Hajszálgyökerek

 

1

Itt állok Régusse magas házak kerítette szűk főterén vasárnap délelőtt, ózonos hegyi levegőben. Tél elején vagyunk, öthatszáz méter magasan, A nap mégis májusi meleget ont az azúrtiszta égből. Mert ez a hely is az „Azúr-ország”-ba esik; légvonalban Marseille mindössze negyvenöt kilométer. Jövet húsz perce is még toronymagas pálmafákat hagytunk el; előbb pedig virágzó s egyben érő narancsfákat.

Nem ez az első alpesi falu itt a Felső-Provence-ban, amely meggyönyörködtet. Most azonban még egy különös ráadásélményben is részesülök.

Ez a jó-élmény ünnepélyes. Ünnepélyes a külsőség is, ahol ez a zavarba ejtő – s így megmagyarázandó – érzés meglep.

A téren a község helyettes elöljárója, Monsieur Gabriel Sappe fogad. Kocsink ajtaját udvarias készséggel a község fiatal jegyzője tárja ki, M. Bernard Sappe, az előbbi Sappe fia. Sajnálják, hogy maga az elöljáró nem lehet jelen; beteg, kórházban fekszik. Ellenben itt van a helyi Történelmi és Tájkutató Bizottság teljes vezetősége: M. M. Marcel Jean, Mlle Mireille-Agnès Bagarre, Mme Gustave Pères.

A zömök, jó izmú Gabriel Sappe úr kézrázása oly szívélyes, hogy majdnem ölelés lesz belőle. A többieké hasonlóképpen. Látszik, hogy a vendégfogadás szokásos örömén túl nekik is valami élményráadásban van részük.

E különös élmény megvilágítása szélesebb kört is érdekelhet, mint amely most itt kocsink körül sündörög, s egyre szaporodik a házakból kisietőkkel. De hogyan is kellene a tisztázásába fogni?

Bennem – hogy vizsgálandó alanyként elsőnek magamat nyújtsam – az a képtelen ötlet bujkál, hogy négyszáz évvel ezelőtt kellett volna e téren állnom. Az lett volna az igazi, az alapélmény!

Amikor a Sappe nevet még Pappnak ejtették, a Jeant Jánosnak, a Bagarre-t Bogárnak, a Pères-t pedig egyszerűen Pirosnak.

Állítólag. Amikor még az egész falu magyar volt. S a környékén is még vagy tíz, tizenöt. Ha nem több.

Igen, itt, a Provence tetején.

Pontosan négyszázharmincnégy évvel ezelőtt, 1533-ban érkeztek ide, az akkor teljesen néptelen és félig romban heverő Régusse-be az első magyar telepesek.

A konstantinápolyi rabszolgapiacról.

Ennek legendás története pedig, ahogy végighallgattam, a következő.

 

 

1526-ban Magyarország egyszerre terült el a földön Mohácsnál, egy rettenetes ökölcsapástól. Kiskirályok fejetlen országa állt szemben kemény központi katonai állammal. Az ilyen tömör hatalom minden oligarchiát, ha kellő közelről érheti, úgy vág szét, mint a kuglizók golyója a fabábokat. Az akkori török haderő, ha melléje férhetett volna, Európa bármelyik oligarcha országát leteríti. „Zápolya öldöklő százada”, melyet másutt a százéves háború korának mondanak, Nyugaton még a mi kiskirályainknál is felelőtlenebb népvesztőket ellett. Hét évvel Mohács után az oszmán fölény a maga kegyetlen szerveivel akadálytalanul hajtja ki, hosszú menetekben, a védtelen maradt, a fölégetett magyar falvak gyaloglást bíró népét: a fiatal férfit, nőt, a növendék gyermeket. A többi ott hevert az üszkök alatt.

Elképzelhető a konstantinápolyi rabszolgapiac forgalma, ha a szörnyű „áru”-ból még Franciaországba is jutott.

Megvan ennek is a története.

Provence egy részét az oligarchia külső segédlet nélkül is végrombolásba vitte. A belső harcok, a vallásháborúk s végül a pestis falvak sorát tette néptelenné. A kiürült föld kegyura s végül egyedüli birtokosa a valamikor Jeruzsálemben alapított Johannita Szék lett, teljes nevén a Jeruzsálemi Szent János Gyógyító Lovagrend.

Ennek volt „békés” érintkezése is a törökkel. Mivel pedig I. Ferenc óta Franciaország is együttműködött a Portával, meglett az egyezség, hogy a Johanniták – az érdek és a keresztény lelkiismeret szép társításával – a puszta francia vidékeket az oszmán rabságból kiváltott hitsorsosaikkal tegyék újra jövedelmezővé.

Teljes huszonöt évig jártak a hajók Konstantinápoly és Marseille között; a ma is meglevő archívumok tanúsága szerint.

Az első följegyzett magyarnak vélhető név: Rigódy. Nyilván az akkor sűrűn magyarok lakta Szerémség valami Rigód lakhelyéről.

Minderről a francia történetírás többször megemlékezett. Hogy Régusse és környéke magyar telep, itt van lenyomatva előttem a megye helyi történetkönyvében is. De maguk a régusse-iek erről néhány évvel ezelőtt egy ide került hazánkfiától értesültek. Neki – Garamvölgyi Artúrnak, a lankadatlan adatgyűjtőnek – köszönhetem én is, hogy most itt állok, és nézem le nem tagadható meghatottsággal a meghatott régusse-ieket.

Pusztán maga a történet – ez a kész, Jókait, Gárdonyit idéző történelmi regény – elegendő lett volna, hogy a cannes–párizsi úton megcsináljuk ezt a kitérőt. De történeti ténynél és regényességnél jobban foglalkoztat ez a kölcsönös meghatottság. Mi a voltaképpeni oka és értelme? Miből támad és hova vezet? Hasznos-e vagy haszontalan, netán ártalmas?

Mert hisz föltáratlan, sőt itt-ott „veszélyes” táblával ellátott területre visz.

Válaszolni rá tüzetesen nem olyan egyszerű, mint az első pillanatban tetszik. Korunk egyik legterebélyesebb problémája nyújtja idáig – a lélek mélyrétegéit – a hajszálgyökereit.

A nemzeti, helyesebb megfogalmazásban: a közösségi érzés.

Egy kitűnő francia költő-filozófia tanár utaztatott ide Régusse-be is bennünket. Volt alkalmam a kérdés bölcseleti, társadalomtudományi oldaláról szót cserélni. Most a régusseiekkel szeretnék beszélni róla; mintegy gyakorlati oldalról.

 

 

Csupa emeletes, itt-ott két-, sőt háromemeletes, szorosan egymáshoz szorított karcsú házai ellenére Régusse ma is parasztfalu, jellegzetesen provence-i. Aki csak dolgozik, a szőlő, az olajfa, a levendula és némi szemes műveléséből él; meg vadászatból – vaddisznóra is! – és szarvasgomba-értékesítésből.

M. Gabriel Sappe karon fog, nehéz markával is oly szívélyesen, hogy attól Papp Gábor bátyám is lehetne, s ízelítőül körbesétáltat a község szívén. Aztán a mairie-be vezet: a faluházába.

Ez itt az ő hivatali szobája. Az meg az anyakönyvvezetőség: illetve az archívum.

Messze a középkorig megvannak a könyvek. Pergamenbe és bőrbe kötve. Az egyik tenyérnyi széles és olyan vékony is. A másik misekönyvnél is vastagabb, nehezebb. És tekercsek és ívek, egy egész falat beborító polcrendszeren.

A bennünket érdeklők meg kikészítve az asztalon.

Könyvről könyvre hátrafelé lapozva szemmel követhető, hogyan tűnik elő magyarázónk szerint a mai Fouque családnévből előbb a Fouques, aztán a Fouquos s végül a Foquos, vagyis a Fokos. Hogyan tört le a János-ról az os, s lett a névből Jean. Hogyan vált a Béressi-ből Bressi, a Pór-ból Porrě, a Márton-ból Marton, a Fábri-ból Fabrè és a Papp-ból Sappe, merőben azért, mert a francia plébános a nagy P-t alulról fölfelé róva úgy öblösítette a tetején, hogy az nagy S is lehetett, s mert a Papp-nak számára nem volt értelme, a Sappe-nek viszont volt, sarlót jelent.

Eddig mintegy kétszázötven magyar család nyomát vélték fölfedni a Történelmi Bizottság lelkes tagjai, latinul is jól tudó magyar barátjuk segítségével. Ez óriási szám. Gondoljuk el: hány magyarországi falu mai lakóinak eredetét lehetne visszavezetni háromszáz-négyszáz évre?

Órákra belemerülünk a dohos-poros pergamenek sillabizálásába. Olyannyira, hogy egy kis adat fölfedezésével még magam is hozzájárulhatok a közös munkához.

Az 1660. évkönyv egyik keresztelési bejegyzésében a szülők neve: Louiza Bourquas és György Agnol. Hogy a Bourquas mi lehetett, nem tudni. Az Agnol mögött nyilván az Angyal rejlik. De a legfontosabb az, hogy az Agnol előtt a keresztnevet nem franciásan Georges-nek, hanem az o-t még meg is pontozva: György-nek írták. Vagy diktálták.

Erre én is rácsodálkoztam. De még mindig kétkedtem.

1660-ban tehát a faluban még magyarul beszéltek? Vagy voltak, akik még magyarul is beszéltek. Magyarosan íratták le a nevük.

Máshonnan származó adatok szerint az ide települtek három nemzedéken át kizárólag egymás közt házasodtak. Akkor kezdtek vegyülni a hegyekbe ismét fölnyomuló ősi lakossággal. Semmi jele, hogy a Duna–Tisza-i hazával valaha is összeköttetésbe jutottak. Hacsak az a 17. század végén élt papjuk nem onnan jött utánuk. Különös nevét ez is mindannyiszor – évtizedeken át – így írja alá, magyarosan: Szörme. Illetve Szörmé: hogy neve végén az e se némuljon el, a francia olvasás szabálya szerint. Kétszer-háromszor is megnézem. De így van. Bár Szörme elég különös magyar név.

 

 

De bármily érdekesek ezek az adatok, fő gondom – szándékosan erőt véve magamon – most, ismétlem, mégsem ezek boncolása. Hisz nem vagyok nyelvész. Hanem annak a lelkiállapotnak az elemzése, annak a szellemi szomjnak a meghatározása, amely még ezekből a rég hatásuk-vesztett tényekből és száraz nyelvészeti adatokból is – táplálkozni akar.

Soha jobb alkalom a fölfedezésre vagy elemzésre.

Kijöttünk a mairie-ből. Megnéztük a templomot, az azóta ismét romba dőlt várat. Elmegyünk az 1914–18-as hősi emlékmű előtt; minden harmadik név ilyen franciába tokosodott magyar. Itt ülünk – most már vagy tizenöten – a Café du Cours elé kirakott asztalok körül, a már-már túl meleg déli napon. Afféle bástyatöltés ez is. Előttünk lent végtelenül az ezüstszürke és rozsdavörös provence-i táj. Jobboldalt ingujjban, rövidnadrágban futkosó gyerekhad. Baloldalt, ingujjban ugyancsak, egy sereg férfi: hosszú méricskélés után fényes vasgolyókat lendítenek a magasba, távoli célpontokra. A franciák közismert tekejátékát játsszák. De ide-idefigyelnek az itt folyó – már tréfás – beszélgetésre; a mi szellemi játékunkra.

Kedvezőnek érzem az alkalmat a véleménygyűjtésre. Ebben én nem a titkolódzók, nem a lényeghez oldalvást közeledők módszerét szoktam követni. Legkevésbé az úgynevezett „egyszerű emberek” társaságában. Mintegy gyűlési megnyitóul elmondom, hogy e szép találkozás, a „viszontlátás” folyományaképp – mi foglalkoztat. Szóljanak ők is hozzá: mi fűz össze bennünket – négyszáz év távolából? Miért örülünk ennek az összeismerkedésnek, amelynek semmiféle „reális” folytatása nem lehet? Ismerkedjünk igazánból össze!

– Mert jól érezzük együtt magunkat! – mondja Agnès Bagarre-Mireille kisasszony belepirulva, talán abba, hogy túl lelkesen buggyant ki száján a szó, vagy tán abba, hogy ő – mint nevéből már magunk is láthatjuk – csak félágon számítható magyar eredetnek. Holott ő a kutató együttesnek egyik legbuzgóbb tagja. Őt már tegnap megismertük. Marcel Jeannal Draguignanig elénk jöttek, kocsijukkal kocsink elé szegődtek, nehogy eltévelyedjünk a hegyi utakon. (Miután már velük együtt megnéztük Kisfaludy Sándor ottani emléktábláját.)

– De miért érezzük jól magunkat? Ez épp a kérdés!

– Mert a valamirevaló embereknek minden alkalom jó, hogy összekerüljenek – mondja megfontoltan Gabriel Sappe.

Ezen már el lehet gondolkodni.

Szókratész az agorára járt vitatkozni, a vargák közé. Ilyen „egyszerű” mondatokat vitt haza, a filozófiája pilléreiül.

Ez az itteni keresetlen mondat is alkalmasnak tetszik, hogy akár egy tudományos értekezés tartóoszlopa legyen. Az úgynevezett tömeglélektannak, gyakori diákvitáink kedvenc területének kései adalékául.

 

2

És ha mégis legenda az egész? De hisz a kérdésnek épp legendabeli része foglalkoztat a „való tények”-nél is jobban. A léleknek az a különös szomja, mely még legendát is fakaszt, hogy kielégüljön.

Mi ez a szomj, ez érdekel.

Úgy érzem, hogy nem rossz szükséglet kielégítése.

Mi azért jöttünk ide, mert hitünk szerint valamiféle árvákat, világgá sodródott testvéreket akartunk fölkeresni.

Ők meg azért fogadnak szívesen bennünket, mert azt hiszik, létünk legrejtelmesebb kérdését közelíthetik meg egy lépéssel: hogy honnan eredünk, kik vagyunk.

Így vegyük hát valóságnak, még ha legendás is, ezt a helyzetet, mely nem mindennapi kísérletet kínál.

A négyszáz évvel ezelőtt Provence-ba sodródott magyarok leszármazottjai szívesen ellátogatnának Magyarországba.

– Szívesebben, mint például Portugáliába?

– Az csak természetes!

Egyáltalán nem „természetes” ez a kívánság.

Magyarul egy szót sem tudhatott már a nagyapjuk sem. (Ma beszélt nyelvük viszont afféle unokatestvérségben van, mint minden latin nyelvvel, a portugállal is.)

„Vérségi” kapcsolat? Még ez is inkább fűzné őket bár a korzikaiakhoz; ha ilyen kapcsolatról egyáltalán lehetne komoly szót ejteni Európában, akár külön-külön az országokat, akár az egész földrészt nézve.

Kibogozhatatlanul össze vagyunk keverve mi, emberiség. A megtévesztő az, hogy ez az összevegyülésnek a nagyja némely területen ezer éve lefolyt. A népvándorlás rettenetes népösszekoccanásai: vérontásai idején. Másutt – mint például épp a dunai országokban – valósággal napjainkig tart.

Mi köti hát, milyen kézzelfogható vagy legalább ábrázolható érdek ezeket a régusse-ieket ahhoz a távoli keleti országhoz?

Kegyelettel őrzik azt a néhány fotó-könyvet, ami már birtokukban van. Már néhány hazai szót is tudnak: „Bikavér”, „Tokaji.” Mindezt párizsi kulturális attasénknak, Hidasi Jánosnak jóvoltából. Megkereste ő is őket.

Immár másodszor tőlük maguktól kérdem, mi vonzza őket ahhoz a messzi néphez, melynek néhány éve hírét sem hallották? Miért mennének épp ahhoz?

– És maga mért jött épp ide? – kérdez vissza egy jóbeszédű kis nő, Madame Pères, azaz – fogadjuk el – Pirosné asszonyom.

Vagyis ott állunk, ahol az elején.

Miért is vagyunk itt még most is együtt?

Tömörítsük csak a kérdést, kirekesztő eljárással.

 

 

Semmi kívánnivalóm tőlük. Semmit nem adhatnak, amire szükségem volna. Semmit nem nyújthatok nekik, ami hasznukra lehetne.

A regényességet pedig, főleg az érzelmek regényesedését eleve gyanúval nézem.

Mindezt nekik maguknak is elmondom. Segítsenek meglelnem valami valóságos pontot, miért is vagyok itt. Miért érzem itt másképp magamat, mint – nem Portugáliában, hanem – akárcsak száz kilométerrel arrébb egy pontosan ilyen alpesi faluban?

A fiatalabb Sappe felel, ajkát harapdálva; szinte szemmel láthatóan megrágva, mit mond.

– Messzi idegenben én is jobban érezném magam egy olyan faluban, ahol franciák élnek, mint ahol nem.

– Csak nem azt akarja mondani, hogy nekünk magukat máris magyaroknak kell néznünk?

– Na, azt nem!

– Hát akkor?

Charaire, a költő-filozófus veszi át a szót.

Az embert a körülményei determinálják. A nemzeti érzés ősalapja tehát anyagi: a nemzetek közti, érdek szülte vetélkedés.

Ehhez van nekem hozzáfűzni valóm.

– Ez az alap. Amelyik nép a vetélkedésben – az öldöklő harcban – fölülkerekedett, úgy van: az büszkeséget érzett, már nem vizsgálva, hogy jogosult volt-e a harc. Hogy a büszkeség emberileg indokolt-e; előrevivő-e? A legyőzöttben pedig az eredendő közösségi érzés bosszúvággyá torzult.

Most már valóban úgy folyik a gondolatcsere, mintha nem egy felső-provence-i falu, hanem egy ógörög piactér italboltja előtt ülnénk, napsütésben, gyerekzsivajban.

– Épp csak a gyógymód nem hozott oly gyors eredményt, ahogy apáink, nagyapáink – már szellemi szépapáink, az enciklopédisták! – remélték. A nemzeti vetélkedés dühe nem csitul ott sem, ahol az anyagi érdekek ellentéte alábbhagyott. Még olyan mértékben sem, ahogy az újabb érdekek mindkét oldalról már-már kiáltón követelték.

„A huszadik század a nemzeti háborúk korszaka lesz” – jósolta Nietzsche, már-már elboruló elmével.

Még az az elboruló kegyetlen elme is belerettent volna, ha képet kap arról, mit hoztak az emberiségre ezek a „nemzeti háborúk”. S mit hozhatnak? Amióta szülőanyjuk, a sovinizmus fialni kezdte azokat az új szüleményeit, melyek neve: faji és vallási megkülönböztetés, szegregáció és a nyelvi türelmetlenség. Napjainkban ez az utóbbi a leghevesebben – legkevésbé fölfedetten – pusztító fertőzet.

Mert annak kell neveznünk, fertőzetnek azt a civilizációs betegséget is, amellyel nem egy szünetlenül ható ok, hanem voltaképp egy régi mérgezés kínoz bennünket.

Vagyis – ha fölfedezhető ok idézte elő – akkor meg is szüntethető ez az egyelőre mind riasztóbban harapódzó járvány?

Meg. De bizony már a gyógyítás is mind bonyolultabbnak tetszik. A kezdeti külső okok, a mondhatni testi sérelmek, sok esetben lelki bajokká alakultak át. Az egyénekben is, a népekben is.

Holott ezek a tulajdonságok valamikor nagyon is egészséges jelenségek voltak. Embrionális állapotukban ma is azok.

Ezt éppen mi tudjuk tanúsítani.

A következőkben az én véleményem már csak afféle fonál. A többiek közül csaknem mindenki ráfűzött egy-egy mondatnyi gyöngyöt.

 

 

Hogy valójában miért is érezzük itt mindnyájan ilyen jól magunkat?

Nyilván az az ősemberi érzés távoli hatása alatt, hogy hasznos és kellemes együtt lenni. Védelmet nyújt, érzelmi kapcsolatot teremt! Minél tökéletesebb az együttélés, annál tökéletesebb az egyén. Az ember ettől a közös élettől lett egyáltalán ember. Jövője is ettől függ.

Egyre végzetesebben. Egyre végzetszerűbben. Attól függően, hogy milyen lábon áll a társaival. A világgal.

Hovatovább ez minden tettünk és lehetőségünk talaja. Ez minden reménységünk! A jobb – az egyre jobb – jövőre. Még arra is, amit az istenhivő korok üdvösségnek neveztek el. Örökös jövőnek.

Ezt már a filozófusnak adresszálom.

Az emberiség nagy része valaha egy mindenható atyát képzelt, képzel ma is maga fölé; ezek az egyisten-tisztelők.

De csaknem akkora azok száma – ha ugyan nem nagyobb –, akik minden jó megteremtéséért az ősöket tisztelték és tisztelik. Akik áldozatot azoknak a közvetlen és az idők hajnalán élt elődeiknek ajánlanak föl, akik munkájukkal és találékonyságukkal a legnagyobb emberi művet, a közösségi életet létrehozták, és szüntelenül tökéletesítették.

E hiedelem – e hit – vallói vitázhatnak egymással. A tudomány egy eredetű, csak más-más megfogalmazású jelenségnek véli mindkettőt. A művészet is.

Azt hiszem; ez az ősemberi hálaérzet bujkál és keres kifejezést itt bennünk is. Ezen a napsütötte teraszon, boros, apero-s és gyümölcsleves poharainkat magasba emelve (mert itt a koccintás nem divat) voltaképpen áldozatot mutatunk be. Magyar őseinknek? Ameddig őket eléri a tekintetünk. Voltaképpen valamennyi ősünknek, akik csak hozzájárultak emberiesedett életünkhöz. Nem igaz, hogy az ember alapjában hálátlan. Íme, a mi mosolyunk, egymást kínálgatásunk a bizonyíték, hogy van – remény is a létben. Jót is várhat a jó tett. Jókedvet legalább. Egészségünkre!

Gondoltam ugyan már arra, hogy saját régóta forgatott elméletemet egykor valamely akadémia dísztermében megfelelően villogó csillárok és idegen szavak fényében bocsátom közre, de örülök, hogy az ősbemutató végül is itt esik meg, így ógörögösen, mediterrán módra éretten ragyogó olajbogyók és szemek körében. Hogy ebben a környezetben juthatunk el tán egy-két következtetésig.

 

 

Mielőtt arra térnénk, a várfal felől egy süldő lányka érkezik futva asztalunkhoz, arcán azoknak a buzgalmával, akik nem akarnak kimaradni olyasvalamiből, amihez joguk van.

– Szintén magyar eredet?

Nem, neki semmiféle elődje nem volt magyar. Annál sokkal több fűzi hozzánk. Önszántából elkezdett – egy kezdetleges nyelvkönyvből – magyarul tanulni. Egyetlenként az egész községben.

Fölállva üdvözlöm a kétlábon s épp kapóra érkezett érvet. Félkarú öleléssel közösségünkbe fogadom, s megkérdem tőle, miért tanul magyarul.

A szép arcot pír futja be.

– Nem tudom.

Az igazi érvek ilyenek; ilyen ártatlanul nem tudják, mit is hoznak s honnan. Nekünk kell kideríteni ezt is.

Az ősök iránti hálaérzetnek vannak más; eddig nemigen emlegetett gyökerei. A lélek mélyebb rétegeibe nyúlnak ezek is. Épp ezért hasznos utánuk néznünk. Megszoktuk, hogy a közösségi érzés – a nemzeti érzelem – eredőit általában a történelem – és a társadalomtudomány fedje föl. A lélektan eredményeinek egybe kell vágniok az utóbbi két tan megállapításaival.

Megint a filozófushoz fordulok.

A tétel iskolásan egyszerű. Alaptermészete s így az emberekhez viszonya attól senkinek sem változik meg, hogy gyermeket hoz a világra. Semmi okunk nem volna hát, hogy szüleinket más lényeknek tartsuk, mint a többi halandót. Szörnyetegnek ítéljük mégis azt, aki anyját is csak olybá veszi, mint a világ többi más teremtését, s nem részesíti fokozott – gyermeki – szeretetben. Ám lehetne még holmi tájesztétikát is teremteni: tárgyilagos ismérveket fölállítani, hogy melyik vidéket kell szebbnek tartanunk – és mégsem lehet. A világirodalom lángelméi állnak ki megannyi koronatanúként, hogy a bolygó legellentétesebb helyei lehetnek a legszebbek: a mi Petőfinknek a magyar alföld; Puskinnak az orosz halmok, méghozzá havasan; Baudelaire-nek a párizsi úgynevezett gyanús sikátorok, éjszaka; Burnsnek a skót fölvidék, hajcibáló szélben. A látszólagos ellentmondást egy közös ok magyarázza. Az, ami a gyermek sajátos ragaszkodását szüleihez.

Életünk első három-négy évében mindnyájan lángelmék vagyunk. Agyunk ezalatt annyi ismeretet fogad magába, hogy ha ezt a képességét csak három évtizedig megtartaná, mindnyájan Mezzofantik és Bolyai Jánosok lennénk. Mintha érzelmi befogadóképességünk is ily varázslatosan nagy teljesítményű volna. Mert lám, első élményeinkhez szeretetünkkel is ragaszkodunk.

Így anyanyelvünket szinte szívünkbe is befogadjuk. Azokkal, akik velünk azt az elsőként hallott nyelvet beszélik, valóságosan egy családban érezzük magunkat. És valamiképp közös ősünknek valljuk mindazokat, akik valaha ezt a nyelvet beszélték.

Függetlenül mégpedig attól, hogy személy szerinti eleink valóban ezt a nyelvet használták-e. A magyar nyelv nem egy bámulatos kezelőjének édesanyja törve beszélte a magyart. A nyelv szelleme nem a vérség, nem a „fajiság” vonalán száll ránk. De akikre – bármily úton – rászáll, azokat valóban determinálja, mélyebben, mint ahogy akár a bölcselet föltételezné.

Nemcsak világlátásunkat befolyásolja. Nemzetközi anekdota jellemzi a különféle népek kifejezését a pénz szerzésére: az angol csinálja, a francia nyeri, a német megszolgálja; a magyar ma is úgy keresi – akár a finn-ugor előidők szegény gyűjtögetői az erdőben a vadmadártojást, a gombát.

Hatással van ez az örökölt anyanyelv álmainkra, vágyainkra. Még meseszomjunkra is.

Nincs terület izgalmasabb a fölfedezésre, mint a saját énünk. Miből vagyunk összerakva? Mi alakította ki szellemünket? S milyen irányba fejleszti? Mindarra, amire valaha a vallások feleltek, mi magunknak kell választ adnunk.

De tán már sok is lesz a teóriából. Nem erre kértek ide. Röstellem, hogy eddig is fárasztottam őket.

 

 

Újabb s újabb vendégek települnek asztalunkhoz. A földközi-tengeri ég hatalmas burka alatt, amely valóban olyan kék, amilyennel Cézanne lepte meg a világot, itt ülünk az ezüstös völgyek: „Provence daltermő mezei” fölött csendesen poharazva, mi, négyszáz éve még egy anyanyelvű elődök ivadékai, és természetesen nemcsak erről beszélgetünk.

Idejövet fügefát is láthattam, emeletmagasat, emberderék-vastagságút. Gyermekkorom kertjében is volt fügefa, de épp csak a vállamig ért. Hogy akaszthatta föl magát Judás fügefára, ahogy a katekizmusban tanultuk? Idáig kellett jönnöm, hogy ember arányú legyen a történet. Hogy embertermetűek legyenek fejemben a biblia s általában az őskorok képei. A mi fügefáinkhoz méretezve gyermeki képzeletem a kerti törpék magasságát engedélyezte nekik.

Aztán – a magyar pénzkeresés révén – az alpesi szarvasgomba-szedés művészete s jelentősége kerül szóba. A legjövedelmezőbb foglalkozás lehet, ha valaki igazán érti. Az alpesi szarvasgomba mesésen drága csemege, kilója a fogyasztónak ötszáz új frank, a nagykereskedelemnek kétszáz-kétszázötven. Szedése-keresése pedig megidomított sertésekkel folyik, tekintve, hogy a drága ínyencséget – a törpe hegyi tölgy gyökérgombáját – a kocák is szenvedélyesen szeretik, illatára messziről odaszaladnak, hogy kitúrják.

Idős Papp uram részletesen lerajzolja, milyen rézkarikát kell a hosszú szíj egyik végére erősíteni, hogy azon át a sertés nyakába helyezendő hurok a kellő pillanatban meghúzható, a drága érték a sertés szájából kiemelhető, de valami jó falattal helyettesíthető legyen. Ő maga oly sikerrel végzi ezt, hogy szerzett egy kis kézigépet is az apró konzervdobozok bezárására, melyek mindegyikébe egy-egy házilag tartósított gomba kerül.

De aztán mégiscsak visszakanyarodunk a megütött témához.

Mert valóban mi értelme van annak a különös egymáshoz vonzódásnak, ennek a nem vérségi, de a vérséginél is messzebb ható rokonságnak? Rokonosodásnak!

Ezt most már közülük pengeti egy fiatalember, névre ugyancsak hajdani Piros.

Pontosan az az értelme – az a haszna –, ami minden egészséges közösségi érzésnek.

Mert, sajnos, lehet közösségeket verbuválni ártalmas, egészségtelen érzésekkel is.

Faji és vallási elfogultsággal; fasizmussal, szegregációval, nyelvi türelmetlenséggel.

És – nacionalizmussal?

Ez a szó nemcsak a köznapi magyarra, de a köznapi franciára sincs mindmáig lefordítva. Jelentése merőben ellentétes aszerint, hogy milyen korra vonatkoztatjuk. Azután pedig, hogy kikre.

A feudalizmussal szemben a plebejus forradalmak zászlain tündököl.

És ma?

Érthető a gyanú, mely hallatára összevonatja a szemöldököt.

Boldogan helyeseljük, hogy a nemzeti büszkeség minden szívet fölmelegítsen.

De iszonyodva figyeljük, nehogy az a meleg egy fokkal följebb szálljon; nehogy a nemzetünk iránti túl sok büszkeség, minőséget váltva, más népek gyűlöletébe csapjon át.

Mert mi a tartós biztosíték ez ellen?

Magamban én tudom a biztosítékot. A mienket; a hazait.

A magyar irodalomnak nem mindennapi dicsősége, hogy ezt a határvonalat a jó és rossz között kezdettől fogva keményen meghúzta, s minden időben megtartotta. Balassitól, Zrínyitől, Csokonaitól Petőfiig, Adyig, József Attiláig a nemzeti érzés a magyar szellemiségben félreérthetetlenül egy jelentésű. Sose a kirekesztést jelenti; mindig az egybetartozást.

Ez a nemcsak ésszel, hanem szível is fölfogható értelem munkálna bennünk is, egymástól négyszáz év óta elszakadhatatlan?

Fölkelünk a kávéházi teraszról, megindulunk az ünnepi ebédre. Régusse község elöljárósága lát bennünket vendégül.

 

3

Biz ezek nem könnyű témák.

Mind kevésbé érzek műfaj-ellentétet, hogy ezeket a nagyon is súlyos dolgokat ilyen véletlen adta, ilyen derűs és könnyed együttesben idézzem föl; s gondoljam legalább önmagamban végig.

S igyekezzek végére járni idevágó érzéseinknek is.

A konstantinápolyi rabszolgapiacról hajó- és karavánszámra ide a Provence hegyvidékére hozott magyarok itt is megtartották társadalmi rétegződésüket. Illetve fölélesztették. Az otthoni nemes, mihelyt bilincseit lereszelték, ismét nemes lett; a kalmár kalmár; a kézműves kézműves. A közeli városka, Barjols a tímárjairól híres mindmáig; a hongroyeurjeiről, a magyarosairól, ahogy a finombőr-cserzőket franciául mindmáig nevezik.

A parasztok dolga itt Régusse-ben egy sasfészek, a lovagi sziklavár táplálása, működtetése lett. Úgy értve, hogy az őrséget is ők adták.

Volt részük itt is csapásban.

Az anyakönyvekben, melyek itt, ahogy mondtam, a középkortól hiánytalanul s hibátlanul megvannak, az 1569-től az 1574-ig terjedő években egyetlen bejegyzés nincs. Egyetlen születés, egyetlen temetés, egyetlen esküvő sem.

Aztán a következő évben egy csapásra 25 születés, 30 halál, 40 esküvő s aztán esztendőnként mindből egyre több. Lekaszabolták őket is? Vagy csak elűzték? Ide talán csak akkor jöttek? Pestis áldozatai lettek?

Az ember szíve elszorul.

Nem tagadhattuk, akik ott az öreg pergameneket és kutyabőröket kiteregettük, hogy annak a szorításnak a szíven volt egy olyan kis ráadás fájdalma, ami azért jelentkezett, mert épp azokra a szegényekre: a hajdan volt árva magyarokra emlékeztünk. Holott nem árt ismét aláhúzni, tőlük való leszármazásról alig lehet szó. Egyrészt egyetlen ma élő magyar anyanyelvű nem lehet bizonyos abban, hogy minden őse magyar anyanyelvű volt. Másrészt Régusse lakosai teljesen elkeveredtek. Volt most itt a kései megilletődöttek közt nem egy, akinek halvány fonalon sem volt köze az emlékezetes régiekre. Ezek puszta régusse-i mivoltukban társultak a közös meghatottsághoz. Lettek teljesen egyenrangú részesei egy sajátos lelkiállapotnak azon az alapon, hogy mindnyájan hasonló érzéseket tapasztalhattunk magunkban. Mégpedig olyan érzéseket, melyeket nemcsak a szónok nevez fölemelőnek, hanem a leghűvösebb pszichológus is.

Fölemelő érzések leverő események hatására? Ilyenféle – ellentétesnek tetsző – elemek keverednek az úgynevezett nemzeti érzelmekben is. Róluk még ellentétesebbek a meghatározások. Hol azt halljuk, hogy rátartian kell vallanunk őket, hol azt, hogy röstelkedve.

Tanulságos volna szerfölött azokat is egyszer keletkezésükkor rajtakapni in statu nascendi; a lehető legszigorúbb tárgyilagossággal ugyancsak.

 

 

A nacionalizmus szó tüzetes magyar lefordítása – a nemzeti érzés pontos értelmezése – körül az első komoly vitafelem nem kisebb internacionalista volt, mint maga Kun Béla. Moszkvai vendéglátóim tán emlékeznek rá, hogy az eszmecserének egy pontján, milyen hevesen pattant föl ő, milyen fürgén emelte le a könyvespolc egyik hosszú. egyforma kötésű sorozatából az éppen megfelelőt, hogy rám olvasson belőle egy jókora citátumot; arról a nemzeti büszkeségről, amely a szocialistákat is eltöltheti. Hidasék Herzen utcai lakásán történt.

Magát nálam különb patriótának tartotta. Különb magyar hazafinak; hogy ezt máris lefordítsuk.

Nekem ugyanis akkor már a büszkeség szó sem tetszett. Nem ilyen érzelemmel akartam helyet lelni abban a közösségben, amelybe a sors beosztott.

 

Nagyon szegény, ki büszkeségét
más érdeméből lopja ki.

 

Ezzel a gondolattal – Szabó Lőrinc mesterlövész-telitalálatával – érveltem magam is. Én meg magamat tartván igazi internacionalistának.

Mert mit sugallt a tárgyilagosság már kamasz fülembe?

Majdnem megbuktam fizikából, az Eötvös-féle inga botlatóján. S most Eötvös világhírének mélyre szívásával dagasszam a mellem? Esetleg Liszt Ferencével, akinek zenéjére meg, sajnos, botfülű vagyok?

Nemzetemhez – bármely végzet adta közösséghez – azzal óhajtok tartozni, hogy vállalom. Valósággal vállalni kényszerülök. Mégpedig minél sanyarúbb helyzetben van, minél kevesebb jóban tud részleltetni, annál inkább. Ahogy a pubertás szertelenségei után igenis vállalom szüleimet: épp azért, mert szintén sanyarú helyzetben éltek; inkább a szenvedést, a rosszat kóstoltatták meg velem, mintsem a jót. Ahogy ki fogok tehát tartani szülőföldem mellett is, annak ellenére, hogy…

Annak idején, még a Puszták népe eleven hatására D. T. barátom és írótársam kíváncsi lévén a helyszínre, lejött velem, szemmel látni a híres tájat, melynek szépségét – a nyomor csúfságának ellentétéül – nem győztem dicsérni.

– Ez az?! Ez a trágyabűzös porfészek?

Körülnéztem a tekintete nyomán, s már-már – igazat adván – átvettem a szemléletét. De aztán megembereltem magam.

Ki mellé álljak vigasszal, biztatással? Akár dicsérettel?

Amellé, aki rászolgált vagy aki rászorult?

Itt tért, ha csak szerény külön ösvényre is, az én patriotizmusom.

Ha mindenben kielégítettnek érezném a hazámat, bizony, alig pazarolnék külön szót rá. Van egyéb gondom bőven. Először is saját magammal.

De így? Röstelkedhetnék, ha elfordulnék tőle bár egy rezzenettel.

Árulónak érezném magam.

Milyen váddal?

Azzal, hogy még egy beteg kutyát is feldúlt lélekkel hagyunk az útfelen. Hát még anyánkat.

 

 

Úgy kell ezt vajon érteni mármost, hogy a nemzeti érzést, a hazafiságot, a szülőföldhöz való ragaszkodást az erkölcstan elemei mozgatják?

Csaknem olyan erővel, mint a lélektan már említett jelenségei. S hasonló okkal is.

Érzékszerveink első élményei ugyanis valamiféle hűségre is unszolnak; majd köteleznek bennünket. Bárhogy kopogtatjuk és feszegetjük: itt valami fölbonthatatlanul összeforrt; látszólag két különböző hovatartozandóságú anyag lett itt külön egység.

S ebből sok minden következik.

Valamikor, népmentő írói mozgalmunk elején, számunkra a nemzet keretét az iskolák keretével azonosítottam. Tanítás, jóra nevelés folyik abban is; meghitt közös nyelven, ismert fogalmakkal.

Több folyik benne, nem kétséges. Főleg bajok, csapások idején.

Hány világhíradóban láttam, ami nálunk is nemzedékek élménye volt: ha árvíz jött, ha tömegszerencsétlenség, ha háború, ha éhínség; menekültjeit és sebesültjeit az mind először is az iskolákba telepítette.

Ilyenformán változik – tágul – a nemzetek föladatköre is.

Ez pedig felelősségérzetet ébreszt.

Boldogok az országok, melyek győzelmi ünnepekre, népvigalmakra, önfeledt játékokra is föl-fölhasználják ezeket a „kereteket”.

De azoknak a népeknek, amelyeknek minden század egy-egy megpróbáltatás, azoknak a fiait a haza szó hallatán elsőül nem a büszkeség lepi meg. Még kevésbé a hivalkodhatnék.

Azok magukban is, népükben is elsőül a valóság iránti érzékét akarják fölébreszteni. Azok önérzetének még betű szerinti ön-érzetnek kell lennie. Hogy jól segítsenek – helyesen szolgáljanak – a gyógyítással is, a vigasztalással is. Bevezetőül mindehhez pedig azoknak szigorúan csakis az igazságot kell mondaniok.

Mindig az igazat.

 

 

De nem mindig a rosszat.

Érzelmeknek és fogalmaknak alig lehet csüggesztőbb zűrzavara, mint amelynek folyományaként valaki azt hiszi: a népek összebékülését szolgálja, ha a sovinizmust leküzdendő, a maga népéről ami gyalázó csak az indulat fűtötte fejébe villan, azt a tényt ellenőrzése és a következmény mérlegelése nélkül sikoltozni kezdi. Nem a népek ügyét segíti elő; hanem legfeljebb egy másik nép sovinizmusát, s annak visszahatásaként pedig épp azt, amit ő maga elfojtani akart: a saját népének a sovinizmusát; vagyis a népek még izzóbb testvérharcát.

Palágyi Lajost a szocialista líra magyar előfutárai közt tiszteljük. Én ezért neki még hódoló kézfogással is tiszteleghettem. Ezt az epigrammát, mely ma is egyenest talál rejlő gennygócokba, a századfordulón ő köszörülte ilyen remekül hegyesre.

 

Magyar, ki honát megveti,
És mindent, ami nemzeti,
Mindegyre szid, mindegyre mar:
Oh az még nem nemzetközi,
 
Csak rossz magyar.

 

Vagyis jó magyarként kell nemzetközinek lenni? Miért nem mond itt ellent a nemzeti a nemzetközinek?

Mert következetes nemzetköziként sem ellentmondás magyarnak lennünk. Sőt.

A fasizmus tömör megfogalmazása ma tán így hangozhatnék: fasiszta az, aki a maga nyelvi, nemzeti közösségének több jogot szán, erőszakkal is, mint a többinek.

S hogy jellemezhetnénk azt a típust, akire Palágyi Lajos sorai vágnak? Azt az embert, aki a maga anyanyelvi közösségét szinte önkéntesen kevesebb jogra és megbecsülésre érdemesíti?

Rá se mondhatunk mást, mint az előbbire. Mentsége ennek csak az lehet, hogy nem érzékeli a szavak súlyát; a fogalmak valóságos tartalmát.

Az arcbőr és a vallás szerinti „megkülönböztetés” mögött már mindnyájan érezzük a tények – a nagyon is véres tények iszonyatát. A nyelvi megkülönböztetés a legtöbb fülnek még üres szólam. Nincs különb dolguk azoknak a vallonoknak-flamandoknak, déltiroliaknak-északolaszoknak, katalánoknak-spanyoloknak, görögöknek-törököknek? Tanulják meg egymás nyelvét, és pont.

Csak egy tényt, elgondolkodtatásul. S ha akadnak mégis országok, amelyek az anyanyelvi megkülönböztetéssel honpolgárok százezreit – ha nem millióit – a társadalmi létra mélypontjára nyomják: nem engedik föl például a szakmunkások szintjére sem? Mert, hogy a szakmai képesítés elnyeréséhez is ipariskolát kell végezni, ahhoz pedig az állam nyelvének tudása kell, olyan területeken is, ahol azt napi járóföldekre nem beszélik, sose beszélték? Világos, hogy ez az osztályharc újabb formája, s már nem nemzetien, hanem nemzetközien érvényes elvek szerint vizsgálandó és ítélendő meg. Itt immár kenyérkeresőkről van szó, s nem katalánokról, flamandokról vagy vallonokról.

Vagy magyarokról.

Állíthatom már most – hátranézve az útra, amely mögöttem van – a magam nyelvi közösségének minden nemzeti kérdése határon innen és határon túl, ebből a nézőpontból hatott rám. Ebből a nézőpontból kerestem rá a megoldást.

 

 

Így nézem még ezt a régusse-i „problémá”-t is, amelyről szólva rég nem beszélhetünk megoldásról. A dolog társadalmi része századok óta elmerült.

Épp ezért erről magukkal a régusse-iekkel nem is beszélek, miközben a Café du Cours teraszáról átballagunk a község nagyvendéglőjébe, ahol a díszebéd vár. A menet végére maradva a mellettem lépdelő költő-filozófussal a dolog lélektani részét bogoznánk tovább. Hova vezethetnek még ezek az egyre finomodó szálak; az együttélés ösztönének milyen mélyvilágába?

Nincs messze a vendéglő.

Hamar megérkezünk, sajnos; vagy hála istennek. A hűvös ésszel végzendő következtetések helyett itt vagyunk megint a jelenségek szinte bőrön érezhető melegében; barátainkkal most már szorosan egymás mellé telepedve a hatalmas asztal köré.

Hatalmas a mennyiség is, amit az asztalra hordanak.

Megbecsülnek bennünket, alaposan. Mindjárt a második fogás (mert volt aztán összesen nyolc is) az a legdrágább, a legelőkelőbb étel, melyet manapság a hercegek s milliomosok is csak sátoros ünnepeken engednek meg maguknak.

A híres alpesi szarvasgomba.

Felsültem vele.

Felét is megettem a tányéromra tett adagnak, midőn szomszédom hozzám fordult.

– Ízlik?

Akkor tudtam meg, mi az a fekete aprólék a tojásfölfújtban. Rágóizmaim megálltak, mintegy a tisztelettől, hogy milyen értékkel jutottak érintkezésbe. Próbáltam ízlelő szerveimmel is tudatosítani a kincset; de akkor már késő volt. Végig annak ettem, aminek az elején véltem: fűszeres rántottának.

Annál jobban értékeltem a baráti közvetlenséget, az egyre emelkedő hangulatot, amely az ínyencségeknek ezt a kohi-nórját s mind a még utána következőket elénk rakta.

Fesztelenné vált a beszélgetés. Eddig én kíváncsiskodtam, én faggattam őket; amint láttuk, eléggé elvont dolgokról. Absztrakciókról! Most megfordult a helyzet: ők kérdezősködtek arról a távoli Magyarországról.

Az ő kérdésük, ellentétben az enyéimmel, mind konkrét volt; az mind a földön járt.

De ugyanaz a buzgalom fűtötte ezeket is. Ugyanaz a benső készség, hogy azt a jót, amit megtapasztaltam, átadjam. Ugyanaz az együttmaradási, egyesülési vágy.

Amely valaha az emberiség első közösségeit megteremtette. Amelyből a nemzeti egységek ős alakulatai létrejöttek. Aztán maga Európa. Az európai műveltségi kör. S annak nyomán vagy ahhoz hasonlóan a többi civilizáció.

Mert miből is keletkeznek ezek a történelmi csodák, a civilizációk?

Én mindig úgy képzeltem el: abból, amiből a villamosság is: az érintkezésből. Tulajdonságok puszta egymásra hatásából. Anyagok összesúrlódnak, és eladdig rejtett erőket gerjesztenek; itt is, az elmék és népek közt; akár ott az indukciók folyamán.

Én az imént mindenképpen eszményeket, majd úgynevezett lelki tényeket akartam cserélni vendéglátóinkkal. Semmi okom nem volt, hogy bármiképp is alacsonyabbrendűnek tartsam azt, amit ők kínáltak cserére: a marok tapasztalatait s a növényektől meg az állatoktól nyert fölvilágosításokat.

Magyarországról kérdezgettek, hogy más szokást, más munkamódszert is megismerjenek. Hogy tanuljanak. És hogy tanítsanak. Mert ki nem fogytak a maguk szokásainak és munkamódszereinek ismertetéséből.

Kicserélni és összevegyíteni a jót, megbírálni, fölismerni és kivetni a rosszat: így készült a malter minden életképes kultúra építéséhez. Így készülhet ahhoz a legnagyobbhoz, mely egykor – reméljük – az egész emberiségnek egy hajlékot ad.

Nem volt az sem mindennapi élmény, ennek a világteremtő erőnek ilyen embrionális rezdüléseit látni. Illetve élvezni, fehér asztalnál, poharat emelve.

Mert a jókedvet, a jó szándékot alig befolyásolta, hasznát vehetjük-e annak, amiről egymást kiokosítottuk.

Nem, mi magyarok nem sajtolunk fügéből bort. A tyúkokat sem fogjuk háromemeletes háznak a padlásán nevelni, bármily kényelmesnek tetszik. Sajnos, az olajbogyó itteni – igen ötletes – tartósítását sem vehetjük át: bár klímánk erősen javul, olajfáink még nem adnak gyümölcsöt.

De mindent szépen megköszöntünk.

Meg végül a két doboz alpesi szarvasgombát is, melyet Papp–Sappe uram ebédzáró kis fölköszöntője befejezéséül udvariasan árnyújtott à ces Dames: feleségemnek és Charaire-nénak.

 

 

Mentünk vissza a főtérre. A karnyújtás-szűk utcákat az erjedő bornak – a szőlőből sajtoltnak – azok a változatai töltötték meg, melyeket csak a szakértő szimat rögzít: ez még must, az már murci, amaz majomtej, ott amaz pedig asszonybolondító.

A mi szokásunktól eltérően itt nincs présház, nincs hegyi borpince. A sajtolást hatalmas közös présen végzik, s a préselményt ki-ki rögtön haza, a házi – utcára nyíló – pincéjébe viszi.

– Hány fokos?

– Édes még! Jöjjön be már hozzánk is egy kortyra.

Ezt egy Bogár-ivadék mondja.

Öreg ember, de nem időzhetünk; estére Manosque-ben kell lennünk; a gépkocsi apró tülkölést hallat. Szinte menet közben isszuk ki a sietve utánunk hozott poharakat.

Az indulás szívhez szólóbb az érkezésnél is. Az asszonyok összecsókolóznak. Mi, férfiak, szemérmesen csak a kézrázást ismételjük, mindenkivel legalább háromszor; nem nézve, de most már meg sem ismerve, hogy az egybegyűltek közt ki ős-régusse-i, ki ős-hazai. Így kezel Charaire is, láthatóan éppoly meghatottan, mint mi mind, noha ő se régusse-i, se magyarországi.

Csak részese egy megünneplésnek.

 

4

Maradna most, hogy mit tudunk mi kisajtolni nemes italt élményeinknek e mai napi gazdag szüretjéből.

Nem messze az alkony, mikor kocsink kisiklik a faluból. Párizs ide az autoroute-on is kétnapi járóföld; ezer-egynéhány kilométer; csaknem annyi, mint Szombathely. Ne fordítsuk arra a kormányt?

A régusse-iek szemében nagyjából mindegy volna az irány. Ez is, az is azt jelentette: messze. Seregestül volt köztük, aki sose hagyta el a hegyes tartományt. Párizst csak az járta meg, akit a katonai – vagy más efféle – szolgálat oda rendelt.

A motor bekapcsolásakor úgy nyitottak utat, mintha nem egy Mercedest, hanem valami szindbádi vitorlást bocsátottak volna útjára.

Magyarország és Franciaország közt, tekintve a távolságot, a középkorban rengeteg volt a kapcsolat. Az utolsó Árpádok francia földre jártak – küldtek – feleségért. A kihaltuk után így lett francia eredetű a következő nagy dinasztiánk, az Anjou. Trubadúrok jutottak el hozzánk, magyar diákok vándoroltak ide.

Nem egy francia népmese csoda-földje, ahova a hősök kalandra, a szerelmesek örök boldogságra indulnak, vagyis az ő Óperencián túli tájuk, még Villon korában is: La Hongrie, Magyarország.

Lehetett némi része tán még ennek is abban, hogy azoknak a szegény rabszolgáknak egy töredéke ide került s nem a többivel együtt Afrikába és Ázsiába. Villon Mátyás király kortársa; halálától a mohácsi vész alig több harminc évnél. Ilyet is vonhat magával, hogy jó-e vagy rossz-e hírünk a világban.

Egyre gyorsabban haladunk lefelé. Közben a halmok tetején ott guggolnak valahol szorosra vonva magukat mind a falvak, melyekbe valaha szintén érkeztek mezítlábas magyar rabszolgák: Jobbról Baudinard, Artignosc, Mont-Meyan, Verdière, balról Costignac, Auriac, Seillons és még tán egy jó tucat. Milyen jó érzés, igen, hogy egy része legalább azoknak a raboknak ide került. Tündérföld volt ez nekik, ahhoz a pokolhoz képest, ahova elsőül elhajtották őket, szülőföldjük mesehonából.

 

 

Ülök a kocsi mélyében, fölidézem a zsúfolt nap legszebb élményeit, melyeket szemem rögzített. Aztán a léleknek azokat a röntgenképeit, melyek gondolataimat s érzéseimet még azon homályosan őrzik. Lássuk, mit is mutatnak fény elé tartva.

Fölemelő volt valóban ez a találkozás. Négy évszázad után! Ha csak szellemileg is.

De vajon nem épp azért volt oly „felemelő”, mert már teljesen csak szellemi volt? Hogy elbűvölően csak a képzeletet működtette s nem azt a gondot, amely elmét természetszerűen elfog bajbajutottak láttán?

Nem azért kerengenek-e vajon oly édesen ezek az érzelmek, mert azok a hajdani bajbajutottak már rég kikerültek a bajból, mégpedig milyen regényes módon és lám, milyen regényes helyre. Provence-ba, Nizza és Cannes közelébe!

És ha még nem kerültek volna ki a bajból? És nem ide sodródtak volna, hanem Pennsylvania bányamélyeibe, Chicago nyomornegyedébe? És ma is segítséget várnának, mégpedig először azoktól, akikhez a legtermészetesebb, legmélyebb kapocs fűzi: az anyanyelv, a szokás, a tájélmény kötelékei?

Vágjunk csak a sűrűjébe. Tapintatosan, mégis egyenest.

A világon mintegy tizenötmillió ember tartozik a magyar anyanyelvűek közösségébe. Közülök csak tízmillió használja a közösség nyelveként az anyanyelvét. Minden harmadik magyar e közösség keretén kívül kisebb-nagyobb távolságra – van, hogy tízezer kilométerre – él. Változó anyagi, illetve osztályhelyzetben, sok helyütt teljesen egyenrangú polgáraként a zömükben más nyelvű közösségeknek. De még a legtökéletesebb politikai és gazdasági egyenrangúság esetén is valamiféle hátrább szorultságban mindaddig, amíg teljes egyenrangúsággal anyanyelvén tudja vagy akarja magát kifejezni. Amíg ahhoz van kötve; illetve ahhoz ragaszkodik. És földerül az arca, mert megkönnyebbülést – fölemelkedést – érez még Pennsylvania bányáiban és Afrika legelveszettebb zugában is, ha anyanyelvi társa akad. Azaz, legjobban épp ottan. Tudtommal nincs még egy európai nyelv, amelynek beszélői olyan arányban volnának szétszórva a világban, mint a mienk.

S ezekhez mi a viszonyunk? Helyesebben: mi ma a – a zömbeliek – viszonya?

 

 

Mikes Kelemen elmond egy torokszorító esetet. A fejedelem, Rákóczi Ferenc udvara rabok vontatta gályán ment Franciaországból Törökországba; épp azon az útvonalon, amelyen másfél századdal előbb a régusse-iek jöttek. A nyílt tengeren ismerős énekre füleltek föl. Az evezőkhöz láncolt rabok énekeltek. Magyarok – tért vissza a hírrel az urakhoz az, aki lenézett a nyíláson. Aztán a födélzet utasai tovább ettek-ittak, beszélgettek. Szóba sem ejtették többé a lentieket. Holott más gondjuk sem volt, mint a haza, a hazai szegény nép.

Szörnyetegek voltak? Ilyen keményszívű lett a szent fejedelem, a hős Bercsényi?

Hősök voltak, a szabadság kanonizálható szentjei, a hűség mártírjai.

De egy-egy nép egységét nem az egy-anyanyelvűek táborában látták. Ezt ők még nem láthatták.

Az ország-ban ők még a szó hajdani gyökerét érzékelték: az úr-ságot; a natio-ban a nemzet-ben, a nemes nemzetet, a hadakozót, a natio bellicosa-t. A haza edénye számukra nem a nemzeti nyelv volt. Ahogy a mi számunkra.

Számunkra: nem úgy értve, hogy mi, magyarok számára. Minden nép számára; a közösség kötelékei között ma már a legerősebb az anyanyelv. Még akkor is – különös jelenségként –, ha az csak emlék. Az írek és skótok nagyjából akkor kívántak maguknak az angoltól külön közösséget teremteni, amikor anyanyelvük elvesztése befejeződött, amikor már angolul beszéltek. A flamand nemzeti törekvések előfutára, De Coster – az Eulenspiegel szerzője – franciaellenes műveit franciául írta, külön ingerültséggel azért, hogy ősei nyelvétől is megfosztotta – Racine és Voltaire népe! Másutt már csak írásban – mintegy talaj alatt – tovább élt nyelvet fakaszt új lombosodásba a közösségi vágy, mint Izraelben, az angolszász tenger kelta szigetein. A világfordító nagy erőáram, mely egykor azzal indult, hogy a tömegek anyanyelvükön érthették és tárgyalhatták meg az új eszméket, új: mintha a 20. század emberének is nyújtana tudatosítanivalót.

 

 

Ezt próbáljuk mi is ebben a Manosque felé rohanó gépkocsiban tudatosítani: a régusse-i benyomások konok tisztázásával. Vita- és élménytársam az öregedő Valérynak volt utolsó kedvenc költő tanítványa. Ez azt jelenti, hogy történelmi és filozófiai tárház is a feje.

Nem férne ide a gondolatoknak mindaz a kanyara, amelyeken gyorsabban-lassabban végigmentünk, miközben ő szüntelen sebességgel, de biztos kézzel a hegyvidék hajtűkanyarain is átröpített bennünket. Azt az eszmemenetet írom ide, tömören, amelyen már egyenesen haladtunk.

A 20. században világszerte a népi tömegek első történelmi nagy lépéstevése: benyitottak az államba; rengeteg helyen övék lett az ország; kívánatos – a fejlődés előfeltétele –, hogy mindenütt övék legyen. A második lépés, hogy át- és berendezzék az országot, a korszak – sőt a jövő – követelményei szerint. Hogy minden eddiginél tökéletesebb közösségi életet szervezzenek. Nagy gondolkodóik szerint ugyanis ez a módja az új ember megvalósulásának.

Vagyis legalaposabban – legtárgyilagosabban – épp ezt a kérdést kellene körbejárni.

Sajnos, arra még nincs művi mérőműszer, hogy milyen hatással van egy-egy közösség atmoszférája a benne élőkre.

Hogy a környezet jó vagy rossz légköre miként képes meggyorsítani vagy megnehezíteni – hogyha nem lehetetlenné tenni – akár egy operált beteg talpraállását, azt az orvostudomány ősrégtől tudja, s ma már statisztikákkal ábrázolja.

Egy nemzet szellemi atmoszférája éppígy kihat az egyének viselkedésére. S azon át el a társadalmi, a gazdasági jelenségekig. Még azokig a számoszlopokig is, amelyek a halálozások és a születések, válások és kivándorlások higanyfonálszerű le-föl szállását mutatják, nem kis részben ez működteti, a közérzetnek ez a minősége, ez a tartalmi állapota. Hatással van természetesen a termelékenységre is. Láttam grafikai kimutatást: befolyásolja a közlekedési balesetek számát is. A diákok előmenetelét. A színházak látogatottságát. Így nyilván még a színészek és szerzők alkotóképességét is.

Borús vagy derűs ég egy nemzet fölött tartósan nagyobb csapás vagy áldás lehet, mint amit a meteorológia mér.

Nem kétséges, ez az egyik legelemibb erő fölöttünk. Majdnem annyira sorsszerű, mintha a végzet irányítaná.

Nem az irányítja. Hogy ez az erő miképp működik, abba nekünk is van beleszólásunk.

Hogy egy népnek milyen a lelkivilága, a lelki képe, annak kialakítása nyomósan hozzájárul, hogy milyen tükröt tartanak elébe.

Ez a tükörtartás világszerte a szellem embereire – különösen a tollnak s az eszmecsere egyéb eszközeinek forgatóira – hárul.

 

 

S hogy működik ez abban a messzi, innen szinte mesebeli országban, amelyről a mai nap folyamán annyit idéztünk? Amelyet innen az érzések tolulása ellenére is én madártávlati tárgyilagossággal mint Európa egyik országát tudok nézni, a maga helyén; a maga contextus-ában, ahogy a divatszó ma a körülmények szövevényét mondja.

Mindent, a szomszédok életnyilvánulásait is tekintetbe véve, azt mondhatom – most már csak pusztán, magamban fűzbe a gondolatokat –, hogy annak a sokat szenvedett országnak a szellemi élete sajátjaként mutat nem kedvező jegyeket is. Nem járul kellőképpen hozzá annak az imént említett közösségi légkörnek kialakításához, amely pedig épp a kivételesen sok próba és szenvedés miatt volna sajátosan sürgető föladat. Ez súlyos elmarasztalás. Ezért kell végigmondani.

Ártalmas az üres büszkélkedhetnék. De éppoly ártalmas, ha – nem kis részben annak ellenhatására, annak lelki megfelelőjeképp – már-már buzgalmat abba vetnünk, hogy népünkről elsődlegesen a rosszat, a kedvezőtlent „tudatosítsuk”: az árnyoldalt tegyük köztudattá. Ott is sietve – még a stílus megfésülésére, az elpiszkosodott tények letörlésére se hagyva időt –, ahol az óvatosság elmulasztása közveszély. Népünk nevében jelentkezünk kéretlenül önkritikára, s végezzük azt úgy, mint némelyek a hírhedt régieket: könnyedén. Elöljárunk, nemegyszer feszélyezettséget okozva, oly bűnök vállalásában, melyeket nagyon is kell vállalni, de minden népnek együtt, mégpedig előzmény s következmény közé helyezve, mert hisz enélkül csak egyre szárad, sötét nemzeti tulajdonul. Félreértve, hogy söpörjön ki-ki a maga ajtaja előtt, a más kapukból repülő szemetet sem hajtjuk el a magunké elől. És félreértve épp szellemi életünk egy sajátos örökségét.

 

 

A világirodalomban nem tudok még egy lírikusról, aki egy Ady dühével átkozta s verte volna a nemzetét. Bár ő verné ma is. Előre verte, bátran. Egyértelműen; egy álláspontról.

Így, különös módon, Ady ütései nekem például nem is fájtak. Sőt, valamiféle elégedettséget éreztem csattanásaikkor. Úgy kell! Helyes. Csak az elevenére!

Nem volt közöm azokhoz, akiknek az ütéseket Ady szánta? Dehogynem. Mert bizony nemcsak a föld, a pénz s az ostobaság mágnásait verte.

Vert engem is közvetlenül; a tunyaságomért, a közönyömért.

Voltaképpen hát a tunyaságomat csépelte.

Voltaképpen az én álláspontomról.

Ezekre a frissebb keletű ostorozásokra föl-fölszisszenek. Osztogatóikra biz nem úgy nézek, mint Adyra.

Először is rosszul fogalmaznak. A szólam például, hogy mi magyarok voltunk Hitler utolsó csatlósai, ott hat iskolásaink fejében is, holott csatlós legfeljebb Szálasi „kormánya” lehetett volna; ha azt is, a nemzet legázolásával, nem éppen Hitler erőszaka hozta volna ránk bilincsnek.

Aztán – nyilvánvalóan abból a siető hanyagságból, amellyel a fogalmakat összehányják – összedobálják még az adatokat is. Hogy csak az előbbi szólam példájánál maradjunk, mely szerint mi magyarok voltunk Hitler utolsó csatlósai, az történelmi ténynek sem igaz. Még az országok, a „kormányok” – is olyan sorrendben szűntek meg csatlósok lenni, amilyenben a győztes szovjet hadsereg előrenyomult, s kiűzte az egyes fővárosokból a németeket. E sorrendben Pest messze nem az utolsó volt.

E bírálók álláspontja nem az enyém. Mert Adyé sem. Ezek a folyamatosan egyoldalú kifogások nem előremutatnak, még közvetve sem, hanem csak gáncsolnak, egyre közvetlenebbül. Művelőik – a hely s a körülmény nyilván öntudatlan elhanyagolásával – mivel csak csüggesztenek, még jó pillanataikban sem serkentenek.

Aztán állandóan, már-már gépiesen, könnyebb végénél fogják meg a dolgot. A tanács, hogy rövid kardunkat toldjuk meg egy bátor lépéssel, katonáknak készült. Láttuk, mily rombolást végez, aki csak a büszkeséget hamarkodja kérkedhetnékké. Százával mondhatnám a példát, amikor a könnyebb siker – az olcsóbb hatás – dobat sötét színt olyan ábrázolásokba, melyekhez az árnyalásnak is csak a mesterei nyúlhatnak. Közepes tehetségek nem is oly régen általuk szociálisnak vélt színekkel mesterkedték kiadásra-előadásra műveiket. Nem szeretném, hogy bárki most a magyar feketítést használhatná ilyesmire az érvényesülés lázában.

Vagy a műveltség önhittségében. Semmi nem tesz oly tájékozatlanná, mint a kevés tudás dölyfe. Világfi is lehet provinciális. Nemzetünk belső leszólói közt ezek nyüzsögnek. A típusnak, melyet Palágyi Lajos oly csattanósan bélyegzett meg, mai neve: kozmopolita mucsai. Aki négy nyelven korlátolt, az négyszeresen korlátolt, ugyancsak a fennhéjázása folytán.

Ezek aztán eleve képtelenek figyelembe venni a legfontosabbat. Azt a közösségteremtő hitelt, amely az olvasó vagy hallgató s a művész vagy tudós viszonyának is előföltétele. A hasonlathoz, mely a nemzet külső keretét az iskoláéval ábrázolta, lényeges belső vonásokat csatolhatunk. Az első osztályos gyermekek hatodik érzékkel fogják föl, hogy tanítójuk kivel kivételez, kit hanyagol el. Igazságérzetüknél csak az elnyomottaké, a társadalom alsó osztályosaié élesebb. S a nemzeteké, melyeket történelmi szenvedések tettek érzékennyé; szinte allergiássá sok mindennel szemben, amit más népek nem is észlelnek.

Aztán vannak még azok, akik… de nincs könnyebb – s rosszabb – levezető csöve a gondnak is, a fájdalomnak is, mint a vád. Még ha önvád is.

Nem váddal akarom lezárni ezt a befejezhetetlen töprengést-tépelődést; még csak vitával sem. Ezt a különös érzelmes utazást, mely alatt bent csaknem annyi hegyet-völgyet jártam meg, mint kint.

Az irányt mutató táblákon egyre sűrűbben villan föl: Manosque. Ahol Jean Giono él. A régusse-iak valamiféle francia-magyar társaságot terveznek, két elnökkel. A francia ő lesz, vállalta.

Tudatosan kínáltam magam afféle kísérleti alanynak. Ilyesmit kérhetek azoktól is, akik szavaimat netán zokon vették. Szálazzuk ki a hajszálereket is, amelyekkel közösségünkbe vagyunk nőve; vizsgáljuk meg, hogyan működnének azok a lehető legjobb eredménnyel, mindnyájunk javára.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]