1919. augusztus

 

1

Volt bennem szorongás.

Vidáman vetettem át térdem a nyitott tehergépkocsi vendégoldalán.

Hogy a kocsi egyenest a tűzvonalba megy, akkor hallottam meg, amikor egyik talpam már a vashágcsón volt.

A tömötten álló katonák olyan szívesen húztak föl maguk közé.

Nem voltam katona. Diák voltam. Az iskolai év vége felé a Közoktatásügyi Népbiztosság kurzust nyitott mintegy harminc középiskolás számára. Akik elvégezték, ifjúmunkás-szervezetekben taníthattak társadalomtudományt és irodalomtörténetet. Ma sem tudom, kinek – talán Wesselynek – ajánlatára kerültem be. Pártos Alice, a két Andics lánytestvér, Ignotus Pál, Nyigri Imre – a messze került nevek és arcok közül emlékezetemben ma is ezek ülnek-járnak mellettem, a Sörház utcai teremben; és persze Wessely.

Rothbart Irma (Sinkó Ervin felesége) vizsgáztatott, s ha jól emlékszem, Lengyel József.

A Rudolf téren tartottam előadást; majd – napi kiküldetésben – Ecseren.

Dosztojevszkijről beszéltem, ezt a tételt tudtam legjobban; irodalmi előadónk – Litván József – lelkesen, kimerítően taglalta, több órán át. Aztán ismét vidékre irányítottak, föltehetően a még mindig erős tájszólásom miatt. Július vége felé Abonyba kaptam menetlevelet s költséget egy éjszakai megszállásra.

Jóval Abony előtt, egy jelentéktelen állomáson meglepő soká vesztegelt a vonat. Végül a rengeteg utast kiszállították, a mozdonyt a vonat farkához tolatták.

Szembetalálkoztunk a Tiszától hátra áradó hadsereg első hömpölyeivel.

Felhőszakadás után jön így a víz, zavarosan, sárosan; tört gallyat sodorva, szerteágazón keresve minél gyorsabb utat.

De voltak visszakanyarodó áramok ebben a hátrahömpölygésben is. Szerelvények azon az egyes sínen csak a Tisza felől jöttek. De a sínnel párhuzamos országúton néhány tehergépkocsi orral Szolnok felé állt. Egyikük álltában is rázkódva, már begyújtott motorral.

Megkérdeztem, útba ejtik-e Abonyt. Épp erről az önmagában rázkódó-dohogó kocsiról kaptam válaszul kelleténél hangosabb igent, nem is egy szájból.

Kötelességemnek éreztem, hogy Abonyban mindenképpen elvégezzem a dolgom. Annál inkább, hogy ennyi zavart láttam magam körül. Zsebemben voltak a jegyzeteim; most a darwinizmus tételeit, társadalmi jelentőségét kellett ismertetnem.

Hogy itt a katasztrófa, arra gyanúm sem támadt.

Abonyra egyáltalán nem emlékszem. Szolnok volt az első hely, ahol a kocsi megállt, az erős indulatú kis motor abbahagyta a dohogást. A Szolnokon látottakról s megéltekről kötetre való emlékanyag tömörödött azon nyersen a fejembe, s dolgozódott föl később képpé. Valójában alighogy megérkeztünk, nyilván már fordultunk is vissza, meglelvén a keresett köteléket.

A 22-es csepeli gyári ezredhez csapott a véletlen.

Velük csináltam végig azt a végzetes visszavonulást, hamarosan a magam lábán, egész Pestig, a Nyugati pályaudvarig. Életutamnak is egyik legtanulságosabb – legmegrázóbb – szakasza lett ez. Itt láttam, hova vezet a fejetlenség, egy ország szó szerinti irányítatlansága. S mire képes, még kétségbeesett helyzetben is, az összetartás, bár egy maroknyi emberé.

1919 márciusában még a polgári politikusok, de még a katonai szakértők is Magyarország legerősebb társadalmi hatalmának a szervezett munkásságot tartották. Kemény, jól működő izomzat volt az egész ország életében, de Budapestében kiváltképp, hisz mondhatni, az egyetlen. A Szakszervezeti Tanács – a Szociáldemokrata Párt sugalmazására – egyik napról a másikra munkások százezreit vezényelhette végig az utcákon, négyes sorokban, nemegyszer fegyver gyanánt szerszámaikat is – a kovácsoknak a kalapácsot, a húsvágó munkásoknak a bárdot – kezükbe adva. Károlyi ezeknek, illetve ezek föltételezett vezetőinek szándékozott átadni a kormányzást a nemzetnek azokban a tragikus napjaiban.

1919. augusztus 1-én ez a Szakszervezeti Tanács mondta ki a Tanácskormány megszűnését, a szavazatok 93:3 arányában a maga embereinek igényelve az ország vezetését. Így alakult meg az úgynevezett Peidl-kormány.

Ezt a kormányt hat nap múlva alig két tucat kispolgári civil buktatta meg. Egyszerűen kiutasította a miniszterelnökség épületéből. S azok kikullogtak, behúzott nyakkal. S behúzták nyakukat azok is, akik odairányították őket.

Hová lett, mivé vált az a félelmetes erő, mely négy hónappal előbb az ország reménysége volt? Mért nem öntötte el most az utcákat? Mi magyarázza azt a groteszk folyamatot, hogy távolról nézve a proletárdiktatúra demokratikusan – szavazással – bukik meg, de a bigott kispolgárság erőszakkal ragadhatta magához a hatalmat?

A fölfegyverzett csepeli vasasoknak az a kisded csapata, amellyel én épp azokban a napokban Pestre begyalogoltam, egymagában elég lett volna, hogy ezt a puccsot megakadályozza.

Nem távolról, nagyon is közelről láttam az eseményeket. Bármily szerény adat, amit emlékként őrzök, hozzájárulhat a lényeg megértéséhez. Nem történelmi képet akarok festeni, nem is íróit; ezt a lényeget bontogatnám. A magam, nem tagadom, tán nagyon is személyes fölfogása szerint.

De ehhez is hátra kell lépnem; perspektívát kíván ez is.

 

 

A magyar nép 20. századi sorsának kilenc hónap eseménysorozata szabott irányt: 1918 novemberétől 1919 augusztusáig.

Ismétlem: személyes véleményem szerint.

A klasszikus tragédiák első szava mindig úgy hangzik el – az Oidipusz királyé csakúgy mint a Hamleté –, hogy előzően egy tragédia már lefolyt, némán. Akik az „őszirózsás forradalom”-mal történelmünk színpadára léptek, rég elkezdődött – elkövetődött – események szövevényét vitték a tragikus végkifejlet felé; afelé, amelynek következményei sorsunkat azóta is – és nyilván még soká – meghatározzák. Lehetett volna más kifejlet is? Cselekedhettek volna másképp is a szerepek megtestesítői? Félszázad távolságából már kirajzolódnak ennek a kilenchónapos – két részletben bemutatható – végzetjátéknak nagy szerkezeti vonalai, drámai csomópontjai.

Ami emlékirat és kommentár arról az időről a kezembe került, szomjasan elolvastam, legtöbbjét azon nyomban, ahogy kézbe vehettem. Elmémben ezek úgy elkeveredtek a magam egyéni élményeivel, hogy néha szemmel látottakat is olvasmánynak éreztem, az olvasmányokat pedig személyes tapasztalatoknak.

Miért érdemelnek mégis az én emlékezet őrizte adataim legalább annyi hitelt, mint az emlékiratok és naplók szerzőinek – a szereplőknek – akár aznap lerögzített adatai? Hisz egy voltam csak abból a shakespeare-i népségből és katonaságból, mely közhelyek kiáltozásával vonul át a színen.

Mert az én benyomásaim nemcsak az elme tábláira vésődtek be mélyen; hanem a szívbe, az idegzetbe is.

Az ifjúkorból, mondják a lélektani legendák, két szenvedély maradt feledhetetlen. Az első szerelemé; aztán az első közéleti lobogásé.

Első szerelmeim rengetegen voltak; serdülőkori iskoláim csaknem minden osztályát más községben, városkában végeztem. Honpolgárrá való érésem egyközpontú, hűségesen egy láztól égő. Az én közéleti pubertásom heveny szaka ez a kilenc hónap volt. Az eszményesítésnek, a halált is vállaló vágynak, aztán az alpári cselszövésnek s végül a fogcsikorító kisemmizettségnek olyan láng-jég fürdője, mely ma – fölidézéssel is – arcomba tudja verni a vért. Hol a büszkeségtől, hol a szégyentől.

Épp azokban az őszirózsás napokban léptem tizenhatodik életévembe. Otthonos virágaim voltak az őszirózsák. Mihelyt elöntötték a kerteket és kirakatokat, illattalan illatukban a magam kis megünneplésének közeledtét szimatoltam; otthon az öregek emlékezgetését, rám irányuló mosolyait hozták, idegenben a hazai csomagot.

Azon a napon Budapest is tele volt velük, koszorúba, gyászcsokorba kötve. Ez egyszer nem halottak fölé, nem sírokra kerültek. Katonasapkákra, zászlók gombjára, fegyverek csövébe, lovak kantárára. Egy ország a temetőket rabolta és tagadta meg. Mintha földből lépett volna elő.

Az 1918-as magyar polgári forradalomról tanulmányok száza ismétli, hogy noha a tőkés rendszerrel nem fordult szembe, kitörésével kivívta a különálló Magyarországot, véget vetett a háborúnak. Amire a tények ismeretében, már az iskolás is azt gondolja: és ha a forradalom nem tör ki, akkor mi lett volna? Magyarország benn marad a Monarchiában? Nem válik el Ausztriától, amely tőle elvált? Folytatja a háborút tovább?

Valójában az ország magára maradt, s a polgárság nem tudott mit kezdeni ezzel; föl se fogta, a maga idején.

A líra belengése minden nem költői területre minden gondolkodót fokozott tárgyilagosságra ösztökél. Jó ideig magam is azt hittem, forradalmat éltem át. Az utcán szerzett benyomásaim alapján véltem ezt. Az emlékiratok, a történelmi tények lerögzítése – a szereplők vallomásai – másról győztek meg. S még inkább az „eredmények”.

Még a fölkelés helyett is a kikerülés, a kiszabadulás szó illik azokra az eseményekre. Ahogyan egy omló épületből kilép, egy őrei elhagyta börtönből kiszabadul az ember. Ez a sárga épület a Habsburg monarchia volt. A krizantémok pesti nagy napjai október 30-án kezdődtek. Nos, 25-én már Horvátország kiszakadt a Monarchiából; a csehek és szlovákok már előbb munkába kezdtek; ők is jobbadán alkalommal s nem forradalommal élve. A hatalom ellen nem kellett egy barikádot emelni, egy puskát elsütni; abból az egyszerű okból, hogy az a hatalom, amelynek megdöntésére a magyar polgárság másfél évtizede fogadkozott, nem volt.

S mert forradalmi polgárság sem volt. A magyar radikális polgári mozgalmak azokra a napokra egyetlen cselekvőképes forradalmár jellemet neveltek: Károlyit.

Az utca lélekemelően megmozdult.

A kulcspozíciók birtokbavételéért nem forradalom folyt, hanem lökdösődés; hajóról le, hajóra föl. Ezek a „forradalmárok” a maguk szűkölésein mérték, hogy milyen óriásikat cselekedtek. Az autochton nemzet követelményeinek liberális teljesítőiként léptek föl. Mint tudjuk az első teljesítendő föladat – akár forradalmi kockázat árán – az volt, hogy miként származásukért vagy vallásukért: anyanyelvükért se gyötörhesse meg erőszak a bennük bízó milliókat. A liberalizmusért kellett volna kiállniok a liberalizmus magyar képviselőinek.

Alig van csüggesztőbb, mert leleplezőbb olvasmány, mint ennek a „diadalmas forradalom”-nak a vallomásanyaga, Hatvany, Gellért Oszkár könyveiben például. Bámulatos még a jóhiszeműeknek is a tájékozatlansága, műveletlensége és lihegő – de csak lihegő – szerepelhetnéksége.

Nem forradalom volt. Forradalom lehetősége; nyitánya. Szükségessége.

 

2

Van elmélet, hogy a tévedések csak vígjátékot szülnek. A tragédiák félreértésekből és félremagyarázásokból szövődnek. És félrevezetésekből.

1918 novemberétől 1919 augusztusáig terjedő kilenc-tíz hónapnak az eseményláncolatához az utóbbiak adták a szemeket.

Megint csak az én – mondhatni – magán-történetszemléletem szerint.

Károlyi pártjának egyik képviselője még a harcok idején belekiáltotta a képviselőház zajába: antantbarátok vagyunk! Az ország nagyjából ennek alapján bízott vakon Károlyi lehetőségeiben, nyugati összeköttetéseiben. Károlyi – épp azért, mert semmi nyugati összeköttetése nem volt – szívósan a Wilson által el-elkiáltott pontokban bízott, elsősorban az annexió nélküli békében, a népek önrendelkezési jogának annyit követelt, immár elengedhetetlen érvényesítésében. Hisz azt legszívósabban éppen a Monarchia nemzetiségei, a magyarság esetleges ellenlábasai követelték. Wilson állítólag még Európába érkeztekor is bízott a francia radikalizmus, az angol liberalizmus vezéreinek megörökölt, évszázadok óta hangzó jelszavaiban, melyeknek ő csak echója volt. A szocialisták a más nyelvű szocialisták szóértésében bíztak. E bizalomszövevény oly erős volt, hogy még a tényeknek is meglepő soká ellenállt, az egyszerű szívekben főleg. Hogy a magam szerény voksát nyújtsam adatul, jómagam Masarykban például még ekkor is bíztam, amikor e mindig válogatott szavú humanista filozófus terroristái Salgótarjánt, szellemi munkatársai Miskolcot akarták gépfegyveres uralmuk alá hajtani.

A szó- és hitszegésnek ezt az oly fürgén-természetesen egymásba kapcsolódó láncszemeit széttörni s így eljutni – bármi áron – mégis a szabadsághoz: igen, most, itt ez volt a forradalmi föladat. Nemcsak azért; mert ez a vasláncnál valóságosabban ható lánc egy nemzetet akart földre rántani, megtiporni: megsemmisíteni. Mert magát az „embereszmény”-t is béklyóba verte: a polgári jogideálokat is meggyalázta.

Erre érzett rá hamarosan a szociáldemokraták nem egy vezetője is: Bokányi, Hamburger, Landler, Nyisztor.

Mindezzel a semmire vagy rosszra épülő bizalommal szemben volt és a sejtszaporodás gyorsaságával terjedt egy másfajta bizalom. Milliók hittek a világforradalomban: a szocializmus közeli megvalósíthatóságában. Beleértve mindazt, amit még a felvilágosultság forradalmai ígértek a népek viszonyainak rendezésére.

Nézzük meg a kor magyar íróinak magatartását: Móricz, Babits, Tóth, Krúdy, Nagy Lajos, Osvát, Schöpflin, Somlyó teszik magukévá lelkesen ezt a hitet. Leghangosabban – a Nyugat élén – Szabó Dezső.

Mindezek a hiedelmek 1919 júliusában párologtak el szinte egyik napról a másikra. Az érdes valóság – minden, ami a hiedelmek népére várt – ekkor kezdett megmutatkozni. Legtömörebben maga Kun Béla fogalmazta meg: „Egy idő óta hajlamosak vagyunk arra, hogy elhiggyük: a világ egy pillanat alatt megváltoztatható. De ez akkor sem és azóta sem sikerült. S nemcsak azért nem, mert a diktatúra születése pillanatában csak kevesen tudták, mit kellene tenni sokaknak… Kétféle fölfogás van: az egyik az, amelyik a diktatúráról való ideiglenes lemondást javasolja, a másik az, amely azt mondja, küzdjünk az utolsó csepp vérig.”

Ideiglenes lemondásról beszél.

S a diktatúra születése pillanatainak zavarosságáról. A diktatúra végső pillanatainak tragédiája visszamegy a születése pillanatainak hibáihoz.

 

 

A Tanácskormány megalakulásának körülményeit mindnyájan ismerjük, ismerni véljük. Épp csak az árnyalatokat, a finom vonalakat – és azok meghúzását – fedte sokáig homály, épp a tömegek előtt.

Feleletül a Vyx-jegyzékre – mely az addigi demarkációs vonalakat végleges országhatárnak deklarálta – Károlyi lemondott, átadta a hatalmat a munkásságnak; az erre a proletárdiktatúra kormányzási formáját vette föl.

A dolgot a mai világosságba helyezve másképp kell látnunk.

Látom én egyéni szemléletem és értesülésem alapján.

Nem Károlyi, hanem Károlyi fölszólítására csak a kormány mondott le. Ez a körülmény a köztudatban még nem eléggé világos. Károlyi, mint tovább működő köztársasági elnök, tanácskozásra hívta azt a szociáldemokrata vezetőt, akit magához legközelebbnek érzett, személyes barátjának is hitt: akit már az amerikai útjára is magával hívott. Megkérte, tisztázza pártjával, tudnának-e olyan kormányt alakítani, amely most már teljesen a munkásosztályra – az ország legnagyobb tényleges erejére – támaszkodnék. Ez természetesen a kommunisták üldöztetésének megszüntetését, illetve a kommunistákkal való összebékülést jelentette volna. Maga Károlyi, mint a Köztársaság változatlan elnöke, mindehhez az ország polgári s paraszti rétegeinek forradalmi tömegét csatlakoztatta volna, mintegy a saját személyén át; az akkor politikai programot is jelentett.

Ezt a megbízottat, ezt a jó barátját Károlyi többé sose látta.

Kunfi Zsigmondnak hívták.

Az mindmáig homályos, hogy az ő gondolata volt-e, vagy más pártvezető társáé, úgy ábrázolni a gyűjtőfogházban lefolyt tárgyalás alatt Kun Béláéknak a helyzetet, mintha a döntés lehetősége teljesen az ő kezükben lett volna. Károlyi egy hosszú életen át bizonyította, hogy a kommunistákhoz mindig vonzódott; Oroszország viszonyát Magyarországhoz pályája kezdetétől fogva vitálisan fontosnak vélte. Kell vajon rosszakarat föltételezni, hogy a szociáldemokrata vezetők tartottak attól: ha Károlyi maga lép összeköttetésbe a Gyűjtőfogház rabjaival, ők maguk előbb-utóbb háttérbe szorulnak?

Hajóról le, hajóra föl, ez folyt ismét, durva – egyéni – látomásom szerint. Nem hiszem, hogy elfogultság föltételezni: épp Károlyi egykori „hívei” gáncsolták el az ő megoldási tervét, az ellenállási egységnek valami olyan megteremtését, amely később a népfrontpolitika nevet kapta.

Föltehető, hogy Károlyinak erről a tervéről akkor maguk a kommunisták sem tudtak.

A Kiáltványt, amelyben Károlyi bejelentette, hogy minden hatalmat átad, nem Károlyi írta; azt maga is plakáton, illetve újságlapon olvasta először. Ezt egy másik meghitt bizalmasa, egyben személyi titkára, Simonyi Henri fogalmazta, állítólag Kéri Pál – a harmadik jó barát – társaságában.

Károlyi nem tiltakozott. Ez polgárháborút robbanthatott volna ki akkor, amikor az ország egységére volt szükség, bármi áron. Később meg az ellenforradalom kezében lett volna fegyver a más miatt megvádoltakkal szemben.

Ez a helyzethez, a le- és föllépő jóhiszemű szerepvivőkhöz egyaránt méltatlan államcsíny az első pillanatban mintha beütött volna a kifundálóinak. A magyar proletárdiktatúra népbiztosai, az egy Kun Béla kivételével, valamennyien szociáldemokraták lettek. A kommunisták mindenütt a népbiztos-helyettességet kapták.

Ez a kezdet határozta meg aztán véleményem szerint a folyamatot s kiváltképpen a véget. Meghatározta egy-két ember sorsát is. Kunfi Zsigmond később öngyilkos lett, már a bécsi Arbeiter Zeitung munkatársaként; németül éppúgy tudott, mint magyarul.

 

 

A Szolnokról Pest felé hátráló ezredmaradvány fegyelemtartó parancsnokát Kovácsnak hívták. Szakmája is kovács volt. Hanggal élesztette az emberekben a lelket. De délutánonként már csak suttogni tudott; úgy berekedt az állandó vezényléstől s a kánikulai náthától, mely kimeríthetetlenül csurgatta a posztó tányérsapkája alól céklapíros arcára a verejtéket. Végigszolgálta a háborút; elszántan élt a fegyelemtartás egyéb eszközeivel is. Éppen Ecseren a direktórium házának ablakából – vagy az erkélyről? – egy férfi szónokolt, válaszul arra, hogy élelmet kértünk, gyorsan. A románok aláírták a fegyverszüneti egyezményt, Romanelli és az antant garantálta, hogy megállnak ott, ahol vannak, ezt harsogta. Eszerint pedig mi nem is vagyunk többé katonák, oszoljunk szét; zárt kötelékben semmiképp sem hagyhatjuk el a helységet. Ez a férfi, egy cipész – a direktórium volt elnöke? – félóra múlva, szabályos haditörvényszéki ítélet után, az épület kertjének egyik fáján függött – mondta el egyik társam, már kivonulásunk közben; én nem mentem oda.

Ott meneteltem a sorban, szandálban, hol egyik, hol másik szomszédom ólomnehéz puskáját cipelve; ők már két hete taposták a forró port. Némi célozgatás után kaptam egy hátizsákból egy vadonatúj katonasapkát is.

Öt ember tud szerezni sietve is valami harapnivalót egy faluban. Ötven vagy száz órák alatt sem, még rekvirálással sem. Meneteltünk, igyekeztünk Pest felé; ittuk a töméntelen kútvizet; de azt is rendezetten, sorba állva. Mögöttünk a román dzsidások; vagy legalábbis a rémhírük: a futók hozta hírek a rémtetteikről.

Lloyd George-nak, a brit kormány elnökének irataiban ez olvasható: „A fegyverszünet megkötésekor a keleti hadsereg főparancsnoka, Franchet d’Esperey meghúzta a határvonalat a magyarok és románok között. Ezt a határvonalat a románok átlépték, d’Esperey rendelkezése ellenére; ez ekkor egy második határt állapított meg, jelentékenyen előbbre, mint az első volt. A románok ezt a másodikat is átlépték. Átlépték a Romanelli meghúzta vonalat is. Negyvenezret szedtek össze a vöröskatonákból, akik magukat már nem tekintették harcosoknak, tisztjeik ítélet nélkül lőtték agyon a kommunistákat vagy az annak denunciáltakat, a polgári lakosságból is: nyomultak a védtelen Pest felé; erről a városmegvételről nem mondhattak le, a román Hohenzollerneknek hadi hagyománya szerint. Bárki oldalán kezdtek ezek háborút, mindig a győztesekkel fejezték be; megelőzve azokat is a prédák mezején.”

 

 

Az eddig rejtett, belső események – a szószegések és árulások – e drámavégszerű sűrűsödése és fényre bontakozása közepette mi rendületlen hiszékenységgel meneteltünk immár a Rákos menti falvakon át. Erőnket, még az éhség ellenében is, a parancsnok nyugalmából merítettük. Katonáskodása előtt Kovács műhelybizalmi volt; el akart számolni az embereiről az otthon maradt asszonyoknak s tetteiről a szaktársvezetőségnek; majdnem úgy, ahogy én Abonyról. Jelleme megnyilvánulásaiból ma már nehezen tudnám kielemezni: kommunista volt-e vagy szociáldemokrata. Gondolkodásának, világszemléletének mintha mélyebb alapjai lettek volna: szervezett munkás volt; fiatalon is edzett szaki; úgy tagja egy osztálynak, hogy az neki már nemcsak érvényesülési utat jelentett, hanem közösségi szolgálatot is: öntudatot, erkölcsre.

A tanácskormánynak két fegyveres alakulata volt. A Vörös Hadsereg mellett a Vörös Őrség.

A Hadsereg megsemmisült a fronton. A Vörös Őrség távol volt a fronttól. Föladata a városi biztonság.

És a város biztonsága.

Hittük mi.

Még akkor is, amikor az első Őrök-kel szembekerültünk. Még az első szóváltásuk után is.

Újpestről kijövet történt, a Duna-hídnál. Ott, ahol akkor a villamosnak valamiféle visszakanyarodója volt s egy régi, végállomásszerű épülete.

Az utca két oldalán egy-egy gépfegyver. Mögöttük, de az úttest közepén is a megváltozott őrök elég népes csoportjai, nem katonásan, hanem mintegy önszántukból odagyűlve. Csillag a sapkákon véletlenül sem. Ez volt a változás.

És a modor.

Egy mellékutcába akartak terelni bennünket. Ott majd egy gyárudvarba megyünk.

– Miért?

Hogy átadjuk a fegyvert. S általában a katonai holmit.

– A Vörös Hadsereg fegyveres részlegei nem léphetnek a főváros területére!

– Kinek a parancsára?

– Ne attól fájjon a maga feje.

Nem voltak többen, mint mi. De úgy viselkedtek, mint akiké az egész város; az egész jövő.

Nekünk ösztönünk volt; nekik – informáltságuk!

Sose hetykébb a szolga, mint mikor friss gazda akaratát közvetíti. Új helyzetet tudatni mindig kéj. Új uralmi szót: a tízszerese.

Keltünk volna fegyverre? Hinni mi is azt hittük: övék a város.

Csak a kőnehéz puskákat raktuk le közvetlenül a járdára. A pisztolyokat, a zsebbe való gránátokat nem. Megbontva persze a sort is, azzal a szándékkal, hogy arrább majd ismét az úttest közepére rendeződünk.

Nem csináltuk meg. Újabb csapat őröket láttunk. Nehéz lett volna még egy megaláztatás.

A járdán mentünk, együtt, de mégis meg-megszakadva: mint az iskolából kirajzó iskolások.

Keresztanyámék a Gömb utcában laktak, lemaradhattam volna.

Baktattam tovább, már nem katonák, hanem Józsi bácsik és Feri bácsik között.

A Berlini téren váltunk el, elég sután. Elköszöntem a köröttem levőktől, de bizalmaskodásnak éreztem, ha parolát is nyújtok. Csak aki maga megkínált vele, azzal ráztam kezet.

Jártak a villamosok? – úgy emlékszem.

Vannak halálos találatok, amelyekkel a sebesült még tíz-tizenöt lépést is megtesz. A város – az ország – mintha nem érzékelte volna, mi érte. Nem vádként, hanem pusztán a kollektív tudat ábrázolása végett volna érdemes számba venni, ki hol tartózkodott – a front helyett – azokban a tragédiazáró napokban.

 

 

A magyar proletárdiktatúra alatt az orosz proletárdiktatúra igen szorongatott helyzetben volt. Hadseregét a Kárpátok előteréből visszanyomták, a városokban éhség, a vidéken anarchista bandák; az intervenció még komolyabb ütésekre készült.

A Tanácskormány megalakulása óriási hatást keltett Szovjetoroszországban is, nyugaton is. A Világforradalom, íme, nem ábránd, nem kiméra: valóságosan is útra kelt, elsőre több mint ezerkilométeres lépést tett, Moszkvától Pestig.

Hogy katonailag milyen segítséget – tehermentesítést – jelentett a négy hónap a szovjet hadseregnek, arról nem olvastam részletes dolgozatot. Arról a vélekedésről sem, hogy d’Esperey a magyar zászlóbontás hatására nem vitte balkáni hadseregét Ukrajna ellen. Hogy államok jutottak kivételes gyarapodásba azért, mert erődnek kínálkoztak Szovjetoroszország és a forradalma elvesztése után is izzó talajú Magyarország közé.

Egy nép csaknem létét áldozta.

Fájlalom és hiánylom a hűség elmaradt jutalmazását; erkölcsi tőkénknek ezt a használatlan hagyását.

Megvolt rá a légkör.

Az egyik legnagyobb orosz költő csaknem olyan korú s olyan lelkületű diákként élte át azokat az időket, mint én; egy ugyancsak szűkösen ellátott városban. Földrajzkönyvük Magyarországot gulyák, kondák, szőlőskertek s búzamezők afféle Kánaánjának ábrázolta. Pest nélkülöző lelkesültjei Bugyonnij lovas hadseregétől várták a csodás, a mindent megoldó fölmentést. Azok a sápadt orosz kisdiákok – Martinov kortársai – magyar huszárokat véltek látni ilyen szerepben; maguk előtt végtelen falkákat és gulyákat terelve, tette hozzá meghatott mosollyal az emlékező. Aztán – már tárgyilagosan – annak taglalásába kezdett, hogy ez mégsem volt puszta hiedelem; a magyarok harcba állásáról s küzdelmeiről érkezett tudósítások – a keservesek is – hosszú hónapokig adták az akkor legsürgősebb táplálékot; a szívnek, a léleknek valót. (9)

 

A hivatkozás helye
Jegyzet

9. 1919. augusztus. A Népszabadság-ban jelent meg, az események ötvenedik évfordulója alkalmából. A visszaemlékezést többen is kiegészítették, részben a történelmi eseményekhez, részben az eszmei fejtegetéshez fűzve adatokat. (L.: Egy tanúvallomás c. cikket.) Említettem, művészet-erkölcsi összeférhetetlenség, hogy író a saját könyvében önmagáról elismerő véleményt ismertessen. Ennek merev megtartása azonban ezúttal idézett írók gondolatmenetének megcsonkítását jelentette volna most is – az erkölcsi szabály éppoly megsértését. Ezért következik itt a hozzászólások teljes szövege, a közlés időrendjében. Hajdu Tiboré:

 

Illyés Gyulának a Népszabadság-ban közölt írása rövid és szinte szűkszavú, mégis elmondhatjuk, az életmű egy része válik most teljessé. Egész életében foglalkoztatta a Tanácsköztársaság, az átélt forradalom témája. Először gyönyörű költeménnyel búcsúzott tőle (Ifjúság), azután önéletrajzi regény következett (Kora tavasz), amely azonban nagyobbrészt az előző, polgári demokratikus forradalomról szól, s a Tanácsköztársaságot a közepén hagyja félbe: nem mondja ki a végső szót. Közben egy, a mostanihoz hasonló, rövid elbeszélés, amelyet Kun Bélának szentelt, éppen akkor, mikor az általa alapított párt megtagadta tragikus véget ért vezérét.

Illyés tudatos író, aki mindig tudta, mit enged és mit kíván az írótól a történelmi pillanat. Elérve a történelmi távlatot megnyitó fél évszázados fordulóra, elérkezett a „kényes” ponthoz, a forradalom vereségéhez, s körülményeit boncolva, el nem titkolva gyengéit és hibáit, bontja ki esszenciáját: a jövőnek világító múlt legfényesebb lángját. (Oly hevesen, hogy a testvértűz, a Kommüntől el nem választható őszirózsás forradalom teljesen elhalványul mellette.)

Nem az író dolga önmagát magyarázni, s az olvasó alig követheti nyomon, amint a frontról, megverten is a Kommün Vörös Hadserege vonul vissza, de az idő gyorsabban halad a gyalogos oszlopnál, amely így a főváros határában már a jobboldali szociáldemokrata Peidl-kormány karhatalmával találkozik, neve még Vörös Őrség, nem volt ideje a zászlókkal nevét is leverni, de valójában már nem is Peidl karhatalma, hanem a készülődő ellenforradalom rendőrsége. Hiszen a Tanácskormány, éppen szociáldemokrata hatásra, bevette a Vörös Őrségbe a régi rendszer rendőreit is, akik a döntő órában, tisztjeik vezetésével, önálló erővé váltak, s nagy részük volt a Peidl-kormányt elűző puccsban.

Erről a puccsról is megemlékezik Illyés, számon kérve a munkásság eltűnt egységét s erejét, hogy a „szakszervezeti kormányt” miképp buktathatta meg „két tucat kispolgári civil”. Itt azonban ki kell igazítanunk értesülését (nem emlékezetét, hiszen akkor már hazafelé menekült „bozótokon, kukoricáson, utat kerülve”). A puccs napján már Budapesten volt a román hadsereg, s a számára előnyös államcsínyhez segítséget, asszisztenciát, katonaságot adott (ha azok a miniszterelnökség szobáiba nem is hatoltak be). Miután a Vörös Hadsereg maradványait lefegyverezték, a megszálló hadsereg támogatásával könnyű volt átvenni a hatalmat.

A megszálló hadsereg dántő szerepe még nem válasz a kérdésre: hova lett a munkásmozgalom erőt adó egysége? Ezt voltaképpen az első világháború kitörésekor bontotta meg a szociáldemokrata pártvezetőség politikája. Az őszirózsás forradalom után kettészakadt a munkásmozgalom. Pontosabban háromfelé. A pontosabbá tétel nem fölösleges, mert Illyés a kommunistákról és szociáldemokratákról ír. Nem tőle akarom számon kérni a párttörténetírás mulasztásait: az olvasó tájékozódását szeretném segíteni.

A kommunisták otthagyták a szociáldemokrata pártot, amelyben a jobboldali és centrista vezetés nagyjából megmaradt. De ott maradt egy erős és a munkások között nagy befolyást élvező balszárny is, amely nem helyeselte, taktikai szempontból, a kommunista párt megalakítását, de saját pártvezetősége taktikájával sem értett egyet. 1919 márciusában ez a balszárny csatlakozott a kommunistákhoz, és egységük túlélte a Tanácsköztársaságot. A két párt egyesülésénél gyakran elsikkad a tény, hogy a kommunisták nemcsak a jobboldallal, velük is egyesültek – és ez a fontosabb, mert ez volt maradandó. Ezért félreérthető annak kiemelése, hogy a népbiztosok között csak egy kommunista volt. Nem azért, mert kettő volt (Kun és Vántus), nem is azért, mert az összetétel 13 nappal később nagyon megváltozott; hanem, mert az első szovjetkormány tizenhárom szociáldemokrata tagja közöl hat baloldali volt.

A kor ismerője néha talán azt érzi, hogy Illyés Gyula a forradalom egyik-másik középutasánál is erősen megnyomta a tollat (Kunfi), ebben azonban, úgy vélem, igaza van. Senki sem köteles forradalmár lenni, de ha nem az, miért vállalja egy forradalmi kormány tagságát. Az egyesülésnél Kunfi tisztességből szót emelt Károlyiért: tudta, hogy elutasítják.

A magyar történelem bővelkedik furcsaságokban: de az első proletárdiktatúra elnöke mégsem lehetett „volt gróf”, ahogy Károlyi olykor nevezte magát. Összefogása a kommunistákkal március 21-e előtt azért sem lehetséges, mert közülük senkit sem ismert, mozgalmukat nem vette komolyan, sőt a baloldali szociáldemokraták között is alig volt személyes ismerőse. A magyar politikában számára valóban Kunfi volt még ekkor a legbaloldalibb ember, szociáldemokrata miniszterei március 21-énél jobban félrevezették az előző hetekben, mikor azt bizonygatták előtte, hogy a kommunisták népszerűsége múló, pillanatnyi jelenség.

Ezek azonban csak részkérdések, s nem kisebbítik az Illyés által a középpontba állított probléma jelentőségét: Károlyi és a forradalmi munkásmozgalom viszonya – a maga teljességében felfogva – hazánk huszadik századi történetének alapkérdései közé tartozik. Ezt a tényt Illyés az irodalom eszközeivel teszi világossá számunkra.

 

Litván György hozzászólása Még egyszer Károlyi Mihály lemondásáról címmel:

 

A történelmi múlt eltemetettnek látszó, de tisztázatlan kérdései előbb-utóbb váratlan erővel szoktak feltámadni. Ez történt most is, éppen fél évszázad múltán, a Tanácsköztársaság születésének egyik mozzanatával, Károlyi lemondásának körülményeivel.

Illyés Gyuláé az érdem, hogy a kortárs otthonosságával s a magyar történelem sorsfordulóit szinte önkínzó szenvedéllyel boncoló író gyakorlott kezével hirtelen újra elevenné varázsolta ezt a korszakot. Emlékekből és töprengésekből szőtt 1919-es visszaemlékezései további emlékezésekre, töprengésekre és természetesen vitákra is sarkallnak. A termékeny vitáknak azonban előfeltételük, hogy az alapvető ténykérdések tisztázottak legyenek. Ilyen kérdés Károlyi lemondása, illetve lemondó nyilatkozatának hitelessége is, s magam mindenekelőtt ennek megvilágításához szeretnék néhány adalékkal hozzájárulni.

Simonyi Henri, Károlyi egykori titkára, Illyéshez írt levelében tisztázni akarja magát a történelmi felelősség alól, s azt bizonyítja, hogy Károlyi 1919. március 21-én annak rendje és módja szerint aláírta és útjára bocsátotta azt a bizonyos „Magyarország népéhez!” intézett, iskolai történelemórákról, fotokópiákról azóta is közismert kiáltványt, amely ezekkel a szavakkal végződik: „lemondok és átadom a hatalmat Magyarország népei proletariátusának”.

Simonyi nem említi, hogy a lemondás körüli vita csaknem ugyanolyan régi, mint maga az esemény (1966-ban, a Századok hasábjain ő maga is vitázott már e kérdésről Károlyi Mihálynéval). Így a fiatalabb vagy tájékozatlanabb olvasó azt hiheti, Károlyi 1956-ban (halála után egy évvel) megjelent emlékiratain és Illyés mostani cikkén kívül még sohasem vonták kétségbe a lemondás megtörténtét, amire Simonyi, íme, három „koronatanút” is idéz.

Nézzük hát ezeket a tanúvallomásokat, talán megfordított fontossági sorrendben.

Gellért Oszkár késői emlékiratainak más részleteit többen is helyesbítették, így állításait – mint például azt, hogy Károlyi 1946-ban „melegen megköszönte” neki, amiért lemondó nyilatkozatába belejavított – fenntartással fogadom. Idézett pár sora egyébként nem is függ össze a bizonyítandóval, a lemondó irat hitelességével.

Berinkey Dénes, az aznap lemondott miniszterelnök, komoly tanú. A népbiztosok perében 1920 júliusában elhangzott tanúvallomását érdemes pontosabban idézni, mint ezt Simonyi teszi. Először is Berinkey nem mondta, hogy a miniszterelnökségi sajtóirodán két iratot látott (Kéri Pál fogalmazványát és egy Károlyi által aláírt „okmányt”), hanem csak egyről beszélt: „Emlékezetem szerint ez az irat, amely a kezemben volt, ceruzával volt írva, alatta Károlyinak neve tintával szerepelt” (tehát nem vallotta, hogy „világosan, pontosan fölismerte Károlyi saját kezű aláírását” – bár ennek ellenkezőjét sem állította, ahogy Károlyi mondja memoárjaiban). A tanúvallomás legfontosabb mozzanatát Simonyi teljesen eltorzítja. Ugyanis Berinkey szerint Károlyi nem az ő „unszolására” kísérelte meg a nyilatkozat közzétételének „elhalasztását”, hanem ellenkezőleg: „Amikor mondtam neki, mennyire megütköztem azon, hogy lemondásáról a sajtóirodában kellett értesülnöm, igen izgatottan azt kérdezte, mit csinálnak a sajtóirodában az ő lemondásával. Azt feleltem neki, hogy a lapok részére sokszorosítják a lemondásáról szóló kommünikét. Erre felindulva így szólt: mondjad meg nekik, lemondásom nem a nyilvánosság számára készült, csak előkészítettem minden eshetőségre. Intézkedj, hogy a vonatkozó lapközlemények ne jelenjenek meg.” Berinkey vallomása a lényeget illetően Simonyi ellen bizonyít.

Marad az utolsó, az igazi „koronatanú”, Károlyi. Az élő Károlyi Mihály, aki Simonyi szerint „soha, soha nem tagadta a hatalom átadását, a lemondóokmány aláírását”. Nos, ez a „soha” három évig tartott. (Erre az időre esik a Simonyi által idézett Arbeiter Zeitung-cikk, s az 1921-ben megindult Károlyi-perre készített első „előkészítő irat”.) 1922-től kezdve viszont következetesen tagadta – nem tudok, és úgy látszik, Simonyi sem tud egyetlen ellenpéldáról sem, különben említené. Tagadta szóban, emigráns barátai körében, amit egybehangzóan ír le három, egymástól politikailag távol álló, egymást személyesen részben nem is ismerő ember, Bőhm Vilmos (Két forradalom tüzében), Nagy Vince (Októbertől októberig) és Sinkó Ervin (Egy regény regénye). (Az első kettő határozottan az 1922-es évet említi a közös dátumaként, Sinkó később került kapcsolatba Károlyival.) És tagadta írásban is, az ellene indított hazaárulási és birtokelkobzási perhez készített, 1922. november 27-i keltezésű „megállapító iratában”, amely ma is ott fekszik a per aktái között a Fővárosi Levéltárban.

„Előadom tehát – írja Károlyi –, hogy a fentebb emutett kiáltványt, amelyet 1919. március 21-én a munkástanácsban felolvastak, azután pedig az újságokban közzétettek, én sem nem fogalmaztam, sem magam alá nem írtam, de még csak engedélyt vagy felhatalmazást sem adtam senkinek sem arra, hogy azt helyettem és nevemben aláírja.

Ez az egész kiáltvány tehát s alatta az én aláírásom egy történelmi hamisítvány.

A dolog így történt:…” (Elmondja, hogy a március 21-i esti minisztertanács után az volt a szándéka, hogy elmegy a munkástanács ülésére, majd kinevezi az új, szociáldemokrata kormányt. Közben felesége és nővére társaságában vacsorához ült.) „Most megjelent volt titkárom, Simonyi Henri, és bemutatta a fentebb említett kiáltványt azzal a szövegezéssel, amellyel az később a napilapokban is megjelent. Azt adta elő, hogy ezt a kiáltványt Kéri Pál és ő (Simonyi) fogalmazták, és azt kérik, hogy írjam azt alá, hogy még aznap este a munkástanács ülésén felolvassák.

Én feleségem és nővérem jelenlétében tiltakoztam eljárásuk ellen, határozottan kijelentettem, hogy nem vagyok hajlandó ilyen nyilatkozatot aláírni, sőt nyomban felmegyek a munkástanács ülésére, és ott ki fogom fejteni, hogy a munkásságnak együtt kell haladnia velem.

Simonyi még egy ideig megpróbált kapacitálni a nyilatkozat aláírására. Mikor azonban látta, hogy hajlíthatatlan vagyok, a fogalmazványt magával vive, eltávozott.

Nemsokára a telefonhoz hívtak, s a munkástanácsból azt hozták tudomásomra, hogy ne fárasszam magam, felesleges és hiábavaló volna a munkástanács ülésére felmennem, ott már kimondották a szociáldemokraták és kommunisták egyesülését, elhatározták, hogy a kormányt átveszik, és felolvasták »az én aláírásommal ellátott« átadási nyilatkozatomat is.

Hogy Simonyi Henri és Kéri Pál között hogyan oszlik meg a történelmi okmányhamisítás felelőssége, azt utólag nem tudtam megállapítani. Mindenesetre egyetemleges felelősség terheli őket.

Röviden még csak erkölcsi indokát kell hogy adjam, miért nem lepleztem le eddig e nevemhez fűződő kiáltvány igazi szerzőségét.

A kommün alatt ennek megtevésével már nem segítettem volna – még az első órában sem – az eseményeken. A kommün után pedig nem akartam az amúgy is súlyos vád alatt álló Kéri Pál helyzetét ilyen, nem a Tisza-gyilkosság vádjához tartozó, mégis a bírói ítélet kialakulását könnyen befolyásolható tehertétellel nehezíteni.”

Magyarázatul csak annyit: a halálra ítélt kommunista népbiztosok és Kéri Pál a hadifogolycsere révén időközben kijutottak Szovjet-Oroszországba.

A „megállapító irat” megtette hatását: a „hatalom átjátszásának” vádjáról ettől kezdve nem esett szó sem a tárgyaláson, sem az ítéletben. Meg kell jegyeznem azt is, hogy az iratot, mint minden hasonlót, az emigráns Károlyi nevében ügyvédei terjesztették a bíróság elé. Ez a körülmény azonban hitelességét, bizonyító erejét alig csökkenti, hiszen Károlyi rendszeresen érintkezett ügyvédeivel, személyesen irányította a védelem minden fontosabb akcióját, az imént idézett megállapításokat pedig igen hasonló, bár Simonyira nézve némileg kedvezőbb formában későbbi emlékirataiban is megismételte.

És még egy tanú… 1929-ben, a proletárforradalom tizedik évfordulójára írt cikkében Kun Béla is leszámolt „a hatalom átadásának” legendájával. A döntő mozzanatot ő is abban látja, hogy Károlyi „visszavonta lemondási nyilatkozatának aláírását, még mielőtt a nyilatkozat nyilvánosságra került volna”. További sorai azután azt bizonyítják, hegy a KMP ekkor még potenciális szövetségest sem látott Károlyiban, aki ebben az időben – Illyés feltevésével ellentétben – szintén távol állott még a kommunistáktól, amolyan jó szándékú politikai fantasztáknak tekintette őket, és csak az emigrációban,1920-tól kezdett komolyan közeledni feléjük. 1919-ben – még a Tanácsköztársaság idején is – Kunfi politikai felfogása állt hozzá a legközelebb, azé a Kunfié, akinek ellentmondásos, de sohasem becstelen szerepét Illyés nagyon igazságtalanul ítélte meg.

Amikor azonban Károlyi március 21-ének éjjelén megértette, hogy a történelmi hullámok és a viharban kapkodó emberek lesodorták őt a kapitányi hídról, nem szervezett ellenállást, de még csak nem is vonult félre sértődötten, hanem tudomásul vette az új helyzetet, s bár a tanácskormány tevékenységével sok tekintetben nem értett egyet, nem akadályozni, hanem, mint mondta, „közkatonaként”, támogatni igyekezett azt belső és külső nehézségeinek leküzdésében.

 

Mesterházi Lajos: Utópiák, tanulságok, tennivalók című hozzászólása:

 

Amikor tavaly a fél évszázados megemlékezések sorozatára készültünk, kicsit féltem, hogy afféle rituális ünneplésnek leszek tanúja és részvevője, tömjénre, ikonokra, archaikus zsolozsmákra vesztegetjük ennek az erkölcsi tőkének még mindig értékes maradékát. A félelem fölösleges volt. Az emlékezésből nemzeti önvizsgálat lett; értelmiségünk legjava megmozdult, hogy közös munkával elvégezze azt, amibe a magyar marxista történetírás mindmáig legnagyobb útmutatója, Révai József bele sem foghatott, mert akkor ez, neki ez, és tragikus módon éppen ez tabu volt. Szenvedélyes viták indultak el.

Bizonyára nem az egyedüli vagyok, aki a legnagyobb izgalommal és örömmel Illyés Gyula cikksorozatát olvastam. Külön is örültem annak, hogy a történelmi eseménysorozatot olyan dramaturgiai elemzésben mutatta be, a szituációknak, figuráknak és díszleteknek olyan rendjét vázolta föl történelmünknek erről a hozzánk legközelebb eső és a mát legjobban bevilágító fáklyaláng-pillanatáról, hogy akkor is szerencsénk ez, ha pályatársainak adta föl a leckét vele, még nagyobb szerencsénket sejthetjük, ha maga oldaná meg.

Az utópia a szó őseredeti értelmében a múltban van. Nem tudunk olyan utópiát kitalálni, amely egyszer valahol valamiképp meg ne valósulhatna. Csak ami volt, az van megmásíthatatlanul és örökérvényűen. Ha tehát arról beszélünk, hogy „mi lett volna, ha…”, az abszolút utópiának a birodalmában járunk. Történelmi elemzéseinknek azonban minduntalan ilyen történelmi utópiákba kellett kirándulniuk. Hiszen csak a „mi lett volna, ha…” változatainak a megfontolásával érthetjük meg azt, ami volt. Egy feltétellel azonban. Ha közben azt is törekszünk megérteni, hogy ami volt, végül valamiképpen mégiscsak szükségszerűen volt úgy, ahogyan volt. Ez utóbbit a történelmi igazság végett; ahogyan az előbbit a tanulság végett.

Fönntartom véleményemet, hogy a Tanácsköztársaság nem a belső hibái miatt bukott meg, hanem a külső, katonai túlerő ellenében. Anélkül persze, hogy tagadnám azokat a hibákat és a hibák okozta belső bajokat. Tudom, hogy a mára is érvényes tanulságokat természetesen a hibákból vonhatjuk le. Ez a pragmatista szempont mégsem szabad, hogy zavarjon minket a történelmi igazság fölismerésében. Mert az igazság rejthet még olyasmit tán, ha teljesen föltárjuk, aminek újabb haszna lehet ma és a jövőben.

Mód Aladár (Valóság 1969. 9.) ismételten és ezúttal különleges hangsúllyal veti föl a Tanácsköztársaságnak a parasztpolitikában elkövetett hibáit, mint a bukás – szerinte – fő okát. A rossz parasztpolitika részben szociáldemokrata hagyaték volt, részben a Tanácsköztársaság egyes vezetőiben föltalálható doktrinér hajlam következménye. Egyik sem érvényesülhetett volna azonban ilyen mértékben, ha nincsenek ott még egyéb tényezők is. Mert hiszen, ami azt a szociáldemokrata hagyatékot illeti: voltak a Magyarországi Szociáldemokrata Párt vezetésében a század eleje óta olyan kezdeményezések is (Kunfi), amelyekből a parasztság forradalmi törekvéseinek és a munkás-paraszt szövetség jelentőségének a megértése kiviláglik. Az adott pillanatban miért nem ezek érvényesültek? Ami a doktrinérséget illeti, sajnos, nagyon áll az, amit Illyés mond: „A diktatúra végső pillanatainak tragédiája visszamegy a születése pillanatainak hibáihoz.” A születés pillanata olyan volt, hogy kedvezett a doktrinérségnek. Az a helyzet, amelybe a nemzet jutott, hozta magával, hogy akkor doktrinér elvontságokban is lehetett dinamizmus, váratlanul nagy dinamizmus. A kor sajtóját és irodalmát figyelve, félek: a doktrinérség a „levegőben” volt; a reálpolitikai megfontolások pedig jószerével csak a kormányzó szervekben.

A parasztpolitikát illetően nem ez játszotta azonban itt a főszerepet, hanem a kétségbeejtő kényszer; a blokád, s hozzá az időpont: a meginduló tavaszi munkák. (Fölvetném még: ha az újgazda harcol – hiszen háború van –, ki műveli meg a fölosztott földet, s főként – hiszen a gyárak a frontnak termelnek – mivel műveli meg? Végül pedig: a fölvásárló és elosztó szervek a parasztnak a terményért mivel fizetnek? Csak fehérpénzzel fizethettek volna, annak pedig a hitelét – amíg volt – a katonai erő adta. Többszörös circulus vitiosus ez.) Nem megbocsátanunk, de meg kell értenünk tehát a hibát. Végzetes volt, valóban? Az lett, a katonai, nemzetközi erőviszonyok következtében. Gondoljuk meg! 1949 és 1953 között a Magyar Dolgozók Pártja vezette kormány a parasztpolitikában a Tanácsköztársaságéinál sokkalta nagyobb hibákat követett el. Az erőszakos termelőszövetkezetesítéssel, az elnyomorító beszolgáltatási rendszerrel és azzal a személyi üldözéssel, amely akkor sem lett volna tisztességes, ha csupán a kulákok ellen irányul (hiszen a legradikálisabb program is a kulákságot csupán mint osztályt törekszik likvidálni, nem pedig a kulákot mint természetes személyt!), holott nem is csupán a kulákokra terjedt ki! Ilyesmi pedig a Tanácsköztársaságban nem volt. Beleszegényedtünk, belenyomorodtunk, politikailag is majdnem belebuktunk, de mégsem buktunk bele, ha úgy tetszik: pótvizsgát tehettünk. Mert más a helyzet a határainkon, mint 1919-ben volt. Egyébként a Tanácsköztársaság bukása után nemcsak a románok megszállta Tiszántúl, nemcsak a Viharsarok tanúsított ellenállást, és őrizte az emlékeket. Mennyi baja lett Horthynak a Dunántúlon is (és nemcsak Somogyban), míg az ellenálló falvak népét elrettentette, megosztotta, s végül „magával kötötte, mint a kévét”.

A hiba tehát megvolt 1919-ben, de nem ez volt a végzetes hiba. És ha emlegetjük, abban ne öndicséret legyen, hanem megszívlelendő tanulság. Mert a magyar téesz-parasztság csak a legutóbbi években érte el, hogy a téesz-ben minden tag biztos megélhetést talál. A paraszti jövedelem azonban igen egyenetlen elosztású. Mert ebben a kis országban, ahol úgyszólván nincsenek távolságok, a periferikus megyékben még ma is keservesen küszködnek a mindennapi kenyérért; a paraszt gyermeke az értelmiségi pályákon még mindig nem versenyképes a városiakkal, mert akár a civilizációs, akár a kulturális környezetét nézzük, a falu még mindig elmaradott. Tehát nekünk egy nagyjában és egészében helyes parasztpolitika korszakában is még igen sok a tennivalónk, hogy ebből az egykor nemcsak legelnyomottabb, de legvédtelenebb rétegből a jelzőre méltó szocialista osztályt szervezzünk.

Illyés az osztálykérdésnek sokkal kényesebb vetületét vizsgálja: a proletárság helyzetét a proletárdiktatúrában. Annak a Kovács nevű kovácsnak (Kossuth huszárja, felnőttebb korban) viselkedését, amikor cserbenhagyták a bukásban. Nem mondja ki, de kínálja a következtetést, megpróbálom kitapogatni. A politikai szereplőket, kommunistákat és szociáldemokratákat – így vagy úgy – a mozgalom, a forradalmasodó osztály termelte ki; személyes adottságaik azonban nagyon különbözőek lehettek. Volt köztük olyan is, aki tülekedve kapaszkodott föl a hajóra, s menekült, mihelyt az süllyedni kezdett. Volt közöttük, aki a fölkínált polgári karriert hagyta ott, mert igazságos ügyet akart a lelkiismerete szerint szolgálni. És szolgálta mindhalálig, mint Korvin Ottó, aki együtt akart meghalni is az osztály névtelenjeivel. Vagy mint Sallai, aki elment, hogy ne kelljen megadnia magát, de visszatért, amint újra fölvehette a harcot. Volt közöttük tehetséges és kevésbé tehetséges; doktrinérségében a munkástól idegen, és az osztály indulatait, mozgását, törekvéseit minden idegszálával pontosan érző, mint Landler.

De éppen az illyési felállításban látom bizonyítottnak, hogy a vezető értékét nem egy tényező adja, hanem személyiségének és programjának szorzata. Az osztályhoz fűződő kapcsolatát is ez határozza meg. Rossz programmal lehet egy kormány „szakszervezeti”, akkor sincs köze a munkásosztályhoz. Mármost, ami ezt a sorozatot illeti, a Tanácsköztársaság – különböző értékű – vezetői a proletariátus diktatúráját valósítottak meg; a munkásság ezt az utolsó pillanatig sem vonta kétségbe. Az utolsó pillanatig, amikor még mindig egyre adott újabb zászlóaljakat a frontnak, és készen állt a legnagyobb áldozatok árán is védeni Budapestet. Nagy kérdés, nagyon nagy drámai kérdés szabad lett volna – vagy talán kellett is volna – elfogadni a további áldozatot? Vagy helyesebb volt az ideiglenes visszavonulás, és a harc folytatása kicsiny, önkéntes csapattal, a föld alatt? Az érvet – azt hiszem – itt is a nemzetközi erőviszonyok adják, pontosabban – ezzel összefüggésben, de megszorítással – a Duna-völgyi politikai viszonyok. Erre azonban még visszatérnék.

Ellenben nézzük előbb a munkahipotézisek másik csoportját. Illyés, a tragédiaíró nagy intuíciójával fölállítja egy népfront ante datum elméletét, „egy elmaradt kézfogás utópisztikus lehetőségét” Károlyi és a munkásosztály között. Valóban félelmetes tragédia! A 20. századnak, de talán az egész magyar történelemnek egyik legnagyobb forradalmár alakja, Károlyi Mihály, nem tud találkozni a forradalmi osztállyal. Ama bizonyos félreértés, félremagyarázás vagy félrevezetés következtében. Alighanem többszörös és többoldalú félrevezetés következtében.

Nem tudok egyetérteni azokkal az ellenvetésekkel, hogy Károlyi forradalmi arculata csak az emigrációban alakult ki. Károlyi mindig egészen forradalmár volt, ugyanakkor, szemben némely bírálóival, reálpolitikus; tehát valódi forradalmár volt: programját a lehetőséghez viszonyította, és az eredményességgel mérte. Az 1919-es Károlyiban már benne volt a későbbi kommunista, és a kézfogásnak nem az ő politikai elmaradottsága volt az akadálya. De talán nem is csupán – ahogy Illyés látni véli – személyi intrikák; még akkor sem, ha egy drámaírónak a személytelen szereplőket is személyekben kell bemutatnia. Károlyi már fölismerte a munkásosztály forradalmi szerepét, de nem ismerte a kommunistákat: sem a magyar kommunista vezetőket, sem programjukat. Neki a munkásosztályt a szociáldemokraták jelentették. Amikor a Berinkey-kormány lemondása után munkáskormányt nevezett volna ki, „tiszta szociáldemokrata kormányra” gondolt; számára ez volt akkor a munkáskormány szinonimája. Ez a félreértés vagy félrevezetés egyik ága. A másik, hogy a kommunisták sem ismerték Károlyit, sőt, sajnos, a munkásosztály sem ismerte eléggé Károlyit. Nem ismerte föl benne azt a forradalmárt, aki maradéktalanul magáévá tudná tenni követeléseit. Több mint tragédia, katasztrófa: Károlyi gróf volt. Nem az ő személyi katasztrófája. És itt bizony az intrikát nem ez vagy az a személy követte el, hanem a történelem. Sorstragédia, amelyben a legyőzhetetlen előítélet a félrevezetés. Károlyinak nem azért kellett végigjárnia a szenvedés útját, hogy kommunista legyen; hanem, hogy a kommunisták elhiggyék neki. (Egyébként sem tartom meggyőző választásnak Kunfit az intrikus szerepében: arra jellemtelen, de erős embert kívánnék, Kunfi pedig jellemes volt, de gyönge.)

Mit jelenthet egy ilyen népfront ante datum? Egyfelől olyan nemzeti programot, amely a lakosság nagy többségének érdekeit képviseli egy törpe kisebbséggel szemben, és át is tudja hatni, tettre is tudja mozgósítani ezt a nagy többséget. Ha így nézzük, azt kell mondanunk, maga a proletárdiktatúra népfront volt, ante datum. Legalábbis júliusig. Tehát ameddig külpolitikai lehetetlenülése, s az ennek következtében végzetessé vált belső hibák a tömegek – elsősorban a szövetségesek, útitársak – bizalmát meg nem ingatták. Jelenti továbbá ez a népfront ante datum politikai pártok szövetségét is az említett program jegyében. Illyés lényegében erre utal, amikor Károlyi és a munkásosztály elmaradt kézfogásáról beszél. Károlyi plebejus forradalmiságában, földosztó programjában nem kevés joggal fedezheti fel annak az évszázados parasztmozgalomnak egyik politikai formáját, amely egy füzérnyi pártalapítási próbálkozás után végül Nemzeti Parasztpárt néven vitt szerepet a történelmünkben. Ha viszont pártok szövetségének értelmezzük a népfrontot, semmiképpen sem hagyható ki a szociáldemokrata párt. Mindazzal a keserves ballaszttal együtt, amit ez a párt a szövetségbe magával hoz.

Nem először merül fel ez a probléma. Még folyt a hitleri háború, 1944. május elsejéről ezt olvasom Károlyiné naplójában: „Prager osztrák kommunista nem akar előadást tartani a klubunkban, mert egy szociáldemokrata is előadást tartott nálunk Ausztriáról. Tehát: a jobboldallal hozzuk csak létre az egységet, de a szociáldemokratákkal nem!”

Károlyiné, akinek emlékiratait nemcsak azért kell elolvasni, mert nagyon szép írás, hanem mert Károlyi útjáról és eszméiről hiteles tanúságtétel – épp elégszer csalódott a szociáldemokratákban, hányszor keserűen ki is fakad ellenük; de a népfront kérdésében nem alkuszik, és tudja, hogy ezért sokat kell tanulnunk, egyebek közt felejteni is. Hogy az ő szóhasználatával éljek, a baloldal, a „gauche” még ott sem hagyható ki a számításból, ahol úgy megbukott és eltörpült, mint Franciaországban. Mert tradicionális kapcsolatokat jelent fontos középrétegekhez, és mert – helyzete következtében – a hatóköre bármilyen földcsuszamlás során robbanásszerűen megnőhet. (Gondoljunk az oly jelentéktelen kisgazdapárt 1945-ös hihetetlen választási sikerére.) Kittönösképpen nem volt kihagyható 1919-ben Magyarországon, ahol forma szerint legalábbis – de nem is csak forma szerint – a szervezett munkásságot jelentette.

 

Károlyi Mihályné levele:

 

Franciaországban tartózkodván, csak későn értesültem arról a vitáról, amely a Népszabadság-ban férjem „hatalomátadása” körül folyt.

Noha ezzel a kérdéssel kapcsolatban történelmi folyóiratokban már ismertettem a tényeket, úgy érzem, hogy most, amikor egy napilap vita tárgyává teszi, mint fő koronatanúnak, nekem is nyilatkoznom kell.

Károlyi, emlékiratai számára, amelyek Magyarországon még nem jelentek meg, magyarul írta jegyzeteit. Ezeket gondosan őrzöm. Ott világosan megírja, hogy a kiáltványt nem írta alá, sőt, amikor Simonyi ezt bemutatta neki, nővére és az én jelenlétemben ezt megtagadta.

A következőket írja:

„Késő este, kb. tízkor Kéri Pál azzal küldte Simonyit hozzám, hogy odalent Pesten, a munkások előtt kikiáltották a proletárdiktatúrát, és hogy a polgárháború elkerülése végett, legbölcsebb lesz, ha az általa szerkesztett pronunciamentót aláírom, amit Simonyi átnyújtott. »Semmi esetre sem írom alá« válaszoltam.

Feleségem és Papp(enheim) Erzsébet jelenlétében történt mindez.

Lógó orral ment vissza Simonyi Kérihez, közölni, hogy Károlyi nem megy bele. Kb. egy félóra múlva hanyatt-homlok rohant be újra Simonyi: »Tévedésből már valaki fel is olvasta a Munkástanács ülésén, hogy Károlyi átadta a hatalmat«, és hogy az írás már nyomdában van. Azonnal telefonáltam, hogy törni kell (ti. szét kell dobni a szedést – K. M.-né)…

Az igazság az, hogy én formailag írásban nem adtam át a hatalmat Kun Bélának. Az okmányt egyenesen akaratom ellenére, felhatalmazásom nélkül, sőt dacára, hogy kereken megtagadtam, olvasták fel a Munkástanács éjjeli ülésén… Nem én adtam át a hatalmat Kun Bélának, de a szociáldemokrata párt és annak vezetői.”

Hogy Simonyival és Kérivel férjem az emigrációban nem tartott haragot, érthető volt, mert hiszen egyikük sem vállalta magára a felelősséget, hogy ők adták át a kiáltványt felolvasás céljából a Munkástanácsnak. Az ő szerepük ebben az ügyben mindig homályos volt.

Hogy Gellért Oszkárnak férjem 1946-ban megköszönte volna, hogy ő a kiáltványt „kijavította”, egyszerűen elképzelhetetlen.

Szívesen rendelkezésükre bocsátom, ha erre szükség volna, az „élő Károlyi” saját írásával írt jegyzeteinek a fotokópiáját.

Remélem, ez egyszer és mindenkorra eldönti a vitát.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]