Szakvizsgán – nacionalizmusból

Útijegyzetek

Bécs, 1970. május

Béccsel kezdettől fogva valóban csak futólag ismerkedtem: messzebb célú sietésben egyik pályaudvarról a másikra, még ha egy-egy éjszakára megháltunk is. Vannak benne így is zarándokhelyeim: a Brueghelek, a testőrségi palota, Attila (állítólagos) kardja, a kávéház, ahol Garbait faggattam, a villamosmegálló, ahol Landlertől elbúcsúztam. Igyekezni kell a letudásukkal; most is csak alkalomból vagyunk itt, nem a város kedvéért. De annyi kutyafuttában végzett ismerkedés után most – tán utoljára látva – sajnálom, hogy nem melegedtem össze jobban a hajdani császárvárossal.

Az idegenkedés együgyű gyökere bölcsőmig nyúlik hátra, s táplálékát nem kis részben a városnak éppen e császári epitetonjából s annak járulékaiból szedte. A tatárbajszú s hevületű nagybácsik kuruc dohogása nemcsak kisded agyamban vert visszhangot: írásaimban is nemegyszer, szinte a saját meglepetésemül.

E kuruckodás legérzékenyebb pontjába, mint tudjuk, a mindmáig legfájóbb nyilat a nagy Johann Gottfried Herder lőtte, halálos rezzenetbe ejtve a legjobbak szívét is, Kölcsey óta. Ez a nyíl, vagyis inkább dárda, Herdernek az a tárgyilagos, de épp azért annál élesebb jóslata volt, az, amelyet a germán és a szláv nemzeti kultúrák fölvirágzásának megsejtése során a magyar nyelvről (tehát népről is) tett: az pedig ki fog veszni.

Zord, de – ismételjük – nem elfogultság sugallta szavak. A maga korában Herder nem ellenségünk: diagnosztánk. A bécsi egyetem tudósait a makulátlan jóhiszeműség vezette, amidőn Goethe szálláscsinálójának, a Sturm und Drang megnyitójának, az 1744-től 1803-ig élt költő-kritikusnak, műfordítónak és néptanulmányozónak nevével keresztelték el azt a díjat, amellyel évenként az ő eszméinek lengyel, csehszlovák, román, jugoszláv, magyar, görög és bolgár képviselőire, folytatóira kívánják, ha nem is az európai, de legalább a közép-európai figyelmet felhívni.

 

*

 

Hogy az olyan sokat emlegetett jóslatát milyen ismeretek birtokában mondta ki, s milyen értesülések hatására másította meg Herder, annak – mint annyi más ilyen ügyünknek – Németh László nézett tüzetesen utána. Abból az alkalomból, amidőn – most három éve – a díjkiosztó bizottság, melynek egyre többet hangoztatott célja ápolni a dunai népek közösségi hagyományait, a magyar szépírók közt elsőül őt avatta e kérdésben laureátussá. Méltán. Németh nem csupán az 1791-ben elhangzott s épp akkor ugyancsak főbe sújtó jóslatnak a körülményeit hozta napvilágra; azt is, hogyan vált ez a főbesújtás – eszméltető, kábultságmulasztó, serkentő erővé. Egyik történelmi rugója reformkori talpraállásunknak.

A kérdés, amelynek terhét mindazonáltal éreznünk kell, melyre választ ekként Herder szelleme is megvár tőlünk; hogy áll ma a népek és nemzetek őáltala, ha nem is elsőként, de legmesszehangzóbban fölvetett versengésének: ellentéteinek leküzdése?

Nem úgy, ahogy elképzeltük.

 

*

 

Az ünnepségek csak holnapután kezdődnek. Utánuk rögtön vissza kell térnünk Pestre (a mi nemzetközi költőtalálkozónkra), előbb érkeztünk hát, hogy a közkötelezettséghez a személyes találkozóknak is megfeleljünk. Barátaink lakásában, ahol látogatást teszünk, zsúfolt könyvespolcok fedik a falakat. Azok felé a könyvek s főleg folyóiratok felé nyúlik akaratlanul kezem, amelyek ezeket a nemzeti-nemzetiségi és vallási és faji, azaz, bőrszínezettségi és anyanyelvi, illetve az anyanyelv eltűnte után is ható (tán még szenvedélyesebben ható) származási ellentéteket taglalják: mentegetik vagy kárhoztatják, de már alig-alig próbálják – gyógyulásra segíteni. A flamand és vallon diákok Louvainban véleményüknek változatlanul érvek helyett revorvergolyóval adnak hangot. Akár Írország katolikusai és protestánsai. És a kanadai franciák! És a biafraiak! Meg a kurdok. Meg a már térképről is homályosan ismert népek megannyi sötét nacionalizmusa, azaz tündöklő patriotizmusa. Az esti olvasmányul ágyamba gyűjtött halomból látom, hova duzzadt ez a kérdés csak öt év óta; csak tavaly óta! Hát ha hozzászámíthatnánk mindazt, ami nem könyvön és folyóiraton át rakódik le agyunkban s idegünkben.

 

*

 

Az ünnepi beszédet az Akadémia csupa márvány és templommagas dísztermének díszemelvényén az egyetem rektora: dr. Fritz Zerbst mondta hermelingalléros palástban, tudósi bársonysapkában, aranyláncosan, azaz, teljes díszben maga is; akár tanártársai fent az emelvényen és lent, szemben vele külön karszékben Franz Jonas, a köztársasági elnök; amögött a miniszterek, más világi és egyházi méltóságok, a kitüntetettek országának követei és nagykövetei; kétoldalt a harsonások és a jelvényhordók.

A díjazottak munkásságát dr. Manfréd Mayrhofer dékán méltatta, a díszekhez mérten meglepő közvetlenséggel. Tájékozva és tájékoztatva: az anyag üdítő ismeretében beszélt. Fogyatékos német tudásommal is megérthettem az engem illetőt, s így együtt mosolyoghattam az előadóval; majd helyeslően bólinthattam neki. A közös mosoly, melyet a sűrű közönségű terem is átvett, annak rám olvasásakor történt, hogy Herder szellemének azt a nevezetes dárdáját egykor én is fölvettem, visszadobtam, és – lám, mit nem kell megérnünk, csak teljék az idő s öregedjünk. A helyeslő bólintáskor nem bántam az ünnepiességnek a külsőségeit sem. Nem bánhattam, hogy ilyen falak és fülek lesznek tán őrző tanúi egy számomra mélységesen nem közömbös megállapításnak. Annak nevezetesen, hogy bár elég tinta kifolyt tollam hegyén az újabb kor nemzeti-nemzetiségi kérdéseinek fölrajzolására: torzító vonást az a toll nem ejtett, nem bicsaklott le sose az emberiesség útjáról a nemzeti türelmetlenség, a nacionalizmus árkaiba, s ezért bizonyosra vehető, hogy ez már ezután is így lesz. Erre hajtottam fejet, válaszul a felém küldött tekintetre.

 

*

 

Idegen nyelven, ha bármily tüzetesen ismételjük is el: elvi fejtegetéseink mindig csontvázszerűbbek. Számomra az volt a tanulság, miközben az ilyenkor szokásos kérdéssorozatokra nekem is szöveget kellett mondanom újságírónoteszokba, szájam elé tartott mikrofonokba. Éles világosságban jelent meg előttem ez a már-már agyonbonyolított eszmeszövevény. Arról az oldalról bocsátva rá világosságot, hogy mi is hát az elfoglalandó helyes álláspont vele szemben; s ebből következőleg, a szükséges ítélet s a lehetséges teendő.

A nemzeti-nemzetiségi érzést sokan afféle tömegérzelemnek tartják; alacsonyrendűnek tehát.

Miért is hagy, valóban, közömbösen annyi embert, még a haladó gondolkodásúak körében is a nemzeti kérdés? Sőt: miért fogadják közülük némelyek eleve türelmetlenséggel a kérdésnek a puszta fölvetését is?

Mert, noha brutálisan itt van és a jövőt fenyegetheti, idejétmúltnak érzik. Még az esetleges vitázók is azt tartják, hogy elavult eszmék nem veszélytelen összecsiholtatása – már csak ezért is kár teret adni neki. A tömegszenvedélyek olyanféle kirobbanására s elvadulására nyújthat ugyanis alkalmat, amilyenre a labdarúgópályák közönségét ingerli egy-két ország, sőt városrész eredetileg ártatlan vetélkedése. Haladása útján az emberi agy a bolygók meghódításának módozatain munkál. Szégyenletes, hogy ebben a korban eszmék ilyen torzulataira kell szót pazarolnunk.

Nem volt idegen jó ideig tőlem sem ez a fölfogás. A társadalmi kérdések fontosságát aszerint mértem, hogy azok anyagilag hány embert nyomorítanak meg, ha megoldhatatlanok; azaz, hányat boldogítanak a megoldásukkal. A nemzeti lét kérdéseit olyan üres szócsatározásokkal azonosítottam – pinceszereken és paszitákon beszeszelt nagybácsik említett kuruckodásának, iskolai ünnepélyek bombasztjainak emlékével fülemben –, amelyeknek semmi közük a valósághoz.

 

*

 

Maga a valóság riasztott rá tévedésemre. Ha a társadalmi kérdések fontosságát ugyanis változatlanul – mert teljes joggal – aszerint mérjük, hogy megoldatlanságuk miatt az emberek milyen tömegei kerülnek anyagilag is emberhez méltatlan helyzetbe, századunk égető bajai közt a világ nem egy helyén a nemzeti kérdés nyomul föl. S a vele egygyökerű nemzetiségi kérdés.

Hogy ember ne zsákmányolhasson ki embert pusztán a társadalmi hatalmánál fogva: ennek megvannak a gyógymódjai; mindaz, amit a szocializmus kidolgozott.

S ha emberek azért zsákmányolnak ki s nyomorítanak meg embereket, megtetézve mintegy az osztályhelyzetük okozta szenvedést, mert az utóbbiak az arcszínük, a vallásuk, az anyanyelvük folytán is kedvezőtlenebb állapotúak?

Nem kétséges, hogy ennek kérdése és megoldásra sarkalló föladata is társadalmi; szociális. Sőt: szocialista.

Milliókkal és milliókkal mérhetők azok a dolgozó tömegek, melyeknek tagjai egy életen át azért keresnek az átlagnál is kevesebbet, azért nem élhetnek meghitt környezetükben, gyermekeiket azért nem nevelhetik kívánságuk szerint, hivatalokban s a törvény előtt azért szenvednek hátrányt, sőt megaláztatást, mert besorolhatók a fenti osztályozás valamelyikébe, s ezért valamiféle hatalom külön is elnyomja őket, visszaél a védtelenségükkel.

Aki tehát e kiáltó gazdasági tények közepette a nemzeti – szűkebben a nemzetiségi – kérdést akár holmi grammatikusi szóviadalnak, akár veszélyes, de üres demagógiának nézi, és a rossz iskolamesterek, a romantikába ragadt írók, a hordószónokok, no meg a neves góllövők sajátos területére tolná át: ugyancsak elmaradt a korától. Elmaradt különösképpen annak számbavételétől, hogy milyen riasztó mértékben harapóznak és fajulnak el ezek a tünetek, már nemcsak a tengereken túl.

Épp csak a kérdés, az ilyen szabad szemmel áttekinthető megvilágítása után, még további kérdések már bajosabb napfényre tárását hozza magával. Miképp szüntethető meg a szolgasorsba való törésnek az a dölyfe, amely egész népcsoportokat is megfertőzhet, pusztán a származási különbözőség folytán? Mi a magyarázata vagy legalább ésszel elérhető eredete ennek a hatalmi túltengésnek? Hogy gyorsítható meg az a folyamat, amely az osztálygőg leverésének mintájára azzal a magát minden kegyetlenségre jogosultnak érző és valló önhittséggel végez? Milyen táborba kell eleve csoportosulni? Miféle közösség képzelhető el az ártalom közösségeivel szemben? Mi az ismérve napjainkban az egészséges közösségnek? A civilizáltságnak? A jövő társadalmának?

 

*

 

Nem is túl nagy kanyar után érkezünk tehát oda vissza, hogy a nagy általánosságban nemzetinek nevezett „érzések”, távol attól, hogy idejüket múlták, nagyon is korszerűek: méltók arra, hogy korszerű elemzés alá vessük őket.

Ebbe az elemzésbe – az egybecsomósodott szövevény tárgyilagos szétszálazásába – már a fogalmak elnevezésénél bele kell fognunk. Patriotizmus és nacionalizmus, nemzeti büszkeség és nemzeti türelmetlenség: tudjuk, hogy már e szavak mennyire össze vannak kuszálva; korszak és színhely szerint mily veszélyesen mást jelentenek; csaknem oly veszélyesen, mintha abban a hiszemben, hogy macskát hívok, tigrist invitálok be.

Az eddig elmondottak után talán nem kell külön megindokolnom az én nem mai keletű különbségtevésemet a nacionalista és a nemzeti érzésűek közt. Nemzeti, aki jogot véd; nacionalista, aki jogot sért.

Bármikor és bárhol.

Hogy pedig maga a cselekvés mivel határozható meg, de hajszálpontosan? Kitűnhetett már az is. Nacionalista az a bármily kicsi vagy nagy csoport, amely fokozza a tudományos szocializmus által megvilágított osztálykülönbséget egy másik csoporttal szemben annak arcszíne, vallása vagy anyanyelve miatt. Nemzeti, aki ezt a magatartást oda teszi, ahova való: az elnyomás épp hogy a szocializmust sértő tünetei közé.

A nacionalista jogot sért (más népekét, önző előnyért); a patrióta jogot véd (voltaképp nem is a maga népéét, hanem az Emberét, az Emberiségét).

A fogalmazás könnyen megjegyezhető, de mégse képzeljük, hogy elemi iskola valami alsó osztályában ülünk, s a tanító diktandóját halljuk. A világ legmagasabb katedráin, legmegbecsültebb tanácskozótermeiben, legünnepibb szószékein a beszéd újra és újra e tömör igazság körül forog: hogyan is kell azt most, mai érvénnyel értelmezni, és a tanulságot itt és ott tartós érvénnyel alkalmazni.

A legfontosabb tisztáznivaló természetesen maga az alap: mi is a nemzeti kérdés tartalma napjainkban, s mi lehet a funkciója. Kazlat lehetne rakni a fölkészült, a lelkiismeretes értekezésekből, melyek a méltó magyarázathoz adatot hordtak a tudomány tucatnyi ágából, de főleg a társadalomtudomány és a lélektan területéről. Lényegkereső szemmel nézve ezek eredményeit is össze lehet tömöríteni úgy, hogy beférjenek egy elemi iskolai osztály vagy egy népművelési esti tanfolyam füzetébe.

Nincs a szellem embereinek olyan nemzetközi találkozója, ahol a mégoly magas katedrákon folyó eszmecserével ne vetekednék az a véleményváltás, amely a folyosón, a dohányzóban meg aztán a tányérok fölött lendül neki. Ez történt itt Bécsben is az Akademie der Wissenschaften dohányzójában, a Bristol éttermeiben. A hét kelet-európai nép képviselőinek alkalom szülte (de attól csak villanóbb-világítóbb) gondolatai mellé odatették a magukét nyugodtabb múltú nemzetek fiai is.

Van helyzet, amidőn a vélemények sokasága a problémának már csak a halmát növeli ahelyett, hogy alapjainak fölfedését segítené. A megfogalmazások ilyen kupacához megint csak azzal a természetes közvetlenséggel tanácsos hozzányúlnunk, amelyre a valamikori pusztai estéken anyánk a konyhaasztalra kiborított sok szakajtó bab helyes osztályozásakor oktatta gyermekujjainkat: ide a fehéret, oda a tarkát, amoda a fonnyadtat; mindezektől pedig messze, akár az asztal alá a romlottat, a zsizsikest. Ami különben a nagy filozófusok lényegközelítő módszere is.

Mit szűrtem ki végül is Bécsben az örökzölddel övezett pódiumokról és fehér abrosz fölött hallott szavakból meg a baráti könyvtárak ezúttal is ágyamba gyűjtött – nem álomhozó, hanem áloműző – betűiből? Mindabból a gondból, amely évtizedek óta – Magyarországra való visszatértem esztendejétől – foglalkoztatott, elkerülhetetlenül, vagyis eredendően kedvem ellenére, mert hisz szépírónak jöttem haza, Párizsból! De amellyel művészi kedvem ellenére, fájdalmasan is szembe kellett néznem, épp azoknak az elveknek a sugallatára – parancsaira –, melyekre a nagyvilág s a művészet tanított. Hadd foglalom hát össze, búcsúzóul, ezt a gondot. Szeretnék megszabadulni tőle. A levetésével? Nem az rá itt a mód. Az átadásával.

 

*

 

Az ember társas lény. Tíz ember elkülönítve egymástól: tíz rab. Együttesen egy kis vigalom, egy kis esküdtszék, egy kis eklézsia. Az ótestamentum istene tíz ember gyülekezetét kívánta, hogy megnyilatkozzék. Tízen együtt többek vagyunk, mint számbeli összességünk. Az ember – a legkisebb is – a közösség közegében lett nagybetűs Ember: világváltoztató. Ahogy a madarak szárnyas lények, úgy vagyunk mi társas lények.

Jövőnk alakulásának – alakításának – első föltétele, hogy milyen közösséget teremtünk. Közösség nélkül nincs jövő.

Emberi közösség nélkül semmiféle emberi jövő nem képzelhető el.

Ám ahogy társaságba: közösségbe is természetesen csak olyanba vágyódunk, amelyben jól érezzük magunkat. Jobban, mint külön-külön való magányunkban. Amelytől tehát kapunk valamit. Nem utolsósorban tanácsot, hogy miképp viselkedjünk. Amelynek segítségére számíthatunk, már csak viselkedésünk viszonzásaképpen is.

Emberi életünk leglényegesebb teendője tehát, hogy kedv- és lélekemelő közösséget alkossunk. Mégpedig minél tágabbat. Együtt végül nemcsak országunknak és bolygónknak – a teljes világmindenségnek is! – minden lakójával.

Az embernek Emberré válását a történelem útján figyelemre méltóan jelzi, hogyan sikerült az ilyen jó csírájú közösségnek határait fokozatosan szélesíteni. Minél több embert egyenrangúvá tenni. Már csak azért is, mert hisz az egyén helye annál biztonságosabb, minél nagyobb az egyének együttesének – a közösségnek – az ereje.

Mármost: miképp működnek napjainkban ezek az egyidőben emberóvó és embernevelő közösségek? – ez volna a következő alsó iskolai és legfelső akadémiai kérdés.

Az erre következő pedig, már a mi számunkra: hogyan működik a miénk, magyaroké? Nevezetesen azoké, akiknek nemzeti ismérve az – folytatva a lapidárisan (kőbe véshetően) egyszerű szóhasználatot –, hogy a magyar nyelvhez, e nyelv alkotta műveltségi körhöz ragaszkodnak. Még hátrányt viselve is, például néhol idegenben. Vagy ajkukra se véve, mert oly messze szakadtak.

Betetézendő mindezt, az lenne még tanulságos, mik a jegyei napjainkban ennek az utóbbi közösségnek. Mit ítél az egészség és mit az esetleges betegség tüneteinek a szigorú elfogulatlanság. Mit kell tennünk az előbbrejutásért, már nagyon is vállalva a jó iránti elfogultságot?

Mindez nem olyan ellentmondásos, sem olyan bonyolult, mint az első odapillantás mutatja. E kérdések területe – ismételnünk kell valahányszor – nem bonyolult: csak összekuszált.

 

*

 

Él még a nemzedék, amelynek személyes élménye volt a hit, hogy lehet – mégpedig néhány év alatt, egy hősi, szép roham után – egy sohasem volt közössége az emberi fajnak. Hogy csak akarnunk kell, s eljő az az édenkertnél különb kor, melyre a mi Petőfink is halállal dacoló paroxizmusban vágyott: a Világszabadság. Mindnyájunkban föltámasztható annak a nagy hazának az érzete, amelynek elérésére a tudományos szocializmus mesterei a gyakorlati jelszót is megfogalmazták.

Eredeti szövegezésében ez a jelszó reálisabb, mint magyar fordításában. Marx és Engels nagy mondata betű szerint nem a világ proletárjait szólítja föl egyesülésre, hanem – Proletarier aller Länder – minden ország proletárjait.

Ez több, mint az előbbi. Ez határozottabb követelmény. Módjuk lett volna nekik is, Marxnak s Engelsnek az általánosabb kifejezést használni, a „világ”-ot, a „Welt”-et. Stílusérzékük – ösztönük – pontosabb fogalmazást sugallt. Egy árnyalattal fölidézték a leküzdendőt is.

A „világszabadság” mámorító reményének huszadik századi megfelelője az a várakozás volt, mely a világforradalom éppoly szent – s elvont – fogalmával 1917-től fogva körülbelül 4927-ig táplálta az emberi haladás leglelkesebb híveit. Tárgyalja ezt már valahol mélyreható irodalom? Nem tudok róla. Az emberi jobbratörés nagy-armadai kincseit hozhatná napvilágra.

És az ennek ellenében föltámadt rettenetes áramlatról, a fajok felsőbbrendűségét, illetve alacsonyabbrendűségét – kiirtandóságát – hirdető eszmerészegségekről a mélyebbre nyúló vizsgálódás? Ezekről sem ismerünk mást, mint eseményleírást. Nyugat-Európa legnagyobb állama az ember- és a népirtás legiszonyúbb bűnére vetemedett, vezetőinek tébolyult tanait követve. Ezeket a vezetőket azonban fölakasztották. Mintha ezzel már be is fejeződött volna a történet. Mintha őrült tanokat is föl lehetne akasztani.

A tizenkilencedik század eszmefejtegetőinek két kedvenc szava volt: a jövő s a hajnal. Átlépve a huszadik század hajnalát, mind iszonyúbb szemmel meredtek volna arra, mit is tartogatott a jövő. Egy múlt századbeli koponya beletébolyodott volna a két világháború – főleg a második – tudomásul vételébe. S azok következményeibe. S mitől vonták volna legriadtabban össze szemöldöküket azok az annyi hittel előrenéző fatermörderes hősök, az én – jellem dolgában – elhomályosíthatatlan eszményképeim? Hogy nem a boldogság alkot közösségeket, egyre tágabbakat; hanem a boldogtalanság, egyre szűkebbeket. Az emberiség mintha már nem is az országonként vagy nemzetenként való vetélkedés, hanem már-már a törzsi torzsalkodás korszakainak mérgét ízlelgetné, átmenetileg.

Higgyük kitartóan: mintha és átmenetileg.

A boldog házasságok hasonlatosak egymáshoz. A boldogtalanok mind más-másképpen, a maguk külön módján rosszak. Tolsztoj híres regénykezdése nemcsak a kétszemélyes közösségekre áll.

A múlt század még indokolhatóan kínálhatott egy receptet a nemzetek-nemzetiségek boldog összeboronálására. A fő indokolás: elképzelni is képtelen volt, hogy a népgyűlölettől milyen egyenes az út a népirtáshoz. S hogy viszont milyen bajos az út, melyen a népek külön egységeinek egy közös nagy egységébe kellene érkezniük. Hogy milyen ingatag a minden népek legendás Nagy Otthona, épülvén jámbor föltételezések és még jámborabb szándékok olyan alapjaira, például: de hisz ez mindnyájunk közös érdeke! – s nem véve számításba, egyebek közt – a lélek mélységeit, ingoványait.

Vannak vajon még, akik azt hiszik, hogy az emberiség jövője ezek után sem az a közös nagy Rom-Mező lesz, amit a Bomba ígér, hanem a közös Nagy Otthon? Vegyünk erőt magunkon, s hajlítsuk ez utóbbi felé immár túl sokat is tapasztalt elménket és szívünket.

Próbáljunk jó alapot teremteni végre annak az Épületnek.

Nem könnyű föladat.

Nem gondolkodó – hanem csak töprengő –, aki nem képes végiggondolni a gondolatait. Ebből azonban még nem következik, hogy a végiggondolt gondolat már kész a kifejezésre is. Ez külön folyamat, a meggondolásé, a megfogalmazásé. Aki nem jártas az utóbbiban is, szakadékba léphet épp az előbbi képessége révén.

Szónoki kérdés, hogy ki nem látná a nemzeti érzésnek – mindenfajta közösségi érzésnek – a veszélyeit. Hisz mindnyájan megtapasztaltuk; mondhatnánk: alig tapasztaltunk meg mást belőlük, mint azt, amivel ártani is tudnak. Ha nem tartjuk e szent indulatokat is – ahogy Kossuth mondta: „önző énünk e legyőzői”-t – rövid gyeplőszáron. Mert ki ne emlékeznék a pillanatokra, amidőn egy-egy nemzet jogos, sőt szükséges büszkesége hirtelen nemzeti türelmetlenségre váltott át? Amikor egy-egy közösség összetartó ereje, mely eredendően emberinek indult, egyszerre bontó erővé, másokat már-már állati vicsorgással kimaró ragállyá romlott? A századforduló óta nincs fél év, hogy valamely nemzeti kisebbség jajpanasza ne riasztaná az emberiség lelkiismeretét, igen gyakran világhírességek szaván át követelve gyökeres beavatkozást. S ki ne emlékeznék, hogy az ilyen gyökeres beavatkozások rettenetes háborúkat jelentettek, azok pedig sokszor csak újabb – mintegy szerepcseréből támadt – nemzetiségi fájdalmakat?

Mi következik hát ebből?

Semmiképp a végletnek a véglettel való összeszikráztatása; nem az a rövidzárlatos logizmus, hogy a büszkeség-türelmetlenség veszélyeinek elhárításául magát a nemzeti érzést, a csordaösztön meggátlásául magát a közösségi érzést fojtsuk vissza; hogy a nemzetiségi bajok föltáróit nyomban háborús uszítóknak, revancheuröknek bélyegezzük. Ezzel épp a bajt növeljük, az erőszak eszközeit működtetjük a magunkéi helyett.

Korunk tele gordiuszi csomóval; jövendőnk van beléjük kötve. Megoldójuk ma sem az önhitt kard, hanem a találékony agy és ujj. Nemcsak az ipar dolgozik munkamegosztással. Az orvoslat is, a bajok megszüntetésének tudománya. Véleményem, hogy az emberi társadalmunk imént említett újabbkori bajainak már a kivizsgálása is ilyenfajta modern munkamegosztást kíván. A kezelés még inkább. Rég rá kellett volna ébrednünk, nekünk, íróknak kiváltképp; Európa e táján élő íróknak még hamarébb. Sajátos területünkön több értelemben is érintve érezhetjük.

 

*

 

A művészet ugyanis régtől fogva ismeri a műfajok összekeverésének rövidzárlatait. Ugyanaz a szöveg mint regényrészlet kitűnő s mint drámarészlet csapnivaló lehet. Ismerjük a nézőpont eltolásából származó fogalomzavarokat is. Ugyanazzal a jelenséggel szemben hivatástudata más-más fogalmazásra, sőt állásfoglalásra késztetheti a diplomatát, a bölcselőt, a költőt, a népvezért, mégpedig ugyanannak az ügynek hű szolgálatában, ugyanazért az eredményért. Vegyük szándékosan a legnehezebbnek látszó példát a nehezen végiggondolhatónak hitt gondolatok köréből.

A világszerte mind mélyebbre üszkösödő nemzeti-nemzetiségi bajok ellen rögtön a tünetek jelentkezésekor már a fölvilágosodás társadalomvizsgálói a népek önrendelkezési jogának orvosszereit gyűjtötték szinte levelekként egybe. A tudományos szocializmus mesterei ebből készítettek mintegy vegyileg is ellenőrzött olyan orvosszert, amelynek terjedéséért közírói küzdelmet is vállaltak, s vívtak évtizedeken át. A nemzeti és nemzetiségi jelenségek mögött ők is osztályharcnak, illetve az osztályelnyomásnak – embernek az ember által való kizsákmányolásának – tüneteit kutatták.

Hinnünk kell, hogy azon az úton, ahol a századfordulók a kilométerkövek, az emberiséget az eszmék, az eszmények vezetik. De a heti és napi útszakaszokon az erő törvényei az irányadók; itt – hogy ismét Kossuthtól kölcsönözzek – az egzigenciák tudományáé – a sikerszerzés művészetéé – a szó.

Nem hihetjük – én mindmáig képtelen vagyok, és most már mindvégig képtelen leszek hinni –, hogy bármennyire is az egzigenciák tudói vigyék a szót, el kellene némulnunk nekünk, akik azon a százados úton kaptunk továbbadni valót, a napi irányítók számára is. Hogyne végezhetnénk híven, amit miránk meg a – hogy is mondjam – hosszabb távú eszmék, az ember-örökéletű eszmények rónak egzigenciául. Sokan ezt lehetetlennek vélik. Mi csak nehéznek. Mert árnyalni nehéz, mert összefogdosott szavakkal tisztát kifejezni nehéz: mert hangzavarban félreérthetetlent mondani nehéz, mert jól írni nehéz. Mert ahogy Babits a hitel kedvéért híres vallomásában görögül is idézte: Khalepa ta kalá: Ami szép, az nehéz.

 

*

 

A szövegek nem ritka félreértését itt és ott különös módon – noha már-már hagyományosan – éppen a napi szolgálatú eseménymagyarázóknak szokás tulajdonítani: főleg a publicistáknak. Csatlakozom a szokáshoz, bár némi fölmentéssel irányukban. Mesterségük kívánalma nekik viszont egy sajátlagos műfajkeverés. Két egzigenciát társítanak, ám ők gyors tollal, vagyis könnyen és nem nehezen, azaz nem szépen. A bölcselet s a költészet szóhasználatával – évszázados igazságával – a parlamenti viták szóhasználatát – napi szóhasználatát – szegezik szembe, s mert ez igazán nem jár erőfeszítéssel, azt hiszik, valamiféle megoldás felé haladnak. Hosszú távon a zavarkeltést szolgálják, a lélek olyan tengermélységéig, ahol a vad – az értelemtől már annyiszor elszakadt s újra s újra elszakadó – indulatok tanyáznak.

Ne adjunk mutatóba – meghökkentésül sem – citátumot azokból a mondatokból, melyek szellemi életünket még az utóbbi években e kérdésről szólva megzavarták, földúlták. Higgyük, hogy ezek leírói csak a stílusra nem ügyeltek, csak jól írni bizonyultak gyengéknek, elmulasztván megtanulni a gondolatközlés első három alapszabályát: hogy hol, kiknek és miért. Ami alapja egyben annak a mondásnak is: a stílus maga az ember. A nemzeti érzékenység – végsőbb fokon a fenyegetettségi, az üldözöttségi érzékenység veszélyei ellen emberi érzéketlenség páncélzatába öltözni: nem tárgyilagosság.

Hadd mondjak a mindnyájunk emlékezetébe toluló példák helyett egy határontúlit. Még az emigrációs időkben megbecsülés, szoros barátság, majdnem rokoni kapocs fűzött egy forradalmár írónkhoz, aki, amidőn hazatérhetett, az egyik Duna-völgyi utódállam magyar kisebbségének irodalmi s szellemi vezéregyénisége lett. Pestre jövet megtisztelte feleségestül házunkat. Aztán – hosszú évek múlva – nekem volt egy fél napom átutaztomban abban a városban, ahol ő lakott. Nem kerestem föl. A közben eltelt évtized alatt a gondjára szorult anyanyelvi csoportot a nacionalizmus bűnéből akarta kivezetni, azaz, abban marasztalta el. Tudattam vele, hogy szemlélete – s főleg felelős álláspontja – helytelen, hisz a nacionalizmus maga az agresszivitás, viszont akinek meg van kötve a keze, az már helyzeténél nem lehet agresszív, feddő leckét tehát nem ő érdemel, hanem a megkötője. Megszakadt köztünk minden kapcsolat. Hajdani sok felismerésünkből, vitánkból semmi nem maradt, csak ez, bennem (akkor fogalmaztam meg először): nacionalista az, aki jogot sért; nemzeti, aki jogot véd.

Nem szeretném, ha a nézetkülönbség itthon is ilyen szakadásra vezetne. A herderi jóslat nem párolgott ki idegzetemből. Mások másféle baljóslatok nehezen múló, nehezen gyógyuló nyomait viselhetik. Nem a nézetek eltávolodásán, hanem épp közeledésén, összehangolódásán kellene tehát mindnyájunknak munkálkodnunk, haladék nélkül. Rengeteg a közös érdekünk. Az időre pedig mondjuk azt, amit a közmondás istenre: segíts magadon, s majd ő is megsegít.

Azt hiszem, hogy a szóhasználat: a stílus kellő erőfeszítésével a betűvetés szakemberei teljesíteni tudnának már most olyan föladatot népeink teljes együttműködése dolgában, amelyet a történetalakítás szakemberei is – hasznos előmunkának tekinthetnek. Nemzetek élnek a szocializmus csillagjele alatt, s közöttük mégis falak emelődnek? E falak jó egynéhányának leroskasztására lehet már a jól megfogalmazott, jól kifejezett szó is jerichói erejű. Kiváltképp, ha innen is, onnan is egyforma tisztán s egyforma erővel zendül.

 

*

 

A demagógiát súrolná a kívánalom, hogy népek évszázados – évezredes – követelményeit egyik napról a másikra a szocialista államrendszerek legyenek képesek megvalósítani. Mivel elvük ugyanaz, indokolt a figyelmeztetés: türelem. Ám épp az elv azonossága indokolja a figyelmeztetést is az elvtől való eltérésre; sőt a föllépést az ilyen esetek ellen, épp az elv védelme érdekében. Ezek a figyelmeztetések, különösen, ha a jogosnak elismert közösségvédelem, a patriótaság felől jönnek, még ingerlők sem lehetnek – kellő megvilágítással. Jelentős részük csak látszólag érinti a másik nemzet közösségi érzését. Voltaképp emberi közösségünknek ősien közös fogyatékosságába vág. Tudósításuk csak az első pillanatban döbbent meg. Aztán megmosolyogtat föloldólag, gyógyítólag.

Tegyünk próbát eggyel? A legtabuszerűbbek közül? Kell hozzá mélypszichológiai tájékozottság, de nem több, mint amennyi ma már a képeslapok „Hasznos tudnivalók” rovatából is belénk szivárog. Közismert némely őserdei néptörzs tagjainak babonás riadalma attól, hogy képet készítsenek róluk, hogy nevüket papírra írják. Mágikus erőt tulajdonítanak a rajznak, a betűnek: rabul tartja, meghódoltatja azt, akinek arcát, nevét rögzíti. Tudósi kísérletek igazolják, hogy a léleknek pontosan ilyenféle primitívségéből fakad az a beteges, immár világszerte észlelhető riadalom is, amelyet az utcatáblák némely betűi keltenek: mintha azoknak is hódító hatalmuk volna. Ugyanaz a szem, amely nyugodtan olvassa a kirakati táblácskán, hogy ott man spricht deutsch, vagy on parle français, és okosnak tartja a vasúti ablak akár ötnyelvű figyelmeztetését, hogy veszélyes kihajolni: ugyanaz a szem vérbe borul, ha – menjünk a példáért távolabbra – Brugge-ben ott van az út neve franciául is a zománctáblán. Ki igazánból a babonás vajon: aki tiltja vagy aki igényli a kettős fölírást? Nyilván az előbbi. Miért?

Nem győzhetjük eléggé tanulmányozni Lenin nemzetiségi tételeit. Nemcsak a bennük uralkodó igazságérzettel ragadnak el. A belőlük áradó emberiességgel: lélekismerettel is. Lenin nem puszta jogtiszteletet kíván a nagyobb nemzetektől a kisebbek iránt. Előzékenységet, udvariasságot, nagylelkűséget; mindazt, ami a gyengébbnek kijár – a testvértől.

Hogy száz-, tíz-, sőt ötezer főnyi kis népeknek – mint éppen a mi legközelebbi nyelvrokonainknak: a manysik-nak és a hantik-nak ábécéjük, iskolakönyvük, anyanyelvi irodalmuk lett: ebből az egyszerre észhez és szívhez szóló tanításból folyt.

Nekem vannak ilyen manysi iskoláskönyveim; még első szovjet utamon vásároltam őket. Hogy mennyiért is, azt mostanában idéztem föl. Fillérekért; azaz kopejkákért.

Írószövetségünk legutóbbi gyűlésén szökött az emlékezetembe, felelős szavú fölszólaló beszéde közben. A mi Duna-völgyünk nemzeti-nemzetiségi bajairól szólván, amellett érvelt, hogy ezek orvoslásához nekünk – példamutatással kell hozzájárulnunk. A mi országunkban is élnek más nyelvű nemzetiségiek, csekély számban ugyan, olyannyira, hogy például egy-egy iskoláskönyvük darabja száz és száz forintba kerül; a magyar állam mégis fillérekért juttatja azokat a tanulóknak. Aztán egyszer csak rátért ő is az utcatáblákra. Kezdjük el mi azonnal a kétnyelvű táblák fölszerelését Gyulán, Tótkomlóson, mindenütt, ahol illik. Tapsot kapott, frisset, szaporát.

Közben mosolyt, mert hisz maga a szónok is megerősítette: Gyulán például mindössze öt százalék a nemzeti kisebbség, a román. A derűt mégsem az keltette: groteszk egy ajánlat. Hanem az: igen, ez a jó példa. Bizonyítékául, hogy ragadt ránk valami; a gyerekszobában, amely Európa, s az iskolában, amely a munkásmozgalom.

Fejezem be, és a hosszú vízszintes vonal, mely az én soraim alján is ahelyett áll, hogy „vége”, nemcsak e jegyzetek zárásául kívánkozik. Összeadási vonalat kell húznom hovatovább egész pályám alá; egyre kisebb csoportba szorít a tizedelő sortűz, amely írói regrutáskodásom nemzedékére immár szüntelenül kattog. Az összegezés nem oly bajos, mint magam is véltem. Az oszlop jegyei különböznek, de megvan a közös többes. Számba vehető munkám alig van olyan, amelyen át ne ütne a társulási szándék: jobb otthont teremteni. Még a „legtisztább” irodalommal is ügyet szolgálni; az otthontalanokét.

Mert én ezt a közös – morális – jelenvalót is az irodalomtól kaptam? Forrását is tudom. Petőfinek egy ritkán taglalt verse, A Nemzetgyűléshez című, amely nyomtatásban 1848. július 4-én jelent meg a Pesti Hírlap-ban az aznap összeülő követek üdvözléséül. A vers először is azzal tündöklő, hogy milyen jellemet fed föl. A gyalázatos kaland után, midőn a képviselőségtől úgy ütötték el, hogy majdnem agyonverték, a költőnek ez a harmadik verse. Erről egy célzást sem ejt. Emelkedett, makulátlan mondandója az, hogy a magyaroknak nincs hazájuk, elpusztult; most nyílhat alkalom, hogy megteremtsék; nem újra, hanem újonnan.

Rám ez volt főbeverő hatással már diákként. S ez a keserű hatás az évtizedek során csak fokozódott, annak mértékében, ahogy megismertem más – szerencsésebb történetű és szerkezetű – országok hazává alakulását, és ahogy tudatosult bennem, hogy ez a haza, Petőfié, még mindig, még mindig és még mindig nem teremtődött meg. A történelem – a csapások záporoztatása közben – csak nem adott rá alkalmat; kellő nyugalmat.

És most van rá alkalom?

 

*

 

Van alkalom számba venni nemcsak egy-egy évi vagy évtizedi kérdéseinket, hanem azokat is, melyek rossz csíráit évszázadok takarják. Ez nagy szó. Nemzeti létünkben generációk futnak le, míg egynek-egynek megadatik, hogy így egyáltalán föleszméljen a mélyből, s föladatait ilyen távlatokra mérje. Tudom, vannak, akik úgy érzik; mintha e sajátos gondjaink eltávolítanának bennünket a nemzetköziség eszmeterületéről. De tudom, még többen vannak, akik szerint épp e kérdések föltárásával s megoldásával bírjuk igazán mélyre gyökereztetni területünkön a nemzetköziség eszméjét. Voltak, akik kételyüknek adtak ezúttal is hangot: elég erős-e a napi közéletünk akusztikája e történelmi súlyú problémák országosan nyílt megbeszélésére? Nem ringatom-e vajon illúziókban magam a gondolatkimondás határait illetően, főleg „sorskérdéseink” dolgában? Igaz, most ezek a kérdések is összekuszáltak a műfajkeveredés folytán. Nem kibonyolíthatatlanok. Fejezhessem ki róluk is a magam meglátásait, szabad megbeszélésre. A legsúlyosabb cáfolat is – megkönnyítene.

Véleményem szerint ugyanis fél század óta a magyar anyanyelv a legszétszórtabb nyelve Európának, ha ugyan nem az egész világnak. Minden harmadik magyar neki idegen nyelvű környezetben él, már a puszta ténynél fogva műveltségileg, szellemileg hátrányban. Számuk nemzedékenként a szabadesés gyorsulásával apad. Nyelvünk évszázados őrzője, a parasztság eltűnőben. A versek, dalok, prózai szövegek, melyek a nép ajkáról kelve különös légi szárnyalásukban az úgynevezett magyar glóbust kialakították s fönntartották, ma nálunk is gépekből áradnak, egy bérháznál alig nagyobb területről. A szellemi élet nálunk is teljesen az értelmiség kezébe került. Az irodalomtörténészeink szerint ennek az értelmiségnek viszont mi is az irányítói vagyunk, betűértők, a betűvetés művészei. Ebből az állításból mindnyájunknak először is felelősséget kell éreznünk. Bár megfelelhetnénk neki. Mert van valóban minden nép életében működés, melyet csak a szellem emberei láthatnak el. Főleg olyanban, amelynek biológiai léte került próba alá; amely – múltjában kapott sebek és fertőzések folytán – számbelileg is évről évre fogy.

Ha Herder nem a jozefinus esztendők észleletei szerint teszi meg diagnózisát, hanem százhatvan-százhetven évvel később – jóslata talán még komorabb lenne. De – eszméltetőbb is, oly általánosan, mint az a hajdani?

Az a szándéktalanul sötét vészmadárhang akkor, a dialektika vigasztaló szabálya mentén hajnalt hozott ránk: Batsányi, Kármán, Kazinczy, Csokonai, Verseghy (és Széchenyi, Teleki s Eötvös apja) ébred rá, hogy a szellemi élet több, mint literátoroskodás.

Ilyesmi a mi dolgunk is. Ápolni, továbbfejleszteni egy egészséges, szabad közösséget, amelyben a magyar nyelv kerengeti az embervédő eszméket, nemcsak annak a tizenötmillió embernek, akiket a tüzetes statisztikák magyar anyanyelvűnek rubrikáznak; mindenkinek, aki – bármely nép fiaként – magyarul is ért. Ha van eredendően nemzetközi lelkületű lény, a tollforgató az. Soha nem sok neki az olvasó, s mindegyiket meg akarja nyerni, azaz, tudja felelősségét – ha csak egy kicsit is igényes – mindegyik iránt.

 

*

 

Ilyen gondolatokkal jöttem meg Bécsből, léptem át a határt, vámvizsgálati szorongások nélkül. Semmi dugárut nem hoztam.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]