Egy tanúvallomás

A Magyar Tanácsköztársaság bukásáról, illetve keletkezéséről a Népszabadság-ban megjelent fejtegetéseimhez kaptam egyebek közt olyan hozzászólást is, amely magában történelmi dokumentum lehet. Az események egyik szereplőjének sorait. Noha ezek csak egy részletét érintik a történeteknek – hogy kik és milyen mértékben vezették félre Károlyi Mihályt annak idején, 1919. március 21-én –, érdemesnek érzem a hozzám érkezett egész levél közreadását.

 

 

Budapest, 1969. szeptember 1.

Kedves Illyés Gyula!

 

Párizsból most hazaérkezve, kortársaim meglepetéssel mutatták nekem a Népszabadság-ban megjelent cikkét: 1919. augusztus. Írta ebben, hogy 1919 márciusában Károlyi Mihály a munkásoknak, illetve ezek feltételezett vezéreinek szándékozott átadni a kormányzást a nemzetnek azokban a tragikus napjaiban.

Igaz!

Aztán később ezt írta: a kiáltványt, amelyben Károlyi Mihály bejelentette, hogy minden hatalmat átad, nem Károlyi Mihály írta, azt ő maga is plakáton, illetve újságokban olvasta először. Ezt egy másik meghitt bizalmasa, egyben személyi titkára, Simonyi Henri fogalmazta, állítólag Kéri Pállal, a harmadik jó barát társaságában. Károlyi Mihály nem tiltakozott. Ez polgárháborút robbanthatott volna ki, s akkor még egységre volt szükség, bármi áron. Később meg az ellenforradalom kezében lett volna fegyver a más miatt vádoltakkal szemben.

Nos, mindebben már édeskevés a való igazság.

Az akkor történtekről kívülem is három hiteles koronatanút idéznék: Károlyi Mihályt, Berinkey Dénest, a Kommünig Károlyi miniszterelnökét és Gellért Oszkárt, a nemrég meghalt kétszeres Kossuth-díjas költőnket, a Károlyi-kormány egykori sajtófőnökét.

Mi volt az én szerepem?

Én a minisztertanács jegyzője voltam. Az utolsó minisztertanácsunk végeztével engem kint, az ajtóban fogott el Kéri Pál, aki várt rám. Elmondta nekem, hogy az imént beszélt Károlyival, s hűségesen megismertetve őt az új helyzettel, megmondotta neki, hogy a legokosabb, ha most azt a megbízást, amelyet előbb a Nemzeti Tanácstól kapott, leteszi a magyar nép kezébe, lemond a népköztársaság ideiglenes elnökségéről, hogy aztán a jövőt illetően a magyar proletariátus döntsön. Kéri mindjárt mutatott egy kis írást, amelyről azt mondta, hogy ezt Károlyival egyetértésben az imént szerkesztették meg az ő lemondásáról. Aztán abban állapodtam meg Kérivel, hogy ezt rögtön felviszem a Várba Károlyinak, s ha tényleg úgy áll a dolog, ahogy ő most nekem elbeszélte, aláíratom, s majd közölni fogjuk a sajtóval.

Átmentem a Várba, a volt királyi palotába. Ott volt Károlyi a dolgozószobájában feleségével és nővérével. Azzal állítottam be, amit az imént Kéri adott elő, megmutattam s odaadtam neki a nevezetes lemondó okmányt, amelyet ő előbb Kérivel együtt szerkesztett volna, s amelynek lényege az volt, hogy lemond, átadja a hatalmat Magyarország népei proletariátusának. A szomorkás Károlyi átvette, épp csak átfutotta, s aztán habozás nélkül rákanyarította a nevet: Károlyi Mihály. És utána visszaadta: tessék, vigye.

A lemondó okmányt aláírva visszavittem a sajtóirodába, ahonnan a szöveget lediktálták dr. Molnár Kálmánnak, a kőnyomatos laptudósító Politikai Hiradó szerkesztőjének, hogy továbbítsa a sajtónak.

Ez, ennyi volt az én szerepem.

És hozzáteszem: ha maga Károlyi Mihály nem tudott volna lemondó leveléről – elképzelhető-e, hogy azonnal nem szakított volna emiatt velem! 1919-ben emigrációba vonulása előtt engem kért meg Esterházy Móric barátjával együtt, hogy vigyázzunk három itthagyott kisgyermekeire s dolgaira is. – Amikor Beneš eltanácsolta őt Csehszlovákiából, mert Károlyi ott kommunistákkal tartott barátságot, Károlyi engem kért meg, hogy utazzak föl Bécsből hozzájuk, és kísérjem le őket Firenzébe. Aztán Splitbe hívott le egy nyáron, nekem kezdve diktálni Az egész világ ellen című könyvet, melynek előszavában köszönetet mondott nekem.

Most jön Károlyi Mihály szerepe.

Még a Kommün bukása előtt ő emigrált feleségével együtt. Bécsbe mentek. Itt június utolsó hetében fölvitte a szociáldemokrata Arbeiter Zeitung-hoz saját, otthonról hozott írását: Die Geschichte meiner Abdankung. Lemondásom története. Az Arbeiter Zeitung-ban megjelent ez a cikk, bekeretezve ott függ ma is a Károlyi-palotában rendezett Károlyi-kiállításon!

Ebben a saját írásában Károlyi Mihály elmondja, hogy szabad földre érve, a lapban elmesélhet mindent, amiről otthon nem beszélhetett. Megírta Károlyi a Vyx-jegyzék után történteket, mikor a kormány lemondott, de ő maga helyén akart maradni kötelességét teljesítve, kinevezvén egy új, tiszta szocialista kormányt, élén Kunfi Zsigmonddal, aki ezt akkor ezekkel a szavakkal vállalta is: undorral bár, de megcsináljuk…

Aztán elmondja cikkében Károlyi: nem így történt. Március 21-én este Kéri Páltól tudta meg, mi történt a Gyűjtőben, hogy Kunfiék megegyeztek Kun Bélával a proletárdiktatúrában, a munkáspártok egyesülésével. Kunfi Zsigmond és Böhm Vilmos, a kormányának e két szocialista minisztere azt is megfogadta, hogy a minisztertanácsban mindezt se Károlyival, se a polgári miniszterekkel nem tudatják. Ekkor Kéri Pál kérésére Károlyi elhatározta lemondását, a hatalom átadását. S írta Károlyi a lapban: megtette ezt, hogy elkerüljön egy véres polgárháborút. De hozzátette: tulajdonképpen nem is á adta át a hatalmat, mert hisz ezt már rég megszerezte magának a szocialista munkásság a hadseregnek a maga számára történt megszervezésével.

Az élő Károlyi Mihály soha, soha nem tagadta a hatalom átadását, a lemondó okmány aláírását.

Most jön Berinkey Dénes.

Berinkey a fehér bíróságok előtt eskü alatt tett hiteles vallomásokat. Kezdte 1919. március 21-ével. Ez este a miniszterelnökségi palotai lakásából átment a sajtóirodába, ahol nagy meglepetésére látta meg Károlyinak lemondó nyilatkozatát. Vallotta, hogy világosan, pontosan fölismerte Károlyi saját kezű aláírását a lemondó okmányon és mellette egy elkészített fogalmazványon Kérinek a keze írását is. Nagyon kínos meglepetés volt ez az ő számára, mert Károlyi a minisztertanácsban s utána se, ezt őelőtte egy árva szóval sem említette!

Ez estén úgy tíz óra felé beállított hozzájuk a miniszterelnökségi lakásukba Károlyi és a felesége azzal, hogy nem akarnak a várbeli lakásukban maradni ez éjszakára, s kérték, hogy készítsenek számukra hálóhelyet ott őnáluk. Amikor Károlyiék bejöttek hozzájuk, Berinkeynek a felesége Elnök Úrnak köszöntötte Károlyit, mire ő: már nem vagyok elnök, lemondtam. Bent náluk aztán Berinkey mindjárt kezdett heves szemrehányást tenni néki, hogy erről se őnéki, se minisztertársainak egy szót se szólt. Erre Károlyi: ezt én így láttam jónak! – Utána mégis Berinkeynek az unszolására, hogy kiáltványa közzétételét legalább egyelőre mégis halassza el, Károlyi fölhívott engem telefonon, hogy a lapoknál állíttassam le a lemondó nyilatkozat közlését. Meg is próbáltam, de már késő volt, a lapok mind már jó három órája megkapták. Mikor én ezt visszatelefonáltam Károlyinak, ő ezzel az emlékezetes pár szóval válaszolt: annyi baj legyen!

Úgy a Károlyi Mihály elleni hazaárulási perekben, mint a Rákosi Mátyás elleniekben tanúként kihallgatott Berinkey Dénes eskü alatt vallotta mindig, hogy maga Károlyi Mihály mondotta el néki lemondó és a hatalmat átadó nyilatkozata aláírásának hitelességét.

Újabb koronatanú: Gellért Oszkár, a károlyista volt sajtófőnök.

Halála előtt most pár éve megjelent emlékiratos könyvében Gellért Oszkár megírta, hogy amikor a sajtóirodában Kéri Pál mutatta néki Károlyi lemondó nyilatkozatát, amelyben még az állt, hogy ő átadja a hatalmat a magyar szocialista munkásságnak – ő, Gellért Oszkár, összecsapta a kezét: hát Károlyi nem tudja, hogy mi történt a Gyűjtőben, s aztán este a Munkástanácsban?! És ő így javította ki a lemondó nyilatkozatot: átadom a hatalmat Magyarország népei proletariátusának.

Amikor Károlyi 46 tavaszán hazakerült huszonhét éves emigrációjából, Gellért Oszkár is fölkereste őt Gellért Szállóbeli lakásán, s erről a találkozásukról írta könyvében: Károlyi Mihály melegen köszönte meg őnéki, hogy annak idején ő javította ki helyesen lemondó nyilatkozatát.

Íme, a hiteles történelmi valóság.

Most hát meg is kérem arra, hogy a Népszabadság-ban, ahol a cikke megjelent, közölje ezt a közérdekű helyreigazítást. Végre is magánál Károlyi Mihálynál – lásd az Arbeiter Zeitung-ba írt saját cikkét – hitelesebb ismertetője nem lehet a történteknek.

Köszöntöm az írásaiból oly nagyrabecsüléssel ismert magyar írónkat:

Simonyi Henri

 

 

Lélektani vita lehet, hogy ha valaki egy eseményről többször is megemlékszik, melyik tanúságtételét fogadjuk el minden árnyalatában hitelesnek: a legelsőt, a legutolsót?

Fejtegetéseim ide vágó részét én Károlyi Mihálynak későbben kelt szóbeli és írásos visszaemlékezéseire alapoztam: azokra is, melyeket legutolsó könyvében – a Faits without Illusions címűben – közölt; Hittel, de nem hiszékenyen, így hangozhatnék magyarul.

Simonyi Henri kiigazításai ehhez mérten is csak árnyalatokat világítanak.

Néha szándéka ellenére is.

Írása úgy céloz, mintha kétségbe vonná, hogy Károlyit félrevezették a barátainak vélt szociáldemokrata és radikális pártvezérek meg közírók. Ám két sora közt arról értesülünk, hogy a Károlyi eltávolításáról szóló döntést illetően „Kunfi Zsigmond és Bőhm Vilmos azt is megfogadta, hogy a minisztertanácsban mindezt sem Károlyival, sem a polgári miniszterekkel nem tudatják”. Nevezzük néven, minek minősül nyelvünkben az ilyen viselkedés? Rászolgált erre Károlyi?

Még csak egyet ide. A végzetes minisztertanács után, amikor már megásták a vermet, Kéri Pál beszélt Károlyival, s „hűségesen megismertetve őt az új helyzettel, megmondotta neki…” Nem a sanda számvetést tárta föl, hanem amit az addig már megteremtett. Az ismertetés tehát egy irányban sem hűséges volt, hanem mindenképpen hűtlen. Kéri még azt mondta Károlyinak, hogy „legokosabb, ha ő most azt a megbízatást, melyet a Nemzeti Tanácstól kapott, leteszi a magyar nép kezébe”… Mi a tic-et rándító ebben a zengő frázisban? Hogy az a kéz – mint Simonyi maga is vallja – Kunfié volt és Bőhmé. Kunfiról az előző cikkben magam hallgattam el egy mondatot. Morfinista volt. Magában én ezt nem ítélem el; Baudelaire s még hány nagy művész élt bódítószerrel. De Kunfi nem művész volt; a közéletben vállalt – igényelt – mozdonyvezető-szerű pozíciót. S kapott.

Mi hámozható ki mégis Simonyi Henri, a szemtanú vallomásaiból? Hogy Károlyi távozásának – szociáldemokrata részről való több mint gyors eltávolításának – föltehetően két írásos dokumentuma volt. Az egyik – az első, amelyet maga Károlyi is – nyomtatásban olvasott. A második az a „kis írás”, melyet Kéri mutatott Simonyinak azzal, hogy azt Károlyival egyetértésben az imént szerkesztették. Simonyi ezt vitte föl a várba, hogy Károlyival aláírassa. Itt egy érthetetlen pont van. Miért kellett még egyszer fölvinni azt az iratot. Miért nem írta alá Károlyi azonnal, ha benne volt a szerkesztésében? S még egy homály. Károlyi már ebben a Kérivel közös lemondó okmányban a hatalmat „Magyarország népei proletariátusának” adja át. Aztán az derül ki, hogy ezt a mondatot jóval később, a nyomdába adás előtt saját akaratából Gellért Oszkár írta be a fogalmazványba.

S még egy pont a későbbi kapcsolatok bizonyító erejéről. Mikor tudta meg Károlyi, hogy ki mit fogalmazott s cselekedett nevében? Mert – hisz Hajdu Tibor tanulmányában olvashattuk – Kunfival is volt egy ideig kapcsolata.

Árnyalat mindez, ahogy mondtam.

Kivéve egy mozzanatot. Mikor bizalmasainak köre Károlyit végleg elütötte a helyzet – és az ország – megmentésének tervétől, Simonyi szerint „ő ezzel az emlékezetes pár szóval válaszolt: annyi baj legyen”. Ez a mondat így nyegle. Azokat a vonásokat erősíti, melyeket Károlyi arcképére ellenségei rajzolnának. Pusztán magában – a pillanat és a légkör érzékeltetése nélkül – akkor sem hiteles, ha szó szerinti. Simonyi hallgatással cáfolja a hiedelmet, hogy ő is részt vett a fogalmazásban, mely „Kéri Pál kézírása volt”, s melybe Gellért belejavított. Ki még? Az „aláíró” megkérdezése nélkül.

Fejtegetésem alaptétele az volt, hogy 1919 tragikus márciusában a magyar népnek valami népfrontszerű összefogásban kellett volna megkísérelnie a kitörést a válságból. Két nagy adottság kínálta ezt. A rohamosan forradalmasodó tömegek s egy olyan államférfi, aki akkor nemcsak az egész nemzet bizalmát élvezte hatalmasan, hanem képes volt – későbbi életútjával tett rá tanúságot –, hogy a forradalmi rétegek bizalmának is megfeleljen. (10)

 

A hivatkozás helye
Jegyzet

10. 1919. augusztus. A Népszabadság-ban jelent meg, az események ötvenedik évfordulója alkalmából. A visszaemlékezést többen is kiegészítették, részben a történelmi eseményekhez, részben az eszmei fejtegetéshez fűzve adatokat. (L.: Egy tanúvallomás c. cikket.) Említettem, művészet-erkölcsi összeférhetetlenség, hogy író a saját könyvében önmagáról elismerő véleményt ismertessen. Ennek merev megtartása azonban ezúttal idézett írók gondolatmenetének megcsonkítását jelentette volna most is – az erkölcsi szabály éppoly megsértését. Ezért következik itt a hozzászólások teljes szövege, a közlés időrendjében. Hajdu Tiboré:

 

Illyés Gyulának a Népszabadság-ban közölt írása rövid és szinte szűkszavú, mégis elmondhatjuk, az életmű egy része válik most teljessé. Egész életében foglalkoztatta a Tanácsköztársaság, az átélt forradalom témája. Először gyönyörű költeménnyel búcsúzott tőle (Ifjúság), azután önéletrajzi regény következett (Kora tavasz), amely azonban nagyobbrészt az előző, polgári demokratikus forradalomról szól, s a Tanácsköztársaságot a közepén hagyja félbe: nem mondja ki a végső szót. Közben egy, a mostanihoz hasonló, rövid elbeszélés, amelyet Kun Bélának szentelt, éppen akkor, mikor az általa alapított párt megtagadta tragikus véget ért vezérét.

Illyés tudatos író, aki mindig tudta, mit enged és mit kíván az írótól a történelmi pillanat. Elérve a történelmi távlatot megnyitó fél évszázados fordulóra, elérkezett a „kényes” ponthoz, a forradalom vereségéhez, s körülményeit boncolva, el nem titkolva gyengéit és hibáit, bontja ki esszenciáját: a jövőnek világító múlt legfényesebb lángját. (Oly hevesen, hogy a testvértűz, a Kommüntől el nem választható őszirózsás forradalom teljesen elhalványul mellette.)

Nem az író dolga önmagát magyarázni, s az olvasó alig követheti nyomon, amint a frontról, megverten is a Kommün Vörös Hadserege vonul vissza, de az idő gyorsabban halad a gyalogos oszlopnál, amely így a főváros határában már a jobboldali szociáldemokrata Peidl-kormány karhatalmával találkozik, neve még Vörös Őrség, nem volt ideje a zászlókkal nevét is leverni, de valójában már nem is Peidl karhatalma, hanem a készülődő ellenforradalom rendőrsége. Hiszen a Tanácskormány, éppen szociáldemokrata hatásra, bevette a Vörös Őrségbe a régi rendszer rendőreit is, akik a döntő órában, tisztjeik vezetésével, önálló erővé váltak, s nagy részük volt a Peidl-kormányt elűző puccsban.

Erről a puccsról is megemlékezik Illyés, számon kérve a munkásság eltűnt egységét s erejét, hogy a „szakszervezeti kormányt” miképp buktathatta meg „két tucat kispolgári civil”. Itt azonban ki kell igazítanunk értesülését (nem emlékezetét, hiszen akkor már hazafelé menekült „bozótokon, kukoricáson, utat kerülve”). A puccs napján már Budapesten volt a román hadsereg, s a számára előnyös államcsínyhez segítséget, asszisztenciát, katonaságot adott (ha azok a miniszterelnökség szobáiba nem is hatoltak be). Miután a Vörös Hadsereg maradványait lefegyverezték, a megszálló hadsereg támogatásával könnyű volt átvenni a hatalmat.

A megszálló hadsereg dántő szerepe még nem válasz a kérdésre: hova lett a munkásmozgalom erőt adó egysége? Ezt voltaképpen az első világháború kitörésekor bontotta meg a szociáldemokrata pártvezetőség politikája. Az őszirózsás forradalom után kettészakadt a munkásmozgalom. Pontosabban háromfelé. A pontosabbá tétel nem fölösleges, mert Illyés a kommunistákról és szociáldemokratákról ír. Nem tőle akarom számon kérni a párttörténetírás mulasztásait: az olvasó tájékozódását szeretném segíteni.

A kommunisták otthagyták a szociáldemokrata pártot, amelyben a jobboldali és centrista vezetés nagyjából megmaradt. De ott maradt egy erős és a munkások között nagy befolyást élvező balszárny is, amely nem helyeselte, taktikai szempontból, a kommunista párt megalakítását, de saját pártvezetősége taktikájával sem értett egyet. 1919 márciusában ez a balszárny csatlakozott a kommunistákhoz, és egységük túlélte a Tanácsköztársaságot. A két párt egyesülésénél gyakran elsikkad a tény, hogy a kommunisták nemcsak a jobboldallal, velük is egyesültek – és ez a fontosabb, mert ez volt maradandó. Ezért félreérthető annak kiemelése, hogy a népbiztosok között csak egy kommunista volt. Nem azért, mert kettő volt (Kun és Vántus), nem is azért, mert az összetétel 13 nappal később nagyon megváltozott; hanem, mert az első szovjetkormány tizenhárom szociáldemokrata tagja közöl hat baloldali volt.

A kor ismerője néha talán azt érzi, hogy Illyés Gyula a forradalom egyik-másik középutasánál is erősen megnyomta a tollat (Kunfi), ebben azonban, úgy vélem, igaza van. Senki sem köteles forradalmár lenni, de ha nem az, miért vállalja egy forradalmi kormány tagságát. Az egyesülésnél Kunfi tisztességből szót emelt Károlyiért: tudta, hogy elutasítják.

A magyar történelem bővelkedik furcsaságokban: de az első proletárdiktatúra elnöke mégsem lehetett „volt gróf”, ahogy Károlyi olykor nevezte magát. Összefogása a kommunistákkal március 21-e előtt azért sem lehetséges, mert közülük senkit sem ismert, mozgalmukat nem vette komolyan, sőt a baloldali szociáldemokraták között is alig volt személyes ismerőse. A magyar politikában számára valóban Kunfi volt még ekkor a legbaloldalibb ember, szociáldemokrata miniszterei március 21-énél jobban félrevezették az előző hetekben, mikor azt bizonygatták előtte, hogy a kommunisták népszerűsége múló, pillanatnyi jelenség.

Ezek azonban csak részkérdések, s nem kisebbítik az Illyés által a középpontba állított probléma jelentőségét: Károlyi és a forradalmi munkásmozgalom viszonya – a maga teljességében felfogva – hazánk huszadik századi történetének alapkérdései közé tartozik. Ezt a tényt Illyés az irodalom eszközeivel teszi világossá számunkra.

 

Litván György hozzászólása Még egyszer Károlyi Mihály lemondásáról címmel:

 

A történelmi múlt eltemetettnek látszó, de tisztázatlan kérdései előbb-utóbb váratlan erővel szoktak feltámadni. Ez történt most is, éppen fél évszázad múltán, a Tanácsköztársaság születésének egyik mozzanatával, Károlyi lemondásának körülményeivel.

Illyés Gyuláé az érdem, hogy a kortárs otthonosságával s a magyar történelem sorsfordulóit szinte önkínzó szenvedéllyel boncoló író gyakorlott kezével hirtelen újra elevenné varázsolta ezt a korszakot. Emlékekből és töprengésekből szőtt 1919-es visszaemlékezései további emlékezésekre, töprengésekre és természetesen vitákra is sarkallnak. A termékeny vitáknak azonban előfeltételük, hogy az alapvető ténykérdések tisztázottak legyenek. Ilyen kérdés Károlyi lemondása, illetve lemondó nyilatkozatának hitelessége is, s magam mindenekelőtt ennek megvilágításához szeretnék néhány adalékkal hozzájárulni.

Simonyi Henri, Károlyi egykori titkára, Illyéshez írt levelében tisztázni akarja magát a történelmi felelősség alól, s azt bizonyítja, hogy Károlyi 1919. március 21-én annak rendje és módja szerint aláírta és útjára bocsátotta azt a bizonyos „Magyarország népéhez!” intézett, iskolai történelemórákról, fotokópiákról azóta is közismert kiáltványt, amely ezekkel a szavakkal végződik: „lemondok és átadom a hatalmat Magyarország népei proletariátusának”.

Simonyi nem említi, hogy a lemondás körüli vita csaknem ugyanolyan régi, mint maga az esemény (1966-ban, a Századok hasábjain ő maga is vitázott már e kérdésről Károlyi Mihálynéval). Így a fiatalabb vagy tájékozatlanabb olvasó azt hiheti, Károlyi 1956-ban (halála után egy évvel) megjelent emlékiratain és Illyés mostani cikkén kívül még sohasem vonták kétségbe a lemondás megtörténtét, amire Simonyi, íme, három „koronatanút” is idéz.

Nézzük hát ezeket a tanúvallomásokat, talán megfordított fontossági sorrendben.

Gellért Oszkár késői emlékiratainak más részleteit többen is helyesbítették, így állításait – mint például azt, hogy Károlyi 1946-ban „melegen megköszönte” neki, amiért lemondó nyilatkozatába belejavított – fenntartással fogadom. Idézett pár sora egyébként nem is függ össze a bizonyítandóval, a lemondó irat hitelességével.

Berinkey Dénes, az aznap lemondott miniszterelnök, komoly tanú. A népbiztosok perében 1920 júliusában elhangzott tanúvallomását érdemes pontosabban idézni, mint ezt Simonyi teszi. Először is Berinkey nem mondta, hogy a miniszterelnökségi sajtóirodán két iratot látott (Kéri Pál fogalmazványát és egy Károlyi által aláírt „okmányt”), hanem csak egyről beszélt: „Emlékezetem szerint ez az irat, amely a kezemben volt, ceruzával volt írva, alatta Károlyinak neve tintával szerepelt” (tehát nem vallotta, hogy „világosan, pontosan fölismerte Károlyi saját kezű aláírását” – bár ennek ellenkezőjét sem állította, ahogy Károlyi mondja memoárjaiban). A tanúvallomás legfontosabb mozzanatát Simonyi teljesen eltorzítja. Ugyanis Berinkey szerint Károlyi nem az ő „unszolására” kísérelte meg a nyilatkozat közzétételének „elhalasztását”, hanem ellenkezőleg: „Amikor mondtam neki, mennyire megütköztem azon, hogy lemondásáról a sajtóirodában kellett értesülnöm, igen izgatottan azt kérdezte, mit csinálnak a sajtóirodában az ő lemondásával. Azt feleltem neki, hogy a lapok részére sokszorosítják a lemondásáról szóló kommünikét. Erre felindulva így szólt: mondjad meg nekik, lemondásom nem a nyilvánosság számára készült, csak előkészítettem minden eshetőségre. Intézkedj, hogy a vonatkozó lapközlemények ne jelenjenek meg.” Berinkey vallomása a lényeget illetően Simonyi ellen bizonyít.

Marad az utolsó, az igazi „koronatanú”, Károlyi. Az élő Károlyi Mihály, aki Simonyi szerint „soha, soha nem tagadta a hatalom átadását, a lemondóokmány aláírását”. Nos, ez a „soha” három évig tartott. (Erre az időre esik a Simonyi által idézett Arbeiter Zeitung-cikk, s az 1921-ben megindult Károlyi-perre készített első „előkészítő irat”.) 1922-től kezdve viszont következetesen tagadta – nem tudok, és úgy látszik, Simonyi sem tud egyetlen ellenpéldáról sem, különben említené. Tagadta szóban, emigráns barátai körében, amit egybehangzóan ír le három, egymástól politikailag távol álló, egymást személyesen részben nem is ismerő ember, Bőhm Vilmos (Két forradalom tüzében), Nagy Vince (Októbertől októberig) és Sinkó Ervin (Egy regény regénye). (Az első kettő határozottan az 1922-es évet említi a közös dátumaként, Sinkó később került kapcsolatba Károlyival.) És tagadta írásban is, az ellene indított hazaárulási és birtokelkobzási perhez készített, 1922. november 27-i keltezésű „megállapító iratában”, amely ma is ott fekszik a per aktái között a Fővárosi Levéltárban.

„Előadom tehát – írja Károlyi –, hogy a fentebb emutett kiáltványt, amelyet 1919. március 21-én a munkástanácsban felolvastak, azután pedig az újságokban közzétettek, én sem nem fogalmaztam, sem magam alá nem írtam, de még csak engedélyt vagy felhatalmazást sem adtam senkinek sem arra, hogy azt helyettem és nevemben aláírja.

Ez az egész kiáltvány tehát s alatta az én aláírásom egy történelmi hamisítvány.

A dolog így történt:…” (Elmondja, hogy a március 21-i esti minisztertanács után az volt a szándéka, hogy elmegy a munkástanács ülésére, majd kinevezi az új, szociáldemokrata kormányt. Közben felesége és nővére társaságában vacsorához ült.) „Most megjelent volt titkárom, Simonyi Henri, és bemutatta a fentebb említett kiáltványt azzal a szövegezéssel, amellyel az később a napilapokban is megjelent. Azt adta elő, hogy ezt a kiáltványt Kéri Pál és ő (Simonyi) fogalmazták, és azt kérik, hogy írjam azt alá, hogy még aznap este a munkástanács ülésén felolvassák.

Én feleségem és nővérem jelenlétében tiltakoztam eljárásuk ellen, határozottan kijelentettem, hogy nem vagyok hajlandó ilyen nyilatkozatot aláírni, sőt nyomban felmegyek a munkástanács ülésére, és ott ki fogom fejteni, hogy a munkásságnak együtt kell haladnia velem.

Simonyi még egy ideig megpróbált kapacitálni a nyilatkozat aláírására. Mikor azonban látta, hogy hajlíthatatlan vagyok, a fogalmazványt magával vive, eltávozott.

Nemsokára a telefonhoz hívtak, s a munkástanácsból azt hozták tudomásomra, hogy ne fárasszam magam, felesleges és hiábavaló volna a munkástanács ülésére felmennem, ott már kimondották a szociáldemokraták és kommunisták egyesülését, elhatározták, hogy a kormányt átveszik, és felolvasták »az én aláírásommal ellátott« átadási nyilatkozatomat is.

Hogy Simonyi Henri és Kéri Pál között hogyan oszlik meg a történelmi okmányhamisítás felelőssége, azt utólag nem tudtam megállapítani. Mindenesetre egyetemleges felelősség terheli őket.

Röviden még csak erkölcsi indokát kell hogy adjam, miért nem lepleztem le eddig e nevemhez fűződő kiáltvány igazi szerzőségét.

A kommün alatt ennek megtevésével már nem segítettem volna – még az első órában sem – az eseményeken. A kommün után pedig nem akartam az amúgy is súlyos vád alatt álló Kéri Pál helyzetét ilyen, nem a Tisza-gyilkosság vádjához tartozó, mégis a bírói ítélet kialakulását könnyen befolyásolható tehertétellel nehezíteni.”

Magyarázatul csak annyit: a halálra ítélt kommunista népbiztosok és Kéri Pál a hadifogolycsere révén időközben kijutottak Szovjet-Oroszországba.

A „megállapító irat” megtette hatását: a „hatalom átjátszásának” vádjáról ettől kezdve nem esett szó sem a tárgyaláson, sem az ítéletben. Meg kell jegyeznem azt is, hogy az iratot, mint minden hasonlót, az emigráns Károlyi nevében ügyvédei terjesztették a bíróság elé. Ez a körülmény azonban hitelességét, bizonyító erejét alig csökkenti, hiszen Károlyi rendszeresen érintkezett ügyvédeivel, személyesen irányította a védelem minden fontosabb akcióját, az imént idézett megállapításokat pedig igen hasonló, bár Simonyira nézve némileg kedvezőbb formában későbbi emlékirataiban is megismételte.

És még egy tanú… 1929-ben, a proletárforradalom tizedik évfordulójára írt cikkében Kun Béla is leszámolt „a hatalom átadásának” legendájával. A döntő mozzanatot ő is abban látja, hogy Károlyi „visszavonta lemondási nyilatkozatának aláírását, még mielőtt a nyilatkozat nyilvánosságra került volna”. További sorai azután azt bizonyítják, hegy a KMP ekkor még potenciális szövetségest sem látott Károlyiban, aki ebben az időben – Illyés feltevésével ellentétben – szintén távol állott még a kommunistáktól, amolyan jó szándékú politikai fantasztáknak tekintette őket, és csak az emigrációban,1920-tól kezdett komolyan közeledni feléjük. 1919-ben – még a Tanácsköztársaság idején is – Kunfi politikai felfogása állt hozzá a legközelebb, azé a Kunfié, akinek ellentmondásos, de sohasem becstelen szerepét Illyés nagyon igazságtalanul ítélte meg.

Amikor azonban Károlyi március 21-ének éjjelén megértette, hogy a történelmi hullámok és a viharban kapkodó emberek lesodorták őt a kapitányi hídról, nem szervezett ellenállást, de még csak nem is vonult félre sértődötten, hanem tudomásul vette az új helyzetet, s bár a tanácskormány tevékenységével sok tekintetben nem értett egyet, nem akadályozni, hanem, mint mondta, „közkatonaként”, támogatni igyekezett azt belső és külső nehézségeinek leküzdésében.

 

Mesterházi Lajos: Utópiák, tanulságok, tennivalók című hozzászólása:

 

Amikor tavaly a fél évszázados megemlékezések sorozatára készültünk, kicsit féltem, hogy afféle rituális ünneplésnek leszek tanúja és részvevője, tömjénre, ikonokra, archaikus zsolozsmákra vesztegetjük ennek az erkölcsi tőkének még mindig értékes maradékát. A félelem fölösleges volt. Az emlékezésből nemzeti önvizsgálat lett; értelmiségünk legjava megmozdult, hogy közös munkával elvégezze azt, amibe a magyar marxista történetírás mindmáig legnagyobb útmutatója, Révai József bele sem foghatott, mert akkor ez, neki ez, és tragikus módon éppen ez tabu volt. Szenvedélyes viták indultak el.

Bizonyára nem az egyedüli vagyok, aki a legnagyobb izgalommal és örömmel Illyés Gyula cikksorozatát olvastam. Külön is örültem annak, hogy a történelmi eseménysorozatot olyan dramaturgiai elemzésben mutatta be, a szituációknak, figuráknak és díszleteknek olyan rendjét vázolta föl történelmünknek erről a hozzánk legközelebb eső és a mát legjobban bevilágító fáklyaláng-pillanatáról, hogy akkor is szerencsénk ez, ha pályatársainak adta föl a leckét vele, még nagyobb szerencsénket sejthetjük, ha maga oldaná meg.

Az utópia a szó őseredeti értelmében a múltban van. Nem tudunk olyan utópiát kitalálni, amely egyszer valahol valamiképp meg ne valósulhatna. Csak ami volt, az van megmásíthatatlanul és örökérvényűen. Ha tehát arról beszélünk, hogy „mi lett volna, ha…”, az abszolút utópiának a birodalmában járunk. Történelmi elemzéseinknek azonban minduntalan ilyen történelmi utópiákba kellett kirándulniuk. Hiszen csak a „mi lett volna, ha…” változatainak a megfontolásával érthetjük meg azt, ami volt. Egy feltétellel azonban. Ha közben azt is törekszünk megérteni, hogy ami volt, végül valamiképpen mégiscsak szükségszerűen volt úgy, ahogyan volt. Ez utóbbit a történelmi igazság végett; ahogyan az előbbit a tanulság végett.

Fönntartom véleményemet, hogy a Tanácsköztársaság nem a belső hibái miatt bukott meg, hanem a külső, katonai túlerő ellenében. Anélkül persze, hogy tagadnám azokat a hibákat és a hibák okozta belső bajokat. Tudom, hogy a mára is érvényes tanulságokat természetesen a hibákból vonhatjuk le. Ez a pragmatista szempont mégsem szabad, hogy zavarjon minket a történelmi igazság fölismerésében. Mert az igazság rejthet még olyasmit tán, ha teljesen föltárjuk, aminek újabb haszna lehet ma és a jövőben.

Mód Aladár (Valóság 1969. 9.) ismételten és ezúttal különleges hangsúllyal veti föl a Tanácsköztársaságnak a parasztpolitikában elkövetett hibáit, mint a bukás – szerinte – fő okát. A rossz parasztpolitika részben szociáldemokrata hagyaték volt, részben a Tanácsköztársaság egyes vezetőiben föltalálható doktrinér hajlam következménye. Egyik sem érvényesülhetett volna azonban ilyen mértékben, ha nincsenek ott még egyéb tényezők is. Mert hiszen, ami azt a szociáldemokrata hagyatékot illeti: voltak a Magyarországi Szociáldemokrata Párt vezetésében a század eleje óta olyan kezdeményezések is (Kunfi), amelyekből a parasztság forradalmi törekvéseinek és a munkás-paraszt szövetség jelentőségének a megértése kiviláglik. Az adott pillanatban miért nem ezek érvényesültek? Ami a doktrinérséget illeti, sajnos, nagyon áll az, amit Illyés mond: „A diktatúra végső pillanatainak tragédiája visszamegy a születése pillanatainak hibáihoz.” A születés pillanata olyan volt, hogy kedvezett a doktrinérségnek. Az a helyzet, amelybe a nemzet jutott, hozta magával, hogy akkor doktrinér elvontságokban is lehetett dinamizmus, váratlanul nagy dinamizmus. A kor sajtóját és irodalmát figyelve, félek: a doktrinérség a „levegőben” volt; a reálpolitikai megfontolások pedig jószerével csak a kormányzó szervekben.

A parasztpolitikát illetően nem ez játszotta azonban itt a főszerepet, hanem a kétségbeejtő kényszer; a blokád, s hozzá az időpont: a meginduló tavaszi munkák. (Fölvetném még: ha az újgazda harcol – hiszen háború van –, ki műveli meg a fölosztott földet, s főként – hiszen a gyárak a frontnak termelnek – mivel műveli meg? Végül pedig: a fölvásárló és elosztó szervek a parasztnak a terményért mivel fizetnek? Csak fehérpénzzel fizethettek volna, annak pedig a hitelét – amíg volt – a katonai erő adta. Többszörös circulus vitiosus ez.) Nem megbocsátanunk, de meg kell értenünk tehát a hibát. Végzetes volt, valóban? Az lett, a katonai, nemzetközi erőviszonyok következtében. Gondoljuk meg! 1949 és 1953 között a Magyar Dolgozók Pártja vezette kormány a parasztpolitikában a Tanácsköztársaságéinál sokkalta nagyobb hibákat követett el. Az erőszakos termelőszövetkezetesítéssel, az elnyomorító beszolgáltatási rendszerrel és azzal a személyi üldözéssel, amely akkor sem lett volna tisztességes, ha csupán a kulákok ellen irányul (hiszen a legradikálisabb program is a kulákságot csupán mint osztályt törekszik likvidálni, nem pedig a kulákot mint természetes személyt!), holott nem is csupán a kulákokra terjedt ki! Ilyesmi pedig a Tanácsköztársaságban nem volt. Beleszegényedtünk, belenyomorodtunk, politikailag is majdnem belebuktunk, de mégsem buktunk bele, ha úgy tetszik: pótvizsgát tehettünk. Mert más a helyzet a határainkon, mint 1919-ben volt. Egyébként a Tanácsköztársaság bukása után nemcsak a románok megszállta Tiszántúl, nemcsak a Viharsarok tanúsított ellenállást, és őrizte az emlékeket. Mennyi baja lett Horthynak a Dunántúlon is (és nemcsak Somogyban), míg az ellenálló falvak népét elrettentette, megosztotta, s végül „magával kötötte, mint a kévét”.

A hiba tehát megvolt 1919-ben, de nem ez volt a végzetes hiba. És ha emlegetjük, abban ne öndicséret legyen, hanem megszívlelendő tanulság. Mert a magyar téesz-parasztság csak a legutóbbi években érte el, hogy a téesz-ben minden tag biztos megélhetést talál. A paraszti jövedelem azonban igen egyenetlen elosztású. Mert ebben a kis országban, ahol úgyszólván nincsenek távolságok, a periferikus megyékben még ma is keservesen küszködnek a mindennapi kenyérért; a paraszt gyermeke az értelmiségi pályákon még mindig nem versenyképes a városiakkal, mert akár a civilizációs, akár a kulturális környezetét nézzük, a falu még mindig elmaradott. Tehát nekünk egy nagyjában és egészében helyes parasztpolitika korszakában is még igen sok a tennivalónk, hogy ebből az egykor nemcsak legelnyomottabb, de legvédtelenebb rétegből a jelzőre méltó szocialista osztályt szervezzünk.

Illyés az osztálykérdésnek sokkal kényesebb vetületét vizsgálja: a proletárság helyzetét a proletárdiktatúrában. Annak a Kovács nevű kovácsnak (Kossuth huszárja, felnőttebb korban) viselkedését, amikor cserbenhagyták a bukásban. Nem mondja ki, de kínálja a következtetést, megpróbálom kitapogatni. A politikai szereplőket, kommunistákat és szociáldemokratákat – így vagy úgy – a mozgalom, a forradalmasodó osztály termelte ki; személyes adottságaik azonban nagyon különbözőek lehettek. Volt köztük olyan is, aki tülekedve kapaszkodott föl a hajóra, s menekült, mihelyt az süllyedni kezdett. Volt közöttük, aki a fölkínált polgári karriert hagyta ott, mert igazságos ügyet akart a lelkiismerete szerint szolgálni. És szolgálta mindhalálig, mint Korvin Ottó, aki együtt akart meghalni is az osztály névtelenjeivel. Vagy mint Sallai, aki elment, hogy ne kelljen megadnia magát, de visszatért, amint újra fölvehette a harcot. Volt közöttük tehetséges és kevésbé tehetséges; doktrinérségében a munkástól idegen, és az osztály indulatait, mozgását, törekvéseit minden idegszálával pontosan érző, mint Landler.

De éppen az illyési felállításban látom bizonyítottnak, hogy a vezető értékét nem egy tényező adja, hanem személyiségének és programjának szorzata. Az osztályhoz fűződő kapcsolatát is ez határozza meg. Rossz programmal lehet egy kormány „szakszervezeti”, akkor sincs köze a munkásosztályhoz. Mármost, ami ezt a sorozatot illeti, a Tanácsköztársaság – különböző értékű – vezetői a proletariátus diktatúráját valósítottak meg; a munkásság ezt az utolsó pillanatig sem vonta kétségbe. Az utolsó pillanatig, amikor még mindig egyre adott újabb zászlóaljakat a frontnak, és készen állt a legnagyobb áldozatok árán is védeni Budapestet. Nagy kérdés, nagyon nagy drámai kérdés szabad lett volna – vagy talán kellett is volna – elfogadni a további áldozatot? Vagy helyesebb volt az ideiglenes visszavonulás, és a harc folytatása kicsiny, önkéntes csapattal, a föld alatt? Az érvet – azt hiszem – itt is a nemzetközi erőviszonyok adják, pontosabban – ezzel összefüggésben, de megszorítással – a Duna-völgyi politikai viszonyok. Erre azonban még visszatérnék.

Ellenben nézzük előbb a munkahipotézisek másik csoportját. Illyés, a tragédiaíró nagy intuíciójával fölállítja egy népfront ante datum elméletét, „egy elmaradt kézfogás utópisztikus lehetőségét” Károlyi és a munkásosztály között. Valóban félelmetes tragédia! A 20. századnak, de talán az egész magyar történelemnek egyik legnagyobb forradalmár alakja, Károlyi Mihály, nem tud találkozni a forradalmi osztállyal. Ama bizonyos félreértés, félremagyarázás vagy félrevezetés következtében. Alighanem többszörös és többoldalú félrevezetés következtében.

Nem tudok egyetérteni azokkal az ellenvetésekkel, hogy Károlyi forradalmi arculata csak az emigrációban alakult ki. Károlyi mindig egészen forradalmár volt, ugyanakkor, szemben némely bírálóival, reálpolitikus; tehát valódi forradalmár volt: programját a lehetőséghez viszonyította, és az eredményességgel mérte. Az 1919-es Károlyiban már benne volt a későbbi kommunista, és a kézfogásnak nem az ő politikai elmaradottsága volt az akadálya. De talán nem is csupán – ahogy Illyés látni véli – személyi intrikák; még akkor sem, ha egy drámaírónak a személytelen szereplőket is személyekben kell bemutatnia. Károlyi már fölismerte a munkásosztály forradalmi szerepét, de nem ismerte a kommunistákat: sem a magyar kommunista vezetőket, sem programjukat. Neki a munkásosztályt a szociáldemokraták jelentették. Amikor a Berinkey-kormány lemondása után munkáskormányt nevezett volna ki, „tiszta szociáldemokrata kormányra” gondolt; számára ez volt akkor a munkáskormány szinonimája. Ez a félreértés vagy félrevezetés egyik ága. A másik, hogy a kommunisták sem ismerték Károlyit, sőt, sajnos, a munkásosztály sem ismerte eléggé Károlyit. Nem ismerte föl benne azt a forradalmárt, aki maradéktalanul magáévá tudná tenni követeléseit. Több mint tragédia, katasztrófa: Károlyi gróf volt. Nem az ő személyi katasztrófája. És itt bizony az intrikát nem ez vagy az a személy követte el, hanem a történelem. Sorstragédia, amelyben a legyőzhetetlen előítélet a félrevezetés. Károlyinak nem azért kellett végigjárnia a szenvedés útját, hogy kommunista legyen; hanem, hogy a kommunisták elhiggyék neki. (Egyébként sem tartom meggyőző választásnak Kunfit az intrikus szerepében: arra jellemtelen, de erős embert kívánnék, Kunfi pedig jellemes volt, de gyönge.)

Mit jelenthet egy ilyen népfront ante datum? Egyfelől olyan nemzeti programot, amely a lakosság nagy többségének érdekeit képviseli egy törpe kisebbséggel szemben, és át is tudja hatni, tettre is tudja mozgósítani ezt a nagy többséget. Ha így nézzük, azt kell mondanunk, maga a proletárdiktatúra népfront volt, ante datum. Legalábbis júliusig. Tehát ameddig külpolitikai lehetetlenülése, s az ennek következtében végzetessé vált belső hibák a tömegek – elsősorban a szövetségesek, útitársak – bizalmát meg nem ingatták. Jelenti továbbá ez a népfront ante datum politikai pártok szövetségét is az említett program jegyében. Illyés lényegében erre utal, amikor Károlyi és a munkásosztály elmaradt kézfogásáról beszél. Károlyi plebejus forradalmiságában, földosztó programjában nem kevés joggal fedezheti fel annak az évszázados parasztmozgalomnak egyik politikai formáját, amely egy füzérnyi pártalapítási próbálkozás után végül Nemzeti Parasztpárt néven vitt szerepet a történelmünkben. Ha viszont pártok szövetségének értelmezzük a népfrontot, semmiképpen sem hagyható ki a szociáldemokrata párt. Mindazzal a keserves ballaszttal együtt, amit ez a párt a szövetségbe magával hoz.

Nem először merül fel ez a probléma. Még folyt a hitleri háború, 1944. május elsejéről ezt olvasom Károlyiné naplójában: „Prager osztrák kommunista nem akar előadást tartani a klubunkban, mert egy szociáldemokrata is előadást tartott nálunk Ausztriáról. Tehát: a jobboldallal hozzuk csak létre az egységet, de a szociáldemokratákkal nem!”

Károlyiné, akinek emlékiratait nemcsak azért kell elolvasni, mert nagyon szép írás, hanem mert Károlyi útjáról és eszméiről hiteles tanúságtétel – épp elégszer csalódott a szociáldemokratákban, hányszor keserűen ki is fakad ellenük; de a népfront kérdésében nem alkuszik, és tudja, hogy ezért sokat kell tanulnunk, egyebek közt felejteni is. Hogy az ő szóhasználatával éljek, a baloldal, a „gauche” még ott sem hagyható ki a számításból, ahol úgy megbukott és eltörpült, mint Franciaországban. Mert tradicionális kapcsolatokat jelent fontos középrétegekhez, és mert – helyzete következtében – a hatóköre bármilyen földcsuszamlás során robbanásszerűen megnőhet. (Gondoljunk az oly jelentéktelen kisgazdapárt 1945-ös hihetetlen választási sikerére.) Kittönösképpen nem volt kihagyható 1919-ben Magyarországon, ahol forma szerint legalábbis – de nem is csak forma szerint – a szervezett munkásságot jelentette.

 

Károlyi Mihályné levele:

 

Franciaországban tartózkodván, csak későn értesültem arról a vitáról, amely a Népszabadság-ban férjem „hatalomátadása” körül folyt.

Noha ezzel a kérdéssel kapcsolatban történelmi folyóiratokban már ismertettem a tényeket, úgy érzem, hogy most, amikor egy napilap vita tárgyává teszi, mint fő koronatanúnak, nekem is nyilatkoznom kell.

Károlyi, emlékiratai számára, amelyek Magyarországon még nem jelentek meg, magyarul írta jegyzeteit. Ezeket gondosan őrzöm. Ott világosan megírja, hogy a kiáltványt nem írta alá, sőt, amikor Simonyi ezt bemutatta neki, nővére és az én jelenlétemben ezt megtagadta.

A következőket írja:

„Késő este, kb. tízkor Kéri Pál azzal küldte Simonyit hozzám, hogy odalent Pesten, a munkások előtt kikiáltották a proletárdiktatúrát, és hogy a polgárháború elkerülése végett, legbölcsebb lesz, ha az általa szerkesztett pronunciamentót aláírom, amit Simonyi átnyújtott. »Semmi esetre sem írom alá« válaszoltam.

Feleségem és Papp(enheim) Erzsébet jelenlétében történt mindez.

Lógó orral ment vissza Simonyi Kérihez, közölni, hogy Károlyi nem megy bele. Kb. egy félóra múlva hanyatt-homlok rohant be újra Simonyi: »Tévedésből már valaki fel is olvasta a Munkástanács ülésén, hogy Károlyi átadta a hatalmat«, és hogy az írás már nyomdában van. Azonnal telefonáltam, hogy törni kell (ti. szét kell dobni a szedést – K. M.-né)…

Az igazság az, hogy én formailag írásban nem adtam át a hatalmat Kun Bélának. Az okmányt egyenesen akaratom ellenére, felhatalmazásom nélkül, sőt dacára, hogy kereken megtagadtam, olvasták fel a Munkástanács éjjeli ülésén… Nem én adtam át a hatalmat Kun Bélának, de a szociáldemokrata párt és annak vezetői.”

Hogy Simonyival és Kérivel férjem az emigrációban nem tartott haragot, érthető volt, mert hiszen egyikük sem vállalta magára a felelősséget, hogy ők adták át a kiáltványt felolvasás céljából a Munkástanácsnak. Az ő szerepük ebben az ügyben mindig homályos volt.

Hogy Gellért Oszkárnak férjem 1946-ban megköszönte volna, hogy ő a kiáltványt „kijavította”, egyszerűen elképzelhetetlen.

Szívesen rendelkezésükre bocsátom, ha erre szükség volna, az „élő Károlyi” saját írásával írt jegyzeteinek a fotokópiáját.

Remélem, ez egyszer és mindenkorra eldönti a vitát.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]