga előtt látta János vitéz huszárjait, vagy a környék hajdani besenyőit, hogy kantárként fogta a gondolkozó szék karfáit. Első pillanatra elhűlve nézem az akkori bizonyítványaimban tolongó jeleseket. Hogy jutottam hozzájuk? Úgy, hogy Isten különös csodája révén az iskolával is férfiként állhattam szemben.

Illetve csak a tanulnivalóval. Az iskolában, mikor egy-két hétre mégis megjelentem, pontosan én is olyan kamasz lettem, mint a többiek, tán még azoknál is kamaszosabb. Ez volt az én pihenőm, a szabadságom. Az elfojtott ifjúság itt tört ki; ez alatt a pár nap alatt egy egész évnyi hévnek kellett volna kibugyborékolnia belőlem. Az egész nem áradhatott ki, jó része tán örökre bennem rekedt.

 

7

Az internátusi szobában hat lakótársam volt, öt közülük egykorú velem. A stúdiumi órákon némán lapultunk az asztalfőn magoló nyolcadikos összevont szemöldökének szigora alatt. Lefekvés után a szigorú homlok át-átlépett valamelyik szomszédos castrába egy kis beszélgetésre. Bordás máris mozdult az ágyban, s elpihegte azt a mondatot, ahol abba kellett hagynia a könyvtári olvasmányt; titokban, a félig kihúzott fiókba rejtve élvezte.

– Be vannak kerítve, és a várból nincs kijárás – hadarta izgatottan az örökké mozgékony kis barna Bordás, mintha futva hozta volna a kapkodón magába nyelt hírt. – Most tanakodnak, hogy szökjenek meg. – Az ágyak feszült csendben társultak a kurucok, vagy a chouan-ok, vagy Enikő és Aladár tanakodásához.

– Alagúton át fognak megszökni – mondtam. – Minden várból vezet ki alagút. – A következő mondatban már saját várunk rendszerét részleteztem, azét, amely mindenestől százhúsz méterre a föld alatt feküdt, mert volt természetesen olyan is, amely megközelíthetetlen sziklacsúcson trónolt. Az ágyak reccsenése elárulta, hogy a fiúk a sötétben felém könyököltek, s várták a napi képtelenséget. Építenem kellett most is tovább a történetet, akár azon a legelső estén, amikor – Isten tudja, milyen szükséglet kínálkozó kielégítésére – első ízben magyaráztam meg valamit, s fordítottam rövidesen a magyarázatot a valóságnak abba a megható javításába, amelyet általában a gyermekek hazudozásának hívnak. Mert a közbeszólás csak ürügy volt, a következő pillanatban már önálló úton haladtam.

Ámulva fedeztem föl magamban egy új teremtést. Bennem lakott, de szinte uralkodott rajtam. Kísérletezni kezdtem vele: szabadjára engedtem.

A csábító és megejtő az volt, hogy amit kimondtam, az azon nyomban elevenen megjelent tekintetem előtt a sötétben. Ha szememet behunytam, a színek csak élesedtek, az alakok annál valószínűbben és fürgébben mozogtak, alig győztem szóval is elérni őket. A lányszöktető hős kardot rántott, de a kihívást, hogy „védd magad!”, velem kiáltatta el, velem mérette le az első csapást is. Lemértem a csapást, és gyorsan helyet és hangot cseréltem, mert szerepét ellenfele is rám ruházta. Kifúlva dolgoztam, olyan önzetlenül, hogy már-már önkívületben. Vajon azért, mert hőseimet egytől egyig ismerőseim közül toboroztam? A lányszöktető hős például eredetileg Balás bácsi, a bogáncsospusztai öreg lajtos volt, ősz szakállának köszönhette megjelenését a színen, a regényes havasi ösvényen, ahol épp útmutatóra volt szükség. A történet, illetve ifjú nagylelkűségem kényszerített arra, hogy a szakállt, melyet gyermekkoromban annyiszor meghuzigáltam, hitvány kócként letépje álláról, s rozmárbajszát hegyes legénytollá pederve, daliás óbesterként ragadja el azt az ártatlan szüzet, aki kezdetben Csukás Ilon mozdulatával és fejkendőjében szállt fel a lőcsös szekérre, illetve hintóba, mert a nagylelkűség még a szekeret is előléptette. Hogyne léptette volna hát egyre magasabb polcra apámat, anyámat, bátyámat, a házat, egész szülőfalvamat? A levegőben repülő kerengett.

– És hová szállt le a repülőgép?

– A kertbe. A kert végibe; a réteknél.

– De annak gurulni kell! Nem tört el a kereke?

– Vízi repülőgép volt…

Bosszantott ez a kicsinyes akadékoskodás, ingerülten feleltem, csak kegyből fűzve hozzá a magyarázatot, hogy a repülő a páskomi kiöntésre szállt le. (Saját repülőgépén bátyám jött meg a harctérről, néha hetente kétszer is.)

Egy-két dolgot csak homályosan értek akkori magatartásomból. Miért „hazudoztam” például? Holott, ha valami bajból kellett volna kivágnom, s egy kis hazugság árán ki is vághattam volna magamat, dadogtam, pirultam, képzeletem megbénult, a valóságot egy félmondat erejéig sem tudtam eszményesíteni vagy eltorzítani.

 

8

De nem akarok mindent a háborúra kenni. Mentegetődző magyarázkodás nélkül hadd soroljak hát fel még egypár emléket. Döntsd el te, hogy az a légkör fakasztotta-e azokat, vagy pedig minden korszakban megteremnek-e a kamaszodó kölykek lelkében, ha a fegyelem egy kicsit meglazul. Bár a fegyelem nem is olyan nagyon lazult meg akkor ottan.

A következő esztendőkben én is a közös nagy hálóterembe kerültem. A folyosó ablakai az utcára nyíltak. Vagy harmincan háltunk itt. Legelőször a kis Grabovics csinálta meg, hogy a felügyelő tanár ellenőrző sétája után kilopódzott a folyosóra, kimászott az ablakon, és – novemberben – mezítláb, egy ingben bekopogott a szemben levő sváb kocsmába, félliter likőrt hozott. A vállalkozásban a nagyszerű az volt, hogy legfeljebb csak három-négy ágy tudhatott róla. A kicsapatást kockáztatva, miért mászott ki Grabovics, és miért egy ingben? A likőrt elvégre nappal is megvehette volna. Másodikos volt, egy szerb esperes egyetlen fia. Az üveg kézről kézre járt, virtus volt, hogy ki tud minél hosszabbat húzni belőle. Aztán persze a kimászás lett virtus, de változatlanul úgy, hogy egy-egy kis csoport kivételével a többiek ne is sejtsék. Azok külön másztak ki. Az üvegekbe egykettőre likőr helyett bundapálinka került. Megtörtént, hogy éjfélre a fél terem tökrészegen hevert az ágyán, Luther, Zwingli és Kálvin szigorú rézmetszetei alatt. Majd a tűz lett a virtus, előbb csak úgy, hogy a felpúposított paplan alatt hárman-négyen összebújtak, és kénes gyufát gyújtogattak, aztán cigaretta, sőt szivar, sőt pipa formájában. Minden virtus lett, ami tilos volt. Egyszer én is kiszöktem, negyedmagammal, mert akkor már a nagyobb lélegzetű, a csapatos kijárás dívott. A házak falához lapulva, trágyaleves udvarokon és sáros kerteken át lelopództunk a kihalt főtérre, nagy távolságból fél órát bámultuk a városvégi piros lámpás házat, melynek lakóit egy lélek sem zavarta, dobogó szívvel bejártuk a gimnáziumkert fasorait, ahol napközben annyit kószálhattunk, amennyit akartunk, de ahol most holdfény csillogott a száraz lombokon, s ez kimondhatatlan élmény volt. Aztán csatakosan, lihegve, a portyáról megtért végváriak kielégültségével visszabújtunk az ágyba. Mit akar az ifjú lélek az ilyesmivel kifejezni? Minek a szótára ez? Hagyd; azok az új lélektani magyarázatok csak szavakat gyártanak. Egyszer hetekig tartó megbeszélésekkel arra szerveztünk expedíciót, hogy a város feletti dombról csörgő patakot kimozdítjuk rendes ágyából, s a közelében húzódó mély úton és árkokon a szomszéd faluba tereljük. A szükséges szerszámokkal egy fél éjszaka alatt meg lehetett volna csinálni, kiszámítottuk; de – már nem tudom, miért – mégsem hajtottuk végre. Mindez emlék, de ma hihetetlenebb és elképesztőbb „hazudozásaimnál” is. Azaz lódításaimnál. Ez a kifejezés a pontosabb. A szavak súlyát vetettem csak el. Vetette el az a teremtés, akit magamban magam is meghökkenve fedeztem föl. S akinek uralmát rajtam néha-néha már kívántam is.

 

9

De ez a képzelgő gyermek, valahányszor hazatért a faluba, egy pillanat alatt megint visszaidomult azzá, aminek otthon kellett lennie, sőt, mint láthattad, azt a szerepet is túlhajtotta a mértéken. A falu volt a nehéz, cuppogó föld; Ólak, a kisváros, a tündéri ég, ragyogó könnyűségével. Fürgén közlekedtem köztük; nem először adta fel a sors e kétlakiságot, nem is utoljára.

Kezdetben a háborút semmivel sem tartottam rémesebbnek, akár magát az életet; az volt az élet, az adta és színezte első fogalmaimat. Ágyúdörgést csak hírből hallottam, mégis állandóan a fülemben csengett. Olyan természetes jelenségnek vettem, akár a falusi gyerek a kakaskukorékolást, a városi a villamosbőgést, eszméletem arra ébredt. Később – az elbeszélések és olvasmányok nyomán – veszélyesnek és rémségesnek tartottam. De ekkor is csak úgy, mint a tengert, mely szüntelenül tajtékzik és dörög ugyan, de nagy messze veri a sziklákat és töri a hajókat, hozzám nem érhet el. Szigeten tudtam magam, s még vágyakoztam is a kalandra.

De mind többször ismétlődött, hogy azok a kamaszok is katonaruhát öltöttek, akik tegnap még velünk együtt legénykedtek a vasárnapi utcán, akikkel egy szövetségben voltunk a távoli felnőttekkel szemben. Évenként, félévenként újabb és újabb csoportok váltak ki belőlünk s pártoltak át a másik táborhoz, a szó szerintihez. A rosta működött. Egy nap ráeszméltem, hogy rám is rám fog kerülni a sor, mert ahogy öröktől valónak, az öldöklést éppúgy örökkévalónak is tartottam. Két vagy három év, és én is belekerülök a viharba, a kalandba azon a távoli tengeren; odavisznek.

Nem ijesztett meg; önérzetemet csak növelte. A világ annyira magához tartozónak vesz, hogy életemre is számít – egy okkal több, hogy még bátrabban avatkozzam én is a dolgaiba. De ugyanakkor ez a tudat engem is sok dolog alól felmentett, könnyűvé tett: hisz a jövőről nem én döntök, hanem ki is? Aszerint, hogy tetszett valami vagy nem, egyszerre voltam hát tragikusan komoly és nemtörődöm. Szóval most már aztán tetőtől talpig férfi. Arra egy zsugori szívósságával vigyáztam, hogy a tehenek eledele a jövő héten is meglegyen, de a lányoknak felelőtlenül ígértem már akkor hetet-havat egy életre – kétévnyi távolságban ott volt a nagy szakadék! Szakadék vagy bosszú, elítélés vagy a nagy fölmentés: minden kérdés egyszerű megoldása! Mennyivel könnyebb volt a távoli nagy gondokra gondolni, mint a közeli kicsinyekre! A gabona elrejtéséből származó s a többi efféle, egyre szaporodó bírságot s fenyegető eljárást, amelyek miatt azelőtt (s azután) esztendőkig főtt a család feje, most azzal ütöttem el, hogy keressenek majd a fronton. Az iskolát azzal, hogy úgyis hadiérettségit teszek. Különb leckékre jártunk mi. Nem csak a felső osztályosok, akik csörömpölő karddal, vitézségi érmekkel, sarkantyúval állítottak be, hogy nyolc nap alatt levizsgázva, bizonyítvánnyal a zsebükben haljanak meg.

Hogy érzékeltessem, mit jelentett egyszerre gyermeknek és férfinak lenni? Az egyik percben dölyfösen parancsolni, a másikban szepegve engedelmeskedni? Látom magam otthon a kiskapuban, ahol fölényesen állom a rekvirálók faggatását, hátrazavarva az ikreket, szemem sarkából csöndet intve az asszonyoknak: hallgassanak, nem lesz baj, én majd mindenre megfelelek. S látom magam egy hét múlva, ahogy dobogó szívvel hebegek, mentegetőzöm az internátus ügyeletes tanárja előtt, akinek az volt a tisztje, hogy azokat a diákokat, akik délelőtt az iskolában rosszul feleltek vagy viselkedtek, délután gépiesen, mintegy napszámban végigpálcázza. Hosszú sorban álltunk ajtaja előtt; volt délután, hogy huszonöt-harminc diákon is végre kellett hajtania a kemény kálvinista pedagógia még száz év előtti rendelkezését. Arcom elzöldült, hányinger fogott el a gondolatra, hogy nekem is rá kell hajolnom a nyűtt fapadra, amelyre a helyi hagyomány szerint egykor az iskola nagy növendéke, Petőfi is ráhajolt. Ráhajoltam.

Városi üzletbe még akkor sem mertem egyedül belépni, a legnyomorúságosabba sem; a félig zsidó, félig sváb kisváros bennszülötteire mint emberfeletti lényekre néztem; ha megszólítottak, elakadt a szavam, már nem tudom, babonás tiszteletből, vagy a pusztalakók még babonásabb félelméből-e? De milyen biztonsággal szállt az otthoni udvaron át hangom e városiak felé, midőn hasztalan zörgetve a bezárt utcai kaput, a kerítésen át bekiabáltak, hogy nincs-e borjú eladó vagy liba, vagy – később – csak egy tojás, csak egy kanálnyi zsír? – Nincs! – harsogtam türelmetlenül és a hasamból, hogy mentül férfiasabban hangozzék. – Cserébe sincs? – kérdezték egyre szelídültebben az emberfeletti lények, egy zsebórát, egy fűrészt, egy ódivatú kalapot, egy pár sárcipőt, egy csipkés női alsónadrágot emelve, mintegy áldozatképp, a kerítés fölé. Egy alkalommal egy nemesi díszkardot. – Mondtam! – kiáltottam ingerülten, oda se tekintve, mint akit munkájában zavarnak, és – hogy fontosságomat ezzel is mutassam – meggyorsított léptekkel siettem a pajta mögé, vállamon egy megrokkant kocsikerékkel. És a nagykocsmában, ahol vasárnap délutánonként most mi, férfivá kényszerült sihederek tanyáztunk, hogy nekilendült ott is a hangom, mily öntelten szárnyalt, ha politikáról esett szó, ha szerelemről!

Ahogy a templomi padokban, ott a kocsma hosszú lócáin is ősi hierarchia szabályozta a családok helyét és hangadási jogát az énekben. A családokat most tizenöt éves kamaszok képviselték; nekem köztük is szerepet kellett játszanom: éreztem, tartanom kell az apák szerzette tekintélyt, vagyis akarva, nem akarva, elöl kell járnom nemcsak a vitában, hanem a koccintásban is. Jól játszottam. De a falun kívül, ismétlem, pontosan úgy voltam, minta kutya, amely csak a hazai portán vitézkedik, és fogát vicsorgatni is a palánk mögé lohol. Az állomásfőnök előtt családunk képviseletében gőgösen, köszönés nélkül feszítettem el, de a meginduló vonaton a kalauzra már oly tisztelettel pislogtam, hogy akár az orromat is megcsavarhatta volna.

Hány példát tudnék e kettős lelkiállapot példázására más életéből is! A kollégium puritán nevelési elvének alapján nemcsak minket, alsóosztályos szecskákat vertek úgy, mint a répát, hanem hozzányúltak elvétve a felsőbb osztálybeliekhez is. Akadt, aki még a hetedikben sem mentesült ettől az atyai gyámkodástól. A hajdani néppártoló szándék érvényesült, hogy ebben különösen bennünket, csizmásokat részesítettek? Legjobb barátom is ezek közé tartozott. Hetedikes volt már, elképzelhetetlenül nehéz felfogású, de mégis – ami a parasztfiúknál oly gyakori – éles elméjű és nyílt lelkű gyerek. Ezt onnan tudtam, mert noha egypár osztállyal alatta jártam, nem egy leckéjét velem próbálta megmagyaráztatni. Előttem nem szégyellte magát – azért, mert fajtabeliek voltunk? Egy délután zokogva leltem az internátuskertben. Arca bíborvörös volt – nem kellett tudakozódnom. – Holnap még egyszer kihívnak – szipogta – az egész évi anyagból. – Tudtam, milyen reménytelen kísérlet lesz, ő is tudta. Fölbámult az égre, ott kereste a kivezető utat. Rövidesen meglelte. – Ha beszekundázok, akkor inkább megnősülök – mondta. Kiderült, hogy otthon a falujában nemcsak választottja van, hanem annak szíve alatt már utóda is. Másnap beszekundázott, hazautazott. Előzően még jelentkezett az ügyeletes tanárnál, becsületesen átvette a kijáró pálcaporciót – mialatt én ládáját kicsempésztem.

 

10

Ifjúságom diákfelére nem gondolok szívesen, életem legsötétebb szakasza volt, tele érthetetlen veremcsapdával; a falu és a puszta földmenti társadalmából ez volt az átvezető út a felsőbb, a középületeken nyugvó társadalomba. Rendes körülmények közt is nehéz út lett volna. E korai férfilélekkel még nehezebb volt. Hányszor elvágódtam! Tanáraimra sem gondolok szívesen. Felidézett alakjuk még véletlenül sem azt a tárgyat juttatja eszembe, amelyet tanítottak, hanem egy-egy keserű tapasztalatot. Ők is az életre oktattak, a maguk módján. Általában az érdemtelen társadalmak rögeszméjére akartak rávenni, a tekintélytiszteletre. Lelkemhez csak egyszer sikerült nyúlniok, de a kezdeményezés érdeme itt sem az övék. Ki kellett válnom a nyájból, hogy szemük megakadjon rajtam. Fölfelé hiába váltam volna ki: ők csak a lejtőt, a bűn szakadékait figyelték. Mire észrevettek, elég messze vetődtem, templomrablásig, ahogy ők fogalmazták.

Az ötlet, bevallom, nem az én fejemben született meg, annál sokkal ügyefogyottabb voltam a világban, tizenkét éves fővel is. A szikra egy jelenlegi politikai párttitkár már akkor világravaló koponyájából pattant ki. Ébredő szervezőösztöne gyakorolta magát mulyaságomon? Egykettőre megnyert az eszmének. A városka feletti erdőségben ma is épen áll rozoga tető, de konokan erős boltív alatt egy Árpád-kori templom főoltára. Vasrács övezi, búcsújáróhely. A nyílt égre tárt szentély falán együgyű festmények hirdetik az egyszerű csodákat, melyek az itt elmondott imák hatása alatt következtek be: az egyik képen a hanyatt fekvő beteg orrából szép félkörben csorog a vér az ágy mellé állított lavórba. Az oltár két oldalán egy-egy köteg mankó állt. Az oltár fehér terítőjén pedig a titkár becslése szerint legalább egy fél marék kétfilléres vöröslött, szétszórva, úgy, ahogy a vasrácson kívül térdeplő hívek odadobták. A program egyszerű volt. – Vágunk egy hosszú botot, gumiarabikummal bekenjük a végét, a többi már magától megy majd, mint a karikacsapás. Rösch velünk tart, Stocker is. – Elkápráztatott a program.

A dolog csak a kezdetén ment, mint a karikacsapás. A kétfilléresek ráragadtak ugyan a hosszú bot bearabikumozott végére, de csak egy szempillantásig. Rögtön visszapottyantak, centiméterenként kellett kifelé csalogatni azokat. Félnapi izzadságos fáradalommal nyolc darabot sikerült kihalászni. Halászni és nem halásznunk, mert a dolog e gyakorlati részében én nem működtem közre. Ennyi után bevallhatnám ezt is, de e tevékenységhez, mely járt némi izgalommal s így élvezettel is, én valóban nem jutottam hozzá, nyilván ezúttal is mindenről eleve lemondó bambaságom miatt. Pepecselő foglalkozáshoz amúgy sem éreztem kézügyességet. Az összegen egy üveg málnaszörpfélét vásároltunk; krakedlinak hívták, pezsgett és bugyborékolt, mikor a palack üvegdugóját ujjal visszanyomtuk, ez volt benne a legnagyobb gyönyör. A dolog természetesen azonnal kiderült. Rösch, aki az egyik protestáns hitoktató sógora volt, elmondta kosztosdiákjuknak, Zavarossnak, aki viszont a kongregáció alelnöke volt.

Kiderült, iszonyú hullámokat vert, és rögtön felekezeti térre terelődött. A párttitkár református volt, Rösch és Stocker evangélikus, a kápolna és én katolikus: nyilvánvaló volt, hogy ki lehet a főbűnös, vagy legalábbis kit kell példásan sújtani. Konferencia ült össze, a döntésig is eltiltottak az iskola látogatásától, külön szobába csuktak. Könnyen beszélek most az ügyről, de ha akkor valaki azt mondja, hogy az egyik karom levágatásával megúszom, gondolkodás nélkül nyújtom oda. Este bejött hozzám hittantanárom, végigmért, s kijelentette, hogy esetemet meg fogja tudni a pécsi püspök is, és hogy az egyházmegye főszégyene vagyok. A kifejezést nem értettem pontosan, de szédületes, alvilágian hatalmas volt egy egyházmegye főszégyenének lenni, pécsi székhellyel. Hányingerlő magasan éreztem magam, oldalamon Luciferrel, Beliállal és Alderánnal. Az ágyra sem tartottam érdemesnek magam, a sarokba kuporogva töltöttem az éjt. Hogy legyőzzem magamban a sátánokat, akik nyilvánvalóan magukhoz ragadtak, a szentek példájára még az is eszembe jutott, hogy megkorbácsoljam magam. De az egyetlen alkalmas eszközt erre, nadrágszíjamat, nem tudom, miért, profánnak gondoltam. Tán fölakasztottam volna rá magam, ha nem élek abban a hiedelemben, hogy ember csak fára akaszthatja magát. Másnap kellett a konferencia elé állnom. Azt hittem, börtönre ítélnek.

A konferenciára anyámat is megidézték, táviratilag: „fia halaszthatatlan ügyében.” A távirat otthon a háború előtt is a halál madara volt, csak temetésre hívott; a háború alatt néha kórházba. Az asszonyok otthon az utóbbit is számba vették, élt szívükben némi remény: hátha csak sebesült vagyok. Anyámon kívül nagyanyám és Mariska néném és Rozika ángyom is útra kerekedett. Egész éjjel utaztak; türelmesen várva a bebocsáttatást, már hajnalban ott álltak az internátus kapuja előtt, fejükön teletömött ételhordó vékával, talpig feketében, mintegy minden eshetőségre készen.

Egy pillanat alatt átalakultam. Ahogy riadtan és szipogva körülvettek, azon nyomban talajt éreztem talpam alatt, kihúztam magam köztük, szinte megnőttem. Csak azt érezték, hogy baj van, csak intézkedést vártak ebben az idegen világban. Ahogy bennük a csüggedés, úgy nőtt bennem a dac és a harci készség. A családért kellett helytállnom? Egyszerre mindent világosan láttam, agyam hűvös pontossággal működött. Nemcsak magatartásom lett, de már tervem is. Anyám s nagyanyám református volt – már mentek is a református paphoz, fejükön a vékákkal. Nem részletezem: semmi baj nem történt. A konferencián elszántan és fölényesen védekeztem, majdnem hetykén, mint akinek nem saját sorsa fontos, hanem valami más, nehezen kifürkészhető dolog. A férfiúi büszkeség, az igazság? Valóban az igazság volt a fontos, mert belül én is arra támaszkodtam: legfeljebb hazamegyek! Csak a számlát akartam tisztának a távozás előtt? Nyelveltem, támadtam, a tanárok elhűlve néztek rám, nem ilyennek ismertek alázatos pillantásaim, félszeg kucsmaemeléseim után. Csak az öreg igazgató villantgatta biztatóan nedves tekintetét reám, némi cinkostársi derűvel. Az asszonyok még aznap hazautaztak, már egymásba rakva az üres vékákat. De a várost meghódították nekem: attól fogva, ha némán is, ha összeszorított foggal is, de egyenesre szegzett tekintettel jártam benne. Így tágult a világ.

 

 

Még csak azt, hogy a győzelem után az asszonyok egyszeriben olyan tehetetlenné váltak, akár a csecsemők. Jövet Karsztokon, tengereken átkeltek volna, csupán szimatukat követve; most az állomásra sem találtak volna vissza nélkülem, alig mertek a járdáról lelépni. Ez is egyenesített egyet derekamon, ettől is tágult a világ. Rozikával egy kicsit hátramaradtunk.

– Nándort halottá nyilvánították – mondta Rozika.

Semmiféle Nándort nem ismertem.

– Az ki volt? – kérdeztem, hogy hasztalan próbáltam eszembe idézni a felnőttes homlokráncolással.

– Szegény Nándort hívták úgy – mondta zavarodottan Rozika.

A szegény csak a férjet jelenthette. Elszégyelltem magam.

– Mi keresetem lehet most már nálatok? – mondta még.

– De Rozika! Hisz te vagy a rokonunk nekünk, nem az urad.

Nem tudtam meggyőzni. A rokonsággal nemigen érvelhettem, mert a vérségi kapcsolatot csak homályosan sejtettem: apánknak volt ő valami harmad- vagy negyedágú unokahúga; épp a bizonytalan rokonság miatt léptettük elő ángyunkká.

– De most már senki sem áll itt mögöttem – hajtogatta.

De a földjei igen.

Mögötte is nekem kellett állnom. – Azt csak bízd rám – mondtam neki, de elhűltem egy kicsit, amikor erre abbahagyta a könnyezést, mosolyogva köszönetet mondott, megnyugodott.

 

11

Sokáig tudnám így váltogatva verni a futamokat ifjúságom falusi és városi emlékeiből, de mindez csak előjáték. Még annyi sem: csupán a hangolás, a húrok próbája.

Talán ez a kettős sors okozza, hogy kibontakozásomat sehogy sem tudom olyan szép egyenes vonallal ábrázolni, aminőt egy-egy ifjú fejlődéséről szóló írásművekben megcsodálok. Visszatekintve, úton-útfélen szem elől tévesztem azt az alakot, akinek felém közeledve egyre növekednie és arcban-lélekben tisztulnia kellene. El-eltűnik, mint a búvó patak, s váratlan helyen, váratlan formában merül fel, gyakran több ágra szakadva. Végül nem is egy alak közeledik felém, hanem egész csapatnyi, vitázva, versenyezve és egymást megtagadva. Mindegyik viselkedését más múlttal indokolhatnám, s más jövő bevezetőjéül magyarázhatnám. Nem azonosítom mindegyikkel magam, de valamennyit vállalom – megtagadni más, mint letagadni, barátom! Korunk nem ismeri e különbségtevő bátorságot, Szent Ágostonét. Hisz még ma sem vagyok magam. De szerencsére, ki van egyedül? Büszkévé tesz, hogy ilyen gazdag választékom van, életem minden esztendejéből.

Barátom, én később egyszer rálőttem egy emberre, egy elevenre. Szememet összehúzva vizsgáltam, hogy valóban ember-e az, ami ott a távolban mozog. Ha szarvas lett volna, nem lövök rá: ha más nem, az jut eszembe, hogy tilalmi idő van. De ember volt, rálőttem. Boldoggá tesz, hogy nem találtam el, de vállalom, hogy meg akartam ölni. Nem penitenciából vállalom.

Vállalom azt az elszánt, összevont szemöldökű, azt a pisztollyal buzgólkodó alakot; nyugodtan szembenézek vele, mosolyogva; néha kihívóan, mintha a fegyvert már reám emelné.

De vállalom egy-két év előtti alakját, azt a széles pofacsontú, nyers, falusi suhancot is, aki türelmetlenül fel-felugrik olvasmánya mellől, fogát csikorgatja, hogy az idegen szavak napi adagja nem ragad meg első olvasásra fejében. Aztán könyvét messzire nyújtva magától, harsányan szaval. Aztán riadtan körültekint, és kirohan. Most van indulóban. Lelke van indulóban, de a láz bokaizmaira is átterjedt. Mintha gyakorlatot tartana, egész nap járkál a sáros, ködös faluban fel-alá, mint egy ketrecben – a szürke égre rajzolódó fekete gallyak mint ketrec rácsai fordítják vissza a falu végéről. Nem véletlenül használom ezt a hasonlatot: a kamasz magát fogoly vadnak érzi, nemesnek persze. A jobbról-balról színe elé sorakozó csutakkupacokat, havas köcsögfákat, becsukhatatlan kiskapukat komor tekintettel méri végig, noha csak lelkében fogoly. Mily szánalmas, milyen hátborzongatóan ízléstelen, felemás jelenség kívülről, belülről egyaránt! Sokáig a szégyen arcomba kergette a vért, ha visszanéztem, ha emlékeztem rá. Most már meghat, sőt hálára indít. Az hat meg rajta, majdnem könnyekig, ami egykor elpirított. Paraszt csizmát visel, elnyűtt rövid bekecset, de a színes nyakvédő sált (amelyet anyja alakított neki valami ócska női ruhadarabból) a bekecsen kívül hordja a vállon át hátravetve, ahogy az állomáson látta, a kocsikból egy-egy percre leugráló előkelő utasokon. Hóna alatt egy idegen nyelvű folyóiratot hurcol, címlapjával kifelé. Ilyen magas dolgokkal foglalkozik ő – ezt akarja jelezni gőgösen és sértődékenyen a világgal, mindazokkal, akik elhaladhatnak mellette az órák hosszat néptelen falusi főutcán. A háromesztendős francia folyóirat iránt senki sem érdeklődik; elmarad az alkalom, hogy a kamasz a címlapot dölyfös spleen-nel befelé fordítsa, hogy a várva várt kérdezősködésre fennkölten magábazárkózzék. Kant Immánuelnek A tiszta ész kritikája című vaskos műve is hasztalan hurcoltatik napjában többször is az alszegtől a temetőutcáig, a műhöz illő elmélyült arccal.

Úgy hurcoltam ezt a vaskos könyvet, mint a katona a zárt parancsot, a rabló a vasládikát, melyet nem tud feltörni, mint ma azt a megfejthetetlen sejtelemtömböt, melyből csak sorokat értek, azt a kusza tudathalmazt, hogy meghalok. Kedvenc ifjúsági íróm nekem is Schopenhauer volt; az ő édesen szomorú, oly kimondhatatlanul a kamaszléleknek való gondolatkanyarjainak végén találkoztam a königsbergi bölcselővel, mint legfőbb csúccsal, ahova minden út torkollik. Egyszóval úgy hordoztam a testes kötetet, mint egy óriási pincekulcsot, amellyel – szavahihető ígéret hirdette – magát az oly sokszor s oly titokzatosan emlegetett életet nyithatom meg. Széttekintettem a határon, le Menyőd felé vagy föl a bördi, gáti hegyekre, szorongás fogott el, gyorsan elővettem a kulcsot, azt remélve tán, hogy egy-két sor elolvasása után mint holmi bűvszövegre, a bördi szőlők felett kinyílnak a felhők, maga Jézus lépdel majd felém a szőlők közt húzódó jegenyesorban vagy Zeus, vagy akár egy kínai isten, akárki a felsőbbek közül, nem voltam követelődző. A sorok ott villogtak előttem, de értelmük tekintetemre úgy kifutott belőlük, akár farka hátrahagyásával a gyík. Aztán megbukva továbbkullogtam, vissza a faluba, ha épp a határban jártam.

Uzdi bácsi, nagyapám barátja, a hajdani kurtanemes, aki annyira végzett nemcsak régi birtokával, de régi világszemléletével is, hogy már csak parasztokkal érintkezett, feltűnt a sarkon. Mire hozzám ért, fejem elzsibbadt, szemgolyóim kinyomultak, pillantásom körül vörös és kék abroncsok forogtak, majd belevágódtam a sárba. Attól fogva, hogy Uzdi bácsit megláttam, visszatartottam a lélegzetemet. Akaraterőmet edzettem.

Épp csak egy kétségbeesetten levágott főhajtással üdvözöltem az öreget, nem szóra, leheletre sem maradt levegő bennem. Uzdi bácsi kikapart emlékezetéből egy latin szólásmondást, kedélyesen odavetette, s mintha csak egy adag önérzetet vásárolt volna rajta, méltóságosabban haladt tovább. Még mindig leszegett fővel, mellényemből szívtam be az életet. De azért amíg az öreg két sürgönypóznát el nem hagyott, megint csak visszatartottam a lélegzetet.

Ott álltam a téli latyakban, számítgattam, hogy bokámat pontosan hol markolja át a téli sár a nedves csizmán keresztül. Nem néztem oda. Az alacsony égre néztem, eszembe jutott egy költői hasonlat a méltatlan környezetben fuldokló szellemről, s szívvel-lélekkel rögtön meg is játszottam: mint mentőövet szorítottam meg hónom alatt A tiszta ész-t vagy Korunk csodái-t vagy Verhaeren verskötetét, melynek egy-két lapján már áttörtem magam. A Pattantyús-ház előtt álltam, bent a lányok, akik közül az egyik később egy vasúti hordár neje, a másik pedig bába lett, a Tolnai Világlapját forgatták, mint elsőkézi előfizetők. Lelki rokonnak éreztem őket; ám ezt is hasztalan. Egy kicsit megszégyenülten léptem ki abból a vérbizsergető delejes sugárból, amelyet telente a falusi lányos házak vetnek a csatakos utcára. Mentem, hogy édes-kínos gyönyörrel kipróbáljam a többit is.

Kívül laktunk a falun, nem teljesen egyedül. Mint a sudár akác a gyökérről fattyú bokrokat, a hajdani kúria, mikor még birtok közepén állt, egész sereg apró cselédházat, csősz- és vincellérlakást burjánoztatott ki maga körül. A gyökérzet elhalásával ezeket az épületeket a falu legszegényebb szökevényei szállták meg. Gyakran változtak. A düledező kis kalyibák sunyin tekingettek a domb tetején feszítő udvarházra, amely szinte tokát nyomva uralkodott a tájon. Az épületek szelleme észrevétlenül átragadt lakóikra is. Semmi okunk nem volt, hogy ne érintkezzünk, s mégis csak bizonyos tartózkodással érintkeztünk a kalyibák családjaival; akik nyilván a hagyomány hatása alatt dézsmálták jobban a mi kertünket, mint egymáséit.

Ezekből az ablakokból akkor semmi sem áradt rám. Lementem a faluba. A főutcán három-négy ház előtt is megkaptam szívemre azt a sejtelmes csapást, amelytől fejemet hol büszkén égre kellett emelnem, hol fájdalmasan mellemre csüggesztenem: Fördőséknél a lányok a pusztai praxikkal társalogtak, Bajtiéknál valamelyik lány állandóan az ablaknál horgolt. Volt ház, amely húsz méterre előreküldte zsibbasztó sugárzását, szinte térdem is megroggyant, midőn átléptem a varázslatos kör határát, görcsbe szorult szívvel támolyogtam el a négy csipkefüggönyös ablak előtt, amelyekből zongoraszó szivárgott ki: Somodi Boriska zongorázott; még szerencse, ha valami kesergőt s nem csárdást! Aztán árasztotta tavi melegforrásként rejtelmes hevét egy-két ház a mellékutcák sártengerében is. Ezek hullámaiban csak messziről fürdettem meg szívemet: ablakaik alatt nem haladhattam el csak úgy véletlenül, egy zsákutcában! Távol, a falu másik végén a vendégek egy pillanatra kinyitották a kocsma ajtaját, a Pallóét: a muzsika közepéből kicsapódott egy darab a hűvös levegőbe. Mentem csak céltalanul, de végül én is kinyitottam az ajtót, én is kiengedtem fejem fölött egy lángcsapásnyi dalt, lábamnál egy nyelvöltésnyi fehér párát. Vidám kiáltás fogadott. Egy pillanat alatt átalakultam.

 

12

A faluban nem volt dicsőség a középiskola. Az alszegen, ha valaki taníttatta a fiát, a parasztok szemében az éppúgy a szegénység vagy a züllés jele volt, akár az, ha leányát szolgálni küldte. A jegyző, a tanító, a földbirtokos fia az gimnáziumba való s talán a vasúti bakteré is, de egy gazdáé, aki maga is tud dolgot adni a gyerekének? Nyaranta egy Toldi Miklós mezei mesterteljesítményével kellett vizsgát tennem arról, hogy nem romlottam meg. De az erőfeszítésben szám szélét harapva hasztalan csörtettem ki szombat délután elsőnek a sarjúkaszálók közül: vasárnap a korombeliek társaságában, délelőtt a templom, délután a nagykocsma előtti álldogálásunkban mindig volt egy tekintet, amelyből azt olvastam ki: jobban együtt volnánk nélküled. Hiába ragaszkodtam talán bűntudatból, talán fedezékbiztosító óvatosságból a régi környezetemhez, a gyermekkor meghitt melege, mely faluhelyen egy-egy évjáratnál az aggkorig tart, ritkulni kezdett köröttem. Hétköznap volt iskolatársaim még át-átkiabáltak hozzám a szőlők vagy a kötésig érő rozstáblák között, s a lányok a hazatérő szénásszekér tetején még megbirkóztak velem is, de vasárnap tán túlzottan is szíves és bizalmaskodó köszönésemre a viszontüdvözlés félig már a majdani jegyzőnek, szolgabírónak vagy katonatisztnek szólt: jellemző jegyeik már ütköztek ki rajtam: mellemen hímzett ing helyett nyakkendő lebbent. Ütköztek a jegyek lelkemen is: a templombejáró alatt nem az áhítat marasztalta jobbomat kelleténél tovább a szenteltvíztartóban, hanem a töprengés, hogy föl a kórusba menjek-e, ahol volt iskolatársaim szorongtak, vagy előre a templomhajóba, ahol a diákok támasztották a falat. Legszívesebben mind a két helyre odamentem volna, s megtörtént, hogy kifordultam a templomból. A sors már emelte a pallost, hogy e téren is kettéosszon valamit bennem. Szorongva vártam a csapást, s kerestem a helyet, ahol meghúzhatom előle magam. Szerencsére ilyen is volt, a kocsma.

Ebben a kocsmában, a Pallóban telenként sokszor már délután öt óra tájban megkezdődött a muzsika. Így volt ez már békében, és némi döccenő után folytatódott a szokás a háború alatt is. Nemzedékeken át öröklődő törvénye volt annak, hogy az apró, isten háta megetti falu alig kétszáz családjából melyik járjon a nagykocsmába, ott a községházával szemben s melyik ebbe a faluszélibe, a parasztosabba és duhajabba. A két templom, a katolikus és református nem osztotta úgy meg a falvat, mint ez a két kocsma.

Két cigány muzsikált, egy nagyapa és az unokája. Kéretlenül, ingyen, épp csak a melegért s az italért húzták, meg tán mert nekik is jólesett a hegedülés meg a társaság. Maguk is beletartozhattak a társaságba, a nagyapa ott cincogott már a keresztelőnkön, az unoka velünk bakkfüttyözött és térdepelt az iskolában. A hosszú asztalnál a családok képviseletében korombeli kamaszok ültek. Volt nálam fiatalabb, volt ott még tíz- és tizenegy éves is.

Kezelni illett. Emberesen végigkezeltem mindenkivel. A kucsmát, bekecset nem illett letenni, kucsmában, bekecsben zökkentem le a kis Dormai mellé.

A kamaszok mellel épp hogy az asztal fölé értek, épp azért mellüket kidüllesztve ültek, nyakukat megmerevítették. Mint majd e korról szólva annyiszor, jellemző hasonlatul most is a színpadot kell említenem. Minél tehetetlenebb paprikajancsija az ember az időnek vagy a sorsnak, annál jobban megjátssza azt, amit egyéniségének gondol, annál inkább fontoskodik, domborít. Öntudatlan tiltakozásból teszi, hogy a lélek előtt legalább a látszatot megőrizze, hogy legalább érezni érezze függetlennek magát? A kamaszok hányavetin úgy töltöttek, ittak, gesztikuláltak, pontosan úgy adták magukat, mintha a poharakkal és üvegekkel teli asztal, balján a két cigánnyal s felette a dróton lógó lámpával a vasárnapi műkedvelő hordain és deszkáin állt volna. De kinek szólt a játék, az áldozat? Dormai átölelt, rám dűlt, behunyt szemmel röfögve azt a részeget játszotta, aki már nem lábán, de fenekén sem tud egyensúlyt tartani. Ebből tudtam, hogy a részegségnek még csak az elején járt, négy-öt pohár lehetett csak benne. Komámnak, illetve komémnak, édes egynek nevezett. Türelmetlenül, az időt gyorsítva, mindenki önmaga jövendő alakját játszotta, ha csak a másfél óra múlva elkövetkezőt is. Én is azt játszottam.

Eltoltam a kerek fejű Dormait. Másik oldalamon Szitás ült; ő – nem egyedül – a berúghatatlant játszotta. Szótlanul, magasra vont szemöldökkel ült, a szerephez már ki kellett fejtenie némi erőt. Nagygazda egyetlen fia volt, egy évvel idősebb nálam, de egy osztályban járt velem; apja még Sabácnál esett el. Buta volt, mint a tuskó. A butaság, mint általában, ha gazdagsággal keveredik, dölyfössé, óvatossá és olyan haszonlesővé tette, ami már éleselméjűségnek is beillett. Félelmében kínos buzgalommal tartotta számon, hogy hol mit és mennyiért lehet eladni vagy venni. Férfikorára a falu egyik legmódosabb gazdája lett; borközi állapotban már most az volt. Bárhol, bárkinek csak földről, kukoricáról beszélt volna, ha gőgössége megengedi, hogy beszéljen. Így csak fülelt és szemöldökét emelte.

Megvetett engem is, de volt, ami hozzám fűzte. Orosz fogoly dolgozott náluk, s anyja, bár azelőtt esztendőszámra nem járt ki a földekre, most egyre-másra fejére tette az ebédhordó vékát. Nem anyja erkölcsét féltette, hanem az anyai örökséget, a földet, melyet anyja hozott a házhoz. Mi lesz, ha férjhez megy a fogolyhoz? Lehetséges az? Meddig lesz az ellen törvény?

Ezek a gondok szorították, jobban, mint kínvallató kötelek: ezek nyögették ki belőle a vallomást, amely barátkozásfélét teremtett köztünk. A barátságot az nyújtotta, hogy a kérdésekre én is csak találgatást felelhettem. Szitás néha már az ölésre is elszánta magát. Nehéz fejével kibogozta ennek esélyeit s következményeit is. Nagy baja nem történhet: még kiskorú, meg nem elég ok, amit az anyjáról beszélnek? Vagy mégis, várjon inkább?

Már ahogy rám nézett, a pillantásból megtudtam én, mit gőzölögtet a gond ennek a Szitásnak a fejében. Gyűlölettel mért végig: az egész világ egy volt neki, ha elkeseredett. Kérdés gyanánt épp csak szembenéztem vele; aztán biztatón fejemet egy kicsit fölütöttem. „Anyám nem írja alá az írást, hogy vigyék vissza a táborba. Kell az ember. Meg azt se, hogy hát cseréljék ki akkor. Mert ez már ért itt mindent.”

Elhúztam a számat, mutatva, hogy én is értek mindent. Valóban mindent értettem, sőt megértettem. S ez most engem is oly önteltté tett, hogy midőn a kocsmáros az istállók mögül előkerült, épp csak három ujjamat lebbentettem felé, így mutatva a három decit s férfias elfoglaltságomat.

Szitáson túl a vörös-szeplős Hatala ült. Ez is gazda-fia volt. Előrehajolt, hogy Szitáson keresztül szót válthassunk. „Kell most?”, kérdezte. Szitás háta mögött ideadta az előleget a két malacra. Ölemben megolvastam a pénzt, kivettem belőle, amit Szakállnak még ma le kellett fizetnem a cséplőgéphasználatért. Szememmel Gosztolát kerestem; a sógora révén, aki kereskedő volt, tudott rézgálicot szerezni, most azt is lefoglalózhatnám. De még nem jött meg.

Szemben Keserű maga elé tette dohányos dobozát, s csavarás közben hangosan magyarázta, hogyan kell pácolni a szűzdohányt; fazékban jól lekötve, kemencében, a fazék alján egy kis feketekávéval. Aztán végigkínálta a dobozt. A füst sűrűsödött, a zene szólt. Már harmadszor tettem vissza a poharat pontosan abba a kis borfoltba, amelyet a pohár alja az asztalon hagyott. A terem tele volt, az ablakokon tétova csöppekben folyni kezdett a pára. Behúzták a függönyöket. A kocsmáros most már állandóan ott babrált a pult bádoglapján. Énekelni kezdtek. Valaki behozott egy kutyát, azt nyüszítgették és ugattatták. Pohár és kiáltás csattant, néha egy pofon, néha egy nyerítésszerű röhej, de aztán újra csak az ének és zene zajlott egyenletesen, egymást kiegészítve, mint a zúgó szél és a dörgő hullám. Megjött Gosztola, de később el is ment, anélkül hogy beszéltünk volna. Bejött két fiatal szabadságos katona, a fiúk fölugráltak, üvöltve kínálta nekik mindenki a maga poharát. Mellettem Dormai már a hányást próbálta utánozni, de még eredménytelenül. Csákány átmászott az asztalon, hogy megcsókoljon. Poharak dőltek. Az üveg után kapó kezek józan ijedelme meghazudtolta a mámorba torzított arcokat. Megjött Köteles. Rám se nézett, leült, rendelt, ivott. Csak aztán került mögém. „Hát akkor gyere” – mondta, fölém hajolva. Ahogy ültömben rátekintve arcomat felemeltem, nyakszirtembe fájás nyilallott, fejemet majd szétdurrantotta a forró vér. Elég volt. Felkeltem, kiléptem a padból.

Én is a józant játszottam, kihúztam magam. – Tíz kiló – mondta a kocsmáros. – Búza? – kérdeztem. – Vagy tizenkét kiló rozs. – Tíz kiló rozs – feleltem. A kocsmáros bólintott, fölvette a könyvecskét, és beírta. Terményben fizettünk.

„Majd te beszélj”, akartam mondani odakint Kötelesnek de még idejében észrevettem, hogy gyávaságomat vallottam volna be, hallgattam, egy mellrándítással szinte magam elé löktem a szorongó szívet. Köteles sem szólt, komoran vittük a súlyos némaságot, a derékegyenesítő elszántságot, mint akik követségben járnak. Szabóékhoz mentünk, Szabóék lakójához, Barát Erzsikéhez. Hadi menyasszony volt. Legújabban az ő jó híre kezdett szállingózni a faluban; arra mentünk, mint a mézillatra a darazsak.

Sok efféle hír szálldosott elárvult menyecskékről, kora özvegyekről, s volt, amely nem alaptalanul kerengett. Kerengett! Mindjárt meglátod, milyen alappal kerengett.

 

13

Sokat hallottam már a falu erkölcséről, nem a mi falunkéról, hanem általában a faluéról, amelytől – egyelőre azt jegyeztem meg – mindenki elsősorban azt várta el, hogy valamiképp más legyen. Az iratok és szónoklatok szerint a falu erkölcse tiszta volt és megingathatatlan. A városi pletykák és férfivallomások szerint olyan szabad, illetve olcsó, akár a napszám. Ott éltem a faluban, és semmit sem tudtam. Barát Erzsi éppúgy rám mosolygott köszönés közben, akár a Bajti lányok – de nemcsak én voltam-e romlott, hogy a mosolyokat másféleképp magyaráztam? Erzsi most is mosolygott. Biztatást, fölényt vagy gúnyt? Félórája ültünk már nála Szabóék első szobájában esetlenül hunyorogva, dadogva a részegség kellemes területenkívüliségében. Köteles fel-felállt; idejövet egyenes léptekkel járt, most minden fordulatnál beletántorodott volna Erzsi ölébe. Én mereven ültem, már kipihegtem magamból a vállalkozás rémületét. De a szorongás helyén a szégyen kezdett emelődni bennem. Köteles minden mozdulatára és szavára hűltem egyet. A szavakban egyre világosabban villogott a célzás. Ez az Erzsi tulajdonképpen maga csinálta meg a hírét. Nem volt jobban elígérkezve a Szóládi fiúval, mint ahogy a többi lány a maga párjával. De ahogy meggyászolta, ahogy utánajárt, hogy bizonyosan elesett-e az, ahogy még a sírját is fel akarta keresni a Kárpátokban! Az emlékéhez való ragaszkodás veszejtette össze a szüleivel s költöztette ide Szabóékhoz a maga kenyerére; nem akart férjhez menni, inkább napszámból élt.

Járt mivelünk is dolgozni, amúgy is húzott hozzánk, ők is a pusztáról származtak be, már ott is együtt iskoláskodtunk, s mert ez a Szóládi a mi Bálintunknak volt a legjobb pajtása. Ez elég volt arra, hogy Erzsi anyánknak öntse ki azok ellen a krajcáros szülei ellen felgyűlt keservét: menyasszonyi dolgait kellett eladnia, hogy meg legyen a vonatra a pénze. De minderről igen vidáman beszélt. Vidáman még arról is, hogy küldözgették ide-oda azokban az istenveszejtő folyosókban.

Köteles – finoman – azzal közeledett a célhoz, hogy nagyon hiányzik-e a Jóska? Erzsi elértette a célzást, vidáman nevetett, de nem ránk, hanem a mennyezet felé. Hirtelen rádöbbentem az iszonyú otrombaságra, hogy ketten jöttünk ide. A gyávaság egy pillanat alatt undorrá változott, ezt még kevésbé tudtam elviselni. Felálltam, mintegy a mocsokból. – Én megyek – mondtam.

– De miért, miért? – nevetett tovább Erzsi.

– Mert egyőnk itt fölösleges – mondtam egy kicsit ébren, sőt öntelten, az undort most már sértésre váltva.

– Akkor se te menj!

Köteles bamba arccal fordult felénk.

– Én menjek?

Olyan jól beleélte magát a részegségbe, hogy a szája is nyitva maradt.

– Te, te. Persze hogy te! Uzsgyi! Már itt se vagy.

S tuszkolta kifelé. Köteles tántorogva engedett, nem adta fel a részegséget.

Én azonban feladtam. Leráztam még azt is, ami valóban bennem lehetett. Tisztán, szinte az eredendő bűntől is megtisztultan álltam meg az ajtóból visszaforduló lány mosolyában. Szembenézett, így közeledett felém. Mire hozzám ért, kölcsönösen hipnotizáltuk egymást. Két karját vállamra tette, akár a táncban. Csak álltunk.

– Te is részeg vagy? – kérdezte végre.

– Nem vagyok részeg.

– Akkor te meg azért menj haza.

Aztán megint csak álltunk.

– Mert ha részeg volnál!

Ha csak az hiányzik, hozok én ide bort, villant át rajtam. De nem tudtam kimondani. Erzsi féloldalt egy kicsit lehajtotta fejét, alulról fölfelé nézett rám.

– Voltál te már asszonnyal? – kérdezte. S rögtön meg is felelt rá: – Még nem voltál.

Én még nem voltam, de ezt sem tudtam kimondani.

– Voltam – nyögtem ki végre. Olyan erőfeszítésembe került, hogy homlokomat kiverte a verejték.

– Jó, jó! – mondta nevetve – de ne légy többet. Nem érdemes!

– Légy te velem! – kaptam hirtelen hangra. Úgy megörültem a bátorságomnak, hogy egyszeriben megszerettem ezt a kis Erzsit. Úgy megörültem annak, hogy ilyen közvetlen tudok lenni valakivel, egy lánnyal. Nevettem, éreztem, hogyan melegedik át a szívem. Helyben voltam, belezökkentem a boldog kerékvágásba; éreztem, mi fog következni. Nem gondoltam előre semmit, de tudtam, mit fogok mondani.

Akkoriban, ha valakit egy kicsit is megszerettem, én mindjárt el akartam venni feleségül. Láttam egy kedves lányt menni az utcán, utána bámultam, s gondolatban máris megkértem. Este eszembe jutott valaki, s az első ábrándképem az volt róla, hogyan fogom megkérni. Élő szóval is megkértem, aki csak egy jó szót szólt hozzám.

– De hisz te a Csukás Ilont szereted – szakított félbe nevetve Erzsi, mikor hadarni kezdtem neki mondandómat. – Beszélte, hogy megkérted!

Elakadtam, megzavarodtam; nem azért, mert rajtakaptak, hanem mert hirtelenében nem tudtam szavakba önteni azt a belső igazságot, hogy miért ne kérhetném meg azért őt is?

A zavar mosolyban, aztán nevetésben oldódott fel, boldogan nevettünk mindketten. – Bálintotok mikor írt? – kérdezte.

Aztán a tükörhöz szaladt, a keretből kivett egy tábori lapot, kezembe adta. Bálint írása volt. Elbetűztem a négy-öt soros tiszteltetést, de közben is éreztem, hogy Erzsi szeme rajtam csüng, arcomat nézi, szinte átszellemült rajongással. Úgy nézett rám, mint mikor az ember a tekintettel már eleve átplántálja a maga boldogságát vagy büszkeségét abba, akinek odanyújtja a boldogságot okozó holmit. Mi okunk volt örülni ennek a semmitmondó lapnak? Nagyon osztozkodtunk az örömben.

Olyan bizalmat éreztem ez iránt az Erzsi iránt, hogy majdnem berúgtam tőle. Az iskolában két osztállyal járt fölöttem, de egyszer együtt térdeltünk. Ez most olyan elevenen eszembe jutott, hogy szinte a padló nyomását is éreztem a térdem alatt. A sarokban térdeltünk, a nagy fekete tábla eltakart bennünket, egész idő alatt a jókedvünket nyeltük.

– Nézd, taníts meg te, hogyan kell együtt lenni.

– Ha én azt tudnám, ha én azt tudnám! – mondta, s pörögni kezdett a vidámságtól. Aztán kituszkolt az ajtón. De még egyszer jól megnézte az arcom, a szemem.

– Eredj az Ilonhoz – mondta. Arcon csókolt, majd hátba vágott.

Megindultam, aztán megálltam. Boldogságomban álltam meg, olyanformán, ahogy menet közben a beszélgetők közül az egyik hirtelen megáll, megfogja a másik kabátgombját, mert most mondja a legfontosabbat; a boldogsággal szerettem volna szót váltani, úgy tele voltam mondanivalóval. Aztán újra megindultam. Előbb, mintegy parancsnak engedve Csukásékhoz akartam menni, a kis Ilon járt a fejemben, de aztán épp őróla és a megkérésről ötlöttek eszembe, akiket rajta kívül is meg szerettem volna már kérni, nem is egyszer. Bajtiékhoz mentem. Ott is volt két leány.

 

14

A kettős fogat nemcsak azért gyorsabb, mint az egyes, mert a teher megoszlik. Az összefogott két csikó úgy ér valamit, ha ritmusba szokik össze, pillanatonként váltogatva a szerepet finoman kiegészíti egymást, mint a hajtó- és lendítőkerék. A két test egy-egy gyönyörűen működő gépezet, de eleven: a vágta az izmok boldog versenyétől fokozódik.

Legjobb barátomat Bajtinak hívták. Úgy írom nevét, ahogy akkoriban ő írta, gőgösen tűzre dobva a h-t és y-t. Noha a szabadság és egyenlőség bajnokaként is vállalhatta volna: a kölesdi ütközetet, „mikor Balogh Ádám az kardját emelte” már ötödször vagy hatodszor, egy Bajthy döntötte el talpasai élén. Jutott Bajthy Kufsteinba is, az Újépületbe is, mindenhová, ahol a magyar nemesség szellemi előkelőségeinek gothai almanachját századokon át rubrikázták. Lali minderről keveset tudott. A család épp az ő ifjúsága idején végezte el azt a különös folyamatot, melyet egy ősi família letörésének hívnak. Ez képletes beszéd. De én szinte szabad szemmel láttam, hogy a szép ősi törzsök ágai mint száradnak, recsegnek s hullnak a földre. Bár még ez is képletes szó, mert mi baj származott abból, hogy néhány száz évnyi szép díszelgés után a Bajtiak visszahajoltak oda, ahonnan felemelkedtek, a parasztságba? Lali például szomjasan törekedett oda, előbb ösztönösen, később tudatosan hányta le magáról a díszt, paraszt akart ő lenni már kölyökkorában. Tragédiának ezt csak akkor lehetne mondani, ha a parasztság holmi elveszett réteg volna. – Apa egyszer azt mondta – mondta egyszer nekem Lali –, legyek különb legény nála. Nem rótt rám nagy feladatot.

Lali apja zenét szerzett; a faluban már csak ezt tudták róla. A legmódosabb volt a négy-öt nemes középbirtokos között, akiknek terjedelmes kúriái a falu gócai voltak, s ennek a kis falunak valahogy hiteles falujelleget adtak, szinte odaszögezték a tájba, a dombok oldalába. Akkor is, midőn a határban a birtokokat a terjeszkedő hajdani házi jobbágyok már rég darabokra szedték és bekebelezték. Az apa emlékét a zene őrizte meg, minden tette ehhez fűződött. Állítólag gyönyörű cimbalomjátékával szerzett feleséget is, egy felvidéki, „tündérien szép” leányt.

A törés a negyedik gyermek születése után történt. A fiatal férj felfedezte, vagy felfedezni vélte, hogy felesége házasságuk előtt valami igen nagy hatalmasság kedvese volt, s őhozzá nem a zene, hanem a szégyen elől való menekvés vezette. Igaz volt? Legkevesebbet persze épp Lalitól tudhattam meg. – „Apa elment”, eltűnt örökre, csak kottáit vitte magával.

Édesanyjuk rá két évre megölte magát. Láttam később a búcsúlevelét. Ez az asszony a férje utáni szerelmi bánatában dobta el az életét, s nem holmi önmardosás miatt, ezt a mellékmondatokból is érezhettem. Az egész levél tulajdonképpen az apa elragadtatott magasztalása volt. (Ennek alapján képzelem el annak alakját: egy kicsit hetyke, de hallgatag, túl érzékeny s túlságosan gyermeki lélek.)

A gyermekek – nem tudom, milyen rokoni tervek és kudarcok után – arra maradtak, aki addig is nevelte őket, a szakácsnéra. Volt miből úgy-ahogy élniök. Az erdős hajlatok és lápos folyóvölgyek közé szorult falu apró volt, de pattanásig telezsúfolt: a környező hatalmas uradalmak csak embert öntöttek belé, határát a vége-hosszatlan pörökkel inkább szűkítették. A többi középnemesi birtok után a parasztok a Bajti-földeket is széthordták volna akár a kalapjukban is. A többi család sorsától Bajtiékat tulajdonképpen az árvaszék kényelmessége mentette meg: a gyerekek nagykorúságáig örökáron egy holdat sem adott át, legfeljebb bérbe, felesbe.

Mari néni kitűnően megfelelt a feladatnak, amíg a gyermekek aprók voltak. De – Isten tudja, milyen ősi szolgai ösztönből – tízéves koruk után már felfelé nézett rájuk, hirtelen magázni kezdte őket, parancsukat várta. István, a legidősebb fiú szeptemberben beiratkozott a gimnáziumba, de októberben már otthon is volt, valami tanári félreértés miatt. Mari néni hallgatott, nem értett a dologhoz.

Nagyjából így alakult a két leány s a legkisebb testvér, Lali iskoláztatása is. Néha megjelent egy rokon, a család fél évig rendesen működött, aztán megint kiugrott a kerékvágásból. Hazulról, tanulni, az ment el, aki a többivel összekapott. De ez ritkán esett meg, a testvérek szerették egymást.

Szerethették Mari nénit is.

Csendes, apró kis özvegyecske volt ez, akkora, mint egy parasztököl, olyan száraz és fekete is. Szóval egyáltalában nem afféle szakácsné-jelenség. Olyan volt ő, hogy fél napig is közöttünk lehetett, de csak akkor vettük észre, hogy ott van, ha ráterelődött a szó, vagy kérni akartunk valamit. Ezért a következőkben azt hiszem, én sem fogom igen emlegetni. De valahányszor majd Bajtiékról beszélek, vedd úgy, hogy Mari néni is ott van, megigazítja a fiúk fején a sapkát, a lányok ruhájáról leszed egy utolsó pihét. Szívósságát és erejét – mert annak a háznak a vezetéséhez mégis kellett erő – abból meríthette, hogy mindenben hitt, minden elképzelhető dologban. Hitte, hogy a kígyó rossz lélekké ég el a tűzben, hogy a kísértetek félnek a nyírfa seprőtől meg a baltától, hogy a nagypénteki fürdés minden kiütést elmulaszt, hogy a szamóca nem nő tovább, ha emberi pillantás éri, hogy a szilasi hentes kése alatt megszólalt egy disznó, és megmondta, hogy egy vakondtúrás alatt kitúrta a vakondokok kincsét. A reformátusok vallását éppúgy hitte, mint a katolikusokét vagy a zsidókét. A tapasztalat és az ellentmondás sem térítette meg. Istvánon még kölyökkorában átlépett valaki, Mari néni még akkor is aggódott, hogy István megáll a növésben, mikor az már szálfává serdült. Ellentétben az öregasszonyokkal, a legények szavának komolyságában is hitt. Minden újsághírt és pletykát elhitt, és elhitte azok cáfolatát is, de úgy, hogy azért az első hallomást is tovább hitte. Ha reggel valaki becsapta, délután már épp attól kért tanácsot. Megrendíthetetlen és kifogyhatatlan volt; úgy áradt belőle a bizalom és mondom, valamiféle erő, mint a napból a meleg. A jelenben hitt, külön-külön minden pillanatban; ezért győzte tán oly könnyen a jövendőt.

István elevickélt valahogy az érettségiig. Valami homályos pesti tanintézetben juthatott hozzá, működtek ott akkoriban ilyen lélekmentők, persze a hírük is megvolt. Ezt szégyellte István, ezért nem barátkozott a többi falubéli diákkal? Lassanként az úri családoktól teljesen elmaradt, az utcán is kerülte őket. Előbb tán csak azért öltözött parasztosan, hogy azok se ismerjenek rá a határban. De később már vasárnap is vállalta a parasztruhát, abban jelent meg a templomban is, fönt a kórusban, a legények között. A családi padban csak a lányok szomorkodtak. Hogy István mégis érettségizett s hogy köze lehetett volna az úribb népekhez, az csak akkor derült ki, amikor a háború elején bevonult, rögtön a legelsőkkel. Első szabadságán még önkéntesi csíkot viselt és csillagokat. De második megjövetelekor a csík is, a csillag is eltűnt róla.

Mondom, én láttam ragyogásukat is. Iskolai holminkat mi fehér vászontarisznyában hordtuk, tomporunkat verte. A Bajti gyerekek hátán kantáros táska díszlett, a táska fedelén gyönyörű kép, ma is el tudnám mondani, melyik mit ábrázolt. Külön kis tarsoly függött mellükön a tízórai számára. Pattintható tintatartójuk volt, emeletes tolltartójuk. Mi Jani voltunk, meg Gyuri meg Pista, ők Lalika, Istvánka meg Pannika és Marica. Pannika és Marica és Istvánka és Lalika külön padban ült, közvetlenül a mester dobogója mellett, az ablaknál. Arra nem emlékszem, hogy a köröttem kuksoló Dormainak, Szakállnak vagy Keserűnek milyen színű haja volt, de ma is előttem csillog a szőkeségnek az a négy árnyalata, amely a lenszíntől az őszi száraz levél aranyáig ott a Bajti gyerekek bodros fején hullámzott. Volt egy esztendő, amikor a tanítás után nevelőnő várta őket, kalapján olyan szép tollat lengetve, akár egy szabadsághős. „Azért, nehogy valami rosszat tanuljunk tőletek” – mondta egyik elválásunkkor őszintén, bár egy kicsit szomorúan Marica. Isten tudja, hogyan, de én megértettem ezt, helyesnek tartottam, hogy ne tanuljanak el tőlünk semmi rosszat, noha fogalmam sem volt, mi az a rossz, aminek mi szaktudói voltunk. Felfelé néztem rájuk, nemcsak a nálam idősebb Istvánra, Lajosra és Máriára, hanem a velem egyidős Annára is. Lovagiasságból őriztem meg ezt akkor is, amidőn már ők néztek fölfelé reám? A negyedik elemi után sorra mind kiszálltak közülünk, abba a felsőbb régióba, amelynek a középiskola a purgatóriuma.

 

15

Akkor találkoztam velük ismét, mikor én is erre a területre jutottam, már túl az első háborús éveken. Lali gimnáziumi előmenetele éppúgy kezdett alakulni, mint Istváné. Egy nyár eleji reggelen Mari néni átszaladt hozzánk, engem keresett. Nemrég érkeztem haza a nagy vakációra, a rendcsinálás buzgalmával már kora hajnalban kimentem a földre. Oda totyogott utánam Mari néni. A magas Bajti-kúria útba esett, oda farolt a rétekre; csak úgy mezétláb, porosan, szakadt ingben állítottam be, ahogy odakünn dolgoztam. Testes, őszülő úr fogadott, sose láttam azelőtt. Lábán sárga cipő, orrán arany csíptető. Levette a csíptetőt, de már tette is föl, s Maricához fordult: – Ez az? – Ez – mondta Marica szaporán, majd mintegy kijavítva: – igen, ő az.

A csíptető újra lekerült, de most sem engedhetett kedvezőbb képet rólam.

– Te kijártad már az ötödik osztályt? – Igen. – A gimnáziumot?

Úgy beszélt, ahogy a csendőrök vallatnak.

– Igen, kijártam – mondtam.

– Szóval, akkor te vállalnád a Lajos tanítását? – Azt nem.

– Miért?

– Fölöttem jár.

– Csak kellene neki. Nem végezte ez el talán még a harmadikat sem. Hányadikat végezted, mondd meg végre!

Csak most láttam meg Lalit, ott állt a vörös téglás nyitott folyosó végén, a pincénél. Nem válaszolt. Aztán egyszerre mellette állt Marica is, Panni is, István is. Mint várba szorult kis sereg, úgy álltak ott némán és dacosan a hosszú szőke fürtök és kék tekintetek csillogó fegyverzetében. Bár István ekkor már majdnem barna volt… a hirtelenszőkéből fokozatosan mindnyájan pej színűre barnultak, esztendőnként úgy szállt végig rajtuk egy-egy árnyalat, mint nálunk az öcsről öcsre öröklődő kucsmák. Gyanakodva mérték végig a nagybácsit; az is őket.

– Szóval – a csíptető megint lekerült –, húzd ki belőle, mit is tanult ez alatt az öt év alatt, illetve miről vizsgázott. Én csak azt tudom, hogy az idén megbukott. Aztán készítsd elő. Pótoltasd vele, amit mulasztott.

Azt akkor is nehéz lett volna, ha Lali akarja. Lali azonban már az első órán tiltakozón emelte fel kezét, midőn a magammal hozott könyvet elébe toltam.

– Ebből nem. Ebből nekem örökre elég. Taníthatsz, amire akarsz, de ezeket tedd el.

Azt hittem, csak a betűt nem állja, a magolást. Így is jó! Majd megpróbálom élőszóval.

Lalinak azonban az élőszó sem kellett; az iskola nem kellett neki. Már állt is föl.

– Engem ne vezessen senki. Mint a borjút, azt nem. Már én csak úgy szabadon legelek. – Nyilvánvaló volt, hogy ez a legelés csak úgy véletlenül jött a nyelvére, de ahogy kimondta, már indult is a szobából, a legelők felé.

Így buktam én meg a tanítóskodással. Persze próbáltam meggyőzni Lalit. De épp eközben derült ki, hogy jó feje van, tele önálló gondolattal, sőt világnézettel. Végül én hallgattam az ő okfejtését, ő magyarázott nekem.

A vita vagy két hétig tartott, ez szoktatott össze bennünket, ez szabta meg barátságunk irányát is. Még a nagybácsival abban maradtunk, hogy harmadnaponként „foglalkozom” Lalival. Mikor ráeszméltem, hogy a foglalkozásból sosem lesz tanulás, legalábbis nem olyan, amilyenre ő gondolt, írtam egy szép leköszönő levelet; de harmadnaponként továbbra is pontosan megjelentem Laliéknál. Ha késtem, feleúton találkoztunk, ő indult hozzánk. A barátságindító ok változatlanul ott lappangott a találkozókban. Valami mindig megmaradt a tanulás, jobban mondva a tudnivalók, az eszmék légköréből. De ez a légkör, ahelyett hogy nyomasztott volna, pezsdített.

Magunk kerestük, hogy minél előbb belekerüljünk abba a boldog izgatottsági állapotba, mely az ifjakat az esetleges tárgyi világból oly egyszeriben átlendíti az elvont általánosságok s a gondolatok világába. Én elvittem Lalit a múltba – „tudod, hogy itt valamikor pogány besenyők halásztak – mutattam szét a határban –, és hogy talán te is besenyő vagy?” Lali cserébe elvitt a jövőbe, amikor itt fókák fognak lubickolni, mert csak idő kérdése, mikor hűl ki a nap.

Később Lalinak Somodihoz, a kövér református paphoz kellett volna leckére járnia, aki mindennel foglalkozott, sertéskereskedéssel, szeszfőzéssel, a parasztok ügyvédnek való ügyes-bajos dolgaival, mindennel, ami a sovány párbért egy kicsit kiegészíthette. Somodi a papi földeket is maga míveltette; a határba még el-el tudta vinni magával Lalit. Ott oltott belé annyit, hogy Lali mégis átdöcögött egy-két vizsgán? Vagy a mi vitánkból szedett annyit magába, hogy megállhatta a próbát?

Mondom: természetes esze kitűnő volt s érdeklődése határtalan. Mindent megvitattunk. A háború keletkezését, az ősnemzést, az emberi lét célját. A csodálatos az volt, hogy mind e kérdésekre pontos és tökéletes megnyugtató feleletet találtunk. Bakó bácsi temetéséről jövet egy délután megoldtuk a lélek halhatatlanságának valószínűségét, negatív eredménnyel ugyan, de szinte ujjongva, hogy olyan gyorsan és félreérthetetlenül. Egy nyáron, Forel némi útmutatása nyomán, végére jártunk a szerelem feladatának. Mindebben, vizsgálódásaink erejében és bátorságában magam is kételkednék, ha életemnek nem épp e két-három éve alatt éreztem volna szükségességét annak, hogy a világ s lelkem eseményeit naplóba rögzítsem.

S ha nem volnának ma is előttem Lali levelei, melyeket az iskolába küldött utánam egy-egy súlyosabb megoldandóval.

Persze neki is volt része abban, hogy az iskolát mindinkább félvállról vegyem. Nem mintha lebeszélt volna. Sőt biztatott rá, szerinte én arravaló voltam. Inkább azzal bírt az iskola elhanyagolására, hogy nagyon is sürgette tőlem a tudást, nem engedte, hogy lépést tartsak az osztállyal. Követelődzött.

 

16

Ő tartotta bennem a hosszú szünetekben is a lelket, az érdeklődést, vagy jobban mondva a kíváncsiságból s tán irigységből párosult nyugtalanságot a szellem világa iránt. Neki köszönhetem, hogy nyaranta se merültem vissza tökéletesen a munka és a test világába. Vagy őt átkozhatom ezért. A sajgó izomzat, a csurom-izzadtságú bőr esténként a barmok békéjét áhította; ezt a békét rendelte volna a léleknek is.

Minden szünetben újra s újra kinyílt előttem az út a munka világába, egyre csábítóbban, egyre sürgetőbben.

A gazdálkodás, a mezei munka – igazából ekkor tanultam meg – úgy folyik, olyan az, mint magas gátak közé szorított folyó. Szüntelenül figyelni kell, hogy ki ne csapjon vagy ki ne apadjon, folyton a gáton kell szaladgálni. S ráadásul az ember minél többet foglalkozik vele, annál jobban látja, hogy minden munka, minden gondolat kevés hozzá. Még az álmon át is az a folyó csorog. Egy nap alatt hatalmába kerített. S ismétlem, annál inkább, minél erősebb lett a karom, minél körültekintőbb az eszem. A szellem csapdája, hogy az ember a tanulás arányában eszmél rá tudatlanságára. A szabad munka csapdája, hogy az ember az elvégzett dolog után látja, mi kínálkozik még.

Reggeltől estig tartó futkosással ezt a mi folyónkat azelőtt apám és bátyáim tartották rendben. Példás fegyelemben folyt ez a látszatra összevissza udvarseprés, lóbefogás, elkocsizás, hazatérés. De nem apám parancsszavára történt, hanem a földekére. Az ember fia akkor vált férfivá, amikor ezt a parancsot meghallotta.

Bálint játékos kedvű, testre, észre gyors mozgású fiú volt, a vacsorai asztalnál csak nevettető szavakat vártunk tőle. Játék volt neki a munka még kamaszkorában is; fölült a tehénre, a kaszakalapálásban az volt a gondja, megismerik-e, milyen nótát ver ki. Emlékszem hirtelen átváltozására.

– Azt a trágyát nem a laposba kell vinni, hanem a szőlőbe. A felső vágásba. Négy éve nem kapott, s most nem viszi le a víz – mondta váratlanul egy este.

– Nocsak – mondta apám mosolyogva, és maga köré nézett. Gábor gondolkodott, bólintott; bólintott Pali is.

– A kapálással mindjárt föld alá is kerül – tolmácsolta a parancsot Bálint. – Nem szívja ki a nap – tette még hozzá komolyan. Még hanglejtése is más volt.

Ránéztem, mellettem ült az asztal végén, eladdig majdnem minden szavát hozzám intézte, én értettem igazán, a család nagy közösségében kettőnknek megvolt a magunk kis közössége is, a legfiatalabbak voltunk.

– Hát vidd ki magad – mondta apám.

Bálint bólintott egy ünnepélyesen felnőttest. Néztem. Emlékezetemből úgy merül fel, mintha azon az estén a feje fölött egy pillanatra lángnyelv jelent volna meg, beavató, titokközlő, majdnem apostoli. Tréfált azután is velem, szövetségünk nem bomlott fel. Valami grádicsra lépett? Ha azelőtt elszalajtott valamiért, az csak az ő akarata volt, kedvemtől függött, megtettem-e. Azután az ő szavából is nagyobb szándék közvetítését éreztem; szó nélkül engedtem.

Most én is hallottam ezt a hangot. Egyheti otthontartózkodás után már álmomban is hallottam. Az éjszaka kellős közepén a rémképre ébredtem, hogy az üsző meddő marad, negyednapja folyat, s még mindig nem vittük el a bikához. De megváltozhatott az én hangom is, én is már közvetítettem. Anyám arcán láttam, ahogy hirtelen igent intett, beleegyezését adta arra a mondatra is, amelyben a tétovázás, a tanácskérés kanyarodott kérdőre. Magam sem vettem észre, hogy merülök el ebben a világban. Vagy csak nagy néha vettem észre.

Hazafelé ballagtam a földekről.

– No, elfáradt a grábla? – kiáltotta felém Ütő bácsi a párhuzamos dűlőútról. Akkor csodálkoztam rá válaszomra, amikor már repült is a táblák fölött. Mintha nem is én mondtam volna: – Vinni köll, láthati.

Majdnem belepirultam ebbe a láthati-ba; hol lappangott bennem az iskolai negyedév alatt? De épp pirulásom miatt törtem át a vetésen Ütő bácsihoz. Nem akartam menekülni.

– Hát győzöd, győzöd?

Győznöm kellett, akárhogyan is. Különben mindenki győzte a faluban. Tízéves gyerekek vágták a szemest, hetvenéves nagyanyák kettőztek utánuk. Megszakadásig követi, aki hallja ezt a parancsot. Ijesztő kimondani: de a föld, épp a föld alig érezte a férfiak hiányát.

Nem volt sok földünk, annak jó része is feles és bérlet. Olyan volt ez a mi családunknak, mint a középkori várnépnek a vár: biztonsági terület, alap a kicsapásokra. Keményen megmíveltük, ha minden szorult, épp el is tengődhettünk rajta. A család versengve, igazán majdnem állandó szaladásban művelte, hogy aztán napszámba álljon. Elment apám is, el kellett nekem is mennem. Ez volt a mi hódítási módszerünk, a napszám-zsákmányból akartuk tágítani a várat.

A gazdaság elég jól folyt az asszonyokkal is, egy tenyérnyi hely sem maradt kapálatlan. De a hang még többet is súgott: és a napszám? Arra már nemigen maradt időnk.

Máskor anyámmal, Mariska nénémmel jöttünk hazafelé. Az uradalmi, a simon-majori répaföldek mellett jöttünk. Mariska a sűrű bokros leveleket nézte.

– Milyen szép ezüstforintokat egyeltünk ebből még tavalyelőtt is, igaz-e? – mondta. Szemrehányóan mondta, önmagának.

– Hát bizony, ha az emberek itthon volnának – mondta anyánk.

Éreztem ébredezni valami vádat én is magamban. Tán épp azért kezdtem magyarázni:

– És a hadisegély? Most az a napszám! Megdolgoznak azért is!

– Megdolgoznak – mondta Mariska, és lelépett az útról. Belépett a táblába, és lépést tartva velünk, egyelni kezdte a szélső sort. Meg kell adni, gyalázatos állapotban volt a máskor olyan gyönyörű tábla. Esztendőszámra ők vállalták, valahányszor csak répa volt benne.

– Csak nem akarod megcsinálni ingyen? – szóltam oda.

– A disznóknak szedem. Inkább gyertek ide ti is.

Beálltunk, beálltak játékból még az ikrek is.

Másnap jövet már szó nélkül beálltunk, a szélét egész hosszában rendbe tettük.

– Ha már ez megvan – mondta anyánk –, bemehetnél az irodába, elvállalhatnád az egészet.

Bementem, elvállaltuk, másfél hétig izzadtunk rajta. Kijött Rozika, nagyanya; sőt nagyapa is. Ott topogott a tábla szélén, de ha az asszonyok engedik, sort vállalt volna ő is.

– Kitapogatom – mondta –, csak az elsőt adjátok a kezembe. – Vezet ez, géppel van vetve.

Több volt a munka, mint puszta kenyérkereset. A föld mintha hangosabban osztotta volna a parancsait.

 

 

Lali meg-megjelent a szőlősorokban, a kötésig szökkent kukoricás végén, vagy teljes hosszában a learatott tarlón. Homlokomhoz nyúltam, a föld felé lendített tenyérből úgy fröccsent az izzadság, akár a megmártott szivacsból. Megálltam, a felhevült test azonnyomban nagy illatbokrot növesztett körém. Sűrű volt, alig tudtam lélegzetet venni. Kiléptem belőle. Kezet nyújtottam Lalinak. Egy pillanat múlva a bokor mindkettőnket beborított.

– De belemelegedtél – mosolygott Lali.

Kérkedőn kihúztam magam; de jólesett minden alkalom a megállásra. Az öreg Belteleki bácsi csetlett mögöttem iszonyatos nagy kaszájával. Hozzánk ért, fent. Fent szegény ő is minden öt percben. Odaértek a kettőzők is: Rozika és Mariska.

– Hát télen szellősebb volna – nevetett Belteleki bácsi.

– Ilyenkor, nyárban meg jeget vágni, az volna ügyesebb – tette hozzá.

– Nem hagyhatjuk lábon – mondtam én egy kicsit fontoskodva. – Mindennek megvan a rendje.

– A rend! – kiáltott Lali.

Emlékszem, miről beszéltem. Hogy azokat az ősi, gyönyörű, öntözéses földmívelő közösségeket, amelyek helyén ma homoksivatagok vannak, talán nem is az ellenség tette tönkre. A fegyver dúlását a föld is, a nép is kiheveri. A rend megbomlását már nehezebben. Elég lehetett, hogy egy-két gazda megzsírosodjék, ellustuljon, elhanyagolja a maga csatornáit. A földet keményebben kordában kell tartani, mint a fiatal lovat. Különben elvadul.

– És ha elvadul egyszer? – kérdezte Lali. – És ha leveti a gazdáját? Ha leveti: megérdemelte. Kerül helyébe másik, frissebb.

Csodálkozva néztem rá.

– Olyan nagy baj volna, ha most felágaskodna? – folytatta. – Kit vetne le? Csak vesse!

Kimondta ő minden ötletét.

– Forduljon föl a világ? – kérdeztem.

– Forduljon! Úgy szép, ha zajlik!

Az asszonyok úgy néztek rá, hogy szájuk mosolygott, de szemöldökük ráncba merevült. Lali élvezte a meghökkenést. Így vághatták ki ősei Ónódon az eb ura fakót, mindent, amire nemes hetykeségük épp felbuzdult. Hetet-havat összehordott a háború ellen.

– Na, így hamar este lesz – mondta Belteleki bácsi, és nekidőlt a vágásnak.

Azzal törpítettem magam alá Lalit, valamennyi új gondolatával egyetemben, hogy teljes erővel magam is kaszálni kezdtem. De ott maradt, beállt az asszonyok közé kettőzni, azokat rémítgette. Aztán vidítgatta, mert hamarosan jókedvű visongás csapott fel mögöttem. Délre se ment haza. Uzsonnára sem.

Én új sort kezdtem, nem akartam abbahagyni; amire kiértem az akácsorhoz, a többiek már ott ültek az árnyékban. Kötésig kitárt ingben, combig feltűrt gatyában, csapzottan, csuromverejtékben érkeztem, mert siettem. Panni is ott ült a fa alatt. Elröstelltem magam, főleg azért, mert papucsban voltam.

A többiek már javában ettek, hagymát, kenyeret, szajmókát. Oda volt készítve az én részem is. A hagyma miatt külön is elröstelltem magam: néhány napja Bajtiéknál egy elröppentett mondat épp azzal ragadt meg a fejemben, hogy a parasztok attól olyan büdösek.

Már harapásra állt a szájam. Hirtelen kettétörtem a kenyeret is, a szajmókát is, Pannihoz kínáltam.

– No, mégis megehültél? – szólt Lali.

Panni csak a kenyeret vette el. Akkor már leigazított öltözékben ültem, a fehér gyolcs még a bokámat is betakarta. Udvariasan odanyújtottam az egyik hagymát.

Elfogadta, de csak tartotta a kezében tanácstalanul, akár egy virágszálat. Beleharaptam a magaméba, erre ő is harapott egy keveset; elpirult.

Nem gondoltam én semmire sem akkor még. Most gondolok csak valamire, arra, hogy a rákövetkező vasárnap megkértem anyámat, adja ki nekem Bálint új ruháját, jó lehet az már nékem is. Gyönyörű ruha volt, Bálint első legényruhája. Abból a szép vonalas fekete bársonyból készült kabát, mellény, testhez tapadó nadrág, a térdnél két-két fehér gyöngyházgombbal. Nem volt még egészen jó nekem, de anyám megható ügyeskedéssel segített rajta, a csizma fölött még szorosabbra fércelte.

– Hova mész? – kérdezte, amikor elkészültünk.

Tán épp ezért nem mentem át, magamban is ellenkeztem átmenni Bajtiékhoz. A gyönyörűen kifényesített csizmában, a patyolat ingben egész nap ott ténferegtem az udvaron, a kazlak, az ólak között, meg-megigazítva fejemben a papírral kibélelt kalapot, a kalapon a szép szabályosan hajló rozmaringágat. Ha néha eleganciára gondolok, az a nap jut eszembe, az a boldog fejedelmeskedés. Ha valaki elhaladt a kerítés előtt, gyorsan beléptem az istállóba, bár onnan meg kilépni szerettem volna. Este, sötéttel, mégis átmentem Bajtiékhoz, de a gyönyörű kalapot már a kapuban levettem, a félhomályos szobában meg azonnal a legsötétebb sarokba telepedtem.

– Mutasd csak magad – mondta Lali.

– Gyerünk, olvassunk már valamit. Hetek óta nem tanulunk: tanuljunk! – mondtam. Sose voltam olyan szigorú hozzá; és értelmemhez, hogy mindent azonnal megértsek.

 

17

Nemigen hiszek az új leszármazástanban, de ez a Lali örökölt valamit jobbágytartó ősei természetéből; úgy dolgoztatott volna a könyvekben, akár egy kapást a földön: egyszerre, már kicsépelve, szemben kellett volna átnyújtanom egy egész évi erőfeszítést. Bennem a szolgák sora szorgoskodott, hogy megfeleljek? Ritkán jöttem haza üres kézzel. Emlékszem egy karácsonyi hazatértemre.

Késő este érkezett meg velem a vonat, a falutól jó hat kilométerre eső, rosszul világított kis állomásra. Egyedül kászálódtam le a kocsiból, háttal kifelé, így boldogultam még legjobban a jeges lépcsőkön. Valaki kivette kezemből a szennyessel és könyvvel teli kosarat. Lali volt.

– No? – kérdezte, ahogy összeölelkeztünk.

– Kérlek, az egész világ csak látszat – értettem meg rögtön a kérdést –, nem lehet megismerni, mert felfogni sem lehet. Az ember csak arról tudhat, amiről érzékszervei értesítik, sajnos. Így hát világ is pontosan annyi van, ahány ember. Érted?

Horváth bácsi, a pályaőr, lámpáját emelve elénk jött, hogy elvegye a jegyet. A lámpafénynél Lali arcomba nézett, gyanakvón, de azért meggyőzetésre készen. Átadtam a jegyet, megvártam, amíg kellő távolságra kerülünk Horváth bácsitól; mintha óvnom kellett volna őt ezektől a szavaktól, akár egy gyermeket.

– Még a mértan bizonyításai is tőlünk függenek. Mert hisz a valóságban nincsenek ám egyenes vonalak meg valóságos pontok, meg szabályosan megszerkesztett parabolák! – tudattam diadalmasan. – A világ csak úgy van, ahogy bennünk van!

Ez majdnem gőgössé tett. Közrefogva vittük a nehéz fűzkosarat.

– És a túlvilág?

Letettük a kosarat. – Az is itt van, csak itt! – ütöttem a mellemre olyanformán, mint a kupec a bugyellárisára. – Minden itt van! A természet, az ég, a föld, a jövő, a múlt – minden mi vagyunk – mondtam most már egy fejedelem hangján.

Lali odanyúlt a kosárhoz, vittük, amíg Lali el nem készült a gondolatok megemésztésével. Nem szólt. A kosár leengedésével jelezte, hogy folytathatom.

– Mert az is kétséges, hogy rajtunk kívül egyáltalában létezik-e valami. De az nagyjából mindegy, mert lényegében úgysem ismerhetjük meg. És ha megismernénk is? Az ismeretünket nem adhatjuk tovább, mert hisz más sem ismerhet meg minket. Magunk vagyunk.

Lali ismét töprengett annyit, amíg a kosarat átkötő spárga nem kezdett égni ujja alatt. A falu még messze volt. A gyenge holdfényben jobbról-balról még csak a falvat ölelő uradalmak jegenyesorai húzódtak a végtelenségig.

– Mi legyünk együtt – mondta, s kezét felém nyújtotta. – Mi ketten. Nézd, én sosem kínáltam senkinek örök barátságot.

Én már kötöttem ilyen kézfogással, sőt noteszlapi vérszerződéssel örök barátságot elsős koromban Dancsházival abból a célból, hogy közösben fedezzük fel az élet titkait. Sajnos, az önkielégülés gyönyörének titkánál alig jutottunk tovább az alatt az egy esztendő alatt, amíg együtt lehettünk, amíg én is abban a városban, Várhelyen jártam iskolába. Zavaros, de emléknek is szívzsibbasztóan boldog korszak volt. Azóta is mindig vágyódtam egy igaz barátra. De vajon feláldozhatom amiatt most ezt a bölcseleti felismerést, hogy mindenki külön világ, feloldhatatlanul? Föláldoztam, kezet nyújtottam.

Mentünk tovább. Most útközben is beszélhettem.

– A világ percenként meghal – mondtam, s körültekintettem. Távolról ide hunyorgattak a hercegi malom ablakai, fent voltunk a dombon, amely után a falu következett. A mondat egy kicsit hazátlanul hangzott ebben az ismerős tájban. Meg akartam kérdezni, megjött-e már az új bérlő a malomba, s azzal hogy lehet elrendezni az őrlést, de mégsem kérdeztem meg. – Én is csak az vagyok, amit a testem tudat rólam – folytattam. – Csak magamnak felelek. Szabadok vagyunk.

– Ki mondta ezt?

Mindezt, mint tudjuk, részben Protagoras mondta, részben Gorgias. Nekem közvetlenül Berecz mondta, a szomszéd szoba főnöke az internátusban. Bár hetedikes volt, nem tartottam elég tekintélynek, hogy vele támasszam alá az eszméket.

Ez a szünet a rombolásé volt. Az ünnepre – a szeretet nagy ünnepére – elkészültünk a családdal; kezünkben azzal a felismeréssel, hogy mindent az érdek igazgat: földig leromboltuk. Az érdek, az önzés szerepe után felfedeztük a hatalomvágyét; ez már jó csákány volt az állam jogi alapjaihoz. Lelkes buzgalommal kopogtattuk végig a különféle erkölcsi pilléreket, szemünk összevillant, a következő percben mint az összetanult napszámosok zuhogtattuk ütéseinket a gyenge pontokra. Szilveszterre már rom-mezőben álltunk, távolabbi célok felé indultunk. A szünet, mint akkoriban minden szünet, hónapokig tartott, hol a szénhiány, hol valami járvány miatt. Februárra már eltakarítottuk a romokat is, tekintetünk előtt a láthatáron nem volt semmi akadály, igaz, hogy útmutató sem. Ha néha felmerült valahonnan egy eszmény, fölényes mosollyal csak azért pillantottunk egymásra, hogy egy ujjpöccintéssel melyikünk lökje hanyatt vagy mondja rá a „meztelen”-t. Eszmények azonban egyre ritkábban merültek fel. Lelkünk üres volt és tiszta, mint a felszántott föld tavasszal, a hó alakzatainak, majd utolsó rajzainak és foltjainak beszívódása után. Kíváncsian lestük, mi fog kiütközni rajta. A frontról szállingó levelek körpecsétjén a hónap és a nap számjegyét az 1918-as évszám körül próbáltuk kisilabizálni.

 

 

Kezdetben Lali is meg-megjelent a kocsmai kamasztalálkozókon. Rajta volt, hogy semmiben se maradjon el a többitől.

Ott ültem a bandában, de rossz szemmel néztem, hogy Lali ilyen helyre jár. A szolgatermészet ébredt fel bennem? Vagy őbelé plántáltam a bennem lappangó igényességet és tisztaságérzetet? A hitványabb fajta nagyratörését, melytől én sem voltam ment? Méltóságán alulinak éreztem, hogy odajárjon.

Végül majdnem titokban jártam oda, kettős lélekkel ültem a pajtások között. Tetszett, ahogy viselkedtek, de közben el is ítéltem. Néha hetekig elmaradtam, de akkor meg az hajtott vissza: csak nem vagy büszke? Hazulról elmenet meg-megálltam a kapuban: hová, a kocsmába vagy Bajtiékhoz? De a legegyszerűbb megoldás ellen, hogy hát vigyem magammal Lalit is a kocsmaiak közé, váltig berzenkedett valami bennem.

 

18

Ez alatt a kéthetenként meg-megnyúló szünet alatt történt, hogy egyik napról a másikra a szokásosnál is hevesebb szívdobogás fogott el, valahányszor Bajtiék házához közeledtem. Pontosan a kapuban fogott el, abban a pillanatban, midőn az utcai kapu kisajtaját becsuktam magam mögött. Mire az udvaron át a házhoz értem, a széles, nyitott folyosó öt lépcsőfokához, szívem úgy vert, mintha csúcsra kapaszkodtam volna.

A küszöbön Marica fogadott. A dobogó szív hirtelen lendülettel feldobta magát, lágy-síkos boldogságban lebegett ott, kiterjesztett szárnnyal, mint a madár a felhő felett.

– Itthon van Lali? – kérdeztem.

A válasz rögtön elhangzott, de e röpke pillanat alatt a szív öröklétű paradicsomban kerengett egyet.

– Szóval bemehetek – mondtam, de még álltam egy kicsit, nyújtottam a boldogságot. Maricának nem volt oka mosolyogni, s ha mégis mosolygott, orcáira az én üdvözült ragyogásomból röppenhetett át valami fény. Szelíd mozdulattal szélesre tárta az ajtót: mintha karját tárta volna felém.

Vagy Panni fogadott. Mint a tanult akrobata, a szív az ő láttára is ugyanazt a lendületet végezte el, tán még sikeresebben. Álmos kis süldőlány volt; rám nyitotta nagy pilláit, nála már a pillák nyílása is ölelés volt, ölelés az ajkak nyílása is, ahogy kimondták a szavakat: „Jöjjön be hát.” Bár a belépés és az egy kicsit mindig félhomályos szoba is ölelés volt, csalódottan néztem körül a szobában: hányszor megkérhettem volna már Pannit is, ha egyedül vagyunk! De aztán Lali kézfogása is még egy kis ölelés volt.

A gyerekek itt a házvégi cselédházban éltek, Mari néni ide húzódott vissza velük. Az első szárny szobáit a szép empire bútorokkal, vadásztáblákkal és cimbalommal hónapszámra nem nyitották ki.

A tizennégy éves Marica háziasszonyként forgott körülöttünk abban a házvégi két kis szobában és konyhában, melynek ablakaiba kívülről állandóan odatelepedtek a tyúkok, mert az ablakok csaknem egy szinten voltak a földdel. Mari néni a konyhában tett-vett, Marica egy szavára már ment a padlásra aszalt szőlőért vagy a boltba teapótlóért, aszerint, hogy mit óhajtottunk. A maradék Bajti-földeket akkor terményért bérelték a falusiak, reménytelenül bonyolult elszámolási alapon. Mari néni néha ezekhez ballagott el, szatyrában egy üres pintes üveggel, zsíros bögrével vagy lisztes szütyővel. Ebben az időben már gyakran újságért is elballagott.

Szék alig volt. Az asztal ott állt szorosan a fal menti öreg dívány előtt, amely az ember testét egész a padlóig bocsátotta. Beletelepedtem, Lali mellém ült. Mintha a keleti mesék szőnyegére telepedtünk volna, a következő pillanatban már repültünk. Az első szárnycsapást én végeztem.

– A természet örökös harc bonyodalma – kezdtem. – Mérsékeli magát a természet? Nem mérsékeli magát. Így hát az egyén számára sincs korlát! Csak a gyáva és a gyönge húzódik meg.

Gyorsan beszéltem, a levegőt nagy adagokban, szinte sóhajtásszerűen szaggattam magamba. Vártam a jelet, hogy mellem kibocsássa végre a fullasztó szorongást. Megkaptam.

Panni az ablaknál ült, megérkezésem óta a bólingató s meg-meghátráló tyúkokkal váltott kifürkészhetetlen gondolatokat. Hátrafordult, rám nyitotta nagy szemét, s ettől egyszeriben minden kékbe borult a szobában. Megkönnyebbültem.

A terepen minden eszmét eltakarítottunk, már a talajt ástuk Lalival. A hiány egyre veszélyesebb mélységbe vezetett. Azt kerestük, miért érdemes élni.

Aztán ez a szünet is elment, ez a tavasz is.

Nyáron már magától a földtől akartunk elrugaszkodni. Hajnalban én kiindultam a földekre, mire a nap fölkelt, Lali is utánam jött. Hol a lovat vezette egy nehezebb töltögetésnél, hol a gálicot keverte, amíg én permeteztem. Napszáma az volt, hogy ha korábban végeztem, hozzájuk mentem, a nap hátralevő részét az ő portájukon tücskéreztük el. Munka ott nemigen akadt, mert a felesek a kertet is megmívelték. Csavarogtunk, a végtelenségbe, a jövőbe, a világűrbe kerestünk kivezető utat, mint általában a kamaszok. A kert végében óvatosan megvagdostuk a még éretlen mákfejeket. A fél mákföldet megnyestük s izgatottan vártuk a szürkésfehér lé csordulását. A lé rendre kicsordult, megalvadt, egy jó szakajtónyit szedtünk belőle össze. Megszárítottuk, megtörtük, sőt meg is szitáltuk. Az első házból kihoztunk két tajtékpipát, felvonultunk a szénapadlásra, fekhelyet készítettünk. A fehér por önmagában nem fogott tüzet, de dohánnyal keverve végre sercegni kezdett, apró pukkanásokkal. Egymás mellett hevertünk, hasunkon a hosszú pipákkal, pontosan úgy, ahogy a kép az ópiumszívókat ábrázolta.

– Érzel már valamit? – kérdeztem Lalit. Másfél órája szívtunk, nyeltünk s köptünk néha a poros szénába. Enyhe émelyt éreztem, de álmot semmit, a föld nem bocsátott el bennünket.

 

19

Így teltek azok az esztendők.

Az idő el-elakadva, aztán hirtelen vad nekiiramodással folyt, akár a dadogók ajkáról a megindult szó. Nem lehetett szabályozni, csatornába szorítani, holott sosem tettünk annyi kísérletet erre, mint épp akkoriban. Még jegyeztük is az időt. Az ablakfülkében függő kalendárium napjai mellett nagy kezdőbetűk mutatták, hogy mikor jött utoljára levél Gábortól, Páltól, Imrétől. Néha hetekig nem jött semmi, ilyenkor az idő valahol megállt, hasztalan tekingettünk elébe a kiskapuból. Feledékenységét csak úgy lehetett elviselni, hogy mi is igyekeztünk megfeledkezni róla, szóba sem ejtettük. Aztán Takács bácsi, a postás egyszerre egy egész hónapot lökött ki bádogtáskájából. Egy pillanat alatt kézről kézre adtuk a lapokat, föllélegzettünk, körülnéztünk, boldogan szívtuk magunkba az addig tilos májust, őszt vagy farsangot. Ünnepek, egész évszakok tolódtak el. Károly sógor, Mariska néném férje, már szeptemberben megírta, hogy karácsonyra hazajön. Tiszteletére karácsonyra halasztottuk a disznóölést. Károly késett, de nem árulhattuk el egy üres dátum kedvéért, inkább a karácsonyt nem engedtük be, az asszonyok a két nap alatt súroltak, mostak, én fát vágtam. Február elejéig győztük a versenyt. Károly faragatlan tuskó volt, de szemébe mégis könny tolult, mikor megérkezése estéjén megpillantotta a megkopott karácsonyfát s alatta a neki szánt ajándékot. Uzdi bácsi fia pünkösdre jelezte jöttét, de sosem jött meg. Micsoda talmi utánzat azóta is minden pünkösd; az igazi ott várakozik a Karszton. Sürgettük az időt s ugyanakkor küzdöttünk ellene. Milyen gyorsan letelt egy-egy szabadságolás, és milyen soká került ismét sor reá! Csak a gyerekek nőttek, konokan, tárgyilagosan csak ők mérték az időt, Mariska két csecsemője, ahogy egymás után kitotyogtak a szobából, s szívós elhatározással, mintha csak azért jöttek volna e földre, folyton a kútkávára másztak; a két iker, akik szemtelen és megkülönbözhetetlen nevetésükkel mindenütt láb alatt csetlettek, mindenütt eltörtek valamit, annyit futkostak, hogy mikor végre anyjuk egy dunyha alá dugta őket, az ember elcsodálkozott, hogy csak kettő van belőlük, s nem huszonkettő.

 

 

Az idő folyt, de nekem még volt miből. Megint november lett, Rozika szokása szerint ott állt a folyosó hályogos ablaka előtt, és betűket rajzolt rá. Már elhaladtam mellette, mikor észrevettem, hogy néma zokogás rázza. Visszaléptem, fél karral átöleltem. Rám borult, szinte öklendezve dőlt belőle a még érthetetlen szavú, barbár fájdalom. Időbe telt, míg úgy megszelídítettem, hogy a fájdalom európai hangot adott. – Jánoskám – szipogta –, annyit gondoltam én arra, hogy milyen öreg leszek, ha már húszéves leszek. Hogy azután már nem is érdemes élni. Már két hónapja elmúltam húszéves, Jánoskám! – Nem tudtam megvigasztalni; igazat adtam neki, tizenhat éves voltam.

 

Második fejezet

 

1

A felnőttek egyszerre csak megjöttek. Nem vártam őket. A találkozásra már felkészültem, de nem ebben a környezetben, nem otthon, a faluban. Csapatváltásnál, lövészárokba való bevonulásnál kellett volna egy percre összeölelkeznem velük, s ezzel belépnem az ő világukba, vagy egy kattanó öngyújtó fényénél valamelyik olasz kavernában. Úgy, ahogy ők a rokonokkal s barátokkal való véletlen összeakadásaikat elbeszélték. Egy hét leforgása alatt jöttek meg, a szélrózsa legkülönbözőbb szögelleteiből. Csak Gábor várakozott még a rózsa egyik csillagsugarának hegyén, fönt valahol a permi tundrákon. És József, valahol délen hányódva, a visszavonuló szerb csapatok vitték magukkal; szó szerint vitték, mert fogságba esése másnapján a malária ágyba döntötte, e betegágyban, mint valami charoni csónakon dobálta végig a sors a Földközi-tengeren, a provence-i dombok közt. De a többiek megjöttek.

Váratlanul, ismétlem. Az újságok még elkeseredett ütközetekről írtak. A háborút én nem a győzelem esélyével mértem, hanem a harcok hevével. A frontok lobogtak, a háború számomra tehát virágjában volt. Meglepett, midőn a felnőttek egy reggel csak szállingózni kezdtek a házakból, borostásan, fürkésző, sőt gyanakvó tekintettel, ahogy tán a harctéren, egy ellenséges terep éjszakai elfoglalása után. Az otthon maradtakat különös nyugtalanság fogta el. A falu mintha kiszélesedett, fölemelkedett volna. Megkönnyebbült, gyorsabban szedte a levegőt, ezekben az első napokban.

Magasabb szintre, valami erős légvonatba került már a háború alatt is. A községi kanász a szokásos vasárnapi templom előtti álldogálás közben ilyen szót ejtett: – Amikor Ferenc öcsémtől Ostendében elváltam. – Az egresi kocsmában két legény a moszkva–pétervári vonatok pontos menetrendje miatt kapott össze.

A falu határai most egyszerre Kamcsatkáig értek. A kiskapuk éjjelente egy Krasznojárszkból vagy Ile d’Yeu-ből várt vendég miatt nem zárultak be. Még a másvilág, a mennyország is közelebb került. Czabuk Dani bátyánk a lelkiüdvéért bemutatott kismise reggelén toppant be, jókedvűen, maga is betérdepelt a padba. A felvégi mészáros, a fiatalabb Hódi megérkezését csak jelekből és sikolyokból tudtuk: meglepett feleségét őrült éneklés és üvegcsörömpölés közepette a forró tűzhelyre ültette, feketére pörkölte, aztán úgy, ahogy jött, örökre el is tűnt, mintha csak a pokol szabadságolta volna egy éjszakára. Elbűvölten, percenként új csodára várva, enyhe szédültséggel jártam a faluban. November eleje volt, ezúttal születésnapom ürügyén lebzseltem otthon; nem tudtam elszakadni. Arra csak most gondolok, hogy tán birtokomat is féltettem.

A varázslat naponként változott. Egy-egy megérkezés híre oly erővel futott végig a házakon, hogy a falu elvesztve lába alól a talajt, szédülten forogni kezdett, mint egy korong. Később az események hírei lökték egyre vadabb forgásba. Embernek kellett lennie, aki megállt a talpán. Ámulva néztem a dülöngélő felnőtteket. Nem ilyen képet őriztem róluk. Mi történt velük?

A hazatérők megfogyva is, mintha többen lettek volna, mint mikor elmentek. Több helyet foglaltak. Betöltötték a szobát, a légkört szinte tapinthatóan sűrűvé, fullasztóvá téve, akkor is, ha hallgattak. Mondom, a földgolyó legkülönbözőbb sarkaiból tértek meg, de mindnyájan meghökkentően egyforma hangulatban és tapasztalattal: egy iskolába jártak. Ez jó ideig minden különbséget elmosott köztük. Fiai előtt apám nem tekintélyt, hanem bajtársi megbecsülést élvezett. Mintha a halálos veszély, amelyből megszabadultak, újjászülte volna őket, valamennyit ikerré. Az életkorok eltörlődtek, a csukaszürke varázsköpenyben nem volt különbség ötvenéves és húszéves férfi között: a halál előtti nagy egyenlőség még tartott.

Fölfelé néztem rájuk, de néha azon kaptam rajta magamat, hogy ugyanakkor tapasztalatlanabbnak, nálam fiatalabbnak tekintettem valamennyit. Mit értenek ezek a való világhoz? Jól láttam: csak a halálhoz értettek. A végső kérdések, az örök dolgok légkörében mozogtak, szinte hipnotizálva, mint az elmélyült nagy bölcselők, akik már nemcsak látják a világ lényegét, de benne is élnek.

A tekintetük valóban mintha a csecsemőkére hasonlított volna. Csak nézelődtek maguk köré, csodálkozva, értelmetlenül, nemigen beszéltek; legkevésbé a háborúról, a véres anyaméhről, melyből annyi hánytorgás után csodálatosan íme, megint a világba: szobába, udvarra, faluba lökettek.

Hallgatagok voltak, de ahogy el-elnéztem őket, a kerítésnek vagy istállóajtónak dőltükben (mintha várnának valamire), a tekegolyó jutott eszembe, amikor a deszkának vagy a bábunak ütődve hirtelen megáll, és mindazt az erőt, amellyel rohant, hirtelen eszeveszett, szinte tajtékzó egyhelyben való pörgésre váltja át. A felnőttek hazatértek, de még nem nyugodtak meg. Hova rohantak volna tovább?

Elképzelem a győztes nemzetek hazatérő katonáit. Azok kiéljenezhették, dalolhatták, lelkesedhették magukat, magukból a feszültséget. Megtérve kaptak legalábbis annyi alkalmat hevületre, egyéni sorsuk részegítő feledésére, mint elmenet. Berúgtak tőle, ettől is, aztán (kiokádva vagy megemésztve azt) elaludtak, reggel a nagy murit valóban murinak tarthatták, a győzelem valóságosan ott égett a gyomrukban és a szemhéjukon, újra kezdhették a hétköznapi világot.

De a legyőzött nemzetek fiai? Még a rokkantak, akik fél lábukat otthagyták, még azok sem érezhették, hogy valaki felülkerekedett rajtuk. Legyőzni: más belátásra bírni csak személy szerint lehet valakit, s arra is csak olyan hatalom képes, mint az öregség vagy annak lelki testvére, az igazi, a kilátástalan, bizonyosan örökké tartó nyomor. Nemzetet nem lehet legyőzni, ez a titok benne, ezért örök életű. Csak kiirtani lehet. A felnőtteket csak az utazás törte meg. Ezt kialudták, s harmadnap már nyugtalanul pislogtak föl az égre. Az önmagában pörgő golyó, ha véletlenül még egy akadályba ütközik, továbbrohan éppolyan, vagy majdnem olyan sebességgel, amilyennel érkezett. Veszélyes dolog volt a felnőttekhez nyúlni.

 

2

Bálint már egy hete otthon volt, egy hét óta aludt, ásítozott, bámult merev tekintettel maga elé, s szoktatta óvatosan gyomrát embernek való táplálékhoz, mikor végre kimozdult, elkísért engem a községházára. Valami cukorpótló méheledel kiutalásához szükséges iratért mentem. A méhes akkor még teljes üzemmel, vidáman zsongott a kert végén.

Sokáig kellett várakoznunk, mert a községházán változatlanul minden rendben folyt, a jegyző nem hagyta el helyét. Már itt meg kell mondanom, ez a jegyző kitűnő hivatalnok, egyenes eszű s jellemű ember volt, becsülték, szerették az emberek, sőt az asszonyok is, még a háború alatt is: képes volt személyesen Pestre utazni, ha valakit a hadisegélyben véletlenül megrövidítettek. Már családos ember volt, mikor a falunkba került; lányait és fiait sorra más vidékre vitte a hivatal és a házasság – mehetett volna ő is, tudtuk, hogy nemegyszer kínálkozott jobb állás neki, de ő csak köztünk maradt, felesége halála után is. Reggeltől estig a községházát lakta, ebédjét is odahordták. A zavaros napokban is ott ült íróasztala mögött, a tülekvő, ezer dolgot követelő, tanácsoló és tanácsot kérő parasztok gyűrűjében. A rend, a jog forrásának kiapadhatatlanságában úgy hitt, mint én a Dunáéban. A rémhírekre csak legyintett, bár el-elhitte azokat. De még másban is hitt. Ez a kis köpcös Borza István az igazhivők tiszta mosolyával fedezte a felsőbb központot, ahonnan majd mindenre megjön az intézkedés. Mi a folyosón ültünk le, szemben a török szultán, Vilmos császár és Ferenc József hármas képével; ezek eltávolítására még nem jött intézkedés.

Végre bekerültünk, odakerültünk a jegyző asztala elé, és – már nem emlékszem, min is kaptunk össze. Az én kérésem éppolyan álomszerű volt (denaturált méhcukrot a földmívelésügyi minisztériumtól azokban a napokban!) akár az ő válasza (a Méh-szövetség igazolványa kell ehhez). Nyilván férfiasságom fitogtatása miatt erélyeskedtem vele. Az ő helyében én sokkal előbb nyújtottam volna kezemet búcsúzásul, azaz udvarias kidobásul. Mikor ő nyújtotta e célból az övét, nem fogadtam el. Volt még mondanivalóm, emelt hangon kezdtem bele. Bálint – mintegy álomból ébredve – ekkor szólt közbe valamit. „Itt, fiam, még rend van” – Borza valami ilyesmit válaszolt. Bálint előkapta revolverét.

Mintha eszét vesztette volna. Hang nem jött ki száján, de szemét a düh majd kivetette. Előbb a jegyzőre fogta a fegyvert. Nem sütötte rá, később elmondta: az hökkentette meg, hogy azon nem volt katonaruha. Aztán a szobában jártatta körbe feketén csillogó tekintetét, és az éppúgy csillogó fegyvert egy pillanatra megpihentette a sápadtan felugró segédjegyzőn; majd nagy léptekkel, de nem rohanva, kisietett a folyosóra. A három ártatlan uralkodó kapott két-két golyót a kéziágyúnak is beillő katonai pisztolyból.

Kint az utcán Bálint felnevetett. Pontosan úgy, akár a gyerekek, midőn a rosszul sikerült csíny szégyenét röhejjel akarják visszaszorítani. Arcán a nevetés egyszerre félszeg vigyorrá fagyott.

– Gyerünk be egy hajtásra – mondta Schwarcz bácsi boltja előtt.

Bementünk; Bálint egymás után négy kupicával fölhajtott. Schwarcz bácsi már az ötödiket is kitöltötte. Én nem ittam, de én nyúltam a zsebbe, hogy fizetek. Shwarcz bácsi nem akarta elfogadni a pénzt. – A visszatérés örömére – mondta. – Az én egészségemre – tette hozzá még készségesebb pislogással.

– Vegye csak el azt a pénzt! – kiáltotta Bálint, s éreztem, hogy megint roham szélén tántorog. Gyorsan kivezettem.

Ott künn megint nevetgélt.

Ekkor mondott el először valamit harctéri élményeiből.

Gépfegyveres volt.

Az utolsó előtti nagy olasz ellentámadás alatt osztaga jó fedezéket talált egy kavernában. Az olasz tüzérség három napig lőtte az osztrák–magyar állásokat, a lövészárkoknak a helye sem maradt meg. Őket azonban fel sem fedezték. A szemben levő hegy aljában, valami kis patak mosta résen francia szpáhik nyomultak ki. Ahogy elözönlötték a völgyet, a „mieink”: Bálinték halomra lőtték őket, mintegy kétszázat. Az ellenség tüzérsége erre ismét pergőtüzet bocsátott az üres osztrák–magyar állásokra, de őket – Bálintékat – megint csak nem találta meg. Új színes csapat tűnt fel. Azok is ottmaradtak. Ismét pergőtűz, ismét új szpáhicsapat, az is elpusztult az utolsó szálig. Két napig folyt ez a riposztozás, az ördög iszonyú kártyajátéka. A gépfegyverek fele már nem működött, a többi csövét vizelettel hűtötték. – Muníció volt, aztán meg biztonságban voltunk. Egész közel engedtük őket, aztán egyszerre zsupsz, hátulról kezdtük a kaszálást. Úgy dolgoztunk, mint valami páholyból – mondta Bálint, fölnevetve, az iménti nevetéssel. Aztán hozzátette még, hogy a harmadik nap a parancsnokra, egy fiatal zászlósra „rájött az óra”, ki akart ugrani a fedezékből.

Fél szemmel rásandítottam Bálintra, s bár lenyűgözve hallgattam a történetet, átvillant a fejemen, hogy őrá részletekben most jön rá az óra. Huszonegy éves volt. Öt év volt köztünk a különbség: többnek éreztem, mint azt, ami nagyapánktól elválasztott.

 

3

A háború most kezdett foglalkoztatni, hogy véget ért, hogy lemaradtam róla. Szerettem volna tudni, mit mulasztottam. Megpróbáltam még többet kivenni a megtértekből. Maguk elé bámultak, konokan hallgattak, néha legyintettek. Látszott, hogy szívesen beszéltek volna: úgy hallgattak, mint akiknek valami súlyos és kiejteni veszélyes titkot kell őrizniök. Egyelőre magukban beszéltek.

Kezemben a szénavonó szigonnyal a szérűskertbe siettem, a szétszórt szalma elnyelte lépteim zaját. Az egyik távolibb kazal előtt apámat pillantottam meg; egyedül, kihúzott derékkal, de fejét a földre szögezve magyarázott valamit pattogó hangon és – amit azelőtt sohase tett – gesztikulálva. Aztán jobb karját hirtelen fellendítve, keményen előremutatott. Midőn fejét is fölkapta, észrevett. Sarkon fordult, majdnem katonás fordulattal, és kiléptetett a kertből, az udvarból, el a faluba.

Még csak éjjel beszéltek. Testvérbátyámmal, Imrével gyermekkorunkban egy ágyban aludtunk. Megérkezése után a hajdani mozdulattal dőlt a meghitt helyre, neki ez volt az otthon, összeszoktunk. Éjfélkor eszeveszett hadarásra ébredtem. Fölkönyököltem, fülemet szinte ajkára tettem, hogy titkaiból elkapjak valamit. A ziháló, fojtott hanggörgetegből néha kicsillant egy-egy épkézláb magyar szó, de mondat vagy gondolat egy sem. Álombeli, alvilági nyelvet beszélt, ukrán, német és felsőolasz átvételekkel.

Az izgató nagy kérdésre, hogy mint hal meg egy ember, nem kaptam feleletet. Nem is kaphattam, a felnőtteknek ez volt a legkisebb kérdés. És hogy öl meg az ember valakit? Részleteket akartam. Hasztalan ezt is. Hogy foly le egy szuronyroham? „Kiugráltunk az árokból.” A világ legtermészetesebb módján folyt le. Részletképpen Bálinttól csak azt tudtam meg, hogy a drótsövény végigszakította a vadonatúj nadrágját, melyet épp előző este kapott. „Két napig varrtam, varrhattam már, örökre tönkre volt téve.” Abban jött haza, rögtön meg is mutatta. Sokáig néztem az emléket.

Tárgyi emléket különben eleget hoztak haza, így Bálint, közösen a Csukás fiúval egy egész gépfegyvert, állvány nélkül ugyan, de rengeteg tölténnyel. Fegyelemérzésből hozták vajon haza, vagy a parasztok zsugoriságából, akik a hatfelé törött lőcsöt sem dobják el a határban? Első foglalatossága Bálintnak otthon az volt, hogy az állványt valami fűrészbakszerű szerkezettel ötletesen pótolta. Vagy számára még nem fejeződött be a dolog; folytatást várt?

A többiek is folytatást vártak? Minden valamirevaló utcában volt gépfegyver, melléje nem egy helyen teleszkóp, repülőkereső, fényszóró, ágyúk hatalmas sárgaréz alkatrészei.

A sárba merült tanyák egyszeriben erődökké váltak megriadt asszonyokkal, a jó ég tudja, mért, halni vágyó férfiakkal, mint Vörösmarty két szomszédvárában. A környék felett a középkor lehe nehezedett vagy bizsergett, én szinte az orrommal éreztem.

Férfi fegyvertelenül nem járt.

Mise után a kocsmában a legények ittak egyet, s szemükben a középkori landsknechtek, a hajdani kalandos magyarok mehetnékje csillogott, szikráztatta a terveket. Délután vállukra kapták az eszközöket, a hercegi erdőben éjfélig tartó szabályszerű ütközet folyt, világítópisztolyokkal, előírásosan felállított és kezelt gépfegyverekkel. Az ellenfelek az őzek voltak; az utolsó szálig elestek. A halászást kézigránáttal én is megpróbáltam. De épp csak hogy megpróbáltam: előbb feleslegesnek, aztán csellengő idegennek éreztem magam a visszatértek közt, elmaradtam tőlük. Hirtelen épp az esett nehezemre, amire az imént még unszoltam őket: hogy kioktassanak.

A Balogh fiú egy látcsöves tiszti karabélyt hozott haza. Délutánonként felvonult szérűskertjük legmagasabb kazlának tetejére, s kitartó lesben onnan szedegette le a három kilométerre eső vadászlak körül szaglászó gyönyörű agarakat, a bérlő szokásos díszkíséretét a vasárnapi faluban. Bajti István egy eleven kis karszti sassal tért meg, leghűbb fegyvertársával, amely állítólag nyulat is tudott fogni, de nem fogott, mert a vitézi hála oly vendéglátásban részesítette, úgy meghizlalta és megbékítette, hogy szegény sas naphosszat csak bóbiskolt a kalitkájában.

A téli köd hirtelen zümmögött egyet: láthatatlan golyók szállnak benne, eredet és cél nélkül. És láthatatlan hírek, még veszélyesebb röppenéssel.

A vidék elvadult. Elvadult vagy felszabadult? Egy hét alatt ezer esztendő fejlődését érzékeltette, játszotta el visszafelé, ahogy a szervezett állam kötelékeiből kibújt s visszavedlett – ördög tudja, mivé is vedlett vissza, nehezen lehetett követni. Azon az emlékezetes éjszakán az erdő például ledobta magáról a hercegi vadászterület fogalmát, reggelre csak erdő lett, erdő an sich, hogy a még mindig legkísértőbb olvasmányom szavaival fejezzem ki magam. A környező puszták végtelen dűlői a vérszerződés előtti korba ugrottak vissza, szabad települési területek lettek, legalábbis a parasztok szemében. A folyó hídján azelőtt vámot kellett fizetni, fogatonként négy fillért, az uradalomnak. A hidat ez fellegvárszerűvé tette: megilletődve hajtottunk rá. A vám eltörlésével a híd közönséges faalkotmány lett.

A szárnyvasúton, melynek távoli síneit kertünk végéből látni lehetett, egy délelőtt a nyílt pályán megállt egy vonat. Mindnyájan kifutottunk a csodára, az állam szervezetének e váratlan csuklására. A sín mintha vért eresztett volna: a töltés két oldaláról fekete tömeg csorgott le, s áradt szét a puszta birkalegelőre. A vonat hazatérő bosnyákokat szállított. A falu határában gépfegyverek várták őket, egy perc alatt termett parancsnokok vezérlete alatt. Gépfegyvert állítottak fel az eltévedt népvándorlók is, parlamentereket küldtek. Csak a szenük fogyott ki. Estére tovább ment a vonat; kilométerenként saját talpfáját fogyasztva vánszorgott el a muzulmán tájak felé s mintegy a történelem ködébe.

Imre egy reggel kivezette az egyik lovat az istállóból, pokrócot dobott a hátára, ráült. „Átmegyek Szilasra”, mondta már a lovon. Anyánk szavát vesztve nézte a fiát is, a vén igáslovat is, mely világéletében nem hordott hátán embert. A ló azonban atavisztikus emlékezet folytán könnyebben fogadta az idők változását, az első sarokpöccentésre megindult Szilasra, az utca végén már vágtatott is.

Még a tárgyak is visszakapták eredeti jelentésüket. Megtapogatva zsebemben a bicsakot, sohasem éreztem oly magábavalóan bicsaknak, mint azokban a napokban, főleg éjszakákban, magányos hazatéréseim közben. A bot bot lett, mint a neandervölgyi ember kezében. Csoda, hogy neandervölgyi érzelmeket bizsergetett a markolászó tenyérnek? Eddig jelentéktelen holmik kiáltva hívták fel magukra a figyelmet, különleges bánásmódot követeltek. A fejsze a kamrából bekerült a szobába. A gyufa a belső kabátzsebbe került, a pénztárca helyére. Az arany arany lett, köcsögbe kellett rakni, s elásni a kertben, három lépésre az öreg diófától. A padlásról a rokka egy nap lejött Rozika lába elé, és negyven-ötven évi alvás után oly frissen pörgette kerekét, oly meghitten duruzsolt, mintha előző este hagyta volna abba. Rokkát életemben akkor láttam először, de egy perc alatt megszoktam. Az eltűnt szappant a sulykoló fa helyettesítette, a szenesvasalót a kézi mángorló. Megindult – szintén félszázados szunnyadás után – a házi malomkő s mi rögtön tudtuk, hogyan kell a darabos őrleményből kiszitálni a korpát. Fölmerült, talán a sírból, egy valódi kanászszűr, csak az első napokban járt-kelt kísértetként a ház körül. Nagyanya emlékezetében az merült fel, hogyan kell gyertyát csinálni. De mindez még természetes lehetett, a tapintható dolgok e lázadása és ébredése. Hatalmukat már addig is sejtettem, s nem lepett meg, hogy a központi fegyelem lazulása, a megyék, falvak, sőt tanyák különszakadása idején legelőször a kapák, liszteszsákok, a jó meleg bundák és kanalak függetlenítették magukat. A piac uralma szűnt meg rajtuk? A földrengés a legkönnyebb tárgyakat mozdítja meg először.

 

4

A legkáprázatosabb az volt, hogy éppilyen változáson estek át a gondolatok, e megfoghatatlan, lengeteg eszközök is. A szavak hirtelen megtelítődtek, legtöbbjük ősi tartalmát kapta vissza. A népies Petőfi-kiadást akkor már szamárfülesre olvastam, gyanútlanul ütöttem fel hát akkoriban is egy este, előre készítgetve ínyemet a ritmusok édes ízeire, félhangosan szoktam olvasni. Most az első sorok után hirtelen fölkaptam a fejem, nyelvem megbénult, mintha paprikás bundapálinkát hörpintettem volna. Amit eddig csak élveztem, most értettem. A betűk farkasszemet néztek velem.

 

Még kér a nép, most adjatok neki,
Vagy nem tudjátok, mily szörnyű a nép…

 

Már transzban olvastam. Mit transzban, közönséges részegségben. Sziszegtem.

 

Nem hallottátok Dózsa György hírét?
Izzó vastrónon őt elégetétek…

 

Az eladdig ködös fogalom, a nép egyszeriben érzékelhető valóság lett. A vers megtelített valamivel, a lehető legnagyobb önteltséggel: saját magamat éreztem a népnek. A vers – teljesen indokolatlanul – olyan haragot öntött belém, hogy kitoltam alólam a széket, kimentem az udvarra. De ez sem csillapított le. Elindultam – mintegy az Úr szavára, akár a próféták –, elindultam hazulról, a kapuból visszakergettem az ikreket, akik a távozó házbelieknek úgy a sarkába ragadtak, akár a Mitvisz vagy a Tisza, és elmentem a kocsmába vagy Bajtiékhoz, hogy gyorsan átadjam valakinek a lázat. Olyan is volt ez, mint a szerelmi hevület, csak akkor csillapult, ha megfeleztem.

A varázslat folytatódott. A szavak nemcsak a versben röpdöstek ritmus lendítette elevenséggel. Megelevenedtek, különálló, erőszakos lényekké váltak, szinte láthatóan szálldostak Bajtiék alacsony szobájában vagy az ivó füstjében és nehéz csizmaszagában is, függetlenül attól, ki röppentette fel őket. Az „éhínség”, a „fegyver”, a „Magyarország” szavaknak semmivel sem volt kevesebb tartalmuk most itt, mint egy püspök vagy miniszterelnök ajkán. Demokratizálódtak, valóban közkinccsé lettek. A „föld” egy hónapja még csak a falu határában jelentett valami kisebb-nagyobb parcellát; most pontosan azt jelentette, amit a képviselőházban. Mintha fülem s szemem csak most nyílt volna meg, most részegedtem csak meg igazán, elsősorban a meglepetéstől. De a következő pillanatban már én is beszéltem. A bűvölet, mely a tájakat, tárgyakat és fogalmakat elkapta, elkapott engem is; függetlenedtem, külön jelentést, jelentőséget éreztem magamban.

Az ország állapotáról vitáztam. Az ország állapotához semmivel sem éreztem kevesebb közt, akár a király. Pontosan annyi közösséget és jogot érzett ahhoz a velem szemben ülő leszerelt részes arató is. Azért, mert a király levetette, mintegy szétosztotta ezt a fennkölt jogot, és emberként, túlságosan is emberként hagyta az országot magára, azaz reánk? Homályosan éreztem, hogy mennyi veszélyt rejt a szavak lázadása. De a „veszély” is ragyogó szép tartalommal csillogott.

Bálinttal egyszer Csukáséknél ültem. Három-négy holdas polgárok voltak, két fiuk veszett el a háborúban, csak János maradt meg nekik, Bálint pislogó szemű kenyerespajtása és a kis Ilon. Az öreg Csukás, hórihorgas, színkopasz ember, hirtelen azt mondta, hogy most egy juhászt kellene a népek élére állítani; vagy egy ügyes kanászbojtárt.

– Miért, Náci bácsi?

– Mert az már úgy szokás. Épp te nem tudod? Mátyás király is juhász volt. Mert mikor baj van, akkor mindig olyannak kell jönni. Majd az egy pulival meg egy jó kiáltással összeterelné a nyájat.

– Kutya is kell ahhoz.

– Az mindig akad. Azt mindig lehet nevelni.

Jót nevettünk, Náci bácsi is velünk nevetett, de a vágy mellett volt igazság is a szavaiban.

Ahogy polipkarjait egymás után visszakapdosta, úgy zsugorodott, úgy halványult a láthatáron Pest; egyszerre csak mindenestül eltűnt. A falvak egyre bátrabban emelgették fejüket, mintha mindegyik igényt tartott volna arra, hogy ő legyen az ország központja. A menyődi községházán éppolyan okos emberek ültek, akár a budai várban.

Annál sértőbb és felháborítóbb volt, midőn a polipcsápok ismét nyúlni kezdtek. Pestnek külön-külön minden faluban újra meg kellett küzdenie az elsőbbségért. A küzdelmet nem nyerte meg. Most derült ki, hogy fővárosnak főváros volt ugyan, de csak egy országé, nem egy népé.

Végzetesen s már helyrehozhatatlanul akkor derült ki, amidőn végre érezni lehetett, hogy van nép, nem tudom, hány száz év óta most lehetett először érezni. Mint tavasszal, a fagy fölengedtével a föld szagát, úgy lehetett érezni ezt, szinte a szél lehében is.

Én tág cimpákkal szívtam, fejemben a vér és a remény egyre frissebben pezsgett. Ha akkor egy Dózsa állt volna ki a népből! De csak Kucog Balázsok, Patkó Bandik, Oláh Istvánok és különböző előnevű Szabók álltak ki. Magyarság még nem volt, csak magyarok.

A vezérek nyilván fajtánk hagyományos szeméremérzése miatt nem jelentkeztek. Mert különben nem volt hiány bennük. Belteleki bácsi, a faluvégi öreg zsellér oly világosan látta az ország helyzetét és a legközelebbi teendőket, hogy én a bámulat és a keserűség közt hányattatva arra gondoltam: miért nem rá bízzák a kormányalakítást? Kitűnő kormányt alakított volna pusztán vászolydiakból, sőt vászolyd-felvégiekből. Nem tréfából mondom. A világot járt felnőttek értettek a világhoz, de közben értettek a saját földjükhöz is. A legbonyolultabb helyzetet valóban rendszerint a legegyszerűbb lelkek tudják megoldani egy közvetlen, természetes mozdulattal, a történelemben is. S van még egy tragikus érv: annyit a felvégiek is elvégeztek volna, amennyit a helyettük alakult kormányok elvégeztek: már csak azért is, mert azok semmit sem tudtak végezni. A bírálat, persze, könnyű; mégis megtoldom: ha senki sem nyúl beléjük, az események maguktól is jobb irányt választottak volna, mint aminőt kaptak. A fölszabadult tárgyak és tájak is helyesebb útra vezették volna a népet; a történelem erre is tud példát.

A felnőtteknek lassanként megjött a hangjuk. Természetes, hogy a nagy élmény, az élet-halál hatása alatt a legnagyobb kérdésekről beszéltek, a haza, sőt az emberiség dolgairól. A négy év alatt félig összedőlt ólak és istállók megjavítása és átalakítása helyett a világmindenséget akarták átalakítani.

Az a titokzatos hadifogoly, aki a későbbi beszámolók és regények szerint minden valamirevaló faluba és családba elhozta Novoszibirszkből vagy Kijevből a bomlás csíráját, az a rejtelmes mosolyú hajdani lakatoslegény vagy csordás, vagy unokaöcs, aki távollétében szabályszerű ördöggé alakult át, s aki – zsebében kötegnyi rubellal és Lenin használati utasításaival – egyszerre irányt adott a különben ártatlan lázongásnak, az Vászolydon kivételképpen nem jelentkezett, noha a hírek után erősen vártuk. Vas Béni Oroszországból tért meg, de veszélyes eszmék helyett egy asszonnyal és két csecsemővel, s rögtön elvonult velük apja örökébe, a gáti útkaparóházba. Onnan tért meg a nagyobbik Hatala is; az első este megrohantuk; ám politika helyett inkább egészségügyi előadást tartott a gonorrheának orosz válfajáról, amely részletes ismertetése szerint hatásában e betegség összes európai fajtáját messze megelőzi. Az eszméket mintha nem emberek szállították volna. Azt kell gondolnunk, ha a faluból e négy év alatt egyetlen lélek sem távozott volna el s egyetlenegy sem tért volna oda vissza, akkor is pontosan úgy történik minden, ahogy így történt. Ölyvespusztára például valóban senki sem jött meg, a kastélyt mégis ott gyújtották fel legelőször. Az eszmék a levegővel jöttek, hasonlóan a különben egyidejűleg érkezett náthaláz bacilusaihoz.

Az eszmék látszólag magukban keltek a fejekben, maguktól pattogtak és rügyeztek. Ilyen volt az idő járása vagy tán a világé, a csillagoké. Mindez csak a kezdet tünete volt, de nagyon is összeillő a következtetésre. Uzdi bácsi bólogatva fújta nagyapa dohányát, és a járvány után pontos sorrendben áradást, „nagy futásokat”, sáskajárást várt, majd üszköt, tehénvészt s végezetül a fehérszemélyek elvadulását.

Bevallom, hogy én gondolataimat akartam rendezni. Vizslaként hegyeztem fülem a beszámolók, tervek, találgatások és fogadkozások alatt, minden véleményt megjegyeztem, aztán hazaballagtomban megfeszített elmemunkával igyekeztem eligazodni bennük. Akkoriban hallottam először nem algebrai kérdésre ezt a kifejezést, hogy „közös nevezőre hozni”, betű szerint vettem, s lankadatlanul kerestem azt, ami a gondolatokban hitelesen közös, amitől azok egy szándékba ugranának. Leginkább indulatot találtam. De akkor még ezeket is az elme termékeinek tartottam.

Dolgom alig akadt otthon, nem mintha a felnőttek végezték volna, hanem mert épp az ő megérkeztükre készültünk el mindennel, már a kukoricát is megforgattuk. Az egész nap az enyém volt. Gondoltam, megismerkedem az új eszmék, hitek forrásaival, akkoriban környékezett az ifjúság alapossági rögeszméje. Nép, nép, nemzet, nemzet, hangzott szüntelenül: főleg felülről és távolból. Mi is hát a nemzet baja? – azt akartam kideríteni. Messziről kezdtem. Köröttem ott zúgott-fortyogott a valóság, egy-két órára belevesztem egyik kedvenc könyvembe a környék történetéről, de nem tudtam egy helyben maradni. Az ablakban deszkára könyökölve olvastam most is, de tekintetem egyre kiröppent, türelmetlen voltam, mint aki vár valakit. Unos-untalan az órát néztem.

A forradalom második havába lépett, de csak Pesten. A szállongó hírekben és újságokban a város úgy ünnepelte magát, mint aki már átesett a megváltáson, bent van a paradicsomban, ha az elején is. Mi még meddig maradunk ki? Szinte szemrehányóan pillantgattam a tájra. Igazi, „említésre méltó” esemény semmi sem történt.

 

5

Az idő még enyhe volt. Vagy csak mi nem éreztük a hideget, hasonlóan az ifjú szerelmesekhez, akik csikorgó fagyban fél éjszakát sétálgatnak át, hajadonfővel, kigombolt kabátban is hevülten pihegve a szenvedély külön évszakának védelme alatt? De egyszerre a falu alatt a folyó zajlani kezdett.

A messziről érkezett jégtáblák útközben kerekké ütögették egymást, az összemorzsolódott jég finom törmeléke vastagon felgyűlt a táblák karimáján. A vasszínű folyón ezer meg ezer fehér koszorú ünnepélyével közeledett valahonnan Kaposvár felől a tél. Elvártuk volna, hogy valamiképp ő is más legyen, frissebb, szabadabb, magasabb. Legszebb játékával kezdte a tél is. Egyheti havazás után egy délelőtt váratlanul kiderült, napokig a nap szinte kánikulai buzgalommal sütött; a hirtelen megolvadt teméntelen hó leszaladt a még fagyos hajlatokról, három megye falvai és majorságai szigetté váltak. Már-már előszedtük a csónakokat, amikor a napközben az árkokba, a házak árnyékos oldalába húzódó hideg kitört, birokra kelt a fénnyel, egy éjszaka alatt földre teperte ezt az eltévedt nyarat. Az áradás reggelre tükörré dermedt. A nap ott fent az égen nem adta meg magát, rendületlenül ragyogott, de csak fénye érkezett a földre, melege nem: a levegő a télhez pártolt.

A befagyott tengernyi víz kékségben, tisztaságban tökéletes versenytársa lett az égnek, felhők úsztak rajta, a hegyekről nézve még a madarak röpte is meglátszott benne, Tájékozódásul göröngyöt vágtam rá, a szétugrott földdarabkák messze siklottak a sima felületen. Most már a távoli falvak és puszták is úgy ültek a jégen, akár ezek az odavágott göröngydarabkák.

Erőlködésében a nap háromszorosára dagadt, és vérvörös képpel egyszerre két alakban gördült az ég és a jég kettős láthatárának szélén, mintegy tótágasra csábítva ezt az egész elkápráztatott világot. Minden kikerekült vagy megkétszereződött. A jégen a tar gallyú fák alatt ott tükröződött egy teljes gyökérkorona is. A cipó alakú dombok az aljukhoz tapadt új cipókkal olyan szép gömbbé egészültek, mintha egész életükben csak ez hiányzott volna nekik. A csordakút együgyű gémje tükörképével, az alája került gémmel titokzatos rendeltetésű szerkezetté alakult, amilyen csak a mesék iparában működhet. Az elöntött országút jegenyéi úgy hajladoztak fejre állított másukon, mint cirkuszban az akrobaták. Szél fújt. A menyődi öreg vártorony alatt, amelyben hajdan Szilágyi Mihály raboskodott, a másik ikertorony oly tisztán, kicsinosítva, szinte vadonatújan ragyogott, mintha az volt volna az igazi, mintha ott a jég alatt még mindig a Hunyadiak nagy korszaka tündökölne. Úgy éreztem, mintha mindenben az a lenti világ volt volna az igazi. Izgatottan szaladtam fel a padlásra a korcsolyámért.

Lerohantam a partra. A szél erősbödött: jobban mondva csak itt mutatta meg, hogy mit tud, ahol volt helye hozzá. Visszarohantam a házba a malaclopóért, azért az ujjatlan lebernyegért, amely az internátusi diákegyenruhám tartozéka volt, de amelyet itthon a faluban sosem terítettem nyakamba, épp azért, mert megkülönböztető egyenruha volt. Aztán megint le, a szőlők közt futtomban kikaptam egy karót, hegye reccsenve maradt a fagyos földben.

Mintha meztelen vízen szaladtam volna. A jég oly átlátszó, oly tiszta volt, hogy így felülről, közelről nézve alig lehetett észrevenni. Egy lendülettel jó mélyen besiklottam, körülnéztem; a világ egyszerre kinyitotta kapuit, azt a szabadságot éreztem, amit az Alföldön Orczy még tárgyilagosan, Petőfi már részegülten érzett.

Nem először éreztem. Ezt a játékot a táj már többször megrendezte. A tíz-húsz kilométer széles völgyek nyaranta gazdag réttel, krumpli- és kukoricafölddel szolgálták az embert, de ősszel néha – mintha csak valami régi emlék jutott volna eszükbe – érthetetlen vásottsággal úgy viselkedtek, mint amikor helyüket a térképen még a mocsárt jelző apró, zöld vonalkák mutatták, vagy mint amikor még a térkép se próbált parancsolni nekik, amikor még a Balaton nem vérzett el a Dunába, hanem Nyugatra harapdáló öble volt annak a különös tengernek, amely még kiszikkadt fölényével is óceánok végtelenségét varázsolta a költő köré. Amit Petőfiék nyáron frissen és dúsan kaptak, abból kaptam én ízelítőt télen. Elég volt ez is. Jobb kéz felől a Sárvíz lapályán Fehérvárig, Siófokig nyílt a táj, bal kéz felől a Sió völgyén Szekszárdig, szemben a Kapos mentén Kaposvárig, s ha már a Balaton s a Duna is befagyott, hát Tihanyig, Tapolcáig és Orsováig, a világ végéig. Megindultam, egyelőre a Szittyósra, a falu túlsó oldalára.

Egy mozdulatot sem kellett tennem. A karót a derekamra tettem, a malaclopó ettől vitorlaként feszült a hátamhoz. A szél felkapott, mint a pihét.

Repültem, és közben a lábam alá néztem. A víz elég mély volt. Az alig észlelhető jég alatt elfonnyadt, de még talpon álló vadvirágok és magas fűszálak tarkállottak, ezek felett repültem, aztán hirtelen egy nádas tetején. Fűzbokrok meredtek alattam, minden águkat láttam, sőt az alájuk hullt leveleket is. Barnás volt ez a lenti világ, akár egy szelíd tekintet, néha a nap kölcsönvett sugarával még fényt is lövellt, szinte felpillantott rám – kerekre nyitott óriási szemen kapkodtam megszárnyasult lábamat. Száguldó vízipóknak gondolhattam magam, Jézusnak a csodába fagyott tavon. A jég meg-meghajlott.

Még vékony volt, testem lendülete szerint hullámzott, mint valami rugós dívány. Sokszor éreztem: ha megállnék, vagy csak lassítanék, csörömpölve összetörne ez az egész üvegvilág alattam. Aztán szántszándékkal még kerestem is ezeket a veszélyes helyeket, a jég ott még fényesebb volt. Kevesellve a szél iramát, teljes erővel nekiszaladtam, aztán hatalmas ívben, fél lábon, a veszély szívdobogtató kéjében átsiklottam rajtuk. Lent, a barnás víz alján a még barnább iszap néha lusta bolyhot eresztett: egy hal megriadt, és megmozdult álmában. Az urasági halastavak felett jártam, ahonnan a vállalkozóbb pontyok évről évre világgá szöktek.

Nagy kanyarban értem a falu túlsó oldalára. A kertek itt a rétre nyíltak, most erre a végtelen jégmezőre, amelyet Isten tudja, miért, magántulajdonomnak éreztem, vagy legalább bérletemnek, a téltől. Igaz, az égvilágon csak én használtam. Hirtelen lábvetéssel fékeztem, aztán eszeveszett pörgéssel megálltam, illetve egy helyben maradtam. De keringés közben sem vettem le szememet ott a kerti házak között a legmagasabbról.

Bajtiék kúriája az utca felől alig különbözött a többi parasztháztól. Hajdani építtetője egy kicsit törökös gőggel és daccal az udvari belsőségeken, az árkádos tornácon, a szép és tökéletes empire lóistállón kérkedte el a család nagyságát az üres határnak, a semmiben kóválygó szárcsáknak és bíbiceknek, az Istennek. Innen nézve egy kis emelkedésen állt a ház. Az idő alaposan megviselte, de most – mintegy jóvátéve a százados pusztítást – a dér, a jégcsapok, a zúzmara tündöklő ékszereivel tündérkastéllyá varázsolta. Hirtelen varázslat szállta meg ettől függetlenül is. Bajti Pannával naponta találkoztam. Miért épp most öntött el a vallomás vágya? S miféle vallomás vágya? Alig néztem rá másképp, mint a többi lányra. Mi fogott most el hirtelen iránta? S igazán iránta-e? Csináltam egy-két merészebb mutatványt, de aztán elszégyelltem magam ügyeskedésem nagyon is szembeszökő fitogtatása miatt, és egy kicsit arrább vonultam.

Néhány szökkenés után ezt az új helyet is feltűnőnek találtam, megint arrább száguldtam, aztán ismét arrább, majd egy kicsit oldalt. A parttól már kilométerekre voltam. Végül oly messzire mentem, hogy a háznak legfeljebb a kéményéről pillanthatott volna meg valaki, de az is csak ágaskodva. Találtam itt is egy hártyaszerűen vékony jégréteget, ezen kezdtem neki legszebb mutatványaimnak. Köröztem előre, hátra; fölugrottam, előredőlve megfogtam a korcsolya orrát, egyik lábamat hátul felnyújtottam, és így írtam a nyolcasokat. A jég megreccsent. Lenéztem a mélységbe, és annál odaadóbban dolgoztam. Néha a ház felé pillantottam, melynek én is csak kéményét láttam, lélegzetet vettem, és zihálva folytattam mutatványaimat. Forogtam, táncoltam, mint egy dervis.

Aztán egyszerre – mint aki elkészül egy sürgős munkával, de másutt még sürgősebb várja – az utolsó ugrás lendületéből megint a végtelen jégtükörnek iramodtam.

Magam elé hajoltam, árnyékomban megpillantottam rohanó lenti arcomat. Riadtan kaptam el róla tekintetemet, mint mindig, mikor szemtől szembe láttam magam. Nálunk a házban nem volt nagy tükör, az asszonyok egymást öltöztették, férfiak vasárnap reggelenként a kútnál borotválkoztak, a vályú visszfényében. Fölegyenesedtem, égre fordított arccal.

Félóra múlva Menyőd alatt voltam. De repültem tovább, mintha valami gyors üzenetet vittem volna, mint a paripa a királydinnyés homokon. Milyen hírt s kinek? Egyszerre megálltam. Szemöldökömre zúzmarakoszorúvá fagyott a verejték.

 

 

A jég szélén húzódó dombok és a jégen megülő tanyák egyszerre ismeretleneknek tűntek fel.

Százszor bejártam én ezt a vidéket, tudtam, hogy most is benne vagyok, mi történt hát velem? Játszott velem az emlékezet, úgy éreztem, mintha az ismerős vidék múltjába értem volna. Mire egy kis tájékozódás után ráeszméltem, hogy hol is vagyok, addigra minden érzésemmel és érzékemmel már a múltban is tájékozódtam. Segített a vidék is: csendes volt és kihalt.

Itt a völgy beláthatatlan ölében minden tanya, minden puszta helyén valamikor falu állt. A végtelen réteken és szántókon, ahol nyáron az uraság gőzgépei és csordái bőgnek, minden dűlő neve egy hajdani virágzó település pusztulását gyászolja. Élénk városkák simultak disznódeleltetővé meg marhaállássá a keleti és nyugati hódítók patkódobajára.

Elképzeltem, hogy itt a dombok mögött Jutason, Válon, Bikácson, Tevelen kucsmában és persze kacagányosan még mindig az alapítók járnak; az Árpád-nemzetség telepítette ezeket, ahogy a nevek mutatják; már csak azok mutatják.

Melyik lehetett Barbacs? – néztem hirtelen körül – melyik Berence és Töbörcsök és Bökény? És hol vannak a besenyők? – kaptam fel fejemet, mintha nekem kellene felelnem értük.

Első István faluszámra hozta őket ide, egyik részük a Sárvíztől keletre Cece, Vajta, Hard felé húzódott le egészen a Sárközig, másik részük nyugatra Fáncs, Hörcsök, Hatvan felé, a harmadik a Kapos és a Koppány völgyét ülte meg Döbröközig, Tamásiig. Bebújtak a mocsarakba, de aztán egyszerre csak szép falvak házteteivel dugták ki fejüket a zsombékok közül. Még századok múlva is pogányok voltak. Mi történt velük? Visszabújtak? Szerettem volna felkiáltani, nagy hangon, mint holmi eposz elején, hogy Odány, Kajdacs, Csutor és ti többiek, Jók, Jaba, Csabak, Madocs, Bod, Belece, Kajmád, Potoly, Tormás, bújjatok elő. Harcra vittem volna őket, új honfoglalóra.

De hisz Odány még megvan! – villant eszembe, s már kaptam is arra szememet. De tekintetemet meg kellett toldanom vagy húszperces száguldással, amíg a tündöklő jéglap végén a kis göröngyök közt fölfedeztem Odánypusztát. Az egész két cselédház volt, meg egy juhakol egy kis dombhát tetején. Innen alig nagyobb egy vakondoktúrásnál. Rámeredtem. A nap úgy tündökölt a jégen, az a kis fekete pont olyan vakító fénynyilak közepébe került, hogy szememet le kellett hunynom. Így is rózsaszínben izzott köröttem a hideg levegő.

Száguldásomat most annak a vakondoktúrásnak növekedése mérte. Az ormány tetején abból a három kis gombostűfejből máris három gyufaskatulya lett, aztán hamarosan három szivarosdoboz. Jutalom volt ez a növekedés, de sarkallás is még gyorsabb iramra. Jobb kéz felől, nem messze tőlem, egy nyúl ügetett a jégen, nagy cikcakkban, mert föl-fölbukott, és csusszantában oldalra sodorta a szél. Meglibbent bennem egy kis kedv, hogy utána eredjek, de a cél most a három ház volt, már asztalnyi nagyságban. Már a kémény füstjét is láttam, már ott is voltam.

A parttól nagy csaholással egy kuvasz rohant felém, de a jégen az is megcsúszott, két hátsó lábán ülve érkezett hozzám. Ez egyszeriben elvette bátorságát, de ugyanakkor méltóságot adott neki. Feszes ülőhelyzetéből olyan fennkölten fordította fejét felém, mintha a kuvaszok trónszékében ült volna. De én az ősöket kerestem. A majorság elhagyott volt. Csak a napfény szikrázott a magányos szekerek nedves oldalán.

Végre felfedeztem egy bennszülöttet. Nem messze a parttól szénaboglya állt kötésig a jégben, annak tetején tartózkodott, kezében tündöklő csákányt tartott. Azzal dolgozhatott, de most éppen pihent. Csizmában állt ott, a szél néha combjához tapasztotta a bő gatyát, és odamutatta a két térdet annak az istentelen hidegnek. Fejében, kanászosan a tarkóra csapva, éppolyan hegyes, magas kucsmát viselt, amilyet Kun László hordhatott. Az eszeveszett nap épp a háta mögött munkált, csak körvonalait láttam az ősnek. Bizalommal löktem magam feléje.

– Nicsak – mondta a pogány, ahogy meglátott –, te vagy?

Nagy Ferenc bácsi volt, töméntelen keresztapáim közül az egyik. Nem tudtam, hogy itt laknak.

– Itt lakunk, itt halunk – fohászkodott neki egy káromkodásnak, és rendre végig is mondta, mint egy ázsiai vendégköszöntő imádságot. Aztán rögtön:

– Nincs masina nálad? Örzse nénéd éjjel-nappal a kemencét őrzi, de kívülről, mert ha kialszik, megvesz bennünket a fagy. Magunk vagyunk az egész pusztán…

Aztán ahogy észrevette, hogy nagyon megbámulom ott csákányosan a boglya tetején:

– Átázott, megfagyott – rúgott bele a boglyába –, olyan ez, akár a csont. Szálanként kéne leszedni, megszárogatni, hogy az a szegény jószág föl ne forduljon ehiben. Mert azt itt hagyták.

És megint imádkozott egyet, búcsúztatót az eltávozottak után. A jégen újra nyúl evickélt. Messzibb is járt egy.

– Mi az – kérdeztem –, máris farsangra mennek?

– Az – küldött feléjük is egy rövidebb üdvözlést az ős. – Szöknek a halálból. Mert a sziget most igazi sziget lett, aztán ott már mindent fölemésztettek. Foghatnál egyet. Mert már mi is igen szökésre állunk.

Aztán ő csodálkozott rá az én felszerelésemre. És „masina, masina”, hajtogatta megint.

Nem kellett sokat célozgatnia, egykettőre megindultam a masináért le Kopaszhalom-pusztára. Apró vakondoktúrás volt az is, ott a láthatár lógó szélén, mikor Ferenc bácsi ujja rábökött. De hamarosan szintén megnőtt; a vitorla pompásan működött. Leguggoltam, úgy röpültem. A pusztán már jó messziről megláttak, mert mire közeledtem, sokan lejöttek a jég partjára.

Kiegyenesedtem. De a szél most már kavarogni kezdett. Így eshetett, hogy amikor épp ki akartam kötni, egy külön, saját szakállára működő fia-szélroham elkapott a part mellől, visszaloholt velem a jég közepére.

– Gyufát – kiáltottam fordultomban a part felé –, masinát!

Szerencsére a kelekótya szélroham kezéből egy becsületesebb oltalmába kerültem; az szépen odacsúsztatott a parthoz.

Addigra a fél puszta kicsődült látványomra.

Hát ezek igazán olyanok voltak, mintha csak tegnap érkeztek volna ide Első Istvánnal, ha nem Negyedik Bélával, a kitakarodó tatár nyomán. Leejtett állal és a szögletes állak és pofacsontok felett azokkal a lapos szemekkel hétszáz esztendő távolságából bámultak rám. Számukra – az ő korukban – az acélkorcsolyát még nem találták fel. Sok minden nem volt még feltalálva.

A lányok a szegények megható nevetgélésével helyezgették pucér karjukat a mellen átkötött nagykendő két ágába. A legények a hónuk alá vagy a hidas nadrág nyílásába dugdosták kezüket, könyökig. Egy találékony öregmama macskát ölelgetett, azzal védte magát a széltől. Mások összebújtak, mint a juhok. Meg-megpördültem, az előbbi szélroham-kölyök visszatért, megint magával cipelt volna. Pörögtem; úgy emlékszem az egész jelenetre, mint mikor körhintáról lát valamit az ember. A lányok vidám kiáltozással hajkurásztak egy mezítlábas kisfiút befelé, a hosszú cselédház felé, amelynek tiszteletemre megnyílt ablakaiban és ajtajaiban a verőce felett úgy hajladoztak és csivogtak több sorban is a gyermekfejek, akár a fecskefiókák, mikor az anya a fészek körül repked. Lábukon sem lehetett több, mint a fecskefiókákén. Általában lábbeli is kevés kerülhetett még e tájra. A maguk módján segítettek rajta. Amelyik lánynak jutott valami a talpa alá, és kijöhetett a szabadba, annak a két karján, keblén, hátán, de talán még a vállán és fején is nyújtózkodott egy-egy apróság. Mint a szép, vastag tövön felsarjadt fák, amelyeken a tömzsi ágak tartják a lombot, úgy álltak ezek a lányok ott a parton, mert leginkább egy lábon álltak. Mint megannyi erőművész-együttes… emlékezetemben mintha még a karon ülő apróságok is tartottak volna egy-egy kisebb karonülőt. Az egész pusztán alig akadt tíz szál gyufánál több, de hármat ideadtak.

Amíg előkerítették, egyre nyugtalanabbul lebegtem ott a szélben a jégen, mint az indulhatnékú pillangó. Aztán az ajándékkal rögtön libbentem is tovább, talán örök emléket, egy életre szóló mesélnivalót hagyva hátra a bámészkodókban arról, milyen is valóságban a garabonciás.

 

6

A jégen úgy forogtak a szélörvények, mint az orsók, sivítottak, és közben egymás karjába lökdöstek, ahogy mi szoktuk egy-egy társunkat a gimnázium folyosóján. Volt, amelyik keblére kapott, úgy pörgetett s emelgetett, mint egy nekivadult bálozó a párját a gyorscsárdás végén; a másik utánam rohant, lihegett és üvöltött a vágytól. Lekaptam nyakamból a malaclopó-vitorlát, s csaknem kuporogva dobáltam lábamat, hogy kiszabaduljak a megveszett hajadonok közül.

Ferenc bácsi úgy rántott ki a partra, akár egy hajótöröttet. Átölelt, jobbra-balra dülöngve vezetett fel a házba; leszegte fejét a szél karmai elől, s úgy mondta folyamatos hosszú szólamokban áldásait az időre harag nélkül, de a bonyolult jelzők és kiegészítők olyan fáradhatatlan felsorolásával, akár egy ellenkező előjelű kínai felköszöntő-képletet.

Bent átadtam a gyufát. Örzse néni alig ismert rám.

– Megnőttél.

A korcsolyát nem csatoltam le, nyurgaságomban így valóban majdnem a mestergerendát vertem.

– Megfogták már a Vilmost?

Csak a harmadik kérdés után értettem meg, hogy Ferenc bácsit az akkori német császár sorsa érdekli; a lapok néha megemlítették, hogy az angolok és franciák a császár kiszolgáltatását fogják követelni. Nem tudtam róla, hogy már kikapták. „Na látod” – mondta Ferenc bácsi diadalmasan a feleségének.

Ezzel azt tudatta, hogy hiába változik a világ, valójában nem változik: az úr mindig úr marad. Jobb hát a szegénynek nem mozdulnia.

Egész idő alatt száraz nyírfagally csapkolódott az ablak elé. Egyszerre abbamaradt. Elállt a szél, vagy jócskán megcsitult. Búcsúzkodtam.

Rátopogtam a jégre, de az első korcsolyázó mozdulat olyan fájást nyilalltatott a combomba, hogy megálltam; csak álltam ott erőre várva.

Egy lány szaladt csak úgy kendő nélkül felém. Barát Erzsike volt. Beszaladt hozzám a jégre.

– Hát te itt vagy? Mit keresel te itt? – kérdeztem.

– Itt vagyok Örzse ángyikánál már az ősz óta! Mert itt kettőztem a pusztán, aztán nem volt iga hazavinni a részem, répaszedésre is itt tartottak – itt élem el a keresetem!

Olyan egyre pihegte ezt el, mint akinek még sürgősebb mondanivalója van.

– Kint etettem, aztán bejövet mondják, itt egy gyerek a faluból.

Még mindig úgy hadart-lelkendezett, mintha üzenettel szalasztották volna utánam. De aztán csak a karjait dörzsölgette.

– Csíp – mondta, és kedvesen rám mosolygott. Nagyon kedves volt, ahogy ott állt, és topogott és mosolygott. – Havazni fog – mondta.

Ebben a pillanatban szép, ritkás nagy szemekben hullani kezdett a hó.

A következő percben már olyan vastagon, tömötten esett, mintha függöny göngyölődött volna le az égről. Karral lebbenthettem volna szét, ha szét lehetett volna lebbenteni ezt a sűrű semmiséget. Ha a hó megvastagszik a jégen, harmadnapra sem vergődöm haza.

– Eltévedsz, te – mondta Erzsi. – Te, ne indulj most neki!

Közelebb lépett hozzám, hogy ne legyen köztünk az az elhessenthetetlen fehér pókháló. Mintha bokrok közt álltunk volna, valami hirtelen nőtt cserjésben. – Hová mennél ilyenkor? – Körülnézett, megcsúszott; a friss hótól még síkosabb lett a jég.

Szinte belém sajdult, olyan rettenetesen megtetszett, hogy így félt ez engem. Egyszeriben úgy éreztem, mintha őérte indultam volna el hazulról.

Félt, hogy eltévedek. (Nem tévedhettem el, jobb kéz felől bizonyos voltam a partban, csak arra kell mindig tartanom.) Boldogságomban – mit is tehettem egyebet? – csak azt tehettem, hogy azt a jó féltését fokoztam. Szinte ebbe az aggódásába kapaszkodtam. Kezet nyújtottam neki.

– Dehogy tévedek! – mondtam vidáman.

Már semmi fáradtságot sem éreztem. Röpülhetnéket éreztem a bokáimban.

– Indulj neki reggel. Amikor majd eláll.

Át tudtam volna ölelni, ölembe kapni, vele együtt száguldani.

– Várnak otthon – mondtam, és most a két vállától búcsúzkodott a tenyerem. Kivonta magát, hátralépett, de ismét megcsúszott. Elkaptam.

Feje ott volt a karom között, a mellemen.

– Nem jól magyarázod te az én viselkedésemet – akadozta.

– Hát hogy magyarázzam? – kérdeztem. Arcát arcom felé fordítottam. Orrunk majdnem összeért, a hó miatt. Pillájára kövér pelyhek telepedtek. Pislogott, mosolygott, zavarban volt.

– Öregebb vagyok én nálad. De nem is azért. Meg te úgyse vagy már közénk való. De azért sem.

Semmit sem értettem ebből. De valamit mélységesen jól értettem.

– Nem is tudom én, hogy én hogy is húzok tehozzád – mondta, most már egy kicsit folyékonyabban.

Szentségtörésnek érzem, hogy tájszólásban adjam vissza ezeknek a kedves népeknek beszédét, például anyámét. Mert leginkább együgyűségük példázására szokták így beszéltetni őket? De egy-két mondatot átírhatatlanul ebben a meghitt kiejtésben őriz a fülem.

– Mer én igön kedvellek tégöd – mondta Erzsi.

– Én is, Erzsi! – kiáltottam.

– De nem úgy, ahogy a leányok hajlanak a legényekhez. Nem csúfolsz ki?

– Hát hogyan, Erzsi? – és magamhoz szorítottam.

– Úgy volna jó, ha én neked a testvérnénéd volnék. Te, igazán ne menj el mostan! Elbódulsz!

Olyan jó-testvéri-érzés fogott el, hogy most már meg is csókoltam ezt az Erzsit.

Megmagyaráztam neki, hogy nem tévedhetek el.

– Nem szakadsz be?

– Isten áldjon, Erzsi. Köszönöm. Várj csak!

Volt egy karkötő órám. Jobban mondva zsebóra volt, nagy bőrfoglalattal lehetett a csuklóra csatolni.

– Nesze. Neked adom.

Milyen patáliát csapott! Embernek való az! Meg: mit szóllanának! Meg: mit gondolok én, kicsoda ő?

Elkaptam, tarkójánál lecsúsztattam az órát a blúza alá, a hátába.

És mentem vidáman és – mint mindig, mikor ajándékot adhattam olyannak, akit szeretek – könnyedén, hosszúkat füttyentve elégedettségemben.

Egy óra múlva már bokámig ért a hó, minden lendülettel vastag réteget toltam magam elé. Beesteledett. Összeszorított foggal dolgoztam, nem adhattam fel a versenyt.

A faluban már oltogatták a világosságot, mire hazaértem. Lecsatoltam a korcsolyát, partra léptem, térdem menten összenyaklott, elestem, úgy evickéltem a földön, mint röpte után a baudelaire-i albatrosz. Végre hazavergődtem. Nálunk minden ablak égett. A konyhában öltöztem át, ingemből facsarni lehetett az izzadságot.

 

7

Jól emlékszem erre a napra két okból is. Ekkor korcsolyáztam utoljára életemben. Talán akkor zárult le az ifjúság. Másnap hajnalban kezdődött az a korszak, amit egy ifjú lélekről szólva a hirtelen felívelésnek neveznek, a szárnyra kelésnek, a kilépésnek az életbe.

Mint holmi mesehősök vagy próféták, ezt az éjet istállóban, barmok közt töltöttem. Emlékezetem hajlanék arra, hogy az egyszerű színt hatásosan elrendezze az emelkedés nagy pillanatához, de véletlenül aludtam az istállóban.

Mint annyiszor azokban az időkben, a sógorok megint összesereglettek nálunk, de ezúttal annyian, hogy még abban az óriási házban sem maradt üres hely, néhányan asszonyostul, gyerekestül jöttek.

A veszély múltán a törzs széttagozódását tanácskozták meg, a földek és a jövő elválasztását. Nem először; ismertem már e tanácskozások ügyrendjét. Midőn megérkeztem, még csak a „Sudár magas …”-t fújták, az első háborús dalt, azt, amellyel bevonultak. Zengett a ház, a szokásosnál is jobban, a sógorok vendégeket is hoztak, egy öblös idegen hang a barátkozás kuvasz szorgalmával minden zugot befutkosott. Aludni szerettem volna, sőt, elalvás előtt, telhetetlenségemben, még egy kicsit olvasni is. Ezért vonultam ki az istállópriccsre, amelyet mellesleg anyám a legszebb dunyhákkal, még a kelengyéjéből valókkal tett királyian kényelmessé. Igaz, a lábam a jászlat verte, vigyáznom kellett, hogy le ne rúgjam a szokásos ünnepi befőttet, melyet most anyám a jászol szélére állított. Olvastam, megterveztem a rendes napi hőskölteményt, valamit papírra is vetettem belőle, elaludtam. Különben nem is a barmok istállójában, hanem a lovakéban.

Még sötét volt, midőn fölébredtem, arra a koccanásra és horkanásra, ahogy a zablát a makacs ló fogai közé erőszakolják. A megszámlálhatatlan sógorok valamelyike buzgólkodott a tőle méltán idegenkedő szürkénkkel. Az ifjú sógorban volt némi ital.

Tőle tudtam meg, hogy a vége-hosszatlan nótázásnak akkor éjjel volt előre megszabott vége is, célja is.

– Somszékre megyünk, édes öcsém, Somszékre! – mondta örvendezve – meglesz az igazság!

Az igazság, a kifürkészhetetlen, amelyet aztán annyi úton próbáltam elérni, akkor ottani érvényesülési formájában az volt, hogy a parasztok előző héten beüzentek a megye székhelyére, Somszékre, hogy a kereskedők szállítsák le felére az árakat. Másképp ők maguk „tesznek rendet”. Ilyen röviden üzentek, ilyen vaskosan. Még csak a rendcsinálás pontos idejét tették hozzá: jövő vasárnap. Az üzeneten tán épp a tömörsége miatt nevetett mindenki Somszéken is, a falvakban is. Vasárnap hajnal volt.

– Gyere – mondta vidáman a sógor.

– Gyere már! – kiáltotta Bálint.

– Sehova se mész! – futott ki anyánk. – Megállj, mindjárt fölkeltem apádat.

De akkor már a fonott ülésben voltam.

A gyönyörű téli tájra emlékszem. Már nem esett. A havas úton még félsötét volt, a fény alulról áradt, a hóról. A kapukon egymás után siklottak ki a szánok, csengősen, pántlikásan, pántlika módjára elnyúló-meglebbenő kurjantásokkal és párás lélegzésekkel. És később, a reggeli havas határ, barátom! Ott már világosabb volt, egyre világosabb lett. Ameddig a szem ellátott, az édes, fehér dombokon itt is, ott is szánok meg szekerek cikáztak, nemcsak az utakon, hanem a földeken átal, toronyiránt, valamennyien egy irányban. A levegő éles volt, olyan csípős, hogy vissza kellett tartanom lélegzetemet, nem darabonként kortyoltam, hanem egy-egy hajtásra, ahogy nálunk – nem tudom, miért – a pálinkát szokás, exre. Néha egy fogat nagy távolságból, nagy félkörben elénk kanyarodott. A lovak felágaskodtak.

– Honnan valók vagytok?

– Hej! Haj! – hangzott a felelet, aztán bumm! durr! – bele abba a kiáltást váró, kék magas égbe.

– Gyere át, pajtás!

Mintha az előző napi korcsolyázás ismétlődött volna meg. Csak még mámorosabb iramban.

Álltam a szánban, már régóta nem a mienkben. Ahányszor egy-egy idegen fogattal így összeakadtunk, csaknem mindannyiszor kocsit vagy szánt cseréltem. Ismeretlen legényekkel ölelődztem össze, minél többel, annál boldogabban. De nem fonódtam sem beszédükbe, sem dalukba. A tájat néztem, a szánokkal cikázó, megelevenedett vidéket, engem az rúgatott be. Tán ez az emlék szerettette meg velem annyira később Brueghel havas festményeit, Füst Milán zúzmara lepte, középkori verseit. Visszaidézve ezt a reggelt, úgy érzem, mintha akkor a középkorban utaztam volna; vagy Béri Balogh legényei közt, Rákóczi korában. Olvasmányaimban. Vágyképeimben.

Zárkózott kamasz voltam. De most engedtem, hogy átragadjon, egykettőre átragadt rám a kurucok hangulata. Tudtam vajon, hogy miféle igazságtevésre száguldanak azok a szánok? Hogy a társaság rabolni megy? A banda sem tudta. Tréfából kerekedett fel, mindenre vállalkozott volna; ide-oda hajított labdaként Isten és az ördög kezében volt, csak vágtatott a vágtatás kedvéért, versenyezve, mint a lakodalmi menetek. A kedvre ingerlő cél a szerzés: mondjuk ki: a rablás volt, de bizonyos vagyok benne, ha az emberek tudják, hogy a dolog valóban rablással végződik, megtorpannak, el sem indultak volna.

Fel tudom eleveníteni azt az indulatot, amelyet akkor átvettem tőlük. Minden ízében oly változatlanul él bennem, ahogy az oroszlán porcikái sem változnak az állatkertben. Minden pillanatban kiereszthetném. Veszély nélkül, mert a vad hozzám azóta már kezes.

Engem az vitt, ami alig néhány órával a hajló jégen: a kiterjeszkedhetnék, a térnyerés szomja. Amit a veszély csak izzít.

Nem a történelem eseményeit mondom el, hanem konokan csak a lélekéit. Ezért nem mondom el a legendákat sem, amelyek erről az eseményről otthon még ma is keringnek: tisztelem a nép írói teljesítményét is. Alkotása ezúttal túlságosan színes, csapongó, a romantikus iskola befolyását mutatja. A nagy megrohanás nem hasonlított a színpadok komoran zengő, nép és katonaság rendezte parasztfelkeléseihez, bent rémült nőkkel, a színfalak mögött fenyegető morgással. Nem volt benne semmi feszültség. A fehér hegyek kulisszái mögül a „közelgő lárma” röhögés volt; és kuncogás, mert voltak lányok is velünk.

Távolról a város, ahogy feléje közeledtünk, a tűz fölé tartott, kukoricával teli rostát idézte fel: fehér volt és pattogott; elvétve – mint a kukoricaszemek – rakéták röppentek fel belőle. Mire beértünk, a lövöldözés megszűnt.

Mire beértünk, már „rendbe volt téve” nagyjából. A cselekmény egyszerűen, szinte szakszerűen folyt le, gyakorlatra vallott. A legények értettek a megszálláshoz. Volt részük nyilván hadvezetés által elrendelt – vagy eltűrt – „szabad prédálás”-ban is.

 

8

A színpad, az utca majdnem üres volt.

Itt-ott szánok és szekerek álltak, a saroglyához csapott lovak csöndesen kapkodták a szénát, ájtatosan bólogattak az arcukra húzott zabostarisznyával. A bakon egy gyermek ült, orrába mélyesztett ujjal, Rodin Gondolkodójának még serdületlen, toponári kiadásaként. Egy férfi közelgett, ragyogó arccal, nyalábra ölelve három-négy vadonatúj vasutas bundát. Egy katona, fiatal egy ölnyi vég vásznat, egy másik egy nagy iskolai földgömböt cipelt.

Ott folyt körülöttem a város kifosztása, de én alig láttam belőle, mint Fabrice Del Dongo a waterlooi csatából. Túlságosan közel kerültem hozzá; az egységes arculat helyett töredék arcfintort, szemrántást és mosolyt láttam, minden összefüggés nélkül. A nagy esemény ma sem ugrott még vissza a megtévesztő premier planból. Későn érkeztem? Az esemény, mint általában minden, amit mezei és kültelki munkások kezdenek, korán kezdődött, jóval hajnal előtt. Mire a polgárok előkerültek, a dolog zöme már megvolt.

A főtéren egy kirakatból egyenletes időközökben, hirtelen és dühödten, aránytalanul nagy lángnyelvek csaptak ki, mint a rosszul lélegző kályhából. Egy férfi közelgett, hátán szép tükrös szekrénnyel. Arrább két öreg néni szaladt, közrefogva egy nagy göngyöleg talpbőrt, mely hosszú sávot húzott a hóba. Egy kocsira emlékszem még, a szekéroldal rácsai közül emberi karok nyúltak le, s kaparták a földet, gyanús ernyedtséggel. Halottakat vitt.

Elszakadtam enyéimtől, egyedül mentem az utcán. Egy üzlet vasredőnyével három-négy katonaruhás ember foglalatoskodott.

A mellette levő üzlet redőnyét maga a kereskedő nyitotta ki. Ez volt még a jobbik megoldás, ahogy később megállapíthattam.

Egy magas asszony jött velem szemben, fején kendővel letakart véka; a kendőt föl-föllebbentette a szél bűnjelet nyomozó ujja: – Mi van ebben a vékában? Egyéb holmik tetején nyolc-tíz ébresztőóra. Erre is csak azért emlékszem, mert az a fura gondolatom támadt: ha egyszerre mind csöngeni kezdene. – Járnak? – kérdeztem az asszonytól.

Úgy mért végig, tetőtől talpig, mintha egy dűlőúton szólítottam volna meg, férfiúi gyanús szándékkal. Emlékszem fejének kedves mozdulatára: megvetésképpen orrát is felemelte egy gondolatnyira, amennyire a megsértett királynők szokták, amennyire női méltósága és a túlméretezett ébresztőóra-diadém a lefordulás veszélye nélkül megengedte. Nyilván közönséges fosztogatónak tart, gondoltam, s a látszatra való tekintettel igazat adtam neki.

Mondják, a bűn is összeforraszt, a szenvedély is. A szekereseket e bűnös szenvedély sem olvasztotta össze, tán ezért nem ragadtatták magukat még többre. A leírásokból oly szörnyűnek ismert tömegszenvedély itt, azt mondhatom, szinte fegyelmezetten tombolt s majdnemhogy észrevétlenül. A cseléd-korzón vidáman hullámzottak a hetesével-nyolcasával egymásba karolt lányok, és daloltak. Közöttük bukdácsoltam, mikor az egyik hullám hirtelen körülfogott, rám tekeredett, forogni kezdett velem, akár az örvény. Mint tegnap a szél körhintái a jégen. Hazai lányok voltak, vegyesen az itt szolgálók és a velünk érkezettek. Úgy pörgettek, mint nyaranta a szénagyűjtés végeztével a félig felrakott boglyán vagy szekéren. Megismertem a kis Csukás Ilont, de csak a hangjáról.

– Kalapot vegyél nekünk, kalapot! – kiáltotta nevetve. – Hadd legyünk mink is kisasszonyok, kalaposok!

Feléje törtem magam, de mielőtt elkaphattam volna, elsodort az ár; aztán kivetett magából, mint egy jókedvű tenger.

Ha valami külföldi végigmegy az utcán, kellő figyelmeztetés nélkül sose tudja meg, milyen rendkívüli kaland szemtanúja. Egy keleti kisvárosban járt, hetivásár napján.

A boltokban nyüzsögtek.

Ahova először beléptem: a legények épp harmonikát próbáltak. A drága zeneszerszámokat óvatosan adták kézről kézre, hogy kinek-kinek melyik illik legjobban az ujjaira. Ágaskodnom kellett, hogy a pulthoz lássak. Nagyapánk otthon, hetvenévi gyakorlás után már beleunt egy kicsit a furulyába; egyszer valamelyik szomszéd okarinát nyomott a kezébe: próbálja meg, János bácsi, ezen megy-e? Az öreg sokáig boldogan emlegette, milyen kitűnően ment.

– Okarina van? – kiáltottam a pult felé.

Háromszor is meg kellett ismételnem, amíg a kereskedő megértette. Ott állt a pult mögött. – Nincs – felelte.

– Nincs okarina?

– Kérem, kifogyott – válaszolta karjait széttárva. – Talán a jövő hétre beszerezzük – mondta gúnyosan, majdnem mosolyogva.

A rövidáru-kereskedéseket válogatatlanabb közönség látogatta. Főleg afféle cigánysori szegények, akiknek otthon egy becsületes kapcájuk sem volt. Ők persze másfajta hangot érdemeltek.

– Azt csak hagyja ott, öregem, az nem jár hozzá – kiáltotta a kereskedő az öreg bajuszosra, aki a pult végéről hóna alá akarta venni azt a – különben már üres – üvegládikát is, amelyben a különféle gombokat tartják. – Engem nem vinne el?! – kiáltotta, és alaposan leszidta a megtévedt aggastyánt. Az leforrázva ódalgott el. Az üzleti forgalom kezdett visszatérni a rendes kerékvágásba; itt-ott az emberek már fizettek is.

Már a kezdettől fogva minden valószínűtlen volt. Ez volt – ez a rend – a legvalószínűtlenebb.

Csodavárosban jártam. S most a hó is megeredt.

Egy szán robogott elő, a lovak olyan tajtékot vertek a hóból, mintha tengeren vágtattak volna.

– A kataszteri hivatalba! – üvöltötte oda az embereknek a szánon egy fiatal katona. Hajadonfőtt volt, csigás haja lobogott a rohanásban.

Bajti István volt. Jól láttam? Nekilódultam a szán után. Ha rajtam lehettek volna most is a korcsolyák!

A sarkon hatalmasat farolt a szán, aztán lassított; egy üzlet előtt nagyobb csapat ember nyüzsgött, koporsókat cipeltek ki. A katona a levegőbe lőtt, hogy a figyelmet magára hívja, aztán megint elüvöltötte a felszólítást.

– Hová? – kiabálták a koporsósok.

– Gyújtsátok fel a katasztert! A könyveket!

A szán megrándult.

Oda értem.

– Hogy senki se tudja, kié volt a föld! Hogy a tiétek legyen! – bőgte vissza a hang, mintegy a gyöngébbek kedvéért.

Bajti István volt; de már tova is tűnt.

Bajti, akire még mindig várt vagy száz-százötven hold. Meg kellett állnom, úgy elcsodálkoztam.

Ugyanaz volt minden, mint tegnap a szélben.

 

9

Délelőtt tíz óra tájban megérkezett valahonnan egy rendcsináló csapat. A katonák maguk elé szögezett szuronnyal álltak fel a járda szélén. Parancsnokuk kihirdette s azonnal megkezdte a rendfenntartó polgárőrség toborzását. Felszólításának váratlan nagy hatása volt. A fosztogatók tömegesen jelentkeztek, járőrségbe osztatták magukat, s ötös csoportban most már fegyveresen raboltak tovább. Ebből azonban én alig láttam valamit; ezek már a magánlakásokat járták sorra. Azon az ürügyön, hogy a rablott holmit szedik össze: ami még emelhető volt, összeszedték. Az utcai járókelőket ritkán állították meg; merő véletlen volt, hogy déltájban engem mégis megállítottak; igazoló okiratképp bérmálkozási gyöngyházbicsakomat vették magukhoz, majd tiltakozó megjegyzésemre puskatussal bal vállamra meglehetősen erős ütést mértek. Ez volt minden emlék, amit e nagy napon a városban szereztem. A dolog fajulni kezdett.

A készletek kimerültek, az igények kielégültek, a szenvedély apadt. Az egyik szánról szemem előtt dobtak le egy kévényi ostornyelet.

Nem sokkal később az állomás felől gépfegyverkattogás hallatszott, újabb rendcsináló csapat érkezett; a fogatok megmozdultak, s az ellenkező oldalon kivágtattak a városból. Arrafelé tartottam magam is. El voltam szánva, hogy gyalog teszem meg akár hazáig az utat. A határban azonban az egyik rohanó szekér hirtelen megállt mellettem, a nevemet kiáltották. Az egyik sógor, a paptelki Kiss László sógor kiáltotta, s már rántott is fel maga mellé a saroglyába, három vagy négy autópneumatik tetejébe.

Ez a sógor nem volt megelégedve a nappal. Az ugráló s meg-megfaroló szekéren kifejtett egy elméletet; már nem tudom, hogy az idők folyamán azóta mit tettem én ehhez az elmélethez; csak a magvát mondom el. A falu és a város ősidők óta oly békétlen viszonyára vonatkozott.

László sógor megfigyelése szerint nálunk eladdig a falu és a város nem békés kereskedelem útján cserélte ki javait, hanem legtöbbször erőszak útján, vagyis úgy, hogy hol a város rabolta ki a falut, hol a falu a várost. – Mert mi volt a háború előtt? – dohogta.

A háború előtt szerinte az volt, hogy a magafajta parasztok a városról csak azt tudták: odaözönlik az adó. „És ha egy nyomorúságos kaszaél kellett? Fél évig takarítottuk az árát. És ha megvolt, úgy vittük be a városba, szinte hason csúszva és szájban, ahogy a kutya hozza vissza az eldobott botot, azért a darab szalonnabőrért.”

Az elméletben volt valami képzeletindító. „Mert aztán a háborúval fordult a sor! Akkor a városiak álltak a falusi kiskapuk előtt úgy, mint a szalonnadarabra váró kutya. Szalonnáért, tojásért, egy kis szütyő lisztért rimánkodtak, hónuk alatt a családfő frakkjával, egy perzsaszőnyeggel, egy konyhaszékkel, mindennel, amit el tudtak mozdítani hazulról. A kölcsön visszaadatott duplán, úgyhogy a falu a prédát ráadásul még helybe kívánta. Szabóéknak zongorájuk lett, egy fél süldőért! A városokból még a zongorák is megindultak, a legszörnyűbb dűlőutakon az ország legistenhátamögöttibb zugába is elvánszorogtak.”

Nem jutottak rossz helyre, barátom, ezt már én mondom. Semmi baj nem származott abból, hogy a Szabó lányok elpötyögtettek egy-egy dalt, kukoricakapálás után. De mért mondom még én is, hogy elpötyögtettek? Egész jól megtanultak zongorázni. Az egyik nyilván ennek köszönhette, hogy községházi írnokné lett belőle.

A zongorák, a vitrinek, a gyönyörű háziáldások és Jókai Mór összes művei rövidesen úgy, ahogy jöttek, elröppentek a falvakból. A sor ismét fordult. De nem részletezem László elméletét. Mindez különben is később történt.

Ott a szekéren az elméletet ő más irányba kanyarította. A múlt tanulságaiból nem azt vonta le, hogy a jövő is ilyen lesz. Az időt olyannak képzelte, mint egy számoszlopot, amely alá vonalat lehet húzni, amelyet össze lehet adni, s az eredménnyel valami újat lehet kezdeni.

Nem emlékszem, mit válaszoltam fejtegetésére. Nem óvatosságból nem emlékszem, hanem nyilván szerénységből: nem a saját szavaimra szoktam figyelni, hanem másokéra.

A beszélgetés végén már arra oktatott, mi teendőm lehet nekem a nagy változásnál, az elkerülhetetlen végső összeadásnál, illetve osztásnál. – Jófejű gyereknek látszol – mondta.

– De amit az iskolában kaptál, azt csak úgy tekintsd, mint azt, amit anyád a zsírért kapott. Véletlenül kaptad a várostól – tette hozzá, és fejét hátratekerte a város felé. – Rablott holmi az is. De ne add vissza.

Egészen bele volt gabalyodva ebbe a rablási elméletbe.

Hivatkoztam – némileg túlozva a mértéket – addig megszerzett filozófiai ismereteimre. Legyintett. Aztán előhúzott valahonnan egy pisztolyt, akkorát, mint a körmömtől a könyökömig, és a kezembe nyomta.

Meghatódtam. A fegyverátadásban mindig van valami megható, ördög tudja, milyen atavisztikus érzelem. – Számíthatsz rám – mondtam.

 

 

Még egy emléket szereztem ezen a napon. Késő este lett, mire hazaértem. A kert felől kerültem a ház felé, gondoltam, így észrevétlenül keveredem el a családban. Nem sikerült. Anyám amint meglátott, csípőre tette kezét; úgy közeledett felém.

De feleúton már mosoly bujkált arcán. Ennek a hajdan oly ijesztő magatartásának már régen nem volt foganatja. A kedves az volt, hogy újra meg újra megpróbálkozott vele. Igyekezett most is szigorúnak mutatkozni.

– Somszéken jártál? Te is? – mondta, és kezét nyaklevesre emelte.

– Hajoljak le? – kérdeztem nevetve.

– Hajolj le, te Patkó Bandi! Aztán térdepelj a sarokba.

Nevetve nyakon legyinttettem magam, aztán – hogy a család jókedvét növeljem – bevonultam gyerekkori büntetési helyünkre, a szekrény mögé. Az óriási pisztolyt a szekrény alá csúsztattam.

De rögtön ki is vettem: hisz holnap kisöprik onnan. Az eresz alá dugom. Fölkeltem, kimentem az udvarra.

Az ajtónál Bálintba ütköztem. Akkor jött meg.

– Nézd – mondta, s az éjszakában valami távoli tűzfényre mutatott.

– Ég a bogáncsosi kastély.

– Nem Simon-major az?

Fölmentünk a padlásfeljáróra, a ház végében volt, a legfelső lépcsőről messze el lehetett látni.

– Kopaszhalom ég! Vagy Odány.

– Ugyan. Csak lámpások azok. Ott nincs is kastély – mondtam, de nyelnem kellett hirtelen szorongásomban.

A falvat végtelen távolságra úgy vették körül az uradalmak, akár szigetet a tenger. Az elszórt apróbb-nagyobb tanyáknak két központjuk volt, két valamirevalóbb puszta: Bogáncsos és Simon-major, az egyiket a gróf vezette, a másikat egy bérlő. A sötétben, vagy tán inkább izgalmunkban nem tudtunk tájékozódni. A távoli fénypontok úgy pillogtak, mint a hajólámpák, s szinte ide-oda úsztak.

– Bogáncsos.

Bogáncsos volt, de még az este kiderült, hogy csak egy szalmakazal égett.

 

10

Reggel az első dolgom, megyek át Bajtiékhoz. A falu olyan csendes, hogy kétszer is visszatekerem nyakam a torony felé, igazán már kilenc óra? Hajnalban sincs ilyen csend. Megyek, s egy perc múlva az az érzésem, hogy a házak visszafojtják lélegzetüket, még az orrukat is befogják, ahogy elhaladok előttük, két kis látójuk elöl úgy le van hunyva, akár a titkolódzó kislányoké.

Sem Lalit, sem Istvánt nem találtam otthon.

Hazafelé ugyanaz a gyanús némaság.

Másnap Marica az én aggodalmam kétszeresét hozta arcán elém, ahogy beléptem. Megnyugtatásért jöttem, s íme, már az első szóval én agyaltam ki különféle okot-ürügyet a megnyugtatásra. István három évig volt távol a lövészárokban – most e kétnapi távollét miatt aggodalmaskodnánk?

– Más világ ez – mondta Marica fázósan körültekintve. – Az éjjel belőttek Szmodicsék ablakán! – kiáltotta hirtelen. – És Schwarczéktól elvittek minden pálinkát! És tudja, mi történt Somszéken? Csak nem odamentek ők is? – Miért mentek volna? – mondtam halkan. – Milyen világ – mondta Marica, és még fázósabban tekintett körül. A szobában álltunk, de a tekintet a kopott bútorokon keresztül az egész országot bejárta, egész Európát. Az újságok naponként felgyújtottak és forradalmasítottak egy országot. Az ágy alól vagy a sarokból, hasra döntve a fakult tükrű szekrényt, minden pillanatban közénk ugorhatott egy világesemény. – Ez a falu is! – mondta panaszosan Marica – mintha nem is itt születtem volna, olyan idegen!

Bejött Panni, s egy pillantásával férfivá ütött.

Azt a hírt hozta: Istvánt Somszéken letartóztatták. Akik az éjszaka tértek meg a faluba, azok már csak verekedéssel tudták kivágni magukat a Pestről odavezényelt rendcsinálók közül. István ezeket is valamiféle gyújtogatásra uszította! Véres fejjel szedték le a szánról.

– Bemegyek Somszékre – mondtam a második pillantásra.

 

 

A szárnyvasúton még mindig nem volt közlekedés. Majd elmegyek szánon Menyődig, a fővonalhoz.

Imre vitt el. Szürkülettájt indultunk a kétóráshoz, végighajtottunk az egész falun. Az az érzésem volt nekem is, mintha távoli, sőt pontosabban keleti vagy északi országban vágtattunk volna, de a szorongás engem nem a félelem felé nyomott. Olyanféle izgatottságot ízlelgettem, mint nagy ünnepek előestéjén, meglepetést vártam, karácsonyi csengőt, piros tojást. A titkolódzás nyugtalanított, s Imrét is a titkolódzók között éreztem: miért nem beszél? Folyton a katonapajtásaival van, de arról sem ejt soha egy szót sem. Testvérem, a felszállásnál kétszer is alám igazgatta a lópokrócot, s íme, egy idegen ül mellettem.

Máskor minél messzebb kerültem a falutól, szívemben annál közelebb került. Most történt először, hogy a távolság növekedésével szívemben is távolodott. Hátra-hátranéztem.

A folyóhíd feljáróján lépésre váltottak a lovak, a zenebonáló csengők épp csak kottyantottak egyet.

A fül a téli mezők csendjére készült. A szürkület azonban egyszerre meg-megszakadó ropogást hömpölygetett utánunk.

Fölugrottam a szánban:

– Mi ez?

Sejtettem. A kérdés csak az izgalom csattanója volt. Imre egykedvűen nézett hátra.

– Gépfegyver. Kettő is.

A lovak lassan dobogtak a híd deszkáin. Az egyik dobbanás váratlan mélyre öblösödött.

– Aknavető.

Át voltunk, a szán nekilendült. Mintha a falvat kirántották volna alólam, akár a gyékényt. A csengők eszeveszetten csilingeltek, egy vágtában értük el az állomást. Imre épp csak letett, már hátráltatta, kanyarította is a szürkéket; visszafordultomban a váróterem ajtajából láttam, hogy – amit sohasem tett – ostorral dolgozik.

Átmentem az I. és II. osztályú várótermen, Latkovicsot láttam meg, a katolikus tanítót s egyben postamestert. Épp üdvözölni akartam, az állított meg, hogy a következő pillanatban egy egész sereg ismerősön akadt meg szemem, hirtelenében nem tudtam, melyik felé emeljem először le a kucsmát. Ott volt Somodi, a református pap, Szmodics, a gazdag szíjgyártó, Fördős, a grófi felügyelő, Schwarcz bácsi, egy csomó asszony és gyerek… Zavarodottan néztem körül rengeteg úti kosaruk és bőröndjük között. Senki sem szólt hozzám. A harmadosztály üres volt.

A kétórás Pest felől tíz után vánszorgott be. Egyedül szálltam fel rá, a többiek így hát az alsó vonatra vártak, a Pest felé menőre.

El voltam szánva, hogy a lépcsőn utazom, vagy a vonat tetején, tettem már szert némi gyakorlatra ebben. De nem. A vonat majdnem üres volt, azaz még járni is lehetett benne. Hát persze rögtön végig is mentem rajta, hozzátartozott ez már az utazás öröméhez.

Akadtam ismerősre is. Egy koppányszántói legényre, aki ugyan csak egyetlenegyszer járt a mi falunkban, de akkor úgy megbicskázták, hogy három hétig feküdt ott helyben, a szomszédunknál; ez most kitörő örömmel üdvözölt. Nem győzött kérdezősködni a faluról, az ismerősökről… – A Szabó József is megvan? A Puskás Anti is? – kérdezte, és arca az örömtől szinte dicsfényragyogást kapott, midőn megmondtam neki, hogy Antinak egy hajaszála sem görbült meg a négy esztendő alatt, és hogy most készül nősülni. Ez az Anti adta neki az első szúrást, ült is érte egy hónapot… Aztán Weiner bácsiba ütköztem. Fűszerüzlete volt Várhelyen, ahol én az első gimnáziumot végeztem. Én ott nagybátyámnál laktam a vármegyeházán, ablakom épp az üzletre nyílt, memoriterektől káprázó szemem az ő kifüggesztett ostornyeleire, vasfazekaira és raffiakötegeire röppengetett pihenni; a tanulásra ajzott elme az ostorok sárga nyelét, piros bolyhát és Weiner bácsi arcának minden vonását talán ezért véste magába még az ante-apudad-adversusnál is mélyebben. Weiner bácsi bizalommal tekingetett megérkezése s általában a jövő felé. – Hogy mi lett abból a Pestből! Az egy állandó farsang. Kérem, még engem is megcsókoltak – mondta mosolyogva. Látogatóból jött.

Erősen meg volt elégedve a pestiekkel. – Mint a gyerekek. Mindenki nevetett, kérem, meg énekelt. De hallgatnak azért ők az okos szóra is! És vannak, akik jól megmagyarázzák nekik, mit kell most majd csinálni. – Weiner bácsi járt egy házban, melynek ablakaiból kora reggeltől késő estig egyszerre hárman-négyen magyarázták a teendőt a népnek. – Fiam, Béla is beszélt.

Sajnos, maga Weiner bácsi ennél többet nemigen beszélt, noha mondatszakító hunyorgásával s legyintésével ugyancsak mutatta, hogy tudna még, ha akarna. Hiába kontráztam neki s faggattam őt elsősorban a jövőről. – Kérem, legrosszabb esetben mindenki dolgozni fog – mondta a beavatottak szűkszavúságával, már a leszálláshoz cihelődve.

A várhelyi állomáson pokoli zűrzavar volt, a Pestre menő vonat zsúfolásig tömve itt vesztegelt. Ének és jajveszékelés hangzott összefonódva. Az ablakból néztem, én még továbbutaztamban. Weiner bácsi fürgén eltűnt a tömegben. Gulyást és kenyeret osztottak bőven, de csakis katonáknak. A bakák ott az üsttől és pékasztaltól három lépésre adták tovább az ennivalót néhány koronáért vagy könnyért a topogó civileknek. Az állomás valamennyi ablaka be volt törve, előtte a szép lámpasor félrefityegő fejjel állt, akár a tengeritábla szélén a napraforgók. Egy sajnálkozásba lágyult Coriolanus érzelmeivel pillantgattam vissza a városra. Itt csaptak ki engem. Érdemes volt? Megbocsátottam.

Somszéken azt sem tudtam, hol kezdjem a kérdezősködést a fiúk után.

 

 

A városban most már tökéletes rend volt. A kávéház ablakán cigarettázó fiatalember nézett ki, s közben dákóját krétázta. A templom előtt ott álltak a bérkocsik, az artézi kút körül berlinerkendős szolgálók trécseltek, karjukon kék zománcú, szűk nyakú kannával, akkor az volt a divat. Az üzletekben is voltak, a zsibvásáron éppenséggel tolongás volt. A városok – ekkor tanultuk meg – gyorsabban eltüntetik a szem elől az erőszak vagy a gazdacsere nyomait, akár a nők. (Ám lelkükben ők is megőrzik. Tizenöt esztendő múlva egy mátrai üdülő társalgójában vacsora után, midőn a szokásos fővárosi mozgásművésznő Mann Tamásról és a lélekelemzésről cseveg, melynek hatása alatt a vendégek bizonyos csendes átszellemültséggel szemlélik s rakják le kártyáikat, eleven tekintetű hölggyel lett ismeretségem, hadd mondjam el még ezt is, utólagos csillapítóul. Somszéki volt. Megjegyeztem, hogy hajdan én is megfordultam néhányszor e városban. Mikor? Akkor – a múltból közös erővel egykettőre kiemeltük azokat az emlékezetes napokat. A kedves hölgy iszonyodva hőkölt hátra a majdnem fekvésre kényszerítő karosszékben, tenyerét arca elé kapta, az emlék neki kénköves lángként csapódott fel, szinte a társalgó vastag kék-vörös szőnyegeiből, kecses topánkái előtt. – Ó – sóhajtotta, még topánkáit is visszakapva –, életem legszörnyűbb ideje az. Szegény papa! Húgommal együtt szegény apám két hétig a padláson tartott bennünket szénában és selyempapírban, abban, amelyben a porcelán- és cserépküldemények szoktak érkezni. Ott rejtett el bennünket, süldő kislányokat a zsindely alatt, mintegy hozzácsapva és odakeverve a háború kezdetén gondosan félretett drágább fajansztálakhoz és függőlámpákhoz, míg ő az emeleti lakásban mamával szívszorongva állta a vészt, lent a földszinten pedig cigányok és parasztok kaszaboltak és mészároltak. Képzelje el a borzalom e három emeletét, ezt a három fokozatú alvilágot, mint egy középkori színpadon, egy Dantéban. Merre járt ott maga akkor? Ó, ha találkozhattunk volna! – Néhány pillantást cserélve a csillár fényében szinte cinkosként hunyorgó cipőm orrával, bevallottam szerepemet; üzletben jó egynéhányban megfordultam, de lámpákra, tányérokra nem emlékezem, mondtam akaratlanul is mentegetődzve. A hölgy érdeklődve ült fel félfektéből; részletesen el kellett beszélnem, mintegy igazolva mulasztásomat, hogy pontosan merre és hol jártam, mit láttam és tapasztaltam, milyen is volt az az esemény kívülről, ahogy ő kifejezte magát. Igyekeztem pontos és hű képet nyújtani, sőt később némileg színeset is, ahogy már történni szokott az emberrel, ha apró fejbólintások, verdeső pillák és hálás mosolyok biztatnak a szóra. Észre sem vettük, midőn a mosolyból egyszerre csak nevetés lett, a kedves hölgy észrevétlenül kibújt emlékei korsói közül, kijött az utcára, oda kívülre mellém, oldalamon járt, velem együtt figyelte, sőt magyarázta a látnivalót.)

 

 

Ott rohangáltam hát az utcán, mert minden katonának elébe akartam kerülni, hogy arcába nézzek, nem István-e? Puskalövések most is hangzottak. De nem elszórtan s folyamatosan. Több órás csönd után egyszerre mintha nyolc-tíz fegyver dörrent volna.

– Kivégzés! – mondta egy újságárus, félvállról odavetve – a kaszárnyában!

Elkerültem a kaszárnya elé, de nem engedtek be. Ott tocsogtam az olvadó hóban, a ki-be áramló bakák arcát fürkésztem.

Egyszerre a kapu kivágódott, az őrség, egy egész szakasz félreugrott, tisztelgett; tisztek jöttek ki, s ők is oldalt álltak, ugyancsak tisztelegve. Újabb öt-hat tiszt előtt gyors léptekkel, a karmantyúját keblére szorítva, fiatal nő sietett elő, őt köszöntötték.

Esteledett. Imrével csak a következő napra beszéltem meg, hogy jöjjön elém az állomásra, de láttam, itt hasztalan keresgélek. Még aznap vonatra ültem, legfeljebb gyalog teszem meg az utat; a közlekedés olyan volt, hogy épp másnapra értem az állomásra.

 

11

Az állomáson Imre kocsival várt. Mikor a lovak már a kövesúton vágták a kásás havat, most kéretlenül is elmondott egyet-mást abból, ami távollétem alatt történt. Apám bekecsében ültem, a fölhajtott gallér fejem búbjáig ért, vállal kellett oldalt fordulnom, hogy egy-egy pillantással Imre arcába küldjem csodálkozásomat és néma ösztökélésemet, hogy „és aztán”? Kiszeliben egy fölmentett szenzált kikötöttek; eleven célpontnak használták, de nem ölték meg. A menyődi Szolgah-kastélyt kirabolták. „Ott voltál?” – kérdezte a néma pillantás. Imre oly gyorsan kezdett a következő mondatba, hogy tudtam: ott volt. A zsidókat is kirámolták, de csak azokat, akik nem jártak a fronton. Most a „kirámolták” értette meg velem, hogy ezt sem messziről nézte. Apánkat meg a bogáncsosi uraság bekérette, kocsit küldött érte, aztán asztalhoz ültette, kapnak most a megbízható emberen! Bördön lelőtték a molnárt, azt a kalapos feleségét pedig…

Mi történt a környékkel? Bátyám szavai nyomán lassanként olyan kép alakult ki bennem róla, aminőnek a tatárdúlta országokat annak idején az angolok képzelhették. Szinte meglepett, hogy a legközelebbi tanyát, Simon-majort, melyen átkocsiztunk, nem üszökben találtam. A határban portyázó hadakra lestem. A hírek megfeleltek annak, amit én a táj hangulatában már hetekkel azelőtt szimatoltam, a tények azonban másképp jelentkeztek. Hamarosan kaptam ízelítőt belőlük.

Valóban, mintha valami tatárütközetből érkezett volna, lihegve, feldúltan, olyan állapotban futott be hozzánk a pusztáról, zörgette ránk még aznap éjjel az ajtót Mihály bácsi, apánk unokatestvére. Hamar megmondom, hogy tatár volt. A pusztán, Bogáncsoson, ahol mint első igás szolgált, reggel a cselédek megrohanták a kastélyt, széthasogatták a szőnyegeket, összetörték a tükröket, a képeket, és másfél órai izzadságos munka árán a zongorát kidobták az emeleti erkélyről. Mihály bácsi sorukban tevékenykedett. A különös az volt, hogy a kastélyban az égvilágon senki sem tartózkodott, a grófi család jó tíz éve fordult meg utoljára benne. Mi vezette a cselédeket, hogy a forradalom kitörése után ennyi idő múlva, mintegy észbekapva, mint akik valamiről megfeledkeztek, összetörjék egy ártatlanul tehetségtelen osztrák festő vízeséseit, interieurjeit, és mint valami nyávogó macskát, kidobják a zongorát, aztán ráadásul kitapossák a beleit, ami különben forradalomkor mindenütt már szinte törvényszerű sorsa a zongoráknak? Este megjelentek a nemzetőrök, szétverték a cselédeket; beléjük is lőttek. Itt is.

A nemzetőrök szó szerint a föld alól pattantak elő, akár végveszély idején a történeti regényekben a névtelen felszabadító hősök. Eladdig sehol sem voltak. Valaki feltelefonozott Pestre, onnan letelefonoztak a megye székhelyére, fél nap alatt készen állt a csapat, s a veszélyeztetett pont felé kocsizva kilométerenként növekedett. Éjfélre Pestről is érkezett egy csapat, ez már szabályos katonai rendben, s azonnyomban kiszedte a cselédek csizmáiból a kapcának és talpbetétnek szabdalt naplementéket. Mihály bácsi ezek elől lépett meg, mert ezek már nyomoztak, s parancsnokuk, hogy megmutassa, mit jelent a statárium és a forradalmi rend, a nemzetőrök által agyonlőtt két béreslegény megbosszulása végett erőnek erejével agyon akart lövetni legalább még két béreslegényt.

Mihály bácsi nálunk aludt. Reggel meglepő és tanulságos találkozásban volt része neki, nekem is.

A nemzetőrök a mi falunkon vonultak haza, a megye székhelyére. Egykedvűen néztük őket, nagyrészt tisztek voltak. Egyik szekér megállt Fördősék előtt, hosszú búcsúzkodás után Fördős és Nyerges szállt le róla. Egy kicsit megdobbant a szívem, mikor egy másik kocsi (a saroglyában gépfegyverrel) épp a mi házunk előtt torpant meg, s egy főhadnagy, leugorva a bakról, egyenes léptekkel a konyha felé indult. Anyánkba ütközött. Egy pillanatnyi vizsgálódás után kezet fogott vele, majd tétovázó hajlással a kézcsók és az ölelkezés között, végül is jobbról-balról arcon csókolta. Anyánk, felocsúdva a meglepetésből, a csókokat és az ölelést boldog sikongással viszonozta, mint mindig, mikor alkalma nyílt, hogy örömnek adjon hangot. A tiszt, arányosan vegyítve a polgári nyájasságot és a katonai eleganciát, vigyázzba csapott bokával hajlongott előtte, emelgette a nadrágzsinórtól karját.

Ez volt a család előkelő szárnya; közelről végre.

Nagyapánk öt fia közül az egyik iskolát járt, a vármegyében jegyző lett, hatalmas úr, fiai és vejei pedig, noha az ő stallumát még nem érték el, magatartásban és ragyogásban még nála is nagyobb urak; már született urak. Tudtunk valamennyiőjükről, de mennyit tudtunk. Ahogy az egyszerű nép az uralkodócsalád tagjainak sorsát, úgy figyeltük, oly lelkes odaadással mi az ő sorsuk fordulatait. E fordulatok mind kápráztatóak és lelkesítőek voltak, nemcsak a házasságok, születések, de még a temetések is, négy pap kísérte a koporsót! Ismertük meghitt szokásaikat, rokonaik rokonait. Fényképeik ott díszlettek a téka körül, kétoldalt, a legmegbecsültebb helyen, s elvártuk, hogy a magunkszőrű látogató végignézve a nádkarosszékeknek meg a romantikus korlátoknak támaszkodó csizmás vőlegények, kővé fagyott menyasszonyok és bakák társaságát, kérdő és tiszteletteljes tekintettel, forduljon felénk a könyvüket markoló diákok, komoly papok, a tomahawkjukat szorító gyönyörű önkéntes tűzoltóparancsnokok láttán. A kérdő tekintetre rövid válasz illett: „a sógorom” vagy „Feri bácsi” (az önkéntes tűzoltó-főparancsnok, akitől én bérmanevemet kaptam, későbbi jóindulatok zálogaként).

Erről a Gézáról is pontosan tudjuk, hogy mikor volt beteg, hol és milyen iskolát végzett (jogot végzett), hányszor sebesült meg, a harctéren milyen vitézi tetteket követett el (valóban legendás hősi tetteket vitt végbe, huszonhat éves mellén két sorban csörögtek a kitüntetések). Most itt volt, elevenen. „Ha már erre jár, nem állhatta meg, hogy be ne nézzen Esztike néniékhez.” Magas, szőke, egy kicsit kimért, de feltűnően szép és szeretetreméltó fiú volt – lám, még anyánk keresztnevét is tudta!

Dehogyis engedtük volna el. Azaz anyánk dehogyis engedte volna tovább. A megható ürügy rögtön előkerült: Géza még aznap nem evett meleget, anélkül nem mehet ki egy rokoni házból (kilenc óra volt, délig mi sohasem ettünk meleget). Géza nem maradhat el a barátaitól? „Hát jöjjenek be azok is.” Ezt már, előkászálódva az istállóból, apánk mondta. Előkászolódtunk mi, gyerekek is. Én legutoljára. A családban én voltam az egyetlen, aki forogtam némi ideig az Olümposzi rokonságban, várhelyi tartózkodásom alatt épp Géza szobájában laktam, s bár akkor ő Pesten tanult, a vakációt kezdő és végző napokon néha (pontosan háromszor) találkoztunk is. Az nehezítette meg lépteimet, hogy annak idején a harmadik találkozáskor sem ismert rám, s csak az újra meg újra megismételt magyarázó bemutatás után nyújtott kezet egy „hát persze!” karlendítéssel. Most is bemutatkoztam.

A jó barátok bevonultak. Ha meleg nem is, szesz már volt valamelyes bennük. Elfeledkezve, hogy oda már valakit elszállásoltunk, meggondolatlanul az első szobába vezettük őket. Mihály bácsi némi ijedelemmel ült föl a hosszú ládán, a sarokba vágott karabélyok döngésére. Láttam, azt hitte, hogy érte jöttek, lelkem erre rögtön az övé mellé állt, szinte összeölelkezve azzal.

De a következő pillanatban Gézának a csodálkozásra egy kicsit mesterségesen összevont szemöldökét látva, az ő lelkével osztozkodtam. Éreztem, hogy Mihály bácsit illő volna letagadnunk. Már csak a finom rokon iránti udvariasságból is illő volna kitennünk a családból, hasonlóan ahhoz, ahogy anyánk a székekre, ágyakra szórt kucsmákat, kapcákat is egykettőre eltüntette a szobából.

Ilyesmit érzett apánk is? Eladdig az invitáláson kívül három szót sem szólt. Fölmérte magának a féllábbal a ládáról már lelépő Mihály bácsit. „Az öcsém” – mutatta be hirtelen daccal, emelt hangon unokatestvérét, aki szemre nála tíz évvel, valójában pedig pontosan húsz évvel volt öregebb. Mihály bácsi mezítláb vigyázzba vágta magát, mosolygott. Tíz perc múlva pedig, mikor a beszélgetés megindult – nyilván a veszély alóli föloldottságában – már úgy fecsegett, tréfálkozott, úgy bizalmaskodott, szinte felülről lefelé, mintha ő lett volna a házigazda. Az asztal körül ültünk, bort ittunk. Ő töltögetett.

A szó, jó félóra múlva, csak akkor fordult a pusztaiakra, mikor a pesti különítmény első tehergépkocsijai házunk előtt eldörögtek. Géza elmondta a cselédek vandál pusztítását a kastélyban. Még a csillárt is leszedték, és gyertyakaronként szétvagdalva elosztották egymás közt. Anyánk sopánkodott. A fürdőkádat elvitték szapulónak! Mindenki méltatlankodott. Mihály bácsi is. Nem győzte fejét csóválni, aztán melléhez ütögetni, mikor elhangzott egy-két személyes vélemény erre a csürhére. Meg voltam győződve, hogy őszintén viselkedett, szíve mélyén már ő is sötét bandának tartotta a pusztaiakat, hajlandó lett volna móresre szoktatni őket, akár fegyverrel is, főleg, ha véletlenül ő maga nem vett volna részt a tegnapi hajcihőben. Csak az első pillanatban néztem ámulva rá, mert azután – az ördög tudja, hogyan – tökéletesen megértettem.

Rögtönítélés nem volt, példát, valami ok miatt nem lehetett statuálni. Géza fájlalta ennek elmaradását. – Alaposan el kellett volna hegedülni a bajukat – mondta. – Meg kell tanítani az ilyen társaságot kesztyűbe dudálni.

Igaza volt, kétségtelen. De engem hirtelen szíven ütött valami ezekből a mondatokból. Az ablaknál támasztottam a falat. Az ilyen kora délelőtti vidéki borivásoknak, mikor a vendégek bekecsben, kalapban ülnek a hideg első szobában, van mindig valami ünnepélyes és egyben nyomasztó hatásuk, korcs istentiszteletre, halotti torra emlékeztetnek. Nyilván ez élezte, készítgette bennem a lelket. Géza szavai belém nyilalltak, ellentmondásra ingereltek. Nem a bennük kifejezett mély társadalmi magatartást kifogásoltam; talán csak a hangsúlyt, a magabiztos módot, ahogy Géza ült, és szép fejét nyakán egyenesre tartva ítéletet mondott.

 

12

Így álltam, cserélgettem lábam jó ideig a gyűlölet vagy a gőg meredélyének szélére, ott az ablaknál. Közben az utcán elrobogott még két tehergépkocsi, tele katonával, a másodikban ezek között még négy béreslegénnyel; mindenesetre felvitték őket Pestre, akár a súlyos betegeket, akikről a falusi orvos lemond, hátha ott fönn mégis lehet valamit csinálni agyonlövetésükre.

Utánuk nézve, előbb könyörületet, aztán hirtelen rokonszenvet éreztem irántuk, valószínűleg csupán azért, mert elvitték őket. Ha a büntetést ott helyben mérik rájuk, bizonyára nem érzek egyebet, mit már az elítéltek iránt minden egészséges szív érez. De így – helyi patriotizmusból – egyszerre bosszúságot, sértést, holmi határsértésfélét éreztem. A fiatal madárként csapkodó és kanyargó fiatal lélek most a teherautón zötykölődő legények közt gubbasztott. Aztán hirtelen visszaröppent a beszélgetők közé, s szinte arcról arcra ugrálva, hogy kinek lelkével társuljon, vagy kiével akaszkodjék össze.

Az egyik tiszt épp végére ért valami történetnek. Hogy állított ő gépfegyvert faluja községházának kapujába, s hogy védte meg a jegyzőt másodmagával a tömeg ellen. – A szegénységnek nálunk azóta nem nyílik a csipája.

A mondat annak a vidéknek a nyelvén nem olyan sértő, mint az irodaloméban. A szegénység nálunk nem általános fogalmat, hanem a sajnálkozás minden melege nélkül, csupán a faluvégi zselléreket jelenti.

A tekintet, a lélek, amely az imént még hízelkedve röpködött a fiatal katona arca körül, most a szemébe tudott volna karmolni. „Mért nem nyílhat ki a szegénység szeme?” Csak magamban gondoltam ezt, szólni egy szót sem szóltam.

Elég soká tartott, míg anyánk legyilkolta a magkakast, s szép barnára sütve föltette a rokoni érzelmek oltárára: volt ez olyan nagy és szent dolog, mintha eleven, még húsevő istennek ajánlotta volna fel; ez volt az egyetlen kakas az udvarban; nekünk, ha betegek lettünk volna, akkor sem áldozza fel; magának sem; a keresztény Istennek sem.

– Van itt valami Csukás nevű legény? – kérdezte az egyik vendég evés közben.

– Csukás? – vette fel a kérdést Bálint.

– Az volt ott az egyik főkolompos. De falusi. Nem ide való?

Bálint apánkra pillantott, aztán Mihály bácsira, aztán rám.

– Ide nem – mondta.

A hadfiak bekebelezték az áldozatot, csak úgy bicskával, köröm közül, s ujjukat szopva már készülődtek is. Géza elém állt. Hallgatagságomból talán megérezte a feszültséget, s azt akarta búcsúzásul feloldani. Vagy – eszébe idézve, hogy középiskolába járok, s így egyszer talán közibük kerülök – úri kötelességének érezte, hogy megkülönböztessen, magához emeljen? Rosszul fogott hozzá. Azon a bizonyos, fölényes, „hát öcsém, csak…”-hangon, amely a buzdítást is elviselhetetlenné teszi, valóban buzdítani kezdett. – Iparkodj – mondta. Mintegy a család fenti részének nevében támogatásáról biztosított. – Hogy különb ember lehess. – Megkérdeztem: kiknél?

Megérezte hangomban az ingerültséget, de saját szavainak tapintatlanságát is. – Van különb élet is, mint itt a faluvégen – mondta, barátságos nevetéssel akarva jóvátenni a dolgot.

– Nekem nem kell különb – feleltem.

– Gondolj a holnapodra – nézett rám. – A jövődre – tette hozzá.

Egy percig gyanakvóan ismét rám tekintett, megnézett magának. – Hát csak igyekezz – mondta kezet nyújtva. Aztán kiment, illetve kivonult emberei élén, kemény léptekkel, mintha támadásra vezetné őket. Kikísértük az utcára, már csak azért is, hogy a kapukba tódult szomszédok előtt megcsillogtassuk magunkat a dicsőségben. Géza búcsúzásul mindenkivel összeölelkezett, Mihály bácsival is; az öreg egy lépést hátralépve, s magát humorosan megint vigyázzba vágva jelezte a távolságot a rokoni téren is. Az ölelésből most parolába sikló tenyeret meghajolva szorította vissza, s utána még katonásan szalutált is egyet. Elpirultam.

A kocsik elzörögtek; egyenként, vontatottan léptünk le a dicsőség ragyogó színpadáról, cammogtunk be az utcáról. Én a többieknél is nehezebb lélekkel, mintha Géza valami súlyos terhet rakott volna vállamra, a szívemre. Az állásfoglalás terhét? Akaratlanul is világszemléletet ruházott rám? Szomorú voltam, alig tudtam lélegzeni.

– Mennyire hasonlít Bálintunkra – szólalt meg egyszerre tündöklő arccal anyánk, már a kapun belül. Mindnyájan Bálintra tekintettünk, a hasonlóság valóban meghökkentő volt. Bálint vonásról vonásra Géza arcát hordta, csak egy kicsit faragatlanabbul, parasztosabban, mintegy bemaszatolva. – Mutasd csak – mondta apánk. De Bálint szégyenlősen elfordult, odább somfordált, mint aki valami öltözethibát fedez fel magán.

Soha nem mondták ki – s nem írták le – annyiszor, mint akkor – s akkortól fogva – azt, hogy jövő. Nem csak úgy, ahogy ez a Géza értette. Hanem mindenki jövőjét fölidézve. A jobbat mégpedig, a megváltót.

 

 

Aztán továbbindultunk, be a házba, akaratlanul is sorba rendeződve, mint valami ünnepségen, vagyis elöl apám és anyám, aztán koruk szerint Pál, Imre és Bálint, azok mögött Mariska és Rozika, majd nagyapa, mindegyik kezén egy-egy ikerrel Mihály bácsi. Az ajtót nagyanya húzta be maga után. De rögtön ki is nyitotta annyira, hogy apró feje kiférjen.

– Te nem jössz be?

Nem mentem. Képtelen lettem volna bemenni, főleg most, hogy nagyanya még hívott is; úgy rám szakadt megint a csavaroghatnék. Még válaszolni sem tudtam. Szememet az ajtóra függesztve, tűnődő csoszogással a kapuig hátráltam, aztán sarkon fordulva úgy, ahogy voltam, kiskabátban megindultam ki a földek felé. Milyen szabad volt a határ, milyen gáttalan! Úgy éreztem, ezzel az irammal a világ végéig eljutok. A földgolyó olyan apró volt, mint az öklöm. Fogalmam sincs, merre jártam, csak ezt éreztem, ezt a kicsike földet s rajta hosszú, kéjes lépteimet. Estére tértem haza, még mindig nem csillapodtam le.

Hallgattam vacsora közben is; a mennyezetre néztem, s az a bolond gondolatom támadt, mi lenne, ha két tenyérrel nekifeszülnék, s az egész padlást, tetőt feltolnám a házról? Úgy bizsergett valami az ujjam bögyiben. Egyszerre csak azt mondja apám:

– Neked már nincs iskola?

– Dehogy nincs – feleltem.

– Nohát. Holnap már december; mikor akarod kezdeni?

– Jobb, ha minél előbb visszamész – mondta anyám.

– Menj csak minél hamarabb innen – mondta apám.

Vacsora után elmentem Bajtiékhoz. Mari néni kivételével már mindenki aludt.

A fiúk is, délután jöttek meg, épp az első vonattal.

Nem keltettem fel őket. Majd holnap.

De nem volt türelmem nekem sem, hogy az utazást csak egy nappal is elhalasszam. A jövő a városokban érett: onnan jöttek a hírei, s nekem Ólak volt a város, olyan, amelynek bennszülötteivel már szót is cseréltem. Hajnalban elutaztam.

Azzal, hogy egy hét múlva úgyis itthon leszek. Körülnézni megyek oda is.

Nesztelenül akartam kimenni a házból; a szobából, ahol mi, fiúk aludtunk, már sikerült is, de a konyhában anyám pillantása fogadott a nagy berlinerkendő mélyéből. Egy éjszakai virrasztás látszott rajta. A harctérre indulók utolsó éjét szokta így átvirrasztani.

– Ó, fiam, fiam – mondogatta csak, ahogy átölelt.

Csitítottam; feküdjék le nyugodtan, nem háborúba megyek.

– Rosszabb ez annál is – mondta. – S azok legalább más emberek voltak. De te, te. Mit tudsz te a világról.

Aztán volt egy szép mondata, amelyet sosem feledek el:

– Kisiskolás maradsz te mindig azzal a sok könyvvel.

Nem tudtam eltéríteni, hogy ne kísérjen ki az állomásra.

Máskor szégyelltem volna ezt az érzelgős kikísérést végig a falun, de most a sötétben lassanként magamhoz engedtem az anyai szeretetet, aztán anyámat is. Karon fogtam. Lépésemet az övéhez igazítottam, így ballagtunk végig a falun, az országúton. Sose voltunk ily közel egymáshoz.

– Hogy kicserélnek majd téged is.

– Dehogy cserélnek ki.

– Ó, ha legalább észrevennétek, amikor kicserélnek – mondta –, ha legalább emlékeznétek, milyen is volt azelőtt.

Nem volt siránkozó természet az én anyám, egyenes derekú kis asszony volt, hallgatag, de emelt fővel és nyitott, bátor tekintettel hallgató. De most a sötétben el merte sírni magát, ahogy a hangosan csobogó artézi kúthoz értünk. De csak addig sírt, amíg a csobogás zajából ki nem értünk.

 

Harmadik fejezet

 

1

Az igazi meglepetés csak az iskolában várt. Odautaztomban a vonaton még belelapoztam könyveimbe, hogy legalább címüket tudjam a fejezeteknek, melyek megtanulására még a szüreti szabadság előtt ígéretet tettem. Reggel szorongva léptem be az osztályba. Délben tántorogva jöttem ki, mint valami ligeti elvarázsolt kastélyból.

Megváltozott az iskola is.

Négy-öt hét leforgása alatt olyan szellemi intézménnyé alakult, aminők az első görög gimnáziumok lehettek, amikor az állam, a rend, a hasznosság nem avatkozott bele a lelkek formálásába; a tanárok is felszabadultak, saját magukká váltak, emberré a katedrán is. Pontosan azt adhatták elő, ami harminc vagy hatvan év alatt szívükben tapasztalatból, hitből és keserűségből összegyűlt, vagyis egy-egy élet tartalmát, a lényeget. Azt, amiért érdemes volt élniök, vagy legalább ők azt hitték, hogy érdemes.

Majdnem mindegyiknek magának is probléma volt, amiről beszélt: gondolataikat előttünk szedték ki a kaoszból, és nem utasították vissza, ha mi is segítségükre siettünk. Percek alatt új tantárgyak keletkeztek. A régiek megújultak. Mestereink nem ragaszkodtak a tantervhez, ezúttal valóban az életnek tanítottak, magát az életet tanították. Sose hallgattuk oly szomjas lélekkel őket. Valami diák-bosszúálom alakjaiként ezúttal ők feleltek és feleltek néha hadarva, néha erőlködve az óra kezdetétől a csöngetésig. Ahogy az amúgy is hallgatag parasztok otthon a mértéken is túl hallgattak, belőlük, a beszéd kézműveseiből most mértéktelenül ömlött a szó.

A némettanárból váratlanul egy lelkes egyiptológus bújt ki. Hónaljszámra hordta a katedrára a húsz év alatt gyűjtött könyveket, térképeket és fényképeket, boldogan osztotta szét, ha kölcsönkértük: ez az egyetlen, amibe érdemes elmerülni! Grumoczky, a mértantanár háborús megfigyeléseiből adott elő, szakszerű stratégiai rajzokkal, lövedékszámítással, a tüzéreknél szolgált. A matematika tanára szintén a háborúról adott elő, gyalogsági szempontból, és közben szimbolista verseket szavalt. A versekből egy kukkot sem értettünk, de ez csak fokozta a zajos ovációt. Ő volt különben, aki az osztályban egyszer kardot rántott. Különösképpen épp egy lelkes ünneplése után rántott kardot, mikor elragadtatásunkban a padokra ugráltunk. Vadul hadonászva kergetett helyre bennünket. A halotti csendben aztán újra szavalt egyet.

Ebesy, noha a frontot ő is megjárta, a házasság lelki lényegéről és reformjáról értekezett, ő ezt boncolta négy évig a lövészárokban. Harkernek napról napra szemünk előtt alakuló tantárgyát e szóba foglalhatom össze: lebecsülés. Bevezetőül időlegesen felmentett tantársait becsülte le a sárga földig. Aztán általában a felmentetteket, aztán a front mögött szolgálókat, aztán mindazokat, akik életben maradtak, majd azokat is, akik nem maradtak életben. Saját magát is lebecsülte, következetes volt. A hittanár a csillagászatról beszélt a lehető legtudományosabb felkészültséggel; amit e tárgyról tudok, neki köszönhetem. Szégyenlem ezt a felsorolást, a könnyű alkalmat a gúnyolódásra, de így volt. A tornatanár valami vallásos rögeszmébe esett; ahogy visszagondolok rá, azt hiszem, gnosztikus lett. A történelemtanár megmaradt szakmája keretében; csupán merész lendülettel a jelenre vetette föl magát: óráira az aznapi újságokkal jött be, azok híreit magyarázta és bogozta; nem hiszem, hogy az akkori orosz pártok küzdelmeit nálunk bárki is jobban ismerte. Csodálatos iskola volt. Legcsodálatosabb átalakuláson maga az aggastyán igazgató ment át.

Most derült ki, miért ejtette ő évtizedeken át a Habsburg szót bajusz alatti rángással Hasburgnak. Mint a szimfóniában, amikor a tételeken át bujkáló szólam végre diadalmasan fölível és visszafelé is mindent egyszeriben megmagyaráz – Söveges bácsi most megnyomta a szót, ajkán az évtizedes arcrángásból harsány diadalmosoly lett. Az öregből a Habsburg-utálat tört ki, olyan elemi erővel, ahogy csak egy hatvan esztendeig lefojtott indulat kitörhet. „A Hasburgok pedig…” – kezdte a katedrán, s ősz szakálla-haja keretében izzó arcával, ragyogó tekintetével úgy állt ott, mintha a segesvári ütközet után hatvan évig bujdokolva Petőfi jelent volna meg közöttünk, vénen, de a régi tűzzel. Mint minden indulat, a gyűlölet is fiatalít. Ifjú demagóggá varázsolódott az öreg, mikor a debreceni detronizációt kerítette sorra, ahol különben, bár anyja karjában, maga is jelen volt. Kozákot is látott. Családja egyik tagját a Noszlopi összeesküvéskor eltették láb alól. Hüledezve értesültünk, hány jó magyar tűnt el, mi lett Magyarországból a Habsburgok uralma alatt. Egy jakobinus közvádló, egy debreceni „flamingó” dühével leplezte le az öreg a múlt bűneit, és hetente megesketett bennünket valamire. Megesküdtünk, hogy nem fogunk feledni. Egymásra kacsintva, de nem csupán a csíny hevületével ugráltunk fel a fizikai előadó emelkedő padjaiban. Mert különben fizikát tanított az öreg.

Mi minden lapult e vén lélek alján, mi minden a magyar történelemben! Padlásunkon otthon volt egy feneketlen zsák; nagyanyánk, az örök takarító és gyűjtő, aki az utcán a fületlen gombot is felvette, évtizedek óta abba gyömöszölte „egyszer még jó lesz” kincseit. Titokban néha kiborítottam, a családi múlt antidiluviális rétegei dőltek elém; apám pólyafejkötője, a birkabillogok, melyeket még dédapám faragott, egy kuruc rézbuzogány. Ilyen zsák volt ez az öreg lélek is, most kerültek napfényre titkai. A kirázott holmik közt mindennap leltem valamit, amit aztán én rejtettem el egy életre azzal, hogy egyszer még jó lesz. Pontosan tudom a muszkavezetők nevét és bérét. Tudom, kinek kamatozik a vérdíj, melyet az olasz brávó Fráter György ledöféséért kapott. Tudom, mi történt a Rákóczi-földekkel, az ecsedi láppal. Nekem virágoztathatta-boldogíthatta volna Ferenc József akár ezer esztendeig is a magyarságot, Aradot soha nem törölheti ki emlékezetemből.

Főleg az egészségügyi párt lelkesedett, az osztály jövendő orvosai, továbbá örök ellenlábasaink, a természettudományosok, akik akkoriban tömörültek lombikvásárló szövetkezetté. Mi, költők – szám szerint öten – kezdetben fensőbb szempontból fogadtuk az eseményeket, a zajongók feje fölött mindent értő pillantásokat váltottunk, nem adtuk át könnyen magunkat a plebsz hangulatának. Méltóságát csak kültagunk, Mocsári, a drámaíró vesztette el. Grumoczky egyik óráján harsányan elkiáltotta magát:

– Fegyvert, tanár úr!

– És vitézt!

– És török hatalmát! – kontráztak rögtön a fizikusok.

Nem válaszoltunk a kihívásra.

A tízperces szünetekben mind az öten felszaladtunk a második emeletre, hogy meghallgassuk, amit Timár Sándor magyaráz a nyolcadikosoknak.

Timárt alig lehetett megkülönböztetni a diákoktól, még csak helyettes tanár volt. Egyszer a szervezkedés fontosságáról beszélt, aztán Nietzschéről, aztán a matematika már-már isteni felsőbbségéről és erejéről, aztán az állam szerepéről. Miért hallgatta az egész folyosó olyan rokonszenvvel? Egy mondata sem hullt sziklára. Mert valóban alig különbözött tőlünk? Mert fiatalsága folytán neki is igaz élmények voltak azok az eszmék? Szavaiból egyszerre áradt a vívódás és a biztonság: a becsületesség. Mi öten azért is hallgattuk, mert bennünket nem tanított.

 

2

A lecke villámgyorsan fogott. Hőringer, aki az érettségitől való rettegésében minden tankönyvön kívüli anyagról készített jegyzetet, eleinte szorgalmasan jegyezte ezeket az új leckéket is, de aztán abbahagyta. Az anyag, épp azért, mert nem kellett a következő napra bevágni, azonnal megragadt bennünk, vérré, sőt tetté vált. A történelem tanárának csak célzást kellett tennie, hogy Ausztria elszakadásával a pragmatica sanctio megszűnt, s Magyarország valószínűleg köztársaság lesz: óra után a kis Bordács rögtön nekilátott a következmény levonásához, kiült az ablakba, s a bejárat fölé helyezett címerről nyaktörő mutatványok közepette lehajtogatta a koronát. Milyen lecke hatása alatt tűnt el a címer két oldaláról a két szelíd angyal? S az aranyozott K betű a pedellus fülkéje fölött díszelgő KAPUS szóból? Ebesy a házasságról való fejtegetéseiben végre elérkezett az eredményhez: a szerelem csak testi kapcsolat. Az emlékezetes nap estéjén az osztályból egy kis különítmény megérkezett a hírhedt városvégi ház elé. Pedagógia ritkán ért el gyorsabb eredményt, mint azokban a napokban.

A versírás akkortájt ősz felé szokott rám jönni, akár a madarakra a költözés. Mint a gazda a termést, akkor csépeltem ki az egész évi élményt, az ibolya fakadását is.

Hirtelen szükségét éreztem, hogy valamivel én is hozzájáruljak a jövő alakításához. Lelkem legjavát, bölcseleti tapasztalatomat szándékoztam átnyújtani. Ez forgott fejemben, midőn egy délután sürgősen, a sietségtől szinte pihegve harmincnyolc szakaszos ódát készítettem részben Petőfi szelleméhez, hogy támadjon új életre bennünk, részben a nemzethez, hogy legyen méltó. Nem volt sikerem.

Írás közben visszarepültem a műfaj virágzásának korába, s teljesen megfeledkezve az éjszakai lövöldözésekről, honfitársaimat tespedésük, puhányságuk, sőt idegen ruhaviseletük miatt feddtem meg, a nemzetiségekről úgy beszéltem, mint Petőfi az „Élet vagy halál”-ban. Lénárt, az önképzőkör tanár-elnöke fölényesen mosolyogva adta vissza. „Meghaladott nacionalista izgatás”, mondta tömören, fejét parancsnoki türelmetlenséggel fel-felkapva, hogy az ítélet megmásíthatatlanságán kívül rögtön rengeteg elfoglaltságát is jelezze. Valóban rengeteg dolga volt, rengeteget vállalt. A folyosón álltunk, az énekterem előtt, bent már zajongtak a fiúk, nemcsak az énekesek, hanem az egész iskola. A fekete táblán Lénárt mindenkit berendelt délutánra, hogy a Marseillaise-re az ifjúságot megtanítsa, sürgősen és merő ügybuzgalomból, mert különben nem éneket tanított, hanem magyart. Ítélete lesújtott. De nem válaszoltam.

Már a vers benyújtása nagy erőfeszítésembe került, igazán a közügy győzette le a szégyenlősséget. A bírálatra csak tekintetem hebeghette el a lélek meglepetését és tiltakozását. Egyáltalában nem éreztem nacionalista izgatónak magam, nem is voltam az. Lénárt bírálatát nem az ellenszenv szülte? Még az előző évben egyik dolgozatomban a jobbágy szót úgy választottam el, hogy az egyik b a sor végén maradt, a másik a következő elejére került; ő alápirosozta, de mikor megkérdeztem, hogy a szó miből van összetéve, belezavarodott, majd dühösen leültetett. – Azt a történelemből kellene tudnod! – kiáltotta, hogy a megszégyenítést legalább hanggal visszaverje. – Nem tudom – feleltem nyugodtan és tapintatlanul. Azelőtt sem szívlelt, ezután még kevésbé. Védekezésül én a szavakba menekültem. Egy hónap múlva azt, hogy felülmúlta, úgy fejeztem ki: elhagyta. Kijavított – talán meghaladta. – Haladni nem tárgyas ige – vágtam magam alatt konokan a fát. A „meghaladott nacionalista izgatás” nem annak a csatának volt egy utódörrenése? Pillantásom ezt villanthatta. Lénárt nyilván ezért tartotta még egy percre féken magában a rohanást. Már megindult, de visszatorpant, minden tagjában a tettrekészséggel, mint az egy helyben berregő gépkocsi. Kivette kezemből az alkotást. – Mi ez, ha nem a legnagyobb sovinizmus? – mutatott a huszonötödik szakasztól kezdődő részre. – Olvasd, hangosan. – Ámulva olvastam, valóban izgatás volt, homlokegyenest ellenkező a gondolatokkal, melyeket prózában elég gyakran hangoztattam. A költészet uralma ejtett bámulatba: elmém hiába forgott a legfrissebb eszmékre, nyelvem még a múlt század szavaival forgott. – Kérem, én nem így gondolkodom – árultam el meghökkenésemet. – Hát akkor miért nem írod le pontosan, amit gondolsz? – mondta nevetve és most még fölényesebben Lénárt, nem tudva, hogy a világ legnehezebb dolgát kéri, csak úgy félvállról. Aztán rákapcsolt, elrobogott, különösképp egyesítve magában egy Napóleon és egy gépkocsi céltudatos elevenségét. Katonásan dördült ki hangja a teremből; érezni lehetett, hogy a fiúk bent vigyázzban álnak. Régi tanáraink közül csaknem mindegyik megjárta hosszabb-rövidebb időre a frontot. Ő volt az egyetlen, aki még kaszárnyát sem látott.

 

3

Természetesnek vettem a háborút, éppoly természetesnek vettem, ami utána következett. A társadalom változik? Amióta én benne éltem, mást sem tett, mint ugrott föl és le.

Így volt ezzel az osztály is. Egy-egy latin vagy történelem órán azelőtt két csengetés közt három-négy egymásra következő császár diadalát és bukását vettük tudomásul oly magától értetődően, hogy annak már igazán vérengző zsarnoknak kellett lennie, akiről még óra után is megemlékeztünk, a tízórai harapdálása alatt.

Minden, ami a hazában és a világban történt, az iskolán át jutott hozzánk: egyszerre volt tragikus és derűfakasztó.

A vegytantanár óriási erőfeszítések után végre elérkezett egy órán odáig, hogy saját tárgyairól beszéljen. Szigorú arccal lépett be. Kihúzta magát, nyelt egyet, s oly eltökélten, mint aki törik-szakad, átúszik egy folyót, magyarázni kezdte a konyhasó vagy a nátriumoldat elemeinek vegyülési törvényeit. Ez ehhez vonzódik, az ahhoz… Egyszerre akadozni kezdett, szemét még szigorúbbra rántotta, majd kitágította; megállt. Látszott rajta, hogy abban a pillanatban ébredt rá valami óriási felfedezésre, az ihlet kerülgette; már bele is csapott. Kigyúlt arccal azt magyarázta el, hogy a világon mindent az önzés kormányoz, még a szülők szeretetét, a szerelmesek sóhajait is. A világ a különböző szerzési, birtoklási ösztönök harca. Nagyjából azt mondta el, amit mi Lalival már évekkel előbb megtárgyaltunk. Tudatta velünk, hogy mi sem vagyunk kivételek: társadalmi érdekcsoport tagjai vagyunk, legjobban közülünk a legjobb körmű fog boldogulni. Úgy belemelegedett a sikerhez szükséges bűnök részletezésébe, a társadalmi osztályok működésének érzékeltetésébe, hogy a tízperces szünetet is átmagyarázta.

A következő óra szerencsére lyukas volt – latintanárunk a pályaudvari elszállásoló bizottságban fejtette ki valóban rendkívüli szervezőképességét –, s így alaposan megtárgyalhattuk a vegytannak a társadalomra is érvényes törvényeit. A vita meglepő rendben folyt le, a szónokok egymás után jelentkeztek, azt hiszem, elnök is volt. Az osztály két nagy pártja összebékült, s majdnem határozati javaslatot készített. Még a hallottaknál is élesebben lepleztük le s ítéltük el a társadalom működését.

Iskola után mi költök megállapodtunk, hogy délután külön is összejövünk, megvitatjuk, vajon az általánosságban elfogadott tételek érvényesek-e a művészetekre, s ha igen, mit kell cselekednünk. Én vállaltam magamra a kérdés összefoglaló ismertetését és a követendő irányelvek kidolgozását. Órákig dolgoztam, nagy elmélyüléssel. Háromszor írtam át, nem a külalak miatt: mindháromszor merőben ellentétes irányelvre bukkantam.

A jellemek váratlanul, robbanásszerűen alakultak. „Az idő meggyorsult.” Egy-egy vélemény vagy állásfoglalás kialakításához, melyhez azelőtt egy évtizednyi töprengés kellett, most egy éjszaka is elég volt. A történelem lüktetése megfrissült, megfrissítette a lüktetést az elmékben és szívekben is. A hevenyláz, mely ma is tart, már november hóban észlelhető volt, némi ingadozás után csúcspontra szökött. Észrevétlenül lepte meg áldozatait.

 

 

Grumoczky, a mértantanár az óra elején még ártatlanul ment lépre, s kezdte magyarázni már harmadszor vagy negyedszer, hogyan is dolgozott a tüzérség az uzsoki áttörésnél. A nagy tábla egy perc alatt ezúttal is hadászati térképpé alakult át, Grumoczky villámgyorsan dobálta fel és tolta előre az ütegeket, a lövészárkokat, a vezérkart. – Ez itt a trén – csattintotta oda egy háromszög rajzát, hogy a kréta csak úgy fröcskölt. – Ez a tartalék. – Hirtelen megállt, mereven rábámult a trénre vagy a tartalékra. Mikor ismét felénk fordult, arca elváltozott. – A kutyák… – kezdte rángó arccal. Már delirált. Üvöltve és az asztalt csapkodva bosszút követelt. A Kárpátok minden fenyőjén akasztott embert akart látni; tán látott is, mert kitágult szemét egyszerre ellepte a könny. – Elvész Magyarország – nyüszítette, mint a kutya a kerék alatt. Aztán éppoly hirtelen összerázkódott, kihúzta magát, homlokizmaival tekintetét szinte marokra szorította, úgy pillantott reánk. – Ha azt mondanám, hogy holnap csapatot szervezek, hogy fegyverrel megvédjük az országot, ki jelentkezne közületek? – Nyolcan álltunk fel, én harmadiknak. Alaposan, de inkább gyanakodva, egyenként megnézett bennünket, várt a szóval. – Készüljetek – vágta végül ellenségesen, majdnem fenyegetően felénk. A szó, melyet leckére alkalmazva szoktunk meg, idegenül, titokzatosan szállt végig a termen. Mire kellett készülnünk? Grumoczky tán ezt akarta rendezni, midőn fejét lehajtva magába merült. Legyintett, és be sem várva a csengetést, kisietett az osztályból. Nehezen, lökésszerűen határoztam el magam a felállásra, de mire felálltam, már mentem is volna a végekre. Csalódottan, üresen ültem le, azzal a feszélyező érzéssel, hogy el vagyok kötelezve Grumoczkynak. Egy-két nap múlva falragaszokon láttam a nevét, egy népgyűlés szónokai között. Mintegy parancsra várva mentem el a népgyűlésre.

 

4

Különös népgyűlés volt.

Először egy katona beszélt. Fejtegetésére nem emlékszem, csak arra, hogy a tömeg szinte percenként felkiáltott. Az emberek nekivörösödve, égre fordított arccal követelték:

– Le a háborúval!

A háborúnak akkor már hetek óta vége volt.

Éltették és követelték a békét is, amely magától értetődően ugyancsak megvolt. A következő szónok beszéde közben ez a kiáltás hullámzott végig a sokaságon:

– Földet! Földet! Földet!

A föld ott terült el a város határában, védtelenül. Valaki a királyt kerítette sorra. Beleeresztettem hangomat én is az általános felzúdulásba:

– Le vele!

Az is már hetek óta lent volt.

– Éljen a köztársaság!

– Éljen a forradalom!

Egyik megéljenzéséhez sem kellett bátorság. A düh esetlenül, ellenállás nélkül pukkant el. Ebből a forradalomból itt épp a forradalmak alapeleme hiányzott, a merészség. A kiáltások az üres semmibe nyúltak, a kezek is. Az egyik szónok hirtelen fordulattal arról kezdett beszélni, milyen igazságtalan, hogy a papok eddig nem nősülhettek meg. A tömeg diadalordítással vette tudomásul, hogy eztán megnősülhetnek. Lelkes helyesléssel hallgatta e kérdés okfejtését, mintha azonkívül már minden kérdést elintéztek volna.

Grumoczky nem kis meglepetésemre arról beszélt, hogy a házakat és szántóföldeket nem jövedelmük után kell megadóztatni, hanem aszerint, hogy mennyit érnek. A beszéd elég bonyolult volt, de szerencsére Grumoczky is az emberiség hajnalával végezte; a kibogozhatatlan telekértékadó is új fejezet nyitására volt hivatva a történelemben, s ezért megéljenezték. Voltak szavak, melyek a tömegre a ráolvasó igék hatását tették, magamon tapasztaltam. Az „emberiség hajnala” vagy a „szebb kor küszöbe” hallatán esztendők múlva is meleg cikázott végig hátamon. Ez a forradalom még csak a szabad szólás forradalma volt: az emberek ettől az első ponttól rúgtak be, de úgy, olyan módon, hogy a többi ponthoz már nem tudtak nyúlni.

Volt művészi szám is. Az egyik fiatal tanító – a műkedvelők örök rendezője – elszavalta a „Lamberg szívében kés…” című verset, majd ráadásul „Az őrült”-et; az utóbbit olyan sikerrel, hogy (midőn karját fölborzolt feje fölé dobva, helyből a levegőbe vetette magát) az asszonyok sikongani kezdtek.

A végén az iskola remekelt. Lénárt föllépett az emelvényre – mindenki azt hitte, hogy beszélni fog –, de ő két karjával csak szép úszó mozdulatot tett, aztán hirtelen intett, s a tömegben ügyesen szétszórt énekkar mindenki meglepetésére, az enyémre is, elzengte a Marseillaise-t. Sajnáltam, hogy elblicceltem a próbákat, hogy nem tudom a dalt. Még az este pótoltam.

 

5

A mindenkit mélységesen lebecsülő Harker egy nap növeszteni kezdte szakállát; a szakáll arányában szelídült; míg végül mindenkinek megbocsátott, és vegetáriánus lett. A szocialista szót először a matematika tanára mondta ki. A szónak már akkor többféle értelmezése volt, ő úgy értelmezte, hogy a föld még felhasználatlan kincseit és erőforrásait kell sürgősen az emberiség szolgálatába állítani, például a szelet s különösképpen a nyári nap melegét, amely, tagadhatatlan, most potyába megy. Hőgépekről ábrándozott, hőtartályokról, melyek a meleget, mint holmi dunsztost, elteszik télire. Ebesy a nőkérdés elég merész csörgésű patakával szintén a szocializmusba torkollt. Aztán – megelőzve korát – váratlanul a zsidókról kezdett beszélni, a zsidókérdésről tőle hallottam először. Nyilván ez az oka, hogy képzeletemben a nőkérdés és a zsidókérdés még ma is valami homályos unokatestvéri rokonságban van.

Az öreg igazgató a Habsburg-kérdés csapásán egyszerre csak elérkezett a földkérdéshez. Természetesen ennek rossz okai is a Habsburgok voltak – nem ők nyomorították meg a magyarságot azzal a tudatosan elrontott „jobbágyfelszabadítással” is?

Az öreg egyszerűen tagadta, hogy a jobbágyokat felszabadították. – Hát azokon a rengeteg egytagokon mik élnek? – kérdezte, száját gúnyosan félrevonva. Nem tőlünk kérdezte, hanem a történelemtől, azzal vitázott. – A föld ott maradt, ahol volt, mi meg mehettünk oda, ahol a part szakad.

Minden nemzeti baj hovatovább személyes ügye lett; többes számban beszélt nemcsak Kossuth, hanem a Hunyadiak koráról is: mindig, valahányszor azokat ejtette szóba, akik a rövidebbeket húzták. A történelem távlatában ifjúságát fedezte fel újra. A jelen eseményeiről rendes irodalmi nyelven beszélt, de a 60-as évek ecsetelése közben azt mondta, hogy „píz”, Aztán egyszerre csak Árpád is azt mondta, hogy „lú” sőt „böszme”. Az öreg visszahódíttatta a néppel az országot.

Bevallom, ugrattuk. – Hát a muhi vereséget kik okozták, igazgató úr? – kérdezte arcátlanul Bakó, ha az öregnek mégis eszébe jutott a fizika, s feleltetni akart, szokása szerint névsorban. A muhi vereséget a főurak okozták. Ők okozták Nikápolyt, Mohácsot, Majtényt. Minden bajt ők okoztak, abból az egyszerű és valóságos okból, hogy mindent ők vezettek. Az öreg meghökkent egy percre, midőn Komárom tárgyalása közben Faggyas az osztály nevében alázatosan megkérte, énekelje el a Klapka-indulót. Ekkora pimaszságot az öreg se bírt el, átlátott a szitán, dühösen nyúlt noteszáért. De a viharosan felharsanó könyörgésre és jajveszékelésre mégis kiállt a dobogó sarkára, csendet intett, s reszketeg, akadozó sarki koldushangon elzümmögte a dalt. Két szemét a mennyezetre emelte; midőn a végén mosolyogva ismét ránk nézett, a két szemébe gyűlt könny, mint két félrebillent csészéből, egyszerre loccsant ki mellényére.

Így alakult, változott az osztály is. Tudományos filmen láttam egyszer egy virágágyást: a láthatatlanul bebocsátott sugarak és ózon hatására egy perc leforgása alatt tágult meg a kehely, hajoltak szét a szirmok, ágaskodott fel a porzó, hogy finom tartalmát szétszórva, már konyuljon is. Ilyen virágágyások voltunk mi is.

De honnan jött a sugár, honnan az ózon? Egy reggel arra ébredtem, hogy dühös földosztó vagyok; másnap arra, hogy éppoly hévvel a birtokszövetkezetekért lelkesedem, közben senkivel sem beszéltem. Az egyik tízperces szünet politikai vitáját a lenhajú Grabovics így szakasztotta félbe:

– Azt csak a szindikalizmus oldhatja meg.

Szindikalista lett, ő, aki Grumoczky felszólítására elsőként pattant fel a helyéről. Úgy éreztem, nekem is annak kell lennem, Grumoczkynál együtt jelentkeztünk. Nyilván a szó tetszett meg neki, vagy az, hogy a megyében szindikalista egy sem akadhatott. De meglehet, hogy valóban megértette egy délután azt a rendszert. Ha én fedezem fel elsőnek a szót, talán én leszek az.

A politikai vélemények, mint az álmok és a csillagképek ugrottak össze a titkos erővel szabadon kerengő-kavargó anyagból: egy véletlenül felkapott betűből, egy emlékből, egy szépen zengő szóból, az arc egy vonásából, mely e szót átadta. Világnézetre látomás révén tettek szert az emberek, mint a próféták.

 

6

Aztán megint részt vettem egy népgyűlésen. Véletlenül botlottam belé. A Piac téren mentem, az egyik mellékutcából éneket hozott a léghuzat.

Egy üres telken volt a népgyűlés, a gőzmalom és a bőrcserzőműhelyek között. A város legszegényebb és persze leggyanúsabb negyede volt ez… Ha tanárral találkozott errefelé az ember, az menthetetlenül kifaggatta: mit keresel itt? Erre volt a bordélyház is.

Meglepett, amit ezektől a szónokoktól hallottam. Úgy beszéltek, mintha nem is lett volna forradalom, forradalmat követeltek.

Aztán a nyolcadikosok helyettes tanára, Timár lépett az emelvényre. Közelebb furakodtam.

Azzal hatott, hogy egyáltalában nem akart hatni, nem tüzeskedett. Halkan beszélt s ráadásul csak elvont dolgot, mintha órán lett volna. Hangját csak a gondolat összefoglalásánál emelte fel, s ilyenkor kiejtése családias tájszólásba melegedett. „Mert az igosság…”, mondta, s hosszasan fejtegette, miképp kell az igazságot értelmezni, vagyis alkalmazni. A tömeg úgy hallgatta, akár mi a folyosón.

Aztán egy vasutas következett. Az igazságot rögtön arra a kérdésre alkalmazta, hogy a malommunkásoknak is okvetlenül meg kell alakítaniok a maguk bizalmi testületét.

Ettől fogva csak különféle bizalmi testületek, műhelyközi küldöttségek megalakításáról volt szó és azok feladatáról, de már ismét türelmetlen és lelkesítésre törekvő hangon.

Ide-oda jártam a tömegben. Elmondhatatlanul jól éreztem magam, mintha csupa ismerős között forogtam volna. Nem érdekelt sem a szónokok, sem a hallgatók gondja, nem is igen értettem: a komoly arcok hangulata ragadt rám. Egy kicsit úgy voltam, mint az együgyű asszony, aki a prédikációból csak azt értette meg, hogy gyönyörű volt. A szónokok igehirdetéseiből azt értettem ki, hogy ezentúl az igazság fogja kormányozni a világot. Szinte támolyogtam ettől a kinyilatkoztatástól. Eddig – akár Isten nevét – csak nagy ritkán és szégyenkezve mertem ajkamra venni ezt a szót, de most szüntelenül kiabálni tudtam volna, még lelkesültebben, mint László sógor azon az emlékezetes hajnalon. Legszívesebben mindenkit átöleltem volna.

 

 

Ez adott bátorságot, hogy Berecznek is rögtön kitárjam szívemet, mikor a gyűlés végén egyszerre csak karon fogott.

– Igazság? – mondta. – Melyik igazság? Mert abból sok van.

És csak úgy mutatóba most is elsorolt néhányat. Más az igazság Polinéziában és más volt ezelőtt száz évvel. Minden társadalmi osztálynak megvan a maga külön igazsága, sőt minden szakmának.

– Az igazság is csak arra való, hogy bennünket szolgáljon, akár a gőz vagy a villany – foglalta össze állásfoglalását. – Azt is az ember fedezte fel!

Bennem berzenkedett valami az ellen, hogy az igazság szolgáljon. Méltatlannak éreztem hozzá.

– De mit jelent az, hogy az emberiség java? – kérdeztem.

– A boldogság. Ami nekem jó. A társadalom célja az, hogy minden eszközzel, villannyal, gőzzel és igazsággal minél több gyönyört szerezzen az egyénnek.

Megakadtam a gyönyörön is. A mi puritán házunk táján a bűnök sorában állt, a kéj és a paráznaság valamilyen alsóbb grádicsa volt.

– Te forradalmár vagy?

– Én vagyok az igazi. Mert ezek – és fitymálóan hátranézett az oszladozó tömeg felé –, ezek csak bégetnek, mint az akolban a birkák. De fogalmuk sincs, mi várja őket odakint. Csak bégetnek, hogy szeretnének kimenni, az egyik legelőre, a másik szükségletre. Hisz ha igazán ki akarnának menni – hol vannak a korlátok? Sehol! Csak abban a sötét fejükben!

– Te ki mersz majd menni?

– Már kint is vagyok, fiacskám. Előttem már nincs akadály. Ami nekem kell, azt megszerzem. Mert a legfontosabb a forradalomban, öcsém, hogy a verseny újra szabad! Olyan szabad, mint a teremtés ünnepélyes napján. A forradalmak első lövése, az pontosan olyan, mint a futóversenyt indító pisztolylövés. Én a mezőnyben vagyok, látom a célt.

– A saját érvényesülésedet?

– A boldogságot, fiam.

– Mások rovására is?

– Ugyan ne papolj. Az én boldogságom az emberiség boldogsága is! Bennem is az emberiség boldogul, én is egy adag emberiség vagyok! Érted?

Nem értettem.

Berecz ingerült lett.

– Az új társadalomban is csak egyenként juthat el a boldogsághoz az emberiség! – harsogta megállva. – Vagy te olyannak képzeled ezt a versenyfutást, ahol minden versenyző egyszerre ér a célhoz?

Valahogy úgy képzeltem.

 

7

Mint annyiszor, a vitát most is akkor folytattam végig, amidőn Berecztől elváltam. Az önképzőkör ellenzékének ülésére sietett; hetedikes volt, az elnökségre szeptemberben nem is jelöltethette magát; most a diáktanács megalakításának gondolatával akarta kivenni a vezetést a kullogók kezéből. Pesten már minden iskolában van diáktanács, mi sem maradhatunk el. Én a konviktusra tartottam, a vacsorai kenyér kiosztásához. Láttam több diákot is arra igyekezni. Átvágtam a gimnáziumkerten.

Ez az ember individualista, kezdtem rögtön a füstölgést, amidőn magamban maradtam. Nem is individualista, hanem egoista. A boldogságot akarja, illetve a boldogságát. Ha ez mérnök volna, csak olyan hidat rakna, amelyen csupán ő járna át. S a többiek, a rengeteg ember, aki egy híd felépítéséhez kell? – vetettem fel a kérdést, és akaratlanul is megálltam, választ várva. Azoktól önzetlenséget követel. Itt logikai hiba van, állapítottam meg boldog diadallal, s éreztem, hogy arcomra ugyanaz a mosoly települ, amely Timár arcát megfényesítette, valahányszor ezt a mondatot kimondta. A társadalom célja nem a boldogság, hanem az igazság.

De ezekben a néma vitákban én még a szokásosnál is tárgyilagosabb szoktam lenni. Megálltam a győztes vágtatásban, csendet parancsoltam saját gondolataimnak, és – mentemben ismét megállva – vártam a választ. Nyomban jelentkezett.

– Melyik igazság? – hunyorította felém gúnyos tekintetét a képzeletbeli Berecz.

– Igazságot csak egyet ismerek: amelyiknek mérlegtányérján a jó többet nyom, mint a rossz.

– Tudod, hogy még a testek súlya is más az Alpok tetején, mint a hegy lábánál!

– Kérlek – mondtam épp gyengeségem tudatában türelmetlenül –, a filozófia ismer végső alapelvet a logikában is, az etikában is. Már Kant megmondta, hogy minden emberi tulajdonsággal és eszmével és dologgal vissza lehet élni, csak eggyel nem: a jóakarattal. Az önmagában, céljától és eredményétől függetlenül is értékes! És ő mondta, hogy „úgy kell eljárnom, hogy egyúttal azt is akarhassam, hogy viselkedésem és elvem egyetemes törvénnyé váljon”. Számomra ez az igazság!

– Te olvastad Kantot?

Egy pillanatra még e néma vitában is szégyenlettem volna bevallani, hogy még csak itt-ott, s hogy az előbbi szavakat az előszóból vágtam be; de aztán mégis meg kellett vallanom a valóságot.

S ettől végtelenül elszomorodtam.

Ellöktem magamtól a képzeletbeli Bereczet is, és a saját kérdéseimmel próbáltam megbirkózni.

 

 

A kertben költőtársamat, Kolbertet pillantottam meg és nyomában egy fél méterre Mészárost, mert Kolbert türelmetlen nagy lépteivel mindenkit megelőzött. Utánuk siettem.

Kolbertet lángelmének tartottam, s velem az egész szellemi csoport. Magas termetű, apollói homlokú fekete fiú volt, egy helybeli üveges fia. Jobbra-balra dülöngve járt, ezt mindnyájan utánoztuk. Boldogan tűrtük, kitüntető jelzőként viseltük, hogy emiatt – Kolbert miatt – gárdánkat röviden kacsázóknak nevezték. Kolbert vállát vonta a világ véleményére, de azt azért nem árulta el, hogy azt a hanyag, művészien ringó járást, melyet én sokáig a nyakba lógó hullámos hajjal, Kolbert hajával egyetemben a költő elengedhetetlen ismertetőjelének tartottam, lúdtalpainak köszönhette.

Mészáros is helybeli volt, a tisztiorvos fia. Lányos arcú, csendes fiú, meghökkentő hasonmása testvérnénjének, aki magántanulóként hetedikbe járt, s a városka legszebb lánya, az egész iskola szerelme, s persze valamennyi versünk, regényünk, tervezett drámánk hősnője és ihletője volt. Mészáros nem írt, soha nem is akart. Ő volt olvasónk, az egyetlen, de lankadatlan, s elismerésével valóban kifogyhatatlanul hálás. Mindent megmutattunk neki, abban a reményben, hogy tán posta is. Hogy nénje az igazi címzett.

Ők is a gyűlésről jöttek. Lelkesedni csak a kis Mészáros lelkesedett. Lelkesedése annál meghatóbb volt, mert nem tudta kifejezni. Topogott, kezét dörzsölte, egy lábon kezdett ugrálni, jó messzire elénk ugrált, aztán vissza.

– Elmegyek inasnak. Leérettségizem, aztán inasnak állok.

Mi ezt a Mészárost dédelgetni szoktuk. Átöleltem.

– Aztán milyennek?

– Nem bánom… Csak vasat kapjak. Csak vasat adjanak ide a kezembe, amit reszelni lehet, meg olyan jól hajlítgatni. Vasat és nagy darab vörösrezeket.

Kolbert állandóan magasra tartotta fejét, olyanfajta arckifejezéssel, mint aki rögtön megszólal: nem érzitek? Micsoda szag ez?

– Te is forradalmár vagy? – fordultam hozzá.

Sosem válaszolt azonnal. Mindig megjátszott egy kis felrezzenést, mint aki mély töprengésből riad. A másik mániája meg az volt, hogy nem arra felelt, amiről kérdezték.

– A lendület a fontos, semmi más.

Ezzel be is fejezte.

– Mit gondolsz, szabad ölni? Úgy értem: egy eszme nevében.

– Minden fogalom megtestesül a földön, olyan képviselőre lel, aki azt egyéni életével érzékelteti.

– És ha valaki az elnyomatást testesíti meg?

– Teljesség soha sincs. Minden csak törekvés. Egy költemény értéke nem az, amit sikerül kifejeznie, hanem az erőfeszítés.

Ebben is, mint általában minden elvont mondatban, végtelen mélységet éreztem. S kétségbeejtett, hogy nem látok a mélység fenekére.

Besnyei, a természettudományosok erőssége jött felénk, mosolyogva. Hozzánk lépve hirtelen elkomorult. Sorra kezet nyújtott. De a szervuszt ilyenekkel toldta meg: te utolsó gazember, rablógyilkos, árvapénzsikkasztó.

– Szervusz, Scaevola.

Kihúzta magát, szája körül jókedv rángott, mintegy vajúdásban.

– Bocsánat – harsogta –, maradjunk meg az illő formák között. Mint a társadalom tagjait üdvözlöm önöket. Vállalják a méltó címzést, eljövendő hóhérok, fondorlatos csalással súlyosbult sikkasztók és orgazdák! S adják meg nekem is a magamét.

– Te mi vagy?

– Azt önöknek kell látniok! Saját képességeimről sejtelmeim halaványabbak. Végrendelet-hamisításra már képesnek érzem magam, valamint munkauzsorára is. A csalásban, hazugságban s a rendmegbontásban tett előmenetelemről hiteles bejegyzések tanúskodnak osztálykönyvünk lapjain, erre tehát nem hivatkozom. Előre megfontolt gyilkossági merényletet még csak néhány felebarátom ellen dédelgetek szívemben: az élet küszöbén állunk, ifjú barátaim! Ám a jövő a miénk.

– A népgyűlésről jössz?

Nem onnan jött.

– De lelkemben önökkel vagyok. Önök a nagy láb, amely az első lépést megteszi a tisztulás felé. Mert nemde, az új világ hírnökeit üdvözölhetem önökben?

Tele szájjal röhögtünk. Csak Kolbert nézte konokan a felhőket.

– Önöknek kell példát adniuk. Kérem, legyenek könyörtelenek a szent ügy érdekében. Ne riadjanak vissza az akasztófától sem. Erélyt és elszántságot! Kérem, akasszák fel kivétel nélkül magukat.

– Akaszd fel te magad.

– Ismétlem, egyelőre csak lélekben vagyok önökkel, csak egy szerény követő várja tetteiket. Az igazi forradalom akkor következik el, ha mindenki fellázad, nemde?

– Nemde.

– A bűnösök, elnyomók ellen. Dolgunk szerfelett könnyű. Miért mennének a szomszédba? A bitangok kezeikben vannak. Lázadjanak fel saját maguk ellen, és sújtsanak le! Szökkentsék talpra a milliónyi tespedő lelkiismeretét.

Mészáros egy ugrással Besnyei hátán, aztán vállán termett.

– Itt szökken a lelkiismeret, gaz gyaur! – kiáltotta nevetve. És lába közé szorította Besnyei fejét.

– Szolgám leszesz a másvilágon! – fuldokolta Besnyei ugyancsak röhögve, s nekiszaladva fejest ugrott a kertben összesöpört nagy halom havas levélbe. Egy pillanat múlva mindnyájan rajtuk voltunk. Szállt a nevetés, a kiáltás, a püfölés, a hó, a levél, amíg csak úgy szét nem túrtuk a boglyát, hogy a puszta földön hemperegtünk.

 

8

Az eszmék az én fejemben is oszlás útján szaporodtak, akár a sejtek. Villámgyorsan szaporodtak, dagadtak, mint a fazékban a köles: felényit legalább ki kellett volna dobnom, hogy a másik felével kezdhessek valamit. De semmit sem dobtam el: keltem, nőttem, mint a szakajtó kenyér. Megzavart a gazdagság. A hirtelen kinőtt eszmékkel, a véleménnyé nyúlt gondolatokkal éppoly esetlenül mozogtam, akár kezemmel vagy lábammal, mely ugyancsak abban az időben váratlanul, szinte egyik napról a másikra indult oly rohamos növekvésnek, hogy reggelente felülve az ágyban, szinte percekig bámultam, hogy már milyen messze került tőlem. Ijesztően nőttem, csak nőttem, nőttem, magam sem tudtam, mi célra. Vasárnap délutánonként meg-megnéztem arcomat a főutcai cukrászda kirakati tükrében, egyik héttől a másikig orrom álnokul alakot cserélt, szemem óvatosan behúzódott, fülem eltűnt, alig ismertem magamra; aztán egyszerre a tükör csak államig ért: mikor legörbedtem, akkor vettem észre, mennyit magasodtam. Hétről hétre éppily idegennek éreztem bensőmben is magamat. A környezet szorított, mint a kinőtt ruha. Félszeg gesztusokat vágtam ki, fuldokoltam; azt éreztem, hogy nem látok a lábam elé, minden percben elterülhetek a lépcsőkön, a járdán. Mint később is ilyen esetben annyiszor, az ösztön azt súgta: eredj haza, az a világ illik rád, az veled nő.

De a szomj Ólakhoz kötött. A tanítás egyre ziláltabb lett. Egyre gyakrabban esett meg, hogy a gimnázium kapuján fehér papírlap fogadott bennünket, elfolyó betűkkel és hólyagosan a decemberi dérhullástól: ma nincs tanítás. A délelőttöt azért felhasználtuk; az osztály együtt maradt, így csapatban csatlakoztunk az aznap épp esedékes felvonulásokhoz a városház elé vagy a helyi leszerelő bizottsághoz; a tömeggel együtt követeltük a krumpli azonnali szétosztását, a munkanélküli-segélyt, a határok megvédését, a spartakuszok sürgős szabadon bocsátását Münchenben és Hamburgban. Népgyűlésekre vonultunk, vagy ha épp nem volt, mi rendeztünk egyet a gimnáziumkertben. Minden nap úgy fejeződött be, hogy a holnapért lesz csak érdemes élni, az hozza a nagy hírt és megoldást. Jóformán észre sem vettem, midőn a karácsonyi szünetet kikaptuk; egyik napról a másikra húztam a hazautazást, amíg csak egyszerre itt volt a szenteste; de én most – mit keressek otthon? Az internátust nem zárták be, elég sokan visszamaradtunk, a délvidékieket a szükség tartóztatta: az új határ ott vonult a harmadik falu alatt. Az térített magamhoz, hogy a tanítás máris megkezdődött. Az első nap lementem az igazgatóhoz, hogy mégiscsak: haza! Már az ajtó előtt töprengtem a megfelelő ürügyön, midőn a tanácsteremből kitódultak a tanárok, s épp engem fogtak be a hirdetmények másolásába, hogy a tanítás ismét szünetel, ezúttal azért, mert az épületbe határvédő alakulat költözik. – Végre kezdődik! – mondta Grumoczky. – Itt maradjak, tanár úr? – kérdeztem tőle. – Miért? – meresztette rám szemét. – A határvédelem… – akadoztam. – A forradalom kezdődik! – kiáltotta – a tettek!

Megvártam még az öreg igazgatót. Majdnem hogy meg nem áldott. Vidám volt. – Folyik a szó, a szó, de nálatok foganatja is lesz: föld! – mondta. – Szó elrepül, föld megmarad! – tette hozzá szinte ravaszkásan – a franciáknál is úgy volt. – S rám hunyorított, mint aki titkot közöl.

Futva mentem a vasúthoz. Lelkemmel már a faluban voltam; azért a várost is ki akartam üríteni. Minden könyvemet magammal vittem, de ami pénzem az útiköltségen kívül csak maradt, azon is könyvet vásároltam.

 

Negyedik fejezet

 

1

A vonat minden állomáson most is vesztegelt vagy félórát, egyszer a nyílt pályán is megállt: az egész vonatot végigigazoltatták, elvadult hadifoglyokat vagy rablókat kerestek. Nem türelmetlenkedtem. A betört ablakú nagy kocsi utasai szinte állomásonként cserélődtek, de arra a rövid időre is összeismerkedtek, és néhány tömör mondatban kicserélték értesüléseiket, mint valami előrenyomuló hadsereg előőrsei. Tele voltam eszmével, tervvel, jövendővel, de nem adtam ki magamból semmit; beleburkolóztam a bekecsbe, és csak füleltem, mintha magam is felderítőúton járnék. Orromat megütötte a faggyúval kent csizmák és a tarisznyában rejlő fokhagymás abált szalonna ismerős illata… most éreztem csak, mennyire az eszmék világában éltem Ólakon; most kezdtem észlelgetni, hogy mi történt a földön, a való világban.

Eszméimet kerestem ott is. Nehezen ismertem rájuk. A lelkes, szép szólamok a parasztok fülébe is bebújtak, de azon a rövidke úton, míg azokban a konok, kucsmás fejekben a fültől megint a nyelvig jutottak, átestek valami próbán. Vaksin, csapzottan, olyan gyámoltalanul kerültek vissza a levegőre, akár lyukjából az ürge, amikor egy kanna vízen kell áttörnie magát, hogy lélegzethez jusson. Az előőrsöket mulattatta ez az önként adódó ürgeöntés; én is bele-belemosolyogtam a felhajtott szőrmegallérba. Vidám szívvel lebegtem a felhőkből lefelé.

A szólamokat szabadjukra engedték, de volt, amit komoly bólogatással nyújtottak át egymásnak. Értesülésük a valóságról elképesztően pontos volt és részletes. Az előőrsök mindent tudtak egymástól függetlenül is. Percnyi pontossággal tudták, hogy tőlük háromszáz kilométerre két úr mennyi időre találkozott s mit vitatott meg négyszemközt. Tudták, melyik nyújtott először kezet. Párnázott ajtók mögött lefolyt tanácskozások anyagát sikerült megszerezniök. Álmokról, a szív és a vese mélyén őrzött titkokról volt tudomásuk, biztos és hiteles, ahogy később ellenőriztem. Nemcsak azt tudták, hogy az OMGE vezetősége például milyen szavakkal ajánlotta fel a földmívelésügyi miniszternek a földrendezés céljára a birtokból mindazt, ami a birtokosok megélhetését nem veszélyezteti, hanem azt is, hogy a szónok mit gondolt a befejező mellékmondat közben. Tudták, hogy a püspöki kar az egyházi birtokok hasonló önkéntes felajánlásánál püspökönként csak száz holdat kívánt megtartani, hogy a konyhát mégse a piacról kelljen ellátni. Tudták, hogy a pesti munkásság vezetősége milyen indokkal gátolta e buzgalom megvalósulását, a rögtönös parcellázást. Mert elsősorban is a földről tudtak mindent. Egyik-másik felvilágosítást akart nyújtani, mint értelmezendő a birtokrendező bizottságok megalakításáról kiadott rendelkezés, de semmi szükség sem volt rá, mindent világosan értettek és tudtak. A rendelet megjelenésének dátumát is tudták; december 20-án jelent meg.

Ahogy a vonat hazafelé közeledett, úgy nőtt nyugalmam és biztonságom. De azért az otthoni állomáson olyasfajta érzéssel ugrottam ki a vonatból, mintha csónakból léptem volna szárazföldre végre, viharos tengerről. Hiába, ez való az én talpam alá. Még a menés is másképp esett rajta.

 

 

Az estéli vonattal érkeztem. Kívülem nem volt Vászolydra igyekvő gyalogos. Nyugodtan vágtam neki az útnak, bár eszembe jutott egy-két mendemonda az akkori közbiztonságról. Másutt ilyen út közben legalábbis jobbra-balra tekingettem volna. Itt a sötétség is másképp esett. Nem szimatoltam benne bicskát szorongató markokat, még egy kóbor kutyát sem. Jókedvűen magamhoz engedtem, szinte magamra öltöttem; oly meghitten mozgattam benne tagjaimat, mint valami kényelmes bundában.

Ilyen meghitten, otthoniasan mozogtak fejemben a gondolatok is. A jövő egyszerű volt és szívet melegítően jóakaratú. Háború volt, most forradalom van, a rossz után a megoldás. Tán még jó is, hogy annyi szenvedés volt, az biztatta az embereket, hogy megoldjanak sok olyan dolgot, amelyre anélkül sose gondoltak volna. Gyermekkorom bölcs szakállú istenét akkor már régtől fogva nem tudtam ilyen szemmel felismerhető alakzatban magam elé idézni, de az öröm, hogy íme, a megpróbáltatásnak jutalmazása is van, isteni gondoskodást, végtelen jóság jelenlétét éreztette velem, már karnyújtásnyira is a sötétben.

Elhessegettem veszteségemet, hogy az iskolát nem hadiérettségivel úszom meg. Ki tudja, tanulhatok-e egyáltalában tovább?

Aztán egyszerre nem is tartottam fontosnak, hogy továbbtanuljak. Ha apám magától nem gondol vele, és nem ad rá pénzt, én nem kérhetem… De jó lesz most már így is, otthon maradok, hisz minek is felfelé törni, mikor mindenki felemelkedik. Meg eleget is tudok.

Úgy éreztem: megszereztem, amit meg kellett; tudok valami más, külön dolgot, amelynek hasznát láthatják. A család, a rokonság, a falu… nem mertem pontosan végiggondolni, hogy kik látják hasznát és azt sem, hogy mi is az a külön, amit én tudok. Azt hiszem, akkor lepett meg először az a belső nyomás, hogy – ha nem tudom is, hogy mi és ki iránt, de kötelességem van.

Ettől a távolban lapuló falu is egyszeriben elvesztette azt a nagy, nyugalmat sugárzó erejét. De annál inkább vágyódtam oda, bár most már olyan formán, mintha küldtek volna.

Ahogy a falualji csordakúthoz értem, megrezzent a sötét: két alak huppant le a káváról. Közeledtükben a bolyhos árnyaknak kezük nőtt, a kézben valami botféle: fegyver, szuronnyal. „Állj!” kiáltották.

Igazolást kértek, ki vagyok, mi vagyok, hova tartok.

Volt nálam igazolvány, de gondoltam, elég, ha csak úgy szóval bemutatkozom, otthon vagyok. Nem volt elég. – Gyerünk csak a papírokkal – mondta az egyik.

– Ferenc bátyám. Keserű Ferenc, ugye, maga az? – kérdeztem; megismertem a hangját.

Ő volt, de ezzel sem érte be. Négy éve nem látott. Távollétem alatt jött meg, ő is, társa is, valamelyik Csajági. Lámpát gyújtottak; szabályszerű igazoltatás, körülményes vallatás után léphettem be szülőfalumba. Majdnem hazáig kísértek. – Tele van a világ sehonnai csavargóval, tolvajjal – mondták búcsúzáskor mentegetődzésül is, maguk leleplezéséül is. Föltételezték, hogy benyúlok valamelyik udvarra a csirkeólba.

 

2

Még csak az hiányzik, hogy itt is igazoltassanak, gondoltam, ahogy a túlsó faluvégen házunk elé értem. Majdnem igazam lett.

A kiskaput zárva találtam. Nyúlkálhattam a palánkon át, próbálgathattam azt a bonyolult madzag- és faszerkezetet, amellyel becsületesebben be szoktuk csukni azt a semmi ajtót. Ezen valahol lakat van, állapítottam meg, hogy végül istenesen megráztam. Bent még világosság volt.

A két kutya vakkantott egyet, de azután csak boldogan nyüszítettek, megismertek. Fölhúzódzkodtam a kerítésre, hogy majd átvetem magam. Drót két vonalban is, szöges. Végre is Mitvisz kalauzolt be. Azzal a türelmetlen, kéjes vinnyogással végigszaladt a kerítés mentén, a sarkon túl, a kertnél volt a kijárása, egészen lekoptatta a deszkát. Ott bújtam be.

Ahogy az istálló előtt elmegyek, végigsúrolom a falat a csomagommal, közvetlenül a fülem mellett akkora kiáltás dördül, hogy átfutott rajtam az ijedelem.

– Ki jár itt?

Érezni lehetett, hogy ez a hang nemcsak nekem szól, hanem a házbelieknek is; nemcsak ijesztés, hanem riadó is.

– Én vagyok.

Károly volt. Megismert, de harci készségén nem tudott egy pillanat alatt túladni. Még mindig kiabált.

– Mit viszel itten? Hol jöttél be? Ez a ronda dög is! – és Mitvisz üvöltve repült.

De azért, mire bátyáim kiszaladtak, már összeölelkeztünk. Bemenet ő is ugyanazt a mentséget dörmögte el.

– Vigyázni kell ezzel a zsiványnépséggel. Az ember szemét is kilopnák. Helyben vagyunk nekik, ennek a ronda szegénységnek itt.

Elcsodálkoztam, hogy nálunk már annyi lopnivaló akad. És a szegénység, az ő száján is.

A férfiak felöltöztek; aztán anyám is, hogy valami ennivalót üssön. Aztán előkerült nagyapa, nagyanya, végül az egész család; egy ingben, mezítláb kifutkoztak még az ikrek is. De csak vizsgálgattak különös szemmel.

Ez a mi családunk elég hallgatag népség volt. „No, meghoztam magam” – mondta anyánk ragyogó tekintete előtt apánk, mikor megjött a harctérről, s bizonyos vagyok benne, hogy ennél sohasem mondott neki többet azokról az esztendőkről. Még a vásárokról is, ahol pedig élete legdöntőbb eseményei és ismerkedései történtek, azokról is csak ilyesmikkel számolt be: ezt vettem, úgy látszik, becsapódtam, János öcséd tiszteltet. Pál egyszer ölre ment a posta előtt egy szemlésszel, a szomszédoktól tudtuk meg, hogy miért és milyen eredménnyel. „Betört az ablak” – mondta, s nekünk szeméremérzékünk tiltotta, hogy többet kérdezzünk. Anyám oly zavartan pirulva s oly félszeg mozdulattal vette kézbe évvégi bizonyítványaimat, mintha szerelmes levelet tukmáltam volna szeme elé; soronként felpillantott, hogy továbbolvashatja-e. Holott tele voltak mondandóval, és ha minden illendőség egybevágott, szerettek s tudtak is mesélni. Apánk oly tüzetesen és élvezetesen elmondta például azt, miképp kell kifognunk azon a csökönyös, válogatós, csak hízelkedésre mozduló és menyecskemódra kacér szántónkkal ott a sóslaposi rét fölött, hogy gurultunk a nevetéstől.

– Mi újság itthon? – kérdeztem.

A szó nehezen indult, de az ürügy jónak látszott. Hamarosan észrevettem, hogy eddig még egymásnak sem igen beszélték el, amibe most kedvemért sorra mégis belefogtak. Lassanként nem is nekem beszéltek. Pál apánk felé fordulva magyarázta el, mennyit kívánnak a leszerelt katonák, és hogy miért jogos ez a kívánság. Apánk lassú fejcsóválása messzire hirdette: csak most hallja ezt a dolgot. Bálint már vitára készen mondta el, hogy igaza volt a Bajtinak, mikor a földigénylő bizottságban az asztalt verte. Mi helye is van ott Szmodicsnak meg Nyergesnek, a segédjegyzőnek, meg a nagygazdáknak, de legkivált a bogáncsosi ispánnak?

– Bajti Lajos?

Az István. De nem akartam irányt szabni a beszédnek. Szám és fülem egyforma kéjjel csúsztatta be a jó hazait: a rántottát és a szót. Bálint elmondta, mire akarja felhasználni a református pap a nemzetőrséget; mit kíván az öreg jegyző az uradalomtól. Majd hogy mit kíván Nagyatádi a kormánytól. Ők is tudtak mindenről.

 

 

Jó soká beszélhettek, mert amíg én ettem, addig csak ők beszéltek. Én meg, azt hiszem, életemben akkor ettem legtöbbet. Iszonyú mennyiséget bekebeleztem én akkor; onnan tudom, mert a családban esztendők múlva is nevetve emlegették, ha fanyalogva nyúltam ételhez. Minden gyerek mögött van egy ilyen evési magasugró-rekord, én azon az éjszakán állítottam fel a magamét. Anyám háromszor hozta elém a tojássütő lábast, aztán egy fél hideg kacsát hozott, aztán egy tál estéről maradt káposztás tésztát, aztán egy szál frissen sütött kolbászt uborkával, majd egy jó tenyérnyi szalonnát, hogy azt is megkóstoljam, s utána egy üveg befőttet. Ha kölcsönkérhetném Szabó Dezső irályát, oldalakon át részletezhetném, hogyan ömölt szét bennem s vált részemmé az a jó meleg, gyömbéres és zsíros falu meg az anyai szeretet. Az asszonyok köröttem álltak, átszellemülten és tettrekészen, mint az olasz festők lakomaképein a szakácsné-angyalok.

– Egy kis hideg csülköt még, édes fiam – mondta anyám, de nem kérdő formában, mert következő mondata már az volt, hogy szaladj csak érte, Rozikánk. Anélkül, hogy észrevettem volna, megettem a csülköt, a palacsintát, amit Mariska hirtelenében kisercegtetett és még egyéb apróságot, ami kézügyben akadt, nagyanya díszalmáit a szekrény tetejéről. Ital után néztem, bor után.

– Azt majd én hozom, nekem nem kell gyertya – mondta nagyapa. Ragyogó arccal hozta fel a pincéből; kezével kitapogatta a poharat, óvatosan odaillesztette az üveg szájához, nekem ő töltögetett. Tán a kortyintásaimon számította ki, mikor ürült meg a pohár. A többiek is ittak.

Mondom, mindezt a lapuló emlékezet játszatja elém, akkor én csak a beszédre figyeltem. Úgy, ahogy a szaporodó csontokra emlékszem ott a tányérom előtt, ahogy arányos púposodásukkal mérték az időt.

A beszéd lassan ráterelődött magánügyekre is. Bálint egy gúnyos oldalvágásából megtudtam, hogy Imre bent van a nemzetőrségben. A gúny magyarázatát egy későbbi mondat hozta: a nemzetőrséget a módosabb gazdák fiai alakították meg, a tanító vezetésével a magukét védték, uradalmi fogatokon jártak. Imre dörmögött valamit, hogy csak véletlenül volt a kocsisuk.

– De a bort megittad, amit kiküldtek, a kastély előtt. Hát testvér, én inkább kibuktam volna. Nekem senki se küldjön ki a bakra egy itatot, mint valami cselédnek. Nem az a világ van már.

Pillantásomból Bálint megérezte, hogy tetszik nekem ez a mondat, és már felém hajolva mondta el, hogy ő meg a pajtásai miért nem léptek be. Nekem is elmagyarázta, hogy már más a világ. A kopaszhalmi bérlő maga kezdett alkudozni a nemzetőrökkel, hogy együtt döntsék el, ki mennyi földet kap majd. El is döntötték, a nemzetőrök húszat kaptak volna.

– Tizenkettőt – vetette oda sértődötten Imre.

– Hát tizenkettőt. De csak ők, persze. És hogy ezért megőrzik a pusztát. Meg is őrizték úgy, hogy a bérlő az ő pecsétjükkel meg az ő embereikkel akarta elmeneszteni a birtokról a jószágot, a vetőmagot, még a szekereket is, amiket eladott valahová Bácskába. De rajtavesztett, mert kitudódott, és azóta a nemzetőrökön kívül is van őrzője a pusztának. Nemcsak Kopaszhalomnak, hanem mindnek: Csókásnak, Csillagnak, Odánynak. – Az utóbbit már Imrének mondta, nevetve, de egy kis kihívással. – Ezek az őrzők mindent megőriznek, amíg „lejön a rendelkezés”. Nemsokára lejön, mert a törvény már megvan rá.

– Bizonyosan lejön?

– Azon ne félj. Afelől nyugtod lehet – mondta Bálint, s arcán a bizonyosságnak olyan mosolya jelent meg, amely már gőgnek is beillett volna.

Az asztalnál csönd volt, mindnyájan Bálintot hallgatták. Végigröppintettem tekintetemet az arcokon. Olyan nyugalom és bizalom áradt róluk, még az asszonyokéról is, hogy annak már majdnem áhítatíze volt. Ehhez még Imre is bólogatott. Csak apánk eresztett meg egy csendes „majd az is elválik”-félét, de tán ő is csak szégyenlősségből, hogy véget vessen ennek a nagy szívkitárulkozásnak, amelyben valóban volt valami meztelenségszerű, mert a végén mindnyájunkat félszegség fogott el; engemet is.

Bálintot néztem, pillantást is cseréltünk. Lelkesen, de mégis nyugodtan: mélységesen magabízóan ült ott. Olyasfélét éreztem: ebben jól dolgoznak az ösztönök. Több a tájékozódása, mint az esze, vagy az értesülése, de az biztos. Olyan ez, mint egy jó hőmérő. Én röpködhetek, de ha talajra akarok szállni, őt kell keresnem. Megéreztem, hogy pillantásomból fölfogta rokonszenvemet, s viszonozza. Ettől valósággal meghatódtam, majdnem könnyeztem.

– És arrafelé mit beszélnek, fiam? – szólt nagyapa. Meglendítette fejét, hogy megtegye az ilyen „arrafelé”-nél szokásos odabökő mozdulatot, de aztán feleúton – mert nem tudta, hogy merrefelé is eshet az az Ólak – fejét a határozott mozdulat helyett tétovázva és szerényen körbecsavarta, majd mosolyogva az égfelé fordította. Az arrafelé az egész világot jelentette, a mindenséget, Istent.

Megfeleltem rá. Mindenütt jót beszéltek. A januári szelek helyett a világban csupa nemes szándék, testvéri jóindulat kerengett, föl egész a csillagokig. Ami rossz még van, az csak félreértés, afféle kezdeti üzemzavar. A románok és szerbek előnyomulnak? Akik erőszakoskodásra és még most is hatalmaskodásra kapatják magukat: azok sajnálatraméltóan elmaradtak a világtól, még nem értik az idők szavát. De rá fognak ébredni tévedésükre. Mert az idők parancsa, mert a történelmi idők…

Lelkesülten számoltam be a világról. Úgy siklottam a beszéd folyamatán, mint kölyökkoromban szánkómmal a temetőhegyi úton. Szédítő, de boldogító volt ez a rohanás.

Nyílegyenesen haladtam. Néha-néha egy pillanatra kusza bozótosként elém ugrott az a sok összevissza eszme, melyet Grumoczkytól, Ebesytől, Berecztől a népgyűléseken hallottam. Meg amit magamtól kisütöttem. De valamiféle csoda történt.

Olyan volt ez, mint mikor hirtelen kihívtak a táblához. Az előttem felelő félig teleírta a táblát, de nekem fogalmam sem volt, hogy kell folytatni azt a matematikai levezetést, mert nem készültem. Kínomban és hogy időt nyerjek, elismételtem, ami föl volt írva, de olyan hévvel és bizonyossággal, olyan lendülettel, hogy ezzel az irammal utat törtem a rám váró kaoszban. Ámulva hallgattam saját magamat. Honnan tudom én ezt? Az eredmény mindig kijött.

Most az az eredmény jött ki, hogy a világon Párizstól Bombayig és New Yorktól a kirgiz pusztákig mindenki barátja a népnek, s így Vászolydnak is, a családnak is, és külön nagyapának is, ne aggódjon, hogy a vakokat elhanyagolják.

A család szinte a bólogatásba, boldog mosolyba és kézdörzsölésbe belefáradva tért végre pihenni. Nyugodtan néztek a jövőbe. Nagyapa hozzám topogott, átölelt, és olyasmit mondott, hogy érdemes volt taníttatni engem.

Különösképpen csak én nem voltam nyugodt. Amikor abbahagytam a beszédet, a bőkezű reményosztogatást, és felálltam az asztaltól, lelkiismeret-furdalás-féle szállt meg, és – épp a ragyogó arcok láttán – bizonytalanság. Mintha valóban minden hitet átadtam volna, úgy értve, hogy nekem semmi sem maradt. De azért hatalmasat, erőset aludtam.

 

3

Másnap csak csavarogtam.

Szokásom volt énnekem azelőtt is, hogy az ilyen megérkezés után rögtön kimentem a határba; sorra jártam azt a néhány darab földünket. Persze most nem sok látnivaló akadt rajtuk. Az az őszi hirtelen fagy már karácsonytájt fölengedett, az áradás nagyrészt meg is csappant a laposon. Rétünkön víz állt, az éles szélben hosszú hullámok szaladtak: játszották rajta, hogy milyen, amikor itt szénarendek kanyarognak. Nehéz röptű varjak ereszkedtek lefelé, s íveltek bosszús károgással vissza, mivel a vízre nem települhettek rá.

Ezért nem volt érdemes már kora reggel kijönnöm. Tán nem is ezért indultam el hazulról, amikor a többiek még nyugodtak. Az esti nagy lelkesülés után szégyelltem volna abban a józan délelőtti szürkeségben szemük elé kerülni. Olyan hamarosnak ígértem én a világ javulását, hogy már ennek a reggelnek is másnak kellett volna lennie.

Ebédre se mentem haza. Megindultam Odány felé, gondoltam, megnézem Ferenc bácsiékat, Erzsit. De a dombról visszafordultam: a gyönyörű nyílegyenes urasági jegenyesorok is bokáig vízben húzódtak a puszta felé.

Mondtam már, hogy mi a fél faluval rokonságban voltunk? Hogy milyen szegről-végről, annak persze csak az öregmamák voltak a megmondhatói; én csak azt tudom, hogy ahány napszámra ballagó öregebb kapással, kaszással én kölyökkoromban az utcán vagy a határban összeakadtam, az engem mind rokonian tegezve öcsémezett, az nekem mind legalábbis keresztapám volt, mert testvéreim és szüleim keresztszüleit is úgy szólítottam. Főleg a szegénysoriakkal voltunk rokonságban.

Később persze egyik-másik torkán elakadt ez a te. Előfordult, hogy már én szólítottam meg őket, s az első szó hangsúlyával, egy sietős „Sándor bátyám!”-mal vagy széles „Teri néni!”-vel értésükre adtam, hogy változatlanul vállalom a régi viszonyt. Tisztességemre hozom fel, hogy adósuknak éreztem magam, szó szerint. Ezek nekem ugyanis pénzt adtak.

Még mikor legelőször indultam útra az iskola felé. Előző délután nagyanyám kézen fogott, és késő estig győzte a rokonlátogatást, a nagy hírbe burkolt apróka kérkedést, hogy mi is történik velem, hova megyek én. Nagyanya szavai közben a József bácsik és Lidi nénik rám függesztették tekintetüket, fejüket csodálkozva, de inkább sajnálkozva ingatták, féltettek attól a világbeli nagy vállalkozástól; aztán valami ősi hagyomány sugallatára búcsúzáskor kivétel nélkül támogattak valamivel.

A hajdani kolduló legátusok emléke volt ez? Vagy a jobbágykorban valóban így iskoláztatta egy-egy fiát a falu? Ki tíz fillért adott, ki húszat, de legalább kettőt mindenki adott, hacsak jelképül is. Tatár Évi egy gombolyag szárított túrót nyújtott; nagyanya azt is elvétette velem.

A hagyomány nekem is súgott: a vakációk első napjain illendőnek tartottam, hogy végiglátogassam pártfogóim. A szülői háznál véletlenül sem érdeklődött soha senki iskolai előmenetelem iránt, de legmegkapóbb emlékeim közé tartozik, ahogy ezek az egyszerű népek megvizsgáztattak: hunyori pillantással ellenőrizgették szívbéli tőkebefektetésüket, szellemem fejlődését. Belteleki néni megkérdezte, hogy hol volt Krisztus urunk, amikor sem az égben nem volt, sem a földön nem volt, és oktató hangon tudatta, hogy akkor a keresztfán volt. Csepregi bácsi kérdésére, hogy ipadnak, napadnak, három papnak, hat kappannak hány körme van, ma is csak ceruzával tudom kiszámítani, hogy száznegyvennyolc.

Én megtanultam már, mennyi rengeteg mindent kell tudni a szegénynek csak ahhoz, hogy keddtől szerdáig a felszínen maradjon, hogy mi mindent kell tudni csak egy kecske vagy egy ágyás paprika becsületes felneveléséhez. De ezek a szegények sok olyan feleslegeset is tudtak, amit mi szellemieknek neveznénk; játékos jókedvvel csillogtatták. Göndöcs néni tudta, hogy Szent Márton mindig lovon járt, ő a legnagyobb úr a szentek közt, s hogy azt a római zsoldost, aki Jézusba dárdát döfött, Longinusnak hívták. A temető reszket, a koporsó sétál, a halott meg sír benne – mi az? vizsgáztatott az öreg Kasza Péter, s milyen diadal volt számára, midőn a feleletet is ő vághatta ki, hogy a Jónással úszó cethal a tengerben.

Éreztem: az urat főzik ők le bennem, s ezért szívesen belementem a játékba nagyobb diák koromban is. De nem hagyták a tekintélyt. „Mi ér többet egy kenyérnél?” – kérdezték, s csak mikor már kellő mennyiség nevethetnék összegyűlt bennük, akkor vágták ki a tapasztalati nagy igazságot, hogy kettő. Lassanként már az utcán is ilyen tréfás mondással üdvözöltek. Ha hozzájuk járhattam volna költészetet tanulni! Mert leginkább azt fitogtatták, azzal védekeztek, amikor a tárgyi tudásban lassan mégis fölibük kerekedtem. – Vászolydon fát vágnak, forgácsa Menyődre hullik – Ütő Náci bácsi a harangozást rejtette ebbe.

A búcsúzkodást esztendőnként meg kellett ismételnem. De termetem nyúlásával önérzetem is nőtt, restelltem az almárium bögréiből kicsörgetett krajcárokat. Mivel a búcsúzkodás ezek nélkül nem ment, volt év, amikor dacosan lemondtam a búcsúról. Megsértődtek. Visszatértemkor alig akartak megismerni; egész nyáron udvarolnom kellett, hogy ősszel ismét részem lehessen abban a homlokszurkáló elvörösödésben, tenyérizzadásban, ami a krajcárok átvételénél idők teltével egyre kínosabban elfogott.

S mennyi újabb udvarlás, amíg végül mégis sikerült úgy-ahogy leszoktatnom őket róla, a barátság megromlása nélkül. Amíg Belteleki bácsi már úgy nyomta kesztyűs markomba a fillért, hogy maga is tudta: tréfadolog ez, mindig pompásan beváló ürügy egy egészséges hahotára. Csak Tatár Évi néni télire készített gyurat túróiból fogadtam el egyet-egyet változatlan komolysággal. És Balás bácsi, a pusztai lajtos hatosát, ha néha egy pakli dohánnyal vagy anyám disznótori ajándékával kikerékpároztam hozzá, és megsejtettem, mennyi büszkeséget vásárol szegény elhagyatott és megalázott öreg ott az istállók végén azáltal, hogy egy úrnak indulót támogathat.

 

 

Ezeket jártam sorra, mikor ott a határban a szél égővörösre fútta arcomat, zsebre vágott ökleimet is.

– No, mikor legnehezebb az ökör? – kérdezte Belteleki bácsi mindjárt a köszönés után, mikor beléptem hozzájuk.

Örültem, hogy puszta megjelenésemmel jókedvet viszek abba a szürke putriba.

Valami vidámságot vittem a többi házba is, vagy legalább azt a röpke lelkendezést, melybe a szegények esnek, ha úgy érzik: megtisztelik őket… Törölték a széket, söpörték az asztalról a morzsát, mentegetődztek, hogy éppen most nincs mivel megkínálniok. Vagy megkínáltak egy darab sült tökkel, egy tányér sósvízben főtt kukoricával. Az örök reménykedőknek egy szemvillanásra minden vendég öröm; azok mindig hírt várnak.

– Amikor a lábamra lép – feleltem Belteleki bácsinak a kemény parolázás közben. Valami igazolásféle volt ez itt, afféle jelszó: a kuckóban gubbasztó gyerekek, nagyanyák és kamaszok fölnevettek.

Belteleki bácsi részes arató volt, akár Göndöcs bácsi, Öcsényi bácsi, Csepregi, Kasza, Ütő vagy Hóka bácsi. És külsőre is éppolyan volt, mint azok. A lefelé konyuló bajusz vagy a megpróbált szem színe talán különbözött rajtuk, de járásuk, karmozgásuk annyira hasonlatos volt, hogy messziről összetévesztette őket az ember; egyforma volt még a pillantásuk is. Hasonlítottak hozzájuk a fiatalok, a legények is: mindegyik magában hordta öreg korát. Fölkelni még frissen keltek fel üdvözlésemre, de visszaereszkedni már épp azzal a lelki nemtörődömséggel ereszkedtek vissza, akár nagyatyáik. Más nép volt ez, meghökkentően egy hasalji; mintha egy óriási anya szülte volna valamennyit, egyszerre. Egyforma volt a sárból vert egyszoba-konyhás házuk is.

A falu szélén feküdtek ezek a házak, egy gyönyörű domb élén, a Csirip-hegyen; jobbra-balra a harmadik faluig is ellátott az ember a széles folyóvölgy felett.

 

4

Mondom, egyformák voltak ezek a házak; nem úgy persze, mintha egyiket a másik példájára gyártotta volna valami vállalkozó. Egyiknek innen nyílt az ajtaja, másiknak onnan, ezen kóró volt a tető, amazon szalma… volt cserép is. Olyanformán voltak hasonlók, ahogy egy középkori város vagy egy svéd tanya házai hasonlítanak egymásra, akkor is, ha külön-külön valamennyi a legszeszélyesebb egyéni ízlés szerint épült. Volt itt is szeszély: Belteleki bácsi kéménye például közvetlenül az ablakon bújt ki, kedélyesen, mint egy agyarra vágott pipa. De mutattak valami stílust vagy törvényszerűséget, mely alól egyik sem vonhatta ki magát. Nemcsak a mindnyájunkon egyformán uralkodó szükség alakító erejére gondolok, vagy holmi csirip-hegyi anyagszerűségre. Más oka is volt annak, hogy már az első pillantásra olyanok voltak valóban, mintha külön korszakban, más égtáj alatt álltak volna; a falu stílusától mindenesetre élesen elütöttek. Nemcsak azért, mert a falubéli kettős ablak helyett itt a délvidéken divatozó egyes ablak járta… A magatartásukban volt az egyéniségük, majdnem azt mondtam, a viselkedésükben. Igen: a kiállásukban.

Kócosan, tántorogva is olyan hetykén és kihívóan álltak ott azok a szétszórt udvartalan házak azon a senkinek-sem-kellett homokhegyen, úgy sorakoztak ott lobogó rongyaikkal az állandó szélben a végtelen urasági földek felett, mint valami karaván előőrsei, mintha csak abban a percben érkeztek volna fel a hegy tarajára; úgy feszítettek ott szinte csípőre tett kézzel és szem elé kapott tenyérrel, mintha csak egy rövid körültekintésre állapodtak volna meg, s szétvetett lábukban már melegülne a lépés tovább, lefelé; mint egy részlet a Feszty-körképről, úgy nyúltak ott fel, nem minden ünnepélyesség nélkül, hátuk megett a puszta éggel. Feszültség volt bennük, indulhatnék. Elmaradtak a falutól vagy megelőzték azt? Stílusuk a mozgás volt, az bizonyos. Istálló és pajta nem húzta le egyiket sem, a házak szabad sátrakként álltak körülöttük a rengeteg aprósággal és a kedvére tekergő kutyával. A kutya helyett itt még a tyúkot és a malacot kötötték meg. Csak néha képzeltem úgy, mintha a hegyre azok a hajdani besenyők rohantak volna éppen fel, menekülésük közben utoljára még visszapillantva a völgyre; majd konokan megállva, mert világgá futni képzeletem mégsem engedte őket! Csak vissza, vissza, lesz még jobb idő is. Szóval a házak mindenképpen valami jelre füleltek, ebben is hasonlítottak egymásra.

Belülről is hasonlítottak egymásra.

S ezt az ember már kívülről megérezte, mintha e házak átlátszóak lettek volna… Épp az engedett beléjük látni, hogy valami hiányzott róluk vagy körülük. Nem a vályog és a deszka tekintetállító akadályára gondolok. Másfajta hiány fedte fel már messziről azokat, szinte a csontozatig. A közelgő vendég orrát itt nem ütötte meg az a kellemes, majdnem anyásnak mondható tehén- és kancaillat, amely a falusi otthonok igazi védfala. A közelgő vendég hiába szimatolta volna azt az édes dohosságot is, amely az erjedő bor vagy az éppen kénezett hordó meg a savanyodó káposzta csípős illatával fűszerezve már az ereszalját betölti, s oly ingerlően vegyül a padláson száradó búza és dió, meg a különböző helyeken felfüggesztett szőlő, alma, csöves tengeri és avasodását, mint halk figyelmeztetést terjesztő szalonna illatával, hogy a távolról jött vendég akkor is gyermekkorára emlékszik, ha soha életében nem járt falun. E házak semmiféle ilyen illatot nem árasztottak. Ha a végükben esetleg szerénykedett is valami sovány trágyadomb, szalmaboglya vagy egy télre összeütött disznóól, azok illatából egy pehelynyi sem maradt: az állandóan dolgozó szél minden illattól percenként oly tisztára törölte a ház táját, akár a szorgos háziasszony az ablaküveget. Legfeljebb a konyha sarkából szivárgott valami savanyú burgonyaszag. A vendég tehát még belépése előtt tudhatta, mi lehet a padláson, a pincében és a kamrában, ha egyáltalán volt pince és kamra. A szűk szobácska különféle illatai már vadak és ellenségesek voltak, harsányan, szinte szemérmetlenül folytatták a leleplezést. De feleslegesen is, mert hisz odabenn a vendég már puszta szemmel is látott. Mindenütt egyforma félhomályt és ronggyal, kacattal, húszéves ócskaságokkal zsúfolt kietlenséget. Szegénységet, de nem szomorúságot. Csak a környezet volt sivár, nem a lélek.

Mert például sehol a faluban, a kocsmák kivételével persze, nem muzsikáltak annyit, mint erre. Nyekeregtek itt a harmonikák már délelőtt is; estefelé kilométerekről meg lehetett állapítani, mikor hajtotta álomra fejét a táborban a legutolsó legény. De nemegyszer megesett, hogy a lepihenés után éjfél felé is hirtelen zenebona harsant a hegyen, kurjongatás hallatszott, vidám leánysikongás; a völgyben a felriadt, józan falu holmi boszorkányszombatra fülelt fejcsóválva s némi irigységgel. – Honnan veszik rá a pénzt? – dohogta a falu, és dorbézolásra gondolt. Holott a vándorok bor nélkül is tudtak mulatni. A fiatal Öcsényi az éjszaka kellős közepén megrakta a feleségét, aztán az asszony szűnni nem akaró sikoltozására lekapta a gerendáról a harmonikát, veszett csárdást húzott; az asszony, aki Göndöcs lány volt, hazaszaladt; egy perc múlva a Göndöcs házból is jajveszékelés, majd rá muzsika hangzott, aztán a többi házból is. Egyik híres mulatásuk kezdődött így, egy szombati napon. Hétfő hajnalig tartott, legalábbis mi Lalival addig bírtuk a menyecskék, elsősorban épp Göndöcs Lidike pörgetését. Könnyen elvetették a gondot. Tán épp azért, mert bőviben voltak; akadt nekik minden időben.

Nem fordult az ő soruk a háború alatt sem – mit adhattak ők el azokon a jó búza- és zsírárakon? Azon ők csak vesztettek. A férfiak oda voltak, az aratórész elmaradt, az asszonyok a hadisegélyből éltek, maguknak is pénzen kellett venniök azt a kis lisztet. A pesti batyusok véletlenül sem kapaszkodtak fel a Csirip-hegyre. Inkább az ottaniak hordták le öreg holmijukat cserére a faluba, a módos gazdákhoz. Megkoptak.

 

 

– Aztán most még mink vagyunk a tolvajok – mondta Belteleki bácsi. Mosolygott hozzá, nem sokat adott már a világ véleményére.

De fia még adott. Ingerülten vágta felém:

– Az a kis nád! Kinek hiányzik az?

Még az első fagykor levágták a laposon a nádat, azzal tüzeltek. Vágni kezdték ugyan az országút nagy ecetfáit is, de hát nem az én dolgom volt felemlegetni.

– Megfáznak a halottak! – mondta a vő, az ifjabb Kasza Péter. – De hogy mi fázunk-e?… Addig már nem ér azoknak a brúgó parasztoknak az esze!

A temetőből is kifűrészeltek egy-két akácot.

– De nekieresztem én a fejszét a paradicsomi almafának is, ha az én gyerekeim rínak, hogy édesapám, bejön a fáz, oszt a lábamat harapja – tüzelt a vő. Sasorrú, fekete ember volt, feje az egyenesen lecsapott tarkó fölött olyan csúcsos, mintha állandóan egy kis kucsmát viselt volna.

Belteleki bácsiéknál egyelőre kellemes meleget terjesztett a nagykemence, melyet csak szalmával vagy náddal lehetett fűteni. Háromszorosan körbefutó padkáival, különféle ki- és beszögelléseivel a fél szobát elfoglalta ez a kemence; olyan volt, mint valami óriási hangyaboly: sarkaiból és sutjaiból szünetlenül ontotta a gyereket és az embert.

– Más világ lesz ezentúl – kezdtem magyarázni. – Mienk lesz az ország.

A kemence tetején, közvetlenül a gerenda alatt felemelkedett egy álmos arc.

– Mi lesz a mienk? – kérdezte.

Belteleki bácsi legidősebb fia volt, akit ugyan az anyja után Öcsényinek hívtak, Öcsényi Sándornak, mert még az esküvő előtt született.

– Az ország lesz a mienk … – magyaráztam most már fölfelé.

De az arc visszahúzódott a homályba és az álomba. Helyette nemsokára a tető peremén egy pendelyes kisded jelent meg, négykézláb, mert még csak mászni tudott; tátott szájjal és szemmel hallgatta a magyarázatot arról, hogy most valóságosan, megfoghatóan, vagyis kataszteri holdanként, vágó szőlőként és szérűskertenként értelmezve is a szegényeké lesz az ország.

– Aztán miért lenne épp most azoké? – kérdezte mosolyogva Belteleki bácsi. „Azoké” – magát nem számította a szegényekhez.

– Mert magyarok vagyunk, Belteleki bácsi! – kiáltottam. Majdnem azt kiáltottam, hogy besenyők vagyunk; hogy annyi száz és száz év után most dugjuk ki fejünket ismét a mocsárból, visszavesszük az örökséget, a nyerget, a lovat, az asszonyokat, akik egy áradás kerítette szigeten dideregnek…

Így beszéltem Belteleki bácsiéknál. Jókedvűen búcsúzkodtam, mert mosolyukból és hosszú kézrázásukból azt éreztem meg, hogy hagyok náluk valamit. De ahogy becsukódott mögöttem az ajtó, itt is elfogott az a bágyasztó lelki kiürültség, az a tegnapi kimerültség. Lábamat húzva bandulkoltam a következő házig. Bemenjek? Testi erőt alig éreztem rá.

Bementem, s tíz perc múlva Göndöcséknél is a jövő angyala voltam; arcom kigyúlt, szinte fájva égett, mintha harsonát fújtam volna. De az ő küszöbükről is a lelkes parolázás után abba a sötét kietlenségbe zuhantam.

Fáradtan rogytam le a székre Ütő bácsiéknál, lassan kezdtem a szóba, szinte már figyeltem magamat, mikor önt el az az érthetetlen hév.

Ütő bácsi nagyapáról kérdezősködött, aztán a pipaszár fúrásának csínját-bínját ismertette, már a harmadik meggyágat rontotta el. Álmosan hallgattam, estére járt. „Most jön…”, villant átrajtam, mikor Ütő bácsi a gyomrára kezdett panaszkodni. A lelkesültség valóban rám jött, a lélek minden lehanyatlás után újra és újra nekifeszült. Annak, hogyha kell, így darabokban lökje előre a világot?

Így beszéltem Öcsényiéknél, Hókáéknál, Csepregiéknél… Nyilván hálaérzetből beszéltem így, jó hírt akartam vinni nekik, bármi áron. Később megadtam az árát, de ma sem bántam meg. Semmi árat nem sajnálok azért, hogy Tatár Évi nénit, aki akkoriban már csak azzal foglalkozott, hogy disznóölésekre bélmosni járt, híreimmel örömkönnyekre fakasztottam. Hogy Czabuk Daniéknál jövendöléseim hatására valamelyik sógor kezében a harmonika szinte magától megzendült, és a legények nótaszóval kísértek le a faluba, amikor éjfél felé végre hazaindultam, léptenként megbotolva a sötétben, azon a csúszós homokon.

 

5

Már ágyban voltam, midőn eszembe jutott, Bajtiéknál még nem is voltam. Egész nap nem gondoltam rájuk, de most azonnal kiugrottam volna, hogy átfussak, hacsak egy félórára is.

Éjszaka föl-fölriadtam, türelmetlenül lestem az ablakot; világosodik-e. Már hajnalban náluk voltam.

Először Istvánt ráztam fel. Sűrű pislogással járt rajtam tekintete, mintha akkor látott volna először.

– No, előkerültetek? Somszékről! – kiáltottam, hogy egy kalap alatt emlékezetét is felébresszem.

– Köszönöm – mondta. Fanyarul, majdnem gúnyosan mondta.

Összevont szeméről sehogy sem akart eloszlani a kelletlen ébredés morcossága. Beszopott, majd kibiggyesztett ajka konokan valami keserű ízt nyalt, egyre dacosabban. Cigarettáért nyúlt, szája sarkába nyomta, a fanyargás kellős közepébe, amitől az egyszeriben kihívó, mintegy felfegyverzett gőggé változott. Nem szólt.

Áthajoltam rajta Lali ágyához, hogy őt is felrázzam. Hátrahőköltem.

Nem attól, hogy a borzas üstök nem Lali arcát lebbentette felém, hanem attól a villámgyorsaságtól, ahogy az a fej felpattant a vánkosról, ahogy az a nyurga test ülőhelyzetbe dobta magát, lábát maga alá kapva.

Idegen arc bámult rám, kerekre riadt szemmel. De már el is mosolyodott. Az ismeretlen fiatalember visszahanyatlott, teljes hosszában elnyúlt az aratók esti fáradtságával.

– Na! – mondta nevetve. Magának mondta, magának nevetett.

– Lali? – kérdeztem, körültekintve a szobában. Úgy törtem be, egyenest, a konyhában senkivel sem találkoztam.

Lali ott feküdt a sarokban, egy szalmazsákon. Ő is abban a pillanatban ébredhetett. De mire hozzáléptem, már fel is állt. Átölelt, úgy, egy ingben.

Azt akartam megtudni, hogy mi történt velük, mikor Somszéken hasztalan kerestem őket. Ez azonban magánügy volt.

 

 

Hogy az ember felett történelmi idő áll, azt legbiztosabban arról lehet észlelni, barátom, hogy a magánügyre egy perc sem telik. Én feladtam a kérdést, Lali jóakaratú buzgalommal belekezdett a válaszba, de épp csak belekezdett, az első mellékmondat után már arra felelt, aztán arról kérdezett, hogy mi történt a világgal. A nagy idő a maga finom, légnemű részecskéivel benyomult ebbe a félhomályos, áporodott légű, alacsony parasztszobába is, és – ahogy a könnyeztető gáz könnyeztet, a nevettető meg nevettet – fölemelt bennünket, mondjuk úgy, hogy a helyzet magasságára. Egyéniségünkből emelt ki. Ezt mindegyikőnk a maga módján viselte. Lali és én lelkesedtünk, tárgytalanul, csak úgy bele a világba, mint holmi havas csúcs tetején. István gőgös mosollyal nézte a gerendákat. Az ismeretlen búcsúzkodott.

Anélkül, hogy sejtelme lett volna róla, szép tirádában, bár kicsit érdesen attól a reményből és tervezgetésből gyúrt alakzattól vett búcsút, akivé válnia kellett volna: saját jövendő életétől; aztán eddigi egyéniségétől. Nyilván ezért ragadtak meg bennem legjobban az ő szavai. Ismét maga alá vont lábbal ült az ágyon. Csipáit kaparva búcsúzkodott.

– Elképzeltem, szóval, hogy már kezemben a diploma, elképzeltem a gyönyörű reggelt, mikor fehér köpenybe öltözve, homlokomon a szép tükrös lámpával kitárom a rendelő ajtaját Maróton – mert csak oda költöztem volna! – és: tessék! Bejön az első paraszt, vagy nem is paraszt, hogy az ábrándkép ne legyen olyan tökéletes, hanem egy bányász vagy egy asztalos, szóval mégis valaki a népből (mert a népért akartam én élni), és beül, és én megkopogtatom, végre működtethetem ujjaimban azt a tapintgató kéjt, ami a pályára csábított. „Magának, öregem, tüdővésze van”, mondom, azazhogy csak gondolom, mert minek szomorítsam hiába szegényt? „Magának pihenni kell, lehetőleg a Tátrában vagy Egyiptomban.” Persze ezt is csak gondolom… Vagy mondjuk, nem tüdővésze van, hanem sérve. Vagy gyomorbaja. Segíthetek rajta? A szép diplomához hamarosan hozzáképzelhettem, hogy nem. A pácienseket legszívesebben összeszidtam volna, képzeletemben persze, hogy mit emelgettek olyan nehezet, mért szívtak olyan rossz levegőt, miért nem változtatnak szakmát, illetve miért mentek szegénynek. Szóval, februárban már kezdtem elmaradozni az előadásokról. Átmentem a jogra.

– Sajnos, ott is siettem, ott is a képzelettel kezdtem. Az a szép ajtó ott Maróton most ügyvédi irodába nyílott. Ott ülök a szép ébenfa íróasztal mögött, emelt homlokkal, készen arra, hogy az igazságot tűzön-vízen át diadalra segítsem. Amikor belép, mondjuk, hogy egy…

Hirtelen megállt. – Mondd meg te, hogy ki jön be – fordult hozzám, majdnem kötekedő hangon.

– Hogyhogy ki megy be? – kérdeztem. Értettem jól, mit akar tőlem, a tegezés hökkentett meg. Legalább tíz évvel idősebbnek néztem nálam.

– Mondj akárkit, akivel igazságtalanság történt.

Legszívesebben magamat mondtam volna, de hirtelenében nem találtam megfelelő igazságtalanságot.

– A maróti gróf – vetette a csendbe István, fitymáló hangon.

– És micsoda igazságtalanság történt szegénnyel?

– Lopják az erdejét.

– Ki lopja, kegyelmes uram?

– A pahasztok, kéhem.

Érdesen csikordult ez a tréfának szánt gúnyos mondat. Csodálkozva néztem Istvánra, olcsónak, alacsonynak éreztem ezt a hangot.

– Csak nem melegedni akarnak? Vagy főzni, a nyomorultak – vette át a szót az idegen.

Aztán feltérdelt az ágyban, és előkelő karlengetéssel, hasbeszéléssel eljátszott egy torz jelenetet. Tréfás kérdéseivel egykettőre oda szorította a beszélgetést, hogy kártérítést tulajdonképpen a grófnak kell fizetnie, emberileg a parasztoknak annyira igazuk van. Most már hasamat fogva mulattam. A Csirip-hegyiekre gondoltam. István is rájuk gondolt? Az idegen egyszerre hangot váltott.

– Ez nagyon is könnyű, a kezemre jársz. De tegyük fel, hogy egy csavargó jön védelemért vagy egy magzatgyilkos vagy egy betörő, egy rabló!

Néhány szavas párbeszéddel valamennyi esetben bebizonyította, hogy nem az egyén felel, hanem a társadalom.

– Szóval a jog is ott lett hagyva – szóltam közbe nevetve, zavaromban ilyen lehetetlenre csavarva a mondatot, hogy a tegezést elkerüljem.

– Szervusz – nyújtotta felém kezét az ismeretlen. Nevetett, élvezte ő is a játékot.

Cséplőnek hívták, Cséplő Györgynek.

– Arra már őfelsége szólított fel, miután mindent meggondolt. Kint az árokban aztán volt időm hátat fordítani a vegyészetnek és a filozófiának is, mielőtt még melléjük szegődtem volna. Tudniillik a tudományt is rögtön a végén kezdtem, a feltalálásnál. Már több világrengető dolgot feltaláltam, amikor értesültem, hogy az örökégő gyufát régóta feltalálták, a gyufagyárosok rögtön meg is szerezték, nehogy véletlenül használatba kerüljön, s tönkretegye az ő üzletüket. Szóval az én embermentő találmányaim is csak egy kis csoport üzletét vastagították volna, épp azét, amely ellen merész töprengéseimet folytattam. Gondolkozni kezdtem, a filozófiával ezért végezhettem egy félóra alatt: nyomban megérkeztem a végső konklúzióhoz, s annak mikéntjéhez.

Hangja hirtelen komolyra fordult:

– Minden a feje tetején áll.

 

 

Most már ünnepélyesen folytatta a búcsúzkodást. Mi köze lehet neki ehhez a feje tetejére állított világhoz? Búcsút vett a tanártól, a kereskedőtől, a paptól, a bírótól, a költőtől, az eddigi állapot minden oszlopától és díszétől. Gyorsan végzett velük. Már az ágy szélén ült. A politikusoktól és festőktől kapcatekerés közben búcsúzkodott el.

A fiúk is öltözködni kezdtek.

Az egész sarkon fordított seregből én csak a tudóst sajnáltam, az ő visszatartására találtam egy-két védelmező érvet. Tetszett (akkoriban tudtam meg), hogy az igazi tudomány érdek nélküli. Gyűlöltem az érdek szót, minél többször hallottam, annál szennyesebbnek éreztem, holott egyre többször hallottam. Nem mondtam volna ki még abban a párosításban sem, hogy a haza vagy az emberiség érdeke. A haszonleséssel azonosítottam.

– Az érdek nélküli tudomány! Hát az engem is lelkesített!

Egy pillanatra mintha most is lelkesítette volna, tekintetén az elmélyedés komolysága suhant át, de aztán a töprengés ráncai a szem tájékáról az ajkak köré ugrottak, nevetésnek.

A nevetés két árnyalaknak szólt, két hajdani jó barátnak, Cséplő két önkéntestársának; mindketten a Piavénál estek el. Nevüket sem jegyeztem meg, de a hahota, mely Cséplő mondatait újra és újra megszakította, életre keltette számomra is őket; mint valami keleti varázsló kiáltásaira és bűvgajdolására jelentek meg közöttünk. Cséplő azért idézte fel őket, mert másfél évvel azelőtt velük tárgyalta meg ott künn a sziklás lövészárokban a tudomány érdeknélküliségét. Hónapokig azzal szórakoztak, hogy az érdek nélküliség elvéből kiindulva olyan találmányokat találtak ki, melyeknek senki nem vehette hasznát. Az elmélet diadalára ők is kitalálták azt az ősi tréfát, azt az ezernyi kerékből és rugóból összeszerkesztett testes gépet, amely az égvilágon épp csak arra volt jó, hogy vinni lehetett. Én még nem ismertem. – Hogyhogy vinni lehetett? – Igen, épp csak vinni lehet – mondta Cséplő az ágyon hemperegve.

– És a rugók meg a kerekek?

– Szépen bent voltak a gépben, gondosan egybeillesztve és megolajozva. Először gondoltuk, hogy lesz valami rendeltetésük. Például, ha a gép egyik felén az ember megnyom egy gombot, akkor a másik felén kiugrik egy másik gomb; amit aztán szintén vissza lehet nyomni. De aztán a gombot mégis elvetettük. Anélkül még tökéletesebb lett a gép.

– Ezzel foglalkoztatok a fronton?

– Ezzel, öregem. Ez volt még a legértelmesebb.

Egyszerre megsajnáltam ezt a Cséplőt, s nyomban megszerettem. Megszerettem? Ördög tudja, milyen fajta rokonszenvet éreztem iránta akkor. Mondom, jóval idősebbnek gondoltam nálam, felfelé néztem rá változatlanul, de már emberi, sőt pajtási közelből.

Lali egykettőre elkészült. Rögtön karon fogott, húzott ki magával, járjunk egyet.

Alig ismertem rá. Fejét magasra tartva hordta, és minden ok nélkül vidám türelmetlenséggel jobbra-balra kapkodta, mint a figyelő kakas.

– Ki ez a Cséplő? – kérdeztem, ahogy kifordultunk a kapun.

– István barátkozott össze vele. Még a vármegyeházán, Somszéken. Egy szobában voltunk vagy három napig.

– Egy szobában?

Csak most vettem észre, hogy Lali tetőtől talpig parasztruhába van öltözve. Ormótlan csizma, kitérdelt bársonynadrág, fejében kucsma, méghozzá, hegyesen. Ahogy a parasztok közt is a legszegényebbje öltözködik.

Észrevette csodálkozásomat, még peckesebben lépett.

– Egy szobában vagy huszonöten. Mikor le voltunk tartóztatva.

– Ti?

Felülről nézett rám, és mosolygott.

– Mi. Arra nem gondoltál, ugye, amikor kerestél bennünket. De ne beszélj róla, a lányok sem tudják.

Egy pillanatra olyan aggódás fogott el, mintha csak most tartóztatták volna le őket. És ijedelem; az ilyesmi nem volt kis dolog nálunk.

– Ez a Cséplő tartotta szóval a társaságot. Olyan szép előadásokat tartott, hogy István meghívta hozzánk. De már nem sokáig marad, erre nem tud átszökni a határon.

– Vagyis kiszabadultatok – mondtam sürgetve, kezdődő megkönnyebbüléssel.

– Amint látod! – válaszolta, és atyáskodva átölelt.

– És itthon? – kérdeztem.

– Csönd. Semmi. Mindenki vár, méghozzá csupa jót. De azt se tudják, azt a jót se, hogy az mi lesz. Csak azt tudják, hogy most már minden jó lesz. Mindenütt így van?

– Azt hiszem.

– Majd meglátom. Holnap lemegyek a nagybátyámhoz Bátára, Cséplővel; hátha ott át tud menni a határon.

 

Ötödik fejezet

 

1

A szétszórt darabok megkerültével a családok kezdtek volna ismét összeállni. Volt ház, hol a családfő az összeállítást olyan aprólékos munkával végezte, akár a megtisztításra szétszedett falióráét, lankadatlan babrálgatással próbálta újra meg újra, hogy melyik kerék hova is illik, mit forgat, amíg egyszerre csak – hasonlóan az óraütéshez – a ház végéről kalapácszengés hangzott, a megtért katonafiú tavaszi munkára készítette a hengert vagy fogast, a ház megindult. Ez azonban ritka volt. A falu is, a családok is még összevissza kerengették részecskéiket, azokhoz az akkortájt divatos zsebtükrökhöz hasonlítottak, amelyek hátlapján szabadon guruló golyócskák ábrázolták a néger két szemét vagy az ég csillagait, apró pöccintésekkel kellett helyükre kormányozni a golyókat, különösen arra vigyázva, hogy az egyik beigazítása ne a másik kiugratását eredményezze. Az első játékos összerázás után – hogy ennél maradjak – az események elég ügyesen rázogatták meg a tájat. A paplakban újra bent ült a pap, az erdészlakban éppoly békésen: hivatásszerűen az erdész, a szatócsboltban Schwarcz bácsi. A történelmi idők megmozdultak. Ezek a történelmi erők – de itt meg kell állnom egy pillanatra, kedves barátom.

Vedd úgy ezeket a betoldásokat, mint a regényekben a tájleírást, midőn a bosszúra vágtató hőst vagy a tisztáson egymásba omló szerelmeseket felcsigázott tekinteted elől hirtelen másfél oldalra vagy örökre alkonyati nap festőien vereslő korongja fedi el, vagy drámaian gomolygó tavaszi felhők, melyek tompán dörögnek, és nagy csöppű záport hoznak. Történelmi időket éltünk.

Azok derültek-borultak fölöttünk, azok világították vagy sötétítették arcunkat.

De persze ideig-óráig azok elől is tető alá húzódhatott, akinek volt ösztöne vagy szimata ehhez az időjáráshoz.

 

 

Ha a háborúhoz számítom a mindenképpen hozzászámítandó pihenést, vagyis azt a két-három hónapot, ami ilyen tevékenység után a fehérneműváltáshoz, ebédhez, alváshoz, megint ebédhez, az alapos testi-lelki kimosakodáshoz kell, a felnőttek átlag elég gyorsan rendbe jöttek. Pál például – így summásan nézve – úgy lépett ki a háborúból, mint a jégverés után subájából az a nótabeli juhász: megrázta magát, s a nagy időre tán csak addig emlékezett, amíg vissza nem fordította azt, amit a borulatkor visszájára fordított. Kitüntetéseit úgy adta át anyánknak, mint hajdan az ezüstkoronákat, amikor napszámba szegődött. Anyánk odatette a hadiékítményeket, ahova a kisebb kereseteket szokta: a fehérneműsszekrény középső polca alá szerelt kis fiókba. Pál ezeket a nagyobb formájú ezüstöket is szótlanul nyújtotta át: természetes, hogy megdolgozott értük, mit kell beszélni erről? Ő vetette le elsőnek a katonaruhát.

– Még hordhatnád, fiam – mondta anyánk a csukaszürke zekét méricskélve –, jó ez.

– Adja csak ki a viselőst – mondta Pál. Fölvette, a régi életébe zökkent vele.

A háború kitörése előtt Döme Krisztinával a jegyadásig sem jutottak el, Kriszti nem sokkal előbb maradt ki az ismétlőből. A háború alatt, a háború vége felé Döméék is, mi is sejthettük, hogy mindennél tovább jutottak, Pál a vacsora utáni látogatásból hajnal felé járt haza, utolsó szabadsága alatt néha már ott is reggelizett. Kriszti is járt persze hozzánk, az örök kérdéssel, hogy jött-e levél. Köznapi gondjainkban s örömünkben még félszeg mosollyal osztozott, asztalunknál csak unszolásra érintette az ételt, de az aggodalomból, gyászból s könnyekből a családtag szabadságával vette ki részét. Anyánkat, nagyanyánkat néninek, apánkat bácsinak szólította, de nagyapa egyszerre neki is nagyapa lett. Nagyapa finoman megérezte a törzsfői teendőt, boldogan tágította a család egységén nyílt rést, és Krisztit magunk között Krisztinknek nevezte, közénk fogadta. Igaz, hogy ő azokban az években mindenkit örömmel közénk fogadott volna, olyan kemény várnak érezte a családot. Most hirtelen minden visszatért a régi kerékvágásba.

Pál ezentúl megint este kilenckor megjött Dömééktől, Krisztink levetette nevéről a birtokragot, hangját meghalkította, konyhánkba belépve a köszönés után megállt, mint aki nem ismeri, melyik ajtó vezet a szobába, s elvégezte azt a pirulási, szemlesütési szertartást, amely a magafajtájú félmenyasszonyokra a vőlegény házában kötelező. Mert Pál még a lánykérésig sem mozdult előre: várta pajtását, a Görz vidékén késlekedő Pintér fiút: valamikor, talán még az iskolapadban azt választotta első vőfélyének, s tudta az adott szó értékét, Franchet d’Esperay utólagos hősködése és packázása miatt nem dobta kockára. A várakozás arányában nőtt és sűrűsödött Krisztina feje körül az a villamossággal tölt, kedvesen nyugtalanító légkör, amely az ártatlanságuk határát járó hajadonokat övezi. Krisztina rövidesen emelt fővel viselte e láthatatlan koronát, megszépült, négy évet visszafiatalodott tőle; viselte még Pál előtt is: szemérmes tiltakozással bújt ki bátyánk karja alól, ha az hódításával kérkedve, mások előtt is magához akarta vonni. Csak anyánkkal maradt a régi viszonyban Krisztina, az egy férfihoz tartozó nők titkos szövetségében. Anyánk épp ebben az időben kezdte leányomozni. Ekkor adta át neki fiát.

A jégverés elálltával Pál hát fel se pillantott a nagy időkre. Apánk szavajárása volt, hogy a jó paraszt a felhők járását, a nap állását is a vetésen nézi, akár egy tükörben. Az bizonyos, hogy ő a kukorica leveléről meg tudta mondani, hogy hány óra van, az istálló végén bókoló napraforgót pedig úgy használta, mint a polgárok a szalonsarki állóórát, az állomásra is aszerint indult, szinte a perceket is leolvasta róla. Pál a nagy idők futását is legfeljebb a földön nézte. Házhelyet nézett magának.

Mindenki ilyenformán nézte akkor már a nagy idők alakulását. A felnőttek a hazatérés utáni első hónapokban tán hihették, hogy hátra van még egy befejező, hajrás roham, egy éjszaka alatt való bevevése a szebb jövendőnek, a béke áldásának, mindannak, amit a háború alatt ígértek nekik, amit általában az élet ígért, s a halál ott a lövészárkokban ez egyszer valószínűvé tett: a végső, a mindig ködszerű, de mégis mindig csak a várakozásban tapintható nagy győzelem, az élet meghódítása még hátra volt, ezt hihették, mert mondtam, hogy legyőzöttnek egyáltalában nem érezték magukat. A háború alatt a falu meglehetősen megizmosodott, bár erejét óvatosan rejtegette. Most a felnőttek és a biztonság visszatérésével a trágyadomb alá ásott alagútból előkerült a zsírosbödön, a szelemenfa pókhálóerdejéből és a jászol kettős fenekéből a lisztesszütyő. Csukásék két süldőt neveltek a föld alatt, úgy, hogy a szomszédok sem tudtak róla! A felnőttek megvigasztalták gyomrukat, a gyomor megvigasztalta a lelket, a lélek pedig úgy vigasztalódik, hogy feled. A nagy szándék tovaködlött. A felnőttek visszacammogtak a valósághoz. A valóság ugyan visszaküldte őket a szándékhoz, de ez is időbe tellett. Mire Pál rájött, hogy a külön házhelyhez és külön szesszióhoz is doberdói hév kell, addigra a hév is tovaködlött.

Egyszóval otthon, ha átmenetileg is, de nyugalomféle volt, annál jobban éreztem, mert hisz én fortyogásból jöttem, Ólakról! s magam is egy forrongás voltam. Én az égen néztem a nagy idők játékát – ráadásul akkor még Platón egén.

 

2

Én tán épp ezért zökkentem helyre, arra, amelyet a sors akkor már elég láthatóan kijelölt számomra a felnőttek világában. Azelőtt gyakran megfordult a fejemben, hogyan is lesz, ha a felnőttek megjönnek, s kiveszik kezemből a vezetést. Apámnak még átadtam volna, de emlékszem sűrű és szótlan nyeldeklésemre, midőn egyik szabadsága alatt Imre csak abba is beleszólt, miért kereszteltem a borjút pontosan anyja nevére. Udvariasságból kereszteltem arra. De nem mondtam meg. Egyáltalában kevés hangot ejtettem az átadás közben.

Az istálló zsúpteteje esztendők óta keserves állapotban volt, a múlt tavaszra be is ázott. Jó félhold rozsot zsúpnak csépeltünk ki, mindjárt az istálló mellé raktuk. Én csépeltettem, én rakattam.

Most egyik reggel látom, hogy Pali abból rakja meg a lazsnakot, viszi be alomnak.

– Az a tetőre lesz.

Csendesen mondtam. Pali majd tíz évvel idősebb volt nálam; szerettem is, becsültem is; holmi fiaapának tudtam felettem.

– Marad arra elég.

– Kiszámítottam. Épp annyi kell.

– A jószágnak meg alom kell.

És bevitte; kijövet új lazsnaknyit kötött. Még egyre ott álltam. Nem avatkoztam szóval a dolgába, de úgy látszik tekintettel annál inkább, mert mintha ingerült kérdésre válaszolt volna, úgy vetette felém:

– A tető várhat. Az nem fázik meg, mint az állat.

Csak a következő fordulónál feleltem meg:

– Ha a tető becsurog, az állat attól is megfázik.

Pali mellém lépett, karját vállamra tette.

– Tudod, mit? Eredj vissza a könyveidhez.

 

 

Az eke kettesre volt állítva. Egy kicsit kiugrált, de nem kellett olyan istentelenül markolnom. Egypár nap múlva látom, hogy Imre babrál rajta valamit, a csavart leteszi a legalsó lyukra. Ezt is csak nézem.

– Ember kezébe kerül – mondja Imre.

Ő semmit se vett észre tekintetemből. Vidáman folytatta:

– Fene vigye, ha nem volna olyan fagyos a föld, még máma kivinném. Csak úgy egy kicsit szántogatni, hogy is megy az…

Jó. Nem szóltam semmit. Tudtam, hogy most már ők fognak szántani. Hogy is lehetne másképp? De egy hét múlva Bálint kezembe nyom egy kis csomagot. Amíg bontogatom, hol a csomagra mosolyodik, hol rám. Egy karkötőóra kerül elő, az én karkötőórám, amelyet esztendőkkel előbb anyám cserélt valami pestitől. Hirtelen nem is emlékeztem rá, hogy váltam meg tőle.

– Barát Erzsi küldi – mondja Bálint –, tiszteltet.

Szóval mindent elszedtek tőlem? – gondoltam, s a keserűség most már élesen nyilallt belém.

Aztán egyszer látom, hogy bátyáim szedik magukra a bekecseket, katonaköpenyeket. Készülődik apám is. Délután volt, szürkület felé.

– Te nem jössz? – szól vissza a küszöbről apám. – Különben jobb is, ha maradsz. Alvás való neked még.

– Kimegyünk egy kis pinceszerre – tette hozzá Imre. – Átjönnek Menyődről a sógorok is.

A nyilallás most csak félóra múlva érte el szívemet, de annál tovább gyötört. Én nem engedtem hozzányúlni egy kinti hordóhoz sem, még a kapásoknak szánt borhoz sem. Hát csak itassátok meg a sógorokkal, vedeljétek be. Eszembe jutott, mi mindent terveztem azzal a pénzzel, amit tavasszal a borért kaptunk volna. De persze ez is csak bosszúból juthatott eszembe – törődtem is én már akkor borral, pénzzel, tavasszal. Mást vártam az időtől. Hát nem lett se ökör, se rostáló, gondoltam mégis, de csak azért, hogy a feltámadt kajánságnak is lökjek valamit, lemegy a torkotokon.

Egy ideig turkáltam a könyveim közt. Unalommal és türelmetlenül, affajta érzéssel, hogy már mindent tudok. A másik szobában nagyapa beszélgetett Uzdi bácsival. A konyhában az asszonyok kukoricát morzsoltak. Leakasztottam én is a bekecsemet.

– Nemsokára vacsorázunk – mondta anyám.

Honnan sejtik meg az anyák, hogy baj készülődik? S honnan éreztem én meg anyám hangjában az aggodalmat és ebből, hogy valami távoli, észrevétlen baj készülődik? Úgy beszélt, mint máskor. És baj, megnevezhető és félni való nem is történt akkor. Épp csak úgy mentem el hazulról, mint akinek felmondtak. Mint akinek nagyjából mindegy, visszatér-e. De ez is csak egy percig tartott. Az utcán már dúdolgattam.

 

 

Bajtiékhoz mentem, holott tudtam, hogy Lali nem lehet még otthon. Zörgetésemre Panni jött ki a kapuhoz, mert estefelé már az ő kapujuk is be volt zárva.

Nagykendőben szaladt ki hozzám. István sem volt otthon. Mehettem tovább. De már a kapun belül álltam, s Panni rá is fordította a zárat.

Sötét volt és hideg. Éles szél fújt. Marica és Mari néni sem volt otthon, átmentek valahová a szomszédba.

Ha bemegyek, az egész házban csak ketten leszünk. Hányszor elképzeltem én ilyen alkalmat. Szívem a torkomba szorult.

Vártam, hogy Panni behívjon – vagy egyszerűen csak meginduljon előttem. De nem mozdult, csak állt. De akkor mért bocsátott be, s mért reteszelte el a zárat is? Csak álltam én is.

Már félórája álltam ott egy helyben, mozdulatlanul, épp csak a lábamon igazítottam valamit. És egész idő alatt csaknem teljesen némán. Hosszú, hosszú hallgatás után kiejtettem egy-egy mondatot, félszegen és rekedten. A mondat eleje vagy vége nem is kapott hangot.

– Nem fázik?

A válasz is hosszú hallgatás után érkezett, félig suttogva:

– Nem.

Vagy:

– Nincs hideg.

Már én sem fáztam; a tarkómon és tenyeremben inkább forró tűszúrásokat éreztem.

Panni még jobban belehelyezkedett a nagykendőbe. De azt is már csak mozgolódásából észleltem; a sötétség egyre sűrűsödött. Ő is megszólalt néha:

– Soká tart a szünet?

Olyan súlyos kérdés volt ez, hogy csak gyűrtem a gondolatokat, mit is feleljek rá, hol is kezdjem. Végül egyáltalában nem feleltem. Jobban mondva magamban megfeleltem erre a kérdésre is, és mindarra is, amit Panni feletetemre válaszolhatott volna, ha én megszólalok. Olyan jól vezettem magamban ezt a néma társalgást, hogy a végső összefoglalásként már csak egy mondandóm maradt, a leglényegesebb, hogy Pannit néhány egyszerű szóval feleségül kérjem. Ezt nyeldekeltem, ez volt gombóc minden más mondandó útjában. Megint megszólalt:

– Harmonikázik még?…

Nem fejezte be a mondatot, de csak jó sokára tette hozzá:

– Lali mondja, maga mindig harmonikázik…

Évek óta nem harmonikáztam, de erre is csak magamban feleltem meg; ezen az úton is az előbbi mondandóhoz jutottam.

Vagy másfél órát állhattunk úgy egy helyben. Egész addig, míg Mari néni és Marica meg nem zörgették a kaput. Ők már invitáltak befelé. Nem mentem be. Úgy bandukoltam tovább, mint aki kosarat kapott.

Benéztem még a kocsmába, a Pallóba, de a söntés is, a két szoba is zsúfolva volt, épp csak az ajtófát támasztottam egy ideig a söntésben.

 

 

A lárma nem olyan volt, mint azelőtt, holott kiabálás, asztalverés és hirtelen felpezsgő koccintgatás most is volt elég. De egyszerre leginkább csak egy legény kiabált; a többi elvétve, helyeslésül vagy ellentmondásul eresztette közbe a hangját. A koccintással járó zsivaj úgy hangzott fel, mint egy-egy megállapodás. Nem kellett soká álldogálnom ott az ajtónál, hogy megállapíthassam: a lárma alján van valami folyamatosság. A legények vitatkoztak. Benéztem a belső, a nagyobbik szobába is.

A két hosszú asztalnál csupa ismerős ült. Ott volt Köteles, Dormai, a vörös szeplős Hatala. És a régebbiek, akik a háború elején még a mi kamasz bandánkba tartoztak, de aztán egyenként átálltak a csukaszürkés felnőttek táborába. Akiket öntudatlanul kiközösítettünk magunk közül. Itt volt, aki visszatért közülük, a nagyobbik Szakáll, a Herke… Láthatóan a régi bandába is visszatértek. Herke épp a kis Dormait ölelgette. Ők olvasztották össze a bekecseket a katonaruhásokkal, ide is tartoztak, oda is. De leginkább katonák ültek, már piros arccal és kigombolt gallérral a hosszú padokon.

Itt volt a hórihorgas Nyikos, Csukás János; valamennyivel, ha nem is egy osztályba, de egy tanító alá jártam; a legöregebb is legfeljebb a hatodikat végezte, mikor én az elsőbe kerültem abba az egyetlen iskolaterembe – így hát valamennyi pajtás volt.

Észrevettek, de egyik sem intett, hogy települjek közibük. Ilyen hamar kivetettek? Ott volt az Ütő fiú is, Ütő Gábor, a két Belteleki fiú, az egyik Kasza. A terem túlsó végében szorongtak, külön, az egyik ablak körül. Hozzájuk furakodtam, jókedvűen kezeltek velem, még helyet is adtak az ablakdeszkán. Csak akkor akadt meg szemem László sógorunkon. Rám meresztette szemét, aztán vidám karlengetéssel, nagyon is lármásan üdvözölt. A rokont üdvözli bennem, gondoltam. Holott ő is csak afféle komasági alapon volt sógor, apánk valamelyik keresztlányának az unokatestvérét vette el, még a háború elején, egész gyerekfővel. Bojtár volt valahol Bogáncsos alatt, a szép bajuszkájával tört utat magának előbb a faluba, aztán a gazdák közé fölfelé: feleségével kapott néhány holdat. De persze egy kicsit jöttmentnek számított; tán épp azért forgolódott oly szívesen mindenütt, ahol a falusiak összegyűltek, s azért parolázott minden rokonnal. Már messziről, magasra emelt tenyérrel kínálta most felém is a szíves kézfogást, ahogy sorra helyet cserélt a padonülőkkel, hogy hozzám jusson. Megölelt. Volt bennem egy kis berzenkedés, de aztán hirtelen megértettem azt a lelkendezést – úgy, hát te is idegen vagy, neked is kéne egy kis barátság! És egyszeriben rokonszenvembe fogadtam. Viszonoztam ölelését, éppoly túlzott lelkendezéssel. És: – Emlékszel, mikor Somszéken… – mondtam.

– Hű, testvér, azt nem kellett volna abbahagyni. De számítunk rád. Nagyon számítunk rád, itt van a te helyed.

 

3

Nem tudnám megmondani, mennyi ideig volt oda Lali, hány napig jártam le feléjük, s szóltam be a kerítés fölött Mari nénihez vagy a lányokhoz, hogy megjött-e már. Csak arra emlékszem, hogy mikor végre megjött, Cséplővel együtt, megint kora reggel állítottam be hozzájuk, megint én ráztam fel őket. A szétszórt ágyneműk közül kikelve nem a várt Bajtiakká, hanem majdnem toprongyos napszámosokká alakultak, István is parasztruhába öltözködött. Jól látom ezt a képet, annál is inkább, mert Cséplő viszont nagyon is kicsípte magát, hadnagyi vagy főhadnagyi egyenruhájában.

A földúlt ágyak a szobát most is menedékhellyé tették… Miről beszéltünk? Pontosan szeretném felidézni. Együtt reggeliztünk, emlékszem.

A fiúk kiüvöltöttek, Marica szalonnát, kenyeret, pálinkát hozott be. Lesöpörte a nagy asztalt, vastag fehér abroszt terített rá. Dombos búzakenyeret hozott be még, kristálypoharakat és – ki tudja, hány év óta először – ezüst evőeszközt. De bicskával ettünk.

A szoba nyomortanya volt, de közepén a damaszttal, ezüsttel csillogó asztal (melyre még egy cserép örökzöld is került) egyszeriben külön világba emelte a körételepülőket. Cséplő kihúzta magát az asztalfőn, tokát feszített aranycsillagai fölé.

Most is pajtáskodva beszélt, de ez most kitüntető kegyként hangzott. Én az asztal végén ültem, és Cséplő minden szavát holmi helyhez mért kinyilatkoztatásként fogadtam. Így adtam fel a kérdéseket is, így is válogattam meg azokat, kellő tisztelettel. Azt mondtam, hogy jövő, de belül azt éreztem ünnepélyesen, hogy sors vagy végzet. Azt mondtam, hogy Magyarország, de hangsúlyom azt rezegtette: haza. Cséplő hangja is mind gyakrabban ünnepélyesre rezzent. Azért, mert most Marica is köztünk volt? Az ajtófélfát támogatta; szeme az asztalon járt, de leginkább csak a Cséplő karja által kanyarítható félkörben.

A fiúk úgy ültek ott, mintha vendégek lettek volna saját asztaluknál. Nem is vendégek, hanem útszélről felszedett csavargók. De nekik épp ez adott biztonságot is, hangot is egy-egy keményebb, néha már-már valóban útszéli ízű megjegyzés közbevetésére.

Emlékezetemben egy csattanó felkiáltás dobja fel, és adja kezemben ennek az asztali beszélgetésnek a láncolatát. – A szerencsénk az – cseng Cséplő lelkes kiáltása ma is a fülemben –, hogy a világ sorsát többé nem az emberek intézik! – Szünetet tartott. Csak azért nem kérdeztem meg, hogy hát akkor kicsodák, mert azt hittem, olyasfélét mond majd, hogy az istenek. Nem azt mondta.

– Az emberiség csonttá soványodott – mondta magasra emelve bicskája hegyén egy darab szalonnát –, és a csontok jól mutatják, mi is mozgatja az egész szervezetet, mi annak az alapja. Ez ritkán látható, de most ilyen soványító idők jártak. A politika a jól táplált bőr fintorgása volt. Most ütközik ki, ami a háj alatt lapult. A bőr rászáradt a csontra – foglalta össze leharapva a szalonnát a bicska hegyéről.

De csak addig hallgatott, míg a szalonnát le nem nyelte.

– A világ nem azért alakul át – folytatta –, mert én vagy te úgy akarjuk. Azért, mert az emésztése, a lélegzése akarja. Azért, mert ha nem alakul át, egyszerűen felfordul. Újjá kell szerveződnie. Azaz dehogyis kell. Egyszerűen át fog szerveződni, az új életműködés szervezi át, pusztán az, hogy él. Ha él.

Lali úgy nézett rá, mint aki mindezt tökéletesen érti. Cséplő Lali felé fordult.

– Ahogy eddig volt, úgy nem mehet tovább. Ezt tán felesleges magyarázni.

Ezt valóban felesleges lett volna magyarázni. Mindnyájan bólintottunk, még Marica is. Erre még kint a ház előtt a kutya is bólintott volna akkoriban.

– De nem azért – folytatta Cséplő, új darabot faragva le a szalonnából –, mert a politika fordult úgy. A politika is csak azért fordult arra, mert a tárgyak, a kaszák, a kalapácsok, a földek már előbb arra fordultak! Mert a gazdálkodás kívánja úgy!

A gazdálkodás azt kívánta, hogy a termelést többé ne az egyéni haszon irányítsa, hanem a közösségé. Elnyomatás meg kizsákmányolás nem azért nem lehet többé, mert az embereknek elegök van már belőle, hanem azért nem, mert az felesleges rossz, idejétmúlta kölönc.

Lali már mosolygott, annyira értett mindent. Néha közbeszólt, de a mondatnak csak az első szaváig jutott el. „Az evolúció”, mondta, „az események dinamikája”. Leginkább idegen szavakat mondott, a kamaszok megindító imponálhatnékjával; azzal az ártatlan és lelkes kérkedhetnékkel, ahogy a vadak mutogatják frissen szerzett üveggyöngyeiket. Csodálkozva néztem rá. Oly nyilvánvalóan értett mindent, hogy Cséplő el is fordult tőle, mint a gölöncsér a befejezett fazéktól, és tekintetével engem tapogatott körül a kézbevételre.

Én úgy voltam, hogy az egyik pillanatban mindent értettem, a másikban egy betűt sem. A régi világ befejeződött. Legkönnyebben a legáltalánosabb kijelentéseket értettem. Értettem, mondom, egy pillanatra, mert a következőben, mikor magam elé akartam idézni külön a világot, külön a befejeződést, első tekintetre semmit sem láttam. Tolakodó kellemetlenséggel apró részletek ugráltak elém, például a Sédi kovácsműhelye. A részletekkel volt baj. És mi történik a feltalálókkal? Meg a szabadsággal? Cséplő új falatot eresztett neki hosszú nyakának, s közben legyintett, jelezve, hogy kétely e kérdések felől még egy jó nyelés idejéig sem állhat fenn.

 

 

De a válasz helyett (ilyen esetleges kérdésre) folyamatos előadást tartott. Hogy a háború volt a kapitalizmus legnagyobb, szabadversenyi mérkőzése! Az érdekek legdöntőbb összecsapása, a különböző lobogók alatt szervezkedett tőkék minden eszközével. A legdöntőbb, mert a versenyzők gazdasági erejének megdőléséhez vezetett. A tőkések a mai állapotban így a békebeli életszínvonal legegyszerűbb szükségleteit sem tudják fedezni. De ha akarnák, sem tudnák, mert nemcsak rengeteg nyersanyag és termelőeszköz semmisül meg, hanem a munkásság igénye a nagyobb fizetésre, több szociális intézkedésre és a kevesebb munkaidőre úgy megnőtt, hogy az egymagában lehetetlenné tenné a profitot. Nem beszélve az adókról, a különféle terhekről, melyeket ugyancsak a tőkéseknek kellene viselniök, ha a békebeli világot újra fel akarnák építeni. Az igazi, a világátfordító forradalmat tehát nem a szónokok handabandái siettetik, nem az utcai ordibálások, hanem a tények. A tények belső ereje.

Csak most néztem meg magamnak ezt a Cséplőt. Egyszeriben nagyot nőtt a szememben. Hát ennyi minden van tebenned?

Nem volt szép fiú. Sovány volt, csontos, akár első hasonlatában az emberiség. Szabályos időközökben bal szeme körül a ráncok ugrándozni kezdtek, szinte ostrom alá vették a szemet, amíg csak egy mély rándulással be nem hunyódott, maga felé kapva az egész bal orcát, le egész a szájig. Nem volt szép, de ez a száraz lobogás rokonszenvessé tette. Szavaiban a hév és össze-összecsuklódó öklében a szívósság azt kiáltották: konok és elszánt vagyok, de a gyorsan mozduló izmok és fekete bőr mögött játékos könnyedséget érzett az ember. Szelleme, az egyre harciasabb, lábujjhegyen ugrált, mint a pehelysúlyú ökölvívók. Beszéd közben belevörösödött saját haragjába, de az ember sose volt bizonyos, nem változik-e az a harag a következő pillanatban tréfává. Marica leült az asztalhoz. Körülnéztem, hogy hol van Panni. Még alszik, gondoltam, de épp abban a pillanatban ment el az alacsony ablak előtt, lábáról is megismertem.

Cséplő bekapott egy falatot, s két kezét hirtelen szélesen maga elé nyújtotta, nyitott tenyérrel. Még a bicskát is kiejtette.

– De a mérlegnek két tányéra van – mondta szinte kárörömmel –, s ahogyan az egyik süllyed, szükségszerűen úgy emelkedik a másik! – Az egyik tenyér lassan az abroszhoz közeledett, a másik diadalmasan a gerendák felé. – De a tisztelt nép enni akar, és eszik is, mihelyt lehet, mihelyt úgy érzi, hogy megszerezheti. És most úgy érzi. És persze aljas indulattal, de igen helyesen rendszerint épp akkor akar legkevesebbet dolgozni nemes urainak, amikor legtöbbet ehet. Ezt a szándékát már a háború előtt is megmutatta. Igazán csak kellő szülői eréllyel lehetett jobb belátásra bírni. Sajnos ez az erély most a háború végén sajnálatos módon megcsappant.

Annyira megcsappant, hogy a bal tenyér már az asztalon hevert.

– A fogyasztási szándék meg úgy erősbödött. A háború előtt a nagy ipari országokban a munkásság igényeit a tőke már csak a termelés roppant növelésével tudta úgy-ahogy kielégíteni. Mert különben a profitról kellett volna lemondania. Ki tudja most ezt az azóta hatszorosára nőtt igényt kielégíteni úgy, hogy még a profit is megmaradjon? Ezt már nem. És hogy közben még azt is pótolja, amit a háborúban tönkretett? Annak már befellegzett. Profit többé nem lehetséges, ilyen luxust ez a föld már nem bír, de nem is tűr, szerencsére. A forradalom indulója a proletár hasakban harsog. Jericho utolsó falai ettől fognak a porba omlani, nem a Marseillaise-től!

A jobb tenyér prófétai lendülettel meredt felfelé. Aztán gyorsan lesiklott a pálinkáspohárhoz. Cséplő most már valóban nevetett. Arca egészen gyerekes lett.

– Temessük el még egyszer, édes István öcsém.

– Itt volna az ideje – dörmögte koccintás közben István.

 

 

Fölemeltem én is poharamat. Azért, hogy jogot nyerjek egy kérdésre.

– Tudja ezt a munkásság is?

Cséplő kezében megállt a pohár. Hangja megint oktatóra vált. Azt magyarázta el, hogy a munkásság idegzetével már tudja. Ha szemével tán még nem is, de ösztönével, akár a vak, érzi, hogy keresztúton áll. Vagy visszabújik abba az életbe, ahol a kezdődő kapitalizmus idején volt, mert hisz a kapitalizmus oda züllött vissza. Vagy pedig halad a megkezdett úton, amelyen már addig is annyi eredményt elért. A részletek után megindul az egész felé. Átveszi a világot, jobban mondva, megteremti az övét. Rendet teremt.

– Mikor?

– Mikor az eszével is felfogja, hogy itt a pillanat.

– Itt van?

A poharak még mindig ott rezegtek a kezünkben.

– Itt! – mondta Cséplő, s most bő példákkal azt magyarázta el, hogy a kapitalizmus földre ejtette híres fegyvereit. Erőtlenül falnak támaszkodva várja sorsát. Csatlósai is kétkedve nézik, elhúzódtak tőle, egyelőre. Egyelőre, egy percre, egy történelmi szempillantásra, mert a következőben ismét lehajolhat a fegyverért. Ez hát a cselekvés pillanata. Nemcsak a munkásság érdekében. Az egész emberiség érdekében! Mert ez a történelem útja. És ez az igazságé is!

Ez az utolsó szó már majdnem összekoccinttatta a két poharat.

– És Magyarország? – mondtam hirtelen, annak a riadalmával, aki még jókor rádöbben, hogy otthon felejtett valamit.

– A nemzeti igazságnak ma egy tétje van: az emberi igazság. Ez most az osztályok igazságában lakik!

Cséplő ezt szinte fölényesen mondta, mint közkeletű tényt. Magyarázatul tette hozzá.

– A magyarság lemaradt az úgynevezett szabad versenyben! Ezért maradt le a nemzetek versenyében is, hisz a nemzetek is teljesen termelési vállalkozások lettek. Nem – az üzlet, a tülekvés nem nekünk való! Ezt nem a keletieknek találták ki.

Egy pillanatig elgondolkozott, mereven nézte a pohár színtelen olaját.

– Az elmélet a nyugati népeknek szánta a szociális forradalom megindítását – fejtegette –, az első lépést a felé a társadalom felé, amely a ravasz élelmest nem engedi a csendesen dolgozó nyakára nőni. Az első lépést mégis Keleten tették meg, a sztyeppei ügyetlenek. Ösztönük sarkallta őket. A legbensőbb, az igazi emberi tudat, amely a gépek dohogó tanácsa nélkül is felfogja a lényeget. Erre épp ebben a pillanatban eszméltem rá.

És a pohárról szemembe meresztette tekintetét. Aztán szinte gépiesen odakoccintotta poharát az enyémhez. Mindnyájan ittunk, egy kis unszolásra még Marica is.

 

4

Aznap még egy beszélgetésem volt Cséplővel. Vacsoránál találkoztunk.

Cséplő most tőlünk búcsúzkodott, másnap el is utazott. A társadalomtól való búcsúját azonban – ahogy várni lehetett – üdvözléssel fejezte be. Mint egy bölcseleti okfejtést, összefoglalta magát. Jó ösztönnel azért utasította vissza a világot, mert annak már akkor hullaszaga volt. Azért – emlékezhettünk –, amiért aztán tudatával is visszautasította. – De az élet nem állt meg – mondta, a múlt tanulságain világosult tudata új világot köszöntött, remélve, hogy az üdvözlést az ösztön is megismétli. Minden valóban logikus volt.

Azért is nem részletezem ezt a beszélgetést. Nem szeretném látszatát sem kelteni, hogy ilyen folyamatosan, ilyen végszavakra forduló kerek jelenetekben alakultunk azzá, amivé alakultunk. Még az egyszerűség okáért sem akarom ennek az égből csöppent Cséplőnek vállaira rakni a cselekmény felelősségét. Hát hagyom is ezt a Cséplőt, aki azon az estén oly elevenen forgatta nyakát Marica egyre lelkesebb tekintetében. Marica már a következő nyáron a sáldi jegyző felesége lett. Meglehet, hogy Cséplő az eszméit is elsősorban Marica tekintetének forgatta oly elevenen.

Vagy mégis nekem? Ha akadozva, esetlenül is, de vitába szálltam vele, s ő lépre ment. Nem ismerhette azt a rossz szokásomat, hogy a vita nálam a vonzódás jele, hogy csak annak mondok ellent, akiről megsejtem, hogy belül tulajdonképpen úgy érez, mint én; a saját kételyemet akarom megcáfoltatni; igazi ellenfeleim közt lustán lapítok, mint a hal, szinte alszom, nem szóval fogom meggyőzni őket.

De mégsem vettem át valami nagy dolgot ettől a Cséplőtől. Mellesleg, újdonságot sem hallottam tőle sokat. Ismertem én – most, hogy hallottam, most jöttem rá, hogy ismertem én – az ő mondandóit. – Vagy – hogy az ő szavával éljek – csak akkor tudatosodtak azok bennem? Azt persze nem tudnám megmondani, hogy mindazt hol hallottam, de régtől ismerősnek tetszett az új világrend legkisebb részlete is, még a gyári tanácsok üzemirányító hatalmának kérdése is. Azt hiszem, nemcsak én voltam így akkoriban. Az ember a szimatjával érezte az időt, mint azelőtt a tavaszt, s tudta, mi dolga lesz vele. Hogy támadhatott volna másképp egyik napról a másikra annyi magyarázója, jósa, sőt apostola az új rendnek? Mindenki a maga látomását, vagyis a vágyát mondta, egy kicsit tarkán ugyan, de mégis egységbe foglalhatóan. Hát persze hogy ezt kellett volna kifülelni és követni, ezt a mélyből, a népből áramló vágyeposzt, és nem a teóriákat.

Cséplőtől legfeljebb egy-két elmélet felől értesültem, a híres értékelméletről, az értékről, árról és hogy milyen magasabb törvény szellemében szállított Schneider-Creusot még a háború alatt is rezet a Kruppnak. Ezeket megértettem, elhittem, s nyomban elfeledtem, mert tartalmukat rögtön kiszívtam. Olyasféleképpen lettem velük, mint a földrajzzal, mint mondjuk Dél-Amerikával. A hegyek, folyók nevét, melyet harmadikban bevágtunk, később könnyedén szélnek eresztettem, de a képet, Dél-Amerika általános képét, amely a magolás közben bennem ragadt, azt olyan frissen őrzöm, mint amikor elhittem, és ez a fontos. Ha eljutnék Dél-Amerikába, egy nap alatt ismerős lenne minden. Ezt gondoltam az elméletekről is. A kép megmaradt, a részleteket fölfrissíthetem, mihelyt szükség lesz rájuk. Ezért is emésztettem meg egyszerre annyit belőlük. A felfrissítésre máig sem került sor. Megéltem a képből, sőt abból, ami már a kép előtt bennem volt.

Cséplő csak feltámasztott bennünk valamit.

A sok szó után a cselekvést. Hogy végre valamiképp mi is részesei legyünk az eseményeknek.

Jobban mondva minderre csak a vágyat támasztotta ő fel bennünk, mert távozása után még jó egynéhány nap eltelt, amikor mi Lalival latolgatni kezdtük, hogy mi is lehet a mi feladatunk az új világban.

Igen: a feladat vagy a kötelesség, vagy a hivatás – ez volt a gondunk.

 

 

– Végül nekünk is ki kell állnunk – mondta Lali.

Most is a határban kószáltunk.

– Igen, okvetlenül – feleltem. Tökéletesen értettük ezt az óriási szót. Mentségünkre teszem csak hozzá, hogy nem arra gondoltunk: élére állni.

Kiállni persze elsősorban Lali akart. Méghozzá rögtön. Mosolyogva néztem beszéd közben is, hogy ugrik ki egyre-másra az út mentén húzódó árok töltésére, s tekinget szét az alkonyodó határban.

– Meg kell végül magyarázni nekik, hogy miről is van szó! – mondta. Feleslegesnek éreztem megkérdezni, hogy kiknek kell megmagyaráznunk, hogy tulajdonképpen miről is van szó.

– Igen – feleltem –, fel kell világosítani őket.

Ez már, belátom, a ragály tünete volt. A forradalmi korok legfőbb jellemzője, hogy mindenki felvilágosít. Ezen nem csodálkozhatsz, mert valóban mindenki tud. A tárgyat, hogy mit is tud mindenki, szántszándékkal hagyom el, mert nemigen lehet szavakba önteni, pontosan mit is tudnak. A lényeget. Valami sorsdöntőt, kinyilatkoztatásszerűt, de mindig sürgősen közlendőt, olyasfélét, amit a költők sejtenek abban a pillanatban, midőn kivonják a ceruzát, és isteni bátorsággal vagy könnyedséggel belevágnak az első mondatba, amelyről valóban akkor még csak az égiek tudhatják bizonyosan, hogy az utolsó sorokban tavaszi ibolyák szagolgatására szólítja-e fel az emberiséget, vagy halaszthatatlan kollektív öngyilkosságra. Forradalomkor, mondom, az emberek valami nagy dolgot tudnak. Ne hidd, hogy csak verscímrövidségű tömöret tudnak, olyat, hogy „Haza” vagy „Előre”, vagy „Elég volt”. Részletesen tudnak mindent, azt is, hogy mi történjék a szomszéddal, az útkaparó anyósával, a kis dohányra jó földdel a jegyző szőleje mögött. Mindenki isteni sugallatot kap, közvetlent és ismétlem, grammal, centivel s másodperccel mérhetően részleteset. A forradalom mindenekelőtt a képzelet szabadsága. A baj csak az, hogy sugallataikat nem cserélik ki, illetve nem egyeztetik össze. Bár ezt a próféták sem szokták. Nem hallgatnak. Úgy érzem, hogy e benső hangon kívül senkire sem hallgatnak. Igaz, hogy ez – az engedelmesség – már nem is volna forradalom. Csak sorjára vár, aki forradalomban hallgat.

Így hallgattak ránk a legények is a Pallóban. Mert az a türelmetlen csavargás a határban és gondolataink között egyszerre csak feléjük kanyarodott.

– Igen, meg kell mondani nekik – szavaltam ott a nyikorgó jegenyék alatt a sötét estébe egyre hangosabban, mert az a szó, hogy nekik, akkor még nekem az egész emberiséget jelentette.

– Nem várhatunk – mondta Lali –, minden perc drága.

– Igen. De hol kezdjük? Kiken?

Megálltam mentemben. Igen, hol fogjuk meg az emberiséget. Hol a nép? Hirtelen eszembe jutottak a pallóbeliek.

– Gyerünk – mondta Lali. – Gyerünk azonnal. – Szorongva követtem. S ha kinéznek maguk közül?

 

5

Épp jókor érkeztünk. A vita az este a háború okairól folyt. Ha ugyan minden este nem arról folyt.

A közepébe csöppentünk; az előcsatározások már lezajlottak. A legények jó ösztönnel kerülgették az igazságot, de tárgyi tudásuk kevés volt, a tényeket nem ismerték vagy félreismerték, s így lépten-nyomon zsákutcába tévedtek. Lali közbe-közbeszólt. Én hallgattam.

Szerénységből hallgattam. Az izgatottság a hátamat villanyozta, hogy egy-egy buktatóból kisegítsem őket. A Parragh fiú azt fejtegette, hogy a szerbek azért ölték meg a trónörököst, hogy bosszút álljanak Ferenc Józsefen, amiért 48-ban az becsapta őket, midőn a magyar szabadságot letipratta velük; velük és az oroszokkal. Ezt ő Szerbiában hallotta. A szerbek azóta nagyon megbánták, hogy nem Kossuth mellé álltak.

Bekecsben, kalapban ültünk a hosszú asztaloknál, még a katonák se rakták le a köpenyt. A vitatkozóknak meg kellett nyomniok a hangot, mert a szomszéd szobából szabadon átömlött a cigány nagyapa és unoka nyekergése s a dal, ahogy a legények egymást túlbömbölték. Megigazítottam fejemen a kalapot, a karimát elöl legényesen szemem elé hajtottam, mintha verekedésre készültem volna. Ökleimet zsebre vágtam, csuszamlós forróságot markolásztam.

Pontosan éreztem, mit akart a Parragh fiú mondani, mit mondott volna, ha ismeri 48 történetét, Kossuth emigrációs terveit és tárgyalásait. Én ismertem, de vártam a közbeszólással; ebben a parlamentben a szólás jogát a lövészárokban kellett megszerezni.

Nem sokáig kellett várnom. A vita következő fordulatában épp ez a Parragh váratlanul felém fordult, hogy igazát, mint valami szemtanúval, velem bizonyítsa. – Így volt? – kérdezte. A többiek elhallgattak, a csendben hirtelen tekintéllyé nőttem, mindenkinek eszébe jutott, hogy diák is vagyok.

Ki is mondták. Épp a Csukás fiú mondta ki, vidám kurjantással:

– Hisz itt a diák!

Nevetve kiáltotta, de – milyen megkönnyebbülés! – a nevetésben a gúny nem volt visszataszító, sőt, éppen a gúny melegítette a kiáltást olyasmivé, mint egy jókedvű válloncsapás, ami aztán ölelésbe csusszan át. A legények átvették a nevetést; itt is, ott is felhangzott egy kiáltás mint megannyi ölelés kapott át. Az asztal végén ültem. Lali rám nézett. A szomszéd szobában elhallgatott a nyivákolás és bikazengés, az ottaniak is az ajtóhoz álltak, hogy lássák, mi történik itt.

 

 

Nem egészen úgy volt a szerbekkel, s ennek szívemből örültem; előbb akadozva, de azután egyre lelkesebben mondtam el, hogy pontosan hogy is volt Kossuthtal, Deákkal és a kiegyezéssel. Jó félóra múlva ébredtem csak rá, hogy a szó végérvényesen hozzám ragadt. Ha tanulni nem is, tanítani mindenki szeret. Kiöntöttem, amit tudtam, s közben teli szívemből csordult a boldogság. Meglepte a katonákat is, de engem még jobban meglepett, midőn egyszerre csak szembefordultam a kiegyezéssel, átkozni kezdtem, aztán – saját hevemtől feltüzelve – minden bajt belőle származtattam. Sose foglalkoztam azelőtt a kiegyezéssel. Hol lappangott bennem a véleménynek ez a lázcsírája, mely egyszerre elborított? Kossuth dunai népszövetségéből a beszéd végén nem ismertetés lett, hanem tüzes eszmei állásfoglalás. Éjfélig beszéltem.

A következő nap az öreg igazgató tanításából, a magyar föld történetének ismertetéséből lett állásfoglalás.

Vállalnám, ha én győztem volna meg a katonákat, de – ott beszéd közben is éreztem – nem én győztem meg. Nem érveimnek helyeseltek: a megfogalmazásnak. Szemrebbenésükön, sietős bólintásukon látszott, hogy régóta úgy gondolkoztak, de tételről tételre, akár az öreg igazgató. Vagy az is csak azokat a gondolatokat fogalmazta meg, melyeket még a parasztok között szívott magába, s csupán emlékezett? Vagy én is csak emlékeztem, s az öreg nélkül is így beszéltem volna?

Úgy beszéltem, olyan önfeledten, Isten tudja, mire figyelve, ahogy közönségesen dalolni szokott az ember. Hasonlóan megint csak a költőkhöz, akik a saját versükből tudják meg, hogy mit is gondolnak a világról vagy akár a szeretett nőről, akihez a verset írták, saját szavaimból alakultam ki, teremtődtem emberré, világot teremtve körém.

De táplálkoznom kellett, s most már táplálnom e teremtett világot is. Ijesztően, azaz dehogyis ijesztően: boldogítóan sarjadt, nőtt, követelte a gondoskodást, a kormányzást, ha nem értesz félre: istent követelt. A legények között mindentudónak kellett lennem. Vállaltam.

Egyszerűen, meghökkenés nélkül, ártatlanul vállaltam, álmomban sem sejtve a csapdát: hogy a következő lépés szükségszerűen a mindenhatóság, s ott mi lesz? Magamért semmiképp sem aggódtam volna. De nem aggódtam szüleményeimért, az elhintett gondolatokért s adatokért sem. Bíztam, barátom. A mindentudásban bíztam, mint különben az egész kor. Az észben is bíztam.

Becsületes voltam, hozzá kell tennem, mert talán mindenekelőtt a becsületben bíztam.

István nemigen járt közénk. De egy ilyen alkalommal – ő állított meg a szóban. Azt tudattam épp, hogy a forradalomban nincs megállás, s így Vászolydnak is készülődnie kell. A nagy francia példára hivatkoztam én is. István megkérdezte, hogy is történt pontosan Napóleonnal. Csak homályosan tudtam. Elinthettem volna a kérdést, már számon is volt a válasz, hogyan üssem el, de elszégyelltem magam. Felelősséget éreztem Napóleonért is? Megmondtam, hogy nem tudom pontosan, de majd utánajárok. A szégyen hirtelen odáig fokozódott, hogy rögtön fel akartam állni, hogy hazamenjek, s megnézzem, hogyan is történt. Azt vártam, a legények kinevetnek. Visszatartottak, „ráérsz holnap is” – és azt hiszem, ekkor nyertem meg igazán bizalmukat. Attól kezdve szinte úgy kérték tőlem a szavakat, fogalmakat és adatokat, mint a boltostól a gyufát és dohányt. Ha épp nem volt raktáron, rám bízták, hogy beszerezzem.

 

6

Mindenki forradalmár volt.

Még anyánk is. Ebéd alatt azelőtt sose ült velünk asztalhoz, a konyhában evett, állva. Most legalább az evés befejeztével odaült, figyelt. Előttünk nem mondott véleményt, de egyszer Wilson neve említésekor kézlegyintéssel állt fel mosogatni.

Az eszmék őt is elérték.

A Vízi-közben a Horváth lány, ahogy az már esztendőnként szokás volt, ismét teherbe esett a vajmestertől, és ismét „megemelte magát”. A szenteskedő fejcsóválások lökdöste pletyka kapuból kapuba pattanva megint befutotta a házsorokat. Derékig meztelenül épp a jéghideg konyhában álltam, midőn a mi házunkat elérte. A hóval púposra rakott melence előtt álltam, sziszegve dörzsöltem magamra a szúró-égető könnyű habot. Megálltam, egy percre magamra engedtem a lúdbőrzést, a tornácról anyám mindig csendes hangja most egy árnyalattal emeltebben szüremlett be. – Csak te is ne azt a szegény Esztit szapuld, Rozikám – hullámoztatta anyánk a szavakat feledhetetlenül édes tájszólása ütemén –, mért volna neki kevesebb joga magához, mint annak a ronda férfinak – ő szenved! – Nyelvemre haraptam a vacogást, az üveges ajtóhoz álltam. Gyermekkori korcs szavunkkal anyánkat felnőtt korunkban is ésny-nek hívtuk, az idejemúlt szót mindig némi kedveskedő gúnnyal ejtve, sőt selypítéssel, mintegy leguggolva a múlthoz, anyánkat örökre a gyermekkorban marasztalva. Neki kellett őriznie a gyermekkor elvesztett együgyűségét. Ésny azt mondta, hogy: jog! Úgy hangzott a fülemnek, mintha egy kétéves kislány ajkáról hallottam volna. Többet is mondott. Rozika ángyunknak egynéhány mondattal a férfi és nő közti tökéletes egyenlőséget emlegette. Eszti meg csak álljon az úrasztalához a lányok csapatában. „Nekem ez az elvem.” Az „elve”! Nem tértem magamhoz, az öntudatlanul belém szívott arcátlan fölény mosolyra indított. Nem gondoltam, hogy ezeket az elveket és szavakat épp én hintettem el a családban, s anyám ajkán az anyai ragaszkodás megható jelei voltak. Nem akart elmaradni tőlem. Az ösztön tán azt súgta neki, hogy kötelessége nyomomban járni, akár akkor, midőn még tipegéseimben követgetett, hátulról hirtelen mellére kapva, ha arcra akartam bukni a göröngyös udvaron. Most azonban ő tipegett.

Mindenki forradalmár volt.

Egy reggel a kanász nem hajtott ki; nem a szokásos tülökszóra, hanem foglyul maradt disznók panaszkórusára ébredtünk. A kanász esztendők óta hadilábon állt a faluval valami homályos, de jogos járandóság miatt. Most egyszerre sztrájkba lépett, ő maga is ezt a kifejezést használta. A falu fölneszelt. Aztán igazat adott a kanásznak.

Ó, szolgálatkész, szolgai emlékek, kik hívásra tüstént újratámasztjátok, átgyúrjátok a jellemet, igazoltok! Mindenki felfedezett életében egy pillanatot, amidőn lázadó volt, s azzal azonosult. A puhányok örök mondatkezdése után, hogy „én egész életemben…” most az következett, hogy „szociális érzelmű voltam”. Vagy köztársasági vagy háborúellenes. De forradalmár mindenesetre.

Én – nem mentegetődzésül mondom, hanem csak a vállalt magyarázat kedvéért – jóval messzebbről kezdtem az utat. Százezrek indultak erről a pontról is.

Az én első forradalmi mozdulatom, azt hiszem, az volt, amikor Grumoczky felszólítására némi tépelődés után, de végül mégsem az ész, hanem a szív sugallatára felugrottam, de akkor már olyan hévvel, hogy az a lendület valóban elvitt volna a veszélyeztetett határokig.

Azóta is az élt bennem. Vártam a felszólítást, valami hatalmasabb és következetesebb Grumoczkytól. Lassanként már csak idegzetemmel vagy ösztönömmel vártam ezt a felszólítást, de tudom, hogy szünet nélkül azt vártam, akkor is, midőn elmém türelmetlenségében másfelé kalandozott, más vigasz, magyarázat és biztatás felé.

Akkor már megint neheztelő pillantással kezdtem tekingetni a felnőttekre. Miért nem mozdulnak? Mire várnak?

A tavasz még nem érkezett meg, de már nem volt messze: a szántókon a hóból már kibarnállott a göröngy. Télen át a falu délig ágyban hevert, és el-elbóbiskolva várta, hogy odavigyék neki a földet, az új Magyarországot, a világot, megváltva. A bóbiskolás pillanataiban néha azt hitte, azt álmodta, hogy már oda is vitték, vagy legalább hozzák. Délután fölkelt az ágyból, türelmetlenül járt föl-alá, maga sem tudta, mi hiányzik neki.

De most már érezhette és láthatta. Egy pillantásból maga körül.

Olyan volt az ország is, mint Vászolyd? Később sokszor olvastam a kifejezést, hogy az ország is feküdt, elnyúlva a földön. De fektében is mennyi ösztökélést kapott, mennyi goromba figyelmeztetést az oldalába.

Akkor sértődötten és dühödten kerestem a magyarázatot, ma már nyugodtabban.

 

 

A betegnek még akkor is viszket a bokája, midőn lábát már napok előtt tőből levágták, a test így csapja be a lelket. Magyarország csak január felé szisszent fel a novemberben elkezdett iszonyú operációra. Ma csodálatosnak tűnik fel, de eladdig az emberek fölényesen mosolyogtak a legszörnyűbb hírekre is. A mosolyban biztonság volt. Bizonyos vagyok benne, ha a felnőttek tudják, hogy vége van, végérvényesen vége van a hadak idejének, nem hagyják a hazát.

A felnőttek azonban ezt nem érezhették. Soha annyi zengő parancs, vezéri utasítás, fenyegetés és Höfer-ízű magyarázat nem hangzott Pestről, mint abban az időben.

Pestre beült nemcsak a francia hadsereg, de immár bizton mondhatjuk, hogy az egész francia nép legbutább példánya, a gall szellem kontrapunktja, egy Vyx nevű alezredes; a saját feje után egyre mélyebbre fúrta magát az ország szervezetében és működni kezdett, mint egy sötét féreg. Kifelé mint a bölcsesség, a „baráti antant” nemtője szerepelt. Az ország sorsának tulajdonképpeni mozgatója ez az azelőtt s azután a legvastagabb ismeretlenségben élő zupás volt, aki azt sem tudta, hogy a Tisza a Dunába ömlik. A magyar forradalom egy új kiadású Haynau gyámkodása alatt kezdte pályafutását, első moccanásával elismert egy zsarnokot.

De mit sejthettek a felnőttek nálunk Vászolydon, Menyődön, az országban! A felnőttek forradalmat vártak – milyen szép zengése volt ennek a szónak a magyar hagyományban, Bocskait, Rákóczit idézte, nekem Petőfit! Mindenki forradalmár volt, csak épp a nemzet egységes fellépése, közös akarata hiányzott, a forradalom.

Így mindenki a saját szakállára próbálta a forradalmat.

Így minden vakvágányra futott… A gépfegyveres őzvadászat és kézigránátos halászás után a legények nem adták fel az együttest, bár egy kicsit megrostálódtak. Egy szép próba rostálta ki őket is. S őket is szomorú végre.

Karácsony táján szétfutott a hír, hogy az ellenség talán a mi falunkat is fenyegeti, a mi folyónk lesz a demarkációs vonal. Ellenállásról esett szó, valami kiküldött is megjelent, egy fél napra, beszédet mondott. Én akkor még nem voltam otthon, csak mendemondákból tudom, hogy a legényeket készenlétre biztatta. „Ha majd az óra üt!”

A legények készültek, vezérük is akadt Juhos Mihály személyében; állítólag a kiküldött is őt nevezte ki.

Napszámoslegény volt ez a Juhos, zömök, jófejű fiú, ahogy visszaemlékszem rá; a mozgása is értelmet árasztott, életrevalóságot. A háborúban őrmesterségig vitte.

Ez válogatta ki a legjobbakat, de már csak a nincstelenebbjét, akik se a nemzetőrségbe, se a polgárőrségbe, se a többi ilyesmibe nem kellettek. Mert kezdetben ő is gyakorlatoztatni akarta az embereit, állandóan őrségben tartani.

Talán gyakorlatoztak is egy ideig. Összegyűlni mindenesetre összegyűltek, de fizetés meg cím nélkül persze egyre kevesebben. Mivel nagyobbrészt szőlő-soriak meg csirip-hegyiek voltak, hát ott a Csirip-hegy és a Szőlő-sor táján, már a Menyőd felé eső Botos-csárda körül gyülekeztek; kezdetben nyilván csak a gyakorlat után telepedtek be abba az útszéli ivóba.

A gárdának végül nyolc-tíz tagja lehetett. Nyolc-tíz állandó. Mert volt, amikor minden legény odaszámította magát, a faluból is, a pusztákról is. Amikor a törzs egy-egy megfelelőbb vállalkozásba fogott.

Mint például akkor, amidőn Juhos vezetésével megjelentek a községházán, és azzal az indoklással, hogy nekik, az „országvédőknek” is jár zsold és élelmezés, felszólították a főjegyzőt, hogy mindenkitől, aki a háború alatt fel volt mentve, szedessen be fejenként ötszáz koronát. Borza elutasította a javaslatot. A legények maguk szedték be.

Aztán felszerelésre vetettek ki ilyen sarcot. Noha akkor már mindenki tudta, hogy a sarc borrá változva a legények torkán vándorolt le, a falubeliek nevetve támogatták a vállalkozást. Talán elsősorban az áldozatokon, Schwarcz bácsin, Liszkán, a hercegi molnáron és Szmodics bácsin nevettek. Ők voltak Vászolydon a magas polgárság. Velük szemben mindenki forradalmár volt: hadd kóstolják meg azok is egy kicsit a szurkolást a jövőért.

Mert a legények még többet is terveztek. A Botos ott a két falu között holmi szűzfaló sárkány barlangja lett. Vagy lovagvár vagy Rózsa Sándor tanyája, mikor Juhos egy-két legénye társaságában végignyikorgatta gyönyörű csizmáit a főutcán. Az hírlett, hogy most már ötezer-négyszáz koronát kíván minden hadviselt részére.

Mikor én hazakerültem, akkor éppen hamu alatti parázs volt a társaság. Juhos a szőlőhegyen lakott, csak az ottaniakkal főzhette terveit… Abból, hogy a Belteleki fiúk, az Ütők, a Kaszák hozzánk, a Pallóba jártak, arra következtettünk, hogy Csirip-hegy elszakadóban van a Szőlő-sortól. Tudtam, hogy István néha felkereste Juhost, de ez csak megzavarta azt, amit kettőjükről külön-külön véltem tudni; bár István forradalmiságáról most sem igen tudtam többet, mint Somszéken. Hallgatag volt, magának való, azaz forradalmárnak is a legveszedelmesebb.

 

 

Csak apánk nem volt forradalmár.

Ragaszkodott valamihez, maga sem tudta, mihez. A ragaszkodás vagy konok hűség abból a némaságból ütközött ki, ahogy a faluban már nyilvánosan is ágáló legények szavait, a szomszédok vitáit hallgatta. Nem szólt bele a mi vitáinkba sem. Nem mondott ellent, de érezni lehetett, hogy nem helyesel, akkor sem, ha – tüzes érveink hatása alatt – véletlenül bólintott egyet-kettőt. A fejünk fölé nézett.

Kezet fogott vele József főherceg. Az egész ezred arcvonalban állt, a főherceg sietve vonult el a csapat előtt, zuhogott az eső. József főherceg megállt apánk előtt (talán szép nagy bajusza miatt, akkor az volt a magyarfajúság s mintegy a megbízhatóság jegye), megkérdezte a nevét, és adott neki egy kézfogást.

Ez kötelezte el apánkat? Azt hitte, hogy ígéretet tett, s most állnia kell szavát? Hogy József főherceg ma is tudja a nevét és számon tartja őt? Nem volt tekintélytisztelő, még kevésbé szolgalélek. Az urakról megvolt a véleménye; nem védte őket. József főherceg kivétel volt. Mikor megválasztották a köztársaság elnökét, apánk megjegyezte, csak úgy mellékesen, hogy ezt az állást annak kellett volna felkínálni. Később, midőn már megint a királyságról folyt a szó, ő a királyi székbe is őt tette volna. „Úgy lett volna egyenes.” De nem kardoskodott, mert magára az intézményre, a köztársaságra éppúgy, mint a királyságra csak a vállát vonta.

De rajta kívül mindenki forradalmár volt. Mondtam már, hogy forradalmárnak, akár szerelmesnek lenni, kezdetben boldog érzés, nagyjából hasonló is. Nemcsak azért, mert mindkettőhöz ifjúi vérmérséklet szükséges.

Az eszméket akkor még elég gyakran váltogattam. De milyen egyformán gyönyörű ábrándokat szőttem, milyen ragyogóan tiszta volt a jövő, s ezért milyen könnyű a jelen az épp szeretett eszme oldalán, s annak minden szava milyen hiteles kinyilatkoztatás! Nem mondhattak rá olyan vádat, amelyet egy mosollyal ne lökött volna le magáról. A szerelmest is, a forradalmárt is a családi gondok, az imádott lény szeszélyei vizsgáztatják. Tudtam ezt akkor is, de a próbákra is rajongással gondoltam: bár már ott tartanánk! A legszebb az volt, hogy ideálomat pontosan olyannak képzelhettem, amilyennek akartam, amilyen nekem kellett.

Nekem? Nem is nekem kellett, önzetlen voltam. Én azt a gyönyörű ideált minden gondolatomban Magyarországnak szántam párul. „Szabadság”, mondtam, de a szó előtt kezdetben mindig megvillant az is, hogy „magyar”. Mennyire összeillett ez a két szó most is! Nem özönlötte el az ellenség most is az országot, éppúgy, mint 48-ban és 1703-ban? Nagyjaink önként lemondtak most is kiváltságaikról, s csak a nép üdvét óhajtották! A földjuttatást a hajdani jobbágyfelszabadítással azonosítottam. Rengeteg dolgot azonosítottam. Csak épp Kossuth és Petőfi párját nem leltem sehol. Csak épp arra a régi harsány eb ura fakó! és megadjuk! kiáltásra vártam hasztalan. E kor tragédiája – hogy összefoglaljam – az volt, hogy a nép szabadsága és a nemzet szabadsága ezúttal nem egy szabadság lett.

Holott az országban ez a két akarat kerengett. Nem értettem s az utókor még nehezebben értheti meg, miért nem találkoztak. Nem találkoztak, sőt halálos ellenségként álltak szemben egymással, Ha valaki hittel azt mondta, hogy „magyar”, az a másik táborban azt jelentette: „reakciós” vagy népáruló; aki pedig azt mondta, hogy „nép”, arra az előbbi tábor sütötte rá, hogy „hazaáruló”, azaz ugyancsak a nép árulója.

Miért is nem védte meg a forradalom az országot, miért nem fegyverezte fel? A forradalom sok mindent elvét, de egyet, a haza megvédését remekül tudja teljesíteni, minél mezítlábasabb, annál jobban, ahogy a francia és orosz példákból látszik. A pesti forradalmárok azt válaszolták, boldogok voltak, hogy lefegyverezhették az országot. Azt magyarázták – még komoly történészeik is –, hogy az országban nem volt honvédő hevület. Mit mondjunk erre?

Egy-két hónap múlva az egész kommunista vállalkozás ennek az indulatnak köszönhette létét.

Két magyarság volt. Vagy öt vagy száz, vagy millió; majdnem annyi, amennyi magyar, vagyis nem volt; nem volt egység.

Hogy mit jelent a kettő együtt, arra már csak a nagyon öreg emberek emlékeztek. Azok, akiknek a múlt század nagy jeligéje, a petőfies „haza és szabadság” vagy a vörösmartys „a haza s emberiség” nem kortesszólam, március 15-i zöngemény, hanem személyes élmény volt. Akik még látták egymás után Görgey és Bach huszárjait, sirattak aradi foglyot és Kossuth-bankót. Ezek azonban akkor már a nyolcvan felé közeledtek, s öreg szemükkel nehezen látták meg az új szavakban a régi tartalmat. Ilyen volt a vén iskolaigazgató. Ilyen volt a mi családunkban nagyapánk is, anyánk apja. Kezdetben ő sem volt forradalmár. Én tettem azzá.

 

7

Jómódunk első látható jele már a háború alatt a világ felé mindig az volt, hogy mihelyt tehettük, járattunk újságot. Ez volt megkülönböztető jelünk is. Az utcában csak nekünk járt újság, a levélhordó naponként miattunk mászott fel a völgyből, a falu módosabb, zsúfolt közepéből a dombra, a zsellérség szellősebb településére. Jöttét messziről lehetett látni. Mennyi vágy nézte a háború alatt! Mennyi sóvárgáson taposott át a postás, míg elérkezett hozzánk, bedobta a lapot – mint egy-egy téglát, épülő tekintélyünkhöz. A levélhordó arra csak leveleket hordott – a világintéző hatalommal, a Sorssal álltunk meghitt levelezésben, az utca ezt érezte, s hatása alatt lassanként mi magunk is. Nyilatkoztunk a világ nevében, s egyre nagyobb röstelkedéssel, hogy csak olyan homályosan. A zsellérasszonyok pontos választ akartak. – Soká tart még, lelkem? – szögezték már Szabács után anyánk mellének a kérdést, ha megpillantották az udvarban. Az anyánk nem szerette az ilyen palánk fölötti beszélgetéseket, s az érdeklődőket nagyapához utasította. Nagyapa ott ült a tornác elején, és feloldódva végre egy életen át tartó hallgatagságából, szívesen válaszolt. Mindenre megfelelt.

Mondtam, vak volt, ennek köszönhette tudását, tudása hirtelen gyarapodását. Világéletében sokat tanult, párját ritkító jófejű ember volt: épp hallgatagsága miatt rengeteget szedett magába, könyvekből is. Mikor látása romlani kezdett, tudásszomja még inkább megnőtt; egy vadászeb szimatával fedezte fel a kínálkozó alkalmakat. Ő, aki sohasem járt ki a házból, egyszerre csak mindennap elment hazulról tizenegy óra tájban. Lebotorkált a szövetkezethez, s szépen elálldogált az ajtó előtt, néha harangozás utánig is. Bent a boltban a községházi urak ilyenkor mérték össze elméjük élét a parókiával, egy üveg sör mellett. Majdnem a templomba is eljárt. Arca megszelídült, fiatalos, sőt gyermekies lett. Nagymama nem győzte dicsérni szépségét. Ez az állandó figyelemtől volt. Mert figyelt, fülelt szüntelenül, s vonásain kiütközött, mint küzd benne a kíváncsiság az eredendő tartózkodással: ez szinte szűziesen bájossá tette. Elfordult, meg-megsimogatta kopasz fejét, így jelezve, hogy nem hallgat oda, s épp így árulva el, hogy mennyire odahallgat. Mindent hallott, mindenütt ott volt, s milyen boldog volt, ha ezt fesztelenül tehette! Föl-alá jártam a szobában, az iskolai módszerrel hangosan magoltam azt is, amit saját érdeklődésemből akartam örökre megjegyezni. Az előbb még üres sarok egyszerre hangot adott: „hogy mondod, fiam?” Megmondtam, hogy kik voltak a francia Pléiade tagjai, vagy Darwin előfutárfai. Nagyapa bólintott.

Kamaszos szertelenségemben a család sok tagjához komisz voltam: akik legtöbbet fáradtak értem, azok ellen követtem el sértést, s már nem tehetem jóvá. Jólesik, hogy nagyapához szíves voltam, majdnem annyira, mint ő hozzám – az iránta való szeretet és megbecsülés még idejében feltört, áttörte az ifjúság önhittségét. Naponta felolvastam neki az újságot.

 

 

Ez majdnem úgy folyt le, mint egy szertartás. A háború zűrzavarai miatt elég rendszertelen háztartás délelőttönként egy angol kastély életrendjét vette fel; nagyanya jóvoltából, aki mindazt a szeretetet és szerelmet, ami egy nőnek egy életen át ismerni adatott, most – az egyéb alkalmak múltán – nagyapára árasztotta: tisztelte, mint valaha az apját, becézte, mint egy csecsemőt, s közben oly süldőlányszerelemre lobbant iránta, hogy néha-néha maga is belepirult. Amikorra az újság megérkezett, az első szobát kitakarították, befűtötték. Az asztalon törkölyösüveg, egy tányéron kenyér és szalonna, apró kockákra vágva, hogy nagyapának – tiltakozhatott! – ne kelljen a késsel bajlódnia. Még egy karosszék is volt. Mi bevonultunk, a kutyát a ház elejétől hátrakergették az alsó udvarba, és megkezdődött a felolvasás. Elég soká tartott. Utána nagyapa a friss tudással kiült, vagy ilyenkor telente kiment topogni egyet a ház elé.

Különös tudással ment ki ekkortájt.

A háború alatt épp hogy meghallgatta a híreket, nem volt se kérdezni-, se hozzáfűznivalója, az események, az ütközetek, a rengeteg emberáldozat ellenére is gépiesek vagy sorsszerűek voltak, mint a vonat-összeütközések. Nagyapa helyes ösztönnel megérezhette, hogy a történetekben nem emberi logika működik, hanem bírálhatatlan erő. Épp azért – s éppily helyes ösztönnel – a rengeteg hadvezér nevét sem jegyezte meg, melyben különben a történelem is követte őt – eszközök voltak azok is, nem személyiségek. Most, a forradalom alatt érdeklődni kezdett a személyek iránt. Azt hitte, hogy a haza sorsát azok intézik. Kossuthékra emlékezett ő is, és hősöket várt.

Talán én olvastam túlságos lendülettel a híreket, vezércikkeket és beszédkivonatokat, tán én vezettem félre. Nagyapa emberi cselekedeteket várt, azaz következetességet és folytonosságot. Mint hajdan a malacokat, a növekedő krumplibokrokat és a méhcsaládokat: sötét éjszakájában most úgy tartotta számon a politikusokat s azok szavait. Hihetetlen emlékezőképessége volt. Számon tartotta a mellékalakokat is.

Még november elején történt, hogy felolvastam neki a lánchídi csatát. A sebesültek között volt egy orosz fogoly is. Nagyapa szíve ezen különösen megesett: ha szegénynek épp most kellene elpusztulnia, a hazatérés előtt! Meg kellett ismételnem az orosz nevét. Iffin Szedochnak hívták, dehogy feledhetem!

Másnap megkérdezte, mi történt az orosszal. Az újságban egy szó sem volt róla.

Harmadnap sem. Nagyapa aggódni kezdett, fölháborodott: – Hát ennyire nem törődnek vele?

Negyednap már röstelkedtem a forradalmárok hanyagsága miatt, ebben fejeződött ki – mint annyiszor –, hogy hozzájuk húztam. – Jól megnézted? – kérdezte nagyapa még a következő nap is. Megnéztem, de Iffint sehol sem találtam. Eltelt egy-két nap. Nagyapa arca váratlanul megint csak elkomorult.

– És a Szedoch? – kérdezte.

Nem bírtam tovább. Egy hét múlva Iffint meggyógyítottam, vonatra ültettem, hazautaztattam, folyékonyan, mint a vízfolyás. Indulás előtt a vonatablakból könnyes szemmel mondott szót a magyar nemzet nagylelkűségéről a katonabandának, mely tiszteletére kivonult. Kétezer korona útipénzt és háromezer korona sebesülési díjat kapott. Azt hittem, örökre megszabadultam tőle. Csak jellemzésül említem, hogy már december felé járhattunk, midőn nagyapa váratlanul megint megszólalt:

– Eddigre talán már hazaért.

– Kicsoda, nagyapa?

– Az a szegény tatár – emlékezett nagyapában a nagylelkű magyar nemzet.

Arra már nem volt képem, hogy Szedochot Moszkvában is díszőrség várja. Erőm sem. Különb dolgokért kellett a hátamat tartanom.

 

 

A csehek Pozsony felé nyomultak. Nagyapa úgy feszengett, mintha a kertünket kerülgették volna; fejét csavarta a hírekre, zavartan mosolygott, sose volt ily megható vakság szülte gyámoltalanságában, melyet mindig férfias egyszerűséggel viselt.

Végre megnyugodott. A kormány tettekre szánta magát. A veszélyeztetett országrészre elindult egy csapat, egy raj tengerész, azaz a magyar sereg.

Megindult, megérkezett, erősítést várt, erősítést kapott, vitézül várta az ellent – az olvasást naponta az ő tetteivel kellett kezdenem.

Arról az utolsó csürhéről volt szó, amely egy Heltai nevű csirkefogó vezetése alatt Pozsonyt kifosztotta, saját csapata ágyúit eladta. Éppen a cseheknek.

Pozsony elesett. De a becsületet nem lehetett hagyni, nagyapa becsülete forgott kockán, a magyaroké. Katonáink tehát ádáz, de reménytelen tusa után egy szálig elhulltak, mint hajdan Damjanich utolsó vörössipkásai Temesvárnál.

– A Heltai is?

Heltai, aki addigra sikkasztásaiért mégis bekerült valahogy a jól megérdemelt Markóba, kardját magasra vetve hempergett le a sáncról.

Hiába, a túlerő ellen semmit sem lehetett tenni. A szobában a krizantémok és muskátlik nemzeti gyász illatát lehelték, Világosét. Töltöttünk, hörpintettünk, mint holmi halotti toron.

De Buda még állt, volt még remény; a világ forrt, sajnos. Emberfeletti helyzeteket kellett megoldanom.

November első heteiben, épp akkor, midőn Franciaország Clovis diadalai óta történelmének leghangosabb győzelmi ünnepeit ülte, a magyar lapok napokon át öklömnyi betűkkel első oldalon azt közölték, hogy kitört Párizsban a forradalom, Clemenceau lemondott, Poincaré megszökött, Focht meggyilkolták. Nagyapa huncut pislogással takargatta mosolyába kárörvendését.

Valahogy mégis sikerült összeegyeztetnem ezt Károlyiék belgrádi látogatásával. Franchet d’Esperay szerényen viselkedett.

Nagyapa rendet akart, világosságot. A messzi világról, a hősökről eladdig betűk útján értesült, a betűk ábrázolta világ pedig egységes volt és kerek, emberi törvény szerint működött. A regények akkoriban az utolsó lapon mindenkiről lelkiismeretesen beszámoltak. A történelmi művek még mindent meg tudtak magyarázni. A jófejű olvasó az első oldalak után nyugodtan ment a kalandba, sejthette, hogy Berend Ivánnak sikerülni fog, amit akart; hogy a zsarnokság nem tart örökké. Nagyapa, ha nem olvasott is mindent, ebben a szellemben élt. Meg kellett szerkesztenem a folyó történelmet; értelmes, emberi művet kellett alkotnom a jelenből is.

Akadtak fordulatok, melyeket csak a legmerészebb regényírói fogással tudtam beilleszteni a rendbe, mely már csak nagyapa képzeletében élt. Egyszóval ki kellett igazítanom a valóság nyilvánvaló tévedéseit, otromba fonákságait. Nem szégyenlem ezt a tulajdonképpen művészi munkát, nekem volt igazam: a dolgoknak úgy kellett volna történniök, ahogy én mondtam.

Károlyi egyik beszéde végén fél térdre hullt, úgy esküdött, azt hiszem, a földet is megcsókolta. Azután, ahogy a szenvedő Magyarországról beszélt (Szatmáron, ha jól emlékszem), csak ezt tehette.

– A puszta földre térdelt? – kérdezte nagyapa.

– A hóba.

 

 

Kint vastagon dőlt a hó, a szomszéd házat is alig lehetett látni.

Nagy berlinerkendőbe bugyolálva egy lány futott el az ablakunk előtt. Néha továbbfutott, néha hallottam, ahogy a mi gáderunkban topogja le csizmájáról a havat. Ilyenkor abbahagytam az olvasást, és füleltem.

Kintről pusmogás szűrődött be, Döme Krisztina hordta megmutatni kelengyéjét anyánknak. Minden darabot külön áthozott, mihelyt elkészült vele. A pusmogásba egyszerre belevegyült Pali dörmögése is. Aztán nevettek.

– Ki jár ott kinn, fiam?

Nagyapa ezerszerte jobban hallott, mint én, de annyira rám bízta a külső világ eseményeinek közvetítését, hogy nélkülem ilyenkor lelke alig mozdult.

– Bizonyosan Krisztina, nagyapa.

Néha – mikor nagyanyának nem volt ideje a csendőrködésre – az ikrek ott vívtak egymással közvetlenül az ablak alatt. Nagyapa pislogni kezdett.

– Az ikrek ölik egymást; a pattogatott kukoricáért.

Nagyapa fölemelte arcát, magába eresztette a hírt. Aztán bólintott, ezzel jelezve, hogy visszafordulhatunk a távolibb világ felé.

 

8

Igazi rend akkor lett a távoli világban, midőn újság egyáltalán nem érkezett. Nagyapa nem tudott hír nélkül élni. Olyan volt ez, mintha a nap sem kelt volna föl, az idő megállt volna. Beültünk az elrendezett szobába – nagyapa ötpercenként kiküldött a kapuba, hátha mégis megjött a lap? Végül ő maga is kitipegett, botjával esetlenül ütögette a palánk tövén futó havas örökzöldet. Egész nap nyugtalan volt, mint az ojtás nélkül maradt morfinista; arca meg-megrándult, mint a csecsemőé, akit elfeledtek megszoptatni. Nem az én ötletem volt, midőn egy ilyen siralmas napon az előző napi újságot olvastam fel neki, némi változtatással. Semmit nem vett észre.

A híreket épp csak meg kellett toldanom, az események ugyanazok voltak. De egyre helyesebb irányba fordultak.

Az újság mind többször elakadt, tehetségem fejlődni kezdett. Volt, hogy három napig nem jött semmi: a harmadik napon a költöttem vezércikk már az igazság diadaláról szólt, külpolitikailag Európa ege kiderült, a földosztást végre megkezdték. Hovatovább csak a rovatok címére kellett néznem, egy szót kellett benyelnem; mintha valami pirulát vettem volna be, csaknem folyékonyan dőlt belőlem a szó. Nagyapa előrenyújtotta nyakát, föllelkesült, kuncogott, követett szívvel-lélekkel, és még többet akart. Kiváló újságíró voltam. Nyilván ez az emlék figyelmeztetett, hogy később, midőn alkalom adódott, ösztönös félelemmel óvakodtam attól, hogy valaha is szerkesztőségbe kerüljek, hogy szabadjára engedjem az ördögöt.

Hősök teremtődtek, milyen hősök! Fölolvasásaim nyomán nagyapa képzeletében Böhm Vilmos Görgey Artúr tekintetével nézte a felvonuló forradalmi csapatokat. Pogány Józsefet gesztusai odarepítették (Vászolyd felett), ahová vágyott: Danton történelmi állásába. Nagyatádi rejtelmes hallgatagságában Tiborc kereste a korhoz illő szavakat. Hock János egy mozdulattól Mészáros Lőrinccé válik. Akiről egy sor megjelent, a szabadság bajnoka lett, s a legnemesebbet akarta.

Nem művész, hanem számító kalmár az, aki alkotásába előbb-utóbb nem szédül bele, nem kerül teremtményei hatása alá. Kedvem telt teremtményeimben, nem gondolva arra, hogy amiért tetszenek, azt én ruháztam rájuk, a legszemérmetlenebb nárcizmust mívelem: a világot tükörré alakítom. Vagy a csordulnivágyó szeretet műve volt ez? Alakjaimat azért alkottam a saját képemre vagy hasonlatosságomra?

Mindnyájan Pesten éltek! Ó, Pest! Különben ijesztő polip volt, de ilyenkor mesebeli várrá varázsolódott, csupa rendkívüli, fényes alaktól nyüzsgött, mint egy túlzsúfolt Elizeum. Közelébe kerülni: csak a gondolatra is elállt az ember lélegzete.

Aztán megjelent Kun Béla. Mindnyájan tudjuk, hogy ő a mártír pózában jelent meg, testén a hitvallás vérző stigmáival. Nemcsak Vászolydon, hanem az egész ország képzeletében. Egy pesti riporter jóvoltából, aki még nálam is jobb újságírónak bizonyult.

A történetírást így vette át országosan a riport; csak később tudtam meg, hogy az én módszerem szerint. Tudtomon kívül is, Vászolydon is a kor fia voltam.

Nagyapa azelőtt elcsodálkozott egyszer, hogy az újságba naponként oly lapszámra pontosan elférnek a hírek, az edény mindig épp csordultig van. Az én hírszolgálatom pontosan addig tartott, míg nagyanya be nem szólt, hogy elkészült az ebéd. Nagyapa ezen egyszer sem csodálkozott.

Ebéd után szundított egyet; aztán az anyagot, melyen nyilván a jóakaratú öregkori álom is végzett egy-két ecsetvonást, kivitte a ház elé, és szétosztotta.

 

 

Egy kicsit Simeon módjára beszélt. Szavai kedvező talajra hulltak. Az a mi vidékünk színmagyar környék volt, s ahogy illett, nyakas ellenzéki… Már előbb el kellett volna mondanom, de magam is csak most ébredek rá arra a központi okra, amelynek eddig öntudatlanul, sőt furcsállva csak tüneteit emlegettem. Magyarország minden tája közül talán a miénk maradt meg legtovább 48 árnyékában, szinte megrekedt benne. Egy lengő szakállas, matuzsálemkorú aggastyán tartotta vissza szavaival. A kerület követe az én gyermekkoromban is az volt, aki Kossuth idején: Madarász József. Igen, az, aki a képviselőházban Jókait még a század elején is hazaárulónak kiáltotta ki debreceni cikkei miatt; kortesbeszédében, nálunk, ott az artézi kút melletti kőrakáson még engem is bizonyos Kovács Lajos ellen gyújtott haragra, a 49-es békepárt élén művelt szörnyű fondorlatai miatt. Esténként kukoricamorzsolás közben a nagyok ajkán a politikai pletyka a Zichy-féle gyémántok eltűnése volt; gyermekfülem ott a sarokban a Görgey–Bem viszály esélyeit nyelte… ezért is képzelem néha úgy, mintha az a hősi idő pendelyes koromban zajlott volna le, közvetlenül a közelemben. Madarász, a manó-picire szikkadt aggastyán maga a megtestesült hűség volt, és az öregeknek kijáró tisztelet varázskörében hűségre kötelezett. Egy kézlegyintéssel elsöpörte az esztendőket, melyek a trónfosztás óta teltek el, az időt ott kellett folytatnunk, ahol az aradi bizottmány abbahagyta… Az öreg iskolaigazgató ott folytatta: most látom, hogy nemcsak testünk bölcsőhelye volt közös, hanem lelkünké is, azért értettem az első hallásra. Nagyapát is ezért értették első hallásra, amidőn a ház előtti padon Uzdi bácsi mellett a kérdezőknek felelgetni kezdett, hogy mi történik a szabadsággal. Kimenet meghallgattam egy-két mondatát, de aztán elszégyelltem magam, s igyekeztem tovább, a kocsma felé.

 

 

Ha valaki utánam jön, és ott is meghallgat, elhűl a meglepetéstől. De csak akkor, ha még sohasem tapasztalta saját bőrén a lélek szemérmetlen játékát. Azt például, midőn az ember halálra keseredve, öngyilkossági hangulatban válik el, mondjuk, a szerelmesétől, de tíz perc múlva bírálatot mond Thales új értelmezéséről barátjának, akivel az utcán véletlenül összeakadt, másnap dúdolva oly rendesen végzi munkáját, hogy dicséretet nyer, de a kedves láttára, sőt már közeledtére is mindannyiszor az öngyilkossági mélázás langy fürdőjébe merül vissza, szívvel-lélekkel. A kocsmában a lélek friss szerzeményeit bocsátottam próbára, ott az új eszmék alapján ismertettem és boncoltam a napi eseményeket a kelleténél is nagyobb tárgyilagossággal és emelkedettséggel. A forrongó világban Magyarország „csak egy pont” volt.

Egyre kisebb pont lett; ahogy a világ képe, ahogy az én forradalmi világszemléletem tágult, ő úgy zsugorodott. Délelőtt még talpammal éreztem a kínban vonagló haza testét: estefelé, ahogy a kocsmába beléptem, mintha a sűrű füstfellegben igazi felhőkre léptem volna, percenként emelkedtem, távolodtam a talajtól, a honi földtől. Éjfélre már úgy láttam, mintha a Marsról tekintettem volna le rá; mint példa, magyarázó ábra jutott eszembe, véletlenül, a kínai helyzet fejtegetésénél: „ebben hasonlít Magyarországra”. Hogy kozmopolita voltam, az kevés. A kozmosz is kevés volt. Létezéstől, világtól független konstellációban éltem, az ideákéban, hasonlóan a szentekhez. Ha valaki azt mondja, hogy az én életem árán a napszám világszerte emelkedik tíz fillérrel, a mártírok nyugalmával töretem magam kerékbe.

 

9

Fiatalabb voltam a legényeknél, úgy kezeltek, mint kisöccsüket; a harmadik poharat kivették a kezemből: „sok az már egy gyereknek.” Aztán felvillant egy szó, s én hirtelen bátyjukká varázsolódtam, bólogatva lesték ajkamról a hangot. Izgató és részegítő játék volt.

Legszomjasabban a csirip-hegyiek figyeltek rám, akik csak a katonapajtásságnak köszönhették, hogy ebbe a kocsmába egyáltalán beülhettek. Semmijük sem volt, annyi sem, hogy egy féllitert rendeljenek, nekik volt tehát a legtöbb kérdeznivalójuk. Igyekeztem mindenre megfelelni; mind többre kellett. De tellett is: ha Szent Pál korintusiainak a szeretet, nekem az igazság volt az, ami „soha el nem fogy”. Ebbe már Lali korsaja is könnyen járhatott. Ha néha elakadtam, most már ő is csurgatta a választ.

Egyszer, egyetlenegyszer megjelent köztünk Juhos is. Egyedül jött, de ahogy az arcok feléje fordultak, megéreztem, hogy ennek mindenütt vannak hívei, s egy intésre tábor állana mellé itt a faluban is. Ő maga nem szólt, de puszta jelenléte fölvetett egy kérdést, a legfontosabbak közül. Valamelyik faluvégi ránézett Juhosra, aztán a többiek harsány csatlakozása közepette megkérdezte, hogyan jutnak földhöz azok, akiknek nincs miből megváltaniok?

Egy perc alatt megoldottam a kérdést.

Néha sarokba szorítottak. – Jár-e jobb mód a tanult embereknek, mint a kétkezieknek? Ez akkoriban nagy probléma volt.

Gondolkodás nélkül lemondtam a jobb módról a tanultak nevében.

– És az öregekkel, akik már nem tudnak dolgozni, azokkal mi történik?

Az öregeknek nyugdíjat akartam adni, de Lali hirtelen mindegyiknek külön gazdaságot ajándékozott; hát legyen gazdaságuk.

A törvénytelen gyermekeket törvényesítettem, minden parasztfiút leérettségiztettem, a grófoknak húszholdas mintagazdaságot juttattam, gyümölcsössel és a falu testvéri jóakaratával övezve.

Egyik este, már kijövet, a kocsma előtt a kisebbik Ütő fiú karon fogott, félrevont, és megkérdezte: mit gondolok, van-e Isten?

Nem sok időm volt a gondolkodásra, a mifelénk tartók, akikkel együtt akartam menni, már megindultak. Fölnéztem az égre, a téli csillagok szinte sercegve ragyogtak abban a szédítő messzeségben; ez ajkamra fagyasztotta a már megindult tagadó választ. A földre néztem, megropogtattam talpam alatt a havat. De ez sem segített.

– Majd gondolkodom rajta – feleltem. – Holnap megmondom.

– Mert én azt hiszem, hogy mégis van; csak nem úgy hívják.

Bevallom, gondolkodtam, majdnem hajnalig.

A legények azt hihették, én nevelem őket. Holott ők neveltek engem. Viszonzásul vagy hálából, amiért maguk közé fogadtak, hasonulni akartam hozzájuk. Feszülten lestem gondolataik, jobban mondva érzelmeik járását, igyekezetem az volt, hogy az ő fejükkel, vagy ő helyettük gondolkodjam. Feltevéseiket, együgyű hiedelmüket megcáfoltam, indulataikat soha. „Legyetek ti a szív, én meg az elme”, gondoltam, s ezt meg is mondtam nekik. Hosszasan elmagyaráztam, hogyan képzelem én a népből származó tanult emberek szerepét. Megértették. A tanfolyam, amely, ismétlem, csak beszédgyakorlat volt, rohamosan fejlődött, híre is ment. A legényeken kívül most már idősebb katonák is eljárogattak. Egy este megjelent Bálint is.

– A katonaságot kellene kitanulnod – mondta László sógor épp ez után a beszélgetés után. Szentül hitte, hogy hamarosan megindul a nagy harc, a parasztság küzdelme. Pontosan nem tudta, hogy ki ellen indul a nagy küzdelem: ahogy szavaiból kivettem, elsősorban a város ellen indul. A város rövidesen a világgá tágult; harc lesz mindenki ellen, aki nem két kézzel túrja a földet. Mert a parasztokat mindenki megveti. „Azoknak mindenki ellenségük!”

A társaságból ő tudta egyedül, hogy verseket szoktam írni. Ez – ördög tudja, miért – majdnem tanítvánnyá törpített előtte.

– Ne inkább verseket írjak? – kérdeztem. – Petőfi is verseket írt.

Legyintett. – „Csak az győzelem, amit a fegyverek vívnak ki. Vezér kell nekünk is, olyan, aki éppúgy ismeri a mesterséget, mint az ellenség vezérei.” Elmondta, hogy mi mindent kell tudnia egy hadseregparancsnoknak. A fronton telefonista volt.

A három stratégiai értekezés, melyet a következő héten meghozattam, ma is itt van a könyvespolcomon, a verseskötetek között. Az egyikben térkép is van, én rajzoltam, kísérletül vagy feladványképpen a könyv leckéi alapján. Hadfelvonulási térkép, a csapatok Tolnából és Somogyból Fehérvár felé nyomulnak, aztán Pest felé, aztán bibliai mód megsokasodva az Alpokon át Párizs, a Kárpátokon át Krakkó irányában. Az egész világot fel akartam szabadítani. Mint az iskolai mértani rajzokat, szabályszerűen ezt is aláírtam. Esztendők múltán elpirultam, midőn nevem alatt, ahová azt kellett volna írnom, hogy hányadikba járok, ezt pillantottam meg: „a dél-dunántúli felkölt paraszthadak parancsnoka.” Aztán, megbocsátóan s egy kicsit meg is hatva, elmosolyodtam. A térképre, nyilvánvaló, egy vers anyaga került, olyan fajtájúé, mint az „Egy gondolat bánt engemet…”

 

10

Vászolyd egykettőre megteremtette mindazt, amit a győztes forradalmak elsősorban kívánni szoktak: a rengeteg bizottságot, tanácsot, szervezetet, de aztán jó érzékkel valamennyi abba is hagyta, és maga kezdte vizsgálni, hogy mire is volna szükség. Az első zavaros napok után alakult nálunk is Nemzeti Tanács, Szmodics, a szíjgyártó lett az elnöke, de soha semmi tanácsot nem közvetített; alakult nemzetőrség is, Latkovics, a katolikus tanító alakította meg egy megyei kiküldött megjelenésekor, de az őrködést éjjelente maguk a gazdák végezték. Alakult élelmezési bizottság, leszerelő bizottság, birtokrendező választmány, azt hiszem, hivatalosan még valamilyen feminista bizottság is alakult. A parasztok minderre csak legyintettek.

Egyetlen épkézláb szervezet alakult. Illetve ez meg sem alakult, hanem egyszerre csak lett és élt, cím, elnök és alelnök nélkül. Nem is szervezet volt, inkább csak egy gond vagy töprengés. Arról, hogy a sok beszéd alján végül is mi marad meg kézzelfogható valóságnak?

A hatalmas egytagú, gyönyörű táblák meghitten és ismerősen hevertek a falu körül, de ugyanakkor varázslatos idegenségben is épp amiatt, hogy egyszeriben elérhetők lettek. A három puszta, mint télen mindig, megeresztette tagjait; de senkinek sem tűnt fel, hogy fej nélkül maradtak. A kastélyok azelőtt is kiürültek az első őszi esők után. A cselédek tengtek-lengtek, az ottragadt vagy visszatért ispánok nemigen biztatták őket. A szántógépekről az volt az ember érzése, hogy maguktól cammogtak ki és szaglászódtak a határban, mint holmi jámbor kérődzők, akik tudják, hogy a nyári lomhálkodás után ott a helyük. Itt-ott néhány szalmakazal sárgállt a masinálás helyén; meg egy-két tábla kifosztott kukoricaszár meg persze a szőlőkben a karók.

Néha egy-egy falubéli átrándult az uradalmi dűlőkre, nézelődött, lépdelt; aztán hazament.

Február elején történhetett, hogy egy reggelre a simon-majori szőlőből a fele karó eltűnt. Kocsival vitték el, a csapás azt mutatta, hogy Menyődre.

Olyan csoportosulás támadt erre, mintha valamelyik toronyórát lopták volna el. Ha még Bogáncsosról vittek volna el valamit! Az legalább adóban hozzájuk tartozott.

Másnapra a maradék karónak is lába kelt.

Erre megint nagy sereglés; a százéves nagymamák is ott voltak. A sokféle szörnyülködés, nevetés, fogadkozás Kajtár Ferenc szavaiban tömörült épkézláb véleménnyé. Módos paraszt volt, hatvanholdas. Szikár, szorgalmas ember. – Ez a mienk. Ha nem vigyázunk, a szemünket is kilopják – mondta.

A föld egyszerre féltés lett, de még ez is csak olyasféle, mint a szerelmi féltékenység: a föld megvan, a mienk, éppen csak vigyázni kell rá.

Ekkor alakult meg az a névtelen szervezet, tagdíj nélkül, de annyi taggal, ahány lélek csak élt a faluban. Alapszabálya nem volt, programja is csak annyi: majd meglátjuk. S még valamije volt, ami minden pártprogramnál többet ért. Pontos határideje: a tavaszi szántások megkezdése. A föld addig alszik, aludhat a falu is.

 

 

A karók eltűnésének másnapján összeült a hivatalos földbirtokrendező választmány. De mit lehetett itt hivatalosan tenni? A legények hajlottak arra, hogy Vászolyd üzenjen hadat Menyődnek, de az elnök e téren is az összeegyeztetés és a jelentés híve volt: a karókból is jelentés lett, a megyéhez vagy a miniszterhez.

A községházán folyt a tanácskozás. Mire én Lalival arra vetődtem, már a községháza előtt, az utcán is volt némi sereglés. Állongott egy csoport nem messze a bolthajtásos kaputól, állongott egy másik az utca túlsó oldalán, egy harmadik arrább a református templom előtt. Távolról méregették a községháza ablakait és egymást. Köztük, föl egész a postáig, kettesével-hármasával is sétálgattak néhányan. Nem verődtek egyetlen tömeggé.

A községházával szemben Belteleki bácsi eregette a füstöt, mellette Ütő Ignác bácsi. Körülöttük csupa csirip-hegyi meg szőlősi kétkezi legény. Csak pipáltak és vártak, hang nélkül.

A kapu közelében mintha családi összejövetelt tartott volna a Csajági–Kajtár família. Aki ott állt, az mind rokon volt, a falu legmódosabb gazdájának, az öreg Csajági Mihálynak valamilyen származéka. Ha a vőket és unokákat Szakállnak vagy Kötelesnek hívták is, származásukat a Csajági vér szerint tartotta számon mindenki. Ott volt az összes Keserű is.

Köszöntöttem Belteleki bácsit, odalengettem kucsmámat az öreg Kötelesnek. Karon fogtam Lalit, a templom felé tartottunk. De rögtön megálltunk.

Az a névtelen szervezet, azt hiszem, pontosan ebben a percben alakult meg.

Abban a percben, mikor odaát Bajti István panyókára vetett bekecsben a főjegyző előtt kilépett a községháza kapuján, kezet fogott egy-két Csajágival, aztán nagy hangon átkiáltotta Belteleki bácsiék felé:

– Azt végeztük, hogy az lesz, amit kendtek akarnak!

Az emberek lassú lépésekkel átmentek az utcán, de nem keveredtek el a Csajágiakkal. István a két csoport közt állt, mögötte az öreg Borza.

– A karó a jó Isten dolga – folytatta István még mindig nagy hangon. – A jegyző úr szerint a föld is.

Borza elmosolyodott, szólni akart, de István megelőzte:

– A mi bizottságunk csak azt teheti, amit a kormány dönt. A kormány most már ötödször azt írja nekünk – várjunk csak.

Zsebéből valami röpiratot vagy falragaszt vett elő, kiteregette. Most már a sétálók is köréje gyűltek.

– Azt írja itt a tekintetes és magas népkormány – harsogta István –, hogy a magyar föld a magyar népé, és az történik vele, amit a nép akar. Értik?

Senki sem válaszolt. A kapun kijött a birtokválasztmány többi tagja is: hat-nyolc gazda, Somodi, a református pap és a bogáncsosi ispán.

– Hát akarnak kendtek földet, igen vagy nem?

Hang erre sem jött. Apró kuncogások, jókedvű hümmegetések lebbentek össze könnyű morajjá.

István szünetet tartott, körülnézett. Arcát hirtelen vörösség futotta be. Megint kiáltásra szedte magába a levegőt. De közben Borza szólalt meg.

Azt kezdte el, hogy a választmány táviratozott Pestre, válaszul két értesítés is jött, nyilvánvalóan tévedésből, mert az egyik azt mondja, hogy… Azt mondta, hogy az erőszakos földfoglalókat statárium elé állítják.

István szájára most ért föl a mondandó: – Somogyban már foglalnak!

A második értesítés azt mondta, hogy ahol nagy a nép földszükséglete és a tényleges földbirtokrendezés csak későbbre várható, ott az országos birtokrendezési tanács helyi szervezete azonnal megindíthatja a kisajátítási eljárást.

István hangja megint felcsattant:

– Aki földet akar, lépjen elő!

Senki sem léphetett elő, mert az emberek jobbról-balról közvetlenül mellette álltak, s különben is oly sűrűen, hogy mozdulni sem lehetett. De talán épp ez a lehetetlen felszólítás oldta meg a kedélyeket. Az emberek mosolyogtak.

– Aki földet akar, tartsa fel a kezét! – kiáltotta István.

A Csajágiak jártak elöl a példával. Mindenki tenyere a levegőben lebegett. Az enyém is.

– Hát akkor mire várnak? – kiáltotta most már az indulattól rekedten István, és úgy fordult körbe, mintha mindenkinek külön-külön szemébe akart volna nézni.

Aztán hirtelen utat nyitott magának a tömegben, és elsietett.

Lalival utánaszaladtunk.

Valami összetűzése lehetett a bizottságban: keze nemcsak a verejtéket törölte szét homlokán, hanem a harag ráncait is.

– Oda sem teszem többé a lábam – mondta.

 

 

A református templom előtt a falu maroknyi intelligenciája álldogált, Latkovics, a katolikus tanító, Nyerges, a segédjegyző, Szmodicsék egyetlen fia, aki orvosnak készült, Fördősék valami egyenruhás vendége.

Odaköszöntem nekik.

– Te meg mit alázatoskodsz előttük? – támadt rám István, ahogy elhagytuk őket.

Léptem még egy-kettőt, aztán megálltam, búcsúzásra nyújtottam a kezem. István karon kapott.

– Ne hetvenkedj most meg – mondta magával húzva. – Tudod te, hogy gondolkoznak azok rólad? Mit tart rólad meg az egész fajtádról mindenki ezek közül?

– Borza – mondtam –, Borza hozzánk húz.

Nem először tapasztaltam, hogy a szavak így előhírnökként hullanak ki. Fogalmam sem volt még arról, mit is akarok mondani azzal, hogy hozzánk.

– Igen – felelte István –, az öreg velünk is lehet. Nem rossz ember.

Az ő fejében már pontos jelentése lehetett annak, hogy velünk. Aztán egy kis gondolkodás után még hozzátette:

– Használható ember lehet. Ő igen. De a többi?

A többin én először azt értettem, hogy az értelmiség többi tagja. Meglepődtem, amikor István szavaiból azt vettem ki, hogy ő a parasztok egy részét is a többi közé sorozza.

 

11

Azon az estén történt, hogy a forradalom családi ügy lett nálunk. Úgy beszéltek róla, mint egy távoli, hagyakozó nagybácsiról; az örökség oly közelinek látszott, hogy restelkedés nélkül szó kerülhetett már az osztozkodásra is.

Az etelközi fölcihelődés óta tán most esett meg először, hogy a közélet, melyet attól fogva minden nemzedék az urak dolgául hagyott, átlépte a család küszöbét, s a férfiak nem kortes-virtuskodástól vagy bortól részegen, hanem ceruzával a kezükben tárgyaltak róla.

Károly sógor akkor már hetek óta úgy ült le a közös vacsorához, mintha csak vendégségben volna nálunk. Kínáltatta magát, a merítés előtt összepillantott feleségével. A különös az volt, ahogy ez a viselkedés Mariska nénémre is átragadt, aki Károly bevonulása óta, vagyis már negyedik esztendeje élt megint az apja házában, és nagyon is visszahódította régi helyét, különösen; ha beszédre került a sor. Most egyszerre csak azon vettem észre magam, hogy mikor azt mondja: mi, az csak rá és Károlyra vonatkozott. Anyánk meghozta a jegyre a petróleumot. Mariska a maga részét külön üvegbe öntötte, az üveget odaállította Károly katonaládája mellé. A történelem, amely összerázta a családot, most megkezdte a szétgurigálást.

A bomlás azon az emlékezetes estén indult meg. Károly sógor ránézett Mariskára. Mariska lehajtotta fejét, aztán megszólalt:

– Mink meg azt gondoljuk, hogy tavaszra odahurcolkodunk, közelebb a földhöz.

A földet eddig közösben míveltettük. Senki sem válaszolt. A föld Károlyé, azt teszi vele, amit akar.

Károly megint ránézett Mariskára. Mariska folytatta:

– Meg Károly azt gondolja, hogy átvenné Gábor szántóját is, amíg megjön, meg ami Sándorunké lett volna, szegényé.

Ezt is csend fogadta. Együtt ültünk valamennyien az asztalnál, valamennyien, akik megmaradtunk. Én most éreztem először, hogy csonkák vagyunk. Tele volt velünk a szoba, alig fértünk el a nagy asztal körül. Szüleimen kívül ott ült nagyapa, nagyanya, Pali, Imre, Bálint, Mariskáék, Rozika; ott könyököltek az ikrek is. Épp ez a zsúfoltság idézte kínzó elevenre a hiányt: Gábort, valahol Szibériában, Józsefet a szerbek vagy a franciák közt. Árulóknak éreztem magunkat.

Végre Imre szólalt meg:

– Sógorom helyén én a magam földjét is letagadnám. – A sógor Mariskára pillantott, de ezt Mariska sem értette.

– Simon-majort szétparcellázzák – mondta Imre.

Délután ott volt ő is a községháza előtt.

Bálint is ott volt.

Ő már azt is tudta, hogy mindenki, aki megjárta a frontot, tíz holdat kap. Akinek van már valamije, az annyit, hogy összesen neki is tíz holdja legyen.

Pál egész nap kukoricát darált a padláson, de ő már a föld árát is tudta. Felét a tíz év előtti áron számítják, felét az öt év előtti áron.

Apánk laposra vont szemhéja mögül a sarok felé tekintett: számolt.

Pál is beleakasztotta tekintetét valahová a levegőbe.

Mindenki számolt. Én az arcokat néztem, némi csodálkozással és tisztelettel. Eszükbe sem jutott, hogy a földért ne kelljen fizetni.

Anyánknak is volt értesülése, nagyanyánknak is, sőt Rozikának is. Károly egy ideig szégyenlősen pillantgatott, hogy neki nincs mit kiterítenie. Holott híre neki is volt, csak bizalma nem. De aztán ő is fölengedett. Ő örökbérletről hallott.

Most már mindenki válogatás nélkül kidöntötte vallomását, a legapróbbat is. Kedvünkre turkáltunk és válogattunk benne.

Bálint kiderítette, hogy valószínűleg nem is parcellázás lesz. A községé a föld, az öregek szerint vagy ötven évig folyt a pör az uradalommal, mert közlegelő volt. Most már a gróf is elismerte. Megüzente, hogy elismeri.

– Itthon van?

– Itthon. Vagy hamarosan megjön. A puszta fele Menyődé volt, fele a mienk. Saját maga fog eljönni, hogy visszaadja a falunak.

Pali azt tudta, hogy azért mégis fizetni kell, de a frontosoknak nem, mert nekik kárpótlás jár: a lénung a háború végére értékét vesztette, azzal pótolják, hogy földet adnak.

Apánknak jobban tetszett volna a rendes parcellázás, de persze azért neki is úgy, hogy meg lehessen fizetni.

– És akinek az ura odahalt?

Ezt Rozika kérdezte. A láz egyszerre őt is elfogta. Mindenkit elfogott. Apánk hátratolta magát a széken. Nagyapa, akinek volt érzéke a férfiak ünnepélyes pillanataihoz, kibaktatott a pincébe, ahol vakon ő tájékozódott legjobban, teleeresztette a korsót. A siller csillogása hitelt adott mindannak, ami eddig csak vágy volt.

Kisütöttük, hogy Rozikának is fog járni föld. Lehetetlen, hogy az elesett ura után ne kapjon. Boldogan lélegzett fel, mosolygott. Még ivott is, nagyapa poharából.

Itt került elő a ceruza. A családban nekem volt a legjobb írásom; most azonban mégis Pali írt. Mindent összeírt gondosan.

Minden eshetőséget. Rozika kap ötöt, apánk, Pali, Imre és Bálint tízet-tízet. Mariskáék, ők szintén tízet. Összeadni is szédület volt. Az orr kevés volt a belélegzéshez, le-leejtett állal szívtuk magunkba a jövőt. Aztán – mint valami zsákmány fölött – összemosolyogtunk. Aztán egyszerre minden magától értetődő, a világ legtermészetesebb dolga lett, ez a hirtelen ránk szakadt gazdagság. Mondom, történelmi levegőben éltünk: most a család is nyelte. Már jutott gond az addig meglevő földekre is. Nem volt sok, de miért kapnánk annyival is kevesebbet? Pali rám nézett. Megéreztem pillantásán, hogy nem bánná, ha nem mentem volna iskolába; ha most valahogy engem is be lehetne állítani a sorba. Tekintete rajtam ragadt, és most már azt mondta: nem térnél vissza? Elszalasztod ezt a falatot?

– Ami van, azt rád írathatnánk – szólalt meg végre a hangján is.

De ekkor ébredtünk rá, hogy a föld jó része anyánk nevén van.

Pali számolt. Aláhúzta a nevek mellett sorakozó holdakat, a vonal alá odarajzolta az eredményt. Gondolkozott, egy szemvillanásra föltekintett rám, pillantásunk találkozott; aztán utólag odaírta még az én nevemet is, arra már nem emlékszem, hány holddal. Nem tudom, mit gondoltam pontosan abban a pillanatban, midőn Pali félig kérdőn, félig méricskélőn rám pillantott. Tekintetem azt mondta neki, hogy írjon csak oda, köztük maradok? Gondolat nélkül döntöttem el, hogy otthon maradok.

De ezt csak akkor tudtam meg magam is, midőn egyszerre arról kezdtem beszélni, hogy egy tagban kérjük a földet, mégpedig a pacsai-dűlőn, mert annak egyik fele lapos, a másik meg emelkedő, és abba szőlőt lehetne ültetni. Mert természetesen a megszerzés után rögtön a részletekről kezdtünk beszélni. Annyira valóságnak vettük a dolgot.

Legjobban nagyapa hitt benne. – Hát most már ilyen a világ – mondta, midőn éjfél felé felállt tapogatódzva az asztaltól. És álltában megmagyarázta, miként alakult olyanná a világ, hogy ez a dolog ilyen simán nyélbe ütődhet. A többiek figyelmesen hallgatták. Csak én pirultam el egy pillanatra, mert nagyapa tőlem tudta, milyen a világ.

 

12

Néha pestiek érkeztek, úgy érkeztek, mint a hajótöröttek a partra, dideregtek, s rögtön enni kértek. Elvetődött vagy eltévedt hozzánk egy-két elszánt szónok is, Nyergeshez mentek, onnan a községháza előtt álló tűzoltófecskendő tetejére, s gyújtó hangon arra szólítottak fel bennünket, őrizzük meg higgadtságunkat. Ismertették a forradalom fontosabb vívmányait: a nyolcórai munkaidőt, Amerika jóakaratát és hogy a Lánchídon nem kell hídpénzt fizetni. Ennek ellenében befejezésül testvéri bizalmat és fokozottabb tojás- és tejszállítmányokat kértek. A fél falu köréjük gyűlt, figyelemmel és várakozással hallgattuk őket. Milyen pártiak voltak, nem tudom; ma már tán ők sem tudnák megmondani. Inkább tüzük volt, mint gondolatuk. Céljukat általában idegen szóval fejezték ki, s ez, egy kicsit összemosta őket. „Megint itt van egy radikalista”, szólt be a kerítésen egy-egy szomszéd, s ez nevetést keltett azóta, hogy a csordás egyszer „az anyád radikális keservé”-vel biztatta a községi bikát. A szónokoknak általában sikerük volt, s ezt nem kis mértékben annak a szerencsés hagyománynak köszönhették, hogy a falujáró vándorművészek is arról a fecskendőről szokták ismertetni céljukat és képességüket, mielőtt átsétáltak a két akác közt kifeszített kötélen. Szerettem a szónokokat; boldogan adtam át felgyújtásra lelkemet.

Emlékszem egyre. Kormánypárti volt, de valamiképp hivatalból is most a kormányhoz tartozó. Idősebb, ritka hajú ember volt, lelkes szavakkal dicsérte a szántó-vető életet, a pacsirtát, a harmatot, miközben még szemüvegje is csak úgy szikráztatta a buzgó jó szándékát. Kifogyhatatlanul fűzte azokat az akkortájt szokásos szép szavakat, virágosakat. Mondataiban az új korszak pesti nagyjai közül a népért annyian kiálltak a gátra, annyian törték a lelkek ugarát, szántották igéikkel a papirost s hintették a magvat, hogy a végén olyasféle kép derengett előttünk, mintha Pesten csupa telkes gazda tevékenykedne, ekével, rostával s főleg ösztökével. Tartották a gyeplőt, acélos karral vágták a rendet; nagyon jól tudták, mi fáj s mi kell a népnek, vagyis hogy hol szorít a csizma. Pestet tán épp a falusias kép buktatta meg: ha falu volt, de mégsem a mienk, akkor csak afféle Menyőd vagy Börd lehetett. Itt dördült el az első közbekiáltás, László sógoré:

– Mi még jobban tudjuk!

De lehurrogták, nemcsak illemből és udvariasságból – nálunk minden nyilvános beszédnek, még a művészek bemutatkozó beszédének is templomi fegyelem járt ki –, hanem azért is, mert élvezetet zavart meg. A nép is látható örömmel csüngött a szónok ajkán.

A tömeg csak látszólag volt tarka összevisszaság. Valójában olyan szigorú rendbe helyezkedtek, mint egy Szent Lajos korabeli ünnepségen a céhek, az egyháziak, a nemesek és nemtelenek. Az emberek könyökkel súrolták egymást, de a jártas szem pontosan láthatta a határvonalakat, azt a bizonyos szakadékot, melyet társadalminak neveznek. A Csajági-nemzetség olyan tömör tömbben állt, hogy táblát tarthattak volna: mi vagyunk a tekintély és a vasárnapi jó ebéd. Ott állt Fördős vezetésével a keménykalapok és szőrmegallérok bandériuma, arrább az előreköszönők, s akiknek süvegén is látszott, hogy csizmájuk hónapszámra nincs kifényesítve; a szélén Csirip-hegy és a Szőlő-sor pórjai. Minden csoportnak megvolt a maga szabálya, egész a szájrándítás módjáig, hogy miképp fogadja a szónok szavait, de a sokféle magatartást a szónokoknak egykettőre sikerült egybeolvasztania. Mint mindig, kifelé a falu most is egységbe rendeződött; a szemek még tartózkodóak voltak, de az ajkakra ugyanaz a mosoly röppent; mintha az emberek egymásnak adták volna át.

Külön falkában nyüzsögtek az én háborús ivópajtásaim is, Dormai, Hatala, Gosztola, ők voltak még a legfegyelmezetlenebbek. A felnőtt falu felvonulásában megint a kamaszság rendjébe kellett sorakozniok, még társadalmi különbség nélkül. Ugrabugráló kamaszok lettek újra. Felém intettek, éreztem, hogy helyem köztük volna, de nem mozdultam, magam is kölykeknek néztem őket. Lali tett feléjük egy lépést, visszatartottam.

– Maradj.

– De miért?

Szemöldököm közé ráncot erőltettem, fejemet olyan felnőttes komolysággal fordítottam a szónok felé, ahogy a legtestesebb gazdák sem; csak vállam rándítottam.

– Taknyosok – mondtam bosszúsan, és magam sem tudom, miért, sértődötten. Mérföldes távolságból pillantottam rájuk, lefelé.

A szónok beszélt; a köztársaságot magyarázta, lelkes köztársasági volt. Valahányszor ezt a szót kiejtette, az égre tekintett. Nagyokat fújva, hatalmas karmozdulatokkal, szinte könyökig nekigyürkőzve gyúrta egy lélekké ezt a különben oly sokrétegű tömeget. Hangosan beszélt, hogy az utca túlsó oldalán is meghallják. Ott is volt egy csoport.

A csukaszürkék közepén Bajti István állt ott, karba tett kézzel, fejét magasra emelve. Minden mondatra hatalmasat bólintott. Oly készségesen és vidáman bólingatott, mint egy értelmes iskolás, de mosolygó szája sarkából közben halk megjegyzéseket eregetett a köréje gyűlt legényeknek. Azok is bólogattak, szinte ünnepi ájtatossággal, de csillogó szemükből röhöghetnék áradt. „Mert a béke…”, mondta a szónok.

Váratlanul iszonyú éljenzés dörrent. A templom elég messze volt, még annak a tetejéről is eszük vesztve rebbentek el a didergő verebek.

A szónok kiejtette azt a szót, hogy testvériség.

Újabb fergeteges éljen. A legények tölcsért csináltak tenyerükből, égre fordított arccal bömböltek; oly buzgalommal, hogy ide-oda tántorultak.

– Néptársaim…

A hosszú éljen végéből most már Dormaiék, Gosztoláék hangja is kicsapott.

Aztán minden mondat után felcsattant az a vidám helyeslés. Éljeneztek már az öreg gazdák is.

A szónok megtörölte homlokát. Gyanút fogott? Gyorsan elmondta Menenius meséjét a hasról és a tagokról, aztán személyesebb ismerkedésre a nagy kocsmába invitált bennünket. Nyerges segítette le a fecskendőről.

 

 

Az emberek nem mozdultak. Illendőség volt megbecsülni az idegeneket ott a fecskendőn, de éppúgy illendőség volt tartózkodni tőlük már az egyenlő talajon, ha csepűrágók voltak, ha grófok. Éreztem ezt én is. Épp azért biztattam a köröttem levőket, gyerünk csak befelé.

A tömeg olyan széles utat nyitott a szónoknak, hogy egy király sem kívánhatott különbet. A helyzet teremti az embert: a szónok egy pillanat alatt visszanyerte biztonságát, sőt azontúl is nyert valamit: egy jóságos, népéhez leereszkedő fejedelem méltóságával és derűjével lépdelt a megnyíló tág résnek pontosan a közepén. Egy hóeke néma diadalával haladt. Befelé mosolygott; pilláit le-lebocsátva, szerény mosollyal viszonozta a tiszteletadást. A túlsó oldalról felharsant még egy pokoli éljen; aztán a legények elvonultak, ellenkező irányba, a templom felé.

A szónok megállt a kocsmaajtóban, visszanézett, most már igazán egy uralkodó közvetlenségével: az a néhány lépcső trónszékre emelte. A megnyílt út nem zárult össze, de senki sem lépett ki rá a tömegből. Nyerges néhány méteren követte a szónokot, aztán beleolvadt az emberfalba, nem is került többé elő. A szónok könyökből, kegyes mértéktartással széttárta karjait és az üveges ajtószárny felé fordította. Aztán felénk intett, és belépett.

Kiléptem a szégyen-útra.

– Nem hagyhatjuk magára…

Ilyesmiket mondtam, ahogy lassan megindultam a kettős sorfal között. Az emberek csak most néztek össze; most már leplezetlenül tükröztették egymás jókedvét. Belekaroltam Ütő bácsiba; az öreg törölt egyet bajszán, aztán mégis engedett, de ingó járásával is mutatta, hogy csak tréfából és az én kedvemért. A tömegből utánaszakadt még egy-két csirip-hegyi; aztán László sógor.

Ez csinált egy kis kedvet a dologhoz.

A tömeg oszlani kezdett. Mint a zajlásnak indult jégtáblák, az egybetartozó csoportok nehéz mozgással kerülgették egymást, úsztak el jobbra-balra. Elvonult a Csajági-törzs, a keménykalap-nemzetség, nagy ricsajjal elvonultak a kamaszok is. Elsodródott valamerre Lali is. A széles utcán csak a törmelék maradt; a merev rend bomoltával ezt könnyebben lehetett már terelni.

Egyszerre Mihály bácsin állt meg a szemem. Czabuk Danival fújta a füstöt.

– Hivatalban vagyok én itt, fiam.

A pusztaiak küldték be, afféle hírszerző követül, mert oda is ment értesítés, hogy gyűlés lesz.

Volt ott még néhány szőlő-sori öreg is, Juhos legényeinek töpörödött nemzői. Közölök igazán csak Szóládi Ferenc bácsit ismertem, a hajdani híres böllért; leballagott rendszeresen akkor is a disznóölésre, amikor már semmi hasznát sem vettük. De a többit alig tudtam kihámozni az öregség és szegénység jelmezeiből. Frideczky bácsi? Basa bácsi? Ballagtak szépen befelé.

A szónok igen nyájas volt.

– Nocsak közelebb, kedves bátyáim.

Megismerte László sógort.

– Ide mellém, édes öcsém.

Látszott rajta, hagy szívélyes volna házigazdának is.

Leült – nem az asztalfőre, hanem csak úgy találomra –, lecsatolta, maga elé állította kerek kézelőit, tenyerét összedörzsölte és megropogtatta. Végighordozta rajtunk nyílt tekintetét. A padok megteltek.

– Hát mi is kéne, ha vóna? – Aztán bort rendelt.

Az emberek lazítottak magukon, nekikönyököltek az asztalnak, Ütő bácsi rátömött.

Szóládi bácsi megdicsérte, majdnemhogy felköszöntötte a szónokot, hogy milyen szép beszédet tetszett annak tenni. Czabuk Dani minden összefüggés nélkül elmondott egy hosszú, kifürkészhetetlen értelmű tréfát az egyszeri emberről.

A szónok a földviszonyok iránt érdeklődött. Kinek mennyi van és mennyi kellene? És hogy fölszántotta-e, bevetette-e ki-ki a magáét?

– Kendnél mennyi a járombavaló? – fordult Ütő bácsihoz.

Ütő bácsinál egy fia „járombavaló” sem volt. De az öreg válaszul csak egy ravaszdi mosolygást eresztett ki bajsza alól.

– Mert rendnek kell lenni – mondta a szónok –, most kell csak igazán rendnek lenni. Kapni csak az kap, aki érdemes rá.

– Akinek van, annak adatik – szólt valaki az asztalvégről.

A szónok megint a pestiek jóakaratát kezdte magyarázni. Egyre ékesebben. – Hát nincs igazságom? – mondta a végén.

– Úgy a’! – bólintott rá Szóládi bácsi.

Ijedten kaptam fel fejemet. Szóládi bácsi világéletében nem mondta még azt, hogy „úgy a’”. A mi vidékünkön nem járja ez a szólás; a többiek is legfeljebb kalendáriumban olvashatták. De bólogattak ők is, igen szorgalmasan, igen „úgy a’”-szerűen. Gyanakodva szimatoltam szét. Nem tudnám megmondani, miért, de félteni kezdtem a szónokot. Hirtelen nagy rokonérzés szállt meg iránta.

Az körbekoccintotta poharát, fenékig kiitta, aztán jókedvűen csattintotta le az asztalra. Ezzel az akkurátossággal is ki akart fejezni valamit. Az emberek pajtáskodó elismeréssel nevettek és hunyorogtak rá.

De lelkemben én már hátráltam. Az első pohár bort fenékig fölhajtani nálunk szodéságot jelent vagy kihívást, afféle kesztyűdobást. Volt miatta már bicskázás is. Az első poharat csak az éhes cseléd szippantja ki egyre, barátkozáskor az ember épp ha belekóstol, hogy megdicsérje, vagy hogy tudja, hogy mit is tettek elébe. Ahogy ezek is csak belekóstoltak.

– Össze kell akaszkodnunk egymásba szorosan – folytatta a szónok a fejtegetést arról, hogy a falunak és városnak össze kell fognia. A város most éhínséggel küzd, legelőször is azon kell segíteni.

– Milyen ember itt a bíró? – kérdezte.

– Derék egy hasáb ember – mondta az egyik szőlő-sori aggastyán.

– Sokat járt a malomba – tette hozzá Mihály bácsi.

– Hova? Miért?

– Ősz a haja, azt akarja mondani! – szóltam közbe egy kicsit ingerülten.

Megindult a játék.

Megtöltötték a szónok poharát, aztán újra és újra teletöltötték. Az ki akart tenni magáért, holott nemigen szerethette a bort, nagyon csukta a szemét a gyors kortyolás közben. De aztán annál csillogóbb szemmel magyarázott. Mondatonként közelebb szállt ahhoz a sehol-sincs árnyalakhoz, amit ő népnek gondolt.

– Ha meg nem sérelmezném – kezdte ártatlan pofával az egyik fiatalabb szőlő-sori, Gecze vagy Göcze nevű –, milyen névvel volna szabad tisztelnem az idegen urat?

Alig értettem meg, mit mond. A milyen-ben legalább három l-et lebegtetett, az í-t olyan e-nek sőt eé-nek röfögte, mint egy koca; mint századunkban a parasztot játszó színészek.

A szónok megmondta nevét. Erre is kiürültek a poharak.

– Aztán milyen mesterségben tetszik foglalatoskodni?

– Tanár volnék, édes öcsém – mondta a szónok, majdnem olyan kiejtéssel, mint az a Göcze.

Szerettem volna rájuk kiáltani, hogy hagyják abba ezt a kutyakomédiát. Komoly, felnőtt emberek!… Vártam, mikor adhatok jelet a szónoknak, legalább egy pillantással. Hogy ne menjen bele ebbe a levetkőztetésbe, maradjon meg csak itt is tanárnak, beszéljen itt is csak úgy, ahogy tanártársaival beszélne, adjon valamit magára! Végre összeakadt a tekintetünk, de úgy látszik, ő egyedül az én pillantásomból olvasott ki ellenségeskedést: majdnem haragosan villantotta felém szemüvegét. Mert akkor már elmagyarázta azt is, milyen tantárgyat tanít. Gyorsírást, könyvvitelt tanított.

– Tessék már egy kicsit bennünket is kiokosítani arról! – mondta egy másik szőlő-sori.

A szónok dadogó nyelvvel fejtegette a gyorsírás rejtelmeit; a borpocsétás asztalon húzogatta a jeleket. Az öregek elismerően hümmögtek; a fiatalabbja jobbra-balra dűlt, valósággal kukorékolt a megjátszott csodálkozástól. Az iskolában mi legpimaszabb perceinkben sem állítottunk tanárt így falhoz.

Végre fölkelt a szónok. De csak az udvarra ment; egy kis körültekintés után az udvar végébe. Utána eredtem.

– Kérem, ezek csak gúnyt űznek a tanár úrból – mondtam neki, amikor egy sóhajjal és köpéssel elbillentette magát az ammóniákszagú kis facsatornától. Végignézett.

– Bízza csak rám, fiatal barátom – mondta, s a beszeszeltek gyanúsan határozott és gyors lépteivel visszaindult a házba. Majdnem szaladnom kellett.

– Ezek ott… ezek a…

Nem folytathattam. A szónok rendreutasított.

– Csak semmi büszkeség – mondta fölényesen –, csak semmi nagyképűség! Semmi gőg! – és akkorát legyintett, hogy beletántorult.

Nem mentem utána. Ott állongtam az udvaron vagy egy félórát, egész addig, míg bentről énekszó nem hallatszott, a szónok szép tercelésével. Ekkor be akartam menni. De az ajtóban épp akkor jelent meg az a Göcze, piros arccal, nyakában a szónok nagy piros nyakkendőjével. Hazaindultam, ma is sajnálom. Ha bemegyek, akkor tán mégsem fajul odáig a dolog, hogy másnap reggel a szónoknak betört orral és szemüveggel Takács bácsi karján kelljen kibotorkálnia az állomásra.

 

Hatodik fejezet

 

1

Csendességében is így forrt, forgolódott az a mi kis Vászolydunk ott az Isten háta mögött. Mint valami apróka és szemmel nem is látható bolygó, az ország ezernyi falvának szép csillagrendszerében. Csak porszem volt, de neki is saját feje után kellett megindulnia, amikor akadozni kezdett a központi vonzás, és a csillagok sorra elcsavarogtak… Meg is indult, mihelyt valamelyes kérget keményített maga köré ebben az új teremtődésben; kezdetben bele-beleütközött Menyődbe, Bördbe, de aztán hamarosan eltalált valami kerékcsapást. Elég szépen haladt. Hogy merre? A világban akkor már harsogva fújtak az új szelek, városok repültek a föld legkülönbözőbb részein hasonló irányba. Vászolyd mintha egyelőre próbaúton járt volna. Ősszel a függetlenedő tárgyak a középkor felé szaladtak vissza. Hacsak egy rövid látogatásra, odatartott most a függetlenedő falu is? Én úgy emlékszem vissza azokra a hónapokra vagy hetekre, mintha mindnyájan, akik akkor Vászolydban ültünk, először is az időben visszafelé tettünk volna egy kis kocsikázást. Ezer úti élmény támad fel bennem.

Az alvégen kigyulladt egy kazal. Hogy milyen, amikor a harangokat félreverik, arra már csak a legöregebbek emlékeztek. Egy kazal égése addig a háziak gondja volt, legfeljebb az utcáé. Most egyszerre a katolikus toronyban Cseki bácsi lelkesen és fölöslegesen félreverte a harangot, inkább a rendkívüli időknek tiszteletére, mintsem a veszélyére. Ámulva néztünk fölfelé. A torony megnőtt, visszahódított valami elvesztett helyet ott a föld és ég között; keményebben állt a talpán.

Aztán egy este valamelyik faluvégi házból libasivalkodás, majd asszonysikongás hallatszott: tolvajok jártak az ólban. Eddig ez a csendőrök dolga volt. A katolikus torony kongani kezdett, aztán kisvártatva a falu másik végén a református is. Honnan tudtuk, hogy erre szinte előírásosan a férfiaknak vasvillát illik ragadni, az asszonyoknak pedig annyi kisdedet, amennyi csak a karjukba fér? Mindezt nem kapkodva, hanem hideg fegyelemmel végeztük, mintha évszázadok óta naponként gyakoroltuk volna. A kapukat elreteszelték, az utcán hármasával villogtak a bujkáló holdfényben a villák. A tolvajok és libák nyomtalanul eltűntek, de a két torony a kongatás elhangoztával és láthatatlanul is úgy jelen volt ott fönt a sötétben, mint két jóságos anya, mint két bástya, két harcra kész medve.

Aztán Cseki bácsi a kongatás tudománya mellé emlékei mély rétegei alól kiásta a hivatást is: egész nap a toronyban pipált, nemsokára ott is aludt. Felesége előbb csak a napi félliter virrasztóért járta végig a házakat, aztán lisztet, zsírt és krumplit vetett ki a hívekre. Nem kellett magyarázkodnia, a hívek szó nélkül átnyújtották a járandóságot, ők is emlékeztek valamire. A református toronyban katonák gubbasztottak, gépfegyver mellől vizsgálták a vidéket. Messzebb elláttak, ez a torony nyúlt magasabbra. Az egyik Keserű család házi perpatvarára teljes készültséggel levonultak, de meg sem moccantak, midőn a bördi állomásról puskaropogás és rá tűznyelvek verték fel az éjszakai békét: Börd már a végtelen és szabad messzeségé volt. Csak egy kalandos csapat vágtatott oda rövid és eredményes portyázásra. Ahogy a falu tömörült, úgy oszlott s hígult, ami kívül esett rajta.

Aztán jött még egy visongással, kongatással és vasvillacsillogással telt éjszaka.

Szitásné sikoltott a csöndbe egy olyan hirtelen „gyilkos!”-t, hogy a harangok belebillentek.

Volt idő, midőn a falu éjszakánként várta s tán remélte ezt a sikolyt: a Szitás fiú hónapokig leszámolásra dülöngélt haza a kocsmából, s már a negyedik utcából trójai fogadkozásokat küldött anyja és az orosz fogoly felé.

Miért épp most vágta belé a baltát, a távozás előestéjén, amidőn az orosz már a búcsút aludta a bitorolt ágyban? A villákra akasztott istállólámpák fényében a tekintetek ezt a kérdést lövellték Szitás kővé merevedett és sárgult arcába. De senki sem szólt. A kérdezés a törvény dolga lett volna. Vasvillás legények vették körül a házat; hátranyomták a jajveszékelőket, hogy – a reglama szerint – szabad legyen az út a netán érkező bizottság és orvos előtt, bár orvos és bizottság legfeljebb az egekből érkezhetett volna. Nagy sokára egy szakaszvezető lépett ki a házból, mozdulatain hozta a hírt, hogy ide már nem is kell orvos. Szomorúan végigmérte az eresz alatt didergő fiút, aztán nekilélegződve, rettenetesen arcul vágta. Szitás megtántorodott, még mélyebbre ejtette fejét, aztán – mintha csak e miatt a megszégyenítés miatt kellett volna elkotródnia – megindult a kapu felé. Az önkéntes strázsák is, a bámészkodók is utat nyitottak neki. Nem kellett kimondani, mindnyájan emlékeztünk valami törvényre, maga Szitás is. Ez a régi törvény ítéletet sugallt, de védelmet is az újabb törvénnyel szemben. Szitás helye a puszta volt, az idegenség, a világ. Úgy tűnt el benne, mintha tengerre rúgták volna ki, egy magányos csónakban.

 

 

Aztán elkezdődött az a szokás, hogy az emberek összegyűltek a templom előtt. Vasárnaponként azelőtt is összegyűltek ott mise előtt a legények és lányok, mise után a nős férfiak, a délutáni litániakor pedig az öregasszonyok – de mi volt ez a mostanihoz képest. Most hétköznap is összeszállingóztak, úgy délfelé. Vasárnap meg valóságos búcsú nyüzsgött, csaknem reggeltől estelig. Gyakran esett. Ilyenkor a templom meg az iskola meg az utána következő boltok eresze alá húzódtunk, le egész a községházáig. Néha átszaladtunk egymáshoz, de különben csak álltunk szó nélkül. Türelmesen és ünnepélyesen, akár egy díszes bevonulásra leső tömeg, vártuk az eseményeket. A kocsmák kiürültek. A nép összekeveredett s vele az ellentétek is.

Az erjedő tömeg hamarosan felszínre lökött egy-két prófétát. Ahogy illik, ezek a jóslással kezdték.

Volt, aki a különböző jelekből szinte menetrendszerű pontossággal látta az Antikrisztus közeledését: a tehenek meddőségbe esnek, a zsidóké lesz minden föld és hatalom.

– Ugyan, ugyan – hangzott ilyenkor egy-egy ellentmondás. Az ellentmondás nyomán indult meg a vita. S ez már fokról fokra a legtárgyilagosabb megállapításokhoz vezetett, az emberileg lehetséges leghiggadtabb állásfoglaláshoz: na, majd meglátjuk, öcsém. Úgy még nem volt, hogy sehogyan se lett volna.

De néha a kis tér valamelyik sarkából szinte bombaként csattant szét egy esztendők óta érlelődő gondolat vagy indulat: – Kötelet a nyakukba! Én mondom, a keservit, én, aki… – s a szemek úgy villantak, hogy egy máglyatüzet, egy ünnepélyes négyeltetést vagy valami hatalmasságnak még ünnepélyesebb megaláztatását is ragyogó tekintettel nézték volna végig.

A tömeg hirtelen népgyűléssé alakult, mindenfelől a hangoskodó köré tolultak az emberek. Az pedig a kitörés után elmondott egy harctéri kalandot vagy valami esetet arról, hogyan alázta meg őt valamely hatalmasság, vagy hogyan járt ő túl valamely hatalmasság eszén. Rendszerint az utóbbit, mert az emberek azt biztatták, akitől mulatságos történetet reméltek.

Épp a templom lépcsein egyik nap valaki a világ forgandóságát részletezte, elég nagy csoport előtt. Hirtelen ezt mondta, úgy, ahogy kimondom:

– Le roj eszt mort.

Nem mosolyodtam el, végtelenül meghatott, akár Lali evolúciója. És még jobban az, aki ott elkiáltotta. Hol szedte fel? A Balogh fiú volt, Balogh István, az urasági agarak állhatatos lődözője.

László sógor elég gyakran maga köré gyűrűztette az embereket. Elméletét a kölcsönös rablásról, úgy látszik, némileg kidolgozta, mintegy rendszerbe foglalta. Nézeteiről olyan szakszerű előadást tartott, akár egy nyilatkozó politikus.

 

 

– Vannak ők és vagyunk mi – kezdte. A felosztást nem kellett megmagyaráznia, értettük. Mi mi voltunk, ők pedig tág összefogásban a nem csizmások minden elképzelhető fajtái a postaajtóban állongó Latkovicstól kezdve a japán császárig, mindenki, aki nem két keze után s nem a földből élt. De elsősorban a városiak. S még azok előtt is: Pest. Lászlónk fejét vállai közé húzta, s azok fedezékiből kémlelt maga elé gyűlölettől s iszonyattól villogó tekintettel. Poklot látott, egy fészekalja emelt körmű sárkányt.

– Most csapdába vannak, most üres a bél, most kunyerálásra nyúlnak a finom markok. De köpni bele. Még nincs alku. Mert még mindig nem érett a helyzet.

A helyzet szerinte akkor ért volna meg az alkudozásra, amikor a drága markok legalább egy évre megkóstolják a kapanyelet, amikor ez az ősi ellenfél saját bütykein ismerkedik meg azzal, mi az értéke a mezei munkának.

És groteszkségében is majdnem idillikusan bájos képet festett arról: a pesti hölgyek és urak kukoricát töltögetnek, Füzes Mari néni pedig (ott állt az első sorban) lornyonon nézi a fagylaltot a somszéki cukrászda teraszán.

Pompás szónok volt. Hatását ott az embergyűrű közepén tán csak az csökkentette, hogy feltűnően szép férfi volt azzal a sudár termetével, bogárszemével, szája sarka alól felpödört kis bajuszával. Mintha gondolatai mellé ezeket is megcsillogtatta volna. Látszott rajta, jól érzi magát a figyelem közepén. Ezt a férfiak is, asszonyok is egy kicsit asszonyosnak tartották.

– A belüknél fogva tartjuk őket – mondta, s azonkívül is megnevezett egy testrészt. Aztán éles elmével azt fejtegette, hogy mindennek értékét a kereslet, a szükséglet szabja meg. Most nagy foga van a zsírnak, babnak, lisztnek. Ezt az állapotot kell fenntartani, amíg nem kötünk valami végleges nagy megállapodást.

– Micsoda megállapodást? – kérdeztem.

– Hogy mi is beleszólhassunk egy kicsit a világ dolgába.

Arról beszélt, hogy holmi ostromzár alá kell venni a várost, s csak falatonként táplálni. Hadd adja ki az értékeit: a gépeket, a mozit s különösen a fogorvosokat. Várospárti voltam, ellentmondtam. De a körülállók egyre jobban helyeselték a sógor igazát, egyre jobban értették. Valaki azokról a jó reumagyógyító fürdőkádakról beszélt, amelyekbe a katonai kórházakban ültették.

– Nem lehetünk ilyen zsarolók – mondtam.

– Éljenek ők is a maguk emberségéből! – kiáltotta valaki. – Lássuk, ki mire viszi.

László sógort elfutotta az indulat.

– És ők nem zsarolnak? És nekik nem büdös a paraszt? Hát ne legyen egyszer büdös: megkéméljük őket!

– És ha a vonat megáll?

– Megáll! Ülök itt a fenekemen. De ne félj te attól, hogy megáll! Jobban jön, mint azelőtt!

 

 

Aztán egy vasárnap délután a református templom előtt tánc kerekedett. Ilyesmi sem esett meg száz év óta. Három-négy csirip-hegyi legény ment át a falun, Menyődről jöttek valami komalátogatásból, a templom előtt megálltak, nézelődtek egy kicsit, megbámulták az állongókat, aztán egyszerre csak megzengették a harmonikát. Félóra múlva az egész térszerűen széles főutca egy pörgés-forgás volt, Csirip-hegy apraja-nagyja levonult. Fördősék ablakaiból előbb bosszankodó fejek hajoltak ki, de aztán ott is megdördült a zongora.

Aztán Vászolyd hetipiacot, sőt majdnem vásárt teremtett magának. Mise után a katolikus templom körül babot, gyufát és petróleumot áruló nénik állongtak; néha a pusztákról egy-egy borjút is bevezettek. Valaki egy leterített kötényen szűzdohányt árult. Az árusok még elfogadták a pénzt is, de a számítgatás oly bonyolult volt, hogy legszívesebben búzában vagy kukoricában számoltak.

Aztán… aztán ez a különös szellem egy este a mi házunkba is becsapott.

 

2

Az asszonyok a konyhában ültek, anyánk és nagyanya széken, Rozika zsámolyon, Mariska és Krisztina a küszöbön. Egy hatalmas frissen szőtt asztalkendőt tartottak kifeszítve; a megkezdett kézimunkát – Krisztina öltéseit – vizsgálgatták rajta a lámpavilágnál. Minden helyet elfoglaltak vele, átmenni sem lehetett a konyhán. Megálltam a szobaajtóban.

Az udvar felőli ajtóban Pál jelent meg.

– Itt végig megcsinálod, leányom? – mondta anyánk. – Kétsorosan? Az egészen?

– Nyárára meg leszek vele – mondta Krisztina, és Pálra tekintett.

– De azért egyszer így is föl lehet teríteni? – kérdezte mosolyogva Pál. – Egyszer, ha nagyon sürgős? Egy lakodalomra, mondjuk?

És egy kicsit félrehúzódott. Mögötte torzonborz, szakállas katona állt, majdnem derékba hajolva az óriási hátizsák alatt.

A Pintér fiú volt. Alig ismertük meg. Pintér Mátyás, a várva várt vőfélyjelölt.

Krisztina felugrott, mindent megértett, de olyan egyszerre, hogy belesápadt. Az asszonyok körülvették Mátyást.

– Hát te mikor érkeztél haza?

Az csak nevetett.

– Ha leülhetek, megmondom.

Helyet adtak neki.

– Most – mondta, ahogy letelepedett, és ültében kibújt a hátizsákból. – Most végre megjöttem. Adjon Isten.

Aznap délután érkezett meg a faluba. De mielőtt a saját házukig jutott volna, az utcán összetalálkozott véletlenül Pállal.

– Mindjárt a tisztelendő úrhoz is beszóltunk – magyarázta Pál. – Tiszta az a kendő, vagy ki kell mosni?

– Ki kell még mosni – mondta nagyanya.

– Három nap alatt megszárad?

– Tűz fölött.

– Akkor holnapután esküdhetünk, Krisztina?

– Jaj, édesanyám – mondta Krisztina, és sírva anyánk keblére borult. De mire arcát megint felemelte, akkor már nevetett.

Mátyás előszedte a bádogdobozát, cigarettát csavart, rágyújtott, csak akkor tekintett körül.

– Pardon – mondta, mikor tekintete Rozikánkra ért –, mi még nem ismerjük egymást. – Fölkelt.

Nyakában rövid, zöld karbonáriköpeny volt. Európa minden egyenruhájából díszlett rajta valami, de iszonyatos állapotban. Úgy lötyögött rajta az a sokféle gönc, a zubbonygallérja olyan istentelenül bő volt, hogy az ember attól tartott, hogy minden lemarad róla, és Mátyás meztelenül áll fel.

De rettenetes bakancsai sem hagyták el. Összecsapta bokáit, bemutatkozott, annak rendje-módja szerint.

– Nem láttam én Döbröntén már a szinyorinát? – kérdezte. – Anno dazumal?

Rozika csak fejét ingatta, és pirult.

– Akkor jó – mondta Mátyás –, akkor én elvehetem feleségül magát.

Hunyorított egyet az asszonyok felé.

– Mert velem ott egyszer úgy kibántak egy hajadon miatt, de úgy, hogy az úti Jézus előtt fogadtam, hogyha a világon sehol se marad lány, akkor sem nősülök onnan. Hát akkor jó, ha maga nem odavalósi.

– Nem lány ez már, te – mondta anyánk a nevetés csillapultával. – Szegény hadiözvegy ez. Megkapta már az uráról a cédulát is.

– De ugye, hogy benne volt, hogy küldenek másat helyibe?

– Nem volt benne – mosolyogta Rozika, és csak járt a szeme ezen a kis, csupa szőr emberen.

– Hát ilyen az adminisztráció, lássák. Azt is kihagyták. Említve se voltam? Cugszfirer Mathiász Gé Pintér, dritte batajon firundfircigszte infanteriregiment?

Mindenki nevetett. Krisztin majdnem ugrált, úgy nevetett; tekintetét már egyenesen Pálra szögezte, úgy mulatott, egyedül csak annak, ahogy a kiskutya a legnagyobb társaságban is csak a gazdájának csóválja a farkát. Rozika is nevetett.

– Nem is ismerem magát – mondta.

– Az a szerencséje magának.

– Azt se tudom, ki lakik ez alatt a nagy szakáll alatt, meg ez alatt a sok gúnya alatt.

– Mondtam, hogy az a maga szerencséje. Mert én most olyan vagyok, mint a pille, amikor még báb, mint a majom a fán, aki még nem ember, de az lesz, mert azt, ugye, tudja, hogy mindnyájan… egyszóval, hogy az ember egyszer majom volt. De holnapra ember leszek, de milyen helyre egy legény. Mert ugye, hogy az voltam én, anyám? – fordult nagyanya felé.

– Az voltál, de milyen. Olyan nyalka, mint az a huszár a subickoskatulyán.

– Szóval én most épp olyan lehetek, amilyennek maga akar. Milyen frizurát hagyjak, oldalt, fölfelé?

A zajongásra nagyapa is előtipegett. Mátyás összecsörrintette sarkán az óriási patkókat; olyan ünnepélyességgel üdvözölte nagyapát, akár egy ellenőrző tábornokot.

 

 

– Örülök, hogy a jókedvedet is visszahoztad, fiam – mondta nagyapa. – Aztán honnan?

Mátyás rövid, szabályszerű raportba kapta össze azt a négy esztendőt. A végén csak városneveket hadart, akár egy vasúti kalauz: Asiago, Görz, Laibach, Wienerneustadt, Győr, Komárom… Sárbogárdtól fogva a feltételes megállókat sem hagyta el.

– Szép út lehetett. Szép tapasztalat.

– Az, Jani bátyám. De hát így kell fogadni a megtérő vitézt?

– Hát, fiam…

Nagyapa komolyan vette a panaszt, már menteni is próbálta a megszenvedett magyar nemzetet. De Mátyás Rozika felé fordította a szót.

– Azt hiszi, tréfálok én, Rozika? Megengedi, hogy úgy mondjam magának: Rozika?

Rozika szégyenlősen nagyanyánkra nézett. Csak most tűnt fel nekem, milyen kislányosan gyámoltalan ez a mi Rozikánk.

– Ugyan, ne cifráld már – vágott vissza Mátyásra nagyanya, de azért most is nevetett.

Mátyás nagyanya felé nézett.

– Mert én két héttel ezelőtt is olyan förtelmes bajban voltam, anyám, de olyanban… Egy tyúkketrecben ültem át egy álló éjszakát, úgy, hogy reggelre az én nyakamat is kitekerik, akár egy csirkéét… Hát mit is éltem én eddig? Csak ezen gondolkodtam ottan. Aztán meg azon, hogyha én onnan eljöhetek, hát én már egy alkalmat se mulasztok el, nem én, mert ki tudja, meddig élhet az ember? Szóval megfogadtam én, akár egy szent életű pápista…

– Te! Hallgass. Ez a kis asszony is az.

– Hát mint egy szent kálomista, anyám, hogy az első nőszemélyt, aki nekem megtetszik, azt én abba a nyomba elveszem.

– Aztán onnantul fogva senkit se találtál?

– Néztem, anyám, néztem, csavargattam a nyakamat még a vonatból is. Aztán azt mondtam, hogy csak Magyarországtól fogva áll a vásár.

Pál, a szótlan Pál, csak úgy hajlongott a nevetéstől.

Ezek be vannak rúgva, gondoltam ott az ajtóban. De én is mosolyogtam. Nem lehetett ránézni se nevetés nélkül erre a hunyori kis Pintérre.

– Hát így van ez, Rozika. Mert nézze csak…

Rozika megint csak nagyanya pillantását kereste.

– Nézze, ne szóljon nekem semmit holnapig. Amíg meg nem beretválkozok. Csak azt mondja meg: kell bajusz? Vagy egészen anélkül? Mondom, ez egyszer olyan embert kaphat, amilyen éppen magának kell. Telik itt még olyan szép szakáll is, mint Kossuth apánknak volt.

Rozikának egyszerre megjött a fesztelensége.

– Nem, szakáll nem. Azt nem szeretem.

– Bajusz szóval. Hegyesen? Karikába pödörve?

– Pödörve! pödörve! – kiabálta Krisztina, de aztán Pálra tekintve hirtelen elhallgatott; annak csak olyan tatárosan, a szája sarkától nőtt ki egy kis bajusza, s lengett lefelé Isten akarata szerint.

– Hegyesen! – kiabálták az asszonyok.

– Hegyesen, Rozika?

– Hegyesen…

– No akkor… de akkor áll ám az a szó, Rozika!… No, akkor, egy pajtásom, Pál, elő a szerszámot, megberetválkozok én itt tüstént.

Már indult is befelé, az asszonyok után. Nem beszélgettem többet tíz percnél nagyapával és anyámmal, még egyre az ajtót támasztva, amikor nagyanya már újra köztünk volt. Igen vidám volt.

– Te, atyus. Ez komolyan köti az ebet a karóhoz. Ez már nem bolondozik.

– Mért is bolondozna? – mondta egyszerűen nagyapa.

– Nyanya, nyanya, öltöztesse fel!

Egykettőre előttünk állt Mátyás, megfésülve, megborotválkozva, hetyke legényes bajusszal, Bálint ünneplőjében.

– Így! Ide a páromat! – kiáltotta, és karja alá kapta Rozika kezét.

Még mindig azt hittem, tréfa ez.

Bejött apánk. Még a lánykérést is tréfának vettem. Valóban, úgy látszott, apánk is csak tréfából megy bele a dologba.

 

 

Nem volt tréfa. Vagy ha valaki, hát az idő tréfált velük, az egész világgal. Ott egy helyben állva az ajtóban így lehettem szemtanúja elejétől végig egy megismerkedésnek s rögtön rá egy eljegyzésnek. Nem is nagyon lepődtem meg rajta. Inkább azon, ami azután következett.

Már az asztalnál ültünk, mikor megjött Bálint.

– Egyszerre esküszünk, komám – mondta neki Mátyás. – Egyszerre Paliékkal.

– Mikor?

– Hát ha lehet, még a jövő héten.

Bálint egy kicsit elgondolkodott.

– No, akkor talán én is beszállok. Úgy még olcsóbb lesz. Egy pap, egy cigány.

– A Barát Erzsit venném el – tette hozzá.

– Ó, édes gyermekeim – mondta nagyapa –, van itten hely.

 

3

Lassanként tavaszodott.

A lakodalmak nem ütődtek olyan gyorsan nyélbe, mint akkor este a fiúk akarták, de azért hamarosan sor került rájuk. Az emberek siettek.

Az idő után siettek volna? Már nagyon látszott, régóta igyekszenek utána, mert sokan már pihegtek és nyeldekeltek, igen végére akartak jutni valaminek. De az idő is sietett. Mi tehát helyben járva siettünk, de annál türelmetlenebbül. Nem is tudom, hogy bírtuk az iramot. – Én mindennap szívdobogással ébredek – mondta Panni.

– Rossz? A félelemtől?

– Csak a nyugtalanságtól. Nem rossz. Még nevetek is. Dobog, dobog, de mintha csiklandozna is.

– Az enyém csak a kíváncsiságtól. Mint mikor úton van az ember – mondtam. Náluk voltam. Marica az ablakhoz húzódva úgy belesüppesztette magát a horgolásba, ahogy a csiga a házába gombolyodik; csak körvonalai voltak jelen, nem hallgatta, s bizonyos voltam, hogy nem is hallja, mit beszélünk.

A falu hangulatából én valóban azt a boldog izgatottságot szedtem magamba, amit a száguldó vonat ide-oda lökődő folyosóján, ahol oly könnyen kötődnek az ismeretségek, ahol oly könnyen megnyílnak nemcsak a szívek, hanem a zsebek is. Az emberek a legegyszerűbb módon, csak úgy köröm közül a legfinomabb falatokat eszik, jó szívvel kínálgatják egymást, és mikor a vonat megáll, a legzsugoribb állkapcsok is az ablakon kihajolva sör, meg alma meg képes újság után kiabálnak. Ilyenkor nem sajnálják maguktól. Csavargók dobják ki utolsó hatosukat a vonatablakon egy sósperecért. Szemérmes ifjú szüzek méltán húzódoznak, féltik gyomrukat a vonatkerekek hol lágy, hol erőszakos ütemétől. Vagy méltán sóvárognak rá.

– Én mindennap úgy lépek az ablakhoz – mondtam Panninak –, mintha új táj várna odakint. A református torony helyett egy New York-i felhőkarcoló. Vagy a préri!

– Amint éppen ég!

– Igen… vagy lovasok nyargalnak rajta – mondtam, és elhallgattam, oly elevenen láttam magam előtt a tüzet is, a lovasokat is, míg szemem üres tekintettel az alkonyodó ablakra meredt.

– Csak Istvánt féltem – mondta Panni egy kis szünet után – meg Lalit. Csak magukat féltem – vont végül be engem is aggodalmába. – Maguk igazán naponta mások. Mi történt magukkal? Az éjjel is azt álmodtam…

Nem emlékszem az álomra. Arra gondoltam, amire most is újra és újra gondolok, hogy valóban, mi történt velünk akkortájt? Mi egy helyben is merre siettünk? A tavasz nekem örökre az a tavasz marad.

 

 

Azt reméltem, barátom, hogy idézgető munkájában az emlékezet kiemel egy-két arcot, s legalább nekem megmutatja rajtuk e haladást, a jellemek haladását. Szinte versenyre bocsátottam a rengeteg, az egymáshoz falevél módjára hasonló arcot; nemigen időztem külön-külön egyik előtt sem: olyan kis csalitban is, aminő Vászolyd volt, a rengeteget akartam érzékeltetni. S a rengeteg hajladozását. De ma sem tudom, hogy kivel-kivel, külön, mi történt, hisz a magam hajladozásáról is csak sejtelmem van. Mi történt például Istvánnal, milyen átalakulás ment végbe benne, amíg egyszerre csak oly vad recsegést hallatott? Neked épp annyi jogod van a találgatásra, barátom, sőt a jellemszerkesztésre is, mint nekem. Ritkán találkoztam vele, haza szinte csak aludni járt. De gondolataira ilyenkor is inkább legyintéseiből és gúnyos fintoraiból következtethettem, s nem szavaiból. Miért éreztem mégis azt, hogy egyetértünk? Mert forradalmár volt? Meglehet. De csak úgy, ha elvetjük azt a felfogást, amely a forradalmiságot merőben politikai szempontból méri. István magatartásából legkevésbé politikai nézetei érdekeltek, hisz változatlanul vonzódtam én hozzá akkor is, mikor nézeteink már homlokegyenest ellenkeztek egymással, s mikor ő tán már le is lőtt volna engem… lelőtt volna, holott tudom, ő sem idegenkedett tőlem. Faggattam egyszer álláspontjáról. Üggyel-bajjal előszedett egypár gazdasági és termelési elméletet, de aztán helyes ösztönnel ezúttal is csak legyintett, megérezte, hogy nagyobb dologról van szó. Végül egy mesével válaszolt. Egy keleti mesével arról, hogy Isten egyszer mindenkinek kezébe adja egy pillanatra a sorsát, de legtöbb ember ilyenkor épp alszik… – Így van a nemzetekkel is – mondta István kezet nyújtva, mert megint indult valahová. Hetekig bögyömben hordtam számára a kérdést, hogyan egyezteti össze földosztó nézeteit azzal, hogy nekik is van száz-egynéhány holdjuk, de még idejekorán ráébredtem, hogy ostobán megsértettem volna… Lényegében éppily keveset tudtam Laliról is, akivel pedig naponként együtt voltam; róla tán épp azért, mert oly őszinte volt; naponként a legellentétesebb elvekkel lepett meg. És Pálról meg Bálintról, akikkel a lakodalomig egy fedél alatt laktam. Sokkal többet véltem tudni róluk akkor, midőn már távolabb voltunk egymástól, s csak szombat esténként ültünk össze… Pál ilyenkor mosolyogva s rá-rákacsintva Krisztinkre, arról beszélt, milyen szűken vannak apósa házában, s milyen buzgalommal készülődik az egész Döme család, hogy az ő saját házuk mielőbb felépüljön… Bálint az odányi juhászatról beszélt; ha azt Ferenc keresztapánkkal talpra állítja, őbelőle rögtön számadó lehet, pedig hát bojtár sem volt. Heti politikai fejlődésüket egy-két mondatba tömörítették. Imréről tudtam, hogy már otthagyta a nemzetőrséget, már egészen másképp gondolkodik, mint azelőtt; épp azért nem tudtam, mi fog történni vele azután. De éppoly keveset tudtam, mondom, magamról is. A forradalmárok a legnagyobb meglepetést nem az eseményektől kapják, hanem saját lelküktől: igazánból az forrong.

– Felőlünk nyugodt lehet, Panni – mondtam Panninak vidáman s derűs nyugalommal. Csak most terjedt el bennem a jó érzés, hogy aggodalmában testvérei mellé helyezett. Olyan biztonsággal, olyan bizsergető bátorsággal töltötte el ez még az ereimet is, akár egy jó pohár bor. Szívem felé közeledett.

– Nem a maguk dolga, amit csinálnak – mondta Panni egy kicsit felnőttesen, ahogy már az elárvult testvérek között a lányok át szokták venni az anya hangját. – Nem is tudom, hogy mondjam… hogy magukat mindig becsapja valaki. Mindig azt érzem, valahányszor itt elhallgatom, ahogy beszélnek. Az idő meghozza ezt, meghozza azt, mondja folyton Lali. Közben a felesek semmit se hoznak. Fogalmam sincs, mik azok a híres idők…

Megszakította a mondatot, hangsúlya kérdést akasztott a levegőbe.

Én csak az idővel voltam rendben, csak azt láttam tisztán. Meg tudtam akkor ott magyarázni Panninak? Szavaimra nem emlékszem, de hangulatomra annál jobban.

 

4

Igen, az emberek siettek akkoriban. Vagy nem is siettek, csak könnyebbek, könnyedébbek lettek. Uzdi bácsi egy reggel levágatta egyetlen borjúját, mert hirtelen borjúbecsináltra vágyott. A gondolat akadálytalanabbul röppent a fejből a nyelvre vagy az izmokba. Soha annyi verekedés nem volt, de soha a kibékülés sem ment oly gyorsan. Csepregi néni negyvenöt évi házasság után egy délután összecsomagolt, otthagyta az urát, illetve a falut, mert „gyomra sohase is vette be ezeket a sanda szemű vászolydiakat”; útra kelt Kopaszhalomra, és csak unokái küldöttsége tudta visszatéríteni. Az emlékek csodálatosan megelevenedtek, az ember nyakára nőttek, mint a gondozatlan gyermekek; a szándékok viszont váratlanul megmakacsodtak, szinte a maguk útját járták… Apánk eladta a bort, elment a gáti vásárba, hogy megvegye azt a régen áhított pár ökröt, de ökrök helyett egy sárga lakkozott, gyönyörű bricskával tért meg; maga is rácsodálkozott, mikor megkérdeztük tőle, az mire lesz jó nálunk? Károly sógor… Károly sógor vissza akart menni katonának. Mintha a természet engedett volna valamit a nehézkedés törvényéből, a gesztusok fürgébben, szabadabban rebbentek, még a lépés is kevesebb fáradsággal esett abban a levegőben. Lali lépteire gondolok, ahogy találkozásainkkor felém közeledett az udvarunkon vagy az utcán, olyan súlytalanul, még cammogásában is olyan rejtett szökellésekkel, mintha minden lépésénél egy kis biztató lökést kapott volna a földtől. És Nyerges járására gondolok, ahogy a községháza ajtajának nyolc lépcsején leindult olyan magasra emelt térdhajlítgatással, olyan egyenes főtartással, mintha nem is le, a sárba rakott téglák felé haladt volna, hanem fel, a sovány akácfák koronája felett a tisztuló márciusi égbe. Úgy is emlékszem az akkori Vászolydra, mintha mindenki az utcán, de a szoba bútorai, a baromfiudvar tyúkjai között is valami láthatatlan jégrétegen lépdelt volna; mint én, mikor a tél elején azt az eszeveszett korcsolyázást műveltem; a tárgyak, a házak, az egész világ egy kicsit lejjebb került… A múltba? Mintha mindenki a maga ura lett volna. Ez a reménytől volt. Csak az emel.

Nálunk egyszerre három lakodalom zajlott le, ilyesmi máskor három falura szóló esemény lett volna, most alig tűnt fel, a faluban egymást érték a lakodalmak, kézfogók, a muzsika néha egyszerre két-három házban is zengett. Négy esztendő megtorlott szerelmi és családalapítási vágya zúdult át azon a farsangon, nagyobb zajjal, mint mikor az ár benyomja a zsilipet. Megházasodott a Csukás fiú, a Balogh fiú, a vendéget szinte kötéllel kellett fogni, az ember alig győzte az iramot; az átmulatott éjszaka után délelőtt már egy új esküvői menet kocsijában lengettük a felpántlikázott borosüveget.

 

 

Megfrissült a falu járása is. Volt egy délután, ha jól emlékszem, március eleje körül, amidőn Vászolyd is elkapott valami sugallatot, valami „mindnyájunknak el kell menni” vagy „most vagy soha”-szerű, századok óta a levegőben kerengő igézetet, és kipirultan, kurjongatva megindult a „tettek mezejére”, a „forradalom útján”. Mindez Nyerges kifejezése volt. Együtt igyekeztünk az elég nagyszámú csapat után, mely a falu akaratát vitte, Simon-major felé. Mert az út valóságos út volt, az állomásra vezető kövesúttól kanyarodott a puszták felé. Göröngyös, széles út volt, amilyet a takarodó szénásszekerek vágnak.

Az emberek változásába akkor már eléggé beletanultam. S helyeseltem is a változást, azt hittem, minden csak jó irányban változhat. Hogy Nyergest azelőtt mindnyájan afféle falusi gigerlinek tartottuk a gyönyörű sárga csizmájával meg fennkölt zárkózottságával, ahogy jártában az utcán nyakát kihúzta, s két karját félkörbe hajlítva, finomkodón lóbázta? Annál inkább örültem, hogy most oly lelkesen magyarázza Vászolyd igazát, bár két karja most is azzal az előkelő görbülettel járt az oldalánál. Azt magyarázta, hogy előző nap a birtokválasztmány Isten tudja, hányadik feliratára jött végül felelet Pestről: „a falu földszükségletének kielégítésére Simon-major fog szolgálni”. A választmányból néhányan rögtön kimentek a majorba, hogy tájékozódjanak… Azzal jöttek vissza, hogy a menyődiek is éppolyan leiratot kaptak, mint mi, épp ott is voltak. Épp veszekedtek a bérlő valamilyen rokonával, aki néhány napja jött ide Somszékről, s akinek meg arról volt leirata, hogy a major szövetkezeti üzem lesz a pártválasztmány védnöksége alatt.

– Miféle pártválasztmány… semmiről sem hallottam.

– Kérlek, a szocialista pártválasztmány helyteleníti az életképes üzemek szétdarabolását… megzavarná a termelést, Budapest ellátását… Somszéken szétverték Nagyatádiék gyűlését, nem tudsz róla? Kollektív munkarendszert akarnak, elvégre a gyárakat sem darabolják szét apró műhelyekké. S saját elvük szempontjából igazuk is van; de persze esete válogatja…

– És a cselédek? – kérdeztem. Mihály bácsiékra gondoltam.

– Kérlek, azok is azt akarják. A konvenciót majdnem kétszeresére emelték.

– És?

– És… és többet, kérlek, én sem tudok. Borza összehívta a bizottságot. Küldöttséget akartak meneszteni a majorba, mert senki sem érti a dolgot. De aztán az egész bizottság útra kerekedett. Itt van Fördős is, mert ő sem érti. Aztán…

A többit már tudtam. Imre szaladt be hozzám, hogy Borzáék nyomában a fél falu Simon-majorba tart; erre siettem ki én is.

A falu már jó pár száz lépést megtett a nevezetes úton; már a major területén a csordakútnál állt, mikor Nyergest is megelőzve, utolértem. Ott ugyanis megtorpant a falu, egy kétlovas hintó körül, és a biztatásra sem mozdult. A Csukás fiú és főleg Bajti István biztatta. Ott forgolódott Lali is, olyasfajta buzgalommal járt a tömeg szélén, mint a nyájat terelő puli.

István felugrott a vályú végére. – Csak az a biztos, ami a kezünkben van – ilyesfélét kiáltott. Aztán: – Gyerünk, majd bent alkudozunk! – Aztán: – Hívjátok ide Juhost! – Aztán leugrott és a hintó felé törte magát.

A hintóban a majori kertész cigarettázott. A bakon paraszti ruhában, lapos sipkában, de a parádéskocsisok merev deréktartásával feszített a kocsis. A hintó feljárójánál, háttal a kertésznek, jóvágású, karcsú fiatalember állt. Ahogy Istvánt meglátta, fellépett a hintó lépcsejére.

– Amit ön mível, az felelőtlen lázítás! – kiáltotta. Istvánhoz szólt, de szónokiasan emelt hangon, hogy mindenki meghallja. Bátor, érces hangon beszélt. Magatartásán is látszott, hogy nem először áll tömeg előtt.

István odakiáltott valamit, majd lendített magán, hogy közelebb férkőzzék. Az emberek visszatartották.

– Ez kommunista-módszer! – folytatta a fiatalember, s arról beszélt, hogy az ilyen kilengések veszélyeztetik igazán a forradalom eredményeit.

A tömeg ezt nemigen értette. István megint közbeszólt.

– Ön kommunista! – kiáltotta rá az ismeretlen, már maga is nekipirultan.

A parasztok előtt ez az ön egyszeriben urak dolgára távolította a vitát. Elengedték Istvánt. De az – tán megérezve, hogy úgysem rántaná magával a tömeget – már megmaradt a maga helyén.

– Engem nem érdekel, hogy minek neveznek – kiáltotta –, engem csak az érdekel, hogy… – A harag megtorlott a torkában; akadozva kiáltozta el, hogy őt csak a szántó érdekli, a szőlő, a rét, a karók… Nem volt jó szónok.

– Lefogom önt tartóztatni – harsogta az idegen. – Hogy mer beleszólni a nép döntésébe?

S hátranézett. A kocsi másik oldalán öt-hat simon-majori cseléd állt.

– Mert mi… – folytatta egyszerre többes számra fordítva a szót.

– Eh, mit teketóriázunk – fordult István a falusiak felé. De azok már nem mozdultak tovább. Az emberek eredetileg sem igen tudták, mit akartak. Birtokba venni a pusztát? A lendület – akár az esetlen szerelmesé – az első akadályon megtört.

– Kommunista! – hajtogatta a szónok. Nyilván valami nagyon becsmérlőt akart mondani. A vászolydiak akkor még alig ismerték ezt a szót.

– És maga micsoda?

Megérkezett Juhos. Három-négy szőlőhegyi hívével jött, útközben részletesen értesülhetett mindenről, mert egyenesen István mellé állt. Egy pillanatra csend támadt.

– Juhos Mihály vagyok – kezdte Juhos.

– Önt is letartóztatom!

– Miért, ha szabad kérdeznem? – kérdezte Juhos vidáman és gúnyosan.

– Ön is kommunista! Nagyon jól ismerem. A nevét is ismerem.

Juhos maga köré nézett; mosolyogva mímelte a csodálkozást. – Akkor nagyon jó! – mondta nevetve – akkor kár is hát a bemutatkozás. – Revolvert vett elő, s magasan a feje fölé tartva indult a hintóhoz. Mindenki utat adott neki.

 

 

De utat adtak Borzának is, aki erre a hintó felől Juhos felé indult.

– Add ide – mondta Borza olyan halk hangon, ahogy az irodában szokott beszélni. Juhos megállt.

– A világ minden földje sem ér meg egy csepp vért – mondta Borza, már hangosabban. – Nem volt elég? Hisz azt sem tudod, mit akar ez az úr!

Az idegen felhasználta az alkalmat, s lendületes szónoklatba fogott, levette kalapját is, noha a tétován szemerkélő eső egy-egy pillanatra futózáporrá bátorodott. A kisparasztok reménytelen vergődéséről beszélt. Mit ér a föld jószág nélkül? Nem egyszerűbb szántógéppel szántani, közösben? S ha az a sok külön-külön kínlódó ember összefog s együtt dolgozik? Ennek már támadtak helyeslői. Az idegen még erősebb hangra kapott.

Az üzemekben mozi lesz, kórház, nyolcórai munkaidő, akár a gyárakban. Gépek öntik el a földeket, az ember végre felszabadul. Lelket gyönyörködtető képet festett a gépek futkosásáról, nyájas szorgoskodásáról. Ennek volt tán legnagyobb hatása. Melyik parasztlegény nem bámulta meg csépléskor a masina fényes fogantyúit? Melyik marka nem bizsergett a gépeke kormánya után? Az idegen mondataiban minden paraszt valami engedelmesen pöfögő jármű kormányát csavargatta. Én is szívesen csavargattam volna.

Szemem előtt játszódott le az a különös folyamat első rezzenete, amit egy nép életében szétvonásnak neveznek. A falu, ahogy Nyerges mondta, valóban „egy emberként” állt fel. Most minden ember külön irányba vitte volna nemcsak saját jövőjét, hanem az egész faluét. S mindezt vidáman, könnyedén… Az ellentmondó felkiáltások alján is jókedv villant. Tán egyedül csak István közbevágásait dörrentette tömény düh.

Az idegen már tréfált, eltalálta a hangot. Sokáig beszélt – de ez már nem is fontos. A falu megindult valami cselekedet felé, s tántorogva, bizonytalan léptekkel és lélekkel fordult vissza. A politikába kóstolt bele? Juhosék zajongtak, de már a békülő részegek hangján. Az idegen értett hozzá, hogy az elvett remény helyett más reményt adjon. Mert azért földet is fog kapni a falu! Az ütközetnek szánt találkozóból majdnem vidám parolázás lett.

 

 

Hazamenet István Juhosékhoz szegődött. Nem hallottam rájuk egyetlen megjegyzést sem, de tudtam, mert magam is úgy éreztem, hogy minden pillantás ezt lövelli feléjük: ott mennek a kommunisták. Elszakadtak a többiektől, megkerülték a falut, nagy kanyarral a Botos felé tartottak. Egy kis futó zápor megint ránk fordította jó szagú tartalmát.

Én Lalihoz csatlakoztam. A vállalkozás kudarcba fulladt, de egyőnk sem volt csüggedt; mintha valóban kaptunk volna valamit… nem láttam én egyetlen csüggedt arcot sem abban az oszladozó tömegben. A tekintetek vidáman villantak össze, ahogy az emberek megelőzték egymást; a tenyerek fürgén lebbentek kézfogásra vagy integetésre, a lábak peckesen vitték a távolodót. Még a jövő felé vitték.

Mit jelent egy nap, egy délután? A holnap ezerannyi változást hozhat. A református templom sarkán Bálintot, a Csukás fiút és Czabuk Danit pillantottam meg, az utca innenső oldaláról. Csípőre rakott kézzel álltak sorban egymás mellett, de mozdulatlanságukban is annyi feszültséggel, hogy az ember azt várta, rögtön belekezdenek valami vitézi verbunkosba. Mögöttük az alkonyodó ég oly ragyogó zöld volt, mint egy sarjadó mező; lusta csordaként vörhenyeges felhők állongtak rajta, egyik-másik hirtelen nekiiramodott, messze elkószált a többitől. Ez volt az első tavaszi nap. Lányok siettek előttünk, vastag szoknyájuk úgy csapódott jobbra-balra, mint a hízelkedő komondor farka. A paplak előtt Somodi épp elvált Fördőstől; az a titokzatos könnyedség rájuk is átragadt, vidáman búcsúzkodtak.

De ez a testet-lelket emelő könnyedség legjobban Laliban működött; a legényesedő kamasz arc minden izma állandóan vibrált, a pillák egy pillanatra nem maradtak nyugodtan, a szemöldök föl-fölszaladt a homlokon. – Maradj már békén – mondtam neki, mert jártában is meg-megperdült a sarkán, s majd felborított. Úgy mutatta a falu emelkedettségét, akár a kazánét a feszültségmérő rezgő tűje. Hozzájuk mentünk.

– Ide hallgass – mondtam neki. – Miért nevezte ez az alak Istvánt kommunistának? Hisz ő is… Hiszen, ha meggondoljuk a különbséget…

Nem folytattam, mert Lali úgy elgondolkozott, hogy meg is állt hozzá; azt hittem, ő előbb eloszlatja a homályt. De nem ezen gondolkodott. – Az ideál olyasvalami, ami többet ér az életnél – mondta, fejét félre-félrekapva, mert a tetőről lecsöpögő víz a nyakába folyt –, olyasvalami, amiért az ember… szóval a keresztények ilyenben hittek a cirkuszban, az oroszlánok előtt… Hány ideált megtárgyaltunk mi annak idején, emlékszel? – Emlékeztem, mert akkor is rácsodálkoztam, milyen fogékonysága volt ennek a nyakig a legvaskosabb valóságban élő fiúnak épp a legelvontabb gondolatok iránt. S hogy milyen türelmetlenül s épp azért néha milyen avatatlanul nyúlt utánuk; ahogy egy kapanyél után nyúl az ember… Hogy: lehet-e szabad akarat, döntsük el azonnal! Meg: képzeljük el csak a végtelent! Ő volt az egyetlen, aki kihúzta hónom alól a königsbergi bölcset, egy délutánra kölcsön is kérte… Azt hittem, vége ennek az időnek. Emlékeztem az ideálokra s arra is, hogy végeztük ki egyiket a másik után.

– Egyik sem kellett – mondtam.

– Azt hiszem, én akkor is már azon mértem azokat: melyikért volna érdemes akár meg is halni… mert csak az érdemli meg ezt a nevet.

– Természetesen.

– Az idealizmus szerint – folytatta Lali, hirtelen eltávolodva mellőlem, mert a víz megint a nyakába csöppent – a szellem előbbre való, mint az anyag. Úgy van?

Megérkeztünk hozzájuk, már az udvaron voltunk, már a szobában. Lali nem hagyta abba; épp csak kézlegyintéssel köszöntötte a lányokat és Mari nénit.

– Ha pedig a szellem az első, akkor az anyag… szóval a test, az élet is mellékes… Én a kisujjamat is csak olyan eszméért mozdítom, amelyért az életemet is oda tudnám dobni! Vagy…, vagy…

– És van ilyen eszméd? – kérdeztem, s közben én is a lányok felé hajoltam. Lali elnevette magát.

– Épp ez a feneség. A feneség az, öregem, hogy én rájöttem, hogy már szívesen tudnám kockáztatni az életemet. Mi egy élet? De amiért kockáztatnám, az az eszme, az tagad minden idealizmust, az a legsültebb materializmus! Ezt add össze.

– Mit csinál maga? Mit akar maga kockáztatni? – szólt közbe Mari néni feltápászkodva a feneketlen díványról. – Hadd lássam csak, milyen sátán papol magából?

 

 

Abbahagytuk a nagy kérdést, melyet én azóta sem adtam össze. Az asztalra készített kenyér után nyúltunk. Mari néni a kamrába menet vissza-visszanézett az ajtóból, gyanakodva és szigorúan, nehogy távollétében merjünk dönteni valamit.

Panni leült Mari néni helyére a díványra, aztán felállt a dívány közepén, s úgy telepedett vissza, hogy lábát maga alá rendezte. Vállára kendőt lebbentett, fejét féloldalt ejtette, s jóformán csak a körülményes elhelyezkedés után nyitotta ránk nagy, kék tekintetét. Nem is ránk, hanem a világra. Sejtelmes és bűvölő volt ez a határozott irány nélkül való tekintet. Azért, mert a két szem hajszálnyira kétfelé állt? Igen, Panni bandzsított egy kicsit, most már ez is eszembe jut. Akkor csak annak a boldogságot igéző szűzi világnak mélységein járt az eszem, melyet ez a ragyogó, de elkaphatatlan pillantás rejtett. Ez is a jövőm, gondoltam.

Az alacsony ablakot sárosra fröcskölték az ereszről szorgalmasan sorjázó cseppek. Marica kinyitotta az ablakot, hogy a külső táblákat letörölje. – Most megint lármáznak valahol – mondta.

Nagy messziről hangzott a zsivaj, a hangokat sem lehetett megkülönböztetni. Egy pillanatra mintha énekeltek is volna. Hallgattunk, füleltünk.

– Csak már tudná az ember, hogy mi is lesz – sóhajtotta Panni.

– Még jókor megtudod – mondta Lali.

– Te tudod?

– Tudom.

– Hát mi lesz?

– Mindenkivel pontosan az lesz, amit akar. Se több, se kevesebb.

– És mit lehet akarni?

– A lányoknak például azt a legényt szabad akarni, akit akarnak – mondta nevetve Lali. Panni felém nyitotta nagy, szőke pillái közül azt a feneketlen kékséget. Talán csak azért, mert tőlem is meg akarta kérdezni, igaz-e az. De hirtelen úgy elpirult, hogy tán a háta közepe is lángra gyúlt. Akkor eszmélt csak föl rá, hogy mit is akart kérdezni? Semmit sem kérdezett.

– Szabad szerelem lesz – folytatta nevetve Lali. – Mari néni nem mondta neked? Tőle tudom. Szabad szerelem lesz, mindenkinek meg kell tenni a kötelességét, a férfiak dolga a munka, az asszonyoké meg… szóval minden asszonynak minden évben legalább egy új taggal kell megajándékozni a társadalmat! A lazsálókat becsukják. Ez lesz, ezt akarják a proletárok.

– Dehogyis akarják – vált el az ablaktól Marica.

– Nem? – harsantotta fel meglepetését jókedvűen Lali. – Hát mit akarnak?

– Azt akarják, hogy – kezdte fennhangon Marica, de aztán hangját hirtelen leejtette –, hogy a munkásoké legyen a szerszám. Meg a gyár – tette hozzá gyorsan.

– Hát te ezt honnan tudod?

– Onnan.

– Ki mondta ezt neked? Cséplő?

– Aki neked – felelte Marica ismét jó hangosan. Aztán ő is belepirult.

 

5

A falu nem értette a politikai szólamokat, nem értette a pártok nevét sem. „Szocializmus, kommunizmus, radikalizmus” – Uzdi bácsi egy fölényes legyintéssel valamennyit egy kalap alá vonta. – Egyet jelent az valamennyi, mint a vénasszonynak a litánia – mondta nagyapának. – Nemzetközi fogalmak! – tette hozzá megvetően.

– Mert már Magyarország is belekerült a világ nagy áramaiba – szóltam közbe. – Vége a külön kis magyar glóbusnak. Csak most érkeztünk meg Európába. – Visszajössz te még – fújt felém egy csendes füstfelleget Uzdi bácsi.

A parasztok, mondom, akkor még nem értették a különböző irányzatok nevét, melyeket mellesleg akkori magyarázóik sem értettek teljesen, ahogy később kiderült. De micsoda szimat vezette mégis ezeket az egyszerű Ütő és Belteleki és Kasza bácsikat a lényeghez? A történelemnek ahhoz a kitörni készülő új forrásához, amely felett ezek a nevek röpködtek? Első tekintetre felfedezték, „hol van a kutya eltemetve”, ahogy a német mondja.

A kifejezésekbe nyelvük belebicsaklott. De elméjük a felneszelés után egy perc alatt két-három századnyi utat tett meg, szárnyalva utolérte a nagy előfutárokat. Honnan ismerte Belteleki bácsi azokat az eredményeket, melyeket Rousseau egy életnyi töprengés után írásba foglalt a magántulajdon keletkezéséről és természetéről? Pontról pontra ismerte valamennyit.

És Kasza bácsi… A simon-majori próbálkozás másnapján akadtam össze vélük; egy szép nagy akáctörzset szállítottak csak úgy vállon Somodinak, aki alkalmilag fakereskedéssel is foglalkozott; pihenésül is, tiszteletemre is letették az utca közepén a fát, rátelepedtünk. A második mondatnál a század nagy kérdésénél tartottunk.

Nem feledtem el, s ma is feljegyzésre méltónak tartom azt a történelembölcseleti elméletet, melyet Kasza bácsi ott egy pipa megtömése és elszívása alatt csak úgy kapásból kifejtett. A tétel alapfonala az – egyszer talán bővebben is elmondom, mert ismétlem, igen figyelemre méltónak találom ma is –, szóval a tétel röviden az volt, hogy a szabadság fogalmának egyre tágulnia és fejlődnie kell. A jobbágyok előbb szabad költözködésre szereztek jogot maguknak, aztán szabad bíróválasztásra, majd véleményük szabad hangoztatására. Kasza bácsi nem ezt a kifejezést használta, de fejtegetését én összefoglalhatom azzal, hogy mindez csak közjogi szabadság volt. A szabadságnak most át kell terjednie a magánjogra is – ott még középkori sorompók állnak. Érted? Kasza bácsi – megelőzve annyi kitűnő bölcselőt és államférfit – a magántulajdon megszorításának elvét vallotta. Alá kell azt is rendelni a közösség érdekének.

Meglepetve hallgattam szavait. A kocsmában, Bajtiéknál sokat beszéltem az új világról, most láttam, hogy elég felelőtlenül beszéltem. Hogy a nagy változásnak ténylegesen hogyan kell megtörténnie, azzal sose foglalkoztam ilyen élesen. Lesz. A fiatalok házat kapnak, az öregek ingyen ellátást, a nép földet. De hogy miképp és kitől és főleg miért? – erre a kérdésre, a megoldás módjára csak most döbbentem rá. A magántulajdon híve voltam. Eszembe sem jutott; hogy más is lehetek.

Vitába próbáltam szállni az öreggel.

Kasza bácsi csak mosolygott. A szopókából már hamut szippantott fel, köpött, kiverte a pipát; vége volt a pihenésnek is. Felállt. Belteleki bácsi felelt meg helyette.

Ő Proudhont idézte. La propriété c’est le vol – mondta szó szerinti magyar fordításban.

 

 

De nemcsak ők értették a lényeget. Hazamenet Szakáll bácsi a kérdés után, hogy nem adhatnánk-e kölcsön a dohányvágót, arról a felfogásáról tudatott, hogy a grófnak pontosan annyi jár a földjeiért, amennyit annak idején ősei adtak azokért. A netáni kamat kiegyenlítődik a haszonbérrel. Estefelé beállított hozzánk László sógor azzal a felfedezéssel, hogy a föld éppúgy Isten ajándéka, akár a levegő, s ahogy kellő lélegzéshez joga van mindenkinek, joga van annyi szántóhoz is, amennyit a karja elbír.

– Nem olyan egyszerű ez – mondta apánk.

– Miért nem? – kérdezte nagyanya.

Folyt a vita a családi asztalnál is.

A vitákban az volt a szép és lelkesítő, hogy senkinek sem voltak kész fegyverei vagy fogásai, az igazságot előre senki sem ismerte, az igazságnak a küzdelem közben kellett megjelennie, mint egy kegyes istennőnek.

Nem is viták voltak ezek, hanem közösben végzett kísérletek. A legkülönbözőbb érvek úgy kavarogtak, mint az alkimisták üstjében a még titokzatos erejű elemek. Ez volt a veszélyes is. A kotyvalékból az indulat melegén egyszerre puskaporként robbant ki az igazság, s mi zavartan néztünk össze, sem megismételni nem tudtuk, sem felhasználni. A robbanásnak csak egy haszna volt: a fény, amely egy pillanatra bevilágított a lélekbe, s fölfedett valamit a kísérletezőnek. Szombat este volt, Pálék, Bálinték is az asztalnál ültek; Erzsi – erre emlékszem – felhúzta csuklómon egy kicsit a kabátot, megnézte az órát. Nem az időt nézte rajta, mert utána tenyere apró ütögetésével kezem fejét verte, s mosolyogva Bálint vállának dőlt. De csak egy pillanatra állítottam meg rajta pillantásomat, s már megint a jövőt néztem.

Az imént még majdnem az asztalt csapkodtam hevületemben, tüzesen védtem valamit. Hirtelen gondolataimba dobtak egy közönyös szót, melyet máskor tán meg sem hallottam volna, de amely most megállított, magnéziumfényre lobbantva a gondolathalmazt, megvilágított valamit, amiről magam sem tudtam. A csodálkozástól néha félórákra elhallgattam. Néha csak egy pillanatra hallgattam el, ennyi idő is elég volt, hogy azt, amit az előbb védtem, most támadjam, ugyanolyan hévvel s éppoly titokzatos erők sugallatára. Így erjed a bor is aszúvá vagy ecetté.

Azokban a napokban egyre jobban a kommunizmus bugyborékoltatta az esti beszélgetéseket. Úgy indult, hogy ezt is rendes módszerünkkel tisztázzuk, a kísérletező vitával. Dühödten védtem a magántulajdont. Miért épp én védtem s miért oly ingerülten?

Ez nekem is eszembe juthatott volna, de Imrének ötlött eszébe először. Az okfejtés egy pillanatnyi szünetében csendesen megszólalt:

– Te csak hallgass a magántulajdonról – mondta, és hosszasan rám nézett.

Elkaptam a tekintetet, benyeltem, és elhallgattam, mintha gombócot kellett volna leerőszakolnom torkomon, belepirultam. Eszembe jutott a híres templomlátogatás. Aztán még más is. A magántulajdonról valóban volt mit hallgatnom. Nehezen barátkoztam meg a magántulajdonnal. Épp azért ragaszkodtam hozzá? Rám nézett anyám is, nagyanyám is; úgy éreztem magam, mint kit leleplezés fenyeget.

Engedj meg még egy elkalandozást, barátom, ha már eddig volt türelmed követni ezeket a bukdácsolásokat… Csak a történettől kalandozok el, nem a tárgytól. E század szellemiségének legnagyobb változását én is a tulajdonról vallott eszmék különös átalakulásában látom. Hol kezdődött ez az átalakulás? Valóban a történelmi szükségesség hozta, Kasza bácsi szabadságának terjedése, vagy csírái eredendően is megvoltak a lélekben? A parasztok lelkületében voltak ilyen ősi csírák. Apám például mintaképe volt a törvénytisztelőnek, de a hercegi erdőn átmenet bűntudat nélkül dobott fel a szekérre egy jó ágasnak való fát, s ha tekintete nyilazni tud, minden felugró őzet és nyulat leterített volna. Csak ezeket a lappangó csírákat szeretném leleplezni, nem magamat. Kasza és Szakáll és Belteleki bácsihoz hasonlóan rövidesen tán én is azért fogtam fel oly könnyen a század nagy eszméjét, mert nem először álltam szemben a tulajdon eszméjével.

 

 

Hazulról elkerülve, a társadalomnak ezt az intézményét tudtam legnehezebben megszokni. A consecutio temporum legbonyolultabb szabályai első magyarázatra megragadtak fejemben, de a tulajdon szabályrendszerét képtelen voltam átlátni, minden esetet külön-külön vertek belém, nem is mindig képletesen. Hasztalan értesültem elég súlyos lecke árán, hogy a gimnáziumkert almáihoz nem szabad nyúlnom, másnap a legártatlanabb lélekkel húztam le a diófák ágát. Külön lecke kellett a szilvára, a rózsára, a közterek szederfáira, bár ezt az utóbbit ma sem értem egészen. Agyam kétségbeejtően nehezen fogott, s midőn lassanként kezdett is úgy-ahogy tájékozódni, még akkor is egyre-másra mellétalált.

Eminensnek indultam magaviseletből is. Rögtön az első gimnáziumi év elején, még Várhelyen, az osztályfőnök rám bízta egy tanulmányi cirkuszelőadás belépőjének összegyűjtését: a még ismeretlen negyvenöt fej között az én kerek képem sugárzott legtöbb bizalmat. Méltán: pénz eladdig legfeljebb búcsúkor fordult meg kezemben. Összeszedtem a fejenkénti négy fillért, s még aznap délután az összeg felén egy maroknyi üveggolyót vásároltam, azokból a szép színesekből, melyek gyönyörű csillogásukkal már hetek óta kápráztatták szememet és szívemet jövet-menet egy szatócs kirakatában. Harmadnap az elszámolásnál a zsebkendőből kibontott kétfilléresek mellé nyugodt lélekkel leolvastam a golyókat is: vigyáztam rájuk, egy sem hiányzott. Osztályfőnökömben sajnos, csak a jogérzék működött, annyira, hogy a pedagógiai ösztönnek már moccanásra sem maradt tere.

Meglepetésében osztályfőnököm olyat bődült rám, mint az orozva szíven döfött oroszlán. Dadogva bár, de megpróbáltam mégis megnyugtatni: minden golyó öt fillér, ki van írva. Tolvajnak nevezett, ez belém fojtotta a szót: tolvajnak nálunk azt hívták, aki más óljából éjjel kiszedte a tyúkot. – Ilyesmire nekünk igazán nem volt szükségünk, anyánk baromfihadai közepett! Aztán sikkasztónak nevezett. Ezt a szót addig nem hallottam, épp azért mérhetetlenül fölháborított, akár a vadakat egy idegen törzs varázsszava. Tiltakozásul felkaptam fejemet, előreléptem; jókora nyaklevest kaptam. Elnémultam, de a birtokviszony grammatikája nem lett világosabb.

Figyelmeztető ütést a tárgyaktól járni tanuló csecsemőkoromban sem kaphattam többet annál, mint amennyit most elölről-hátulról kaptam, amíg némi egyensúlyra e téren is szert nem tettem. Az optika tanítása szerint látószerveink tulajdonképpen fordított képet közvetítenek az agyba, a hasznosság állítja bennünk talpra a világot. A jog hasznosságával egy kicsit későn ismerkedtem meg – ezért ment oly nehezen a dolog? Az eredeti ösztön konokan ellenállt. Ha itt visszanyomták, ott ütötte fel fejét, gyakori megjelenéseivel nemcsak szívósságát, de eredendő értékét is leleplezve. A tulajdont semmibe vettem akkor is, midőn az én tulajdonomról volt szó: amilyen könnyedén máséhoz nyúltam, éppoly könnyedén engedtem át, ajándékoztam el a magamét. Lassanként már csak az utóbbit gyakorolhattam: ezt nem büntette a világ.

De a család annál jobban. Emlékszem anyám kétségbeesett fejcsóválásaira, majd lemondó fohászaira, mikor ki-kiderült, hogy a vásárfiában kapott gyönyörű gyöngyház bicsakot vagy kisbaltát még aznap továbbadtam, már nem is tudtam, kinek. A Biblián nevelődött: protestáns szíve nem mert megróni ezért, de elméje annál inkább tiltakozott és aggódott. Jobb megjelölés híján a családban bambának tartottak, azt hiszem, egy kicsit eszelősnek. Gúnynévként az ragadt rám, hogy lyukas kezű, ami nem ügyetlenséget jelentett, hanem azt, hogy nem lehet semmit sem rám bízni. Anyám kezdetben madzaggal kötözte rám a tárgyakat, a zsebkést, a zsebkendőt, az ólomkatonát, később a furulyát s az annál is kedvesebb kincsemet, az ácsplajbászt; hasztalan. Mikor egyszer az új kalapomat is elajándékoztam, lemondott, már csak az időtől várta jobbulásomat. Látnivaló volt, hogy a tárgyaknak nincs maradásuk nálam. – Ha csak azt hagyná el – sóhajtotta el anyám szomorúságát valamelyik sógornénak –, ami már nem kell neki! De leghamarább azt adja oda, amit legjobban szeret. Hogy fogja ez majd megszerezni a falatot? – mondta, és letekintett rám olyan szánalommal, mintha hiányzott volna a jobb karom. Fülemben van a sógorasszony válasza: – A kúti Keserűekbe kell nősíteni – vélte, miközben ő is rám tekintett, de ő már látható ijesztésül. Az artézi kútnál lakó Keserűek híres szerzők voltak.

Állapotom időteltével mintha valóban javult volna. A baj ritkán jelentkezett, igaz, de annál hevenyebben. Az utolsó roham, amely nem az én, hanem a család idegzetét rázta meg, úgyhogy Mariska néni két napra ágynak dőlt, épp előző nyáron lepett meg. Elajándékoztam a kerékpárt.

 

 

A dolog, bevallom, előttem is homályos, ma is. Fél évig sóvárogtam a kerékpár után; kútásásnál segítettem, vasárnapi napszámot vállaltam, hajnalban piócát szedtem a menyődi patikusnak, a legképtelenebb módot is kisütöttem a pénzszerzésre, csakhogy megszerezhessem az egyik finánc hagyatékából. Végre meglett. Hetekig naponta kifényesítettem, megolajoztam, a faluban egyedül nekem volt kerékpárom; ha szél fújt, bevittem a szobába. És kerékpároztam persze, reggeltől estig. Éjszaka kinéztem az ablakon, az ösvényeket csábító fehéren ragyogtatta a hold, lábujjhegyen kikeltem az ágyból, és ingben-gatyában is kerekeztem egy félórát. Rokonságunk óriási, mondtam már, egy fél vármegye falvaiban van szétszórva; akkor ismertem meg az utolsó lábig. Búcsú nélkülem a harmadik járásban sem eshetett meg, minden alkalom jó volt. Azon az emlékezetes napon tőlünk harminc kilométerre jártam: szívességből, a szomszédunknak vittem egy levelet – minek adnák postára? Szombat délután keltem útra, megháltam, vasárnap délelőtt indultam vissza. Csillapíthatatlan mehetnékemben keveselltem hazafelé az utat, letértem a kövesútról, csapásokon, ösvényeken száguldtam, búzatáblák között, gyönyörű idő volt. A gáti szőlők után istentelen homokhegyekbe ütköztem, a gyalogút széle lefoszlott alattam, a kerék agyig merült a lisztfinom porba. Déltájban már alig bírtam szusszal, nyelvem szájpadlásomra tapadt. Két tanya előtt szemérmességem még megverekedett szomjúságommal, a harmadiknál átengedte a teret, beléptem. Urasági vincellérház volt; igen szívélyesen fogadtak.

Mint minden magányosságra hajló lélek, természetesen az enyém is szertelen csapongásba fogott, valahányszor kedvező leget érzett maga körül. Ebédre marasztaltak? Én szaladtam vízért, a kert végébe zöldségért, szüntelenül a tűzhely körül forogtam, a lányok közt: három lány és két fiú volt a családban, nálam valamivel idősebbek. De addigra már töviről hegyire elmondtam, ki vagyok, sőt kik vagyunk, sorra bemutattam az otthoniakat, az egész falvat, úgy látszik elég élvezetesen, mert a lányok dőltek a nevetéstől. Egy félévnyi hallgatagság tört föl, bugyogott ki belőlem, magam is ámulva figyeltem, hogy milyen csillogással, sziporkázással. Ebéd után kerékpározni tanítottam a családot. Meglepő tehetséget mutattak.

Három-négy próba után egyvégtében, zuhanás nélkül érkeztek le a dombhajlaton a fiúk, de a lányok is. Mert ők talán még jobban buzgólkodtak, mint bátyjaik. Ha nekik egy ilyen eszközük volna! Másfél óra alatt beérnének a faluba. Fölült a gépre a gazda is, kis híja volt, hogy az öreg nénit is felültessük.

Azután pontosan csak a szorongásra emlékszem. Hirtelen lepett meg, a legvidámabb hangulat közepette, már alkonyat felé. Bűntudat vagy a bűn előérzete fogott el, az az izgalom, amelyet a tolvaj érezhet abban a pillanatban, midőn kezét az áldozat zsebébe süllyeszti. Fölajánlottam, hogy itt hagyom egy időre a gépet.

Szánalmasan viselkedhettem, nyilván összevissza fecsegtem. Először, hogy persze csak kölcsönben hagyom itt. Aztán: mi nekem egy kerékpár?! Eggyel több vagy kevesebb, nálunk meg sem kottyan. Olyasféle képet festettem, mintha otthon úgy állnának a kerékpárok, mint a tyúkok a léceken. A vincellérék egyre nagyobb gyanúval hallgatták dadogásomat.

Láttam, azt hiszik, nem egyenes úton juthattam a géphez, lophattam én azt, tán még aznap, hogy olyan könnyen meg tudok szabadulni tőle. Aztán arról beszéltem, hogy majd részletekben törlesztik az árát. Szorongásom egyre nőtt, szívem torkomban dobogott. Végre sikerült: majdnem úgy léptem meg a vincelléréktől, az ajándékkapás öröme helyett az orgazdaság érzését árasztva rájuk. Fölzaklatva úgy bandukoltam haza az éjszakában, mintha nem adtam, hanem loptam volna egy kerékpárt. Éreztem, a kettő között nem tesz különbséget a világ. A falu szélén tértem magamhoz, mikor ürügyön kellett gondolkodnom. Oly lehetetlent találtam ki, s azt is úgy összebonyolítottam, hogy a családot tulajdonképpen azzal ejtettem kétségbe. A fejüket fogták, semmit sem értettek. Én sem sokkal többet, később sem. A lányoknak akartam imponálni? Volt idő, midőn ezzel próbáltam magyarázni a dolgot. De ez sem magyarázat.

Magát e történetet szántam magyarázatra.

Az otthoni vita után egypár napra fölmerült a magántulajdon eszméje a legények közt, a kocsmában is. Most nem védtem meg a magántulajdont; bizonyos vagyok abban, nemcsak azért, mert bátyám is ott volt.

Akadt rá más helyettem. Az egyik katona gúnyosan csepülni kezdte az őrülteket, akik szerint „minden mindenkié”.

– Az magában még nem bűn – mondtam, midőn a várakozás nekem juttatta a szót –, Krisztus is szétosztotta mindenét.

– De nem a másét.

Ezt az egyik Csajági fiú mondta, sajnos túlságosan is dölyfös hangsúllyal. A leheletnyi ellenséges pillantás, melyet válaszul küldtem, talán ennek a dölyfnek szólt. Egy percre farkasszemet néztünk. Mikor aztán körbenéztem, láttam, hogy nemcsak én kerestem ezt a tekintetharcot. A csirip-hegyiek pillantása kihívást küldött a közbeszóló felé. A hátam mögött álltak. Mikor visszafordulva velük pillantottam össze, ebben a tekintetcserében kézfogás melege volt.

Két vagy három nap múlva ezután az egyik csirip-hegyi vagy szőlő-sori két barnássárga füzetet nyomott a kezembe.

– Igazat mond ez? – kérdezte, szája körül annak az embernek a mosolyával, akinek már megvan a véleménye.

Ott helyben olvasni kezdtem.

Olvashattam vagy tizenöt oldalt, midőn egy legény a vállamon át belenézett a füzetbe. „A szocialisták…”, betűzte az egyik fejezet címét. Aztán hozzám fordult:

– Mióta vagy te szocialista?

– Amióta az eszemet tudom.

– Hát akkor arról beszélj – mondta, és csendet intett az asztaloknak.

 

6

Akkor már elég jó előadó lehettem, azt hiszem. Ha fejjel tán elszakadtam is tőlük – ma már nem merném mondani, hogy kiemelkedtem közülök –, szívvel mindegyre köztük voltam, megéreztem, mi kell nekik, és a szív rövidesen jó útra terelte az elmét is. Szájuk íze szerint beszéltem? Ebben így valami lebecsülő volna. Csak a gondolatot tudtam talán ínyüknek valóan elkészíteni, körülbelül úgy, ahogy anyánk is a délben még gyanúsan forgatott makaróniból és konzervhúsból – Bálint hadizsákmányából – estére olyan pompás bográcsgulyást csinált, hogy nagyapából éjfélig buzogtak a szittya emlékek a pusztai esték szabad tüzén fortyogó paprikásokról, e paprikások illatáról, melyet Patkó Bandi lova két mérföldről megérzett.

Legszívesebben, mondom, a történelemről beszéltem; történelmi leckéket adtam, az öreg igazgató modorában akkor is, midőn a jövőről akartam szóba kezdeni. A múlttal én is úgy voltam, hogy minél messzebb mentem vissza az időbe, a magyarokat, az „igaziakat” persze, annál közelibb hozzám tartozóknak éreztem. Kossuth még valami távoli, jobb módba került keresztapa volt, aki azonban el-ellátogat a szegényebb rokonokhoz is gyönyörű tollas kalapjában és református paptalárjában, Esze Tamás már vér szerinti nagybácsi volt, Árpád barna arcát ma is apámé után mintázom; Álmost pedig a szép, fehér szakállával annyira nagyapa közvetlen nagyapjának éreztem, hogy nemegyszer már-már érdeklődni akartam felőle nagyapától: ő még talán hallott tőle egyet-mást, milyen is volt az az Ázsia… Mátyást az utcán megismertem volna, a legravaszabb álruhájában is. Dózsában egy sógort égettek meg Temesvárott. Legtöbbet róla beszéltem. De be kell vallanom, épp róla a legkevesebb hatással.

A sötét színekkel általában kevés sikerem volt. A gazdagokat fel lehet gyújtani a gazdagság ecsetelésével; a szegényeket nemigen indítja meg a szegénység.

A faluban elég baj volt – de nem volt-e még több a városokban és a fronton? Ezt mindenki tudta. A nyomor és elnyomatás részletezésével nemigen pezsdíthettem meg az erekben a vért. Ezért is hátráltam a múlt gazdag kelléktárába.

De, mondom, nem sok eredménnyel. Nekem a fogam is összeszorult, amikor elmondtam egy-egy jobbágykori rendeletet; úgy vertem az asztalt, mintha Basta hadai aznap délután anyám ágyából húzták volna ki a vánkost. A legények meg-megcsóválták öklükre támasztott fejüket, mint akik nem helyeslik a dolgot. De ez volt minden. Elmondtam Menyőd és Tinód hajdani fölpörkölését. Az arcok tétovázva, s tán csak az én kedvemért rándultak szánakozóra, első rezdülésük azt villantotta: na, ők is megkapták egyszer a magukét, a menyődiek!

Hajdani iskolatársaim úgy hallgattak rám, mintha mesét mondtam volna.

– Híjj, a mindenségit! – kurjantotta el magát a kisebbik Szakáll fiú. Az ártatlan szüzek elrablásáról beszéltem: meztelenül dobták őket a nyereg elé. A gazember a rablók között ügetett.

Ránéztem Szakállra, megálltam a szóban. Szakáll röstelkedve kapta le fejét. A többiek harsányan felnevettek, s alig tudták abbahagyni. De a kárörvendésnek induló boldog hahotában, hogy a ferde orrú Szakáll meztelen szüzet szöktet, volt egy adag osztozkodás és őszinte szerencsekívánat is. Lali velük mulatott.

Werbőczin is inkább csak nevettek: na nézd, a vén sántát! És Zápolyán is, midőn dühömben azt sem hallgattam el, hogy asszonymódra festette magát s inkább legényekhez vonzódott.

De aztán belezökkentem a jó csapásba.

Ők vezettek rá. Az öregek és fiatalok fejében egyaránt olyasféle derengett, hogy azok a sokat emlegetett régi jó idők nemcsak jobbak voltak a mainál, hanem egyenest tündériek lehettek. Ez ellen hasztalan ágáltam, hasztalan halmoztam az adatokat.

Pedig halmoztam alaposan, már csak azért is, mert ez merőben ellentmondott az én kedves világfelfogásomnak, a fejlődés elvének. Mert ha a világ kezdetben volt a legjobb s azóta csak romlik, akkor mi jogon remélünk éppen mi szebbet a jövendőtől?

 

 

Akkoriban már a csirip-hegyi öregebbek is el-eljárogattak közénk. Külön asztalokhoz telepedtek, nemigen szóltak közbe, legfeljebb csak akkor, ha olyan tényre fordult a szó, amit csak ők tudhattak. Úgy ültek és pipáltak ott a maguk sarkában, mint valami fellebbviteli bíróság, csak kijelentettek; egy tömör mondattal, sőt egy legyintéssel is eldöntötték a vitát.

Megint a nagy árulás, a kiegyezés éveit szapultam.

– Bor járt akkor még a napszámhoz, fiam – szólt oda Ütő bácsi –, egy liter!

Arrább léptem a jobbágykorba.

Erre az egész sarok felzúdult. Hogy micsoda köböl búzákat vermeltek el akkor még a más hátán élő zsellérek is! Hogy az ő kedves apjuk meg jó szüléik mit meséltek arról! A vénebbik Gurzó József, a hebegő, felállt, és hebegve elmondta, hogy az ő nagyapja, ő nem szégyenli, énekes koldus volt, de lova volt, azon járta a tanyákat.

Szorultam Mária Terézia felé.

De a kedves szülék még ide is követtek, most már még hatalmasabb oldalasokat, véka nagyságú csutorákat és kenyereket emelgetve felém.

De aztán mégis elmaradtak. De nem a rögeszme az agyakban arról a leghajdanibb paradicsomi világról. Eladdig, hogy végül nekem is világosodni kezdett valami a történelem sötétjében.

Hadakozásomban a kísértetekkel egymás után sorjáztattam a századokat, hogy melyik mivel nyomorította meg a parasztságot, illetve mit vett el tőle; ez a szabad rétet, az előtte levő a szabad költözködést, nősülést és galambtartást, az azelőtti a szabad földfoglalást… Kasza bácsi eszméit fejlesztettem. Tehát, ha volt mit rakni terhet a népre, akkor lehetett egy kor, amidőn még semmi teher sem volt rajta, vagy alig valami.

Tehát mégis volt valamikor boldog idő – gyúlt ki egyszerre a fejemben. Tehát van alapja ennek a titokzatos emlékezgetésnek.

Ha vissza tudod idézni ifjúkori lelkületedet, tán el tudod képzelni azt is, hogy az ilyen bogarászás eredménye milyen örömet képes okozni egy kamasznak. Emlékszel a boldog lélegzetre, midőn dolgozatírás közben Tacitus egyszerre, mintegy gombnyomásra szétnyílt, mint egy függöny, s a rejtélyes mondatok között hús-vér barbárok és vezérek jelentek meg, vagy mikor az egyenletben hirtelen csak kidugta orrát az X, s az ember úgy kapta nyakon, akár az ürgét? Ilyesfélét éreztem. De ezt még saját felfedezésemnek is hittem. Igen büszke voltam.

Innen kezdődik pár napi szónoki tündöklésem.

Ezt a korszakot, a parasztság s tán egész Európa virágkorát ma is a 11–14. század körül sejtem. Nyugaton – s nyilván nálunk is – akkor épültek a katedrálisok; ha azokra volt erő, kedv és gazdagság, mi minden épülhetett és szerveződhetett még előttük és mellettük, aminek nem maradt nyoma. Az apró városok igen módosak lehettek: húsz-harminc ház felrakott egy zsámbéki, egy caeni székesegyházat, illetve Caen egymás után vagy tízet is felrakott. Módos lehetett a parasztság is.

Képzeld csak el, a mai időkbe helyezve. Képzelj el egy mai falvat, ahol nem gond a fűtés meg a házépítés, mert az erdőben szabad a favágás; ahol nem gond az állattartás, mert szabad a rét és a kaszálás; ahol éhen még az sem halhat, akinek mindenét elverte a jég, mert ott a szabad vadászás és halászás a még teméntelenül nyüzsgő vadra; ahol nem igazi gond az adó sem, mert a párbért meg az uraságot a feleséged csirkéivel és sütet cipóival fizeted; ahol nem gond a nősülés, mert a menyecskével összeütsz valami kalyibát a szabad domb aljában, amit nemhogy csak ingyen kapsz, hanem még csalogatnak rá; ahol a falu még eleven testvéri közösség, mert a szántókat évről évre nyílvesszővel osztják szét, mindenki részesül jóban, rosszban, tehát az egyenlőség is eleven, a munka nehezét az emberek kalákában végzik; ahol a hatalmasság sem gond, mert legfeljebb beveszed magad egy szekercével és egy subával a nádasba vagy a rengetegbe. Meddig folytassam… Ahol még van tágasság a testnek is, léleknek is, szabadság.

A kocsmaiaknak végtelenül tudtam folytatni.

Hogy emlékszem az estére, mikor azt a képet először lefestettem nekik, persze a mi környékünkre, a mi dombjainkra és erdeinkre. A fiataloknak még a fülük is kipirosodott. Hóka bácsi az izgalomtól felállt.

 

 

Nagylelkűségemben, hirtelen fordulattal mutató példának kaptam fel az öreget, és töviről hegyire elmondtam, hogyan folyt volna az ő élete abban a hajdani világban. Határcsősz volt az öreg, amíg el nem csapták, az egész falu igaz részvéte mellett, mert azt mindenki megértette, hogy ahhoz a semmi járandósághoz, amit kapott, igazán hozzádukálódott az a pár véka kukorica és krumpli, amit éjszakánként összeszedett.

Aztán elmondtam, hogyan fog élni a fia. Mert annak a kornak most ismét el kell következnie – mi akadálya lehet?

A következő estén már annyian voltak, hogy az egyik ablakot betörték, a söntésben pedig felborították a poharasállványt, tetején a legfinomabb likőrökkel. Megint arról a boldog korról beszéltem. Úgy beszéltem róla, mint holmi Amerikáról: olyan adatszerűen és mégis mesébe illően.

A bólogatásból most már zúgó kiáltás, felszabadult nevetés, sőt itt-ott taps lett. Mintha öregje, fiatalja valamikor személyesen is megfordult volna abban a fölfedeztem Amerikában. Úgy helyeselték, azaz igazolták minden állításomat. Mintha ők is mindent két szemükkel láttak volna, s most épp csak azt köszönnék, hogy a látottakra emlékeztetem őket.

Emlékeztek, mondom, és megállok egy pillanatnyi utófelfedezésre: hátha valóban emlékeztek is valamire? Mari néni betéve nekem olyan szentenciákat mondott el a golyva gyógyítására, amelyet rajta kívül, de betűről betűre csak a kínaiak ismernek. Ő tehát legalább négyezer évre emlékszik vissza. Dalaikban, ahogy Bartók és Szabolcsi kimutatta, valamennyien ugyancsak a kínai fal tövében töltött időkig emlékeznek. Talán én is emlékeztem.

 

7

Igen, a jövő is olyan volt, mintha emlékeztem volna rá. A nyílvesszővel kijelölt földekre épp csak a szántógépeket kellett ráeresztenem – a szocializmus elképzelése éppoly kevés fejtörést okozott, akár a megmagyarázása. Kasza bácsi bólogatott. Az új világ erkölcse is emlék volt: Jézus jobb keze mutatta, azzal a mozdulattal, ahogy a gazdag ifjúról leintette a bársonyköntöst, ahogy a templomban korbács után kapott. Kasza bácsi rendületlenül bólogatott, ezen mértem az eszméket.

A legújabbakat is. Kasza bácsiék tökéletesen megértették a Proudhon nyomán keletkezett újabb eszméket is. Sőt, láthatóan élvezték. Mert azokat is az ő szájuk íze szerint, hazai fűszerekkel kavarva nyújtottam feléjük? Hazavittem a barna füzeteket, Lalival közösben vágtunk neki a mondatbozótoknak. Nemrégiben megint kezembe kerültek ezek a füzetek. Hogyan szívhattunk annyi tüzes nedvet ezekből a szárazon zörgő fogalmazványokból? Nyilván ezek voltak a mi May Károly olvasmányaink: képzelő- és megelevenítő erő bennünk volt, s nem az íróban. Nem lebecsülésből mondom, hogy az utópisták s általában a forradalmi írók a ponyvaírók módszerével élnek: tárgyuk helyett az olvasó képzeletét munkálják. Lali szőke feje odaütődött az enyémhez ott az asztal felett, ahogy a sárga lapokat forgattuk, egyre türelmetlenebbül, hogy mi fog történni a következő fejezetben, az emberiség következő ezredeiben. Csillogó szemmel utaztunk a jövendő pampáin; a revolverlövés, a cselszövés, a lasszó és az áruló bűnhődése sem hiányzott. De képzeletünk – ahogy ilyen olvasmányoknál már szokásos – igazánból csak a füzet befejezése után indult meg. Nem az internátusi esték mesefolytató heve lepett meg; a valóságot már nem szavakkal akartam alakítani.

Az elméletek útmutatása nyomán a társadalom működése és haladása olyan egyszerű volt, mint egy kocsié az elébe fogott lovakkal. Éppoly egyszerű volt az is, miért rossz a működés; mi lötyög, vagy mi van ferdén beakasztva, a szekér miért akadoz. Azt éreztem: e hiba egy perc alatt megoldható, épp csak rá kell mutatni, megmagyarázni az embereknek. A magyarázat után, ha megengedik, a hibát akár magam is megjavíthatom, egyetlen mozdulattal. Meghatva emlékezem Lali szavaira is.

– Az önzést kellene eltörölni – mondta.

– A bűnt – feleltem, s valami okos rendeletre gondoltam, amely szigor helyett világos magyarázattal bírja rá az embereket, hogy nem érdemes.

De mégsem úgy szedtük magunkra az eszméket, mint kölyök korunkban Lali Bőrharisnya és Winnetou fejdíszét és tomahawkját. Inkább úgy, mint a madárfióka a szárnytollakat, melyekkel azon nyomban próbát szeretne tenni: a lélek már nem játszott, hanem ívelt, tisztán – s ami engem legjobban megrészegített – ki a bűnök közül! Röptünkben én újra és újra a bűnök ellen károgtam vagy trilláztam.

– Úgy beszélsz, mint amikor… – vágott közbe mosolyogva s némi gúnnyal Lali, de aztán tapintatosságból abbahagyta.

Igen, úgy beszéltem, mint az alatt a fél év alatt, amikor – mit tagadjam – pap is akartam lenni. Épp a templomrablást követő hónapokban akartam nem is pap, hanem szerzetes lenni, méghozzá a legszigorúbb rendben, örök némasággal és ciliciummal… de nősülési tilalom nélkül, mert rajongó nekikészülődésemnek végül mégis ez szegte útját. Valóban, mintha ebből a hajdani rajongásból kaptam volna most ismét ízelítőt.

Az elméletek is felemeltek: felszabadítottak kételyeim és szorongásaim alól. Minél merészebbek voltak, engem – mint azt hiszem, minden ifjút – annál nagyobb lendülettel s annál magasabb régiókba ragadtak. És megtisztítottak, mert hisz tisztítani igazán csak a képzelet tud: szinte testileg is tisztára mosdatva tettek vissza a földre.

Könnyű dolguk volt velem, tán ezért is, mert seregestül, egyszerre csaphattak le rám, akár hajdan a hit eszméi. Az apám után kapott vallást a katolicizmust én nem cseppenként, hanem csőstül s már érlelődő elmével, elég későn ismertem meg, a középiskolában. Anyám öntudatlanul is protestánsnak nevelt. Jól emlékszem az első gyónások utáni kimondhatatlan feloldottságra, megkönnyebbülésre. A gyóntatószék egy kis próbapurgatórium volt, kilépve belőle nemcsak lelkemet, hanem szinte izmaimat is oly tisztának éreztem, a tudat, hogy íme, Isten helyettese szerint, tehát mintegy okmányszerűen is bűntelen vagyok, s akár Jézus elé is odaállhatnék, oly vidámmá és súlytalanná tett, hogy már-már meglendítettem a két karom hátha felrebbenek, mint egy angyal. Nem csodálkoztam volna, ha valóban felrebbenek. Éreztem, hogy része vagyok a világnak, helyem van benne a növények, az állatok és emberek közt, s ez a mennyei demokrácia majdnem megkönnyeztetett. Ez az emlék értette meg velem később Szent Ferenc és Francis Jammes keresztény panteizmusát, mely még a csacsiktól sem sajnálja az üdvözülést… Ilyenfajta boldogságot kaptam az elméletektől. Kiáltani tudtam volna most is örömömben, midőn Lalival egy gyatra fordításból végre kihámoztuk, hogy nem az ember rossz, hanem a gazdasági berendezkedés, hogy nincsen bűn, csak társadalom van, hogy az igazság országa eljöhet! Petőfi világfelfogásában az angyali az, hogy szentül hitte, a társadalom tetejéről csak a király fejét kell lecsapni, s az emberiség azon nyomban megnemesül, új életre és színre kap, mint a tégla alól kiszabadult fehér fű. Így hittem én is, hogy az emberiség megváltható. Hogy már nemcsak egy emberről, a királyról van szó, hanem egy templomnyi kufárról, az, bevallom, töprengésre és könyörületre indított: keresztény nevelést kaptam. De aztán beleegyeztem a kufárok sorsába, épp azért, mert keresztyén nevelést is kaptam.

Készen voltam a tettekre.

 

8

Tenyeremet az asztalra támasztva álltam magam is egy kicsit ünnepélyesen a kocsmában, s szememet újra meg újra végighordoztam az asztalok előtt, a két ablakmélyedésben szorongó kucsmás, bekecses alakokon, akik a gyúrnivaló füstben oly súlytalanoknak látszottak, hogy szinte ide-oda úsztak, mint holmi túlvilági lények. Juhos közbevágására kellett volna felelnem, noha a legények már üvöltve ontották a legkülönbözőbb választ. Iszonyú zaj volt; úgy tettem, mintha ennek elültére vártam volna, de közben oly erővel gondolkoztam, hogy az izmok a vállamban is megfeszültek.

Juhos nem volt megelégedve a forradalommal. Ötödik hónapja tart már, s mit hozott? Szájaló, csaló bandának nevezte az egészet. Az ő egyik hívétől kaptam azokat a barna füzeteket, melyekből a szocialista világképpel végre hitelesen összeismerkedtem – azt hittem, ő is szocialista.

– A szocialisták – kezdtem.

– Áruló csürhe!

– Csak az lesz a mienk, amit a két markunkba fogunk! – kiáltotta László sógor.

Tudtam volna valamit felelni nekik, de ott állt köztük István is. A terem túlsó sarkában álltak az ajtó mellett. Ott volt a Csukás fiú is. Kasza Ferenc, a fiatalabbik, Belteleki bácsi veje. És négy-öt csirip-hegyi. Úgyis külön csoportba tömörültek, hogy egy gondolatuk volt? István szavára vártam. Nem sokáig.

– Ebből a szép forradalomból – kezdte – csak a nép maradt ki… ezt már világosan láthatjuk. Akinek ma nincs állásfoglalása …

Egy pillanatra megzavarodott. De aztán elszánt, majdnem haragos pillantást küldött maga köré, nagyot lélegzett. Úgy zavarodott meg, mint a küzdelemre eresztett bika. Kiáltva folytatta:

– A mi állásfoglalásunk az, hogy…

Mögötte Juhosék mintha egy kicsit feszítettek volna magukon. A többiek is megmozdultak. Vászolydon akkor már mindenkinek volt állásfoglalása. Nyilván mindenki a maga egyéni és titokzatos módszerével rakta össze emlékei és vágyai törmelékéből azt az alapzatot, amelyre aztán egyszerre csak állást foglalt… Mondtam, nem tudom, más hogy végezte ezt el, az idő biztatására, ezt az összeállítást – sejtelmem csak a bennem lezajlott folyamatról van, azért is részleteztem.

Másokról szólva csak arról a váratlan mozdulatról adhatnék számot, ahogy valaki egyszerre megvetette lábát, nyakát felszegte, majd mellére vágta: igenis, az vagyok! – s egy pillanatra úgy megmerevedett e hiedelemben, mintha valóban szobortalapzatra ugrott volna. Minden meggyőződésnek volt ilyen pillanatnyi szobra. Nem ítéltem el, inkább bámultam azokat, akik egymás után három-négy, merőben ellentétes eszmét domborítottak. Ezek még gyakorlatoztak; még próbálniok s helyezkedniök kellett, mint a modellnak a szobrász utasítására. De a legtöbb élőképcsoport már elkészült.

 

 

Vászolydon azokban a napokban már majdnem pártok is voltak. A falu tisztázott mindent, amire szüksége lehetett, minden eshetőséget. Nem egységesen tisztázta, hanem megoszolva. De bizonyos, hogy a sokféle külön-külön nézet és ismeret úgy elrendeződött volna benne, mint elhatározás előtt a fejben az ötletek. Borza a kormányban bízott, a Csajágiak a békés megegyezésben, én az erkölcs erejében. Voltak hívei a magántulajdonnak – hogy mindenki magántulajdonba kapja a földet –, de voltak hívei már az együttes munkának is. Belteleki bácsi például bízott a cselédek életrevalóságában. Mindez azért állt volna össze egymást kiegészítő rendbe, mert a végső szándék mégis közös volt. A harmincholdas Keserűek épp azt akarták, mint a Kaszák és Ütők és Göndöcsök, akiknek legfeljebb az ablakba állított muskátlik alatt volt földjük: mindenki akaratával a falu akart nagyobb lélegzethez, nagyobb határhoz jutni. István az erőben bízott.

Hogy van erő, azt mintha saját magával akarta volna példázni azon az estén… Hangja egy pillanat alatt elnémította a lármát, nemcsak abban a szobában, ahol mi voltunk, hanem még a söntésben is. Előbb arról beszélt, hogy a menyődiek küldöttséget menesztettek Pestre… Nem tréfának szánva mondta el, hogy a küldöttség egy kis hordó törkölyt is vitt magával, egyenesen Károlyi számára, de a körötte állók harsogó nevetésben törtek ki; úgy nevettek, szinte meg se várva István szavait, mint akik már ismerik a történetet, s másodszor mulatnak rajta. Károlyihoz nem jutott el sem a törköly, sem a küldöttség, de Szabótól kaptak valami írást is… Aztán arról beszélt István, hogy minden kormányzás tulajdonképpen csak engedelmeskedés, az ország akaratának; minden kormány azokat a tényeket rendezi, amit a nép elébe rak. Tényeket kell tehát teremteni…

Ahogy a körötte levők ott a füstben imbolyogva felkiáltottak, s most a helyeslést csatarikoltássá fordították, „ezek összebeszéltek”, gondoltam. Lalira néztem, mellettem ült. De pillantása meg sem értette az enyémet.

Az este én olyasmiről beszéltem, hogy az újabbkori forradalmakban a parasztság az események vége felé s látszólag majdnem véletlenül jutott szóhoz… Kossuth csak Szegeden kezdte mérlegelni Táncsics szavait, a francia forradalom idején a parasztok szinte suba alatt, éppen csak az alkalommal élve szerezték meg a földeket… Résen kell hát lenni.

István egy mondattal ide kanyarodott vissza, mielőtt kivágta az akkori idők leggyakoribb szólamát, hogy itt az idő.

Most már bizonyos volt, hogy azok ott a sarokban együttesen készültek valamire. Olyan égzengés támadt erre a kijelentésre.

– Itt az ideje… – hallottam László sógor hangját, s rögtön bele egy másik kiáltást:

– …hogy a jöttmentek befogják a szájuk!

Nem tudom, ki mondta. Egy pofon száraz csattanása hallatszott, kavarodás támadt, de inkább csak a füstben, aztán nyílt az ajtó, valaki kitántorult rajta. Kasza bácsi felállt, szólni akart, de bele sem kezdett, mert Juhos szólalt meg. Finoman gúnyos hangon.

– Felkérjük a nemzetőrség tisztelt tagjait, hagyják el a helyiséget.

Senki sem mozdult.

– Köteles… – mondta kérlelő-feddő hangon Juhos.

Köteles szó nélkül kiment.

– Gosztola…

Ebben a pillanatban egy derékszíj repült a lámpa felé, de nem találta el.

– Már kiálltam! Karácsony után kiálltam!

– De Simonban ott voltál. A bérlő úr vacsoráján!

– Nem voltam ott!

– Nem volt ott! – mondta valaki.

Ugyanaz a hang ekkor az én családi nevemet kiáltotta. Meghűlt bennem a vér.

– Az se volt ott!

Imrére gondoltak? A dermedtségbe figyelmem is belebénult. Arra emlékszem csupán, hogy még egy legényt kituszkoltak. S aztán Juhos szavára és nevetésére:

– Az ülést megnyitom.

Aztán István mondatkezdésére emlékszem, hogy: valóban itt az ideje… majd Ütő Sándor közbevágására, hogy: a simoniakkal kell először szót érteni! Leültem.

Élesen figyeltem minden szóra. Emlékeimben az est hátralevő része sokáig mégis merő kuszaság volt és zűrzavar. Később eszméltem rá, hogy épp azért, mert minden szót jól megjegyeztem. Maguk a szavak voltak zavarosak, a gondolatok és találgatások kuszák.

Egy tragikus félreértés kezdődött ott, nem az egyetlen az országban.

 

 

István akkor állt ki. Akkor akart kiállni a cselekvés terére, nyilván ő is hosszú erjedés után. Határozott volt, nekikészülten kemény, kinyújtott jobbja néha pillanatokra megállt a levegőben. Arca is megkeményedett; mozdulatlan pillákkal bámult egy-egy mondata után a levegőbe. Igen, ez a szó illik rá: emelkedett volt és – ami eleven testtel azért ilyen magatartásban is megeshet – méltóságos. Így állt ott a csirip-hegyiek és szőlő-soriak csoportjában. Így vágott bele a legsűrűbb kaoszba.

Én hamarosan megtudtam, mi okozta azt a kaoszt s István tragédiáját. Épp azért szégyenleném az olcsó fogást, hogy léptenként kísérjem végig megint a rossz úton; most én szenvednék a botlatókon. A történelembe tévedt bele; s épp bátorsága miatt tévedt el, mint egy erdőben vagy városban.

Ami akkor ott cselekvésre indította, az valóban történelmi tény volt, utánanéztem. Nem volt nagy esemény, de hát István is csak Vászolydból emelkedett ki.

Akkoriban már naponta volt erőszakos és törvénytelen földfoglalás az országban. Nem a parasztok foglaltak. A foglalások a városokban folytak. István izgatottan ismertette azt, amely bennünket érinthetett.

Pontosan március 4-én, délelőtt történt, hogy a kaposvári szociáldemokrata párt helyiségéből két budapesti és három helybeli postaalkalmazott gyalogosan átment egy banképületbe, a Hitelbank ottani fiókjába. A bank több mint negyvenezer holdat bérelt a megye nagybirtokaiból, mintás gazdálkodást folytatott rajta. A küldöttség kijelentette, hogy az egész részvénytársaságot földjeivel és gyáraival együtt azonnal birtokba veszi. A bank hivatalnok vezetői engedtek neki. Kijövet a küldöttség már fel is tette az épületre az új táblát: Somogy megyei szociáldemokrata termelő szövetkezet. Délután már az egész óriási terület a rengeteg majorral és üzemmel az új szervezet irányítása alatt működött. István előráncigált zsebéből most is valami megyei újságot, kiteregette, és dühösen rá-ráverve a papirosra, kapkodta össze a tudósítást. A foglalásra azért volt szükség, mert Somogyban a kisgazdák is erősek, napok kérdése volt a parcellázás; annak kellett elébe vágni, mert az a földdel együtt a hatalmat is a parasztságnak juttatta volna… – A kormány helybenhagyta a foglalást – üvöltötte.

Éktelen zaj keletkezett. De István túlharsogta.

– Újabb foglalások a Dunántúlon! – olvasta a következő oldalról. – Hát ezért nincs nekünk keresnivalónk Simon-majorban. És Bogáncsosban és Odányban! – hörögte már.

A harag majdnem ékesszólóvá tette. Rab prédikátor és kuruc óbester őseinek hevével zúdította az átkot. Igen, azt hitte, hogy a szocializálás a kormány műve. – Akkor százszor inkább a kommunisták! – kiáltotta. A kommunistákról nyilván csak azt tudta, hogy azok is szemben állnak a kormánnyal. – Akkor inkább mi is pro-proletárok leszünk! – mondta, ingerültségében majdnem megbotolva a szóban; tán akkor ejtette ki először.

Az a szó addig csak az én mondataimban siklott úgy-ahogy otthonosan. István egy pillanatra szemembe akasztotta tekintetét, s mintha kérdést akart volna belém akasztani. De aztán mégis tovább beszélt. Most már arról, hogy a proletárok is azt akarják, amit mi, mellettük a helyünk.

A kérdést csak hazamenet adta fel, de akkor is tétovázva. Hogy tudom-e pontosan, mi a különbség a kommunisták és a szocialisták között. Pontosan, azaz napra és pillanatra számítva én sem tudtam, az elvek és a napi jelszavak az én fejemben is összefolytak. Kasza bácsihoz és Belteleki bácsihoz hasonlóan én is csak a lényeget láttam vagy véltem látni. De a szövetkezés bennem nem támasztott olyan ellenkezést; a gépek bevonulása Vászolydra különösen tetszett. – Lalinak még jobban.

– A majoriakkal kell szót érteni, az igaz – mondta.

– Hallottad, hogy az lesz – felelte István.

Az az este valóban azzal fejeződött be, hogy vasárnapra Istvánék a faluba hívják a Simon-majoriakat, bogáncsosiakat, menyődieket.

Ha jól felidézem, annak az estnek – ha az elveket vesszük – inkább kommunistaellenes hangulata volt, hisz még Juhos is a saját szerzés mellett tüzeskedett, de másnap mégis az terjedt el a faluban, hogy Vászolydon is kikelt a bolsevizmus, és István meg Juhos növeszti.

Anyám szavából tudom, hogy ez keltett némi riadalmat.

– És te, te… – mondta, midőn reggel behozta a hírt és aggodalmat – csak nem állsz te is annak a Juhosnak a bandájába? Mit készít már megint az az istentelen? Tudod, mit mondott róla apád!

Más is mondott róla eleget. Éreztem, hogy ha az eszmék nem is, Juhosék pártokra bonthatják a családokat. De épp akkor történt, hogy a falu egy-két napra olyan egységbe ugrott, mint még soha.

Másnap tudtuk meg, hogy Pesten már két napja proletárdiktatúra van.

 

9

Vászolydon a váratlan hírt olyasféleképpen fogadtuk, ahogy Berzsenyi fogadhatta a nemesi fölkelés hírét. A láthatatlan s mégis oly valóságos óriás, a nemzet Pesten végre talpra állt, s annyi megaláztatás után rácsapott az asztalra, szembefordult megnyomorítóival. Az első hírekből csak ez a kemény asztalra csapás hangzott szét az országban.

– Egy hét alatt szétsöpörjük őket – mondta Nyerges, akitől először hallottam a hírt. Ragyogó arccal az országba tört hódítókat akarta szétsöpörni.

– Mert ez háborút jelent – tette hozzá. – Az antantmissziók már el is hagyták az országot.

Ez valóban háborút jelentett, a fegyverszünet felmondását. Az új, a nemzetközi elvet valló kormány nem fogadta el a megcsonkított határokat: fegyverhez nyúlt a függetlenség megvédésére. A hírek ezt tudatták.

A nincstelennek minden változás boldogság, egy kortynyi remény. A Csirip-hegyről nagy harmonikázás hallatszott. Istvánnal és Lalival mentem. Gyönyörű tavaszi nap volt. Lelkesültségemben meg-megszorítottam Lali karját.

– Most jön a mi időnk, igazán! Az öregek elvesztették az országot. Mi fogjuk visszaszerezni.

– De nem nekik.

A főutcán mentünk. A falu már készült a tavaszi munkára, de még nem a földeken, hanem csak az udvarokban. Ekét tisztítottak, boronát fontak, a kertekben ástak. A dobolás után azt is abbahagyták; olyan forgás volt az utcán, mint vasárnap mise után. A hangulat is olyan volt. Valamin túl voltunk.

Kocsmabeli legények jöttek szembe velünk, Gosztola, két Keserű, két Szakáll, Hatala.

– Most meglesz a föld?

A középső Hatala fiú kérdezte; ő is nősülés előtt állt. Már a sajátjába szeretett volna költözni, de meglehet, a házasságra is csak a föld miatt készült: a családos embereknek a hír többet ígért, mint a nőtleneknek. Szinte szemrehányóan kérdezte. Olyan hangsúllyal, hogy az én válaszom csak rideg visszautasítás lehetett, vagy felelősségteljes ígéret: hogy utasíthattam volna vissza? Vállaltam a felelősséget.

– Most már meglesz – feleltem.

– Igazán meglesz?

Meg kellett ismételnem a választ.

– Mikor lesz meg? – kérdezte az egyik Keserű. – Holnap?

– Talán már holnap – felelte Lali. – Most a munkások uralkodnak, Ők tudják, mi kell a parasztoknak, hisz a parasztok is munkások.

– Holnap! – mondta István határozottan.

Addigra a többi legény is körénk gyűlt. Lelkesen magyaráztam azt, ami olvasmányaimból erre a pontra vonatkozott: a munkások és parasztok testvériségét. Nem volt nagy sikerem. A legények nemigen bíztak a munkásokban. A munkás az ő szemükben alig különbözött a kereskedőtől vagy a hivatalnoktól: sárga cipőt viselt, s az eladó lányoknál övé volt a babér.

Aztán István vette át a szót. Azt mondta, amit akkor egy-két napig mindenki hitt: ebben a forradalomban a szegénység és a haza találkozott. Azt hitte, hogy a pesti munkásság merő nemzeti érzésből vette át a hatalmat; azért, hogy megvédhesse a hazát. Szavai után én magam is egy kicsit lóháton, kacagányosan képzeltem a munkásokat. A legények megenyhültek.

– Szóval holnap – mondta Hatala. Az ő tekintetén is, a többién is érződött, mit válaszolnának arra, hogy „legfeljebb holnapután” vagy a jövő héten; hogy a dolgot elő kell készíteni…

– Holnap! – mondta István.

– De nem ezekkel – mondta Gosztola, és átnézett az utca másik oldalára.

A túlsó oldalon Schwarcz bácsi boltja előtt Nyerges most a Fördős kisasszonyoknak, Borzának és Latkovicsnak magyarázta a nap jelentőségét. Karmozdulatairól láttam, hogy a magyarázat lelkes volt és helyeslő. Öklének egy-egy fellendülése az utca távoli végéig kiáltón hirdette: „most majd megadjuk nekik!” Az antantnak, az egész világnak. Aztán észak felé mutogatott. A társaság bólogatott: „megadjuk nekik, ha az ördöggel szövetkezve is”.

 

 

István hirtelen elhatározással feléjük indult. Lalival mi a határ felé vágtunk. Most hirtelen belőle kezdett áradni a szó. Szeme úgy fénylett, mint a részegeké. Az én szavaimtól rúgott be; rajongó dicshimnuszokban árasztotta vissza rám, amit a legényeknek a gépekről, a szocializmusról magyaráztam. Aztán azt, amit István a munkásokról mondott. Új fajta az, s milyen hatalmas. Az egész világ az övék vagy övék lesz. Ők majd megcsinálják az új világot, az új Magyarországot – milyen büszkeség, hogy Magyarországgal kezdik! Példát mutatunk, megint! A márciusi földekről 48 márciusának melldagasztó illatát szívtuk be – én is megrészegedtem. A munkás hirtelen ideál lett, egyre tisztább és tündöklőbb, két ifjú szívből táplálkozott, szedte magára a színeket. Barátságunk minden melege, melyet szégyelltünk volna egymásnak bevallani, őbelé ömlött. A végén összecsókolóztunk, megfogadtuk… már nem emlékszem pontosan, mit is fogadtunk meg, milyen ürügyet találtunk, hogy szemérmesen, a szó kimondása nélkül testvérnek valljuk magunkat, az új világ ikerfiainak.

 

10

Igen, a munkás. Már én is róla beszéltem. A legszebb az volt benne, hogy távol élt.

Más volt, mint a falusi mesterember. Ha a háznál elromlott valami, nem mentünk azonnal műhelybe vele, magunk is összeütöttük úgy-ahogy. Kaszanyelet mi is tudtunk faragni, apánk, ha kellett, remekül fölvert egy csizmatalpat, az eltört ekét csak eszköz híján nem tudta összeforrasztani. De a háztetőt ő csinálta, sőt házat is rakott. A falusi mesterek csak valamivel jobban értettek ahhoz, amihez mi is konyítottunk, s tán több idejük volt hozzá. Vagy a kényelmesebb részt választották – gondolták a parasztok, s nemigen becsülték őket.

A munkás, az aratógépet csinált és varrótűt! Ágyút, üveget és zsebórát. Nem toldó-foldó javításokat végzett, hanem a bányák anyagából szelleme erejével, ujja simogatásával titokzatos új teremtményeket hívott életre és árasztott szét az országban. Az eszmék, amiket szétárasztott, éppily hűvösen fölényesek, önmagukban biztosak és egészek voltak. A repülőgép után a munkás a jog és igazság megszerkesztését ígérte.

Ó, a munkás, ahogy én akkor képzeltem, ahogy Lalinak beszéltem róla! A munkás volt a férfi, akivel szép és fölemelő együtt dolgozni; az idősebb fitestvér, akiben bízni lehet; az ember, a végre testet öltött eszmény.

Nem ábrándíthattak ki belőle a pesti gyárakba szakadt falusi legények sem. Ők még nem voltak igazi munkások. Épp azért, mert tőlünk szakadtak el: abban a távoli bátor törzsben még csak újonnanjöttek lehettek, nem bennszülöttek. Még csak sajátítgatták, csak most szedték magukra a vérbeliek jegyeit.

Ezek a jegyek rajtuk is tetszettek nekem. Milyen változáson esett át Ólakon az internátusi takarítónő fia csak kétévi pesti napszámoskodás után! Az egyik fölényeskedő tanárt az első mondatban visszategezte. Köszönés nélkül ment el a kapuban a tanárokkal tanácskozó urak előtt, nádpálcát hordott, aztán egyszerre csak lobogó vörös nyakkendőt. Öccse, aki vele együtt tolta a talicskát a csepeli gyárban, ha véleményt mondott, a szót mindig úgy kezdte: mi. Titokzatos nagy erőt jelentett ez a mi, egy egész hadsereget. A kis mosófi kihúzta magát, arcán a biztonság mosolya játszott, mint valami hatalmas ország követéén.

Ilyen ismertetőjeleket kaptam a munkásról, ezekből próbáltam összerakni alakját.

Ezt az alakot festegettem Lalinak a határban. Most ez vezeti az országot! Hirtelen megálltam, nemcsak a beszédben, hanem a járásban is. Eszembe jutott valami.

– Gyere – karoltam Laliba. Az állomás felé rántottam.

Már szürkült. Ha sietünk, még odaérhetünk, mire a Pestről csatlakozó esti kis vicinális bedohog.

A dombra érve megpillantottam a lassú szárnyvasúti vonatot, távol, a völgyhajlatban. Szaladni kezdtem lefelé a dombon.

– De miért oly sürgős? – lihegte mellettem Lali. Csak legyintettem, hogy majd később, most nem tudom részletesen elmondani.

A gép jutott eszembe, a gyönyörű mozdony s vezetője a munkás, végre egy igazi!

Majdnem egy időben értünk be az állomásra a vonattal, s majdnem éppúgy fújtatva. Már sötét volt.

 

 

A Munkás, az ismeretlen, a távoli, de csak antul valódibb, ott állt a gépen, a szűk kis vaspitvar ablakába könyökölt. Fejedelmi nyugalommal nézte onnan a magasból az izgatottan fel-alá szaladgáló parasztokat. Horváth bácsi, a málházó s ennek az isten háta mögötti állomásocskának lelke, feltisztelgett hozzá. A Munkás épp csak bólintott. Arca kormos és fensőbbségesen egykedvű volt; ha még kormosabb, még fejedelmibb lett volna. Ha akkor meg mertem volna szólítani! Hosszasan néztem.

A felerészt marhakocsikból, felerészt személykocsikból álló vonatocska farkától gyermektrombitaszó hangzott. A Munkás hátrafordult, fél kézzel hátranyúlt. A mozdony minden látható indítóok nélkül hosszú, dobhártyatépő füttyöt hallatott, mintegy nekidurálásképp, vagy válaszul a kis trombitának. Még várt egy kicsit, azután kísérteties lassúsággal, óvatos csoszogással megindult. A Munkás még mindig ott könyökölt azon a kis vasverőcén, de már előre a menetirányba nézve.

A nyomorúságos petróleumlámpák fényében egyre gyorsabban úsztak tova a kocsik, jobban megrakva, mint a szénásszekerek: batyukkal tarka sorokban a tetején is asszonyok és férfiak ültek, sőt harmonikáztak, lábukat kedélyesen lelógatva a peremen. A kocsik ablakában gyertya égett, mint nagyszombati feltámadáskor a házakéban; a csomagtartóban aludtak. Egy egész világ volt ez. Végtelen hosszú volt a vonat, alig akart vége szakadni. Kint, a sötét határban kivilágított ablakaival úgy haladt, mintha egy utcányi ház indult volna útra. Mindezt a Munkás vezette, féloldalt kihajolva, kemény tekintetét szüntelenül előreszögezve az éjbe.

A kijáró mécsesénél Lali arcába néztem. Nem kellett magyarázkodnom, miért hoztam ki az állomásra.

A falu felé ballagtunk, egyre szótlanul. Oly elevenen éreztem, hogy Lali pontosan arra gondol, amire én, hogy szentségtörés lett volna megtörnöm a csendet. Pestre gondoltam. Csupa mozdonyvezető állt benne, aránytalanul nagy testtel, mint a középkori metszeteken a várfalak mögött a vitézek. Álltak, és szemüket a sík országon jártatva, tartották a hatalmat.

A vonat még egy fájdalmasat fütyült lent a szigeti réteken, már a vajtaiaknak jelezve, hogy jön, készüljenek. Lali pontosan az én gondolataimat adta össze, mikor – talán a füttytől felbiztatva – megszólalt, kimondta másodszor is az eredményt.

– Ők harcolni fognak. Mi meg lapulunk. Lessük a gesztenyét.

 

 

Újabb csend következett. Az eredményhez már nem kellett sokat hozzáadni. Én adtam hozzá a még maradék töprengést, de vártam a kimondásával. Mint aki nem bizonyos a számolásban. Óvatosan csak a magam nevében mondtam

– Én felmegyek Pestre.

– És én? – felháborodva mondta, szinte kiáltva.

– Jössz te is! – feleltem, akaratlanul szintén kiáltva.

– Igen! – harsogta Lali – gyerünk!

Ha valaki hallgat bennünket, azt hiszi, veszekedünk.

Csak versenyeztünk, mint a nekilendült paripák.

– Hisz már csak a készet kell védeni! – vágtam lihegve Lali elé – a házat, az eredményt! A nehezén túl vagyunk.

Lali félbeszakított, most ő szökkent előre:

– Mert most már nem lesz pénz; hogy utáltam mindig! Látod, én mindig úgy éreztem, mint ők. Mennyi szenny tűnik el vele, mennyi iszonyat és bűn! Én nem is tudtam volna úgy élni, csak magamért, csak hogy pénzt szerezzek.

Már hadart, nehogy megint megakasszam.

– Attól lettek az emberek egymás gyilkosai. Most mindenki szabadon dolgozik majd, szabadon él. Nem lesz ellentét, semmi korlát. Olyan hálás vagyok.

Szavain érezni lehetett, hogy könnyekkel küzd. Erre engem is elfogott a meghatottság, ott markolászott a torkomnál.

– Milyen kedvem van dolgozni! Milyen kedvem van élni. Legszívesebben rögtön kapát fognék.

Megállt a gyalogúton, körültekintett a sötét szántáson, mintha valóban kapát keresne. Hirtelen még karját is széttárta. Nem volt nevetséges.

– Milyen öröm, hogy megérhettük… hogy új világban élhetünk. Nem abban, ami eddig volt.

Volt még egy szép szava, amelyet csak ifjak érthetnek:

– Hogy vége van a múltnak.

Pontosan ezt gondoltam én is.

 

 

A régmúltat hol véresen barbárnak, pókhálósan sötétnek, sivatagszerűen kietlennek éreztem, melyből hál’ istennek hogy kikerültünk, hol örökzöld tavaszi mezőnek, midőn még az erkölcs, a becsület, a férfiasság olyan szippantható valóság volt, mint a szél. Főképp az erkölcs és a férfiasság. Egy efféle régies sor, hogy „mit főz magában Gallia Sándora s a szörnyű éjszak rettenetes feje”, egy-egy elmúlt korszakot irigylésreméltóan emelkedetté, ünnepiesen zengővé tett; csupa nagyratörő férfi járt benne, egyenes derékkal, barna arccal. A közelmúlt azonban mindig fullasztó volt, szennyes; alkalmatlan bármi nemes tettre.

Mindig elkorcsosult volt; lehetetlen volt benne élni.

Most hirtelen elmúlt, lehámlott, szinte a testemről, mint egy bemaszatolt ruha. Ha Lali nem előz meg, legyőzve tartózkodásomat, talán én tárom karomat az égre. Friss voltam, mint egy jó fürdő után. A lelkesedés fürdetett.

Akkor rögtön kellett volna útra kelnem, fölkapaszkodnom a munkás mellé, hogy vigyen fel abba a plátói mozdonyvezető világba. Vagy még ezt sem várva meg, ott a gyalogúton kellett volna sarkon fordulnom, átvágnom a puha szántásokon toronyiránt, észak felé, ahol Pestet sejtettem, s mennem csak azon át is, senkivel sem váltva szót, mennem konokan oda, ahol hitet tehetek, megadhatom az áldozatot. A legboldogabb áldozat talán az lett volna, ha szívemet dobom oda. Eszményképei sugallatára könnyedén, köszönettel fogadta volna az a szív a golyót is; igazolás lett volna, bizonyíték: méltó vagy. Ilyenfajta kép különben akkor gyakran kísértett: szíven lőnek, és én mosolyogva rogyok a földre: nem éltem hiába. A hevület azonban épp csak arcomat fordíttatta észak felé, a mosdató tavaszi szélbe, mely a Dunával párhuzamosan, s mint egy szélesebb, égi folyam hömpölygött onnan fentről. Izmaimban benn volt a mozdulat, hogy kilépjek, s ha a fejben ugyanaz a mozdulat nem az ijedelmet csengeti fel, meg is indulok, tán egészen a golyóig. Pest nagyságától ijedtem el, tündöklésétől, magasságától. Kicsinynek éreztem magam hozzá.

Föl kell készülnöm rá, ezt gondoltam.

 

 

Ismét némán ballagtunk egymás mellett. Az első házaknál mondtam ki ennek eredményét.

– Én olyan butának éreztem magam, Lali, hogy majdnem fáj. Mit tudok én Pesten csinálni? Mukkanni sem tudok. A nyelvüket sem értem. Iszonyúan ostoba vagyok.

Lali a választ olyasfajta nyögéssel kezdte, mint aki rögtön elsírja magát. Mit tud hát akkor ő? Mintha a paradicsomkertből löktek volna ki bennünket.

– Te tudsz tanulni – mondta. – Tanuld meg gyorsan, ami oda kell.

– Fel kell mennünk – feleltem. – Elmaradtunk a világtól. Ládd, erről a fordulatról sem volt sejtelmünk. S mi készülődhet még ottan! Amit itt megtanulhatnék, olyan, mint a francia tanulásom, sose hallottam eleven francia szót… mintha zongora nélkül tanulnék zongorázni.

– És hogy… kihez mennénk?

Ez engem is megakasztott. „A proletárokhoz”, akartam mondani: egy pillanatig a munkásokkal is olyanféle rokonságot éreztem, mint a múlt nagyjaival.

– Hívjuk Istvánt is – mondta Lali.

Így értünk hozzájuk.

Bajtiék udvara olyan volt, mint éjféli misekor a templomé. Itt is, ott is cigarettafény villant. A kapunál nagyobb csoport közepén Ütő bácsi támasztotta a falat. A kút alsó gerendáin egy sor alak gubbasztott; – „van ott fölösben eke is” – „legfeljebb kölcsönkérünk”, hallottam; csirip-hegyiek voltak.

A szobában csak Istvánt és Belteleki bácsit találtuk. A petróleumlámpa fényénél egy kis papírlap fölött dugták össze fejüket. Elég hűvös volt, de István ingujjban számolt, írt, huzigált azon a tenyérnyi kis papírlapon.

Már elkészült a munkával, most javítgatta, hangosan. Azt adta össze, hány munkabíró vászolydi van és hány hold igényelhető föld. A holdakat elosztotta az emberek számával: egyre ennyi jut. Ki-ki ennyi fölött rendelkezik; hogy közösben akarja-e művelni, vagy a saját szakállára? – A többi már részletkérdés – dünnyögte.

Belteleki bácsi bólogatott.

Még tenyérnyi sem volt az a papiros; recés széle mutatta, hogy valami zsebbe való jegyzetfüzetből tépték ki. István felém lebbentette.

– Legszívesebben ezen mód nyújtanám be. Az óriási munkát! Aminek előkészítésére hónapok kellettek! Az évszázados kérdést!

Egyelőre az udvaron állongóknak mutatta be. Az indokolást és magyarázatot két mondatba össze tudta foglalni. Az emberek szó nélkül hallgatták; odagyűltek az ajtó elé, oly természetesen, de oly komolyan vették tudomásul a századokra szóló tervet, mint valamikor a gazdag Bajtiak rendelkezését a másnapi kapálásra. Köszöntek, elkocogtak.

István kezét dörzsölve jött vissza.

– Mi meg Pestre szeretnénk menni – kezdtem.

– Most? – kiáltotta. – Pestre? A tanyákra, öcskösök! Most kell megmutatni… Nem, az árulás volna! Most kell igazán velük lenni!

S hogy ő maga is úgy döntött: gazdálkodni fog… együtt a többivel.

– Vezetni akarsz? – kiáltotta. – Máris szöknél, fölfelé? Ki hí? És ha kényszerítenének is! A jó juhász hátul ballag, vezetni a szamár vezet! Majd akkor vezess, ha golyók fütyülnek.

 

Bejöttek a lányok. Éjfélig vitáztunk, jobban mondva tervezgettünk, mert Istvánnal csak elméletileg cserélgettem a szót azon, hogy a népet felülről kell-e irányítani vagy alulról; a magam esetére rögtön igazat adtam neki. Kimegyek valamelyik pusztára.

– Talán Kopaszhalomra, talán Bogáncsosra – s elmondtam, hogy melyiken milyen munka várhat, milyen élet folyik rajtuk, s közben Pannit figyeltem, melyiknél küld felém egy pillantást, melyiknél bólint; melyikre jönne el velem… Fölvonultattam a kopaszhegyi gyönyörű gulyát, aztán a bogáncsosi állami ménest, a csikósokat a lobogó ingükkel; olyan gyöngyéletet ajándékoztam nekik, akár Jókai. Odányban juhászat volt.

– Bárányok?… – nevette el magát Panni. Ó, nem a bárányokon. A játékon, a virágnyelv szelíd csapdáin. Jó ösztöne volt. Ennek még jobban megörültem.

– Bárányok, jerkék – mondtam már egyenest neki, s magam is nevettem, de én a boldogságtól. „Megkérjem?”, gondoltam, miközben Bálintról és Ferenc bácsiékról és Erzsiről beszéltem. „Ősszel kérem meg, gondoltam, addigra beletanulok én is a mesterségbe.”

Mellé ültem, mert István már a türelmetlen Lalinak ontotta a szót. A juhok fejéséről beszéltem, arról a jó túróról…

– Mik azok a jerkék?

– Egyhetes korukban levágják a farkukat…

 

11

A félreértések napja volt? Csak azoknak, akik a szólamok értelmére füleltek. Vászolydnak jobb füle volt, vagy jobb ösztöne… Most függetlenődött, most példázta igazán azt az elszabadult ifjú bolygót. A pillanatnyi résen, melyet az idő nyitott, Vászolyd az utolsó köteléktől is megszabadult. Vászolyd igazán ifjúi hiszékenységgel szökkent ki az űrbe, s indult példamutatásra, sajnos, elsősorban a hiszékenység tragédiájából. „Van pillanat, amikor Isten mindenkinek kezébe adja sorsát…” Vászolydét István vette kézbe.

A nevezetes hír érkezésének másnapján. Jó korán átment a községházára, onnan üzent értem. Mire én odaértem, a régi épületek környéke olyan volt, mint mikor apánk vásárból jövet tréfásan közénk lendítette tarisznyáját: no, ki találja meg benne a magáét?

Alig tudtam áttörni magam a tömegen. A folyosón Juhos rendelkezett, „no végre”, mondta, mikor meglátott. Legényei egymással hosszan szembe helyezkedve nyomták libasorba s eregették elég gyorsan az embereket Borza szobája felé. Átnyomódtam ezen az eleven hurkatöltőn, az irodában Borzát láttam, Lalit, Nyergest. István a kályha mellett állt, a község határának megbarnult, megrepedezett nagy közigazgatási térképe előtt; kezében piros ceruzát tartott. A hurkatöltő őelébe sajtolta a forrón összegyúrt falvat, először is a faluvégieket. István váltott egy-két mondatot az emberekkel, Nyerges odakiáltott egy számot, a ceruza felröppent a térképre; elég nehezen fogott a füstös, fölpattogzott papíron. Néha fele úton megállt.

– Annak már van gazdája, bátyám. Mellette, jó?

Jó volt. Lali a neveket írta s ugyancsak egy-egy számot. Azt írtam én is, egy istentelenül rossz tollal, majdnem éjfélig; ebédre sem mentünk haza. Mindenki jelentkezett, még Fördős is, Somodi is, még Schwarcz bácsi is. Mari néni átfutott hozzánk egy kis szalonnával meg borral, a szalonnát még fel is szeletelte, úgy rakta elénk, de inkább csak a bort nyakaltuk, mert nem akartuk bezsírozni a kezünk. Győztük a munkát; minden új arc egy adag vidámságot tolt be a szobába. Az emberek olyan jókedvűen özönlöttek, mint azon a nevezetes napon a somszéki boltokba.

Borza az ablaknál pipázott, nem vett részt a munkában, de nem is ellenezte; ha egyszer ott fönn így akarják. Odaodaszólt:

– Egy kicsit gyorsan megy. – Vagy: – Nem keveritek össze?

– Nem lesz emberhalál belőle – válaszolta nevetve István –, az apraját majd később egyenlítjük ki.

Vagy én szellemeskedtem:

– Összetorlódott egy kicsit, Kollonics óta!

Győztük másnap is, mikor az ellenőrzésre és összehasonlításra került a sor. A közös munkához akkor még csak négy család húzott, de ezek is úgy, hogy azért megkapják a maguk részét külön-külön. Ezeket István közvetlenül a majorhoz rakta, a cselédeknek hagyott földek mellé. Tán épp ez hozta ránk azt, ami a következő nap történt.

 

 

István már a beosztást magyarázta a községháza előtt sereglő embereknek s azt a fogasnak ígérkező kérdést, hogyan lehet elvégezni a szántást a faluban levő fogatokkal.

– Mert másra ne is számítsunk – mondta a községháza feljárójáról.

Az utca végén hetyke vágtatásban ekkor tűnt fel a Simon-majori urasági fogat. A kocsis egy iramban akarta a községháza elé kanyarítani a hintót, de az emberek valamivel lassabban húzódtak félre, mint azelőtt. A kocsis bosszús pillantással lassított. A hintóból a megállást se várva meg, az a fiatalember ugrott le, akivel néhány hete a határban a vitánk volt. Úgy tudtuk, akkor rögtön elutazott Simonból. Most katonaruhában volt; utána még két idegen lépett le, azok is katonaruhában. Egyenest István felé tartottak. Tekintetem róluk vissza-visszaröppent a kocsisra, teljes díszben feszített a bakon. Mellette a kertész.

István a siető lépésekből kiolvasta a harciasságot, csípőre tette kezét, ott a feljáró tetején. Nem várta meg a támadást:

– Csak nem vagyunk megint felforgatók? – vágott elébe gúnyosan. – Kommunisták?

– Kérem, ne tréfáljanak – hadarta az idegen, s megállt a feljáró előtt. Hátranézett, megvárta, míg társai mellé csatlakoznak; egyik lábát feltette a legalsó lépcsőre. – Kérem – folytatta, már jobban megnyomva a szót –, olvashatta: a kormányzótanács legelső jelentésében elrendelte a földek szocializálását…

– Kérem, nem olvastam – mondta gúnyosan István, de szeme azért odarebbent bal kéz felé a ház falára, arra a nagy fehér hirdetményre, melyet Nyerges reggel saját maga szögezett ki.

– Hát olvassa el! De az embereit addig is rendelje vissza a határból!

– Nekem nincsenek embereim.

– Mondtam, nem tréfálunk! Semmi keresnivalójuk ott. Köztulajdon!

– Micsoda?

– Ön felel értük! Személyesen teszem felelőssé! A birtok termelőeszköz, a proletárok tulajdona.

Bámultam Istvánt, hogy nem vesztette el nyugalmát. Majdnem derűsen mondta:

– Helyes. Szíveskedjék a tulajdonos proletárokat ideküldeni. Majd azokkal megbeszéljük.

– Legyen nyugodt, hogy ideküldöm! – kiáltotta az idegen. Tétovázott, lökjön-e még valamit abba a szólási időbe, melyet a vita üteme neki engedett, de aztán sarkon fordult, éppolyan sietős-harcias léptekkel visszatért a hintóhoz, s mielőtt még belevetette volna magát, indulást intett. Emberei menet közben ugráltak fel mellé.

Egy kis ízléstelenség történt.

István lejött a feljáróról. Helyére hirtelen a Balogh fiú sietett fel. Hogy revolver van nála, csak akkor vettük észre, amikor már célba is vette az egyik telefonpózna porcelán csigáját; amikor már lőtt is. Az elsőre nem találta el, de a másodikra a csiga féloldala lepattant, majdnem a távolodó fogat elé. Mindenki nevetett, én is. Olyan volt ez, mintha Balogh valami jókedvű bohóckodást mutatott volna be – tréfásan sapkájához lendítette karját, s jött is le. Mint mikor lakodalmas menetnek durrogtatnak a legények; a távolodók – ha belelátnak a parasztok lelkébe – még üdvözlésnek is vehették volna. Legfeljebb egy kis utánuk eresztett gúnynak. De a fogat eszeveszetten vágtatni kezdett.

 

 

István mintha oda sem hederített volna a vitának, az idegen váratlan megjelenésének. Tíz perc múlva már újra nyakig volt az előbbi gondban, hogy hány eke is van, milyen sorrendben lehetne valamennyit használni.

– Holdvilágnál szántott már, öreg?

– De az állat, öcsém, az állat? – emelgette fejét az öreg Puskás.

– Be kéne a teheneket is fogni.

Este a kocsmában az emberek az egész délutáni jelenetből már legfeljebb csak a Balogh lövését emlegették. A sok elmélet és szó után az agyak most végre valóságot forgattak, ez volt az ő elemük. A hangulat sose volt oly békés, mint a tettek e várva várt napján; szinte családias volt a hangulat. Az urakra senki sem haragudott. A hirtelen változás az addig rettegett kemény gróf távoli alakját védeni való gyermekké fiatalította – az emberek egyre többet és többet ajándékoztak vissza neki, mert hogy fog az boldogulni azzal a rengeteg családjával? István határozottsága mindent egyszerűvé és lehetővé tett – de hisz István tervei magukban is oly kézzelfoghatóak voltak! Oly simák, világosak, hogy az emberek szinte attól vidultak és pezsdültek fel, ha valaki ellenvetéssel állt elő. Ilyen is akadt. Estére már Belteleki bácsi is a közösködők felé húzott, s vele a csirip-hegyiek jó része. Az igaz, hogy nekik jószerivel egy tisztességes kapájuk sem volt az induláshoz. De ezen sem leltünk sok vitáznivalót.

– Jól van, Sándor bátyám! – mondta István. – Próbálják meg maguk úgy! Alkudjanak meg a simoni gépésszel, mennyiért szegődik el magukhoz is. Vagy csinálják együtt akár a simoniakkal! Csak arra vigyázzanak: ami a maguké, az a maguké!

Rengeteg dolga volt, most a módosabb gazdákat járta, hogy mi mindent szerezhetne kölcsönbe tőlük. De nem vesztette el kedvét.

– Megy minden, mint a karikacsapás! – mondta a sötét utcán, mikor utánalódultam a kocsmából. – Mintafalu lesz ez! Csak semmi begyulladás!

Ezt már az én aggódásomra mondta: mégis ezek a simon-majoriak…

– Eh! – legyintett – legfeljebb verseny lesz! Az erő számít most, az élelmesség! – és átölelt. Egy percre megálltunk.

Mondom, én tankönyvben is olvastam az ő családi nevét. Arra a Bajtira gondoltam, aki már 1817-ben felszabadította jobbágyait, aztán arra, akit Heister karóba húzatott… Tudja Isten, hála fogott el, nem is István iránt, hanem a régi nyalka ükapák iránt, s valami gyanús jobbágyi alázat… Boldog voltam, hogy Istvánt visszaölelhettem.

De őneki csak a tennivalón főtt a feje.

– Mondtad, Bálint Odányban van… Azt kéne legelőnek megkaparintani… Mert ami legelő itt van…!

S megint arról beszélt, hogy menjek ki én oda, de minél előbb, nehogy mások megelőzzenek bennünket. Magyarázzam meg a cselédeknek… tartsam őket, amíg ő utánam nem jön. Akkor még egyőnk sem tudta, hogy is vannak a cselédek Odánnyal. Lali Kopaszhalomra ígérkezett. Ő meg majd bemegy abba a Simon-majorba, fölnyitja a szemüket, hogy hány hét is a világ.

Megígértem neki, de napról napra halasztottam az indulást. Ahogy Odány felé néztem, néztem úgy Pest felé is. Már nemcsak úgy, hogy vágyódtam oda, hanem némi szorongással. Pest egyszerre tündökölni kezdett; és vakítani.

Megszoktuk már, hogy halványan meg-megpirosodva, aztán jó időre elsötétülve úgy hunyorgott a távolban, mint valami beteg villanylámpa egy hosszú folyosó végén. Most is ilyen kihagyásosan működött, de megvilágosulásaiban eszeveszetten szikrázott. Olyan volt ez, mint valami országos villám, fénye elhatott a legapróbb faluba, a legsötétebb kuckóba. Az emberek előbb kellemetlenül, aztán riadtan pislogtak, s várták a dörgést, a csapást. Elhatott hozzánk is, a mi házunkba.

 

12

Két-három napig egy betű sem érkezett, aztán a következő reggel vékával küldték a postáról a községházára az újságot, a felvilágosító füzetet, a harsogó című falragaszt.

– Ráérő idejük az van – mondta István, mikor az egyik rendelet első sorait csak úgy kapásból elolvasta. Arról kellett volna azonnal – s ha jól emlékszem, halálbüntetés terhe alatt – jegyzéket küldeni, hogy Sédinek, a kovácsnak és Heszmann bácsinak, az asztalosnak, hány kalapácsa, fogója és gyaluja van. Aztán Schwarcz bácsi orsócérnáit kellett volna köztulajdonba venni. Nyerges készségesen lépett előre, hogy indul.

– Inkább ennek szerezzen híveket; lehetőleg a szőlő-hegyen – mondta István, s kiterítette elébe az alkohol iszonyú pusztítását és a szesztilalmat tudató öles papíríveket. A fél falu a szőlőből élt.

Volt irat a vérbaj elleni védekezésről, a család keletkezéséről, az etika és a művészet determinációs alapjairól, a nép elmaradottságának okairól. Sok mindenről volt rendelet, röplap és füzet, homlokukon ijesztő idegen szavakkal és még ijesztőbb rajzokkal, hihetetlenül kövér papokról, de csak katolikusokról.

– Csak vidd is el, fiam – mondta nekem Borza –, nehogy ezek a kuruc kálomisták vérszemet kapjanak. Épp elég volt összebékíteni a két nyájat.

Ilyeneket árasztott Pest, amely szintén külön bolygóútra indult, még ismeretlenebb űrbe… De persze központ akart lenni, a vonzás tudományának legelemibb sejtelme nélkül. Én minden füzetet úgy nyitottam ki: a munkás üzen.

Apánk egyik este laposra vont szemmel fordult felém. Nyugodt arcán a gyanakvás és megbántottság idegessége bujkált.

– Szóval ez a ház már a tietek.

A községházán Lalival aznap reggel is átsilabizáltuk a megint nyalábszámra érkezett rendeletet. Tudtam erről is, amely a lakóházak köztulajdonba vételét mondta ki.

– Az enyém nem – feleltem sértődötten, bár elsősorban az bántott, hogy apám oly egyszerűen azok mellé tett.

– Mi nem a mienk? – kérdezte nagyapa.

– A ház – felelte nyugodtan apánk. – Kommunizálták. De még a cigányok putriját is – a mosollyal kevert haragból fölény lett.

Imre még többet tudott.

– Fölmondhatnak, amikor akarnak. Házbért fizetünk.

– Adó lesz az – szóltam közbe, meggyőződés nélkül, mert a rendeletet én sem értettem. De most már hűség dolgának éreztem, hogy megvédjem a forradalmárokat. Az, hogy nem értem őket, nem őellenük tett ingerültté.

De, bevallom, Lalival nem is tartottuk fontosnak a rendeletet. Természetes, ha egyszer nincs magántulajdon… S mi mindent kapunk cserébe!

– Eltörölték a címeket! – olvasta kiáltva Lali. – Nincs törvénytelen gyerek! – A mi képzeletünket és értelmünket ilyesmik nyitották meg. Legjobban azt értettük volna, ha arról jő rendelet, hogy az embereknek testvériesen össze kell békülniök. De azt komolyan vártam, hogy az általános tegeződést elrendelik.

– Eh… – a rendeletekre István is csak legyintett; ha Nyerges nem buzgólkodik, a hirdetmények ki sem kerülnek a táblára.

– Ezt dobolja ki – mondta István a kisbírónak, s Nyerges fogalmazványa helyett a maga közlendőjét nyomta a kezébe.

Senki sem adott megbízást se neki, se Juhosnak; magától értetődött, hogy most ők rendelkeznek a községházán, Borzával együtt, mert az is természetes volt, hogy ő helyén maradjon. Volt dolguk.

Amilyen vad volt Pest fel-fellobbanó szikrázása, olyan vak volt a sötétség a rákövetkező hosszú szünetekben. Az elkápráztatott szem a fény kihunyta után mindent tűzvészben lát. A sötétségben ijesztő szörnyképek ugráltak.

A szavak megint különös varázslaton estek át. Bizonyos vagyok benne, hogy apánkhoz hasonlóan az első pillanatban mindenki fölényes gúnnyal jártatta szemét a falragasz szavain, amelyek azokat az alázatos kis parasztházakat valahogy el akarták rántani a fejünk fölül. De ahogy ezek a szavak a kinyomtatott betűkről az ajkakra kerültek, ahogy szájról szájra szálltak, annyi rémületet és borzadályt szívtak magukba, hogy végül valóban mesebeli sárkányokká duzzadtak. Valóságosabbak lettek a házaknál is. A falu elhitte, hogy a sárkány fúvására a tetők egy éjjel Pestre repülnek. Az egyházi tanítás megszüntetésének másnapján az emberek azt tudták, hogy a templomból hamarosan mozi lesz, sőt a somszéki templomokból már az is lett. Az évszázados épület ettől mintha megvékonyodott, megroppant volna, lényegét máris kiszippantották belőle.

Mintha a földekből is kiszippantottak volna valami lényeget. Jött egy megnyugtató rendelet, hogy száz holdig a kisgazdaságok megmaradhatnak – a meglevő kisgazdaságok épp ettől kezdtek lebegni. Minden úszni látszott.

Nemrégiben én az embereket éreztem könnyebbeknek, súlytalanabbaknak. A megingathatatlannak hitt tárgyak e lazulása és elkószálása közepette az emberek kezdték megvetni a lábukat. Egyelőre nem csináltak mást, csak épp nehezedtek.

Így vesztettek vonzóerejükből a hódításra kiszemelt földek is, ha István nem idézi fel újra meg újra régi varázsukat, ha nem önt naponta lelket az emberekbe.

– Csak lármázzanak, csattogjanak – mondta a rémhírekre s a rendeletekre –, mi itt addig szép csendben… – és lebeszélt, hogy „eloszlassam a félreértéseket”, hogy „tisztázzuk a helyzetet”.

Így intette le Belteleki bácsi vejét, azt a fekete ifjabb Kaszát, Csukás Jánost, Ütő Gábort s magát Belteleki bácsit. Mert nem voltam egyedül abban a hiszemben, hogy a bajt csak holmi félreértés okozza; akadtak jó páran, akik a szavak első alakjában bíztak, akiknek mindegy volt, megindul-e vagy nem felettünk az a rossz tető. Az ifjabb Kasza végigcsúsztatta kezét azon a csúcsos koponyán:

– Hát nekünk rosszabb már nehezen lehet… – mondta.

Ezek a nincstelenek a módosabbak ijedelme után kezdtek tájékozódni; ami a gazdáknak rossz, hátha épp az lesz jó nekik? A rémhíreket meglehetős közönnyel fogadták. Hogy megszűnik a párbér, s a pap fillér nélkül marad? Belteleki bácsi vállát húzta.

Ők voltak István legjobb hívei. Mert az első két-három nap láza után elég sokan megtorpantak, a simon-majori földeken nehezen indult a vállalkozás.

Belteleki bácsi be-benézett a majorba.

– Hát azoknak eléggé tetszik – hozta a hírt. – Nagy urak. Fene nagy urak. Eget-földet ígértek nekik! A te Mihály bátyáddal már beszélni se lehet – fordult hozzám.

– Mihály bácsival?

– Azzal, azzal. Ahogy az el tudja magyarázni… Nagyon érti már ezt az új módit. Nagyon bent van már az új vezetőknél.

– Új vezetők?

– Még csak látogatóba jöttek, körülnézni.

 

 

Aztán egy nap az a hír futott végig a falun, hogy Simon-majorba nemcsak új intézőség érkezett, hanem mindjárt valami őrség is. Az emberek nem mentek ki a határba.

István erre is csak nevetett.

– No, legalább tisztázzuk a dolgot – mondta, s most még jobban sürgette, hogy induljunk már útnak, én Odányba, Lali Kopaszhalomra.

– Épp most? – kérdeztem némi aggodalommal.

– Legalább az a két puszta legyen velünk, ha már versenyre kerül a sor – mondta. Oly nyugodt és magabiztos volt, hogy másnap a régi lelkesültséggel kerekedtem fel.

Már a puszta felé gyalogoltomban olvastam el azt a levelet, melyet induláskor épp házunk előtt nyomott kezembe Takács bácsi. Ólakról jött a levél, s igen bonyolult mondatokban arra szólított fel, hogy a proletár fegyelem kívánalma szerint azonnal térjek vissza az iskolába, mert a tanítás már hetek óta folyik. Nem az öreg igazgató írta – mi történt vele? Az elvtársi üdvözlet alatt vagy három aláírás is díszlett, császári kacskaringókkal; csupa elnök írta alá: Lénárt, „az iskolavezetőség elnöke”, Berecz, „a diáktanács bizottságának elnöke” és Kolbert, „a VI. B. osztály bizalmi testületének elnöke”. Jó magasra nyújtottam, és szélnek eresztettem.

 

13

Odányban paradicsomi világ volt, paradicsomi kezdetlegesség. Bálintékhoz szálltam, helynek itt sem voltunk szűkiben, csak ketten laktak az egyik óriási cselédszobában, melyet valamikor négy család számára méreteztek. Óriási volt a közös konyha is, amelyből a többi három cselédszoba nyílt, de amelyben most senkivel sem kellett közösködniök. A tél eleji áradáskor elmenekült cselédek nem tértek még vissza, s tán nem is szándékoztak visszatérni, mindenki a falvakba, városokba húzódott akkor. Keresnivalójuk sem lett volna sok, a nyájat sem hajtották még vissza Kopaszhalomról, mert a legelők még járhatatlanul szittyósak voltak – Odány egész határa legelő volt, csak a dombon álló két cselédház alatt barnállott némi feltört föld: a cselédek veteményeskertje, kommenciós krumplitáblája. Az istállóban alig lézengett egy-két beteg birka; azok, amelyeket annak idején nem mertek útnak ereszteni. Ferenc bácsi és Bálint ezekkel piszmogták el a napot, meg a maguk kommenciós földjének turkálásával, amikor rájöttek, hogy az urasági szántást is hiába várják. Mindenüvé együtt cammogtak, még lépteiket is egyszerre rakták – az otthon oly fürge Bálint egykettőre beletanult abba a komótos juhászjárásba, mintha az lett volna az első lecke –, pompásan összeillettek, az élet egyikőjüknek sem volt sietős: Ferenc bácsi fél lábbal már kiállt belőle, Bálint csak most helyezkedett bele, de fél lábbal már belehelyezkedett. Komótosabban mozdult belőle a szó is.

Szinte még az üdvözlő kézfogás közben belekezdtem mondókámba.

– Az; úgy lesz az jó – mondta Bálint elgondolkozva. Csak a szeme járt fürgén, Erzsi felé.

Töviről hegyire elmondtam István tervét a faluval, a pusztákkal. Elmondtam azt is, ami a világban történt. Nagyobb lelkesedést vártam. Bálint fel-felkapta fejét forradalmi bugyogásomra és felszólításaimra, melyeket mintegy az emberiség nevében intéztem hozzá, „hogyne!”, vágta közbe, de mihelyt arcán végre kigyúlt a remény vagy a lelkesedés, gyorsan azt is Erzsi felé fordította. Erzsi a gondolatokat mintha csak ezzel a közvetítéssel fogta volna fel. El-elpirult vagy föl-fölnevetett, az egész ragyogó jövendőt Bálint személyes ajándékaként vette.

– Szóval, így gondoltuk a dolgot Odánnyal – foglaltam össze az emberiség felszólítását Bálintnak –, az lesz vele, amit te akarsz.

Bálint megértette, bólintott, aztán egy csillogó pillantással az egész pusztát Erzsinek ajándékozta.

– Jól éltek, testvér…

– Hát, testvér… – mondta Bálint, és hogy ne kelljen rám tekintenie, hátradűlt az ágyon; kinyújtotta, jól megropogtatta karját és derekát.

Ott ültünk náluk abban az istentelen nagy szobában, amelyet valóságos pusztává tágított, hogy bútor alig volt benne. Jószerivel csak egy asztal meg Bálint katonaládája állt benne, meg a sarokban földbe vert cölöpökön egy olyan vén háló alkalmatosság, amilyet a cselédek szoktak összeütni az egész család számára. Ezen ültünk, egymás mellett. Este ezen aludtunk is mind a hárman, kényelmesen, mert hisz akár hatan elfértünk volna rajta.

Reggel mégis azzal szálltam én le róla, hogy jobb volna más helyet keresnem. Gondoltam, a következő éjszakára a földön csinálok szállást magamnak, de aztán szégyelltem előhozakodni vele, hátha megbántom őket. Harmadnap már a szobáról is azt éreztem, amit az ágyról: hogy nagyon fölösleges vagyok én itt. Az ilyen fiatal házasok zsúfolásig meg tudnak tölteni akár egy egész udvart; egy egész határt; amekkora területen ők tekintettel, kiáltással vagy karlengetéssel elérik egymást, ott mindenki kéretlen harmadik… Pedig Erzsi szívesen és jócskán juttatott nekem is kifogyhatatlan vidámságából. Azt az irgalmatlan rideg hodályt igazánból az ő nevetése és sürgése-forgása bútorozta be.

– No lássuk, melyőtök nagyobb – mondta, s háttal egymás mellé állított bennünket, mint a gyerekeket. Bálint jámbor medve módjára ment bele a játékba, én jókedvem alatt titkos izgatottsággal. Erzsi összekoccantotta fejünket.

Szabad lángot gyújtott a közös konyha füstös, nyitott kéménye alatt azon a fennsíknak is beillő nagy tűzhelyen, amelyen máskor négy család főznivalója is elfért. Igazán olyan volt, mintha valami hegyvidéken gyújtott volna egy kis pásztortüzet. Lábost tett a felállított két téglára. Egyszerre hosszan rajtunk felejtette tekintetét; ott álltunk a magaslat túlsó oldalán. S felnevetett:

– A szemetek egészen egyforma… az orrotok is!

Semmink sem volt egyforma; Bálint apánk családjára ütött, én nagyapa arcát hordtam kölcsönben. Erzsi egyre újabb hasonlóságot fedezett fel. – A kezetek! … – Zsebre vágtam hatalmas mancsaimat: úgy-ahogy még ezek mutatták, hogy egy fajta vagyunk. Erzsi elkapta Bálint kezét, jól megvizsgálta, megsimogatta, aztán hirtelen megcsapta.

– Mondd ki, hogy á… á … – szólt Bálinthoz. Bálint kimondta.

– Most te mondd ki! – fordult hozzám, s úgy nekikészülődött a hallgatásnak, hogy szemét is lehunyta.

Meleg volt nekem ez a levegő. Átköltöztem Ferenc bácsiékhoz.

Náluk is egy épp olyan vízözönkori cölöpös heverő-alkalmatosságon háltam, hármasban azon is, de már sokkal nyugodtabban, álmomban kevesebb vitám volt Pannival, Vászolyd szüzeivel. Inkább megint a hősök látogattak, s már nemcsak a történelemből, hanem a történelmi magasságba szökkent Pestről is. Örzse néni cihába húzta Ferenc bácsi régi állószűrét, a legúribb paplan lett belőle, beleburkolóztam, a fal mellé húzódtam, s aludtam, mint a tej, mihelyt Ferenc bácsi szavai el-elakadtak, apró hortyintgatásoknak adtak helyet. Mihelyt az öreg egy elhatározó nagy horkantás után jójszakát ásított, abbahagyta a vének álomhívogató szószaporítását. Rendesen elég sokára hagyta abba.

– Az a Wilson… megjött az már Amerikából?

Nem tudtam róla.

– Hát siethet, ha békét akar csinálni.

Hallgattam, egy kis idő múlva Ferenc bácsi magának is folytatta.

– Miért? Mert a háborúság csak most kezdődik. Hallom, ezek a románok is…

Hétszámra legfeljebb a gáti kanásztól hallhatott valamit, de attól is csak a folyón át, amikor az néha a túlsó töltésen kóborolt a csürhével. Az ég madaraitól kapta Ferenc bácsi a híreket? Minden délután végigcuppogtatott egy jókora darabot a zsombékosban, hogy szikkad-e már a legelő, estére úgy nyilatkozott, mintha Párizsig gyalogolt volna.

– A franciák is ellenünk jönnek; már el is indultak.

Jól felkészülve fogtam hozzá, hogy Odányt összepárosítsam a fiatal világgal; kaptatóul az új elveket véletlenül sem idegen nevükön neveztem meg, amikor Bálintnak és Ferenc bácsinak szót ejtettem róluk, rendszerint az istállóban. Ferenc bácsi naponta megvizitálta az állásban szomorkodó elmebeteg birkákat, melyeket még tavaly ő maga lékelt meg. Nemigen javultak, nem okosodtak. Az egyik véletlenül fellökte a fejőkén kuporgó öreget.

– Az anyád szocializált nemjóját – időszérűsítette ő is a káromkodást, akár ősszel a csordás. A hosszú áldásban olyan hibátlanul tarkállottak a friss tanok szakkifejezései, mint azelőtt a szentek.

– Magyar ember az a Marx? – kérdezte az első este tőlem. Megmondtam, hogy nem, s hogy már meg is halt, de azért a dolog csak akkor lett hiteles, mikor másnap ő maga is hozzátette:

– Nem magyar ember volt. Szép szakállt növesztett magának.

Őt elsősorban a személyek érdekelték. De épp csak érdekelték, egyik mellett sem fogott pártot. A kitűnőségek elveit úgy hallgatta meg, mintha cipőjüket ismertettem volna.

– Hát az úgy gondolja, mondod? Hm.

Már tudta, ki volt Marx apja, ki a felesége, mikor házasodtak össze, de a nevezetes világfelfogás magyarázatát váratlanul még mindig ilyesmikkel szakította félbe:

– Gyereke volt? Csupa lány, mondod? Akkor mégis boldog ember volt.

 

 

Nem tudtam megingatni. Napközben az istállóban Bálint figyelmes helyeslése mellé ő is meg-megbólintotta fejét, de éppúgy bólogatott akkor is, amikor valamelyik eszelős juh hirtelen kitisztult vagy fölfordult. Elfogadta, hogy milyen volt a világ, s elhitte, hogy milyen lesz. De este a neki szánt külön fejtegetések végén újra és újra ilyen mondatokba ropogtatta bele ásítását:

– Úgy, úgy. Hát szegény az bizony mindég volt.

– De keresztapám! Abból még igazán nem következik…

– Lesz az. Amíg lovon nyereg lesz, addig úr is lesz.

Egymás mellett hevertünk. Ahogyan az öreget álmosították, engem ilyenkor úgy pezsdítettek fel a szavak. Örzse néni már régóta utánozgatta a fövő kása kettőshangú pöfögését; igazi fejtegetésbe csak az ő elalvása után kezdhettem, mert ha maguk közt folyton ellenkedett is Ferenc bácsival, így hármasban mindig melléje állt.

– Addig lesz, amíg mi akarjuk, keresztapám!

– Na, Isten velünk, fiam. Az úr… kinő az, mint a fán a kéreg.

Dörmögött, elaludt az öreg; ilyenkor még fel-felriadt, hozzádödögött valamit az abbahagyott dörmögéshez.

– Kitör a háború, fiam… ki issza annak is a levét?

– Milyen háború, keresztapám, hol? – kérdeztem izgatottan, bár jól sejtettem.

Az öreg abbahagyta a horkolást, mintha a válaszon gondolkodott volna. De aztán annál határozottabban zendített rá újra, most már végérvényesen.

Aztán, talán már hajnal felé egyszerre megint csak megszólalt:

– Hát Simon-majorból nem esznek a vászolydiak. Jó is lett volna. Kőre haraptak a kásában.

Örzse néni motyogott valamit, hogy úgy kell nekik.

– Betyár népség. Az a Halper megtáncoltatta őket kilencszáznyolcban is, a huszárokkal! Gyere be az udvaromba, itt táncolj. Elfújja az most is a nótájukat.

A bérlőt hívták Halpernek. Csak egy percre riadtam fel; a jósokára következő mondatot már félálomban hallottam; reggelre azt hittem, álmodtam az egészet.

 

14

Az első napokban holmi őrségen éreztem magam. Odány „velünk volt”; Ferenc bácsi csak azokban a legvégső bölcseleti elvekben kötötte meg magát, a részletekhez éppoly rendületlenül bólogatott, akár Bálint. Éreztem, hogy az új urakat is csak uraknak tartotta; az egész változást olyasfélének, mint mikor a bérlők változtak. Jó egypár ilyen változást megért már, mindegyik bérlőnek volt kezdetben egy-két bogara, de aztán valahogy mindig csak elrendeződött a világ.

Megpróbáltam három-négy oldalról is kivetni ebből a konok nyugalmából. Azzal győzött le, hogy türelmesen végighallgatott; sőt még ő ösztökélt, ha el-elakadtam. A legfőbb érv előtt akadtam el: hogy a szegénység elviselhetetlen. Úgy viselte ezt is, mint az urakat, szinte már győztes fölénnyel.

Istentelenül koplaltunk, jobban mondva koplaltam. Kenyér még akadt úgy-ahogy, de fog alá való azonkívül jóformán csak répa volt a pusztán, marharépa egy veremmel, ráadásul meg is fagyott a télen. Azt ettük reggelire, ebédre, vacsorára, Örzse néni egyszerre elkészítette az egész napra valót. Fanyalogva nyúltak hozzá az asszonyok is, Bálint is; én harmadnap már csak behunyt szemmel tudtam nyelni belőle. Ferenc bácsi marokra fogta a kanalat, maga elé húzta a tálat, egyvégtében beszörpölte még a maradékot is. Felém hunyorított.

– Iskola kell ehhez is, fiam – mondta elégedetten hátradőlve s olyan derűsen, mintha a legmagasztosabb kínai bölcselmet kebelezte volna be.

– A szegénység… az válogatja csak az embert – tett pontot hosszú fejtegetéseim után egyik este. Most is egymás mellett hevertünk.

– És megérte, keresztapám?

– Ember kell hozzá, fiam. Papnak lenni könnyebb.

– De mégis?

Idejövet is felfegyvereztem magam néhány könyvvel és füzettel, már a legújabban megjelentekkel is. Anélkül, hogy jóformán meggondoltam volna, mit akarok vele, Bálint példájára én is kifogtam a cselédföldekből annyit, amennyi egy konvencióba jár, s nem akartam mögöttük maradni az ásással. De délutánonként be-behúzódtam a szobába, nekikönyököltem a betűknek. Akkor azt hittem, azért, legyen mit Bálintnak és Ferenc bácsinak továbbadnom.

Rend csak legfelül, az eszmények világában és legalul, Ferenc bácsiéban, a vaskos valóságban volt – ezt sejthettem én meg… Ferenc bácsiéból akartam menekülni?

Igen, mindent átadtam, s ők, mondom, mindent el is fogadtak, de csak olyan arccal, mint akik ennél lényegesebbet is tudnak.

 

 

– Gépeket hozatunk – mondtam Bálintnak. – Milyen juhászat lesz itt! – S elém villant: milyen vendéglátást rendezünk majd a munkásnak.

– Igen – mondta Bálint, de látszott rajta, nem adja búsulásnak fejét, ha semmi sem lesz.

Ferenc bácsit még ennyire sem sikerült felröpítenem a talajról.

– Hát Vászolydon vége azoknak a jó pohár boroknak – mondta, némi kajánságot villantva, mikor pihegtemben egy percre elhallgattam a múlt egy-egy alaposabb leszólása után.

– Annyi baj legyen, keresztapám. Az alkohol…

– Ibrikből isszák – kanyarította felém a kajánságot az öreg. – A Pallóban a spriccert csuporban mérik. „Egy bögre teát, vendéglős úr!”, így kell most parancsolni.

– Azt mondják, keresztelő se lesz most már… – szólt közbe máskor.

Másodszori, harmadszori hallásra ingereltek már ezek a hírek. Vászolyd csak ennyit lát a nagy átalakulásból? Untam, hogy újra kezdjem a részletes magyarázkodást. A nagy dolgokról, a végső célról beszéltem, a lényegről. S a nép elmaradottságáról.

– Menyődön krumplit se vetnek. Hogy úgyis elveszik – nyújtotta az adatot Ferenc bácsi.

Legyintettem.

– Merthogy már a kert sem az övék. Meg akinek két pár csizmája van…

És kimutatta a maga ormótlan csizmáit. Nevetett.

– Hát ezt el is cserélhetnétek már, fiam.

– Ugyan, amit azok abban a sötét fejükben összegondolnak! Abban a tökkelütött…

Ferenc bácsi mintha csak erre várt volna. A pásztorok hetyke fölényével csepülte a falusiak butaságát. Egészen belefiatalodott. Ötven esztendős, jó aromájú történeteket tálalt ki a parasztok zsugoriságáról, kis ijedezéséről. Vele mulattunk, hisz alapjában mi is pusztai származékok voltunk. Bálintnak jókedvében könnye is kicsordult, őt még apró-legény emlékei is a pusztához fűzték. A pásztorok mellé álltam én is.

– A gatyájukat féltik. Merthogy a gatyákat is összeírják. Nagyon féltik a gatyájukat – mondta Ferenc bácsi azok diadalmas fensőbbségével, akiknek nincs semmi féltenivalójuk. Dőltünk a nevetéstől: megfeledkezve arról, hogy anyánk sifonjában is akad összeírnivaló.

Bennem is tünedezett ilyen érzelem. A bosszúságot gúny enyhítette. Vászolyd észrevétlenül szakadozni kezdett; nagyobb bátorságot, nagylelkűséget, sőt értelmet azokról tételeztem fel, akiknek nem volt féltenivalójuk. Elszégyelltem magam, de aztán: „igen, a lelki szegények!” gondoltam. A szegénység valami erkölcsi értékmérő lett.

Ferenc bácsi nem sietett a híreivel, mellékesen, alkalomszerűen hullajtotta el azokat, s, úgy látszik, nemcsak énelőttem. Bálint és Erzsi is megakasztott olyan dologgal, amit csak Ferenc bácsitól tudhattak. Ott duruzsoltak a hírek a fülem körül, de csak néha kaptam el egyet-egyet.

 

 

A pusztán mindnyájan helyeslően figyelték, dicsérték is szavaimban az eszmék szárnyalását, de csak úgy, mint valami jó szárnyú madárét. Egyre magasabbra lendültem. Csak Bálint vette észre, hogy annak a szép magasságnak veszélye is van.

– Csak vigyázz magadra, testvér – mondta, kezét vállamra téve. Szeretettel mondta. De miért csak én vigyázzak magamra? Ő már biztonságban van? Úgy hangzott, mint egy árulás.

Ásás közben rá-rákönyökölt a nyélre, felém fordult.

– Jobb volna, ha itt várnád ki a végét…

– Végét? Minek a végét?!

– Amíg elválik valamerre… Hallom, Juhosék már nem egyeznek a nagy Bajtival… Beálltak, vagy száz korona egy napra; Simonban valami parancsnokság van…

Be-beállított hozzám délutánonként a szobába is. – Ezt mind ki akarod tanulni? – nyitott föl egy-egy könyvet, de tudtam, csak bevezető ez. Jött is a többi:

– Az az alak, emlékszel, aki Bajtival olyan veszekedéseket tett. Itt van megint Simonban.

– Hadd legyen.

– Rágyújtották a házat. Mert a határt már puskával őrzik. A te pajtásaidat… A Keserű gyereket majdnem eltalálták. Lőttek; nagy fölfordulás volt.

A mondatban, amelyet épp abbahagytam, ezer esztendőre jártam előre, ezer mérföldre Vászolydtól. Ez a hír visszarántott. Izgatottan kérdeztem:

– És?

Semmi több nem történt. – Fene egy vidék ez – mondta Bálint.

Igen, bajos egy vidék volt ez a mienk. Nem véletlenül esett Somszéken az első „igazságtevés” az országban, aztán az első földfoglalás. Mindenre és minden értelemben érzékeny, gyermekien dacos vidék volt, a mi környékünkön tört ki az első komolyabb ellenforradalom is; az a vászolydi csetepaté ennek előfutama lehetett. Vissza akartam menni a faluba.

– Majd én – mondta Bálint. – Te csak tanulj.

Szombaton délelőtt indult el, ebédután már meg is jött, egy jókora zsákkal, de hírrel látszólag annál kevesebbel. Vállát vonogatta. „A vénasszonyok egész nap a templomban ülnek… őrzik.”

– István?

– Már nincs a községházán.

– Hát ki van ott?

– Most az öreg Belteleki csinálja, Nyerges… – mondta akadozva Bálint. – Hoztam kukoricát. Vetni kell. Neked is hoztam.

– István. Nem üzent?

– Hogy… gazemberek, csirkefogók!

– A kommunisták?

– Azok is… meg a csirip-hegyiek meg a szőlő-soriak meg az egész Vászolyd. Hogy ő látni se akar senkit se. A hét elején majdnem nekiment Juhosnak. Juhos meg… Szóval, nagy fortyogás volt. De már vége. De hagylak is, kiterítem azt a kukoricát; csak tanulj.

– Várj csak…

Vászolydot a hírek az első pillanatban hegységgé dagasztották. Aztán az egész úgy összeapadt, mint egy felborult sátor.

– Értik is azok, miről van szó – mondta Bálint az ajtóban az én gondolatomat Ferenc bácsi lekezelő hangsúlyával. Már emelte lábát a küszöbre, nyitotta az ajtót, de visszahúzódott.

A nyíló ajtón Lali lépett be.

 

 

– Épp csak fölfutottam – mondta vidáman az üdvözlés után. – Kocsival vagyunk, lent az úton. Megyek haza.

Egy szuszra hadarta volna el, hogy mi történt Kopaszhalmon. Jól indult ott minden! Majdnem mindenki a kollektivizmusért van, megértették. Kijött Somszékről egy üzemi biztos…

Látszott, hogy őt is meggyőzte.

Nem akartam titkolni előtte a vászolydi híreket, úgyis odamegy. – Tudod, hogy István… – kezdtem, de közbevágott. Mindent tudott.

– Nincs igaza neki! Egy elavult történeti korszakot akart föltámasztani. Minek topogjunk tán száz évet is egy helyben, mikor egy lépéssel túllehetünk rajta? Majd én beszélek vele. Az idő visz bennünket, buták volnánk, ha lemaradnánk róla!

Olyan lelkes volt, mint akár akkor este, az állomásról jövet.

Mégis belekezdtem a hazai rossz hírekbe. Félbeszakított.

– Ezt nézed, ezt a kis hangyabolyt? Mikor az egész világ előtted? Persze hogy nehéz minden kezdet! Az emberek… eh! Majd beletanulnak. A vallást féltik! Ők! Hisz évszámra nem néznek be a templomba, még a presbiterek se! Elhiszed, hogy az fáj nekik? Vagy a vagyon? Aminek mindig szolgái voltak? Szabadságot emlegetnek, de szolgaságba vágynak; abba a jó kis biztonságba, hogy örökre húzhatják az igát, merthogy az övék… Ezt kell megmagyarázni nekik.

Fürgén, nyughatatlanul járt föl-alá a szobában, percenként indult volna, saját mondatai tartották vissza. Végre mégis rászánta magát.

Fájt, hogy nem hívott magával. Ő is észrevette.

– Holnap már jövök is vissza, erre jövök megint, majd akkor… – mondta – tán addigra én hozhatok hírt… hogy itt a világforradalom. Erről van most szó. Nem a vászolydi…

Be sem fejezte. Átölelt, s szaladt le a dombon; el sem kísérhettem.

 

 

– Hát ilyen is van – mondta csendesen Bálint, mikor a szobába visszafordultam. Még mindig az ajtónál állt, azonmód, ahogy Lalinak utat adott.

– Igaza van – mondtam elég hosszú hallgatás után. – Minden kezdet nehéz. S tán nem is volna jó, ha azonnal minden jól menne… vizsgázni is kell. Az idő eddig csupa ajándékot adott nekünk… most kívánja a fizetséget… Épp azoktól, akiknek van… mindenkitől.

– S ha egyáltalában sehogy se menne – gyorsult meg egyszerre szájamon a szó, mintha Lali lelkesültsége csak most szökkent volna talpra bennem –, ha Vászolydon semmi sem sikerül – mit számít az? Itt dől el a világ sora? Mi ez a Vászolyd? Nazarét? Mekka?

Harag öntött el, de az a fajta, amely jólesik. Hadarva és egyre hevesebben ismételtem el mindazt, amit az imént Lalitól hallottam, mintha utol akartam volna érni, nemcsak az érvek sorakoztatásában, az igazságban, hanem a rajongásban is, melyet emelkedettségnek éreztem, bátorságnak. Nagy léptekkel mértem én is a szobát.

– És ha sehol sem sikerül! – harsogtam – változtat az valamit a gondolaton? Az eszmén!

Pihegtem, megálltam, de aztán annál forróbban kezdtem újra. Éreztem, hogy valami megszédül bennem.

– Más lett attól a Krisztus igéje, hogy az emberek nem tudják betölteni?

Boldog voltam, hogy üvölthettem. Van így néha az ember. Tombolni szerettem volna, mint a nevetés és sírás közt ingadozó részegek.

– Becsukom az ajtót – mondta nevetve Bálint –, nehogy még te is elszaladj.

És hozzám lépett, átölelt. Erre én is elnevettem magam.

– Nem Vászolydra mennék, ha mennék is – mondtam.

– Csak ne menj te sehová. Oda menj – mutatott az ablakdeszkán szétszórt könyvekre. Biztatásul oda is vezetett, elmondta még, mi történt a családban. Alig hallottam. Aztán magamra hagyott. Fölültem az ablakdeszkára, magamhoz húztam a könyveket, olvastam, amíg be nem alkonyodott.

Így ültem ott másnap, harmadnap… Lali nem jött vissza. Föl-föltekintettem a világosság felé tartott oldalakról, elnéztem arra Vászolyd felé, ahonnan Lali érkezését vártam; egyre kevesebb türelmetlenséggel vártam. Tán mégse győzte meg Istvánt, gondoltam, hanem István őt. Mérlegelni próbáltam István igazát, miközben elbámészkodó tekintetem már munkátlanul járta a hosszú jegenyesort. Aztán a távolba meredő tekintet elé egyszerre a félbehagyott olvasmány gondolatai és álomképei ugrottak, vagy annak az ábrándnak a képei, hogy is lenne, ha valóban itt maradnék Odányban, ha Ferenc bácsi életét vállalnám. Ezeket a képeket idézgettem és alakítgattam; Vászolyd egyre áttetszőbb lett.

A valóság köröttem az ásó, a répafőzelék, a jó szegényszagú szoba volt – mihelyt onnan elrugaszkodtam, méltó gondnak csak azt fogadtam el, amit Platón… Vászolyd! Szinte röstelltem felidézni is, csupa kicsinyességet, gyermekes félreértést és értelmetlenséget idézhettem volna csak fel. Az eszmék és az emberek huzavonájában szentségtörésnek éreztem volna, hogy az eszméket, az öröktől valókat és ragyogókat merjem hibáztatni. Csak az embereket hibáztattam. Végül a tájat is.

Estefelé kábultra olvasott fejjel kiálltam a ház végébe, széttekintettem az óriási völgyön, tüdőmet pattanásig teleszívtam. Egyszerre csak Bálint állt mellettem. Tréfásan ő is nagyot lélegzett.

– Valami hiányzik belőle – mondtam.

– Miből?

– Az új világból – feleltem kényszeredetten nevetve. – Azt hittem, ha egyszer szabadság lesz, forradalom…

Igen, olyasmit vártam még egy hónapja is, hogy az új idő majd a napfényt, a levegőt is megváltoztatja; megérzi azt nemcsak az elme, hanem a tüdő is. Semmit sem éreztem, csak még türelmetlenebb vágyat, utána.

Bálint mosolyogva hallgatta szavaimat. Ő sem érzett semmi különöset.

– De hogy is érezhetnék itt! – mondtam. – Ózon ott van, ahol villámok sisteregnek!

Vacsora után, már a lefekvés előtt, Ferenc bácsi azt a hírt ejtette el, nem minden diadal nélkül, hogy a simoni kastélyban szép ünnepség volt, Halper lett a termelőbiztos; nemcsak Simonban, hanem még három-négy pusztán.

– Ha egyszer ő érti – mondtam. – Nem az ember számít!

Bálinttal akkor volt az első vitám. Az ő szemében nagyon is számított az ember, megvetően emlegette, milyen volt bérlő korában ez a Halper.

– De ha most ő is elfogadta az eszmét!

Késő volt már, az asszonyok ásítottak, az álmosság verte ki kezünkből az érveket, lefeküdtünk.

 

 

De a szűr alatt tovább foglalkoztatott ez a fordulat: mit szól ehhez Vászolyd? Addig foglalkoztatott, míg megint fel nem ingerelt, mint valami nyughatatlan bolha. „Igen, baj az lesz, gondoltam, de valóban mit számít ez a mostani sok zavar és kapkodás tíz év múlva?” Kedvenc igémre gondoltam: mit számít mindez sub specie aeternitatis? Majdnem odajutottam: mit számítanak a szegények? „Fiat… justitia…”, mormoltam majdnem lenéző mosollyal. Így kezdtem közeledni ahhoz a különös embertelen gőghöz és hidegséghez, melyhez épp az emberszeretet csúcspontján ér el a tapasztalatlan szív, ahhoz a kegyetlenséghez, ahol épp a túlságosan nagy mennyiségű hit váltódik át más minőséggé: cinizmussá, akár egy inkvizítori legyintéssé… Igen, ezt is megízleltem.

Állásfoglalásom addig küzdelem közben alakult ki, akár a vívóké. A lélek magatartása attól függött, hogy honnan várt és hová szánt ütést. Magam is meglepődve néztem, hogy a szavak egy-egy erősebb összecsattanása után váratlanul milyen merész állásba ugrottam, már az eszmék terén. A becsület vagy a hiúság kötött, hogy ott másnap, egy év múlva, ma is kitartsak? A környezet hajtott, hogy fokról fokra megvessem lábamat a világgal szemben, egyre tágabb körben, oly területen is, amellyel addig sose gondoltam.

Most magammal vívtam, mint a testét edző ökölbajnok az árnyékával. Azt hittem, csak gyakorlatozom; a legveszedelmesebb ellenfélre magamban leltem. „Mit ér az élet?” – gondoltam ott, Ferenc bácsi mellett heverve. „Amennyit használ.” „S az enyém? Kinek használok én?” Sikkasztónak éreztem magam, saját életem tolvajának, ha azt az egy életet csupán a magam javára használom. Majdnem vezeklést tartottam.

Másnap reggel a cselédföldön idekanyarítottam a vitát Bálinttal. Tökéletesen megértett. Homloka különböző ráncolásából láttam, hogy több tanács is forgott fejében. A legmélyebb bölcselőtől sem kaphattam volna tartalmasabb feleletet annál, amit végre kinyögött. – Nehéz gond – mondta –, de azért jobb volna, ha gondolatban döntenéd csak el. – Megéreztem, hogy a tartalomban van egy jó adag szeretet is. Át akartam ölelni. Egymás mellett dolgoztunk, a kukoricát vetettük; ő vágta a lyukakat, én a szemeket ejtegettem. Felbuzdulásomban kivettem kezéből a kapát: „pihenj egy kicsit”.

– Majd ha a tiedet vetjük.

– Közelebb vagdald – mondta, mikor azon a darabon dolgoztunk, melyet én ástam fel. – Könnyebb lesz majd a töltögetés.

– Hol leszek én már akkor!

– Itt leszel – mondta. S mikor látta, hogy a tűnődésből sehogy sem akarok visszahajolni a kapa felé:

– A Balogh gyereket elvitték. Még szombaton meg akartam mondani.

– Hová, kik?

Hirtelen megértettem.

– És István?

– Azt hazaengedték.

Hirtelen öntött el az izgalom forrósága; a gyors megnyugtatás tán azért hűtött le hirtelen majdnem közömbössé.

– Mért nem mondtad meg rögtön?

– Maradj itt, testvér – és most ő akarta kivenni kezemből a kapát.

– Más nem történt?

– Egymást fenyegetik! Bolond ott most mindenki.

– Beszéltél Istvánnal?

– Beszéltem.

– Igazán nem üzent?

Majdnem csak úgy odavetve kérdeztem. Egy pillantásra átsuhant rajtam a sértődöttség, hogy így megfeledkeztek rólam. Vászolyd utoljára még megtelt élettel, aztán hirtelen megint üvegből lett.

– Azt hiszem, rád is haragszik. Mindenkit elmar magától. Neki most mindenki áruló! … – mondta Bálint.

Vászolyd, még az üveg-Vászolyd is törpülni kezdett. Az akarta megakasztani tekintetemet a világ felé? Az ő kis pohárvízviharzásából akarom én megítélni a világét? Hallgattam, ijesztően emelkedtem.

Aztán lassan odatoltam a kapát Bálintnak. Oly lassan, szinte centiméterenként való pihenőkkel nyújtottam oda neki, hogy megérthette, nemcsak a hátralevő ültetésre adom át. De tréfálni kezdett. Megcsörrentette a szakajtóban a kukoricát, mikor a kezembe nyomta:

– Ami megmarad, megpattogtatjuk…

Lehajoltam, hogy letegyem a szakajtót a földre.

– Gondold meg, öcsém…

Tán ha nem figyelmeztet, nem gondolom meg olyan hirtelen, vagy legalábbis nem olyan véglegesen. Mire felegyenesedtem, tudtam, hogy valami megváltozik, tán már meg is változott bennem.

Mondtam, milyen izgatottan kerestem én mindig azt a titokzatos percet, amellyel egy új korszak kezdődik, amikor egy nép irányt vált. Emlékezetemben éppily szomjasan kutattam azt a még titokzatosabb percet, amely egy ember sorsát hirtelen elfordítja. Az én sorsomban ez volt az a perc?

Csak néztem Bálintot, addig néztem, míg el nem mosolyodtunk. – Gondolkozz rajta – mondta ismét. Bólintottam, vállára vertem, s megindultam a ház felé, de akkor még csak azért, hogy menjek, hogy lábamat mozgassam. Bementem a szobába, rakosgatni kezdtem a könyveket, beléjük olvastam, egyik-másikba elég soká beleragadtam. A könyvek egyszerre két magas oszlopban csomagolásra készen álltak előttem. Csak akkor kezdtem „gondolkozni rajta”. Ez már gyorsan ment. Így folyik le egy „elhatározás”? Úgy emlékszem, a gondolatoknak csak követniök és igazolniok kellett valamit, ami már régóta készen volt az agyban vagy a szívben. Fejem frissen pattogott, mint a fiatal motor, amikor végre útra eresztik. Hónapok óta az eszméket úgy próbálgattam, törtem és vegyítgettem, mint a kezdő vegyész az elemeket. Azok kezdtek most robbanni és világítani?

 

 

Forradalmi átalakulásomat sokáig tőmondatosan egyszerűnek gondoltam; a lényegről ma is csak egy-két tőmondatot mondhatnék. Igen, az igazságot kerestem, Lali nemhiába olvasta fejemre, hogy pap akartam lenni. De az igazságot tapinthatónak akartam, vagyis e földön valónak, társadalminak. Délutánonként azon az elhagyatott kis tanyán, a zsombéktenger közepén is filozófusokat olvastam, türelmetlenül, ideges ujjal szinte csak az után az egy szó után lapozva: az ifjúság oly rövidnek érzi az életet! Egyszerre olvastam idézetekben, mások magyarázataival Platónt, Kantot és az időszerű szociológusokat. Kant szinte fenyegetve azt mondta, hogy aki felismeri az igazságot, annak már kötelessége küzdeni érte, mert különben ő maga is az igazságtalanság elkövetőinek szörnyű táborába soroztatik. E táborból babonás és valóban vallásos félelemmel iszonyodtam. Az időszerű szociológus részletekig menő, pontos utasítást adott az örök igazság megvalósítására, nem feledkezve meg a napszámbérekről s a zsellérségről sem. A mondatot ott kezdte, ahol én elakadtam, filozófusaimra hivatkozott, épp Platónra és Kantra. A sor attól fogva is világos volt, Gide formulája szerint bibliai tömörségű: Kant nemzé Hegelt, Hegel nemzé Marxot, Marx nemzé Lenint és annak atyjafiait… Nem kételkedhettem, de nem is tétovázhattam, midőn a vékony, rossz papirosú füzet utolsó mondatai cselekvésre szólítottak, dörgő hangon világok omlását és újjászületését hirdetve annak a színésznek a pátoszával, aki az Úr szavát játssza. Habozásomnak, mint annyiszor, most is belső hang vetett véget: nem gondolat küzd benned gondolattal, hanem a gyávaság a bátorsággal. A gyávaság árnya tett bátorrá. De mi robbantotta ki az elhatározást? Elmondtam, ami okot emlékezetem kínált, de hozzá kell tennem: engem elégítenek ki legkevésbé. Aznap a bölcselők e szinte rendőri szembesítését gyanútlanul délelőtt tizenegy óra felé kezdtem meg, és délután…

Délben Ferenc bácsi azzal törölte szét bajszát a répafőzelék elé, hogy megindult a háború, az ellenség a Tiszán is átkelt.

– Már Pestet szorítgatják!

– Na, akkor vége a királyságnak – mondta Bálint.

Udvariasságból ettem végig az ebédet. Délután már a zsombékok közt botladoztam, gyalogosan, de oly nyílegyenesen Pest felé, hogy útitervemben Vászolyd, a szülei ház épp csak éjszakai meghálás volt, egy rossz pályaudvaron, két csatlakozás között. Az ősszel ezek felett a zsombékok és fűzbokrok felett korcsolyáztam. Akkor a test volt oly könnyű, mint most a lélek. Hirtelen minden egyszerű lett. Úgy tartottam a sose látott Pest felé, oly egyenes hittel, hogy ott a pályaudvarnál némi kérdezősködés után egykettőre eltalálok az igazság kellős közepébe; szentélyféle villant elém, ahol egy olyasfajta istennő, mint az Arc de Triomphe-on Franciaország megszemélyesítője, haragos arccal dalolva fegyvert oszt és előre mutat.

 

15

Estefelé értem haza.

– Ó, fiam – mondta anyám –, kergült világ ez.

Nem kérdezősködtem tőle, magától kezdte sorolni, nem is azt, ami már megtörtént, hanem ami ezután vár Vászolydra: minden földet elvesznek; elveszik a gyerekeket is, mind lelencházba kerül…

– Sokat beszélnek, anyám.

A becéző „ésny” helyett ez a hideg „anyám” – szegénynek ennyi is elég volt, hogy elhallgasson. Elég volt, úgy látszik, a családnak is.

Apám épp csak egy pillanatra szalasztotta arcomba tekintetét. De abból is megértettem, hogy beszámolóra vár: „én nem kérdelek, de ha hallgatsz, az is felelet lesz.” Nem szóltam, még arról sem, hogy voltunk Odányban. Hallgatásom olyan volt, mint egy beismerés: a ketyegő percek vallottak helyettem.

Vacsorakor bor került az asztalra. Anyám elém is tett poharat; félretoltam.

– Nem iszom – mondtam csendesen.

De apám nekem is töltött.

– No, szervusz – mondta Imre. Visszatette elém a poharat; aztán hozzákoccintotta az övét.

– Nem – mondtam –, nem szoktunk mi hétköznap inni…

– Most iszunk – mondta Imre.

– Inkább belénk, mint azokba! – mondta Károly.

– No, csak vedd föl – mondta Imre.

– Köszönöm. Nem vagyok szomjas!

Anyám ijedten pillantott rám. Odanyúlt apánk poharáért, ivott egy kicsit, aztán visszatette. Ismét rám nézett. Elpirult.

– Nem erőltetünk, fiam – mondta apám, és ő is ivott. Ivott Károly is.

Nagyanya poharat csúsztatott nagyapa kezeügyébe is.

– Miért nem iszik ez a gyerek? – kérdezte nagyapa.

– Tartja a törvényt! – mondta gúnyosan Imre. Aztán hirtelen rám kiáltott:

– Idd ki már!

Apám okos arcára tekintettem. Segélykérően néztem rá? Csendes mosolya és induló bólintása segélyt nyújtott. Nem sok kellett volna, hogy – ha csak illendőségből is – részt vegyek ebben a különös szertartásban.

– No jól van – mondta apám. De Imre abban a pillanatban már felkapta poharamat, haragos mozdulattal felém nyújtotta. A bor fele hosszú ívben maradt el a pohár mögött. Vörösen esőzött le a fehér abroszra. Felálltam.

– Kell vagy nem kell? – kiáltotta Imre, s mikor arrább léptem az asztaltól, a maradékot arcomba loccsantotta.

A pohár tompán durrant szét a sarokban.

 

 

Szinte a fülem is kívánta, hogy erre az én ajtódörrentésem legyen a válasz; a következő pillanatban már a külső kilincset markoltam… De a mozdulat feleúton elakadt a karban; kínos gonddal vigyáztam, hogy még a kilincs se nyikorduljon meg.

Kezem még a kilincsen volt, amikor – éreztem – belülről lenyomták. Gyönge kéz nyomhatta, mert könnyen visszatartottam. A konyhaajtó már durrant; durrant a kapuajtó is, de csak a sietségtől.

Így jöttem ki másfél óra múlva Bajtiéktól is.

– Próbáld ki őket! – üvöltött utánam István. – Eredj csak, próbáld ki őket közelről, azután beszélj! Addig egy szavad se legyen! Addig…

Lali a vita alatt hol hozzám húzott, hol Istvánhoz. Felrántotta utánam az ajtót, tett egy-két lépést a sötét udvaron is: nevemet kiáltotta. De én már az utcán voltam.

– Így mégsem engedheted el – hallottam Panni ijedt hangját.

Lali az utcáról is kiáltott, megindult arrafelé, amerre laktunk. Én azonban a kapuból Pálék felé indultam, épp ellenkező irányba.

– No, most te jöttél be tisztáért? – fogadott Krisztina.

Hát a fiatal szívben van tartalék. Mihelyt nem kellett azokról a keserű dolgokról beszélnem, egyszeriben megvidámodtam. Jobban mondva már úgy állítottam be Pálékhoz, mintha semmi sem történt volna velem. Fecsegtünk, tréfálództunk.

– Tegnap Pali elhozta édesapád bekecsét… esett … visszavihetnéd, ha majd hazamész. Né, ez a kucsma is a tietek.

– Már megyek is – mondtam jókedvűen.

– Várj csak… Édesanyánk váltani akart… vidd el ezt az aprót is, kétszáz korona. Olvasd meg.

Belegyűrtem a bekecs zsebébe. Az állomáson számoltam meg.

 

16

Nem volt bennem semmi nagy elhatározás, holmi ünnepélyes érzés. A döntés nagy percét sosem érzi az ember. Talán nem is ő dönt. Aki ünnepiességet érez, az már csak az utórezgést érzi. Vagy becsapja magát. Úgy éreztem, mintha nem is döntöttem volna. A nagy elhatározás egyszerűbb volt, mintha kapálni mentem volna. A vonat tömve volt, az alsó lépcsőn ültem, úgyhogy a lépcsőket összetartó vasrudat lábam közé vettem, pompás helyem volt a meleg éjszakában. Életem akkor fordult meg. Hirtelen zsebembe nyúltam, van-e nálam zsebkendő. Szerencsére volt; mi gondom lehet még? Azt magam is kimoshatom, kimoshatom a fehérneműmet is valami folyóparton, fél nap alatt megszárad. Később a szél hűvösen csapódott hozzám, örültem, hogy a bekecs az utolsó percben rám ragadt, úgy ültem benne, mint egy jó kis házban. Gondolhattam volna magam az igazság keresztes bajnokának, annak a hagyományos ifjúnak, aki fölkél a félreértések lebírására, és saját szívét dobja oda: próbáld ki rajta, világ, a fogad. Semmi ilyet nem gondoltam. Arra gondoltam, hogy nyiratkoznom is kellene. Legfeljebb némi kis tetszelgés szállt meg: divat volt Pestről és Amerikából levelezőlapot küldeni az ismerősöknek, nálunk húsz évre visszamenően megvoltak ezek a lapok a fényképek közt, az első szobában, az asztal közepén. Azon tetszelegtem, kik veszik majd csodálkozva kezükbe az én üdvözletemet. De a tetszelgésből hamarosan fájdalom lett, aztán zavar. Panni, Lali, Ilon, Bálint, anyám – a nevekkel együtt az érzelmek is összefolytak, összefolyt az egész falu, de épp ezzel az összekuszáltságával fájt. Fényképet küldök, katonaruhásat, gondoltam, de rögtön el is szégyelltem magam. Eh, mit is értenek ők. Senkinek sem írok, legfeljebb akkor, amidőn már lesz mit, amidőn már sikerült tisztáznom igazamat. Már megbékélten gondoltam erre az igazságra, amely nem is fejemben lakott; nem kellett védenem, firtatnom sem, ott melegedett a szívemben, de közben kívülről is melegített, akár az a jó puha bekecs. Bizonyára azért nem törődtem a jövővel, a felfordult világgal sem. Tán sosem éreztem oly biztonságban magam. A fölöttem levő lépcsőn egy katona ült, lába karomnál fészkelte be magát közénk, mert a lépcsőn még négyen ültünk. Megkérdeztem, megfoghatom-e a lábát. Fél karral átöleltem, a kucsmát jól fejembe húztam, elaludtam.

 

 

 

Mint a darvak

Visszaemlékezések, rajzok
1942

Egy fiatal írónövendék küzdelmeiről szólnak ezek a lapok. Nem a nyomorral való küzdelmeiről. Ifjan szegénynek lenni ma – s mindaddig, amíg szegénység lesz – a helyes életismerethez, a jólneveltséghez, mintegy az illendőséghez tartozik. A fiatal író mesterségével küzd; a felszabadulásért, a saját helyéért. Világszemléletéért, amely az ő esetében persze írói szemlélet is… E szemlélethez tartozik már az is, hogy erkölcsi mondandóját széptani fejtegetésbe rejti; annak vázára pedig regényes elbeszélés húsát rakja. Egyszóval küzd az anyaggal is, gyúrja és keveri, ahelyett hogy tiszteletben részesítené a határokat. Mentségül azt mondhatja, így vélt markolhatni legjobban egy kis valóságot, valami egységet, gyorsan, amíg lehet. Halad az idővel? Viszi az idő. Munkáját az olvasók türelmébe, kalandja tanulságait ifjú szaktársai jóindulatába ajánlja.

 

Költészet és valóság

Szakmabeli bajjal kezdem: ha már író is vagyok.

Többek között úgynevezett népi író is! Hogy úgy mondjam – rögtön egy kis népiességgel –, erre a felemre sántítok. Valahányszor népről kell írnom, mindannyiszor a kötélmászó verejtékezésével tudom csak magam kivágni, illetve kihúzni abból, hogy ne hazudjam, hogy ne torzítsak szemem és fülem eleven élményein. Minden erre kényszerítene. Erről szeretnék vallani.

Arról, hogy népi ismereteim forrásával, családommal és környezetemmel milyen különös helyzetbe kevert a sors; majdnem azt írtam, hogy hogyan vert meg vele.

Hátrálnom kell egy-két lépést, hogy – nekilendülve – minél hamarább egyenesbe jussak. Tudjuk, hogy évtizedek óta irodalmunk általában milyen szókimondó, hogy ne mondjam, kemény lelkű és kemény szívű népeknek ábrázolja a parasztokat. Természetesen nem a tilinkós-tulipános irodalomról beszélek, hanem arról a hiteles életszagúról, amelyet életes-nek is hívnak egy kicsit különös szóval, mert a szó nem öreget jelent, ahogy én első hallásra véltem. Épp arról, amely erre a tilinkósra, mint visszahatás következett – milyen szükséges, egészséges, erőtől duzzadó visszahatásként! Arról, amelynek alkotásaiban már a harmadik oldalon megkívántatik egy elnyelt káromkodás vagy böffenés, egy pofonra lendült tenyér, egyszóval a levegőben valami olyan hangulat, amelyből az olvasó megsejtse, hogy a vasárnapi ebédre gyűlt háznépe a föld tragikus szeretete következtében tulajdonképpen agyoncsapni szeretné a nagyapát, hogy minél előbb örököljön. Egyszóval, amelyik most meg épp az életerővel rántotta le az igazság mérlegének tányérját.

Bár kényszerűségből magam is alaposan megtanultam – nem fejtem ki e már-már kötelező parasztábrázolás minden törvényét; nem arról akarok vallani. Hanem arról, hogy képzeljünk el, ha elménk a falufestés e korában egyáltalán képes még rá, egy olyan családot, amelyben évszámra nem esik egy durva szó. Ahol a gorombán, sőt türelmetlenül felfortyantott hangsúly is napokig tartó feszültséget von maga után: olyan ritka. Ilyen család nevelt engem, sajnos.

Mi hasznát vehettem írói területemen ezeknek a tapasztalatoknak abban a korszakban, amidőn az irodalom parasztjai csaknem négyszáz esztendős békés nótázgatás és tehénvakarás után hirtelen így elvadultak? Gondolni is fájdalmas rá. S ráadásul nem is parasztcsalád volt ez, hanem annál is kevesebb: uradalmi cselédcsalád, egy majorsági bognár családja, nagyapámé. Annak apróka lakásában gyűjtöttem esztendőkön át népi élményeimet; mintha lyukas mogyorót gyűjtöttem volna.

Emlékszem, egyszer ebéd közben az asztalnál kiejtettem azt a szót, hogy rosseb. A kis tanyai iskolából érkeztem, szeles kanyarítással akasztottam vászontarisznyámat a szék hátára, pihegve huppantam le magam a székre. A kinti és – hogy úgy mondjam – iskolai szavak tarsolyát nem tudtam olyan hirtelenében kiakasztani a nyakamból, így történt meg a szerencsétlenség, emberemlékezet óta először. Mintha csak valami sötét alvilágból hoztam volna azt a szót, ahonnan akkoriban még nemrég óta voltam megérkezett. Mintha nem is emberi szó lett volna. Csend támadt. Ma is orromban van a köménymagos levesnek az az illata, amelyet abból a feszült csendből magamba szívtam.

Nagyanya úgy nézett rám, mintha fejünk fölül a ragyogóra tisztított petróleumlámpát ütöttem volna le, vagy az ágy fölül a Kossuth-képet, amelynek üvegje szintén úgy ragyogott, hogy alatta a képet jószerivel csak egy-egy kedvezőbb pillanatban lehetett látni.

Aztán rémülten nagyapára kapta pillantását: vajon észrevette-e ezt az égomlást-földindulást, vajon meghallotta-e ezt a szót? Úgy nézett rá, a maradék remény izgalmával, mint aki feltételezi, hogy nagyapa talán még nem is tudja ennek a szónak értelmét.

Nagyapa mintha valóban nem hallotta volna a szót; nem vette át nagyanya pillantásából sem a rémületet, sem a reményt. Csöndesen lehajtotta szép kopasz fejét, kanala finoman megcsörrent a tányéron.

Dobhattam a kútba ezeket az emlékeket és élményeket, az irodalomban még a lyukas mogyorónál is kevesebbet értek. Vigasztalhatott később az a felismerés, hogy persze csak hazám irodalmában értek oly keveset? Hogy tőlünk északra – a skandinávoknál – és keletre – a lengyeleknél, oroszoknál – már akadtak parasztok, akik hallottak harangozni becsületről, egyenességről, sőt fiúi szeretetről? Hogy kezükben az abszintos butykossal és orrukon a vérbaj pattanásaival már Franciaországból is elszállingózóban voltak A föld szerzőjének bájos szántóvető rémlátomásai? Mindez nem vigasztalhatott. Hazám fia voltam, alkalmazkodnom kellett a hely és a kor törvényeihez, amelyek közül – tudhatjuk – mindig a legfrissebbek a legszigorúbbak. Mit tehettem ott, én a kezdő, ahol a legnagyobb, Móricz Zsigmond is csak hatvanadik életéve és hetvenedik kötete felé mert lazítani a szabályon egy olyan paraszt ábrázolásával – a feledhetetlen Joó Györgyével –, akiben érző emberi szív dobog? Lapulj, súgta az ösztön, majd: egy szót se arról, amit tudsz, fűzte hozzá mintegy magyarázatul. Lapultam, de homlokom törölgettem a belső küzdelemtől.

Irodalmunkban már nyüzsögtek a lágy lelkű tőzsdealkuszok, sőt kutyapecérek, az önfeláldozó utcalányok és zálogházi becsüsök. A parasztokra nem engedett az idő. Természetesen nem engedett a népiesség nagy divatja idején sem – hogy is lehetett volna másképp divat belőle? Az olvasók ragaszkodtak a maguk megszokott, kedves apagyilkos parasztjaihoz. Mi, írók, bátrak voltunk, bírósági leletek s döntések igazolják, hogy milyen bátrak, de a mi bátorságunknak is volt határa. Egy öreg nagymamát azért mi sem mertünk megdicsérni: egy sem dajkált gyermeket, hanem mind gyermeket ölt, lehetőleg nagy, rozsdás szeggel, s már az anyaméhben. Akiket e sorokban említenék, baráti szeretettel említeném, épp azért holmi fitogtatásnak érezném, ha alakjukat nem rejteném álnév alá. Kövesi immár polcnyi művében nincs egyetlen szántóvető, akit az ember nyugodtan elmenesztene egy tízpengőssel a postára. Bizonyára riadtan hallja. De nincs Homoki műveiben sem. A többiében sem. Híveink táborának tulajdonképpen el kellett volna csodálkoznia, miért mentjük oly lelkesen a parasztokat, ha úgy leszóljuk őket. „Ez igen!” – mondták a népek a gyűlésen felolvasott novellára, amelyben egy idősb népfi hüvelykujjal is kinyomná nejének a szemét, majd tüzesen helyeseltek, hogy a hatalom ilyenfajta hiteles népfiak összességére szálljon. Észre sem vették az ellentmondást, a törvénynek oly ereje volt még rajtuk is. Nem vonhatták ki alóla magukat úgynevezett őstehetségeink sem. A széthulltában oly tragikusan hamar elhunyt parasztköltő saját magát is izgága kocsmatölteléknek ábrázolta nemegyszer, holott a valóságban megindítóan gyámoltalan, szomorú-csendes fiú volt. Szinte igézetre szórta szét magát. Úgy ment a züllésbe, ahogy Byron Görögországba.

A törvény kegyetlenül működött. Épp, mert ifjúi hevületemben szembe akartam szállni vele, azért érezhettem rettenetes bűvöletét, amidőn a családi asztal erjedő emlékeivel fejemben tollat próbáltam ragadni. Ijedten ejtettem ki tenyeremből, akár a pipázó a parazsat. Hagyján, ha még csak a szavakról s kifejezésekről lett volna szó, van elvégre írásmű párbeszéd nélkül is. De induló hőseim cselekményei: emlékeim a tettekről és eseményekről éppily reménytelenek voltak. Gondolni se szerettem rájuk.

Ízelítőt is félve adok.

Híres bölcsőcsináló volt ez a bognár-családfő. Ez volt mellékjövedelme is. Majdnem minden vasárnap délután bölcsőt csinált, mert hisz hétköznapjait az uradalomnak kellett áldoznia, s milyen bölcsőket: a hetedik faluból is hozzájártak. Onnan – pontosan Regölyről – jött hozzá az az ember is, aki egyszerre tizenkettőt rendelt nála hitelbe, mert vásárra lesz! El is vitte részletben mind a tizenkettőt, sőt el is adta, ahogy harmadfélév múlva kiderült. Sajnos, egyben az is kiderült, hogy ez az ember országos csaló, mert hisz akkor már csendőrök vezették hozzánk láncban s egyebütt is igen megviselt állapotban. Erélyességük utólagos igazolásául a csendőrök több szigort vártak nagyapától a megtévedt bűnös irányában. Hogy, hogy nem, de végül már nagyapával is felemelt hangon beszéltek ott a csődület közepén, amely ilyen alkalomkor még egy isten háta mögötti tanyán is elég nagy tud lenni.

– Szóval nem írja alá a feljelentést? – pattogott a csendőr.

Nagyapa csak a fejével intett, hogy nem, mert – mint mondtam – idegenkedett a sok beszédtől. S azzal már lépett is volna ki a csődületből, mert a nagy nyilvánosságtól idegenkedett.

A tolvaját épp csak végigmérte, hidegen; hogy mi mindenbe nem keverte.

A csendőr türelmetlenül hátratolta izzadt homlokáról a hatalmas tollas csákót, majd szokatlan kegyes pillantással az égre nézett. Mindenki megértette, mit jelentett neki potyára idekutyagolnia Regölyből abban az átkozott hőségben. De mintha pillantásával türelmének utolsó foszlánya lobbant volna el, most már kiabálni kezdett. Olyasmit mondott, hogy arra készült, erőszakkal kell majd megvédenie nagyapa tajtékzó dühe ellen ezt a gazembert, azt a foglyot. Szeme szikrát szórt.

– Megszenvedett ez már azért a pénzért – szólalt meg végre nagyapa, most némi megvetéssel.

A fogoly esdeklő pillantást vetett nagyapára, hogy ne ingerelje már azt a rabiátus embert.

– De a fa! – üvöltött fel a csendőr. – Mibe került magának csak az a fa!

Sajnos, az a fa nagyapának semmibe se került; mint annyi más, az uradalom erdejéből került ki az is. Természetesen, ezen senki sem akadt meg, legkevésbé nagyapa. Türelmetlenül simítgatta hátrafelé a füle mögött azt a kevés haját. A csendőr megérezte, hogy melléfogott. Hirtelen visszatért a bölcsőkre.

– De jó ember, az a tizenkét darab! – mondta. – A munkája! Hány napot dolgozott rajta? Arra gondoljon!

Nagyapa a felszólításra valóban elgondolkodott, leszegte fejét, de úgy látszik, mégsem a csendőr adta eszméken gondolkodott:

– Gyerek kerül azokba így is – mondta ingerülten végül, de most már igazán ment is tovább. Csak a csendőrök, csak a szomszédok néztek rá csodálkozva. Mi már megszoktuk. Mentünk utána mi is, lélekben ugyan a kíváncsiskodóknak adva igazat, de szemünkből mégis kemény harckészséget lövellve feléjük, hogy ki mer ellenkezni velünk?

Bent a tiszta szobában nagyapa megállt, mereven a lába elé nézett, aztán felsóhajtott, aztán megcsóválta fejét. Aztán – mivel akkor is épp vasárnap volt, vasárnap délelőtt – kivette a ládából Kossuth Lajos Irataim az emigrációból című művének negyedik kötetét, és – miközben mi nagyanya egy főbillentésére magára hagytuk – szinte vallásos nekifohászkodással olvasni kezdte. Templomba nem járt. A legközelebbi templom különben is nyolc-tíz kilométerre esett a völgyeken, istenverte bozótokon át.

De elbeszélhettem volna én ilyesmiket azzal, hogy el is hiszik? Hogy egy pusztai bognár Kossuth iratait olvassa? Holott ez csak kezdete volt a dolognak, mert nagyapa Klapka, Görgey, sőt Szemere iratait is olvasta, általában mindent elolvasott negyvennyolcról, még a verseket is. S alakíthattam volna regényt egy ilyen főhős köré, ahogy egy valóságvesztett pillanatban eszembe villant? Nem alakíthattam, a fejemhez vágták volna. Mert Klapka és Görgey emlékiratait nemcsak nagyapa olvasta, hanem a kocsisgazda, a két elsőbéres, sőt egy egész közönséges béres is. De okuláját izgatottan igazgatva beleragadt egy délutánra egy juhász-számadó is. S annak fia, a kovács is, becsületszavammal állíthatom, saját szememmel láttam, s annál kevésbé tévedhetek, mert annak a kovácsnak meg én voltam a fia: mellesleg szintén lelkes olvasó. Folytassam? Esténként a férfiak, ahelyett hogy ízes látványosságként italosan egymás beléből ontották volna a bevedelt bort, feltűnő nyugalommal arról beszéltek, hogy mi lett volna, ha Garibaldi és Türr mégis elhozta volna a puskát. Bort nem ittak, abból az egyszerű okból, mert nem tellett rá. Pipázni pipáztak, szortyogatták is. Köptek? Meghűl bennem a vér: nem köptek, nem köphettek, nagyanya kiszórta volna őket. A tenyérnyi lakásban kínos, szinte szemriasztó tisztaság uralkodott. Az asztal fehér viaszos terítőjének hollandus tengerét és egét egy morzsa se szeplőtlenítette; az edénypolcon, a szemkápráztató figurájúra szabdalt újságpapír fölött a bögrék oly bűvös-előkelően sorakoztak, akár a patikában. A frissen sározott földön egy pihe sem. A vendégek legfeljebb a sarokban álló homokos köpőládába köphettek volna, ügyes távsercentéssel, ha ugyan tudtak sercenteni, mert nem könnyű. Már második gimnáziumba jártam, amidőn én egy tartalmas latinóra alatt elsajátítottam, egy valóságos alispán fiától.

 

Hasztalan vállalkozás

Egyszóval a családhoz ráadásul környezetet is ilyet fogtam ki. Mit kezdhettem volna? Olyan voltam, mint az elvarázsolt királyfi. De még tettem néhány próbát, hogy kitörjek az igazi valóságba, még nem értettem egészen ezt a lidércnyomást. Mind ingerültebben szerettem volna lerázni magamról a családot, összes képtelen emlékével együtt.

Bevallom, lázadoztam már gyermekkoromban is. Hogy rossebet, fenét nem volt szabad mondanunk, abba még úgy-ahogy beletörődtem. De azt már igazán túlzásnak tartottam, hogy a hétszeres nehézség vagy a töröllek szájon is tilos legyen. Ezeknek zamatuk volt, szinte az ínynek is jólestek. Vagy szép szemléletesek voltak, mint az, hogy váglak a földhöz, hogy odaragadsz, vagy az, hogy férj ki a torkodon, ami az embert annyira kifordítható zsáknak képzelhette, hogy a nyak egészen olyan volt, mint a zsák szája, főleg nyakkendővel, körbekötöttel. Aztán voltak azok a jó divatos szólások, mint nálunk akkoriban az, hogy csússzon le az orrod, meg azok a friss és érezhetően csak néhány hétig ízes, tehát mintegy primőr káromkodások: ezeket muszáj volt kimondani, ezekből éppoly nehezen maradhatott ki az ember, akár az új nótákból. Mellesleg a nótákat is meg kellett válogatnunk. Nem beszélve itt is a cselekedetekről! Testvéri összefogásban bátyámmal egyszer kegyetlen, de méltó bosszút vettünk a kanász leányán, jól elraktuk. Nagyanyánk és anyánk kíséretében még aznap este valóságos processzióban kellett hozzájuk bocsánatkérő Canossára elvonulnunk. Mert anyánk családja volt ez a család; apánk vőként költözött közéjük.

Szorítottak és megbénítottak az emlékek, de a fiatal író nem adja meg egykönnyen magát. Első jelentkezéseiben az alkotás, az írhatnék van olyan szenvedély, mint a szerelem, minden akadályon áttörtet. Ha ledobtam is a tollat, újra felvettem, úgy ejtegettem a kezemben, mintha megmelegítették volna, de mégsem löktem el. „Írnom kellett” – ahogy az ifjú költők mondják, mellékes volt, mit és hogyan. Már tisztultak előttem mesterségem törvényei, megsejtettem az érvényesülés és az emberábrázolás sarktételeit. Egy bélhang mindig hitelesebb, mint egy fohász, valószínűbb is, nem szólva arról, mennyivel többet mond az emberi lélekről. Elhatároztam, engedek, és tanulok. Verejtékező homlokkal vágtam neki a divat útjának. Nem állíthatott meg, hogy írni természetesen így is csak élményeimről tudtam írni, a családról.

A harmadik bekezdés végén az imént említett juhászszámadó tarkójára lökte kalapját, fesztelenül megvakarta hónalját, azt mondta: favég (kutyahang, semmi értelme sincs), sőt – némi körültekintés után – köpött is egyet. Levegőt vettem, leszegtem fejemet, s szinte szememet-fülemet befogva, mint aki lángon töri át magát, mentem előre. Nagymama csípőre tett kézzel trécselt a kiskapuban, éjszaka pedig hiúzléptekkel indult a szomszéd kertjébe, hogy ellopjon egy hatalmas úritököt, merőben csak zsugorisága s hiteles parasztszármazása igazolására, mert hisz tökkel a mi kertünk is tele volt, fele ott is rothadt. Nagyapa özvegy testvérbátyja, aki nálunk lakott, lazsnakot csapott hóna alá, már-már megindult, bár még magam sem tudtam egész bizonyosan, hogy hova, a papföldeknek regényirodalmunkban immár kötelező megdézsmálására-e, vagy a korabeli parasztokra éppúgy kötelező menyecskelátogatásra-e abban a kutyavakkantással, csenddel és szénaillattal teli éjszakában; a lovak jóízűen hersegették a friss füvet. Feltűrt ingujjal aprítottam a családot a mindennél éhesebb divat oltárára, ismerjük az ifjú írók elszántságát. Maga nagyapa ott állt a kocsma közepén, hüvelykujjával szétigazította bajszát, nagy indulatában mellét nekifeszítette, és…

De oly kimerítő volt, hogy nem bírtam tovább. Valósággal pihegtem képzeletem megerőltetésétől. Mégis letettem a tollat, hátradőltem, fújtam. Belém nyilallt: legjobb, ha elnémulok, erre vagyok én kárhoztatva örökre, senki fel nem old elvarázsolt királyfi voltomból.

Irigykedve pillantgattam társaim területe felé. Ha nekem olyan adataim volnának! Volt, aki valóságos testvérgyilkossággal rendelkezett, a másik vérfagyasztó bosszúállással, nemi eltévelyedéssel, a harmadik egy megyényi Tiszazuggal; készlete általában valamennyinek gazdag volt és színes. Én? Becsületesebb kocsmai verekedést is egyetlenegyet láttam, azt is én kezdtem, s akkor is az én fejemet verték be. Sóhajtottam.

De még mindig a család ellen szívtam magamba a levegőt. Még szigorúbban, összevont szemhéjjal kezdtem vizsgálni, egy kicsit hátravetett fővel, ahogy célzás vagy dobás előtt tekinget és méricskél az ember. Írói pályafutásomról volt szó.

Mert közben mégis kicsúszott egy-két írásmű a kezem közül. Mentse, hogy abban a hiszemben voltam: irodalmunk legsötétebb lapjait írom. Szívemen a kezem, hogy kerestem a sötét színeket: az említett fohászpéldázat után akkor már igazán tudtam, hogy egy testvéri kézszorítás vagy atyai áldás – akár az életben – már anyagánál fogva sem tehet olyan elven benyomást az olvasóra, mint egy pofon vagy farbarúgás. Hol volt a hiba? Jóakaratú bírálóim kara – akiket meg azért nem nevezhetünk nevükön, mert nem tartoznak baráti körömhöz – parasztságunknak akkori leghivatottabb védői és ismerői, élükön Fuccs-Feladlak Nepomukkal és Istenhegyi Jacques báróval komoly hangon figyelmeztettek, hogy a szülőhelyem lakóiról vázolt rajz idealizálja a parasztokat, a paraszti életet mintegy kívánatossá teszi, s ezáltal a mai állapotok fenntartását segíti elő. Ennél ijesztőbbet nem mondhattak, főleg a munkásság nevében nem, mert természetesen Feladlak is, Istenhegyi is, sőt Mustárfi és Gyömbér is újra és újra a munkásság nevében és lapjaiban szólaltak fel megjavításomra. Nem kellett már magyarázniok, hol a bibi. A család! A környezetrajz a valósághoz híven komor és sötét volt, de mit ért, ha a jellemek és lelkek rajza is hű volt! A kazánkovácsbőrbe bújt Istenhegyinek a zsiványrejtekszerű cselédlakásokba igazi zsiványok kellettek, a piszokba piszoklelkek, másképp nem vágott. Igazat adtam neki; az átlag, a polgári igazság az övé volt: akinek ruhája rongyos, legyen rongyos a jelleme is, a szennyen nem ragyoghat át tiszta szív, sugara egész filozófiát döntene romba. Megértettem őt, s szinte csípőre tett kézzel fordultam a család felé, már nagyon elégeltem a dolgot. Turkálni kezdtem a szennyest is, összezárt ajakkal kerestem egy kiadós hitványságot.

Így akadt kezembe az a nyolcszáz koronás és családi sóhajokból annyira ismert váltó, amelyen apám egész vagyonát elveszítette. Szívességi váltó volt, egyik sógorának írta alá, az vitte a jégre. No végre! Úgy éreztem magam, mint a kútásók, amikor nedvesedik a föld. Két kézzel nyúltam a dolog mélyére. Azt húztam ki, hogy a sógor halálos beteg volt, rövidesen meg is halt, az adósságon kívül még három neveletlen gyermeket is hagyva hátra. Azt a váltót Shylock is aláírta volna. Ment ki belőlem a levegő.

Mi ütött ehhez a családhoz? Milyen istenverte gyökérből eredt? Már csak az volt a gondom. Nagyapa mellé telepedtem. Mondtam, szűkszavú volt. Egy detektív ügyességével próbáltam kivenni belőle, hol szedte fel ezt a viselkedést. Az ő apja is ilyen volt?

Közönséges paraszt volt, ahogy mondani szokás, sőt a lehető legközönségesebb, úgy négy-öt holdja volt, egyszóval az volt, amiből legtöbb van, úgynevezett törpebirtokos, messze tőlünk, Békésben, Gyulaváriban. Mindezt nagyjából eddig is tudtam. Hogy végezte?

– Derék ember volt – bólintott emlékezetére jó nagy hallgatás után nagyapa. – Bár igen fiatalon elment.

S ezzel megint elhallgatott. Arany szerint a magyar ember – természete ez már – nem beszél evés közben. Nagyapa annyira magyar volt, hogy munka közben, járás közben, szinte társalgás közben sem beszélt. Hallgatás közben viszont homlokát ráncolta, fejét ingatta, elmosolyodott; úgy múlatta az időt, úgy beszélt magában.

– Vízbe veszett – tette most mégis hozzá. Aztán ahogy az emlékek még közelebb kerültek a szeméhez, s mintegy olvashatók lettek, mint a közeledő villamos derekán a felirat, ezt bólogta utána: – Az emberpajtásaival volt a Körösön.

Erőszakos halál. Én már odáig voltam, nem tagadom, hogy szemem felcsillant.

– Beletaszították.

– Ki akart húzni valakit.

Szólni se tudtam.

Nagyapát legfeljebb a csönd tudta beszédre nógatni. Az a régi, talán még teremtés előtti csönd, amely ott van az öregedő férfinak szíve alján; amelyet még tán az Isten tett oda, ha ugyan ő maga is nem abban ül ott. A társaságban mindig szobornéma nagyapa, ha teljesen egymagában volt, elvétve kiejtett egy-két szót. Egyszer egyedül hivén magát a kertben, azt mondta: „óralánc!” Saját magával is szófukar volt. Most ennek a csöndnek válaszolt.

– De ágyban végezte. Mert a vízben csak meghűlt. Két hét múlva, becsületesen, ágyban halt meg.

Isten tudja, a rövidségével is olyan volt ez nekem, mintha valami ünnepélyes gyászbeszédet hallgattam volna. Megható volt és őszinte. Emlékezést magamnak sem kívánnék különbet.

– S akit kihúzott? – kérdeztem biztatásul jó sokára.

– Már holtan húzta ki. Mert az is úgy ugrott bele valaki után. Nem tudott ott senki se úszni. Víz mellett éltek, halászni jártak, de úszni egy se úszott. Az a gyerek se, aki legelsőnek beleesett, akiért aztán odahaltak, hiába.

A szavak sorjázni kezdtek, mint így márciusban a jégcsapokról a cseppek.

– Szegény anyám dolgozhatott. Még a trágyát is ő hordta a tehenekkel a földre, végig a falun. Pedig paplány volt szegény. Nagyon eleven kis barna asszony volt, szegény.

És a cseppek megszakadtak, nem tellett több a csapból.

 

Hasonlat a levegőben

Egyszer egy családi ünnepre valamennyien összeverődtünk unokák a nagyapai házba. Kora tavasz volt, márciusnak is eleje, de már napsütéses. A zsír, a káposzta és a bor szagával telt szobából kiáradtunk a tornácra, abba a jó üdítő sárszagba és távoli rétszagba. Ott álltunk, és cigarettáztunk kettes, sőt hármas sorban, a hunyorgató új fényben, az eresz alatt, mint valami raportra váró, de még pihenőben álló katonai alakulat, csoportokba szakadva az apák rajparancsnoksága szerint. Tán fényképezés is készült; nagyapa ott járkált az udvar enyhe sarában, mint egy tábornok, de micsoda szelíd tekintetű és békés tábornok, az arcvonal előtt. A sövény tetején a száradásra odatűzött tarka köcsögök hamarosan megszaporodtak a szomszédok mosolygó arcával. Szép ünnep volt. Nagyapa – tán életében először – büszkén viszonozta a pillantásokat, elégedetten lépdelt a nyáj előtt, mert már nem is tábornok volt, hanem pásztor, síksági, maganyájú. Nem tudom, melyik szomszéd vetette fel, hogy a sok unoka közül hát melyik is üt végül legjobban nagyapára. Valami olyas kezdődött, ami a sorozás és az állatmustra keveréke volt, mennyi tréfás megjegyzéssel és nevetéssel. Mi dicsőség várhat még az életben? Arcban én hasonlítottam leginkább rá.

Ott álltam az eresz végén, a padláslépcső mellett, zavartan pillantgattam, mint minden valamire való ember, ha feltűnést kelt: ha a figyelem valami külsőség miatt rá irányul. Hirtelen erős, de mégis valószínűtlenül távoli madárhang hallatszott. Minden zaj jó volt nekem, hogy a tekintetemet odavessem.

A tavasz eleji tiszta magas égen suhanó vadlibacsapat kapta magához tétova pillantásomat, s rántotta ki azon át mellemből a félszegséget olyanformán, mint a halat a horogzsinór. Jól emlékszem a csapatra, a kettős pántlika hosszú lobogására, meg ahogy a pántlika vége le-leszakadt, de aztán megint helyére ugrott. A vadliba szóra mindig ez a csapat röppen át emlékezetem egén.

Talán épp azokban a napokban faggattam én nagyapát az öregek viselt dolgairól, arról, honnan is örökölhette hallgatagságát, néma tisztességét, azt a sok sajátos tulajdonságát ez a család? Anyám is ezeket a jegyeket hordta. Épp elegen hordták ott körülöttem, hogy valami hajdani közös forrásra gondoljak. Egy pillanatra eszembe ötlött a paplány-nagyanya: hátha annak a finomabb, úribb vére csörgedez tovább a nemzedékekben. Már vetettem is el: ökörnyál az ilyen fonál, csillog, de egy gombot sem bír meg.

Nagyapa nem értette, mi után nyúlkálnék, mit huzigálnék én ki a múltból. Oly tömören az volt, ami, hogy észre sem vette, hogy elüt a többi embertől. Az ő apja sem ütött el.

– Olyannak is kell lenni.

Ez volt a legtöbb, amit megtudtam tőle. Semmit sem derítettem ki. Honnan jöttek? Jöttek a többi rengeteg ember közt. Olyasféle érzésem támadt, hogy mindig jöttek; ilyenfajta emberek az ősidők óta mindig voltak, függetlenül helytől, időtől. Már-már saját személyüktől is. Igazánból nem is külön-külön kell nézni, hanem a csoportjukat, az irányukat. Valami rendeltetés hozta őket, mint fönt azokat a libákat.

Ilyen tűnődés után villanthatta eszembe az a vadlibaraj a hasonlatot: ha a beláthatatlan idő olyan végtelen, mint ez a tükörfényes égbolt, a maguk különös természetével az ilyen emberies emberek is ilyen magasan húzó rajban lebegnek a kezdet kezdete óta, valahonnan onnét az északi mocsaras őstanyáról. Néha gyönyörű rendben szállnak, néha olyan ideges bodrozódással, mint a kőütötte hullám. Rengetegen leváltak belőlük, rengetegen dobták magukat a csapat lendületébe. Talán az egész csapat kicserélődött, és csak a lendület és az irány maradt meg.

Igen, rengeteg ilyen raj vonul az emberiséggel. Szó tán azért nem esik róluk, mert hasonlóan a vadludakhoz, ezek is csak ritkán hallatják hangjukat. E hang magános és távoli: tisztán s már érthetően leginkább csak emlékben hallható. Leginkább olyankor, ha a csapatból valaki elvész, vagy új tag csatlakozik. Minden osztályból lehet csatlakozni, a csapatok lefelé tekintenek a legmagasabb válaszfalra is. De legtöbben mégis a szegénységből csapnak fel közébük, az ismeretlenségbe. Mert a csapat – mint minden, ami magasan jár – ritkán látható. Az ember néha esztendőkre megfeledkezik a vadludakról.

Ilyeneket, ilyen fiatalkori versbe való képeket és üde képzavarokat gondoltam el. Oly gyors iramban gondoltam mindezt, hogy a végén, amikor megszólaltam, az a madárcsapat még az égen volt. Csak azért adtam hangot, hogy zavaromat végleg elűzzem: hogy magamnak is bizonyságot tegyek róla.

– Vadrécék – mondtam.

Hirtelen éles u-i-hang szólt fent. Olyan volt, mint az öregasszonyok huhogó-örvendező csodálkozása.

– Daru… darvak – mondta szaktudása gőgjében valamelyik pusztai sógor.

Sosem láttam darvat; azt hittem, régóta már csak a népdalban röpködnek. Sajnos, most is igazánból már csak emlékezetemben láttam őket: amire figyelmesebben feléjük kaptam a szememet, addigra madár helyett már csak azt a kalap nélkül, ló nélkül futó és lebegő pántlikát láttam, azt a fodrozva és remegve és egyenesen szálló vágyat.

Már az is eltűnt a szűk kis udvart körülzáró ólak és istállók nádzsúpja mögött.

 

További fölsülés

Mint korszerű író felsültem a családdal. Jó. Fiatal voltam még, de majdnem olyan számvetést csináltam, mint egy öreg, sok csődöt látott kereskedő.

Találok én lejegyzésre méltó élményt másutt is!

Kezdtem átpillantgatni a család falain túlra. Az első próbák után úgy ereszkedtem vissza, mint a tilos kerítésre húzódzkodott gyermek, ha hirtelen rajtakapják.

A falakon kívül jóformán csak szemre és fülre volt más világ, mint a falakon belül.

A hang, a szó kemény volt és recsegő, a mienkhez képest első hallásra olyan, mint a tenger döreje egy paradicsomi sziget sziklakoszorúján. De ha az ember tenyerét ernyőül a füle mögé emelte, meglepő dallamokat fogott ki abból az iszonyatos zörejből is.

Hiába választottam hőst én ebből a világból is. Pedig nem mindennapit választottam. Nagy István bácsit. Szérűpásztor volt, s olyan káromkodó tehetség, népünk e sajátosan ázsiai teremtő művészetének olyan duzzadó letéteményese, hogyha az érdeklődő gyűjtőknek idején eszébe jut az effajta képesség megörökítése is, nála egy egész hanglemezt leforgathattak volna, amíg az első pontig eljut. A megörökítés mindenképp sikerül, mert Nagy bácsi az esetleges visszautasítást is tízperces átkok gyönyörű zuhatagaival kerítette volna körbe. Mint egy fordított előjelű kínai diplomata, gazdagon, tarkán, ízesen és gondos művészi körülményességgel káromkodott mindenkor és mindenkivel. De szíve szerint így sem eleget, mert a hadarásig, sőt a hebegésig gyors beszédű volt, látszott, hogy ajka – mint némely költőé – csak gyakorló eszköze a sugallatnak. „Egyetek, vegyetek, gebedjetek meg” – állítólag a vendégeit is így kínálta. De azt a saját fülemmel hallottam, amikor szemében könnyekkel unokája bölcsője fölé hajolt: jaj, de gyönyörű vagy, hogy a francok szedjenek darabokra! Ronda egy szája volt Nagy bácsinak.

Őt választottam megörökítendő mintaképnek. Kerestem a társaságát. Nem volt egyszerű: napközben leginkább aludt; a csősznek az éjszaka a világa. De esténként – ami neki a hajnal volt – be-beállított ide is, oda is. Azt kellett kiszimatolnom, hova, s ott aztán megvárnom.

Tőle reméltem legtöbbet. S vele buktam meg legcsúfosabban.

Gyakran volt találkozásom Nagy bácsival. Fülemben van még, ahogy a kis béreslakásban hirtelen elcsitul a szó, s mindnyájan közelgő csizmaropogásra hallgatódzunk s közelgő, egyre erősbödő mormogásra. Nagy bácsi mondja a magáét. Már a sötét konyhában a véletlenül földöntött kannák és sajtárok védőszentjét áldja. A cselédek összenéznek, arcukra kíváncsiságot, félelmet, várakozást és valami ünnepélyes megilletődést akasztanak. Még egy végső morgás. Aztán – hányszor láttam az öreget, hány téli estén, ahogy a didergő bérescsaládokra rányitja az ajtót, illetve rárúgja, végtelen megvetéssel körülnéz, aztán nagy csőszsubája alól lelök a sarokba egy tarisznya krumplit vagy marharépát (a semminél az is jobb), aztán már fordul is ki, és feje körül a megszokott ádáz dörmögéssel s mintegy kénköves bűzzel visszamerül az éjszakába, a hegyre, ahol az őrzésére bízott szérű fekszik zsúfolt magtáraival és vermeivel. Az író feladata, hogy kibontsa a titkot. Nagy bácsiból becsületesen egy pufók angyalkát kellett volna kibontanom. Annál is riasztóbbat. A megtévesztő külső mögött, ott, ahol a titok kezdődik, egy jótékonysági hölgy állt, édes tekintettel.

Gyanakodva kezdtem jártatni szememet most már a pusztán, a cselédek, a béresek napivilágában is. Szorongás szállt meg, az a fajta, finomabb, de nyugtalanítóbb, amelyet balsejtelemnek hívnak. De a bizalom azért még nem hagyott el. A társadalom legmélyebb, leghitelesebben népi, mert legelhagyottabb rétege hullámzott előttem. Csak az ablakon kellett kinéznem.

Ki-kinéztem, bár egész nap olvastam. De aztán kelletlenül kaptam vissza pillantásom. Már rég nem Kossuthot, Petőfit olvastam. Túl voltam Gárdonyiék vasárnapiasra söpört paraszti világán is, azon a jó vidéki levegőn, amely oly különös agytompító hatással volt ez étvágygerjesztő világ konokan kövér községi bíráira és jó húsú menyecskéire. E világot hazugnak éreztem. Modern erkölcsfestőket és lélekábrázolókat olvastam. Csukott ablaknál olvastam, mert ha nyitva volt, vagy a por áradt be, vagy a trágyaszag. Félhomályban olvastam, orrom majdnem súrolta a betűket. Magasból a könyvbe nyomott nyakammal pontosan olyan lehettem, mint a fejét homokba dugó strucc. Ilyen voltam lélekben is. Boldogan szívtam a nedűt, a leleplező tudományt.

Ilyen világ kellett nekem is, ilyen sötét.

Nem is zavarta volna semmi különös a boldogságomat, ha az írhatnék nem vett volna elő néha azután is, a családdal való kudarcom után.

Neki-nekitámaszkodtam, de hányszor, a külső ajtófélfának, háttal a konyha felé, a család felé. Lélekben is hátat fordítottam neki. Pontosan emlékszem egy ilyen napra.

Vasárnap volt, vasárnap délután, a népi események klasszikus ideje. A vidéki állomásfőnök, kezében azzal a kis karton jegyzőlappal, az várhatja úgy az esedékes vonat befutását, ahogy én vártam, hogy történjék már valami olyasmi, aminek ilyenkor történnie kell; összevont szemöldökkel, sűrű pillantgatással élesítettem tekintetem.

A levegő üde volt. Nemrég eshetett, de csak rövid ideig, a föld éppen hogy meg volt öntözve, mint egy főúri park útjai a kastélybeliek délutáni sétája előtt. Az akácleveleken még remegett egy-két esőcsepp, eszeveszett ékszerragyogással a már acélkék napsugárban. Illat szállt. Milyen jól ide illett, hogy úgy mondjam, milyen kapóra jött volna, ha a használatos szép ellentét szerint a békés tájban, a cselédházak s a mi házunk közt terülő fényesre öblögetett zöld gyepen feltűnik akkor egy vőcsábító napamasszony, egy gőgös basaparaszt, amint azt a hagyományos tömérdek, sőt az idők folyamán már-már fellegvárszerűvé nőtt pocakját ott a ragyogó csizmái fölött elhimbálja valami főutca felé, hogy a szövetkezeti vagy a presbiteri ülésen elmondja korlátoltságának és fukarságának szabványos mondatait, a kezdők számára immár szótárba szedhetőket.

Semmi ilyesmit nem láttam. Ehelyett azt láttam, hogy a béresek gyorsan hasukba tömvén a vasárnapi ünnepies paprikás krumplit, mezétláb kitelepedtek a cselédházak küszöbére, a házak előtt heverő hosszú fenyőszálfákra – építkezésre hevertek ott esztendők óta –, de ahelyett, hogy orrukat gőgösen feltartották volna, egyszerűen megzendítették a citerát, sőt a hangszálukat, miközben fejüket ide-oda ingatták. S pajzán megjegyzéseket, sőt mozdulatokat engedtek meg maguknak nőikkel szemben. Jóllehet azok – ellentétben az angyalcsinálókkal – hasukat szinte egész életükben oly előre szögezve hordták, akár a mozdony, s nyomukban annyi volt a gyermek, hogy már tán ők se számolták. A nők hangosan nevettek. Ismételjem még egyszer? Anyagi helyzetük olyan, hogy saját szavuk szerint „bútorukat a tetű viszi”. Lelkiekről szólunk. Ismerték ők is a kajánságot, az irigységet, azt a jó szívbizsergető szadizmust, tagadhatatlan. Bizonyára ismerték az életösztön másik jó fújatóját, a kárörvendezést is. Emberek itt is jutottak bajba.

Karcsú targoncáján, amelyet nálunk tragacsnak hívnak, a soros béres kitolt ekkor az istállóból egy istentelen halom almot, s megrekedt vele a trágyadomb körüli süppedékben; erőlködhetett, bár alaposan erőlködött is.

– No, testvér – kiáltott feléje valaki a küszöbön vagy a szálfán kuporgók közül –, most aztán igazán beleragadtál!

És azt is odakiáltotta, mibe.

– El kéne még egy lóerő!

– Gyüa! Ne-e!

Volt, aki arrafelé célzott egy hantot is. De épp csak a nevetésnek kellett felröppennie, utána nyomban akadt valaki, odament a küszködőhöz, orrára rántotta a sipkát, elkapta a tragacsa szarvát, ketten már egykettőre megbírtak a terűvel.

 

Merész kísérlet

Szeretem az átvágókat a szellem dűlőin is. Néztem a cselédeket, ahogy ott üldögéltek néhány lépésre tőlem. Ez hát a nép, gondoltam. Néztem megoldhatatlan kérdéseim hordozóit, a népet, a csaknem tapinthatót s mégis elérhetetlent. Jobbomban hegyesre faragott ceruzával – pontosan úgy, mint a festő, amikor rajzoláshoz készülődik – ott ültem közöttük azon a földre döntött hosszú szálfán, amelyen a legények és lányok ültek, szemben a küszöbökkel és a fal tövével, amely az öregek helye volt. A titkot akartam, ilyen közvetlenül; a véleményüket, hogy miért is kell szörnyetegekké válniok, amihelyt átjutnak még a jóindulatú írók képzeletén is, amihelyt átlépik a művészi világ édenkapuját? Ceruzám emelve ezt szerettem volna papírra vetni, rögtön végleges formában, mert megbocsátható ifjúi lustaságomban iszonyodtam a másolástól; az úgynevezett megfogalmazástól vagy formába öntéstől még annál is jobban.

Gondolom, elértem már annyit, hogy az olvasó lelki szeme előtt azon a hosszú szálfán nem egy sor idomított mosómedve kuporog vagy majom, akik csak vakaródzni és makogni tudnak.

E béresek beszélni is tudtak. Következésképpen odafigyelni és valamit felfogni is tudtak. Szabályszerű emberi értelmük volt.

A székvárosi kereskedőknél semmivel sem nehezebben, sőt nyilván rövidebb idő alatt értették meg – hiszen saját sorsukról esett szó – egyéni magyarázatomat arról, miképp keletkezhetett Európa némely országában a parasztok fentebb vázolt e sajátságos ábrázolása.

Bevezetőül ugyanis ezt mondtam el nekik.

Azt, mily óriási kézügyesség kell ahhoz, hogy az ember az igazságot elkaphassa. S ha már elkapta, hát meg is tartsa. Ott szorongatod a tenyeredben azt, amit mint eleven igazságot kaptál el, és már rég nem igazság az, más lett; épp a te szorításodban elolvadt, mint a jég, megdöglött, mint a fia madár.

Ezt az én embereim mind kitűnően megértették. Meg, legalább annyira, mint egy irodalmi előadóterem közönsége! Itt épp csak összetömörítem, amit azokban a vidéki együttüldögélésekben elő-előadtam, mint főgondomat, választ remélve.

Hány hangja volt már az emberiségnek, hogy kimondja az igazságot! Valaki bátran kimondta, de amire a szomszédja is átvette az ő mondókáját, akkorra az már üvöltő hazugság volt. Folyton résen kell lenni. Egy pillanatnyi megállás, egy jottányi túlzás mindent az ellenkezőjére fordíthat.

Nem is olyan régen az írók vagy ördögöknek, vagy angyaloknak ábrázolták az embereket. Aztán minden emberbe beletömtek egy ördögöt meg egy angyalt. Nagyjából így végezték a nagy embercsoportok, a rétegek és osztályok, sőt a szakmák és foglalkozások ábrázolását is. Csaknem napra meg lehet állapítani azokat az esztendőket, amikor az irodalomban minden pap sötét sátán, aztán azokat, amikor angyal. Így váltogatják címüket és jellemüket a hivatalnokok, a suszterek, a tanítók, az ügyvédek, az utcai nők és a vadászok. Van szakma, amelynek jelleme hosszabb időre állandósul, ilyenek például nálunk a kefekötők. Baj az, hogy az idők folyamán új szakmák és osztályok merültek fel, a folyamat tehát nem lehet egységes. Ez az oka tán, hogy az irodalom nagyrészt még mindig az ördög–angyal foknál tart.

Ezeket mondtam a béreseknek.

Különösen a parasztokról szólván körülbelül száz év óta e téren egy lépésnyi fejlődés sincs! Ott vagyunk, ahol az új regényírás úttörőjének, a kitűnő Stendhal Henriknek idejében, magyaráztam tovább. Ő az első író, akinek könyvéből riadtan tekint fel az ember, s fülét hegyezi. A Vörös és fekete című regényének lapjai mögül egyszerre éhező és didergő parasztmilliók üvöltése csap fel, a jómódú Franciaországban, a híres és eredményes polgárszabadító nagy forradalom után alig egy emberöltővel! A könyv hősének szülei, a tehetős Sorelék, jó, ha vasárnap esznek húst, pedig malmuk is van. A besançoni rettenetes papnöveldébe csak azért szorul össze háromszáz fiatal parasztfiú, hogy állandóan korgó hasukat legalább krumplival és száraz kenyérrel csöndesíthessék. A hős is, a szerző is minden idegszálával utálja őket: teljes joggal; minden gondjuk az evés. Akár szüleiknek, akik szintén csak enni, inni és horkolni akartak, csak testük s kiváltképpen altestük nyílásainak vágyaival kívántak foglalkozni, és nem szellemükéivel, mint a polgárok, akiknek ezt az emelkedettséget a javak engedelmes átengedésével lehetővé tették. Stendhal képében nyilván volt igazság, mindenesetre több lehetett, mint közvetlen elődei művében, akik a földmívelőt konokan élénk táncolás közben rajzolták egy öreg kőhíd mellett, vagy amikor épp megmenti a gróf tizenhat éves leányát. De meglehet, hogy Stendhal képében csak újdonság volt. Néha a puszta divat is elég, hogy az igazság eltűnjék, s egy másiknak adjon helyet.

Meghamisítja az igazságot az is, aki a valóság helyett álmait írja le. Természetesen egyformán álmodik, azaz egyformán hamisít, ha akár feketével, akár rózsaszínűvel festi át valaki a valóságot.

Stendhal úgy-ahogy, való képet festett, amikor leírta a gazdagodó polgárok őszinte és keresetlen parasztutálatát. Követői közül sokan visszazuhantak elődei fogyatkozásába, az álomlátásba és álomfestésbe. Azzal a különbséggel, hogy ők rózsaszín helyett most feketével festettek.

Persze, akár a közönséges álomhoz, egy szemernyi valóság az írói álomhoz is kell. Châteaubriand-nak elég volt egyszer látnia táncoló parasztokat a faluvégi kőhídon, hogy akkorát álmodjon róluk, ami összes művébe sem fért volna el. Zola, a Termékenység kitűnő szerzője látta egyszer, hogyan fojtják vízbe faluhelyen a fölös kutyakölyköket. Ő ezt álmodta vissza egy életen át, sötét színezéssel. Nagy író volt, nagy ébren álmodó, azaz nagy romantikus, olasz vérmérséklete és képzelme következtében talán a legnagyobb; új honfitársai, a franciák méltatlanul feledkeztek meg róla oly hamar. Jó ember is volt, jót akart; segíteni a népen. Csak hát az ő igazsága is csupán az ő kezében volt igazság. Az eredményen, amelyet elért, bizonyára ő lepődne meg legjobban. Voltak, akik fegyvereit már egyenest a nép ellen fordították azzal, hogy: megérdemli azt a sorsát, lám, a pártolója szerint is már természettől aljas és kegyetlen. Ilyen kényes holmi az igazság.

Az a szabad ég alatti hallgatóság úgy megértette mindezt, hogy fejtegetésemet már ők bontogatták tovább. Hogy mennyi félrefogás is eshetik, ha az ember az igazság sok részletéből csak egyet fog meg és azt húzza.

 

Különös tapasztalatok

Kitűnően megértettek mindent. De legkitűnőbben azt, amidőn arról kezdtem beszélni, hogy irodalmunk ma is érvényes szabályzata értelmében hogyan is kellene nekik eltölteniök ezt a vasárnap délutánt. Semmi esetre sem ilyen unalmasan, ilyen szívből jövő ásítások és felhőkig vágyó nyújtózások közepette. S egyáltalában, hogy hogyan kellene élniök! A legények szája körül motozni kezdett a mosoly.

Megkértem a lányokat, menjenek egy kicsit odább, s a maradék férfiegyüttesnek elmondtam néhány híresebb ideillő regényjelenetet. Egy-két klasszikusabb testvéri összezördülést, egy valóságos bárónő hibás vágányra futott népszeretetét, és hogy egy picardiai földmívelő ünnepi öltönyben mily különös módon próbálta megtermékenyíteni szántóföldjét, noha az ráadásul sáros is volt. Ezek nyomán aztán már próbáltuk kisütni, hogy kinek-kinek közülünk mit is kellett volna csinálnia ezelőtt ötven évvel, és mit kellene csinálnia ma, ha méltók akarnának lenni a mindenkori eszményi nép elnevezésre. Bevallom, jókedvűen vittem a szót. Oldalt, szemben velünk, az egyik küszöbön Fömötör bácsi ugráltatta térdén a lánya törvénytelen karonülőjét, már a másodikat.

Fömötör bácsi felkapta a fejét. Úgy látszik, mégsem mondtam elég halkan azt a két-három mondatot.

– Miket beszélsz? Hogy mondod? – Úgy rázta a fejét, mintha víz ment volna a fülébe.

De hirtelen elmosolyodott. Eladdig nem szólt bele a beszélgetésbe, de azt hiszem, mégis figyelemmel követte. Nekibátorodtam.

– Igen, igen! Csörgőt venni annak a gyereknek! Ahelyett hogy lábánál fogva az anyja fejéhez vágná, és kiverné vele a házból! Micsoda csikósgazda maga?

Most már az asszonyok is ott voltak.

Begnics, a gyermekek nyurga s rókaképű nemzője nevettében csizmája sarkával kapálta a földet. Negyedóra múlva mindnyájan benne voltunk a játékban. A középső Mikus fiú oly mesterien összekapott apjával, hogy majdnem egy igazi nyaklevest húzott ki, Sövegjártó néni egy drámai hősnő tehetségével vállalta, hogy igenis már hetek óta adagolja az arzént az urának.

De a fiatalok! Alig győztem a szerepeket osztani, olyan volt a tolongás. Térdünk csapkodva mulattunk. Visszajöttek a lányok is.

– És én? – kérdezte az alsómajori lajtos szép menyecske felesége, valamelyik Juliska hajdani iskolatársaim közül. Mögöttem állt.

Épp csak belekezdhettem a receptbe, amikor a fiatalasszony pajtásaival tiszteletlenül majdnem hátrarántott. De ez volt csak az igazi alágyújtás a játéknak. Nevettek már a hetvenéves mamák is.

Estélig nem fogytunk ki a mulatásból.

Tartott még vacsora utánig is, már csak azért is, mert a vacsora elég rövid ideig tartott. Legtöbben egy-két marék főtt kukoricát ettek; akkoriban ez volt épp az a kifogyhatatlan étel, amit mindenki minden étkezésre fogyasztott; konvenciós osztás előtt vannak ilyen megrögzött pusztai szokások.

De nekem a lelkem alján épp a legvidámabb percekben hirtelen megmozdult valami lelkiismeretfurdalás-féle. Mintha törvényellenes dolgot míveltünk volna, ilyenfajta érzés lepett meg.

Valamelyik legény – nem duhajkodva, nem kalapját hetykén félrecsapva, hanem valódibb emberi léptekkel, ahogy az ember odalép a söntésben a pulthoz, s már issza is azt a három decit – odament az egyik lányhoz, s szép csendesen táncolni kezdett vele. Majdnem elfordítottam a fejem. Oly idejét múltaknak éreztem magunkat, hogy szinte az ég villámcsapását vártam abból a gyöngyházfénnyel alkonyodó mennyboltozatból. Olyanok voltunk, ahogyan egy V. Ferdinánd szellemi képességével rendelkező hatalmasság képzeletében megelevenül az, hogy: „a nép mulat.” Akkortájt minden hatalmasságnak V. Ferdinánd elmebeli képességét ajándékoztam, s így az ötlet csak az első pillanatban háborított fel; aztán felvidított. Azt hiszem, leginkább még olyanok voltunk, mint egy Brueghel-kép vagy Teniers-metszet, a dudák, a hurkák és a nagy borospitlik nélkül. A kép sarkából is hiányoztak azok a szétterpesztett lábbal falnak vagy fának forduló alakok, az ilyenek messzebb távoztak körünkből, szemérmesebbek voltunk, mint a hollandusok. Emberek voltunk, kínos csak visszagondolnom is rá.

Végignéztem ezeket a borosta közt is mosolyt lapultató arcokat. Hirtelen enyhe magzatrúgással sötét gyanú mozdult meg a szívemben.

Darvak ezek is? Hiszen ezek hibátlanul emberek.

Ezekért mindért bárki kezességet vállalhatott volna valami földi vagy égi hatalmasságnál.

Igaz, sem az ingük, sem a beszédjük nem volt mocsoktalan. Egy aggastyán a küszöbön ültében egész idő alatt azzal foglalatoskodott, hogy ameddig a lába elért, lábujjával az esővíz megmaradt kis foltjai közt csatornákat húzott, a vizet egy nagyobbacska tóba gyűjtötte, s most, hogy elkészült vele, meztelen jobb lábával elégülten tapsikolt a vízben, illetve a sárban, mert lábujjai közül szép hajlással már sár nyomakodott föl. Ezért különösképpen vállaltam volna a felelősséget. No és persze a lányokért is, ahogy a szálfa végén egy-egy pillanatra összedugták a fejüket, aztán valami elérhetetlen leányi titok magaslatában diadalmasan felnevettek, szemük sarkából fecskeröppenésű villanást küldve felénk.

Varázslat játszott velem? Én látom rosszul a világot? Elhallgattam, a jegyzetfüzetemet térdemre ejtettem. Füleltem a beszédet. Mintha az is tisztulóban lett volna; már tiszta is volt. Percekig, félóráig, órákig figyeltem. Hirtelen oldalvást vagy a hátam mögött a férfiak társaságában nagyapát pillantottam meg. Vagy apámat, nem emlékszem pontosan. Meglehet, mind a kettőt.

Összefolynak előttem a puszták; az, ahol születtem s nevelődtem, az, ahová később apám költözködött, ahova már férfiként jártam haza. Úgy folynak össze, mint a festmények főalakjai mögött a háttér. Nem is akarom, hogy kitisztuljanak. Annál biztosabb, ami mindnyájuk elébe odaillik, az a csoport, az a fő emlékkép, amely a sokféle csoportból tevődött össze bennem. Ha tudnám is, szívesen elfeledném (hogy aztán mindenütt otthon legyek), hogy pontosan melyik pusztán is találkoztam Fömötör bácsival, vagy azzal a Mari nénivel, aki az uradalmi napszámból azért szökdösött meg, s rejtőzött el a kukoricásba, hogy minél előbb elkészüljön a fogadalmi oltárterítőjével; vagy azzal a hírre rettenetes verekedő bandagazdával, akinek otthon aranyhalai voltak egy óriási uborkásüvegben. Külön-külön láttam őket vagy egy csoportban? Emlékezetemben egyre erősebb csoporttá tömörültek.

Ahogy visszagondolok, mindenütt ilyenfajta emberek vettek körül. Jól éreztem magam köztük? Pontosan úgy, mint a családban. Először olyan jól, hogy jobbat nem is kívánhattam magamnak; aztán ahogy a magam útját próbálgattam volna, a magam mesterségét, velük is meggyűlt a külön írói bajom. Lassanként ifjú korom minden helyén úgy lettem, mint aki álmából ébredve ki akar menni a házból, de hasztalan próbálja az ajtókat, be van zárva. Minden pusztán ugyanabba az érzelemvilágba voltam bezárva, ugyanabba a hangulatba. Van börtön, mely annál fullasztóbb, minél nagyobb. Ilyenben voltam. Hirtelen ingerültség fogott el az egész vidék ellen.

De legkivált újra a család ellen.

Még mindig annak hatókörében élek, gondoltam keserűen. Ahogy egy meleg vizű alamuszi forrás egy egész völgy zsombékosán elsárosítja a havat, ez a család langyosítja köröttem a pusztákat, az egész környéket. Ismét olyan érzés szállt meg, csak most szállt meg igazán ez az érzés, hogy körös-körül a világ tele van jobbnál jobb lőcssuhintással, kazalgyújtással, színpad után kiáltó félkézkalmárral, s nekem itt kell – erőm teljében – senyvednem messze mindentől. Ilyenkor mondja az ember: el vagyok zárva az érvényesüléstől. Eszembe jutottak újra társaim is. „Azoknak mindent, nekem semmit?” – gondoltam, s szívemben már-már a legrútabb irigység vert fészket. Ilyenkor mondja azt is az ember: Sors, adj nekem tért. Holmi sármelléki Prométheusznak éreztem magam.

Azt sem tudnám pontosan megmondani, hol tettem az első türelmetlen mozdulatot, hogy: el, ki innét, de minél előbb. Már arról a hosszú szálfáról is fölugrottam? Mifelénk majdnem minden puszta völgyben fekszik, fölöttünk a dombtető rendszerint szabad, ott van a temető, a legelő vagy a szérűskert. A lenti pusztára nem, csak egy ilyen dombra emlékszem. Oda vonultam fel, hogy jó messze legyek a szülei vagy a nagyszülei háztól. „A rosseb” – mondtam ki hangosan, aztán még hangosabban: „Essen beléd a nyavalya. Feszülj meg. Csússzon le az orrod.” Keveset használt, keveset csillapított.

Már sötét volt. Lent érthetetlen békésen feküdt a puszta az este és a nyomor tengerében, gyér lámpái úgy sárgálltak rajta, mint a lápvirágok. Citeraszó hallatszott, ének. Egyszóval a mélység szülöttei észlelhetően megint jól érezték magukat, bár erre, én tudtam a legjobban, semmi okuk, se joguk.

 

Rémkép, de megesett

– A naturalista Zola valójában szürrealista! Apollinaire-nél is nagyobb! Ha tréfálni is tud, lobogó képzelete és heve révén jellegzetes keleti íróvá vált volna, az Ezeregyéjszaka folytatójává. Így csak Közép-Európa emelte trónra, akár egykor Béranger-t. Hatása – nem az első nyugati író sorsa ez – nagyobb, mint ő maga. Nekünk vele is szerencsénk volt. Itt neki is Petőfije támadt. A század legnagyobb magyar prózaírójának szeme akadt meg rajta. Nem ártott meg neki. Ahogy Béranger is csak Lisznyainak és Tóth Kálmánnak ártott meg; a különös az, hogy Petőfin át ártott meg nekik csak igazán. Tanácsos tehát nekünk is vigyáznunk.

Parasztoknak, ezúttal díszesebben öltözötteknek mondtam ezt is, hátravetve hatalmas sörényemet; vagyis ennek is van már némi ideje. Egy hosszabb felszólalás befejezéséül mondtam. Körben a lócákon harminc-harmincöt pár csizmaszáron mozogtak ide-oda a világosság fényrudacskái.

Az ország minden részéből voltak ott parasztok. Egy afféle parasztértekezleten. A Hajdúság kiküldöttje szólalt meg elsőnek; nevezzük Fokosnak, hogy nehezebb legyen majd kitalálni.

– A szemléletnek, vagyis az ábrázolásnak éppúgy dialektikusnak kell lennie, akár a gondolkodásnak – mondta Fokos, lesimítva szép harcsabajuszát.

Aztán arról beszélt, hogy a felbomló korok ábrázolói mindig pesszimisták. Ez rendben is volna, ha csak a maguk osztálya nevében szólnának. De sok közülük – épp a legértékesebbje – átmegy a feltörekvő osztályba, s azt is pesszimisztikusan, a maga gyermekkori, sőt mélytudati emlékein át nézi. Holott, mi parasztok, feltörekvő osztály vagyunk!

Ekkor láttam, hogy Mustárfi egy nagy légvétel mellemelésével kinyúlik a hallgatók közül, úgy, ahogy az ember a vízből bukkan ki, és zavarodott tájékozatlansággal körülnéz, majd megtörli homlokát.

Két, eddig békésen egymás mellett függő csizma fekete villámlásokkal keresztbe ugrott, térdben az egyik a másik fölé került. Bicsak, Bihar sudár termetű, de egy kicsit heves vérű képviselője a mélytudatba akaszkodva vitát indított, Freud és Adler elveinek, illetve elvi ellentétének alapján. Ezek korabeli jó hírű, bécsi ideggyógyászok voltak, akik nemcsak élő személyekről, hanem rég megholt s már csak az irodalomban élő hősökről is készítettek látleletet, visszamenőleg mintegy azokat is – Brutust, Oidipuszt, Herodest – meg akarván gyógyítani. Az egymással fájdalmasan meghasonlott mester és tanítvány példájára már-már az értekezlet is két részre oszlott. Csákány teremtett békét, a nógrádi bölcs mosolyú csősz; akkor még versei dübörögtek, s nem ő, ahogy később, váratlan helycsereképp történt. Igen helyesen a szociális realizmus, mégpedig az egyéni, azaz polgári realizmus helyébe lépő kollektív, azaz népinek is nevezhető realizmus irányába kanyarította vissza a vitát.

Kasza, a dél-dunántúli megbízott ezen elindulva Roger Martin du Gard szerencsés szintéziséről beszélt. Némileg félreértette a híres írót.

Mustárfi ekkor állt fel, színehagyott arccal. Volt ugyanis néhány – valami öt-hat – vendég is a teremben. Az értekezlet az Alföld kellős közepén folyt, az ottani gazdák szervezték, meghívtak rá egy sereg hírlapírót is. De valamennyinek nem jutott hely az udvaron hamarjában felállított deszkaasztaloknál. A nagy összejövetelt a gazdák holmi országos öntudatosulásnak szánták: fel akarták tárni a tanyák helyzetét a nemzet szellemiségének. Mi afféle kiállítási állatokként voltunk jelen. Mindent igen komolyan vettünk. Az ebédidőt is átvitáztuk.

Ismét Fokos beszélt. Arról, hogy amikor az élet stilizálása már ízlésbántó különcséggé fajul, a művésznek mégiscsak az élet tüzetes ábrázolásához kell visszatérnie, ha különben nem is ez a feladata. Ezt vallja – szemben James Joyce-szal már Somerset Maugham is, sőt Huxley, az Aldous…

Mustárfi itt ment ki a teremből. Tekintetéről lerítt, legszívesebben egyenest Pestre rohanna, hogy a dolgot azonnal jelenthesse valami illetékes helyen, a rendőrségen, a tűzoltóságnál, mind a hittestületeknél és szerkesztőségekben, ahová csak bejáratos. Ha magát Dózsát hallja beszélni, kezében egy csutorául használt püspökkoponyával, attól sem rémül így meg. Demokrata volt, jellegzetesen helye- és korabeli: ha harmincöt cégjegyzőt vagy biztosítási ügynököt talál ilyen beszélgetésben, azon nem csodálkozik. Ha nagyon megszorítják, elképzel ilyen helyzetben épp harmincöt vízvezetékszerelőt is. De ezt a harmincöt parasztot látva, nem is elméje, hanem a szíve azt dobbantotta, hogy megőrült. Agya egyik végletből a másikba esett. Eddig ugyanis úgy tudta Gyömbér írásaiból, hogy a magyar paraszt mindössze ötszáz szót ismer, azaz körülbelül háromszáz fogalmat, azaz értelmi képessége pontosan akkora, mint egy vadászkutyáé. Az eleven cáfolat hatása alatt most meg azt hitte, hogy minden paraszt olyan, mint ez a harmincöt itt, vagyis, hogy a parasztok közt nem lehet éppúgy kivétel fölfelé is, lefelé is, akár a cégjegyzők között. Közöttük kivétel csak lefelé, a különlegesen idült alkoholisták, szadisták irányában lehet. Hogy egészen őszinték legyünk, már a parasztok erősen leütő, magyaros hangsúlyát is idegesítően barbárnak s könyvellenesnek érezte. Szánakozó megvetéssel hallgatta. S ezek a fekete arcok, a homlok közepéig sötétek, azonfelül nyirkos-fehérek, tetejükön a tapadó hajjal! Eszébe ötlött, hátha csak kísértetek vagy látományok ezek itt? A szépen csillogó csizmákat előbb fogadta volna el holmi vasárnapra kifényesített ördögpatáknak, mint hogy a valóságot elfogadja. Ám a szél keményítette állak és a napszítta bajszok, amelyek közül Huxley és Gide és Solohov és Giono neve, ha egy kicsit sántítva is, de előjött, meg a bütykös kezek, nyakkendőtlen gallérok valóságosak voltak. Valóságos volt a jellegzetes paraszti ünneplő ruha- és cserzett bőrszag is. E szag nem volt kellemetlen, sőt üdítő és bátorító volt, akár egy református istentisztelet vagy egy futni kész ménes szaga. Mustárfira azonban úgy hatott, mint a birkákra az égő rongy. Tervezett új eszmeszótárában a szellemes címszók sorában a népet így határozta meg: akiknek együtt véleményük, hangjuk és szaguk van. Szorongással töltötte el, hogy tudtán kívül így fején találta a szöget. Szemét idegesen félrekapta: nem csapnak-e utána? Az őrületnél is kínosabb dolog mehetett itt végbe. Ez tükröződött Mustárfi arcán, amiközben kiment.

A szót Győrffy István vette át, a budapesti egyetem boldog emlékezetű tanára. Jószerivel ő volt az egyetlen nem író köztünk. Óvott bennünket a külföldi hatások gyanútlan átvételétől, figyelmünket a honi sajátságokra terelte, s a célból, hogy szavait továbbadjuk, részletesen ismertette a helyes kútásást, az olcsó kerítéscsinálást és azt, hogy akinek nem jut tehénre, az addig is tartson kecskét.

Írók voltunk vagy írójelöltek mind a harmincöten – az olvasó bizonyára nem csodálkozik: a feltörő polgárság előtt még több író járt –, és író voltunkban inkább a jó írás mesterségéről hallottunk volna egy-két tanácsot. Ám hiába célozgattunk a tanár úrnak. Az irodalmat, az írókat konokan csak aszerint nézte, mint a kutakat: mit meríthet belőlük a nép. Nem úgy értette, hogy minden írásnak „népszerűen” egy képzeletbeli kanászt kell gyönyörködtetve oktatnia. A tanár úr megvetette a népszerűsítő elmeműveket. Rendeleteink, iskoláskönyveink s ponyvairodalmunk irályaival bizonyította, hogy ilyesmire semmi szükség, népünk a legbonyolultabb szöveget is megérti, a példák alapján feltételezhető, hogy szükség esetén akár spanyolul vagy kínaiul is hamarosan értene. Arra figyelmeztetett, mily hatással lehetnek a mi népábrázoló könyveink a népre. Ekörül nekem is voltak tapasztalataim.

 

Előre nem látott veszély

Az irodalom kétélű eszköz. Budapestre került őstehetségeink fájdalmas hangon panaszolták nekem, hogy székvárosunk szebb keblű hölgyei, az őserő kifejezés valami különös félremagyarázásával, mily túlzott igények kielégítését várták volna el tőlük, épp csak tőlük. Felvilágosult korunkban balga hiedelmük odáig terjedt, hogy a földmívelők némely testrésze már természettől nagyobbra nő, mint például egy adószámvizsgálóé. Meg lehet állapítani, hogy hiedelmüket olvasás közben szerezték. Sok ilyen félreértés van. Egy ismerős családnál például étkezés közben sokáig arasznyi hosszúságú, vékony, méregerős paprikát tettek elém, s oly magától értetődően várták el, hogy azt ott helyben meg is egyem, mint a fakírtól, hogy tüzet fújjon. Az irodalom ilyenfajta hatása nem kívánatos.

Szerény hozzászólásul ezt mondtam még az értekezleten. De idevágó legnagyobb élményemet elhallgattam.

Azt, amiben egy X-i legény részesített a dorogi vásárban, a kisasszonynapiban, egy lacikonyha szellős sátorában. A legénynek már lemehetett egy-két pohárka a garatján, amikor a marokba kapott tányér pörköltömmel gyanútlanul mellé telepedtem: nagyon csinálta már maga előtt a helyet, nagyon rajta volt, hogy mutatóujjával huzigálva a kilöttyent sillert, a zöld léces asztalra életnagyságban odarajzolja azt a két malacot, amit aznap eladott. Nyilván a malacok torát ülte. Mert hogy őneki az a jóságos Szent Péter se parancsol! Mert ő…

S máris harsogva magyarázta az én pörköltre hajló fejemnek, hogy hogyan adta el már a csikót is az apja istállójából, hogyan járt a postamesterék kertjén át egy lányos házhoz, hogyan kapta szájon a kisbírót, hogyan nyúzta meg az említett postamesterné macskáját, szögezte ki e macska bőrét a posta ajtajára, egyszóval, hogy micsoda páratlanul duhaj legény ő, hogyan evett meg egy frissmeleg lámpaüveget.

A macska szeget ütött a fejembe. Valami derengett róla az emlékezetemben.

– A dédanyját nem táncoltatta meg? Nem maga volt az? Egy derék muri hajnalán? – hajoltam föl a pörkölt rozsdanyomai fölül.

– Meg én! Mert én, testvir, ha egyszer…

Megkérdeztem tőle, nem olvasta-e „A Bika csöke” című akkoriban nagy feltűnést keltett népi regényt. Azt, amelyben a hős nagy elbúsulásában a falu fél csordáját agyoncsapta, naponta más ágyban hált, végül egy zengő és színes szüreten, amidőn nagy elbúsultsága tetőfokra hágott, a musttal teli kádba fojtotta magát, egyrészt az utolsó fürt szimbólumaképp, másrészt utalással a görög soha be nem teljesülhetőségre.

– Olvastam – mondta ijesztően józan hangon.

– Miért? Maga írta?! – tette rögtön hozzá oly kapkodó-riadtan, mint aki alatt szakad a jég. Van, akit ilyen pillanatokban divinációs erő száll meg. Őt épp csak megsuhintotta.

– Én is csak olvastam – feleltem. – De valamikor én is olyan akartam lenni, mint annak a hőse. Szerettem volna egy revolvert… már alkudtam is rá. Óraszám gyakoroltam a kemény tekintetet meg azt a dülöngő járást… Szerettem volna bebizonyítani, hogy igazi paraszt vagyok. Nehéz parasztnak lenni. Kiváltképp, amíg fiatal az ember.

A legény olyan nekilágyult arccal nézett rám, hogy azt hittem, rögtön kifordulnak a könnyei. A kezem után nyúlt.

– És a lányok? Maguknál is?

– Sajnos, nálunk is!

– A kisujjukhoz sem lehet érni. A menyecskéknek se. Ha csak az ember a kisujjukhoz ért!… Egyszer úgy beletemettek a szénába, majd megfulladtam. Egy egész boglyát rám raktak.

Mondom, mindezt elhallgattam az értekezleten. Általában, mihelyt a vállalt mondókámat elmondtam, folyvást hallgattam. Szívesen, jóérzéssel, kedvemrevalóan hallgattam, úgy, ahogy más borozgat. Néztem társaimat és barátaimat. Szájam köré hol a meghatottság, hol a tréfa mosolya kívánkozott – úgy hallgattam, ahogy más a fürdő meleg vizében kuksol, már a szememet is le-lehunytam, de nem az álmosságtól, hanem hogy minél odaadóbban hallgathassak. Hirtelen olyasmit éreztem, amit a lélekvándorlásban hívő hindu érezhet a nagy vágy beteljesülése pillanatában. Nagyapa derűjével és csöndességével hallgatok, ezt éreztem meg, az ő nyugalma és türelme áradt el bennem, szelíden, mint a csecsemőben a tej. Ettől még édesebben hallgattam.

Hallgattam a vitát, de inkább csak az ütemét, a csapongását. Nem arra figyeltem, hogy a szavakat milyen gondolatok lökik ki, hanem milyen érzések. A szándékot figyeltem, szinte külön e célra működő érzékkel. A szavak néha hevesek voltak, néha gorombák, a szándék mindig jó volt, ezt csalhatatlanul éreztem. A zömök, köpcös, majdnem gömbölyű meg karcsú csizmákat néztem meg a feszes nadrágokat s kabátokat. Én fölnőtten már nem viseltem csizmát, de apám, két nagyapám, a család ilyeneket viselt, éppilyen rövideket, a száruk tetején a szív alakjával játszókat. Egy kicsit családban éreztem magam. Ez volt az első valószínűtlenség abban a nagy hallgatásomban, de elfogadtam. Jött már utána a másik. Ismét a szavak teremtettek képet. A vita magasan szállt, mily magasan és valószínűtlenül e föld, a poros Alföld felett! Fekete csizmáival, különös szavaival és szándékával ez az embercsoport is olyan volt, mint egy ritka madársereg, magasan a felhők között. Szinte a szárnyalásukat is éreztem, én is velük szálltam. De persze erről is hallgattam.

Sőt hallgatás közben igazánból még az eszem sem ezen járt, hanem azon, amiről eredetileg hallgattam: azon a vásári beszélgetésen azzal a legénnyel. Mi minden volt amögött is. A javát eladdig a saját emlékezetem előtt is elhallgattam, akkor kezdett elém tünedezni. Ez is terelte vissza figyelmemet arról az égi madárcsapatról a földre. Vagy miközben mégis azon a repülő bűvös köpenyen utaztam, eszemben újra a valóság, a múlt egy darabja forgott. A lélek működése elég bonyolult néha.

Őszintén szólva életem egy korszaka sem nyomja úgy a lelkemet, mint az, amikor igazi, tőrőlmetszett, hogy úgy mondjam előírásos népfi akartam lenni. A család várfalait e minőségben sem tudtam áttörni, de mennyi keserűséget okoztam csak rugódozásommal is épp azoknak, akiket legjobban szerettem. Csak azért, hogy mutassam, mennyire nem fér meg bennem az a nagy férfiindulat, nyéllel csaptam egyszer a lóra. Egyszer meg ebéd közben felkaptam a tányért, s ott rögtön földhöz is vágom, ha anyám nem oly szemmel néz rám, mint akinek megnyílott az ég. Így kimentem, s a tányért a ház végén vágtam a földhöz, illetve a sárba, mert a tányér a második zuhanásra sem tört el, s végül is úgy kellett rálépnem, hogy szégyenben ne maradjak a nyers erő és zabolázhatatlan elszántság magasztos képe előtt, amelyet magamról alkottam. Verne Gyula hőseinek nyomába lépni kisebb teljesítmény lett volna, mint a nép keresetlen és szűzi gyermekének lenni. De röstelkednivalóm igazán nem azért van. Hanem azért, hogy ezt a magatartást terjesztettem is. Eredménnyel terjesztettem: a nép valóban tanulékony. Gondolnom is fájdalmas, hogy mivé lett annak a hét-nyolc töprengő, jobbra törő falusi fiúnak az együttese, barátaimé, amikor épp én, a könyvbúvár, az egy kicsit lányos, majd papos erkölcsű, hirtelen hosszú virzsínia szivart kívántam szívni, s a szivarral számban a községháza gáderjén olyan emelt fővel, olyan Toldi Miklós-i léptekkel mentem végig, hogy a sarkam fölvágta a tapasztást. Barátaim tudták, hogy magatartásomat új olvasmányaimból merítem. A példa s az olvasási láz gyorsan terjedt, a könyveket, mint illemkódexet bújták. Szinte versenyt merítettünk belőlük. „Mondok egy nagy mondatot: fel kell készülnünk arra az érzelmi válságra, amelyet némely néppártoló író népábrázolása népünkben előidézhet. Lesznek, akik használati utasításnak veszik.”

 

Még egy veszély

Ezt a mondatot már esztendők múlva mondtam Fokosnak. A Duna-part lépcsőin ültünk, majdnem lent a víznél, szemben a Várral, a miniszterelnökséggel; errébb a Mátyás-templomot láttuk s még egypár tornyot s lentebb a Halászbástyát, amely csipkésen úgy fehérlett alattuk, mint valami dúsan megrakott asztal szélén a bojtos, elálló damasztterítő. Udvarias vendéglátó gazdaként eredetileg egyik Duna-parti kávéház teraszára invitáltam Fokost, hogy egyszer kedvünkre megnézegessük hazánk érhálózatának szemmel látható központját. Leveleiben Fokos gyakran s költőien emlegette e helyet: „ilyen való egy nép székhelyének!”, írta; népi rajongásában a világ legszebb helyének tartotta. Sajnos, Fokos csizmája, zekéje s főleg nyugodt, mosolygó arca olyan hatást keltett e boldog és irigyelt hely járókelői közt, az ország dobogó szíve alatt összesereglett honleányok és honfiak között, mintha egy tigrist vezettem volna oldalamon. Ez láthatóan feszélyezte őt. Feszélyezett engem is: röstelkedtem, bűntudatot éreztem a kedélyek megzavarása miatt. Nem, Fokos jelenléte itt egy tigrisnél is zavaróbb volt; nem is kényelmetlen volt, hanem – ez a szó rá – illetlen. Az alatt az öt perc alatt, amíg a kerek asztalka fonott székében ültünk, mi magunk is éreztük, hogy Fokos népi jelenléte – úgy értve, hogy általa a nép jelenléte – olyan e társaságban, mint választékos írásműben egy olyan szó, amelynek csak első betűjét írják le regényíróink, a többit pedig pontokkal jelzik. Fokos kiejthetetlen volt e helyen. Így mentünk le a lépcsőkhöz, egy sárgadinnyével s változatlanul folytatott eszmecserénkkel. Fokos megértette aggodalmamat. De támadt neki is aggodalma. A másik véglettől féltett.

– Nagyon bajos mértéket tartani. Úgy, hogy epigonjaid ne bokorugrós népszínműveket írjanak újból. Azt hiszem, a szegényekről mégsem lehet jót írni. Borotvaél ez. A bibliai tű foka.

– Igaz, a görögök szerint az a szép, ami nehéz. De félre fognak érteni! – folytatta, amikor mindenre újra csak egy sóhajjal feleltem. – A nehézség nem is az, hogy azt mondhatják rád: elcsitítod a társadalom lelkiismeret-furdalását, ahelyett hogy szítanád. Mustárfi- és Gyömbér-féle eszmevilágításokra is legyinthetsz: ők csak esztétikai elvbe burkolják azt, amit nagy haladó mivoltukban maguk sem mernek bevallani, hogy igenis, ők rosszat és csakis rosszat akarnak hallani a népről, a nyomorgókról, akkor is, ha közben azt hirdetik, hogy szívük-vérük a szegényeké! Ez kell nekik ahhoz, hogy – bár jó szimattal elismerik a nép igazát – rendületlenül a nép fölött tudják magukat, hogy minden körülmények közt magukat tolhassák fel a nép irányítójául. Mert mi történne, ha kiderülne, hogy a nép van annyi, mint ők? De a szegények is félre fognak érteni.

– Azt hittem, bátorítani fogom őket – próbáltam ellentmondani, már amennyire férfi pártot foghat ilyen esetben, anélkül hogy ne lovát dicsérő cigánynak érezze magát. – Gondoltam, már a példa is hat, ha látják, hogy becsületesek és jószívűek is vannak köztük.

– Azt hinnék, gúnyolod őket. Vagy megalázást éreznek. Furcsa egy nép ez. Nem tapasztaltad még magadon, hogy a szidalmat is jobban bírod, mint a dicséretet? Ha nemzeteket lehet valamivel mérni, én ezzel mérném a magyart. Volt nálunk egy elég idős, egyes ember, a felesége vagy tíz esztendeje meghalt. Éri valami a fejét, a fele vagyonát, ami az asszonyt illette volna, ráíratja az egyházra, hogy abból már nem is tudom, milyen jótéteményt csináljanak a felesége emlékezetére, hogy így maradjon fönn a neve. No, a pap a rákövetkező vasárnap egyszerre csak őrá fordítja a prédikációt. Három mondatot bírt el belőle az az ember, s már nyomakodott ki a padból, templomból nagy mormogással s fújással; úgy cserélgette a képén a vöröset meg a fehéret, hogy mindenki azt hitte, ott üti a guta. Életében nem nézett feléje se a templomnak, se a papnak. Ilyenek már ezek. Rideg, konok nép, s ami ezzel jár: szemérmes. Gondolod, Ady lett volna olyan nagy nemzeti költő, ha dicséri őket? Ha ötször tehetségesebben dicséri, akkor sem! Így meg fele akkorával is majdnem oly nagy lett volna. A hangot találta el, a hazait, a csárdabelit, mint az okos cigány. Szidni, igen, azt titkos elégültséggel állják, mint a fiatal erdő a vihart, azt hiszem, attól egyenesednek. A dicsérőt ezek hízelkedőnek nézik.

Ez volt a legriasztóbb érv.

– A szegényekre szeretnék egy kis enyhe időjárást, egy kis melegfélét árasztani. Őket dicsérném, nem a szegénységet. Az más! Nem a szegénység állapotát.

Fokos nevetve nézett a szemembe, mint valami gyereknek, aki sehogy sem akar letenni a kívánságáról, és együgyű ravaszsággal újra és újra előhozakodik vele.

– Kik a szegények?

– Akik dolgoznak. Akiknek semmi másuk nincs, csak a munkájuk. Akik csak a munkájuktól várnak mindent, vagyis maguktól. Szóval, nem másból akarnak élni, nem a más munkájából.

– Úgy még nehezebb lesz, testvér. Lehetnek szegények szegénység nélkül?

Most voltam csak igazán bent a csapdában. Ha érveit nem is, aggodalmát sikerült átplántálnia belém. A magamé mellé; s az sem volt kicsiny. Néztem csak a vizet, ültem csak üres szívvel, s belül magam is éreztem, pontosan olyan vagyok, mint akire mifelénk azt a mondást mondják, amelyet eddig én csak homályosan értettem, hogy nem jutott neki dinnyeföld; most értettem meg.

 

A szegények dicsérete (nem a szegénységé)

Holott akkor már szinte gőzölgött, ami esztendők alatt tűzhányóvá forrósodott bennem. A világ eltiltott – tanult hóhérként ráadásul saját magammal tiltatott el – attól, hogy szót ejtsek a zsúfolt lakás vigaszairól, sőt örömeiről. A zsúfolt lakás paradicsom lett. Nekihevülten, elragadtatott és mámoros hangon zengtem volna már nemcsak a zsúfolt lakás, hanem a tömegszállás, sőt a tömegnyomor – örömeit! Visszanyomom e hangot. Legalábbis annyi időre, amíg világosan és tagolva ki nem mondom, hogy joga van mindenkinek a külön szobára, s hogy embertelennek tartom, ha több családot akarata ellenére egy nedves zugba tömnek. Meghajolok a magányra való jog előtt. De e világos és kerek szavak után hadd adjam át magam rögtön az érzelmek előreláthatatlan árjának, és hadd tehessem egy lélegzetre az előbbiekhez még azt hozzá, hogy tán sohasem voltam olyan boldog, mint amikor szüleimmel együtt hetedmagammal háltam egy apró tanyai szobában; tán csak akkor voltam ennél is boldogabb, amikor hosszabb-rövidebb időre egy-egy rokon család is hozzánk költözött, és annyian aludtunk egy fedél alatt, hogy emlékezetben már számolni sem lehet. A szoba és konyha minden elképzelhető helyén aludtunk, kihúztuk a sublót fiókjait, és azokban is aludtunk. Állatvilági öröm volt, meglehet, de ha egy fészekalja csibe vagy egy kosárnyi kutyakölyök öröme volt is, feledhetetlen boldogság volt negyedmagammal ébredni a közös ágy meghitt melegében. Hát még elaludni! A mennyország felhőin fogom olyan biztonságban érezni magam. Egy-egy ismeretlen láb benyúlt az én területemre, megtörtént, hogy álmomban fészkelődve s hengeregve magam is útnak indultam, s helyet cseréltem valamelyik testvéremmel vagy unokatestvéremmel, de mindez nem hagyott sem mostanáig, de akkor másnapra sem rossz emléket, mert különben esténként, mihelyt anyánk az ágyat megvetette, bizonyára nem ugráltunk volna vidáman és egymással oly frissen versenyezve a vánkosok közé, akár a langyos nyári sömjénekbe a békák. S milyen boldog népünnepélyek voltak azok a tizenkettes-tizenötös ebédek! Enni is mindenhol ettünk, az asztalnál, az ablakdeszkán, a zsámolyon, a küszöbön, állandó nagy forgalomban, csörömpölésben, nevetésben és – ami ebből következik – étvággyal. Valóságos ökörsütés volt akkor is, ha megint csak isterc volt, vagy megint krumplis tészta. Aztán az alvás és evés közt is folyton történt valami, ha a házban, ha az udvaron voltunk, folyton kellett beszélnünk, nevetnünk, foglalkoznunk egymással, már csak azért is, mert folyton egymásba ütköztünk, örök színházban ültünk, de nemcsak úgy, hogy a nézőtéren, amit végül mindenki elunhat, hanem úgy, hogy a cselekvők is mi voltunk. Folyton folyt, születésem pillanatától fogva folyt a cselekmények, jelenetek és fordulatok sorozata, akkor avatkozhattunk bele, amikor akartunk. Bizonyára nem kell fejtegetnem, hogy az efféle beavatkozások, előlépések és játékok milyen feszültségtől és indulattól, egyszóval milyen tehertől mentesítették a lelket. Akinek már elege volt a szavalásból, a gyors replikából és karmozdulatokból, az egyszerűen kiment az istállóba, és pihenésül lehajtott a szecskavágón egy nyaláb szárat. Természetesen nemcsak vígjátékok voltak. Voltak tragédiák is. Rémültünk mi is, kezünket ajkunkra kaptuk, könnyet ontottunk; hangzott sikoltás is. De a feloldódás, a katarzis is oly mélyen járt át bennünket, hogy az élmény után üresen, kimerülve hulltunk az ágyba, s azon nyomban elaludtunk. Ám a tragédia jóval kevesebb volt, mint a vígjáték, vagy csak az a mindennapi életből merített polgári, illetve paraszti történet. És a munka, az együttes munka egymás mellett, ahányan voltunk. Sokszor annyival gyorsabban is. Még egyszerűen menni az országúton, az is jobb volt kettesben, mint egyedül. Ötösben vagy tízesben majdnem lakodalmi menet volt, kiváltképp, ha lányok is voltak. Mielőtt kifogynék a lélegzetből, hadd tegyem hozzá, mindenfajta társaság jó volt. Az ember idegenek után sietett, ismeretlenekhez kiabált föl a dűlő másik felén futó útra, hogy hova megy, barátom, várjon egy kicsit, gyerünk együtt, ne menjünk gyalog. A szegények nem tartanak egymástól. S titkaikat is éppoly könnyű helyen tartják, akár erszényüket. Mondom, elismerem és tisztelem az újkor legnagyobb s legsürgősebb követelményét: a jogot a magányra. De nem az együttes, nem a társadalom bukásának tünete-e ez a nagy magányáhítás is? Valamikor Isten hívott egy kis magányra. Most a közösség undorít ki. Az emberek olykor bámulták Isten magányosait, most minden okuk megvan, hogy rettegjenek tőlük: valamennyi merényletre készül, s még jó, ha csak maga ellen. Bevallom, nekünk nem kell a magány, nem voltunk sem tudósok, sem egyházatyák, sem feltalálók. Nem vártunk semmit a világtól, de nem is akartunk semmi ajándékot sem adni neki. Egyszerű szegények voltunk, s az élettől – a legnagyobb bölcsek példájára – nem akartunk mást, mint az egyszerű életet. Ha az megvolt, akkor már nagyjából jó volt, akkor már attól is boldogok voltunk, hogy láthatjuk egymást, beszélhetünk egymással, a répaföldön egymás után ihatunk meg egy jó kanna vizet, egymás hátára és nyakába mászhatunk. Hadd fűzzem még azt is hozzá, nem azért voltam persze boldog, mert akkor gyermek voltam. A pusztai gyermekkor – titkaival és váratlan botlatóival – engem inkább boldogtalanná tett. Az ok, ami miatt boldog voltam, boldoggá tette apámat is. Nevetve nézte esti hancúrozásainkat, megállította kocsiját a gyalogló mellett, a vasárnapnak igazánból azért örült, mert akkor nagyapáéknál a sógorok családjaival együtt néha húszan-huszonöten egyszerre ettünk. Boldog volt ilyesmitől anyánk is. Házunk egymagában állt, a pusztában. Mikor anyánk uzsonnatájban szeletelni kezdte a karéj kenyereket, a ház körül a határ, ameddig a szem ellátott, harsány katonai roham színtere lett, anyánk pedig megostromlott torony. Szemét hunyta, homlokát ráncolta, fülét tapasztotta, ránk hessentett, mint valami csibecsapatra, sőt ingerülten ránk is kiáltott, de tudom, hogy sóhajtozva is, fejét fájdítva is és méltatlankodva is boldog volt; ha később – már magányosan – szép órákat akart felidézni, ezeket idézte fel. Rengeteget szenvedtünk, de néha boldogok is voltunk, bocsánatot kérek minden szegény nevében. Pontosan azért voltam boldog, mert olyan sokan voltunk. Ha a telezsúfolt konyhába még két kutya is befurakodott, attól még boldogabb voltam.

S tán azért voltam boldog, mert szegények voltunk, azaz egészen világosan: mert az a sok ember, aki közt lehettem, az mind szegény volt, azaz dolgozó, azaz kétkezi munkás. Vagyonosok közt sose voltam boldog; minél többen voltak, annál kevésbé. Az ő világuk jeges és sziklás, széljárta fennsík volt – minél sűrűbben sziklás, annál kietlenebb – a szegények csöndes, lapos és végtelen melegéhez képest, amelynek csak a partján is úgy elhever az ember, s testileg-lelkileg úgy feloldódik, mint a tenger homokján, mint egy meleg tó gyógyító iszapjában. Magány kell az írónak is? Amikor már fogalmaz. De elveszett, ha életet is onnan szívna. A szegények, a dolgozók társasága viszont üdülésként is ajánlható; akár egy gépkocsiutazás: mint a gépkocsi üvegén át a valóságos világ hegyei, tavai és falvai, úgy suhannak az ember szeme elé a szegények világában a valóságos élet történetei. De fel is pezsdít a szegények jelenléte, akár a szél egy katedrális tornyának tetején, messzi világokra nyitja meg a képzeletet. Nem titkolom, bennem ez az egész gyermekkori éden akkor támadt fel, nyitott szemmel is akkor álmodtam vissza oly valóságosan azokat az esztendőket, hogy egy pillanatra az anyám sütötte kenyér íze csúszott a nyelvemre, amidőn beléptem egy budai padláslakás egyetlen szobájába, majd orromban a penészgombák és a száradó csecsemő-fehérneműek savanyú-édes, de csakhamar megszokott illatával lefeküdtem a díványra, s miközben a csecsemő sírt, a csecsemő anyja, nagyanyja s keresztanyja pedig azon tanakodott, hogy mitől sírhat, én, mint valami langyos fürdőben, rövidet, de jóízűt aludtam, alvás után a pihent elme munkakészségével ezt az előbb említett hajdani múltat játszottam nyitott szemem elé, de mondom, oly valóságosan, hogy azt is láttam, ahogy a tehenek lába nyomában lassan összezárul a sár. A száradó csecsemő-fehérneműek párája a mennyezetre csapódott, terjedelmes cseppet ejtett arcomra. Akkor már nyájként tereltem magam előtt a gondolatokat, a csepp sem zavart. Arcomra húztam az olcsó takarót; már külön világban voltam, külön boldogságban, mintha milliók melege vett volna körül. Már nem is fürdőben, vízben vagy tengerben voltam, magam voltam a tenger, mert annak egy cseppje is az. Akkor már esztendők óta űztem ezt. A sors akkor már minden erejével s a maga kiszámíthatatlan kedvével, melytől a humor se idegen, a gazdagok világába csapott volna át. Akkor már esztendők óta elvonultam a gazdagok, a nemdolgozók, a dolgot tettetők, a mást dolgoztatók elől, szóval a műveltnek s tanultnak látszó emberek zöme elől, s olyanformán, mint az ópiumszívók vagy hasisevők, titokban áldoztam a szegényeknek: külvárosokban csavarogtam, szombat délben, mihelyt munkámból szabadulhattam, vidékre utaztam, szót jóformán csak parasztokkal s munkásokkal váltottam. Mesterségesen, terv szerint, de elég eredményesen tettem szegénnyé magamat, s éltem a szegények életét, remélve, hogy így sajátos tulajdonságaik is megmaradnak bennem: ifjúkorom tulajdonságai és mindazoké, akiket szerettem. Gyorsan szedtem magamba s tartalékoltam a megpróbáltatás idejére is a szegények erkölcsét. Holott nem idegenkedtem én a jóléttől és a kényelemtől, csak azok mai gyakorlóitól. Ahogy a szegényekben sem a szegénységüket becsültem!

Hogy még világosabb legyek: persze jó lett volna, hogyha az a sok szegény egy kicsit vagyonosabb, és csak természetében marad oly hitelesen szegény! Nem bántam volna én, ha ettől eltekintve akár milliomossá is lesz valamennyi. A szegényekből az eszük meg a szívük járása kellett. Sajnos, épp ez tette anyagiakban szegénnyé őket. Mert a szegénység és gazdagság egyebek közt belső, mély elhatározás és érzés dolga is.

Majdnem azt mondanám, külön felekezetnek tekinthetjük a szegényeket. Nagy vizsgát kell tenni annak, aki soraikba lép. Milyen tulajdonságok kellenek ahhoz, hogy ma valaki vagyont szerezzen? Ezt kell megvizsgálnia, s e tulajdonságoknak pontosan az ellenkezőit kell követnie.

 

A szegények vigasza

Félve dicsérem a szegényeket, félek, hogy kedvet csinálok Istenhegyinek és lelkes barátainak. A félelem nem alaptalan. A szegényeknek varázsuk van. Ezren és millión vonzódnak hozzájuk nemes érzelemmel is. Nem említem bővebben, mert külsőségesnek tartom a festők és általában a képzőművészek érthetetlen ragaszkodását: kültelki ráncos proletárasszonyokat és visszavonult betörőket ingyen hússzor is lefestenek, s szoborba gyúrnak, ám ugyanakkor szemgyönyörködtető belvárosi fiatal hölgyek és csupa értelem arcú közéleti férfiak megörökítéséért pénzt kívánnak, vagy ehhez hasonlóan düledező viskókat rajzolnak, holott az új városrészekben seregestül állnak a legjobb anyagból készült, vadonatúj paloták. A szegények azonban a szem előtt is a szívet vonzzák.

Ez érthető. A titokhoz, hogy mi az élet, csak rajtuk át lehet hozzáférni. Ők még összeköttetésben vannak azzal, amiért a teremtés történt. Minden ellentétes látszattal szemben fenn kell tartanom, hogy az életet csak a szegények élik: csak ők ismerik, csak ők azonosulhatnak vele. Természetesen nem olyan ismeretekre gondolok, mint egy Juan-les-Pins-i golfpálya, vagy hogy miképp kell ananászkoktélt rázni. Ezek mellékes és nélkülözhető ismeretek. A szegények a lényeget ismerik meg, azt, aminek megízlelése nélkül, ha valaki meghal, annyi, mintha meg sem született volna, mert élete alig különbözött egy finom estélyi ruha vagy egy szép fülönfüggő életétől. Igazánból csak a szegények tudnak emlékezni is, egy májgombócos becsinált levesre, egy derék kályhára, egy kézfogásra vagy – tíz esztendők távolságából – egy ajándékba kapott Portorico-szivar ízére. Emlékeznek természetesen a pofonokra és koplalásokra is. Különösen a megaláztatásokra emlékeznek vissza, néha – igen meglepően – évszázadnyi távolságból is. Érzékszerveik csodálatosan működnek. Éppígy működnek lelki érzékszerveik is. Bármily különös, ez utóbbi szerveik összehasonlíthatatlanul finomabbak, mint a gazdagokéi. A szenvedés valóban nemesít, ma már egyedül csak az nemesít; ezenkívül az élesíti az elmét, fogékonyabbá tesz a tapasztalaton túli fogalmak iránt. Ki tapasztal ma önfeláldozást, minden érdektől mentes szeretetet? A szegények igen kevés törekvéssel és szerencsével rengeteg önfeláldozást és egyenességet ízlelhetnek, becsületet és hűséget érzékelhetnek, a szeretet melegéből kaphatnak étvágygerjesztőt. Az ember ezen a koszton nő emberré, ettől edződik arra a legnagyobb próbára, hogy nyugodtan fogadja a halált.

A gazdagok csak óriási, legtöbbször már eleve reménytelen erőfeszítés árán közelíthetik meg mindezt. Ennek oka az, hogy az eleven világot tekintve, a gazdagok egy távoli-távoli szigetre vannak bezárva, a pénz köröttük a tenger. Ami hozzájuk érkezik, ezen érkezik. Még ez sem elég kifejező hasonlat. A gazdag körül pénz a levegő is. Bárkihez közeledik, kettőjük közt állandóan ott a pénz, bárkit lát meg, a pénzen át látja, ha apjával kezet fog, a parolában is ott lapul a pénz, oda szorul a csókot váltó ajkak közé is. Még ez sem elég kifejező. A gazdagnak a pénz a keze is. Az mozdul, ha ő mozdulni vágyik. A pénz a füle, az esze, a szíve. A gazdag nem lehet egyenes, csak pénzzel, nem lehet nagylelkű, csak pénzzel, nem harcolhat, nem győzhet, nem jutalmazhat, csak pénzzel. El kell bujdosnia, le kell tagadnia gazdagságát, álruhát kell öltenie, ha pusztán saját emberségéből egyszer jót akar cselekedni, például fölvágni valaki helyett a fát a Frangepán utcában, de akkor is arra fog ráeszmélni, hogy mindez sokkal egyszerűbb lett volna pénzzel. A pénzéből ily módon kivetkőzött gazdag ráadásul pontosan olyan nevetséges, mintha nadrág nélkül járkálna az utcán. A gazdag a természetből is csak az előkelőt és drágát szeretheti, azaz a természetet is csak pénzzel tudja szeretni. Ritka a gazdag, akit a természet a faluvégi libaúsztatónál vagy rozzant kocsmánál indít bámulatra. Az ilyenek mindig csak a pénztől szabad lelkeket indítják bámulatra, például Petőfit. Élvezhet gazdag öt pengőnél olcsóbb virágot, például egy árokparti ökörfarkkórót? Ez még kiderítésre vár. A gazdag elismerést, becsülést, sőt becsületet sem szerezhet, csak pénzzel, azzal szerezhet örömet és vígságot, még megrendülést és tragédiát is. Tudhatjuk viszont, mit ér ezen a téren az, ami pénzen kapható. Az élettel nem lehet tréfálni ha mérlegének egyik tányérját felemeli, a másikat törvényszerűen leejti. Amit a gazdag a vámon nyer, elveszti a réven. Lehajtom néha a fejem, és töprengeni kezdek: mije is van egy gazdagnak? Iskolás koromban egy télen nem tudtunk nekem egy időre – az előző pár szétszakadásáig – csizmát venni. Járhattam volna, sőt néhány napig jártam is a régiben, de a kapca fölvette a szortyogó hólevet. Anyám hetekig naponta kétszer szánkón húzott el a tanyai iskolába, s szánkón húzott vissza, igen nehezen, mert a hó kásás volt (ezért is ment be a csizmába), s a szánkó meg-megakadt a köveken, magam is segítettem ilyenkor, de csak kézzel, mert a lábam, derekam egész hónaljig lópokrócba volt bugyolálva. Anyám ott a szánkóra kötött kötél végénél nevetett és szaladt, vígságból is és szükségből is, mert mindig sietnünk kellett, mert amennyire lehetett, titokban csináltuk a dolgot, a többi gyerek érkezése előtt, hogy ne gúnyolhassanak. Lehet ilyesmije Rockefellernek? Rockefellernek ilyesmije nem lehet. Ettől ő eltiltatott s vele a gazdagok százezrei. Nem szándékom senkit könnyre fakasztani a gazdagok iránt, de amilyen szabadon utazgathatnak, amilyen könnyedén röpköd testük a piramisok és a fjordok fölött, eszméletük oly sánta, érzelmi területük oly szűk, tudatuk oly vaksin kuksol ott fent, abban a sötét toronycellában. A gazdag anya végül éppúgy csak pénzzel tudja szeretni fiát, mint a gazdag fiú az anyját. A gazdag szerelmét sem fejezheti ki ékesebben, mint pénzzel. Előfordul Amerikában, hogy komoly egyházatyák tanácsolják neki, hogy Istent is legméltóbban kegyes adományokkal imádhatja, azaz pénzzel. Helyzetismerő tudósok magyarázzák ugyanitt neki, hogy népét, faját, nemzetét és hazáját is legméltóbban pénzzel szeretheti. De a pénzt is szereti, hisz az neki a levegő, a világ, sőt a másvilág. Azt szívja be, azt adja ki, az a gondolata, az éltető eleme, pénz nélkül nincs, tehát már ő maga a pénz. A pénzről pedig a legenyhébb, amit mondhatunk, hogy lélektelen és embertelen. Mindezt nem azért mondom, hogy sajnáljuk és segítsük a gazdagot, vagyis – mert segíteni is csak pénzzel lehet rajta – még több pénzt juttassunk neki.

Hogy még egy félreértést eloszlassunk: a szegények persze nem a gazdagokat irigylik, hanem csak gazdag módra vágynak: így fejezik ki a szabadságot, a menekülést a szegénységből. Egyszóval, róluk sem azért beszélek, hogy a végén Szent Ferenc példájára valami szerzetet alapítsak.

A gazdagok folyton sietnek, már ez is bizonyítja, hogy folyton késnek. A szegényeknek van érzékük a megfelelő időhöz: ha segítenek egymáson, akkor segítenek, amikor kell. Nem küldenek részvéttudató sürgönyt; ehelyett egy kis csibelevest küldenek, s kitakarítják az ágynak dőlt özvegy szobáját. A jótettért nem várnak hálálkodást és köszönetet. Tulajdonképpen semmit sem várnak, épp csak mélyen megsértődnek, ha adott esetben nem részesülnek hasonló szolgálatban, melyet így a világ legtermészetesebb dolgának tartanak. A szegények ismerik kemény és puha pontjait, azaz ellenállását és kezelését annak a különös anyagnak, melyet legegyszerűbben életnek nevezünk, s ezt az ismeretet más részéről is felteszik. Ezért mutatnak oly gyakorta meglepetést. Ezt azonban – ismétlem – csak ők ismerhetik, az anyag közvetlenül az ő kezükben van, s annak helyes, azaz emberi kezelését éppoly kevéssé lehet csak elméletileg elsajátítani, ahogy a zongorázást sem lehet. Ezért méltó gond: ki vegye kézbe az emberiség jövőjét. A szegénység állapotát el kell hagyniok a szegényeknek, anélkül azonban, hogy sajátos lelkületüket lényegében kicserélnék, anélkül hogy a gazdagok sajátos lelkületét vennék fel. Minden átalakulás veszéllyel jár; ám vállalnunk kell e veszély kockázatát, mert nincs más út.

A szegények veszekszenek egymással, kilopják egymás szemét, gyakran kifogásolják és mélyen lebecsülik egymást. De még erősebben kifogásolják és lebecsülik a gazdagokat. Konokul szembeszegülve a látszattal, a szegények, kivétel nélkül mindenkit, aki nem a maga munkájából él, alapjában igen tájékozatlan, nyimnyám, puhány, már-már ázalagszerű képződménynek tartanak, ezt nem lehet tovább titkolnunk. E munkátlanok természetesen – mivel egész nap sportolnak – sokkal erősebbek és egészségesebbek a szegényeknél. A szegények e nyilvánvaló tényt sem veszik tekintetbe, fölényesen legyintenek, s magukat vélik erősebbnek. A gazdagok meghajolnak egymás előtt, udvarias mosolyt váltanak, nejük kéretlen udvarlójára nem ragadnak kést, magukat vallják a világ értelmének, és fájdalmas mosollyal tudnak csak a szegényekre gondolni, sőt szánalmukban könnyet is ejtenek, de közben nyugtalanul óvakodnak a szegényektől, idegzetükben valami őskori óriásoknak érzik őket, mindentudó és mindenható hősöknek, akiknek egy szempillantására méteres búza nő a földön, s akiknek egykor számot kell adni. A gazdagok csak a szegénységbe, csak a szegénység állapotába tekintenek úgy, mint valami örvénybe. A szegényekkel magukkal nemegyszer szívesen cserélnének: teremtőerejüket és életérzésüket szívből irigylik. Egyszóval, ha az előbb örvényt mondtunk, most eget mondhatunk: felfelé néznek rájuk, és – igen sok mindent beismerően s leleplezően – azt sóhajtják: övék a jövő. Ez a tapasztalatom, miután a szegények sorsát is megpróbáltam, s nem egy hétre, a gazdagokét is.

Mindezen nincs csodálkozni való. A szegénység kínjából kiszabadult ember megnyugszik egy pillanatra, körültekint. Körültekinthet így az értelmes gazdag is. Azt nézik, merre van az igazság. Mind, akik meglátták az igazságot, mind, akik feláldozták magukat érte, a szegények irányában indulnak útnak.

Ha az olvasó már jó ideje azt gondolta: eltértünk a tárgytól, most tudja meg: látható út nélkül is nyílegyenesen jöttünk. Az emberiség lelkileg értékesebb része gyülekezik a szegények végtelen táborában. Mindazok, akik már születésüknél és természetüknél, majd neveltetésüknél és okulásuknál fogva egyszerűen képtelenek azokra a tulajdonságokra, amelyek a gazdagság megszerzéséhez vagy megtartásához szükségesek. Említettem: ezekhez nem lelki tulajdonságok kellenek, hanem merőben mások. Nevezhetjük egyáltalán emberi tulajdonságnak ezeket? Nincs még tüzetes látlelet egy jellegzetesen gazdag ember – egy szerzéstől fuldokló zsírosparaszt, gyarmatáru-kereskedő s iparlovag, vagy egy szerzésben fuldokló kalapkirály, betűvállalkozó s gépkocsigyáros – lelkületéről. A választ e leletre bízom; merem remélni, hogy elkészítésében mások megelőznek.

Vonul az emberiség csapata az ősidőktől kezdve. Őserdőkön, mocsarakon vonszolja át magát, aztán kitalálja a kereket, és szekereken vonul, a szekér egyszerre fogat és igásállat nélkül is gördül.

S vannak minden időben, akik szinte felette vonulnak a menetnek, majdnemhogy röpülnek fölötte. Ezek tudnak valamit, valami célt. Nem azokra gondolok, akik „élre állnak” vagy „utat mutatnak”, vagy éppenséggel „irányt szabnak”. Akikre én gondolok, azok ritkán adnak hangot, észrevenni is csak szerencsés pillanatban lehet őket. Ők mégis az igazi irányadók. Kevesen vannak, az óriási emberiségben olyasfélék, mint a gulyásban a só: nélkülük az egész épp csak elviselhető volna. Bárhonnan regrutálódhatnak, akikre gondolok, de minél tovább hordják magukban azt a rejtelmes célt, minél tovább viszi s lebegteti az néha akaratuk ellenére is őket, mint valami szárny, annál biztosabban ívelnek, a nagy menet legküszködőbb csapatai fölé, aztán egyszerre beléjük olvadnak, eltűnnek. Amíg új szárnyalásra ismét fel nem csapnak.

 

A szegények megvédése

– Végül azt sem tudom, öregem, nem Shakespeare-nek, Dickensnek és Balzacnak volt-e igaza meg egy kicsit a mi Jókainknak a csak-angyali vagy csak-ördögi jellemeikkel. Tapasztalatom feléjük hajlik. Mondják, az irodalom fejlődése átlépett rajtuk, s a vívmány ma: minden lélek egyformán rosszból és jóból van összetöltve. Aki mondja, az az irodalomból csak a XIX. századot ismeri. A középkor regényhősei imádkozva gyilkolnak, s szívükben égő szerelemmel csalják meg kedvesüket. Hát Catullus! Hozzájuk mérten Dickens a fejlődés, és a lélekboncolók munkája a hanyatlás.

– Hogyhogy hogy? – kérdezte Homoki. Mindene volt a fejlődés.

– Nem mondom, hogy a világon csak tömény jólelkek és gazfickók vannak. Csak hajlok erre. Feltevésemben épp a legújabb lélektan – a génkutató – is megerősít. Mindenesetre élesebb a különbség, mint ahogy az analitikus szépíró hinné. Az irodalom dolga nem a felmentés.

Homoki a lélek kibogozhatatlanságában is hitt. Még gyanakvóbban ráncolta homlokát.

– Az írók mindent elkentek. Igazánból nem mertek szembenézni a hőseikkel. Balzac még odavágott: alakjai szégyenükben a könyv vége felé már kifutnának a lapokról. Meglepő, hogy e hősök ma már milyen könnyedén állítják falhoz teremtőjüket. Az ember elámul, hogy a legotrombább fosztogató, mihelyt nyakkendőt köt, egy kis szenvelgéssel mennyire félrevezeti az írót, aki létrehozta. Dickensnek és mondjuk Fazekasnak is jobb szeme volt: nem csalatták meg magukat álarccal, azzal a sokfajta testi és lelki tic-kel, amelyet ma a tudat alatti és az árnyalatos belső válságok korában a hétpróbás, a körmük hegyéig tömött csirkefogók is magukra szednek. Döbrögi szadizmusát és hatalmaskodását nem menti semmiféle „azért ő is ember”, sőt „ő is szenved”. Döbrögi kereken megkapja a magáét. Ettől, mint tudjuk, jobban megjavult, mintha Fazekas az erdő helyett analízisre küldte volna. Az irodalom elpuhult. Ez a kifogásom.

– Vagy meggyávult – tettem hozzá. – Csak a szegényekkel mer gorombáskodni. Ez súlyos tünet. Épp a fejlődés után, amire gondolsz. Igen, az irodalom lassanként elismerte, hogy nem minden szolga nevetséges, nem minden kocsis hülye, nem minden pásztor lókötő. De – ha más formában is – újra visszakísért ez a szemlélet. Ma a lélek külsőségeit, a szavak és a kiejtés köntösét nézzük. Aki azt mondja „há mögy kee?”, az eleve nevetséges és bamba. A miniszteri titkár is úgy mondja, ha tud magyarul: éfforduló, mekkérdem, aggya, szabaccság. De írd le így betű szerint az altisztje szavául: jellemeztél, elítélően. Az altiszten ez az együgyűség jele. Hagyd, kérlek, gyermekkoromban én is tájszólásban beszéltem. Ilyenformán jellemezünk mindenben. A lélek külső finomságát, a finomkodást összetévesztjük a belső – a mindig rejtezkedő – finomsággal. Hadd mondom már végig! Nekem éppoly egydarab csaló, uzsorás és munkásnyúzó valaki, ha hóna alatt egy Rilke-kötettel áll a tengerparti alkonyban, gyöngéd bókkal lök éhségbe egyszerre húsz családot, édes mosolyok közepette közli a „neki is fájdalmas” elhatározást, vagyis a vért mintegy szörpszívó szalmaszálon át kortyolja. Unom a teleküzérek naponként gyógyuló lelki megrendülését! Mert ehhez aztán van érzék. Nekem egykutya, ha a zsivány az útfélen leskelődik vagy egy ötméteres íróasztalnál négy telefon mögött! Ha Sobri gatyája van rajta vagy a velszi herceg szmokingja! Mutassuk ki, hogy a szende szűzben sátán lapulhat, az öreg szénbányászban meg egy karcsú végtagú tündér. Ez a feladat; legyünk elfogultak. Az igazság iránt!

Régi barátom volt Homoki. Nem egy ilyen kérdést megbeszéltem már vele. Most is ez vezetett hozzá. Becsültem, szerettem. Marokra fogta állát, szeme sarkából, féloldalról megnézett magának, mint valami vizsgálóbíró.

– Mit akarsz ebből kihozni? Óvlak a kiáltványoktól.

– Valami lappangó bosszút szaglok én, ha valaki, aki nem szegény, a szegények életéből csak a jajt, a szenvedést, a züllöttséget mutatja meg! Mért rajtuk áll bosszút? Hova akarok kilyukadni? Már meg is érkeztem. Különös felelősség van rajtunk. Az élet utánozza az irodalmat, tudjuk Mózes óta. Figyelnek ránk, folyton. A józan elmék ma meglepő nagy számmal kopott szőrzetű báránykucsmák és szomorúan félrelógó sityakok alatt várakoznak. Meglehet, a sorsukat várják.

– Mindenki a maga tapasztalata szerint beszél – mondta Homoki. – Csak azt írhatjuk, amit láttunk.

– De jól látunk-e, ez a kérdés.

– Komolyan azt hiszem, hogy idealizálod a szegényeket. Szerinted a világ…

– A világ vagyontalan, azaz szegény lesz, és dolgozni fog. Csak bizalmat szeretnék ébreszteni a szegények iránt. Elsősorban magukban a szegényekben szeretném felébreszteni ezt a bizalmat. Azt hiszem, nem rossz a szemem. Én azt láttam, hogy mennyi köztük a rendkívüli lélek, aki épp csak felröppentésre vár, csak az alkalmat várja, hogy a példaadó jobbakhoz csatlakozzék.

És gyorsan ide is befűztem a hasonlatot a darvakról.

 

Egy befejező példa: a kezdet egy jele

Valóra váltani elméletet és ígéretet sehol sem bajosabb, mint az irodalomban. Ott a művek számítanak; azok pedig ott azáltal lesznek, hogy rögtön szem elé kerülnek, s megvizsgáltatnak: azok-e, aminek beharangoztattak. Példaműre, óvatosságból sem vállalkoznék: e szakma furcsaságaihoz tartozik, hogy az eredmény majdnem mindig ellentétben van a fogadkozással. De annak példázására odavethetem magam, hogy milyen elemekből tevődik össze egy-egy alkotás. Tárgyi adatom van rá.

Régi kacatjaim között nemrégiben került véletlenül kezembe első alkotásom. Már úgy az első, hogy az egyetlen, ami hajdani próbálkozásaim közül megmaradt. Abból az időből való, amidőn legmelegebbjében voltam a küzdelemnek, amiről itt úgy-ahogy számot adtam. Az idegen, ez a vers címe. Ennek keletkezését mondanám még el; ismétlem, csak annak ízleltetőjéül, milyen nehéz minden kezdet.

Magas, fekete férfi volt az idegen.

Erősen meg volt illetődve, ahogy közénk vezették. Reggel nyolc-kilenc óra felé valami hivatalos vagy félhivatalos községházai ember hozta oda. A gép állt éppen; reggeli idő volt, vagy a gépszíj szakadt el megint. Az emberek az idegen köré gyűltek.

Legelőször én siettem, majdnemhogy szaladtam hozzá, tekintélyem nem kis rovására. Én voltam ugyanis a mázsáló. Azaz, a mázsálást magát Pulai bácsi végezte, én csak a számokat írtam be egy keskeny és hosszú könyvbe. De hát a masinálás folyamatában, attól fogva, hogy a kéve a dobba, a szem a csurgókon át a zsákokba, a zsák a mérlegre került, mégiscsak én voltam a legfőbb pont: a legfőbb eredmény, a mázsák száma hozzám került. Tizenötödik évemben jártam. Azonfelül órám is volt a bal csuklómon, közönséges zsebóra ugyan, de hatalmas bőrfoglalatban, ahogy akkortájt divatozott.

A hivatalos vagy félhivatalos ember apámnak akarta átadni az idegent. Ám az épp nem volt ott. A dobozsipkájú községházi erre Takács bácsinak, a bandagazdának adta át – mintegy továbbítás végett, akár egy levelezőlapot –, s aztán ment is tovább. Még két idegen volt vele, azokat is kellett kézbesítenie.

Hadifoglyok voltak, mezőgazdasági munkára osztogatták őket, valóban majdnem olyasformán, mint holmi postaküldeményeket. Még cédulát is kellett aláírni értük. Csak ennyit: egy embert átvettem, Takács.

Az idegen csak állt félszegül, mozdulatlanul, igazán olyasféleképpen, mint egy csomag a felbontás előtt. Végre fölemelte a karját, levette a fura fejtetőjét, ügyetlenül elmosolyodott. Első foga közt: terjedelmes hézag volt. Mosolyát ez egészen gyermekiessé tette.

Ijedt is volt, esetlen is volt, mindkettő ellen ezt a likas mosolygást kapkodta pajzsul.

– No, brátye – szólította meg Hetyei bácsi, a kazalrakó –, masináltál már?

Az idegen csak mutogatta a szétálló két fogát.

Egy kukkot sem értett magyarul.

– Ruszki? – kérdezte tőle egy legény; aztán a könnyebb érthetőség kedvéért hozzátette még: ruszki megvagy?

Másvalaki, nevetve, a német tudományát hadarta le előtte; sajnos, ez mindössze csak az volt, hogy: ejnunfircig, zvejundfircig, dreiundfircig. (Ezután kellett eldobni a begyújtott kézigránátot.)

Az idegen csak mentegette magát azzal az kisiskolás nevetéssel. Hogy milyen náció, azt sem sikerült kihúzni belőle.

Végre megjött apám. Aratószabadságon volt csak otthon, hat hétre. Frissen járt, minden mozdulata háromszorta gyorsabb volt, mint azelőtt. Hogy kihasználja az idejét, azt hiszem, még cigarettázni is gyorsabban cigarettázott.

– Na jöjjön, barátom – mondta az idegennek is, így, magázva; ezzel szokta éreztetni a tekintélyét. Az ördög tudja, hogy, de az idegen meg is érezte. Testében valami „vigyázz”-szerű mozdulat futott végig, aztán megindult apám után.

Az idegen lapátot kapott. De jóformán még oda sem vezették a géphez, arca diadalmasra derült. Nézett nagy fürgén maga köré, megtalálta a szénrakást! Merítette bele a lapátot, aztán a teli lapát szélivel felkattantotta a kazán vasajtaját, beszórta a szenet. Azután újra körülnézett, de most már a szemünkbe: ismerem a járást. Arca megnyugodott. A munka hazájába ért.

– Fűtött ez már! – mondta a fűtő, és bement a gulibába. Sapkát cserélt. Abban a pillanatban ő lépett elő gépfelügyelővé. Mindjárt meg is markolta a szabályozó fogantyút.

Az idegen megtalálta a baltát is, nekikezdett, verte apróbbra a nagy darabú széntáblákat.

– Hát csak csináljátok – mondta apám, még egyet szippantva, s eldobva cigarettáját. Elsietett.

Ebéd közben folyt tovább az ismerkedés az idegennel. Őt később a kastély cselédkonyhájáról kosztolták, de aznap még nem hoztak neki enni. Csak ült szegény, egy kicsit távolabb tőlünk, újra igen megzavarodva, igen nekikészülődve annak, hogy itt soha az életben nem kap egy falatot sem. Nem sokáig kellett ott ülnie. Hetyei bácsi a második kanál beszörpölése után közénk intette.

– Kerítsetek valami csajkát. Kanált is, na már!

Közös nagy tálban kapták a masinások az ételt a bandaszakácsnétól. Én is velük ettem. Közénk telepedett az idegen is, de még várt a csajkára.

– Taljáni, taljáni? – kezdődött újra a faggatás.

– Szrb – mondta az idegen. Aztán megrémült.

Kint a világban véres háború folyt. Ez az idegen ellenség volt, mégpedig a legádázabbak fajából. A krajcáros újság, amely közénk eljutott, szörnyetegnek ábrázolta, rajzban is. És Hetyei bácsinak három fia is harcolt kint a fronton. De csak én gondoltam rá: mi lesz?

Hetyei bácsi vállára vert az idegennek, ünnepélyesen szembefordult vele, aztán nagy távolságból mutatóujját a saját mellére irányozta.

– Hetyei – mondta – Hetyei Józsep! – nyomta meg a hangot. Aztán arcát kérdezően felbillentve ujját az idegen melléhez ütötte.

– Joszip – mondta tétovázva az idegen.

– Hát ez megvolna – mondta Hetyei bácsi: – keresztény ez, Józsepnek hívják. (Nem úgy hívták.)

Csajka nem akadt, bögrét hoztak. De kanál nem került sehonnan sem.

Az a kétségbeesett tekintet, ahogy az az ál-Joszip azt az üres bögrét tartotta. Az a gyermeki riadalom, ahogy a fejét ide-oda forgatta!

Megtöltötték gulyással a bögréjét. Ahogy még akkor is a párolgó ételbe szagolgatott, s aztán ahogy segélykérőn ránk emelte a szemét! Már-már kézzel próbált kihalászni valamit, de mégis erőt vett magán: látta, hogy mindnyájan evőeszközzel eszünk. Szájához emelte a bögrét, szörpölni próbált belőle, de aztán pirulva abbahagyta ezt is. Csak egy pillanatig nevettünk.

– Nesze, fiam – nyújtotta az öreg Hetyei néni az idegennek a kanalát, miután a szoknyájába még meg is törölte. S rá rögtön kivette a kanalat a fia, Hetyei bácsi kezéből. Hát erre tört ki igazán a nevetés; az is, ami az idegen kontójára szorult belénk.

De az a hála, az a melegség, ami az idegen szemében fölcsillant! Az a boldog mosoly azzal a szétálló foggal s aztán az a jókedvű hunyorítás. Szentül hiszem, nem azért derült fel, hogy nekikezdhetett az evésnek. Hanem azért, mert azt érezhette: közibénk került, íme, ez a kis csoport magába fogadja.

Hetyei bácsin nevettünk. Az idegen azonban magára vette ezt a nevetést. De milyen örömmel ezt is! Kanálnyelésként ránk nézett, hunyorított, nevetett ő is, a kanalat nemegyszer mintegy koccintásképpen vagy felköszöntésképpen felénk lengette. S nyakát előrelökve újra hunyorított, hogy milyen jól csúszik.

Nevettünk, nevettünk összevissza, most már rajta is persze. Nevetett Hetyei bácsi is.

S csak később hökkentem rá: itt ámulni kell. Ámulni épp azon, ami – itt ilyen természetes.

Ebéd után még volt egy órai alvás. Én ilyenkor a hosszú kockás és vonalas lapú füzetbe, amelynek az elejébe a mázsákat jegyeztem, verseket írtam, volt eset, hogy napjában kettőt, hármat is. Igen termékeny korszakomban voltam. Ültem a zsákokon, szétnéztem a vidéken, megláttam egy akácfát, egy madarat vagy csak egy vakondtúrást, s máris írtam. Szemben odalátszottak a kaposszekcsői dombok, mögöttük egy darabka a távoli elérhetetlen világból, ahova tán sose kerülök el: a Mecsek vagy a Zengő. De legtöbbet egy Panni nevű lányról írtam, aki éppoly távoli és elérhetetlen volt, akár a Mecsek. Panniról, esetleg a húgáról, ahogy el-elkocsiztak ott az országúton. A füzet végébe írtam, aztán kitéptem, s legtöbbször azonnal össze is téptem, mert titokban dolgoztam, az írást – igen helyes ösztönnel – eretnekségnek, titkos összeesküvésnek, üdvösségveszejtő elkorcsulásnak tartottam. Titkomról csak mecénásom tudott. Egyben nesztorom is volt, ő oktatott mindenféle életrevaló dologra, amit férfinak már szükséges tudnia, akkor éppen cigarettasodrásra. Sikerültebb műveimet neki nyújtottam át eltépésre. Éveken át dolgoztunk így együtt tökéletes megértésben.

Akkor délben is verset írtam ott a zsákokon, oly gyorsan, hogy szinte észre sem vettem. Az új alkotással valamelyest meg lehettem elégedve, mert elhatároztam, megmutatom a mecénásomnak, ott élt az is a pusztán, mint uradalmi gyakornok. Gépindításkor mindig oda szokott jönni.

– Kolosszális! – mondta, ahogy elolvasta. – Végre nem najádok, robogó mének meg romlásnak indult vitézek. Új korszak kezdete! Akarsz egyet?

S azzal odanyújtotta a dohányos dobozát. A sikerültebb alkotásokért ez volt a honorárium.

Nézegetem most a verset: mi is van benne? Számomra persze benne van az egész táj, az az egész csoport, a cséplőgép, benne van még a friss búza nyugtalanító illata is. Bár, bevallom, minderről legtöbbet nekem most először a papiros mondott, annak a füzetnek a kitépett lapja, és csak azután szólalt meg a vers. De mutatom is már be, egy kicsit lesimítva a haját; tán eleget felhoztam már a mentségére.

 

Joszip, ő szerb fogoly itt a tanyán,
a szája minekünk
érthetőn akkor nyílik meg csupán,
ha eszik; úgy eszik, mint mink eszünk.
Eszik s nevet, hogy ő is tudja ezt,
ím egyformák vagyunk!
mind ember, aki eszi a levest.
S mi vele eszünk, ez a válaszunk.
Örvend, bólong, úgy eszik, úgy örül,
minthogyha életét
beszélné: egy csak, egy a sok közül, –
mint a miénk, – s attól oly ritka-szép!

 

A vers – egyre jobban világosodik az emlék – pártfogóm révén maradhatott meg. Két példányban is letisztáztatta velem. „Elküldjük a Tolna Vármegyé-nek. Itt az idő, hogy kilépj a nyilvánosság elé” – mondta.

Nem léptem ki. Figyelemreméltó értéket ma sem a versben látok; nem azért írtam ide sem. A jelenet kedvéért. Azt érzem remekműnek; taglalandó és követendő szellemi alkotásnak.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]