Kis Kolozs meg nagy Kolozs

Volt két mostohatestvér. Az egyiket hívták nagy Kolozsnak, a másikat hívták kis Kolozsnak. Nem egyformán örököltek az apjuk halála után. Az egyik gazdag lett, a másik szegény.

Nagy Kolozsnak lett négy lova, kis Kolozsnak meg csak egy lova. Azzal kellett volna szántania.

Két szomszédos falunak volt ott náluk egy temploma; vagyis az egyik falu népe a másik faluba járt templomba. A templomba igyekvőknek épp kis Kolozs földje mellett kellett elmenniök. Kis Kolozs szégyellte, hogy neki az apjuk örökségéből csak egy ló jutott. Kölcsönkérte a bátyja négy lovát. De az csak vasárnapra adta oda. Így kis Kolozs vasárnap szántott, és hogy az emberek ne tudják meg a szegénységét, így biztatta az eke elé fogott lovakat:

– Gyí, szép öt lovam! gyí, gyí, gyí!

Nagy Kolozsnak fülébe jutott a dolog. Magához hívatta kis Kolozst, és nagy dölyfösen ezt mondta neki:

– Mit hallok?! Ne merd többet azt mondani, hogy: Gyí, szép öt lovam! Még azt találják hinni, hogy mind az öt a tied. Hanem azt mondd:

Gyí, szép egy lovam! Mert neked csak egy van.

Kis Kolozs hallgatott, de a parancsra mégsem adott, hanem a következő vasárnap megint csak úgy biztatta a lovakat:

– Gyí, szép öt lovam! gyí, gyí!

Nagy Kolozs éktelenül megharagudott, mikor ez is a fülébe jutott. Kirohant a mezőre, kikapta kis Kolozs kezéből az ösztökét, s agyonütötte vele kis Kolozsnak azt az egy lovát.

Búsult erősen kis Kolozs, de hát mit tehetett. Gondolta, legalább a nyele maradjon meg a veszett fejszének, s ott helyben megnyúzta az egy lovát. Otthon megszárította a bőrt, összehajtotta, zsákba tette, fölvette a vállára, s elballagott vele a másik város felé. Gondolta, csak adnak valami pénzt érte. Mikor odaért a szélső házhoz, épp ráesteledett.

Benézett a ház ablakán, mert abban volt, hogy aznap már úgysem tud mihez kezdeni a városban, meghál tehát itt, ha kap éjjeli szállást. De mit lát, ahogy benéz? Azt, hogy van már ott vendég. Mégpedig a gazda távollétében. A gazda felesége látott vacsorára minden jóval egy deli szál katonát.

Kis Kolozs így nem is szólt be az ablakon, tudta, hogy ő itt már úgysem kap szállást. De mivel mégiscsak tető alatt akarta tölteni az éjszakát, szépen bemászott a kapun, fölkapaszkodott a háztetőre, a háztetőről meg a padláslyukon át beereszkedett a padlásra.

Ahogy elhelyezkedik, hangokat hall. A padlás rosszul volt sározva, a mestergerenda mellett le lehetett látni a szobába. Kis Kolozs lenéz, s töröl egyet a száján. Azt látja, hogy az asztal lent teli van süteménnyel, sült hússal; még egy nagy üveg bor is van rajta.

A vendég épp evéshez készülődött, amikor egyszer csak valaki megzörgeti a kaput, s azt kiabálja be, hogy:

– Asszony, nyisd ki a kaput!

Az asszony megijedt, azt mondja a katonának:

– Az uram! Bújj ebbe a nagy ruhásládába!

A katona gyorsan belebújt a ládába, az asszony meg a bort eltette a sifon háta mögé, a süteményt meg a sült húst pedig berakta a kemencébe. Aztán kiszaladt, kinyitotta a kaput.

A gazda behajtott, kifogta a lovakat, bement a szobába. Ahogy ment befelé, föltekint a padlásra, a lyukon át ő is föllát. Látja, hogy egy ember van ott összehúzódva, fölkiált hozzá:

– Ki vagy te ott a padláson?

Kis Kolozs töpreng egy kicsit, de aztán mégis megszólal:

– Én vagyok, egy szegény vándorló!

– Hát gyere le, ide a szobába!

Kis Kolozs szót fogadott, lement szépen a szobába, vitte magával a zsákban a lóbőrt, s leült. Azt mondja akkor az ember az asszonynak:

– Hozzál egy kis vacsorát! Jót főztél-e?

Azt mondja erre az asszony:

– Nem főztem én, nem tudtam, hogy hazajön kend. Hanem van azért egy kis kenyér, fokhagyma meg vöröshagyma.

Az asszony odavitte a kenyeret meg fokhagymát meg a vöröshagymát az asztalra. A gazda kis Kolozst is meghívta vacsorára. Kis Kolozs nem is uraltatta magát, elfogadta, mert nagyon éhes volt.

Eszik a kenyeret, harapják a hagymát, nyelnek nagy szárazakat. Egyszer csak a gazda ezt kérdezi kis Kolozstól:

– Hát ebben a zsákban mi van?

– Ebben a jövendőmondó és mindentudó szerkezet van – feleli kis Kolozs.

– Miféle mindentudó szerkezet? – kérdi a gazda.

– Afféle – feleli kis Kolozs –, hogy az mindent megmond, ami csak van vagy lesz a világon.

Azt kérdezi erre a gazda:

– És tudna az a szerkezet most is mondani valamit?

– Már mért ne tudna – mondja kis Kolozs, és rögtön megnyomta a zsákot. A nyomásra a zsákban összeszorult a lóbőr, és közben jót nyikordult.

– Máris mondott valamit – mondta kis Kolozs.

– Mit mondott? Én nem értem! – mondta az ember.

Felelt neki nagy fontoskodva kis Kolozs:

– Nem is érti ezt mindenki. Ennek a zsáknak a hangját csak a gazdája érti. Csak annak tesz jelentést.

– És most mit jelentett?

– Most azt jelentette, hogy ebben a kemencében itt sült hús meg sütemény van.

Elcsodálkozik az ember, de aztán csak odaszól az asszonynak:

– Nézd meg, asszony, hátha igaz!

Az asszony szó nélkül kiszaladt, kinyitotta a kemenceajtót, kiszedte a húst meg a süteményt, behozta, odarakta az asztalra. A két éhes ember jóízűen nekilátott. De az ember nem állhatta szó nélkül, azt mondja egy kis idő múlva:

– Nyomja már meg még egyszer, hátha megint jövendöl valamit.

– Az lehetséges – mondta kis Kolozs, és nyomott megint a zsákon. A zsákban a lóbőr megint jót nyikordult.

– No, mit jövendölt? – kérdezi a gazda.

Felel megint ünnepélyesen kis Kolozs:

– Most azt jövendölte, hogy ott van a sifon háta mögött egy jó nagy üveg bor!

Az ember most már kevésbé hitetlenkedett. Jókedvűen szólt oda az asszonynak:

– Eredj, hé! Nézd meg, hátha igaz! Nagyon jólesnék egy kis bor erre a sült húsra meg süteményre.

Az asszony odaugrott a sifon mögé, kihúzott egy nagy üveg bort, odatette az asztalra. Jóízűen iszogattak. A gazdának vidám kedve kerekedett. Nem volt már semmire se szüksége, de azért csak odaszólt kis Kolozsnak:

– Nyomja meg kend megint! Mit jövendöl harmadszor?

Kis Kolozs megnyomta a zsákot, megnyikordult a lóbőr. Kis Kolozs csodálkozó arcot vágott. Kérdi izgatottan az ember:

– Most mit jelentett?

– Most azt jelentette – feleli kis Kolozs –, hogy gonosz van a ruhásládában.

Fölugrott erre a gazda, fölnyitja rögtön a láda tetejét. Beletekint, s a katona csákóját, forgóját, kardját, sarkantyúját megpillantva, csak azt látja hogy valami iszonyú fényes, karmos, szőrös teremtés van benne. Lecsukta hamar a ládát, leszögezte, s hogy ki ne jöjjön az az ördögi valaki, még rá is ült. Úgy kérdezte meg kis Kolozst, nem adná el neki azt a mindentudó zsákot.

– Odaadom én, három véka aranyért! – mondta kis Kolozs.

– Jól van, megadom a három véka aranyat – mondta az ember –, ráadásul ezt a ládát is odaadom! Sőt még azért külön kocsit, lovat is kapsz, ha elviszed innen, azzal a gonosszal együtt, aki benne van.

Megalkudtak, lefeküdtek. Reggel, ahogy fölkeltek, kimérte a gazda a három véka aranyat. Aztán az ember befogott. Kocsira tették a nagy ruhásládát a gonosszal együtt. Kis Kolozs vígan hajtott hazafelé, közben jókedvében így dudorászott:

– Belevetem ezt a gonoszt a Tiszába!

Hallgatott eddig a katona a ládában, de most megszólalt ugyancsak:

– Ne vigyél a Tiszába! Adok inkább én is három véka aranyat! Vigyél érte az apám házába!

– Azt se tudom, hol lakik az apád – szólt hátra kis Kolozs. – Nyilván a pokolban.

– Ördögöt a pokolban! – mondta a katona. – Itt lakik a harmadik faluban! Nem vagyok én ördög! Katona vagyok.

Kis Kolozs odahajtott, megtalálta a katona apjának a házát, beállt az udvarba. Ott a katonát kieresztette a ládából, az meg kimérte neki a három véka aranyat. Ezután kis Kolozs hazafelé fordította a kocsirudat, és szépen hazakocogott a hat véka arannyal.

Ahogy hazaért, a legnagyobb fiát mindjárt magához szólította:

– Eredj el, fiam, nagy Kolozs bátyádhoz; kérd el a felöntőt. Mérnivalónk van.

A gyerek elszaladt, s mondja gyorsan nagy Kolozsnak:

– Nagy Kolozs bácsi, apám kéreti, adja kölcsön a felöntő sajtárt!

Kérdezi nagy Kolozs:

– Mit akar apád a felöntővel?

Mondja a gyerek:

– Eladta a lóbőrt, egy kocsi aranyat hozott.

Nagy Kolozs maga kereste elő a felöntőt, maga vitte el kis Kolozshoz. Megmérték együtt az aranyat, tizenkét felöntő! Kérdezi nagy Kolozs kis Kolozst:

– Ezt mind a lóbőrért kaptad?

– Azért kaptam! – mondja kis Kolozs.

Nagy Kolozs hazament, elgondolkozott. Agyonütötte mind a négy lovát, bőrüket szekérre rakta, s elvitte ő is a másik városba, árulni. A kereskedők megígérték a bőr tisztességes árát, de nagy Kolozs nem adta alább, mint kis Kolozs. Azt mondta:

– Darabja hat véka arany!

Azt meg, persze, huszonnégy véka aranyat nem kapott a négy lóbőrért. A kereskedők így szóba se álltak vele.

Megmérgesedett iszonyúan nagy Kolozs, hogy így megjáratták. Hazament, elővette a fejszét, indult tüstént, hogy agyonüti majd kis Kolozst. De kis Kolozs élt a gyanúval. Éppen egy boszorkány vénasszony kért tőle szállást, maga helyett fektette az ágyába, ő meg lefeküdt a padra. Jön éjszaka nagy vigyázva a fejszével nagy Kolozs, a sötétben belopózkodott kis Kolozs házába, kitapogatta, hol van kis Kolozs ágya, nekihuzakodott, és – zumm! – agyonütötte a vén boszorkányt, az ördög öreganyját.

Kis Kolozs reggel fölkelt, fölültette a vén boszorkányt a kocsiba, hátul az ülésbe, befogott, és elhajtott vele a másik városba. De mielőtt odaért volna, megállt egy kocsma előtt, mert megszomjazott. Bement a kocsmába, kért a kocsmárostól egy ital bort. A kocsmáros adott neki. Azt mondta ekkor kis Kolozs:

– Vigyen az ükanyámnak is egy pohárral, de nagyokat kiáltson neki, mert nagyothall.

A kocsmáros kiviszi a pohár bort a vénasszonynak, s nagyot kiált:

– Itt van egy pohár bor: az ükunokája küldte.

De az asszony rá se hallgatott, mintha nem is neki beszélnének. A kocsmáros még egyszer odanyújtotta a bort, még egyszer kiáltott. Semmi válasz most sem. A kocsmáros erre úgy megharagudott, hogy odavágta a poharat az asszony fejéhez. Az öregasszony eldűlt az ülésben.

Kiugrott ebben a pillanatban kis Kolozs a kocsmából.

– Jaj! Mit csinált az ükanyámmal! Agyonütötte!

A kocsmáros nagyon megrémült, könyörögni kezdett rögtön kis Kolozsnak, hogy ne mondja el senkinek a tettet, ad inkább neki három véka aranyat!

Kis Kolozs gondolkodik egyet, s azt mondja:

– Nem bánom, de az ükanyámat temettesse el, hogy senki meg ne tudja a dolgot.

Azt mondja erre a kocsmáros:

– Van nekem jó nagy kertem, majd eltemetem én oda, csak maga se szóljon senkinek.

A kocsmáros ezután rögtön kimérte a három véka aranyat. Kis Kolozs fordította vissza a kocsirudat, az aranyat szépen hazavitte. És küldte a fiát ismét nagy Kolozshoz:

– Hozd el a felöntőt!

A gyermek vidáman elszaladt, mondja még vidámabban nagy Kolozsnak:

– Nagy Kolozs bácsi, édesapám kéreti, adja kölcsön a felöntőt!

– Mit akar apád azzal a felöntővel? – kérdezi nagy Kolozs.

– Eladott egy öregasszonyt a másik városban, hozott sok aranyat, azt akarjuk megmérni.

Nagy Kolozs maga kapta föl a felöntőt, maga szaladt oda kis Kolozshoz. Együtt mérték meg az aranyat, hat felöntő lett.

Kérdezi nagy Kolozs kis Kolozstól is:

– Hol vetted azt az aranyat?

Feleli erre kis Kolozs:

– A múlt éjjel agyonütöttél te nálunk egy vénasszonyt, az ükanyámat, azt vittem el a másik városba, azért kaptam.

– Hát veszik ott a holt asszonyt? – kérdezi nagy Kolozs.

– Hogyne vennék – feleli kis Kolozs –, még kérdezték is többen, hogy van-e még több.

Ennél sem kellett egyéb a lelketlen nagy Kolozsnak, hazaszaladt, fejbevágta az öreganyját, beletette egy talicskába, áttolta egy másik városba, s kezdi teli torokkal kínálni:

– Holtasszonyt vegyenek! Holtasszonyt vegyenek!

A rendőrök persze mindjárt közrekapták s kérdik:

– Micsoda holtasszony ez?

– Fejbevágtam az öreganyámat – feleli büszkén nagy Kolozs –, azt hoztam árulni.

A rendőrök összenéztek, megkötözték nagy Kolozst, bevetették egy sötét dutyiba, szerencsére az öregasszonyt megmentették.

Rettenetes bosszút esküdött nagy Kolozs. Mikor nagy sokára kiszabadult s hazament, fölvett nyomban egy erős zsákot, s indult kis Kolozshoz, hogy bosszúját megállja. Ahogy meglátta kis Kolozst, elkapta, beletette a nagy zsákba, aztán zsákostul fölvette a vállára, s vitte, hogy majd beleveti a Tiszába.

Ahogy a templom előtt haladt, a templomban éppen akkor miséztek. Gondolt egyet nagy Kolozs. Kis Kolozst letette a földre, ő maga meg bement, hogy ha már ilyen bűnt követ el, mond egypár imát a saját lelkéért.

Közben odakint a zsákban kis Kolozs kiabálni kezdett:

– Jajjaj, visznek a mennyországba! Jajjaj, visznek a mennyországba!

Arra hajtott éppen egy öreg ősz ember egy falka marhát, hallja, hogy mit kiabál valaki ebben a zsákban, odament a zsákhoz, s azt mondja:

– Bár engem vinnének már, öcsém! Örömest odaadnám érte ezt a falka marhát!

Megszólal a zsák, azazhogy kis Kolozs a zsákban:

– Cseréljünk! Oldja ki kend a zsák száját, üljön helyettem a zsákba, én meg majd bekötöm!

Az öreg ősz ember kioldta a zsákot, kis Kolozs kijött. Az öreg beleállt a zsákba, kis Kolozs meg bekötötte, s azt mondta neki:

– Akármit beszélnek, maga csak ne szóljon!

Kis Kolozs ezzel a marhák mögé került, elhajtotta. Az öreg hallgatott. Nagy Kolozs végül elvégezte az imádságát a saját lelki üdvösségéért, kijött a templomból. Nekihajolt, fölvette a zsákot a vállára, vitte a Tisza felé.

Mikor odaért, azt mondja:

– No, átkozott kis Kolozs! Végzünk végre egymással, nem csapsz be többet!

Azzal gurította le a zsákot a parton, a víz felé! A zsák megakadt egy fűzfacsonkban. Az öregembernek semmi baja se lett. De nagy Kolozs azt már nem látta, igyekezett hazafelé.

Amint kiér az országútra, majd földbe gyökerezik a lába attól, amit lát. Azt látja, hogy kis Kolozs egy nagy falka marhát hajt csöndesen, ugyancsak haza, a falujuk felé.

Nyelt egyet nagy Kolozs, és azt mondja kis Kolozsnak:

– Hol vetted, te kis Kolozs, mondd meg már, hol szerezted ezt a falka marhát?

Feleli erre nyugodtan kis Kolozs:

– Hol vettem volna? A Tisza fenekén, az alvilágon!

Csak meglepte megint nagy Kolozst a szerezhetnék:

– Van-e még ott?

Válaszol erre megint csak kis Kolozs:

– Hogyne volna! Hiszen én a rosszat, az utolját hajtottam el. Vannak ott még ennél is szebbnél szebbek.

Azt mondja erre nagy Kolozs:

– Egyre kérlek, öcsém. Tégy a zsákba, vigy oda, hajíts bele a vízbe! És segíts majd a marháimat terelni, mert én a javát hozom!

Feleli erre kis Kolozs:

– Hogy a vállamon odavigyelek, olyan jó bolond már nem vagyok, de odavezetni odavezethetlek; az már a te dolgod, hogy ott mit csinálsz.

Azt mondja a végtelen kapzsiságában nagy Kolozs:

– Köszönöm! Gyerünk! Tudom én, mit csinálok!

S megindult, olyan sietve, hogy kis Kolozs alig tudott nyomán haladni. És ahogy a Tisza partjára ért – zsupsz! – bele a vízbe.

Így szabadult meg kis Kolozs végre nagy Kolozstól. Így élt aztán kis Kolozs boldogan a maga szerzeményében, a maga jó esze szerint.