Hunok Párisban
|
|
Hogy mi volt frissiben ebben a versben, azt Európában már csak én tudom; én őrzöm, olyanformán, mint egy-egy borostyándarab a belesajtolódott antidiluviális fűszál zöldjét. Fölnéztem az égre. Szinte magam is ott lebegtem azonmód ahogy voltam, vagyis egymáson átdobott, még cecei cipőmben, vasalatlan nadrágomban, rettenetes sörényemmel. Hirtelen nem mindennapi nyomra bukkantam. Az Atlasz című vers szövege itt-ott különbözött attól, ahogy emlékezetem őrizte: változatot tartalmazott. Kifeszítettem kabátzsebemből azt a vaskos jegyzőkönyvet, amelyet minden eshetőségre készen úgy hordtam magammal, mint a gazdatisztek a puskát, s belejegyeztem a felfedezést. S lebegtem tovább.
Nem az az ember voltam, aki a talált kincset zsebre vágja, nem felezi meg gyalogló társával. A költő következő meghívására – az internátus ügyében – Venczelt is magammal vittem. Az irodalom örök unokatestvérségben van a szocializmussal, arra különb példák is vannak, mint a mi pesti mozgolódásunk volt. Nem véletlenül: a társadalmi baj ábrázolásából és felfedéséből önként adódik a társlépés, hogy megoldjuk a bajt. Ha a szocializmus irányítói közül nem kezdte is mind versírással vagy irodalmi kritikával, az irodalomnak szinte mind valamilyenfajta szerelmese maradt. Venczel minden idejét a munkásmozgalomnak adta, de – tapasztalhattuk – éppoly értője volt az irodalomnak is. Nem értettem: valóban, miért nem ír? Szerettem volna, ha ír. Úgy képzeltem el, tán az én szavamon fordul meg, hogy harmincéves korában egy kitűnő, országos szervezeti titkár Venczel lesz-e a barátom, vagy egy országos hírű költő Venczel. Az utóbbira igyekeztem rábeszélni, de ő csak nevetett, bár azzal a biztonsággal, mint aki maga is látja a lehetőséget, de hát a komolyabb mellett dönt. A „pályán” azért ezen is magammal akartam vinni, ameddig tudtam: halasszuk minél messzibbre a „döntést”. A költőnél így ketten voltunk, s mivel ketten voltunk, túlzott udvariasságunkban – hogy a költőt munkájában ne tartsuk fel – úgy véltem illőnek, ha együtt csak fele annyi időt töltünk nála, mint amennyit külön-külön töltöttünk volna. A költő nem értette a sietséget, lekísért bennünket.
– Ebben a házban lakik Duhamel – mondta.
Megnéztük Venczellel a házat, aztán egymásra tekintettünk.
– A közös suszterunk – mondta Sauvage egy szutykos kis pinceablakra mutatva, s ügyet se vetve rá, micsoda gyöngyöket hullajt. De mi visszanéztünk a pinceablakra is.
A két háború közötti új francia írók még csak nevek voltak, felbontatlan borítékok. Melyikük fogja megírni a Hódítók-at, a Bellá-t, az Agglegények-et s melyikük egy pincsi és Josephine Baker emlékiratait? Maguk sem tudták, mit tartalmaznak. Pascal Piának, Arnauld Céline-nek, Dermée Pálnak épp akkora volt a jövője, mint az Action többi munkatársának, Malraux-nak, Morand-nak, Drieu Le Rochelle-nak, akikből akármiképp is, de lett valaki, vagy Delteilnak, Gollnak, Gaborynak, Soupault-nak, akik csak fele útjára jutottak el, hogy legyenek valakik; egy fordulón egyszerre csak kikanyarodtak a hírnév sugárkévéjéből.
A legnagyobb ígéret Cocteau volt. Aztán nála tisztelegtem.
Nála már szinte hivatalból. Táncsics és a szellem-Petőfi példájára afféle követségben éreztem magam. Megbízást erre ugyan csak szívem belső hangjától kaptam, de ez elég erővel biztatott, hogy a francia előörslelkület e kitűnőségeinél udvariassági látogatást tegyek, s az örökségképpen is bátor magyar szellem nevében biztosítsam őket valamiről. Nyilván arról, hogy számíthatnak ránk. Csak közvetítő akartam lenni, semmi más. Azt akartam tudatni velük, hogy ha merész kísérleteik során felfedeznek valamit – az irodalomtól akkoriban mindenki felfedezést: érzés- vagy szemléletcsodát, újsütetű üdvösséget várt – ne feledjenek arról sürgősen bennünket is értesíteni. Hittem e csodában. Ezzel a mondandóval kerestem fel Cocteau-t Anjou utcai szállásán, miután célomról tüzetesen értesítettem egy levélben, magam fogalmazta megbízólevelemben.
Terjedelmes szobája – melyet egy lakáj udvarias kalauzolásával az előszobán s egy szalonon át ért el a látogató – üde és ízléses vegyülete volt egy grófnői budoárnak és egy gimnáziumi fizikai szertárnak. A finom ízlésű, drága bútorok közt szerszámpadféle állt rajzoló alkalmatosságokkal; a sarokban mértani testek hevertek; a mennyezetről éppily rejtelmes rendeltetésű idomok függtek. Ez a keverés a pezsgő ízét árasztotta. Ilyen pezsgőízt árasztott maga a költő is: ő Apolló és egy finom kis úri óvodás kereszteződésének benyomását tette. Fennkölt volt és gyermekes, már az első tekintetre. Akkoriban volt átlépőben a dadaizmusból a thomista katolicizmusba. Ennek megfelelő elevenséggel és papi szertartásossággal állt fel üdvözlésemre.
Nem lepődtem meg, hogy kezén élénk, kék és zöld színnel csíkozott kötött kesztyűt láttam. Üdvözlésemre levonta az egyiket. Úgy jött ez a kéz, mintha fele úton kézcsókra, fele úton baráti fricskára közeledett volna. A költő nyájasan elmosolyodott, majd szigorúan összevonta híres, annyiszor megrajzolt, hogy már közkincsnek számító szemöldökét. Arcát félrefordította, szeme sarkából nézett meg, mint a kényes kiskutya.
Nem a nyelv, maga a francia lélek diplomata. A költő első pillantásra felismerte bennem a városba érkezett perzsát, felteszem, hogy Montesquieu-ét. Belekezdtünk a kelet-nyugati diplomácia hajbókolásába; nem is kerültünk ki belőle.
A köszöntő szavak után tervem és begyakorolt mondataim szerint beszámoltam a költőnek művei hatásáról hazámban.
– Ah, Magyarország – mondta oly élénk hangsúllyal, amelyet a francia regényírók beszélgetés jelzésére is méltán neveznek felsikoltásnak, és hosszan, elragadtatottan tekintett fejem fölé. Magyarországot nézte a levegőben. Tekintete világosan mutatta, hogy a szerencsés és művei kedvelése miatt oly szeretetre méltó tartományt valahol Konstantinápoly, Stockholm és Peking háromszögében látja.
A munkaasztalról hirtelen egy faragott dobozt emelt fel. Kinyitotta, belenézett; jókora száraz süteményt vett ki belőle; a dobozt hangtalanul felém nyújtotta. Kiemeltem én is egy süteményt. Némán, állva ettünk.
A program szerint aztán elővettem s egy elismerő oklevélnek kijáró ünnepiességgel átnyújtottam a költőnek egy nagyalakú, nagy címbetűs modern magyar folyóiratnak – a Ma címűnek – azt a számát, amely az ő műveit is tartalmazta, saját merész átültetésemben.
Megnézte, megforgatta, látható gyönyörűséggel.
– Engedje meg, hogy ezt fölszegezzem a falra – mondta.
S már hozta is egyik, műtőasztalnak is beillő satupadról a kalapácsot, és felszögezte a középen kinyitott folyóiratot, mint valami denevért a két szárnyánál fogva.
A lap üvöltő magyar betűivel egy ugyancsak kiszögezett nemzeti zászló mellé került. A másik oldalon majdnem ugyanakkora, vakító fénymázú fényképfelvétel a költőt ábrázolta, amint ingujjas, törülközős férfiak gyűrűjében ökölvívó négyszög kötelére omol vérző orral s láthatóan már élettelenül.
– Épp jó helyre jutott – mondtam.
– Nem találja?
– De éppen hogy találom – mondtam udvariasan.
Eszembe jutott, hogy ez a költő, ez, aki most így hús-vér alakban előttem áll, ez írta ezeket a feledhetetlen sorokat:
|
– Ó, a mamám! – mondta ekkor hirtelen a költő, az előbbi hangsúllyal. – Megígértem, hogy megfelezem önt vele – mondta még, s gyors léptekkel kiment.
Már a délelőtti órában is hibátlanul kifestett s gálánsan kiöltözött idősebb hölggyel tért vissza.
– Íme, a magyar úr a Közel-Keletről! – mutatott be. Ez a magyar úgy hangzott, mintha azt mondta volna, hogy ki tudok repülni az ablakon.
Most már ketten néztek úgy a fejem fölé, hogy akaratlanul is végigsimítottam hajam.
Arra gondoltam, hogy ő írta a Periszkóp-ot is! Az ő feje fölött én meg ennek az utólérhetetlen versnek sorait láttam, úgy, ahogy a költő – elég egyénien – elrendezte:
|
És így tovább. Betéve tudtam. Nem mozdulhattam, míg az egészet végig némán el nem olvastam emlékezetem táblájáról.
Sajnos, további begyakorolt ünnepi mondataim már arról szóltak, hogy a költőnek mi a kötelessége a munkásosztályban, az új társadalomban, a torlaszokon! Ezeket hirtelen feleslegesnek éreztem elmondani. Álltam hát egy darabig, némán és méltóságosan, mint egy igazi perzsa, fejem felett azzal a látomással, amelyet egy rokonszenves francia hölgy Magyarországról kivetít magából. Aztán elmondtam a távozásra szánt mondatokat. Biztosítottam a költőt, hogy hazám változatlan érdeklődéssel várja kísérleteinek további eredményeit.
– Alexandrinban fogok írni, keresztrímekkel – jelentette ő be.
Ennél meglepőbbet akkor nem mondhatott költő. Mit felelhettem? Megnyugtattam, hogy népünk ezt is az ügynek kijáró tisztelettel várja, s mentem végre az utolsó körmondat után tovább, szívemben olyan emelkedettséggel, mintha valóban egyenest a Közel-Keletre.
Hamarabb megálltam.
Tzara Trisztán akkortájt az Első Hadjárat utca egyik szállodájának szobájában ült rendszerint az ágyon, monoklisan, egy szál pizsamában, a körötte heverő rengeteg üdvözlő távirat, levél, tanulmány és meglepőbbnél meglepőbb dadaista vers körközepében. Zavartan és félszegen, szája sarkába tolt mosollyal és cigarettával fogadta a világ hódolatát.
Ő volt a pápa. Neve akkoriban azt jelentette, mint Hugo Victoré a Hernani napjaiban. A jövő volt, a végtelen, tele – akár a fiatal Hugo jövője – új negyvennyolcakkal, szellemi barikádokkal és lobogókkal, az érzelmek határtalan szabadságával. A maga módján ő is ilyesmiket hirdetett, igaz, Hugoétól egy kicsit eltérő fogalmazásban. Akkor már megírta a „Huszonöt ruganyos költemény”, az „Antipirin úr első mennybeli kalandja”, az „Antipirin úr második mennybeli kalandja” és az „Antipirin úr harmadik mennybeli kalandja” című műveit. A világ – az irodalmi világ – egy része ettől öklét dühében szájába kapta, fél lábára állt – és a megsebzett oroszlán üvöltését hallatta, vagyis pontosan azt végezte, amit a szerző kívánt tőle. A másik rész fölényesen és önhitten röhögött. Ez is a költő kívánságát teljesítette. A költő akkor már – túl az ifjúság első harcain – bölcs volt és hallgatag. Huszonhat, huszonhetedik életévét taposta. Már megvívta nagy harcát Hülsenbeckkel, a berlini eretnekkel, azért, hogy kinek az érdeme a dada kitalálása; az új költészet székhelye véglegesen Tzara székhelye lett: Páris. Reggelente a mosdóhelyiségbe menet térdig emelt lábbal kellett átlépnie a lapfigyelő irodák által az ajtaja elé rakott újságkivágásokat; ezek mind az ő személyével és találmányával foglalkoztak a föld minden nyelvén.
Azt találta ki ugyanis, és azt foglalta igen szerencsés szavakba, hogy nem érdemes gondolkozni. Ezt rögtön – porával csiszolva a gyémántot – a legparányibb gondolat nélkül fogalmazta meg.
Az értelem ellen hirdetett lázadást, de nemcsak olyan tessék-lássék módon. Alaposan, nyomós érvekkel kelt fel a híres, de hovatovább oly ingerlő francia világosság ellen.
Az értelem – az emberi faj vezetője – akkoriban elég rossz vezetőnek bizonyult: ő vezetett a háborúba is. A költő szava nem volt pusztába kiáltó szó, amikor fellázadt ez ellen és minden ellen, ami az értelmen alapult: a valóság ellen, a logikus, azaz földönjáró művészi ábrázolás ellen, a merev és hazug erkölcs ellen, a rend ellen, még a mondatok rendje ellen is, minden korlát és határjel ellen, az írásjel ellen is. Ma már mindezt könnyebben ki lehet fejezni. A szív hátrahőkölése volt ez, nem a meredély szélén, hanem már a zuhanás után, az új sivár úton, amelyen az ész továbbra is vezetni akarta a szívet.
A költő a szív jogát – azaz, mai szóval még egyszerűbben: a tudatalatti jogát – hirdette ismét. Úgy akart írni – de betűről betűre, egy ékezetnyi hamisítás nélkül –, ahogy a Múzsa súg. Sőt rajzolni is a festő is úgy akart. Vagyis erőfeszítés nélkül akart alkotni mindkettő, egy szuszra, a sörény egyetlen hátralendítésével. Ahogy a dilettánsok és a fiatal művészek képzelik.
Fiatal művészek képzelték.
Mindez – hogy a gyermeket egész pontosan néven nevezzük – a legtisztább és legmeghatóbb romantika volt, a romantika minden kellékével: holdvilággal, a korlátok és a papa megtagadásával, a konstáblerek kifütyülésével, a családi abrosz lerántásával, ifjú halállal, a szokásos különleges haj-, kalap- és ingviselettel, akár a vatermörder idején, s a polgárnak azóta immár törvényszerű megijesztésével. A polgár – mint már annyiszor – ezúttal is megijedt.
Komolyan vette, amit a fejéhez vágtak. Azt kellene mondanom, hogy megpróbálta kézbe venni, megvizsgálni, a maga módján leírni és megmagyarázni azt, ami fején akkorát koppant. Meglepő dolgokat fedezett fel rajta.
Felhúzott lábbal a cigarettacsutkái varázskarikájában ülő hallgatag Tzara is meglepetten tette fel széles, fekete szalagra kötött monokliját. Az ajtó előtti halom tetejére filozófiai tanulmányok és könyvek szálltak. Gide hajtotta meg előtte a zászlót, ha cinkos szemhunyorítással is.
Az elme számára az érthetetlen a legizgatóbb, ezt mindenki meg óhajtja érteni, Közép-Európában már-már vallási szekták alakultak a költő igéivel.
A rokonszenves modorú költő – aki hovatovább egy próféta méltóságával ülte meg az ágyat – némán, azaz beleegyezően hallgatott. Néha-néha kinézett az ablakon, irónt meg papírt fogott, és – végül már holmi ediktum gyanánt – újabb verset bocsátott híveihez. További programot adott. Teljes komolysággal ilyen fogalmazásban.
|
Ezrével borultak le, ismételték s utánozták szavait. Értették? Átérezték a verset!
A jó vers tartozéka, hogy minden sorában meglepetés legyen, az elmét pillanatra se engedje ellustulni, hanem – újabb és újabb kellemes szellemi meghökkentésekkel szolgálva – állandóan izgalomban lebegtesse, mintegy a levegőben. E versből nem hiányzott a meghökkentés. Kellemes volt? A költő igazán nem akart kellemeskedni. E kor művészi irányai – talán tüzetesebben is látni fogjuk – a művészi alkotás egy-egy örök tartozékának a kelleténél is nagyobb helyt adtak. A rend ellen úgy keltek fel, hogy egy-egy hű jobbágyot ültettek a trónra: ez a képszerűséget, az a ritmust, amaz a szenvedélyt; Tzara a gondolatok szabad párosait táncoltatta.
|
Nem írom végig. Gondolom, már senki sem mosolyog rajta. Az eltévedt gyermek monológja ez az éjszakában. A tékozló fiú beszél így, valóban a szíve szerint – indultában vagy már kopogtatásul az atyai ház ajtaján. Nem kis erőfeszítés, nem lebecsülendő szellemi teljesítmény van bennük. A tiltakozás, a rombolás nem kis dolog. A vers ugrás és ökölcsapás akart lenni. Ma már nagyon is – ez az egyetlen fogyatkozása, hogy túlságosan is – értjük, a buzduk-kal és nfounfa-val és a szándékkal egyetemben.
Ám a versnek akkor még én sem értettem minden pontját. Ezért is kerestem alkalmat, hogy megismerjem a költőt; a szeme egy pillantásából, a homlokára boruló hollószárnyhaj egy rezdüléséről reméltem kiolvasni azt, ami a versből még hiányzott nekem. Kopogtam, átléptem az újságok aznapi halmazát, és benyitottam. Nem először jártam itt. Behúztam lábammal a hírlapokat.
– Betolná a cipőmet is, kedves barátom?
– Csak nem megy le?
– Lemegyek – mondta némi hallgatás, mintegy belső küzdelem után a költő.
Valamelyik Bonaparte hercegnőhöz volt hivatalos.
De – épp csak lábujjheggyel ereszkedve a cipőbe – odacsoszogott még az asztalhoz; rágyújtott, megkínált.
– Megbocsát – mondta, visszatelepedve az ágyra.
Az irodalomra fordítottam a szót. Ez meglepte. E tárgyat akkor írónak szégyellnie illett.
– Ó, a költészet! – mondta később, félretolva a mélyen lecsüngő hollószárnyat, hogy szemébe nyomhassa a vastag monoklit. – Csak az izgat benne, ami kaland. Ha idegzettel bírnám, valami nagystílű kalandor lennék. A vers csak menekülés. Kibúvó!
A versek – ebben a korban is – úgy „teremtek”, „szerves egészek” voltak. Magyarázatukat éppoly kevéssé lehetett alkotójuktól kérni, akár Istentől egy szegfű rendeltetését. Nem is magyarázatot vártam, hanem alkalmat a behatolásra: egy villanást, egy jelet. E versek befogadásához – mint különben minden vershez – kegyelem kellett. Ezekhez valamivel több kellett? E kegyelem akkor ritkábban, vagy kisebb mennyiségben szállt meg. Még észlény voltam, fej-párti; klasszikus.
– Van itt még egy vers – mondta a költő.
– Olvassa fel – mondtam őszinte tisztelettel szívemben, hogy részem lehet benne.
A költő szeretett és tudott felolvasni. Halk zsolozsmázó hangon olvasott, monotonan is, a szavak enyhe lebegtetésével, mint a pusztai asszonyok a sirató litániák panaszdalait. Panaszdalt mondott ő is. Ezt mondta:
|
Ma már örök titok számomra is, hogy ez miért tetszett jobban, mint az előbbi. Ez – a halk brummogással – egyenesen a szívembe fúródott. Olyasmit éreztem, mint a burját a bűvölő ige és a varázsdob hallatán. Vagyis a költő velem is elérte célját: kirántott a valóságból. A vers megzavart és lefegyverzett, s közben révedezővé tett.
Épp azáltal, hogy nem értettem. Az elejét még véltem érteni, de a vége egyszerre csak elhomályosult.
De hisz így volt ez éppen rendjén való.
Amit én megértettem, abból nekem már elegem is volt – az ifjúság az eszmékre is ilyen feneketlen bélű.
Amit én megértettem, azt megvetettem. Korom gyermeke voltam. Fokmérőm mindenre az volt, hogy mekkora benne a szellem erőfeszítése. Mindenkitől azt a legfelső határt akartam, ameddig én már eljutottam; onnan a további utat! Milyen szép versenynek s milyen egyszerűnek látszott így az emberiség útja!
Igazán csak az ragadott el, amit nem fogtam föl egészen; az volt az ígéret, a küzdésre érdemes cél. Az tőlem is erőfeszítést kért ugyan, de valóban milyen szép lépcsőnek mutatta az emelkedés útját: egy szép erőfeszítéssel mégis elérem az értelemnek ezt a ma még felsőbb fokát, túllépem, akkor én leszek egy pillanatig érthetetlen a világnak, én kényszerítek másokat erőfeszítésre, hogy utolérjenek engem s ezzel már túl is lépjenek rajtam. Amit nem értettem, az nekem akkor valóban mindig magas volt; abban mindig egy darab mennyország csillogott. Roppant egyszerűnek látszott lépést tartanom az idővel, sőt túllépnem rajta, s gyorsan elérnem, ami után költészet és tudomány csak szomjaztatja a lelket. A lélek vágyódása, amely egykor az őrülteket fogta babonás tiszteletbe, ha nem glóriába, most – ugyanazon okból – az értelmetlenségnek hódolt. Tisztelettel vettem át Tzarától a verset.
– Lefordítom – mondtam.
Ebben semmiképp sem akadályozhatott, hogy nem értettem pontosan. „Az már igaz, mondhatná mai fejjel az ember, ha egyszer úgysem volt értelme.” Magunk sem tudjuk, milyen igazságot mondanánk ki ezzel a fölényeskedő közbeszólással. A művészi alkotás e fajtájában a véletlennek éppannyi dolga lehetett, mint akár az elmebajnak – ez már a valóság fölötti létábrázolás felé vezetett, a szürrealizmus felé, messze a megalkuvó és szolgai logika birodalmától. „A nap nagy piros ceruzái átszúrják az ablaküveget és felriasztanak” – Cocteau magyarra fordított versének ez a sora sokkal megkapóbb annál, mintha az ablakon csak közönséges napsugarak ütnének át; akkor is jobb e sor, ha véletlenül megtudjuk, hogy az eredetiben valóban csak sugarak tűztek át az ablakon, s ceruzává való hirtelen átalakulásukat csak annak köszönhették, hogy az ifjú fordító a szebb sorsra szánt rayons szó előtt egy nyomdai pacnit c betűnek nézett. A szabadság kora volt ez, a gáttalanságé.
– Fordítsa le – mondta a költő, kihúzva figyelmesen egy kis fehér tollpihét koromfekete hajából. – Én mit fordíthatnék le öntől?
Meghatott figyelmessége, amelynek különben már nem egy jelét őriztem szép emlékként. Nem volt semmim, amit e célra átadhattam volna neki.
– Min dolgozik mostanában? – kérdezte.
Napjaim – művészi szempontból – emésztődéssel teltek. Hasztalan feszítettem meg minden erőm, nem értem el, amire törtem, ahova példaképeim láthatóan oly könnyen felemelkedtek. Képtelen voltam mondataimat megszabadítani az értelem súlyos homokzsákjaitól; alant repültem, közelében a hitvány földnek. Voltak perceim, voltak lázas éjszakák, amikor már-már azt hittem, hogy sikerül; volt, amikor bizonyos voltam, hogy belelendültem az egyenesbe, tollam önfeledten ívelt, olyan mondatot hagyott maga mögött, hogy „égi lakat, hold”, vagy „bámul a napba az egyszemű kút”. Reggel keserű csalódással ejtettem ki kezemből a papírt. Mindennek fájdalmas értelme lett, elsősorban a holdnak és a kútnak. Elmém mintha tömlöcben ült volna; valahányszor felemelkedtem volna, a hajdani juhászősök szinte a bokámnál fogva húztak vissza a földre.
– Bátrabbnak kell lennem – mondtam a költő szíves érdeklődésére.
Abban a hitben éltem – az ifjúság örök hitében –, hogy az irodalom területén a bátorság a nagy érték, sőt – mint valami csatatéren – a bátorság a legnagyobb dolog.
A bátorság is a szív lakója, akár a költői indulatok. Elsősorban nyilván ez fűzött össze bennünket.
– Igen, bátornak kell lenni – mondta a költő, s végre – tán épp a szó hatására – eltökélte magát. Leszállt az ágyról, összenyalábolta ruháit, kiment. Néhány perc múlva már jött is vissza, felöltözve. Indultunk le.
A lépcsőház alján két fiatalemberbe ütköztünk. A költőt kívánták látni ők is. A homályos előcsarnokból, még az üdvözlést is elhalasztva, együtt léptünk ki a tündöklő utcára. Ott a félsötétben jóformán a kezünket sem találtuk volna meg a parolára. Itt meg a túlságos nagy fény miatt hunyorogtunk félig vakon egymás felé. Az ég megint bolondját járta.
Egével Páris tengeri város. Ha az óceán nem ér is el közvetlenül a lába elé, a mennybolt a tenger szelét és legét keveri fölébe; a tenger fényeit és színeit mutatja neki, mint valami tükörből. A felhők villámgyorsan szállnak, egy pillanat alatt kiborítják játékkannáik tartalmát, fölöttük a kékség boldogítóan magas; beleszédül – de jókedvűen –, aki beletekint, enyhe részegséget érez. Kikötőben érzi magát, nyüzsgő vitorlások közt, szívében indulásra készen.
Így tekintettem a fiatalemberekre, amikor a fény miatt már rájuk tekinthettem.
Nyurga, a szokásosnál egy árnyalattal finomabb magatartású és öltözékű ifjú volt, akinek keze először kezembe került. Tökéletes csokornyakkendője fölött lányos arc mosolygott; olyan kifogástalanul, mint egy kirakatban.
– Georges Gabory – hallottam. Ritkán hallottam ilyen szép francia szóejtést.
A kezet, amelyet épp ápolt úrisága miatt egy pillanattal előbb akartam elbocsátani, most egy pillanattal tovább tartottam volna kezemben. Meg kellett néznem, aki előttem állt.
Ifjú író volt. Nevét nemrég jegyeztem meg, de annál alaposabban. A lírai beszámoló, amely alatt e nevet legelőször megpillantottam, ezekkel a sorokkal kezdődött:
Én, aki régi magyarországi királyi családból származom…3
De figyelmemet nem ez ébresztette fel igazán. Őmiatta kobozták el az Action első számát! Lendületes bevezető cikke miatt, amelyben Landrut, az akkori idők világhíres kékszakállát, harminc asszony kéjgyilkosát mint a modern érzelmek hősét és a női kérdés nagy megoldóját ünnepelte.
– Az úr magyar – mondta bemutatásul Tzara.
– Köszönjük hűségét! Régóta várjuk már az elmaradt adókkal – válaszolta ékes franciasággal ő, hátradűlve s könnyedén rátámaszkodva sétapálcájára. És – méltóságteljesen – ismét kezét nyújtotta.
– Republikánus vagyok – mondtam kitérően.
– A nyíltszívűség a legfőbb honpolgári erény! A rég várt találkozás örömére vendégül óhajtjuk látni egy pohárka ürmösre… Vagy ánizsra? Ánizsra!
– Crevel – mutatkozott be a másik fiatalember már az ivópolc előtt. Szögletes, szlávos arcú, szőkés fiatalember volt. Tekintetében s vonásai közt versenyt villogott-váltakozott a gúny és az indokolatlan durcásság heve. Szemében is szinte fog csillogott, haraphatnék.
Tzara elköszönt. Bérgépkocsit intett magához, oly előkelő könnyedséggel, amely bizonyossá tett, hogy csakis a hercegnőhöz, az akkori új szellemi törekvések megértő támogatójához siethet.
– Unalmas kispolgár – küldte a távozó Tzara után Crevel.
Majd kisvártatva, tekintetében még hegyesebb fogakkal:
– Ír.
S mivel – a rajtakapott bűnösök enyhe félszegségével – mindketten hallgattunk:
– Mintha az megoldás volna! – tette hozzá. – Mintha a szavakkal ki lehetne fejezni valamit!
– És mivel lehet kifejezni valamit? – kérdezte szándékos keresettséggel: most már igazán királyian nyugodt érdeklődéssel Gabory.
– Tettekkel!
– Helyes észrevétel! Engedje meg, hogy elismerésem jeléül önnek ajándékozzam sétabotomat. Idézzen emlékezetébe, amikor majd aggastyánként rátámaszkodva botorkál el akadémiánk nyelvmívelő bizottságába.
Majd felém fordulva s aztán ujjal Crevelre mutatva:
– Irodalmunk egyik legnagyobb ígéretével volt szerencséje kezet szorítani.
– Menjen a fenébe – mondta Crevel.
– De maga csak fog írni? – válaszolta neki Gabory.
– Épp csak magukról, a kerek véleményemet!
– Mindnyájan ezt tesszük. Önre annak megírása vár, miért nem kell írni.
Egy kicsit elgondolkodott.
– Mindnyájunkra ez vár – tette hozzá. – Az írást csak az becsüli, akinek a keze pisztolyra vagy késre jár: tettekre. Ön mit ír? – fordult hozzám.
– Én egy verset szeretnék írni – mondtam.
– Bizonyára egy hölgyről.
– Egy hölgyről – feleltem.
– Írja meg. Az sosem árt – mondta némi gondolkodás után.
Mikor elváltunk, amikor már egymagamban hazafelé ballagtam, akkor éreztem, megint megérkeztem valahová. Egy szellemi világba? Mintha egy nyüzsgő, hangos, tarka bálterembe. Mintha belépőigazolványul kellene felmutatnom, kicibáltam a vastag jegyzettömböt. Azon mentemben kezdtem írni. Ezt, hogy ízelítőt adjak szellemem állapotáról:
|
Ekkor már egy jó kilométert belejárkáltam a versbe, nem dolgoztam könnyen. A bátorság lassan elragadott, úgy éreztem, felragad végre a földről.
|
Mindez azt akarta jelenteni, hogy Anna munkába jár, és – ahogy panaszolta is – túlságosan sokat varr. Elolvastam, amit írtam, s hirtelen olyan siváran egyértelműnek találtam, hogy kétségbeesésemben meg kellett állnom. Rákönyököltem a sziget kőpárkányára, mert akkor már ott jártam, s szinte két marokra fogtam a verset, hogy elrúgjam vele magam a valóságtól. Egyik merész képet a másik után sercentette el a megfeszített elme; egyik sem elégített ki, egyik sem ragadott el. Talán még ez:
|
Annának jó, ha kezét megfoghattam. De ez sem segített. A vers, értelemtől súlyosan, ott maradt a valóságban, ott hevert a kőpárkányon. A földalattin-t kijavítottam földalattra. A vers homályosult, könnyült valamit, de mi volt az? Elhagyom belőle az írásjeleket, gondoltam felcsillanó reménnyel. Hagyhattam, meg se rezzent tőle.
A város utálta az idegeneket. Siessünk kifejezni csodálatunkat, hogy csak utálta; nem söprűzte ki őket. Képzeljük el, mint viselkedett volna Európa bármely más városa, ha utcáit, köztereit s kávéházait egyszerre negyvenezer reménytelen képességű festő lepi el farsangi tökfedőben, bársonynadrágban, szutykos ingben s ráadásul még Istennek is híve magát. Festő, felesleges, ennyi él Párisban. S vegyünk ehhez még kétezer prófétát, aztán annyi filmcsillagot, amennyi igazi csillag az égen van és hetvenezer tehetségtelen írót. Ezek ugyan nem ültek ki mesterségük jeleivel s alkotóképességük riasztó ellenbizonyítékaival a Mesterségek Hídjának legforgalmasabb helyeire, de szigorú vagy felgyúlt pillantásaikkal s hangsúlyozott egyéni magaviseletükkel ugyancsak arról értesítették a házmestereket, utcaseprőket és postatisztviselőket, hogy az előbbieknél nem hiszik kisebb isteneknek magukat. Számítsuk még ehhez azt az évi tízezer bolond vénleányt, aki északról és északnyugatról áradt a sirályok vándorlásának törvényszerűségével a városba, s akik szintén hittek magukról valamit. A fiatalságot csak a pederaszták, a gyáva öregek s a jövő feljebbviteli fórumától rettegő kritikusok zengik oly rokonszenvesnek. A nagy tömegben szabadjára eresztett ifjúság mindig ellenszenves – azért is van nevelés –, mert az ifjúságnak csaknem minden tulajdonsága külön-külön is ellenszenves a felnőttek szemében, kezdve a nagyszájúságtól, nagybélűségtől, el egészen a szünetlen és oktalan nyüzsgölődésig s a folytonos nyúlkálhatnékig a szoknyák és szent közhelyek alá. A sunyi hallgatagság, a szánalmas bedőlés éppoly kellemetlen látvány, akár a kihívó önteltség és lelkesülő butaság. Fiatal diák harmincezer volt idegen. S mennyi a nyomukban odagyűlt félénk érdeklődő? S az ezek nyomán érkező daliás homoszexuális? Csak kokaincsempészt kétezret tartott nyilván a hatóság. Mennyi volt a lányaival piacot kereső mama s a száműzött délkeleti államférfi, akik néha-néha nagy dörejjel hasba lőtték egymást? Az álhírlapíró és a valódi hírlapíró, akik megkülönböztetéséhez igazán sasszem kell? A döngő léptű szobrászokról egészen megfeledkeztünk. Abból tízezret vehetünk. Az arányok említésre méltóak voltak. A város fegyelmezetten tűrte sorsát.
Quinault-Pompennoix Mór, későbbi meghitt barátom, aki nevével ellentétben a legegyszerűbb s legkeresetlenebb lélek volt, s ráadásul folyton alhatnék, az étteremben némi habozás után gyümölcsként őszibarackot, mogyorót és diót rendelt.
– Mit gondol, miért részesíti ön előnyben az őszibarackot? – szólalt meg ekkor ismeretlen asztali szomszédja.
Pompennoix eladdig még nem gondolkozott e felett. Mire az asztali szomszéd kifejtette, hogy azért részesíti előnyben, mert a barack két domborulatának vonala, valamint a pihék és az azokon végezhető kellemes simogatás másfajta domborulatok közt húzódó vonalra és bársonyosságra emlékezteti őt.
Pompennoix nyugodtan, hosszú szemhunyással bólintott, mert akkor is álmos volt, s éppoly nyugodtan beleharapott a barackba, miután annak minden oldaláról gondosan lesimította a pihét. Ám a készséges asztali társ a harapás jelentőségét is megmagyarázta neki.
Ez már elgondolkoztatta Pompennoix-t.
A mogyoró s dió feltörése közben arról kellett értesülnie, hogy ezeket a csonthéjasokat azért kedveli, mert lelke bensejében a megtermékenyülés hímnemű magvaival azonosítja azokat.
S jött ezúttal is a harapás magyarázata.
A vita a második mondatcsere után elfajult; majd tettlegességre vezetett.
– Már a régi rómaiak is annak tartották! – mondta konokan az asztaltárs, megtörölve orra vérét a szájkendőben.
– Mintha én nem tudtam volna – mondta később Pompennoix, csaknem szeretettel emlékezve már az asztaltársra.
Idegen volt.
Az ilyen sajnálatos nézetkülönbségek csak ritkán fordultak elő. A bennszülöttek, akik egymással elég ridegek s hirtelenkezűek voltak, európai mértéken felül tisztelték a vendégjogot.
A bennszülöttek lakásaikba vonultak, s tapintatosan igyekeztek nem tudomásul venni, ami köztereiken folyik. Templomaikat, kedvenc vendéglőiket, szín- és örömházaikat feladták vagy megfelezték, de otthonuk küszöbén álljt parancsoltak. Ezt idegen nem léphette át. Itt, ezen a szűk koncessziós területen hódoltak szokásaiknak, s várták a már háromnegyed százada tartó próba csitulását.
Magyar szokásjogunk a múltban, finom érzékkel, minden átutazó idegennek a nemes jogait ajándékozta. Lelkében legtöbb nép e törvénynek hódol. Egykor ezt követték Páris bennszülöttei is. Az idegen azonban századunkban megsértette ezt a finom megállapodást; történelmi félreértésből polgár akart lenni, közönséges. Polgári jogokat igényelt. Nem kevesebbet, mint hogy úgy érezhessen – úgy nyújtózkodhasson –, akár otthon.
Túl hangosan beszélt? A baj egyik főgyökere nyilván itt volt, hogy az idegen – otthon érezve magát – rettenetes kiejtésével is túlságos hangosan beszélt. A lélekbúvárok még nem kerítették sorát a nyelvi idegbajnak. A parasztok – a mienktől tudom ezt is – mint különös lelki nyomorékra tekintenek mindenkire, aki nem érti nyelvüket. Istápolják, majdnemhogy dédelgetik az ilyet. A lélek azonban elvárja, hogy akin könyörületesen segíteni akar, az úgy is viselkedjék, mint a segítésre szoruló. Hogy mit idézhet elő ennek az ellenkezője, azt később nemegyszer magamon is tapasztalhattam: az előbb még túlságosan is szíves voltam, s karom egyszerre szinte tudtomon kívül ejtette vissza a telefonkagylót, amidőn a magyarnak oly idegen, a mondatot a végén felpenderítő hangsúly fölénnyel, vagy csak eréllyel is párosult. Arcom kipirult az indulattól, mintha anyámat sértették volna meg. A bennszülöttek, ezt a belső arculcsapást kapták naponta annyi változatban, ahány idiómát az emberi faj kialakított. Nyelvet helyesen beszélni és ejteni, ez az első feltétele a polgárjognak. A filológusok csatája a legengesztelhetetlenebb. Az idegenek a legjámborabb bennszülöttben is felriasztották a szunnyadó filológust, ahogy a subjonctifek, a nazálisok és az accent tonique-ok sárbatiprásával összeakasztották a tengelyt egy-egy valóban figyelmetlen villamoskalauznak vagy lusta mozijegyszedőnek válaszolva. Külön lap, ami a szavak mögött volt: az idegen lélek a messziről jött emberben.
Renard Gyula, a maga világfias korának – a század első évtizedének – legjellegzetesebb párisija, negyvenhárom éves korában beszélget először író barátaival arról, hogy egyszer tán nem ártana megnézni a Moulin Rouge-t, a Vörös Malmot. Nincs nyoma, hogy akár ő, akár barátai közül bárki valóban elment a Vörös Malomba. A bennszülöttek riadtan pislogtak az esténként vad fénnyel kigyúló Pigalle tér irányába, a Raspail és Montparnasse körút kereszteződése felé; bizonyos tisztaságérzettől hajtva gyanakodón kerültek le a járdáról egy-egy modern kávéház terasza előtt, este kilenckor ágyba bújtak, s szorongással vegyes csodálattal gondoltak a neonfényes kapubejáratokra, ahol, tekintet nélkül az évszakra, ebben az órában tőrös-bundás kozákok, pisztolyos cowboyok és – mert ezt is megértük – árvalányhajas bugaci csikósok tűntek fel, nyakukban kulaccsal és karikással. Az okulni vágyó s ezért jókedvűen semmi pénzt sem sajnáló idegenek csapatosan vonultak a cowboyok és svéd alabárdosok őrizte kapuk felé, közben meg-megálltak, hosszasan utánatekintettek a bennszülött asszonyoknak. A mozdulat, ahogy ezt végezték, ékesen hirdette világgá irodalmi értesültségüket, hogy minden párisi nőt öt hatosért megkaphatónak tartanak. A bennszülöttek tudták ezt, körülbelül hetvenöt évig mosolyogtak is rajta, azután azonban türelmük lassan apadni kezdett. Csak mint adatot írom ide, hogy az előbbi Renard, aki a kor jellegzetes franciája is volt, sose csalta meg a feleségét, ami – miként maga vallja – különösképpen írói hírnevét is öregbítette.4 A bennszülött egész nap izzadt, mint a ló, s csak futtában pillanthatott az idegenre, de neki ennyi is elég volt. Az idegen, az „idegen”, a kávéházban ült, vagy háromlábú állványa mögött a féligkész, de annál felháborítóbb véleménnyel, amelyet a Miasszonyunkról vagy az Új Hídról formált, beleértve a népszerű Negyedik Henriket is, lovastul. A bennszülött megtekintette a véleményt, s uralkodott magán; rajta volt, hogy ne kerüljön kenyértörésre a dolog. Ám az idegen fölverte a bennszülöttnek legmélyebbre ásott kocsmapincéit, benyitott minden udvarba (hogy nem lakott-e ott Rodin vagy Pascal), benézett az épp zárva talált hálószoba kulcslyukán (mert ott meg hátha Gambetta vagy Mallarmé lakott), elkönyökölte a helyet az utcai ivó pultján, fölment, és lenézett az Eiffel-torony tetejéről, ahol bennszülött a nagy kiállítás óta nem járt.
– Én már attól meghatódtam – mondta esztendők múltán Sz. Z. barátom, aki helyes egyensúlyérzékű idegen volt –, hogy a bennszülöttek egyáltalán emberszámba vettek, s kezet nyújtottak.
Mondjuk ki: a szemmel látható idegen lopta a napot és az ülőhelyet. A földalatti kocsijában, bölcsen élve az idővel, a bennszülöttek asszonyai serényen horgoltak vagy kötöttek, a férfiak napi olvasmányukat végezték, vagy kézimunkába merült szerelmükkel foglalatoskodtak; az idegenek laposan pislogtak, összedugták fejüket, s fröcsögő mássalhangzóik záporával láthatóan elítélő gondolatokat cseréltek minderről. Mert az idegenek emelt fővel s kritikus szemmel lépdeltek Párisban; keskenynek találták a folyót, hiányolták a Miasszonyunk tornyának ténylegesen hiányzó tetejét, megjegyezték, hogy az ő városukban látható parlament vagy bölcsőde magasabb, szélesebb, hosszabb vagy frissebb az itteninél, s kifogásolták a bennszülöttek vizelési módját. De a legingerlőbb az volt, hogy mindezek közben az idegen a franciák felé a maga jelenlétét holmi folyamatos ajándéknak tekintette, s elvárta érte a hálát, de a szívbélit, vagyis a szeretetet. Nyilván azért – a hatalmaskodásra hajló lélek vakságából egyenesen következik –, mert ő a bennszülötteket mélységesen lenézte, amit úgy fejezett ki, hogy mindenben tanácsot adott nekik, minden dolgukat meg akarta javítani, azon az alapon, hogy nála otthon minden mennyivel jobb. Ebből az okfejtés törvényei szerint az következett volna, hogy az idegenek menjenek hát oda, ahol minden jobb, a fenébe. Ezt azonban senki sem mondta meg nekik, s így azok nekibátorodva filmmel, piláffal, új esztétikával, lecsóval kínálták a bennszülötteket, továbbá tejfeles tökkel, mákkal, nudlival és túróval, ami – mint tudjuk – Vercingetorix leszerelése óta nem volt francia szájban. Jellemző a bennszülöttek fegyelmezettségének (s egyben szenvedésének) fokára, hogy mindent megízleltek, de véleményüket lenyelték, hangot erről soha egy felet nem ejtettek; ez itt az első, helyettük. Hogy mit rejtett – milyen indulatokat – egy-egy bennszülött kebel, egy-egy francia polgári család, azt megdöbbenve akkor láttam, amidőn egy véletlen folytán – elég benső atyafisági kapcsolat teremtődésével – számomra szabad lett a küszöb, s alkalmam nyílt körültekintenem e zárt világban is. Ekkor értettem meg nemcsak a természetétől oly nyílt francia léleknek már-már beteges zárkózottságát, hanem a két háború közötti francia politika fő rúgóját is, azt az ugyancsak már-már beteges törekvést, ahogyan ez a különben hetyke, sőt vitéz nép rejtőzködni, bezárkózni, elfordulni akart, ahogyan örökké a „biztonságát” kereste. A bennszülöttek Napóleon nagy Európa-járása óta nemigen hagyták el országukat. A szabadon járó fegyveres kozákok, argentin csikósok, a hajukat vállukig növesztő s különös arcjátékú művészek láttán túlzottan színes kép alakult ki fejükben az országokról, ahonnan ezek áradtak. A lángelmék nem tartják be mindig oly szigorúan a törvénykönyv pontjait, amint azt egy közönséges asztalosmestertől elvárjuk. A bennszülöttek abban a meggyőződésben éltek, hogy határaikon túl Európa lankáin és hegyein mindenütt eszelős aggnők és hétpróbás stricik nyüzsögnek, színes bocskorban, hatalmas rajztömbbel a hónuk alatt. Ezért határaikat még annyira sem kívánták átlépni, mint addig. Nem írom le a képet – az előbb említett meghittebb kapocs fedte fel előttem –, amely hazánkról egy középkorú francia nő lelkében felmerülhet arra a veszélyre, hogy unokája Magyarországra kerül, magyarrá nevelődik. A fertőzet akkor már mélyre hatolt a lelkekben; bár a lélek ebből alig mutatott valamit. A bennszülöttek a lázálmok tobzódásával, de – latinok lévén – humanista nyugalommal utálták az idegeneket. Az már a lélektanra tartozik, hogy e nyugalomért külön is utálták őket; s még külön azért, hogy utálkozásra voltak kényszerülve; szívűk és hagyományaik szerint ugyanis karjukat tárták volna.
A bennszülötteknek és az idegeneknek ez a reménytelen zsír-víz sistergése természetesen csak a polgári, még helyesebben: a kispolgári szinten folyt. A francia grófnő a Duna-parton éppolyan jól elmegy grófnőszámban, mint a magyar gróf a Szajna-parton. A kaposi kőmíveseket és vilnai szőrmemunkásokat sem gátolta senki, hogy magukra ne vegyék Ménilmontant színeit, hogy tökéletes mimikrivel szemre el ne tűnjenek Montrouge világában. Munka volt, tehát az idegen itt nem versenytárs, hanem sorstárs lett, mert azért munkásszipolyozás is volt. Páris külnegyedei a nyomor nemzetközi melegével vonták keblükre a mélyből jötteket. S azok valóban ismerősen tekinthettek körül. A párisi munkás poklát ők még mindig paradicsomként, persze egy angyalföldi lét paradicsomaként üdvözölték. Vízvezeték itt is jó, ha a folyosó végén volt, a közös illemhely előcsarnokában. A lakás itt is tömegszállás volt, de bérét mégis ki lehetett izzadni. Az akkori Párist még az a fajta ház jellemezte, amilyenben Lugosi is lakott. A házmesterek, a poloskák, a rozoga, huzatos ajtók csak árnyalattal ütöttek el a honiaktól. A lámpával nemcsak a besszaráb szabók elővigyázatossága igazolódott. Ne feledjük, hogy a Fény Városa még petróleummal és gázzal vívta ki a díszes jelzőt, s az különben is csak az utcákra s azok közt is csak a főútvonalakra szólt. Az Opera és a Sebastopol körút fényárban fürdött, de egy lépésre tőlük a kulisszák mögött, abban a Párisban, amelyet a hozzáértők „igazinak”, vagy ezzel egyenértékűen „legsötétebbnek” mondtak, igen sok helyen világítottak még petróleummal, sőt gyertyával, fűteni pedig azzal a köteg fával vagy vödör szénnel fűtöttek, amit ki-ki ötkilónként vásárolt, és hasára ölelve cipelt fel a szobájába, már abba, ahol egyáltalán volt fűtőalkalmatosság. A város szívében is holmi érdemrendként viselték homlokukon a büszke felírást a házak: villany és gáz, minden emeleten! A város nem nélkülözött bizonyos járásszékhelyi hangulatot. Nem volt parvenü, a legújabb vívmányokért nem hajigálta el rögtön és gyáván múltjának emlékeit. A Quimcampoix utcának, a Harpe utca környékének középkori levegője, valóságosan, orral érezhetően s nemcsak a magas, vékony házak nemes vonalait tekintve. A dobrudzsai vagy krakkói újonnanjöttek méltán hihették, hogy a sajátosnak hitt hazai illat, a mélynyomornak dohosságból, poloskaszagból és főzelékillatból összetett jellegzetes lehe is utánuk áramlott azon a földalatti úton. A gyerekricsaj és pelenkaszag ugyanaz volt. A lelket ilyen oldja meg. A bennszülöttek is jó ismerősként üdvözölték az idegenek piros ciháit, horpadt lábosait s következésképp azok tulajdonosait. Az azonos geográfiai adottságok nyomban működni kezdtek, hogy egy fajjá gyúrják őket. Hogy folyik le az ilyesmi? Egy rezzenete itt van a fejemben.
Nem sokkal a beköltözés után a szigetre az egyik Sándor a kitárt ablakba állított tükre előtt borotválkozott, a szálloda egyik alattunk lévő sarokszobájában, mert akkor már azt is magyarok szállták meg, a helynek csaknem olyan gazdaságos kihasználásával, akár mi a mienket. Hétköznap volt, ketten voltunk a szobában, Sándor még nem talált helyet. Épp indultunk volna.
Befejezte a borotválkozást. Kabátját – ahogy tőle megszokhattuk – hibátlan gondossággal az egyik szék karfájára borította. Most hátrafordult, benyúlt a kabát felső zsebébe. Aztán végigkutatta minden zsebét. Kutatta már nadrágzsebeit is.
– Hé! – kiáltott rá ekkor valaki.
A szemben lévő ház legfelső ablakában egy fiatalember állt. Újra kiáltott, intett is. A hangsúly és az integetés csak azt hozta át, hogy kérdezett valamit. Az utcának itt volt némi szélessége. Lentről a rendes forgalom zsivaja áradt föl.
Én hátrább ültem a szobában. Innen láttam, ahogy Sándor a haján végzett kézmozdulatokkal jelzi, hogy fésűje kellene, ha megvolna.
Az utcai zaj miatt én is alig értettem, amit a másik átkiabált. Sándor a zaj ürügyén kézmozdulatokkal válaszolt. Újra elmondta, hogy a fésűt keresi, hasztalan! Ez volt az első alkalom, hogy franciával eszmét cserélt. (Még azt sem tudta kimondani, hogy bon jour; nevetés fogta el, fejét rázta, mint akinek víz ment a fülébe; olyan furcsának találta, hogy az emberek lehetségesnek tartják a kísérletezést egy másik nyelvvel is a magyaron, a nyírségen kívül.) Jókedvében egypár mozdulattal elmondta gyorsan még azt is a szemközti érdeklődőnek, milyen kellemes érzés, ha a borotválkozás ilyen jó simára sikerül.
A francia ellépett az ablaktól, amely a mienknél jóval feljebb esett. De a következő pillanatban ismét megjelent; mozdulatot tett, hogy helyet, mert át fog fejeselni hozzánk.
Ehelyett azonban az utolsó pillanatban ügyes mozdulattal csak egy fésűt lendített át.
Sándor áradozó mozdulattal köszönte a figyelmet. Némi vizsgálás és ingadozás után megfésülködött. Megtisztította, vissza akarta penderíteni a fésűt. Fölfelé azonban ez veszélyesebb vállalkozásnak ígérkezett. Átszólt egypár újabb mozdulattal, hogy megy le, viszi a fésűt is, beadja majd a szemközti házmesternek. Tisztelgett, franciásan, mert azt már tudta, s már vette is kabátját. Vettem én is.
Jóakarónk már lent állt a kapunk előtt a francia munkások ünnepi díszöltözetében, vagyis vőfélyi feketében, micisapkában, hófehér ingben, gallér és nyakkendő nélkül. (Baleset érte munkaközben a bal kezét, ezt ünnepelte naponkénti kórházbajárással – ahogy később kiderült.) Magasra emelve hozta a kézfogását ép jobbjában felénk. Az előbbi nagyon is meghitt gondolatcsere után Sándort, mint régi ismerősét üdvözölte, akivel a legfontosabb dolgot már tisztázta; azt, hogy természetük összeillik. Rögtön élőszóval is hozzáfordult. Sem akkor, sem azután soha nem volt képes elhinni, hogy Sándor – a legfigyelemreméltóbb nyelvi ellentehetség, akit valaha láttam – mindebből egy betűt sem ért.
Elég volt, hogy egyszer megértették egymást. Minden, amit ezután közölhettek egymással, mellékes volt. Magam is éreztem, hogy valóban mellékes.
Ahogy az esemény megkívánta, betértünk a legközelebbi álló-ivóba. Védőnk a szerencsés Róbert névre hallgatott: ez úgy-ahogy még Sándor nyelvére is ráfért.
Hogy mi idegenek voltunk? Ennek őszintén megörült. Bizonyos vagyok benne, hogy ha franciák vagyunk, hamarosan továbbáll. Külön vonzóerő lehetett a különben értelmes tekintetű és jól nevelt Sándor gyámoltalansága. Róbertben – akinek értelmessége meg a felkészült csirkefogót sugározta – az a gyámoltalanság lovagi érzelmeket támasztott. Már aznap délelőtt kivette hónom alól Sándort. Ő indult vele neki a gyárvidéknek. Épp csak a betegsegélyzőt kellett útba ejteni.
Kocsifényező volt. Nem tudom, nem Sándor kedvéért tért-e át később ő is a motorra; néhány nap múlva, amikor meggyógyult, abba a műhelybe szerezte be az újonnan jött Sándort, ahol ő is dolgozott; de csakhamar már együtt cseréltek helyet. Társulásukhoz rövidesen természeti jogon csatlakozott Sándor testvéröccse, Imre is.
A mi nagyszámú együttesünkben, mely akkor már a szálló minden magyarját magába foglalta, ez a szőkésbarna Sándor és Imre volt a választékosság. Nem származásuk miatt. Apjuk valami adóhivatalnok volt, míg élt, s otthonmaradt testvéreik közt is volt egy-két hivatalnok. Nem is a nevük miatt (Istvánffynak hívták őket), hanem tán csak csöndességük miatt, ahogy aprólékos mozdulataik még ide is elhozták egy magára hagyott özvegy, egy volt tanítólány szívós küszködését a hajdani úribb levegő megtartásáért. A különös az volt, ahogy ez a választékosság – amely a hazai egyszoba-konyhás lakásból a levélborítékok szép megcímzésén, a csomagban az ingek finom összehajtásán, a szalámi gondos bebugyolásán át áradt ide – észrevétlenül Róbertra, erre a hamisítatlan Bastille-fira is átragadt.
Nem volt neki elég az egész heti együttlét a gyárban. Szombatonként alig érkezett haza az együttes, alig kezdtünk bele a közös heti elintéznivalók megtárgyalásába, egy kis nyelvi útigazításba, Róbert máris ott kukorékolt az ablakában. Még törülközött, még fújta magáról a vizet, de már mutogatta Sándornak és Imrének, hogy minél előbb lefelé, mert elkésnek. Együtt jártak szórakozni egy olyan bastille-i tánchelyiségbe, ahonnan a szomszédnegyedbelieket is kiverték.
Mosolyogni kellett, ahogy haladtukban az utcán Róbert is felvette Sándor és Imre egy kicsit vidékiesen tempós, egy kicsit úrifiúsan tartózkodó járását. Ösztönösen egyenesre igazította fején a sapkát, úgy, ahogy Sándor és Imre viselte. Varázslatos volt, ahogy a szívós kis nyíregyházi özvegy idáig elröppenő szelleme észrevétlenül – azaz nagyon is észrevehetően – Róbert fölé is kiterjesztette szárnyát. Mindannyiszor hosszan utánuk néztem. De hadd nézzek már magam után, hova igyekeztem én szombatonként.
Tanítani mentem sietve és vidáman.
Szerettem tanítani. Ki nem szeret ifjú fővel, azaz kellő tapasztalat híján? Ez a különös hajlam – a lelki árvaságnak és az uralkodhatnéknak ez a boldog ölelkezése – a megszerzett tudás arányával hanyatlik. Mert a tudást rögtön továbbadhattam, lobogtam a szerzés örömében; aztán a szétosztás önmutogató gyönyörében.
Ingyen tanítottam, mint az apostolok, de ebben sem akkor, sem később nem érezhettem semmi érdemet, mert a tanítványok közt és köztem én kaptam többet. Nekik kellett figyelmeztetniök, hogy az órát már másfél órával túlléptük, gyerünk, mert hűl a vacsora. Franciát tanítottam s mindazt, ami ezzel jár. Apám korabeli munkásokat tanítottam és hozzám való fiatal lányokat.
Azért voltam hosszadalmas, mert valami különös becsületérzésből mindent, amit tudtam, egy szemer híja nélkül akartam átadni hallgatóimnak. Megtarthattam önzőn magamnak, hogy a cravate tulajdonképpen horvátot jelent, vagy hogy a soutache-ban a mi sujtásunk rejtezik? Nem tarthattam meg s velük azt sem, milyen úton-módon jutottak el ezek a franciákhoz. Mindez érdekes volt, s valóban tán – ahogy ürügyül felhoztam – a szó megjegyzését is segítette. A hallgatóság megnevette s ezzel meg is jegyezte, hogy hogyan lett a moitiéből mutyi, a chargéból sarzsi, de amikor a könnyebb megjegyezhetőség kedvéért abba kezdtem bele, hogy a clé, hitem szerint, a schlüssel és klucsj milyen indogermán láncolatán át rokonul a mi kulcsunkkal, Bodor bácsi letette ceruzáját, s homlokára tolta szemüvegét. A klucsot épp akkor írtam fel a táblára szép cirill betűkkel; véletlenül azt is tudtam.
A többi szorgalmasan írta, amit írtam. Visszahajolt Bodor bácsi is a padra. Ittam egy nagy pohár vizet, és mentünk tovább. Az óra egy kicsit megint elhúzódott, mert a stella–étoile származtatása (amely érdekesen épp annak a hangtörvénynek engedelmeskedik, mint a magyar schola–iskola) és a latinok csillagismerete – néhány kíváncsiskodó kérdés után – teljesen a világűr titkaihoz vezetett, s ezt nem lehetett abbahagyni. A terem ekkor kezdett igazán figyelni.
Hálás tanítványhad volt. Ha az olvasással megakadtak is, értékelni tudták, hogy olyasmit is tudtak, amit maguk a franciák sem, hogy például Foch nevét igenis Foknak kell ejteni, bármily disznóságot jelent is így angolul. Tudták, hogy milyen latin hangszabály értelmében hangzik a ville vilnek (mert a villa származéka), a fille viszont fijnek (mert ez meg a filiaé, vagyis az l és e, illetve a közé a hajdani latinban egy később j-vé lágyult i ékelődött!). Mindez némi ártatlan büszkeséggel töltötte el őket. A közös büszkeség pedig – az öntudat – egy családfélébe fűzte őket. S ez volt a fontosabb.
Ezekre a franciaórákra tulajdonképpen azért gyűltek össze az emberek, hogy egy kis magyar szót halljanak, egy kis hazát melegítsenek össze maguknak. A műhely egész napi francia duruzsolása, a tömegszállodák egész éjszakai francia neszezése között ez a néhány óra a lélek nyújtózása volt. Franciául akartak tudni? Francia igéim mögött is az én magyar fogam és ínyem, az én jó hazai akcentusom kellett nekik, amire a legjobb bizonyíték, hogy amikor később helyettesemül született franciát szereztünk, a teremben csak négy-öten csellengtek, a stréberek, a hazaárulók, a dörgölődzők, azok, akik álnokul, mindenképpen az uralkodó nép közé akartak csusszanni! A törzs-együttes előtt erőmbe került, hogy a tanítást az eredeti irányban tartsam. Nem mindig sikerült.
– Olvassunk újságot – mondta Orova szaktárs.
Nyílt félrerántás volt, mondhatnám, nyílt gáncs. Tanmenetemben benne volt egy-egy francia napilap átnézése: ez a legjobb út a köznapi nyelvhez. De ez az olvasás – a hírek és persze elsősorban a magyar, vagy legalábbis közép-európai hírek fordítása – egykettőre holmi rodostói hangulatot árasztott fölénk, rodostói sóhajokkal, rodostói találgatásokkal. Erre elégtelen volt Racine nyelve. Az olvasást épp ezért az óra végére szántam. Szánhattam.
– Na, vegyük elő – mondta Bodor bácsi, s már nyújtotta is zsebéből az újságot. Átvettem a lapot, ittam a tiszteletemre külön kitett üvegből egy nagy pohár vizet, és belekezdtem a fordításba. Megérkeztünk.
Családdá váltunk. Ez rejlett a mi tanulmányi csoportunk működésében, ez a szomszéd teremben folyó nagy szakszervezeti vita alján, a minden szervezkedés magvában. Ez hozta körünkbe Bodor bácsi nullásgéppel nyírt, szürkülő fejét, Orova ugyancsak szürkülő harcsabajuszát s ezek közé a törzsfőszerű szép munkásfejek köré a fiatal gyárilányok és segédek csapatát. Így lehetett méltóan tervezni, összekapni, versenyezni. Ez vonzott ide, rajtam kívül, még néhány diákot és művészinast, illetve végül is – azaz véglegesen – csak Venczelt és Bozsárt. Ez a családi élet ejtette meg örökre azt a néhány egykori hivatalnokot, kidobott ügynököt, gazdag származású lányt, akiket a diákokkal egyetemben a tág jelentésű intellektuel névvel fogtak össze, s akik – nagyrészt ők is hazulról elüldözött, elkényszerült vagy elsértődött izraeliták lévén – öröklött családias érzületüknél fogva ennek a családnak is legtevékenyebb összetartói vagy szétbomlasztói lettek. Európa hírei az Érchegységtől a Duna torkolatáig, Rigától Milánóig a családi pletykák melegével és meghittségével kerengtek és szaporodtak a hírek szaporodásának sejtoszlási törvénye szerint. Amit az ember sose érezhetett, hogy van közös közép-európai ügy, azt itt a távolban az indulatain át érezhette. Bodor bácsi olyan jelzőkkel illette a román királyt, mintha személyes ismerőse lett volna. A craiovai sztrájk éppannyi szorongást és találgatást keltett, mint a kispesti.
Akkor eszméltem rá, hogy nekem itt munkám is van, amikor magam is elmondtam véleményemet: kibocsátottam magamból a szorongást. Kanyarítottam is vissza a beszédet a franciára. Anna kezébe adtam az újságot, olvassa ő a következő hírt. Zenei tehetség volt, így a kiejtésre nyelvtehetség is, szépen hangsúlyozott, csak még a voilà-t botlatta ő is aranypénzpengésű hangján feledhetetlen violának. Elolvasta a hírt, hogy megalakult, vagy elmenekült az azerbedzsán kormány. Lefordítottuk az első mondatot.
– Mit akarnak tulajdonképpen megint ezek az azerbedzsánok? – kérdezte csaknem feddőleg Krupa vagy Karácsony, vagy Orova szaktárs.
Ez még könnyebb eset volt. Földrajzból, történelemből eléggé tartott még bennem az iskolai lerakat; a tapasztalás megtanított arra is, hogy egy-egy nagyobb esemény után némiképp felkészülve jöjjek az órára. A nagyobb baj az volt, amikor Anna vagy Hegyi, vagy Piliti azt olvasta fel, hogy öregsége miatt Bergson az idén sem tart előadást az egyetemen, és Orova őróla kérdezett egy tulajdonképpent. Vagy arról rejtőzött valahol egy álnok hír, hogy Painlevé, a matematikus és hadügyminiszter valóságos szellemi párbajt vívott a Sorbonne dísztermében Einsteinnel, és Bodor bácsi ezután emelte felém okos tekintetét.
– Hát ezek min különböztek össze?
Szemem elé vettem a hírt, majdnem úgy, mint az órások az órát, de közelről sem mutatott többet. Épp csak azt, hogy Painlevé nyilván inkább hadügyi minőségében kétvállra fektette a Rajnán-túlit. Én nem fekhettem mellé, nem állhattam félre.
A legkonokabb kérdező a hajkefehajú Krupa volt. Minden kérdéséhez felállt, s ahogy felállt, mellét egy erős rándulással előrevágta. Nem holmi büszkeségből, hanem mert ilyenkor állt át a rövidebb lábára: sánta volt. Veszélyes kérdező volt. Olyanokat kérdezett, amiket maga is nagyon jól tudott.
– És azt a Golf áramlatot mi okozza? – kérdezte gyanakvó várakozással. – És India mért nem szakad el Angliától?
Ittam egy nagy pohár vizet, és beszélni kezdtem.
Azért ittam, mert éhes voltam. A Monge utcai étkezővel akkor már elkezdődtek az én elvi ellentéteim is. Reggel ettem, mert a tejest hétszámra kifizettük. Ha nem, akkor reggel sem ettem, s így estére rendszerint megéheztem. Az órák akkor már – a baszkok ügyességéből, mert ők törték előttünk az utat – a szervezeti központ helyiségeiben folytak, egy népgyűlési teremben, mert ilyenkor épp az volt üres. Hátra-hátraléptem a szónoki emelvényen, hogy gyomrom egy-egy hirtelen felkondulása ki ne jusson a kitűnő visszhangzású terembe. Emelt hangon és még részletesebben folytattam, amit Bergsonról, az atomrombolásról, az igeidők egyeztetésének középkori fejlődéséről tudtam, nehogy a hallgatóság előtt a polgári tudomány egyetlen részecskéje is homályban maradjon. A benyelt víz a belek útvesztőiben váratlanul utat lelt, s niagarai robajjal rohant le oly iszonyatos mélységbe, hogy az ijedtség első pillanata után akaratlanul is a hasamra kellett pillantanom; egy lélegzetnyi időre megálltam a szóban. Aznap – a számnevekkel kapcsolatban – még csak az volt hátra, hogy az ősi magyar hetes és az arab tízes számrendszer mellett miért mutatja a francia valami húszas rendszer nyomait. Rendületlenül folytattam a leleplezést.
A fiatalok közt lanyhult az érdeklődés, egymás mellé furakodtak, susogás, kuncogás hallatszott.
– Csend legyen, szaktársak! – csattant fel Karácsony szaktárs komoly hangja.
Minden korgást mégsem sikerült eltitkolnom? Csak Bodor bácsi jó fülének tulajdoníthatom, hogy az óra valahára mégis véget ért.
Kivette megbízható, még hazai zsebóráját, a tenyérnyit, és megszólalt.
– No, minket még máshol is várnak.
Kettőnket vártak, őt s engem. De hozzánk csatlakozott Karácsony szaktárs is. Fás volt, egy idő óta már Bodorék szállójában lakott.
Most, a szétoszlásnál látszott meg csak igazán, hogy az összejövetel magva nem a lecke volt, hanem a család. Ahogy leléptem az emelvényről, az emberek csoportba álltak, majdnemhogy összetapadtak. Tán órákig úgy álltak s fülelték, nézték, szimatolták volna egymást, ha a lámpák el nem alszanak. Aztán a folyosón tapadtak gombóccá, aztán az épület kapuja előtt. Érezni lehetett, hogy erőszakkal tépi ki magát, aki a vége-hosszatlan búcsúzkodás után végre mégiscsak nekiindul a városnak, a hideg és ellenséges sivatagnak. Legjobb volt még, ha egy-egy lány szánta neki magát az indulásra, annak a légkörében három-négy fiú is el tudott szakadni a jó meleg magtól, legalább egy-két sarokig volt idejük hozzáedződni a kietlenséghez; az asszonyok lényege, hogy mindenütt van bennük valami a hazából. Egy kis csapat fiatalember közepén megindult Orosz Anna is; mintha lámpaként vitték volna, vándor lángként.
Minket – a rövid földalatti út végén – Bodor bácsi felesége várt. Világravaló fekete asszony volt, jóval fiatalabb az uránál, de ahhoz elég idős, hogy engem nénéskedő, sőt jobb kedvében tréfásan nagynénéskedő hangon kezeljen. Ő is dolgozott. A munka után még a háztartás munkája várta, azért nem járhatott el az órákra. Ezért jöttem én, különórát adni. Karácsony, ha már egy házban lakott velük, ide is feljött. Elment ő mindenhova, ahol – sejtelme szerint – csak egyetlen megtanulásra érdemes szót is hallhatott.
Be kellett látnom, hogy addig nem kezdhetek a magyarázásba, amíg az esti házi munka legfontosabb pontja el nem készül. Az asztalra, az egyetlenre, ahova én a könyveket és füzeteket rakhattam volna, tányérok és poharak kerültek, s végül egy terjedelmes tál paprikás krumpli, hazai színekkel és illatokkal, az ismerős otthoni bazaltszeletek halma körül. Nem találhattam olyan kifogást, amit a háziak ne söpörtek volna el minden alkalomkor ugyanazzal az érvvel: nem ők tehetnek róla, hogy a lecke ideje egybeesik a vacsorával, húzzam csak közelebb azt a széket, vegyem csak kézbe azt a kanalat. Kézbe vettem, de még mindig zavaromat kellett nyelnem.
– A vacsora csak rossz szokás – mondtam.
– Mi is ebédnek esszük.
Akkor már hónapszámra ez volt az egyetlen biztos időpont, amikor meleget ettem. Megettem, óriási önfegyelmezéssel, izmaimat és idegeimet szinte gyeplőként marokra fogva, hogy ne kapjam magam elé, és ne rakjam magamba tüstént az egész tálat a nagy szedőkanál segítségével.
Egy-két percet, ha magyarázhattam. Jószerivel csak Bodor bácsi arcára emlékszem, arra, hogy most másodszorra milyen elnéző mosollyal hallgatta a francia szabályokat, amelyeket sohasem tanult meg. Mint holmi jómadarakra mosolygott rájuk, ismerősökre, akikkel azonban nem kívánt szót váltani az ember.
Máris jöttek a szomszédok. Az ő életük rendjéhez is hozzátartozott a vacsora utáni szomszédlátás. Ebben a szállodában is valami négy magyar család gyűlt törzsbe; mindnyájan famunkások voltak, ahogy illett is a környékhez: a Szent Antal negyedben voltunk. Lejöttek, hazai szokásként már szombat este ünnepiesre mosdva és borotválkozva. Végre ők vehették át a szót. Elsősorban itt is a házigazda.
De miért kellettem én közibük? Ez most jut eszembe. A vacsora ráadásaképp miért nyomkodták erőszakkal horpadt dohányosdobozukat, gyűrt cigarettapapírjukat kezembe, valahányszor rá akartam gyújtani a magaméból? Karácsonyt, a művésznyakkendőst még értem; ő drámákat írt, illetve tervezett, s hetente beszámolt hősei viselt dolgairól olyanféleképp, mint egy tanító a felügyeletére bízott gyerekekről; én voltam neki a tanfelügyelő. De mi voltam a többinek, a sánta Krupának, a Jókai-kedvelő Orovának? (Az asztalosok közt – a politikán kívül – mindig az irodalmi érdeklődés volt a legnagyobb, ahogy a vasasoknál a testedzés, másoknál az ének vagy a természetjárás.) S mi a heveskedő Herzognak? Mert – noha nem fás volt – ő is már idehúzódott.
Másnap vasárnap; – éjfél felé járt az idő, amikor harmadik-negyedik fölemelkedésemből végre indulás lett. Karácsony lekísért, hogy a házmester az első szóra kiengedjen. De hamarosan abból is szokás lett, hogy hazáig kísért. Ez volt az a különóra, amikor rakoncátlan teremtményeit kordába próbáltuk szorítani. Az előadásokról ismert rendet-parancsoló, komoly hang egy túlterhelt, a kölykökkel való vesződségbe belefáradt tanító mentegetődző hangja lett. Karácsony mentében is meg-megállt, hitetlenkedve csóválta meg fejét.
Most, hogy az emlékezetből élesebb körvonalakkal kiválik, most dől el, hogy alakja – Lavallière-nyakkendőjével, Szent László szobrára emlékeztető orrával, öblös, jászsági tájszólásával – milyen úton haladjon a továbbiakban. Két lehetőség van benne; az ábrázolásnak és a sorsnak két lehetősége volt meg benne eredetileg is.
Drámáiból – történelmi drámák voltak – nem hiányzott a feszültség. Nyelvük volt meghökkentő. Adhatok belőle sűrített és persze túlzott – emlékezet-túlozta – ízelítőt.
I. főúr. Nem fog meglógni, felség! Egy héten belül kikészítjük!
Ulászló. Remek! Rögvest hozzák Budára!
II. főúr. Az fiatal, urak. Ne feledjük, Bakóczék mindig finesszel éltek. S ha most is…
Mária. Mondja már!
Ulászló eldobva a cigarettát. Egyik plérecsúszás a másik után!
Vagyis Karácsonyt, ezt a jódarab, huszonöt éves jászladányi fiút egy életre meg lehetne mártani a legszabályszerűbb humor pácában. Első tragédiáját, amelyet – akkor még túlzott szemérmességből – Bodor bácsin át küldött el hozzám, az ágyon hemperegve, a legkomiszabb jókedv röhejében olvastam végig.
– Előadható? – kérdezte Bozsár, aki véletlenül épp akkor állított be hozzánk, s tudott Karácsony kísérleteiről.
– Azon mód! – feleltem. S valóban, egy értő közönség előtt nem tudtam elképzelni ennél nagyobb hatású vígjátékot.
De amikor magának Karácsonynak kellett beszámolnom, megdöbbentem. Ez az ember – legalább öt évvel látszott idősebbnek, mint amennyi volt – maga volt a megtestesült jobbratörekvés és tanulhatnék. Szemében egy ősember komolysága.
– Honnan vette a szaktárs ezt a nyelvet? (Mert hisz, ahogy mondtam, kiejtésében szinte kaszasercegést hallott az ember.)
Már otthon összegyűjtött vagy ötven darabot egy pesti színházi újság számaiból, a mellékletül közölt korabeli színdarabok kedvéért. Felszabadulása után Kispestre is a tanulás vágya vitte fel falujából.
Vagyis Karácsony alakja és sorsa megindítóbb volt, mintha rácsok mögött pillantottam volna meg. A színháznak, a műveltségnek szerinte való szent berkei felé a Műszínkörig tört ki.
A legmeghatóbb az volt, hogy darabjaiban nemcsak a feszültséget érezte meg az ember, hanem a tehetséget is. A tarkabarka mondatok vásári rongya alatt nyers izmok dagadtak. Hogy vezessem rá rongyai és láncai ledobására? Nem volt könnyű, s magam sem értettem hozzá.
– Mért nem jó az, hogy egy héten belül?
– Mert azt Mátyás korában még nemigen mondhatták. Németes. Pesties.
– És a rögvest? – kérdezte okos szemét összevonva.
– Az meg tán nagyon is vidéki…
Gyanakodva nézett rám. Belém sajdult valami bűntudat. Én tanulhattam – de hogy állnánk most egymással szemben, ha ő is tanulhatott volna! Micsoda hitvány előny az enyém! Szerettem volna karon fogni. Az a lehetetlen vágy támadt föl bennem: legalább gyerekkorunk óta barátságban lehettünk volna! Legalább az fűzne hozzá, ami a falunkbeli, az ozorai fiúkhoz!
Bámulatos emlékezőtehetsége volt. Egy ültében megírt húsz-huszonöt oldalt, s az éjszakai hazakocogásban betűről betűre elmondta. S a következő alkalomkor elmondta a séta közben ejtett nyelvi és szerkezetbeli javításokkal. De el tudta mondani a javítatlan, eredeti szöveget is, felvonásokra vissza.
– És mért ne lőjön rá Mészáros a püspökre?
– Azt hiszem, akkor még nem volt pisztoly…
Micsoda aljasság, hogy ilyen akadályok vannak! Hogy ilyen miatt nem lehetünk tán sohasem igazi jó barátok.
Ez az „azt hiszem” a büszkeségének, a szégyenlősségének szólt. A szervezetben a komolyságán kívül épp az okosságával, a talpraesett, természetes bölcsességével szerzett tekintélyt. Ezért is választhatta a kettőnk különórájára ezt az éjszakai időt.
Végre elváltunk; a máskor emelt fejét most – tele a sok egyenesbe tett hőssel és szóval – lelógatva vitte. Szerettem volna utánamenni.
Azt még értettem, hogy neki miért kellettem. De miért kellhettem, ismétlem, Bodor bácsiéknak, akik nem tanulhattak meg tőlem franciául s miért a szervezetbelieknek, akik közül legfeljebb Orosz Anna szedett ott magába néhány francia igét? Voltam egyetlenegyszer afféle vendégeskedő legátus. A parasztok közt éreztem ezt a megejtő befogadó készséget. A meglett, a befejezett pappal szemben bizalmatlanok voltak, mintegy lemondtak róla, de azt a hitük szerint még növendék lelki vezetőt magukhoz formálták volna. Ezeknek is ilyen lelki tudó kellett volna az idegenségben? S miért kellettem maguknak a szigetbelieknek, túl a közvetlen hasznon is?
Ahogy Bodor bácsiék egy hétre való ételnek nevezhető meleg ételt játszottak belém, azok a közös szoba közös lakbérjárandóságából hagytak ki, amikor csak tehették, s amit már csak feledékenységem miatt is elég sokszor megtehettek. Sokszor? Majdnem mindig. Mert azért annyira már a második hónap végén vitték a beszédben, hogy a fizetést Pelliat úrral a hátam mögött intézzék el, a maguk kontójára, mindenféle értelemben.
– Majd elszámolunk, a végén! – mondták.
Minek a végén? Ilyen időpontot emlegetett Bodor bácsi is, ha legalább a nyers krumpli árából akartam részt vállalni. Megtehettem volna. Mert a legcsodálatosabb az volt, hogy pénz mindig volt a zsebemben. Nem százasok; tízesek sem igen; csak annyi, amennyit ujjaival is megolvas az ember a nadrágzsebben, de annyi szinte állandóan. Miből? Magam is kíváncsian várom a felvilágosítást.
A vasárnap délutáni kaszinó még mindig a mi szigetbeli szállásunk volt. Föl-föltűntek a rajtuk átáramlott, majd a város rengetegében szétszivárgott Józsefek. Néhánya már magára szedett valamit, főleg arcban és tekintetben. A hajszolt vad pillantása helyett, amely azzal rendít és zavar meg, hogy minden mozdulatával a kuszált lélek legmélyéig nyit bepillantást, tekintetük pihentebb volt. Fegyelmet tartott, vagyis titkot. Érezni lehetett, hogyan alakulnak vagy alakultak külön csoportok egy-egy ilyen, csak rájuk vonatkozó külön fegyelem héja alatt, egy-egy ilyen, csak rájuk tartozó titok magva körül.
Mert kire tartozott volna például a mi kis csoportunk külön fegyelme s külön titka is vajon? Nem sokkal Róbert feltűnése után történt, hogy Piliti újonnan szerzett gyönyörű borotvafelszerelésének – egy szép bőrdobozba rendezett késnek, ecsetnek, nagyítótükörnek, szappannak és nikkel szappantartónak, valamint timsónak és nikkel timsótartónak – szőrén-szálán nyoma veszett. Tegnap még itt és itt volt – csak szobabeli emelhette el! A tolvaj elég ügyetlen volt. A Sinkovics elrendelte házkutatás egykettőre felfedezte nem ugyan a készletet, hanem a kétségtelen nyomot. Előkerült egy postai vevény egy Pestre indított csomagocskáról. Tartalma – ahogy a postaalkalmazott odafirkantotta, nyilván az itteni szokásban járatlan feladó tudta és megkérdezése nélkül – borotvakészlet! A feladó? – Na csak sillabizáljuk ki ezt is – biztatott Hegyi.
A feladó Kacsmár volt.
Csend támadt a szobában, de semmi más e csend után. Kacsmár, a nagy darab árnyék meghúzta vállát, oldalt nézett, de alig másképp, mint mi többiek. Mit csináljunk vele, dobjuk ki a tengerbe? Egy hajón voltunk, „Kellett már valamit küldenem a faternak.” „Na de mégis, az istenedet!” De aztán: „Minek a zrí, majd megveszi!” Egy hét múlva Kacsmár botlása alig volt más emlék, mint úri társaságban, ha valaki elböffenti magát. Szálltak a rosszalló pillantások feléje, azután is, hogy leszurkolta Pilitinek a tizenkettő ötvenet; tudomásul vettük, hogy Kacsmár ilyen (más meg más), de nem adtuk ki nemcsak a tengernek, hanem a közönkívüliek szájának sem. Küzdjön meg a maga sárkányával! Kinek nincs ilyen belső vérszívója? Megesett, hogy a lefekvés utáni és a horkolás előtti csöndben valamelyik nyugvóhelyről a vászonnak az az egyenletes surrogása hallatszott, amely semmi kétséget nem hagy afelől, hogy a kéz milyen mozgása okozza azt a halk surrogást a takaró alatt. „Jobb ha elalszik, szaktárs!” – szólalt meg valaki. „Még hírbe hozza a markát!” – tette hozzá egy másik hang, nevetést keltve azok közt, akik még ébren voltak. De hát tehette-e más általánossá ezt a nevetést, mint az, hogy az effajta botlást vagy e botlás kísértését a többiek is jól ismerik, s így a leleplezéssel nem igényelnek rögtön ítélkezést is? Minden csoportnak külön világa volt, s tán épp ez okozta, hogy a tágabb összejövetelekben az emberek nem is gondoltak ilyen esetlegességre, hanem valamelyest feljebb tudtak lépni az eszmecserében, ha kellett, még Kacsmárral is.
Bodor bácsi elégedetten simította meg bajszát a szoba közepén. Arcán egyre jobban kiütközött a heti munka gyötrelme s külön a megalázottság, amit a fáradtság ráadásául öreg fővel, egy olyan szép múlt után itt az idegenben el kellett szenvednie. De fájdalmas vonásaira, mint repedezett, antik bútorra a friss fénymáz, ilyenkor mégis élénken csillogó derű került, amely nem volt híján szelíd, öreges hiúságnak sem. Igen, ide jutott egy élet tiszta munkája végén, de otthon mégis egy derék asszony várja, itt pedig – itt ez a sereg unoka, akik ha nem tudják is, de sejtik és érzik, mit csinált és kicsoda is ő.
Mondatai itt gondosak és ünnepiek voltak, majdnem olyan öregesen csinosak és kifogástalanok, akár erre az alkalomra felkötött fekete nyakkendőcskéje. Belekezdett valamibe. Az utcáról azonban füttyjel hangzott, az unokák egymás hegyén-hátán a két ablakhoz tódultak, olyan tömegben, hogy lentről azt lehetett hinni, a vékony ház arccal az utcára bukik. Bodor bácsi abbahagyta, elmosolyodott, s nem folytatta akkor sem, amikor a fiatalok helyükre visszatértek. Ismerte már az öregek elnézését is.
A család összemelegedésével ütköztek ki az ellentétek. Krupa asztalosként is valamikor a MÁV-nál volt, ott rokkant meg. – Na, az is szép, ahogy a vasutasokat eltiltották a szervezkedéstől; ahogy az otthoniak ebbe belementek! – Mit tehettek volna?! – Sztrájk is van a világon!
– Árulók! Gyávák!
– Könnyű itt kinn szavalni!
A fiatalok közül egynéhányan már magukba szívták itt a fiatalsághoz illő politikai világszemléletet, azt a jóleső türelmetlenséget. Összekaptak az idősebbekkel. Krupa, noha még elég fiatal volt, az idősebbekhez állt. Venczel letorkolta. Bodor bácsinak kellett volna igazságot tennie.
Lehunyta szemét, megsimította tarkóját.
Ez volt a szívbemarkoló. Egyik fél, egyik tábor ragaszkodását sem akarta elveszteni. Ő verte valaha a pulpitust a forradalmi törvényszéken? Békíteni akart, békíteni; maga köré! Legyintgette már az öregek árvasága.
A hét a testi szenvedést, a vasárnap meg ezt adta neki; ezt a próbát. Hogy rajta lehetett már kapni a kis ügyeskedéseken, hogy fenntartsa magát! Az önfeledtető rohanás után (az egy életnyi munkásmozgalmon, majd az emigrációs Európán át) itt, az aránylagos „jólétben”, a nyugalomban a harcos férfi leghitványabb árulója várta, a magány. De nem, ő nem adta meg magát. A fiúk néha rágyújtottak: „Fel, szocialisták, zengje ajkunk!…” Itt is beleeresztette hű hangját, amely változatlanul jó pinceöblösségű volt; fel is állt. „Így jobban megy.” Szeme fiatalosan – az öregek megható fiatalos kacérságával – felém vágott. Észrevette – s félreértette? vagy nagyon is értette? –, hogy tekintetem csaknem állandóan rajta pihen.
Nyugodtan figyelhettem. Nekem itt hallgatnom illett, tán épp azért, mert a gyűléseken annyit beszéltem, annyira ex cathedra! Az én számból hamisan fordult volna ki a meló, a zsaru, itt még a (szintén francia gyökerű) smafu is! Holott a társalgás fogaskereke épp az ilyenfajta szavakon forgott legfrissebben. Egyszer valami felháborító nagyságatörténet után megjegyeztem, hogy az én nagyanyám is szolgált. Azon nyomban megéreztem, hogy nem kellett volna mondanom. Egyszerre hatott kérkedésnek és hízelkedésnek – mintha valahova be akarnék lopózkodni!
Nem úgy Venczel! Csak úgy köpte a melót, a stikát, a mázlit, a balhét, a smafut! „Letolta” a fiúkat, tréfásan bunyóra ment velük, ha szócsatában nagyon palira vették. Irigykedve néztem.
Karácsonnyal első találkozásuk óta tegeződött.
Felnézett néha Bozsár is. Egy jó másfélméternyi vékony deszkát hozott, majd vitt el a következő vasárnap; szép simára gyalulták neki.
Ültem az ágyon. Külön-külön a társaság valamennyi tagjával többet beszéltem, s így azt hihettem, hogy bizalmasabb viszonyban voltam, mint akár Venczel vagy Bozsár. Megvolt az hármasban, négyesben is. De itt csak hallgattam.
Irigyeltem Sinkovicsot is, akibe most már a tejfölösszájúak is belefojtották a szót. De legalább kikívánkozott belőle a szó, de legalább tele volt! De én csak azt éreztem: belém, belém, mintha ott belül betölthetetlen űr lettem volna.
– Na, mit szól ehhez a romlatlan vidék? – dobta néha felém a beszéd fonalát Venczel. Ahogy megszólaltam, ahogy arcizmaim megmozdítottam, akkor éreztem, hogy a szokvány mosoly valósággal arcomra fagyott. Úgy ültem itt, mint Piliti. Néha összenéztem Venczellel, Pilitivel, Hegyivel; elmosolyodtunk. Így értettük még legjobban egymást.
Egy-egy aránytalan nagy tehetség éppúgy megnyomoríthat egy kis népet, akár egy nagy csapás. Pontosan a szegény indus szerencséje ez, aki a tenyérnyi kertjére ott, a ház mögött, egy elefántot kapott ajándékba. Fölzabál, letipor mindent!
Ez nem az én véleményem volt, hanem Bozsáré.
Próbáltam vigasztalni: Ady.
– Költészetben akkorák vagyunk, mint Kína! Ott a múltban is Dzsingisz kánjaink voltak: Balassa! Berzsenyi! S Ady után is: Füst Milán! Hanem…
Hanem a zenében. A fejüket árván emelgető magyar hangjegyek kiskertjében egyszerre két elefánt is: Bartók! Kodály!
Az ő nyomukban ötven évig nem nőhet fű – odahaza.
Bozsár az ő tanítványuk volt, a legtehetségesebbek közt is az élen. Úgy futott mesterei elől, mint Mózes az Úr fényessége elől.
– Előttük csak térdepelni lehet. Egy életen át térdepeljek? – mondta, a dac lökésére gyors egyidejűséggel vágva fel nagy koponyáját s kapva be hátsófelét, amely szintén elég terjedelmes volt.
Ezért szaladt világgá. Nemcsak a kilométereket nézve. Éppolyan irammal járta az eszméket is.
Miller szerint, aki mindenkiről tudta azt, amit az illető magáról sem tudott, Bozsárt ez vezette a munkásmozgalomba is. Ha Bartókék: a parasztság, ő majd: a munkásság! A dolog nem lehetett ilyen üzletien egyszerű, már csak azért sem, mert hol vannak a magyar munkásságnak összegyűjtendő dalai? Bozsár az eszmék útján érkezett el oda, ahova elért (s ahol akkor csökönyösen megállt), bár ennek az útnak is megvoltak a merész kanyarjai.
Nem is dalt akart ő gyűjteni, hanem éppen dalt akart vinni, egy daltalan rétegnek. De honnan vegye ezt a dalt? A némaságot akarta kihallgatni. Valami olyat érzett (legalábbis olyat magyarázott), hogy egy nép, illetve osztály nemcsak a hangszálain adja ki azt a dallamot, azt a ritmust, ami benne él, s amelyet a fülével is szeretne hallani!
– Ahogy a jogász azért áll az elnyomottak mellé, mert nincs joguk, én, a zenész, azért, mert nincs zenéjük, ez csak világos! – ilyeneket mondott.
Világos volt, vagy nem, el kellett fogadni. Bozsár igazánból karmester volt, s ha csak egyetlen ember számára volt is mondandója, egy teljes erővel zengő zenekar számára elég hévvel pattant fel, harsogott és integetett, hogy a tévelygőt – mint valami hamis húrra tévedt hegedűst – a helyes útra visszarántsa. Valóban pattant, ahogy egy sajátos farmozdulattal zömök termetét a székről vagy az ágy széléről előbb a levegőbe s aztán a föld felé dobta, miközben két rövid karja a felháborodás és a segélykérés elegy lendületével szállt feje fölé. Labda-lény volt, tömören tele erőszakkal és nagylelkűséggel, lelkességgel és bizonyos fajta korlátoltsággal.
Amiben az ingerlő csak az volt, hogy ezzel az erőszakossággal elsősorban minden erőszakelméletet hevesen elutasított. Csak fejlődés van, csak „ütemes” növekedés! Hogyan akarod másképp kihallani a „folyamat harmóniáját”?! A természetben nincs kényszer, nincs ugrás! (Csak az van! – de nem hozom át még ide is a vitát.)
Jelen sorok írója – Bozsár magyarázatai ellenére is – úgy volt a zenével, mint a borral; csak a fölhörpintés után tudakolta: milyen fajta volt ez? Bozsár néha fütyölt egy sort, felütötte fejét. – Hallod? Ahogy ez a cis átmegy!… hunt amikor a kígyó leveti a bőrét! Mint a repülőgép! Ez sikerült!
Nem tudtam megítélni, mi sikerült neki. A rossz nyelvek szerint a pesti Zeneakadémia nagytermének falai még akkor is őrizték annak a dobhártyakarcoló kakofóniának a nyomait, amiket a „Gépek tanácsai” rajtuk hagytak. E nyelvek szerint a teremben végül csak Bartók egymaga maradt ülve.
– Az a belső ellentmondás korszakának ábrázolása volt!
Akármi volt is, Bozsár akkor már megindult útján, szüleivel is szakított. Tehetségéről bármi volt is a világ véleménye – zenei emlékezőképességének csodájára jártak. Egyszeri hallásra egész hangversenyeket vitt haza fejében. Valami zeneszerzői érdekszövetségben talált kenyeret. Eljátszották előtte a háromszáz tag régi és új alkotásait, s ő beült a kávéházakba, nem pendül-e meg a húrokon egy-egy elcsaklizott dallam vagy annak csak a töredéke. Ez a képessége hozta ki külföldre is. Itt azonban egyszerre csak abbahagyta ezt a villamosellenőrködést, „megfertőzte a fülét”. Európa az idő szerinti legzeneietlenebb országának Franciaországot tartotta, ezért állapodott meg benne: itt megint a valóság hangja lehet soron! Bartókék nagy tarolását itt Debussyék végezték el (egy-két füttyszóból meg kellett tudnom, hogyan, s hogy mi kettejük közt a hasonlóság), de jó harminc évvel előbb végezték el, itt tehát a fű is előbb fog sarjadni. Itt van már Satie! S egy gyors füttyszalag Satie-t is bemutatta. Itt van Honegger! Egy ajakcsücsörítés Honeggert is a levegőbe varázsolta.
Gondolhatni, nem ez volt az a kötelék, ami engem kezdettől fogva barátkozásba fűzött, bármily kutya-macskaszerűbe is, Bozsárral.
Munkatársak voltunk, a szó mindkét értelmében.
A szombat esti szervezkedések egyebek közt hamarosan szombat esti próbákat is hajtottak. Az idegenben lábrakívánkozó mozgalom pontosan a hazai mozgalmak ötvenhatvan év előtti gyermeklépéseit ismételte, egyik oldalán a művészettel, a másikon az önmíveléssel; szó szerint úgy, ahogy hajdan még Bodor bácsi is látta. A szaktársaknak tetszett a szavalat, tetszett a színház is, ha maguk játszhatták. Egységre, összezárkózásra is vajon mi taníthatta volna úgy őket, mint egy jó dalárda? Mindkettő meglett, mihelyt istenesebb hely akadt. De helyiség erre a célra is csak egy volt. Ám rajta most már nem csupán a baszkokkal és kabilokkal kellett osztozkodnunk. Osztották maguk közt az egynyelvűek is, az ének és a folyóbeszéd mívelői, illetve azok vezetői. Ebben nem volt könnyű munkatárs Bozsár a folytonos túlbuzgalmával, hogy még a szoprán se megy, az alt sem kapcsol a basszushoz! Éjfélig elénekeltette volna embereit.
A másik munkatársi viszony, a valóságosabb, a kétkézi, annál kellemesebb volt számomra. Itt az nyitotta az utat, ami ott állandó kerékkötő volt: Bozsár világmegvetése, már-már a józan ész határát súroló szemtelensége. Jól kiegyenlítette az én mulyaságomat.
Akár hajdan Simontornyán, képtelen voltam egyedül s főleg a magam ügyében s kérelemmel idegen helyre belépni.
Szorultság esetén együtt néztünk valami kereset után. Vagyis az én rabszolgakereskedőm meg ő volt.
Ezért kerestem föl, abban a Szajna-parti szobájában, amelyből egy-egy harangozás majdnem kiröpítette.
Ezeknek a franciáknak minden szabadsága közt a legirigylendőbb szabadsága az volt, ahogy a munka szabadságát ki tudták alakítani. Itt érezte csak az ember, hogy másutt mennyire a rabszolgaság maradványa ma is minden munkába állás. Ott, hogy úgy mondjam, az ember csak nagy tételben, mázsaszámra adhatta el a munkaidejét, a munkaerejét; a vállalkozók nem pepecseltek kevesebbel; az egyszerűség kedvéért az embert legszívesebben egy életre vették volna meg. Aminek persze a munkás is örült a szorultságában, mert ha egyszer kicsöppent valahonnan, várhatta, míg megint hely adódik számára. A franciák közt a mell-emelő nemcsak az volt, hogy munka volt bőven, hanem hogy ezt a munkát kicsiben, szabad választásra is lehetett kapni, majdnem úgy, mint valami utcai bazár ezer portékáját. Munkaerejét az ember majdnem úgy kezelhette, mint holmi aranyport: már kéthárom frankos tételben is áruba bocsáthatta, csaknem bármikor és bárhol. S ami a legfontosabb: minden beajánlás, vallatás, fogadkozás, születési igazolás nélkül! Nem tudom, elég jól kifejeztem-e. A végső szükség esetén az ember zsebében még mindig volt egy utolsó buksza, a munkaereje, egy-két óra alatt is kiszedhetett belőle valamit. Ezzel a szolgaság legsúlyosabb béklyója, a fenyegető, mert ki tudja, milyen hosszú ínség tudata oldódott le róla. Az ember az éhenhalástól két méterre is nyugodt lélekkel gyújtott rá az utolsó cigarettájára: délután dolgozok egyet! A lélek szabad volt. Persze, csak az egészséges, a munkabíró testben.
Nem tudom, Bozsár miből élt rendszeresen – kottát elégszer másolt, egy genfi lexikonba is dolgozott –, de ha minden kötél szakadt, fölágaskodott ablaka előtt, megnézte, hogy a Szajna-part melyik részén folyik a kirakodás; nadrágot cserélt, öt perc múlva már vitte is a zsákot, két vagy három óra múlva – aszerint, hogy mennyire volt éhes – már hozta is föl a kenyeret és a főtt marhahúst.
A bökkenő itt csak egy volt. Van-e képed elvonulni a szállásadód fülkéje előtt abban a rongyos trikóban, s győzöd-e a szájalást lent a munkafelügyelőkkel? No, de Bozsár szállásadói! S Bozsár szemérmessége!
Hát ez engem is megejtett, ez a szabadság, ez a bajnokian ügyes kisiklás a nélkülözés már-már lezuhanó vasgömbje alól. Az egyik pillanatról a másikra való gyors megoldásban, mondom, engem csak esetlenségem gátolt. A vállalkozás könnyű nyélbeütéséhez, de könnyedségéhez az is kellett, hogy Bozsár ott legyen mellettem, illetve előttem. No, ha csak az kellett! Átöltözőfülkének is ott volt az ő szobája.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy mindig csak a nélkülözés vitt le bennünket oda az alsó partra, Levitt a jókedv kieresztése, egy-egy fogadás, le bizonyos fajta művész-kamaszi hányivetiség és tetszelgés is: íme, hogy ízleljük az életet.
Ilyenek estek meg velünk, rögtön kezdő összeismerkedésünk és első összekapásunk idején Bozsárral:
Mentünk az utcán. Odacsavarodtunk valamelyik kereskedés kirakatához.
– Négy húsz.
A legutóbbi Giraudoux vagy Auric, vagy Milhaud.
Vagy egy olyan tarkóra csapható munkássipka, amilyenekbe akkor Bozsár szerelmes volt, vagy egy borostyán szipka, vagy végre egy tisztességes harisnya.
Néztünk össze, félóra múlva ezúttal is hordtuk már a zsákot a parton. Estére már csaptuk is a polcra a kiolvasott könyvet.
Az uszályról a partra fektetett palló kellemesen hajladozott, szinte az önérzet súlya alatt. Tizenegy felé a parton óhatatlanul megjelent néhány képzőművész.
Vidám volt ez, bár nekem valahogy tisztátlan. A munka megbecstelenítésének éreztem ezt az alkalomszerű futó viszonyt vele. Énköröttem otthon mindenki házasságban élt a munkával.
Dolgoztunk néha napokig is, egyvégtiben. Egyedül nekem így is kalandszerű lett volna, útmenti. Bozsár tán épp ezért élvezte. Mindannyiszor látható diadalérzéssel lépett fel a lenti homályból az uszály peremére. Látszott, hogy egy kicsit Pestnek, a szülői háznak is hordja azt a zsákot. (Apja miniszteri osztálytanácsos volt.) S ahogy zsákkal terhelt, széles vállát egy pillanatra kiegyenesítette ott a palló legmagasabb fokán! Az alig különbözött attól, ahogy a karmesteri emelvényen kihúzta magát, kezében a fekete pálcával. Én irtóztam a nyilvánosságtól. S aztán ahogy a magas, hosszú palló színpadán leereszkedett, mint egy Sába királynő! (Őrült volt akkoriban, esztendők múlva M.-ban együtt állapítottuk meg. Ő épp az ujjak és izmok ilyen munkás-megpróbáltatásától várt új ütemet s lendületet zongorajátékában, de még karmesteri vezénylésében is.) A művészek emelt ceruzájának láttán legszívesebben semmivé görbültem volna a zsák alatt. Alig vártam az első verejtékcsöppet, hogy elmázoljam arcomon lisztes, szénporos, vagy (ha krumplit hordtunk) agyagporos tenyeremmel.
Déltájban meg-megjelent Tänzer Solange kisasszony, ez az Európában egyetlen példányként élő csodálatos lény, aki a végzet bámulatos játéka folytán a modern zene igazi megújhodását éppúgy a munkásság fokozatos – dallamszerű – felszabadulásától várta, s e kettőt éppoly együttesen kívánta szolgálni, akár Bozsár. Lemosakodtunk, Bozsár egy szemvetésre elkanyarodott a művészek állványai mögé; ültünk be hármasban a part valamelyik vendéglőjébe, a teraszra.
– Feketét – mondta Bozsár az ebéd végén.
Aggódva és figyelmeztetőn néztem rá.
Az ebéd az a közönséges, ötfogásos ebéd volt, amilyent az északi bányalebujoktól a pireneusi omladékokig a franciák mindenütt esznek, amelynél egyszerűbb nem is kapható. Ilyet evett a többi kirakodó is, egyik-másik azon mezétlábasan. De mi? A hasunkért nem álltunk volna munkába.
– Még három feketét! – mondta Bozsár. – Rummal! – kiáltotta a pincér után.
A fekete bolondja volt. S még inkább a hangulatoké.
Az bizonyos, hogy kimondhatatlan jó érzés volt fáradt izmainkban a terjengő pihenéssel, gyomrunkban a bő ebéddel ott a hűvös teraszon vad-erős feketét inni, a caporal-bleu vad-erős füstjét szippantgatva.
A harmadik rendelés után mosolygó fejek fordultak felénk.
– Még hármat! – mondta Bozsár. Aztán megismerve a derülő arcokban délelőtti csipekedésünk osztályosait:
– És ezeknek az uraknak is, ha megengedik!
– Öntözve? – kérdezte a pincér, értve rajta, hogy rummal öntözve-e.
– Öntözve! – kiáltotta csillogó szemmel Bozsár, már részegen a vad feketétől. Csak ettől tudott berúgni.
Solange áhítattal s ugyancsak csillogó szemmel nézett hol rá, hol a mezétlábasokra.
Egy gazdag, Lausanne-környéki virágkertész lánya volt, anyai ágon francia eredet.
Egyszer-kétszer elhozta barátnőjét, Trépinard Máriát. Végre valaki, akitől a dúrokon és mollokon kívül másról is hallhat szót az ember.
– Ő – mutatott be engem neki Solange – a munkásság felszabadításától a lírai költészet felvirágzását várja!
Rezgett ebben egy kis lekicsinylés is, de alapja beajánlás volt. Helyesebben valami zeneszerzői szimmetria. Ha már ők együtt voltak, nekem is meg kellett találnom a kontrapunktomat, mint valami sok szólamú zengedelemben. De Mária épp ha pillantásra méltatott, a jómódú nők kuriózum-fürkésző, hideg tekintetével.
Aztán a nők rizsport tettek orrukra, Bozsár nemes fejmozdulattal összeíratta a számlát, egy éppoly nemes fejmozdulattal jelezve, hogy a kiegyenlítést estére halasztjuk. Udvariasan elköszönjünk a hölgyektől, s mentünk, mintha csak teniszjátékot szakítottunk volna félbe, vissza az iskolához.
Az eben szerzett pénz így ment el ebül.
Romantikus is volt ez a munka, már-már a giccs határán. Főképp azután, hogy az „otthoniak” közé valaki hírét vitte összeesésemnek, ami aztán hozzánk Párisba már olyan ábrázolásban érkezett vissza, ahogyan a színes olajnyomatok a gúlaépítő rabszolgák összerogyását mutatják. (Inkább csak a hőségtől lettem rosszul, egy gyorskirakodás harmadik napján. De akkor is csak néhány percre, mert véletlenül épp közvetlen a víz partján buktam a földre, s így Bozsár egyszerűen odafordított a kőszegélyhez, s üstökömnél fogva fejemet rögtön megmártogathatta a jótékonyan hűs habokban. Különben ő is rosszul lett, jóval előttem.) De hát – noha nagyobb sértés nemigen lehetett annál, mintha valakit romantikával vádoltak – tudatunk mélyén, ahogy különben az egész kor, élveztük ezt a romantikát is. Az ifjúság szemében még mindig az színezi legelviselhetőbbé a nyomort.
Ilyen hangulatban folyt az a meleg fényű áprilisi nap is, amidőn egyszer Venczel is hozzánk csatlakozott. A vállalkozásba őt is inkább a közös jókedv sodorta, mintsem a szükség. Effajta gondjaira neki ott volt a kabátvasalás, csaknem hasonlóan szabad időbeosztással, épp csak állandó munkahellyel (egy nagy ruhakészítő üzemben) és jóval nagyobb keresettel; a vasalás félig-meddig szakmunka.
Egy ingben, piszkosan, verejtékesen robogtunk fel Bozsár szobájába. A szobában két vendéget találtunk. Dukászt és Lovast. Lovas Endrét!
Módfelett megörültünk.
Vidámak voltunk amúgy is. De ez a viszontlátás és bemutatkozás, hogy épp munkából, igazi munkából jövet, azon csatakosan kezet szoríthattunk! Melyik kölyök forradalmár nem hiszi egyben vezérjelöltnek is magát? S legyezheti-e munkásvezér büszkélkedését valami úgy, mint az a véletlen bizonyíték, hogy valóságos köze van a munkához, a dolgozókhoz? A művészeknek is ez volt legnagyobb büszkélkedésük akkortájt. Az eleven munka világából merültünk föl, hiúbban a ragyogásra, a tündöklő cseppekre, mint a habjaiból felemelkedő Vénusz. Bozsár magasra emelte fejét. Megállhattam-e én is, hogy ne gondoljak Walt Whitmanre? Íme, nem szavalunk, nem szavakat göndörítgetünk – éljük az életet! Nem siettünk a mosdással. Épp szenet hordtunk. Milyen jól vágott ez is!
Bozsár egy kis támla nélküli szalmaszékre telepedett, a szoba közepén. Vaskos lábát szétvetette, két rövid karját kifelé görbítve, a combjára támasztotta. Meunier azonmód megmintázhatott volna róla egy Pihenő Munkást. Ujját a nadrágjába törölte, s cigarettasodráshoz készülődött.
– Ez az élet – mondta, de a panasz minden hangárnyalata nélkül, sőt mintegy az élet tetején ülve.
Még a különben mindig szárazon tárgyilagos Venczel is ilyenféle testtartással és elégedettséggel ülte meg, fél lábbal a földön, az egyetlen ablak deszkáját. Venczel mellett támasztottam fél vállal a falat, ökleimet szokásom ellenére mélyen zsebeimbe süllyesztve.
Ezt a képet őrizze rólam Lovas és a jövendő.
Lovas is ultramodern költő volt, valamennyiőnk közt a legnagyobb ígéret, tán épp azért, mert műveiből nemcsak a sajtóval, de még velünk sem közölt semmit.
Kidülledő nagy kék szemét végiggurította rajtunk; egy mosolynyi észrevétele sem volt a csoportozatról.
Így is illett hozzá. A szenvedélytelenség és – ahogy nem műveiből, hanem kijelentéseiből tudtuk – az eltökélt egyénietlenség költője volt. A világ puszta anyag, s a költő dolga az elrendezés.
Hatalmas, de puha testű fiú volt, egy ifjú Néró. De hófehér arccal s kicsattanóan piros ajkakkal. Sötétbarna, dús haja a fürtök végén vörösbe játszott, mint a rozsdásodó vas. Lomhasága is, ahogy elnyúlt a széken, felsőbbséget sugárzott. Csak gurítgatta végig szemét rajtunk.
Most láttam harmadszor. Pesten, amikor együtt voltunk vele – miközben ő kiemelte irattáskájából a Bécsi Magyar Ujság, az Ember, a Proletár és a Ma legújabb számait s azon az emlékezetes napon a kötegnyi papírpénzt – az vette szavunkat: tegnapelőtt még Landlerrel ült így, Kassákkal! Ez a titokzatos légkör övezte most is rezzenéstelen arcát.
Szeme nemcsak világoskék színével idézte a tengert. Hideg halszeme volt, s ebben a kidudorodó két nagy szemben nem lehetett meglátni a gondolatot; a tekintetet is alig. Csak befogadtak, ki semmit sem adtak ezek a szemek. Hol ijesztő – s ugyancsak tengert idéző – végtelenséget érzett bennük az ember, hol a puszta semmit érezte. Mindkettő egyformán zavarba ejtett. Elvágta az ember kérdezhetnékjét, mint az enyémet is azon a másik emlékezetes napon, amikor pontról pontra el akartam számolni a bebörtönözöttek hozzátartozói közt kiosztott pénzről, s Lovas – egy ilyen hosszú pillantás után – azt mondta: – máskor a költséget is beszámíthatod.
– Hogy sikerült?
A tüdővész tüneteit utánozta, a Gyüjtőben. Átvitték a rabkórházba. De ott épp nem működött a röntgen. Egy börtönőr kíséretében átküldték az egyik városi kórházba. Saját költségén vizsgálták.
– Melyikben? A Rókusban?
Lovas mintha nem hallotta volna; nem felelt.
A röntgenosztály sötét helyiségeibe egyedül léphetett be, de félmeztelenül. Az őr a vetkezőben maradt, a ruhákat őrizte.
– A közben?
Válasz helyett Lovas egy ideig maga elé meredt, mint aki nem tud szabadulni emlékeitől; majd – még mindig üres tekintettel – arcát Venczel felé fordította.
– S a többiek? Szántó? Menczer? S – Rózsi?
Lovas bólintott kettőt, lassan, szótlanul, még mindig magának. A többiek még ott vannak.
Van valami magasztos is, felemelő is, de elkötelező is ifjan távoli, bebörtönzött társakra gondolni. Normai leveléből jól tudtuk, hogy a fiúk odabent vöröspecsenyét játszanak, Menczert ugratják egy-egy újabb hegeli okfejtésbe, hogy aztán elgáncsolhassák, parázs szemináriumokat tartanak… De innen még Kiszeli borzalmas üstöke és rettenetes pattanástenyészete is hősi dicsfényt kapott. Bozsár sokáig ujjai közt tartotta az úgy-ahogy egybesikerített cigarettát; tétovázva, szinte lopva nyálazta meg, mintha holmi templomban vetemedett volna erre a cselekedetre. Darabokban szedte az elhatározást, hogy cipője talpán elrántsa a gyufát (kedvenc művelete volt), s rágyújtson. Kibocsátotta az első füstkarikát.
Dukász tisztelettel, elégedettséggel, sőt némi kérkedéssel pillantgatott Lovasra; majdnem úgy, mint a vásári felsorakozáson szemgyönyörködtető állatjára a gazda. Nemcsak most ide, hanem még a pesti együttesbe ő hozta közénk Lovast. Emlegette volna érdemeit.
– Vertek? – fordult az újonjötthöz.
Lovas nem felelt.
– És a határon! Azt mondd el, amikor éjszaka Brucknál…
Rokonszenves volt, férfias volt, ahogy Lovas egy lassú mozdulattal elhárította a szót arról, ami volt. Holott, ahogy tekintete mutatta, emlékei ott nyüzsögtek szeme előtt. Belélegzett egy jó adag levegőt hatalmas – tüdővészre egyáltalában nem gyanús – mellkasába; kibocsátotta, lerázta a múltat. Előre kell nézni, a tennivalókra!
A tennivalókra akkortájt először is az eszmék tisztázásával kellett hozzákezdeni. Mennyi volt a tisztáznivaló! Lovas kihúzta magát a széken, megelevenedett. Megmozdultak a szoborcsoportozat tagjai is; Venczel leszállt az ablakpárkányról, mintha csak a hirtelen felpezsdült és kikívánkozó szavak lökték volna le; föl-alá járt a szobában, karját föl-fölvetette; sürgős mondandója már előre ott szökdelt ujjai hegyén, addig is, amíg a beszéd sorában szóhoz juthatott. Mert egy perc alatt benne voltunk nyakig a legkülönbözőbb és legellentétesebb mondandóknak abban az üst-fortyogásában, amely az eszmékkel telített fiatalembereket oly könnyen összeforrasztja valami mégis közös mámorba, elfeledtetve velük időt, helyet, saját egyéniségüket.
– Az osztályharc teóriája…
– A teória alkalmazásáról beszélj!…
Csak Bozsár őrizte meg nyugalmát a szoba közepén, pufók arcával akaratlanul is arra a kerek képű órára irányítva a figyelmet, amely itt is a kandallót díszítette, de Bozsár ezermester ügyességét hirdetve, kivételesen járt is, óvatosan mozgatva bajuszának két vékony szárát az önhitten csillogó üveg alatt. Be-becsörömpöltek a szomszédos torony harangjai, de csak annyi hatással, hogy a szót az egymás szájából kapkodó beszélők ilyenkor még hangosabban mondták a magukét, s így harsogták egy ideig a harangok elnémulása után is.
A világ kint rekedt. Ebben a légkörben alig lehetett életről vagy akár éhségről (személy szerintiről), egyéni múltról és egyéni jövőről, egyáltalában magángondról szót cserélni, ahogy különben máskor mi is tettük. Egy pillanat múlva már csak eszmék cserélődtek, oly gyorsan, hogy ha az ember csak egy percre is másfelé figyelt, már nem tudhatta, mi is volt a láncolatuk.
Mert ez nem vita volt, nem üres torna; megannyi hitvallás birkózása. Egymás legyűrésére vajon? Maguk erősítésére, előkészületül a harcra. Eszmét bontottunk, elvet.
– Meg tudsz-e halni érte – ez erre a kritérium!
– Egy elvre? Szubjektív szempont! Köp az az elv rád – mi vagy te neki?! Neked kell igazodnod hozzá! Ő mér téged s nem te őt!
– Azt mondom épp én is!
– Azt? A legsültebb individualizmust! Egy kulimásszá kevered nekem itt a lélektant, a szociológiát s az etikából a legcsöpögőbb skolasztikát. Legelőször is: osztályozzunk…
Egyőnk se volt huszonegy évesnél idősebb.
– Úgy van, osztályozzunk! De még csak egyet: determinista volt Feuerbach? Úgy!
Tartok tőle, ha részleteiben felidézném mindazt, amit akkor osztályozni kellett, vagyis ami akkor még legtöbbünk fejében együtt volt, egy kicsit ezt a szövevényt is úgy nézném, mint Sauvage verseit. Mit is kellett volna akkor tisztáznunk? S valójában mit tisztáztunk belőle? Nem tartozom azok közé, akik a megélt napokat holmi állandó kamatnyereségnek érezve, a lusta gazdagok gőgjéhez hasonló elbizakodottságban azt hiszik, hogy az idő szükségszerűen megfelel egy előző idő által felvetett kérdésekre. Vagyis hogy az idő már természeténél fogva tisztáz és rendez, vagy igazol: csak jót hoz, legalább az értelemnek. Az idő éppannyiszor kikerül sok mindent, és még gyakrabban elfeled. Mert mit is akart az a nemzedék tulajdonképpen tisztázni? A jövőt, azt, amely természetesen nem zárul le azzal a pillanattal, amelyben én most tollamra hajolok, s vissza-visszatekintek fölüle a múltba. Egy-két dolog kétségtelenül osztályozódott. A magántulajdon elleni hevület elszakadt attól a hevülettől, amellyel a család ellen fordultunk, nyilván nemcsak azért, mert tudomásunk szerint egy korszakban – a történelemnek ugyanabban az évezredében – keletkezhettek, hanem azért is, mert személy szerint bennünket az utóbbi még erősebben nyomott, mint az előbbi. Az egyház szónak puszta kiejtésére a népgyűlésekből vad hurrogás robbant, reverendás pap Páris északi negyedeiben alig mehetett végig az utcán sértés nélkül. Évek kellettek, míg az egyház visszaléphetett úgy-ahogy abból a sorból, ahol addig a rendőrséggel állt párban. Viszont seregestől voltak fogalmak, amelyeknek össze kellett volna forrniok, s mégsem forrtak össze. A technika és a nemzeti érzés például merevebben megőrizte a maga külön-külön határát, mint ahogy azt Venczel is, az osztályozás előbbi heves követője hirdette: a „repülő és rádió korszaka” nem pontosan az ő elképzelése szerint „vitte közelebb”, sőt „mosta össze” a népeket. Mit idézzek még föl? Bozsár – egy hűvös mellékmondatban – nem akart a szocializmusban polgárjogot adni azoknak a nőknek, akik körmüket vörösre festik; a termelőeszközök köztulajdonbavétele az ő fejében minden téren összefolyt valamiféle magatartásbeli puritánsággal.
Úgy képzelte, hogy a nagy változás másnapján már nem kell a villamoson fizetni. Igazán a köz üzeme lesz.
– De hisz akkor mindenki felszáll! Megáll a forgalom!
– S a szociális fegyelem?! Annyit adj a köznek, amennyit tudsz, annyit kérj tőle, amennyit érdemelsz!
– S ki ellenőrzi, hogy jogos-e, amire érdemesnek tartom magam?
– A társadalmi lelkiismereted!
– És ha épp kihagy?
– Kihagy, kihagy! Mintha Düring urat hallanám!
Majd hirtelen szembefordulva velünk:
– Szóval ti nem akarjátok eltörölni a pénzt!
Már hogyne akartuk volna.
Úgy hitt a jövőben és az emberekben, mint Shelley és Petőfi, akik szerint elég egy-egy zsarnok fejét lecsapni, hogy minden szolga azon nyomban egy fejnyivel kiegyenesítse gerincét. A csodálatos, illetve az igazi zavar ebben az elméletben az volt, hogy Bozsár ennek a világfordító reggelnek érkezését, amelytől fogva nemcsak a villamoson, hanem a színházban, a gőzfürdőben, sőt a tejcsarnokokban és a vendéglőkben sem kell fizetni (mert hisz mindenki önként annyit dolgozik, amennyire képes, és annyit fogyaszt, amennyire szüksége van), egyszóval e mesebeli hajnal hirtelen beköszöntését, mint láttuk, Bozsár a lassú fejlődéstől várta.
– Hát akkor hogy szakad mégis egyszerre ránk?!
De nem álltunk meg ilyen részletkérdésnél. Annyi főkérdés volt! És a művész szabadsága? S egyáltalában az egyén joga a közösségben? Kassák megszerkesztette már akkor a maga szép faanyagából a vaskarikát: a kollektív individuum-ot. S a nőkérdés! Nem éppen csak a nők társadalmi egyenjogúságának a kérdése, hanem az elvont fejtegetéseket igazán mozgató nőhiány kérdés, vagyis ezeknek az egészséges fiataloknak a szereleméhsége, akik még belepirultak a megoldás egy-egy fölvetésébe, szégyenkező zavarukkal árulva el személyes érdekeltségüket s azt, ha nagyjából kiláboltak is a kamaszkori önkielégülés nyomorúságából, néha-néha tán még visszazuhannak. (Mit akadékoskodnak annyit a nők? Nekik talán nem éppen úgy kell? Őket is csak a pénz, az anyagi érdek zárja el! – csaknem úgy, mint a villamost.) S a hatalom és az emberi magatartás kérdése, vagyis, hogy azok, akiknek több feladat és felelősség jut, mint kerülhessék el az uralkodhatnék több kísértését! S a hasznosság és az erkölcs legfogasabb összekapcsolása: szabad-e ölni?
A jövő még nem volt felosztva; fölfedezve sem. A konkvisztadorok korának Amerikája volt. Majdani benépesítői még az óceánnyi küzdelmen innen kedvükre mérhették rá terveiket, egyeztethették a vágyat és az elképzelt valóságot. Mint minden szűz területre, a szűz jövő területére is legtöbbjük – én is – idillt képzelt. A rousseau-i tiszta és szabad természet hatása alatt a megtisztított és felszabadult jövő is csak bon sauvage-okat, ártatlan ősembereket termelhetett. Hol volt még a bon sauvage babonába és rettenetbe kötözött lelkének felfedezése! Pál és Virgínia bizalmával közeledtünk a szűzi tájak felé, mi, akik úgy hittük, átkeltünk egynéhány küzdelmen.
Csak Venczel szemében csillogott a messzebbre látásnak hűvös és okos fénye; ettől csak merészebb lett.
– Tudod, mit mondok én a jövendőre? – emelte fel hangját (mert éppen a szokásos találgatásokba torkollt a szó). Azt, hogy nem érdekel! Valamennyi gondom közt a jövő a legkisebb.
S mondott egy egészséges képtelenséget:
– Ráérek, ha majd megérkezem bele.
Amire Lovas:
– És a saját életed? Hol felelsz a sorsoddal, hol kapsz fölmentést, ha elbuktál vele?
– Mit kavarsz itt össze megint? Intézd el a mamáddal! A proletariátusnak nem a lelked kell, hanem a munkád!
– Hát én mi mást mondok?
Most látták először egymást. Bár hírből ismerősök voltak. Mindegyik megnézte magának a másikat.
– Párisban maradsz? – kérdezte Venczel.
Volt a mozgalomban egy bizonyos fajta hallgatás. Valami kis mozdulat is kísérte, amelyből a kérdezőnek meg kellett értenie, hogy elérte a közölhető dolgok határát. Lovas kinézett az ablakon; nem felelt. A szobát egy percre az illegalitás csendje ülte meg.
Venczel elvörösödött.
Venczel azok közé a pesti fiatalok közé tartozott, akik már futballozás közben, az utcán szedték magukba a szocializmust. Szocialista volt a tanítója, szocialista volt tanárjainak a java a polgáriban. A felsőkereskedelmiben Fáber, Czóbel, Varjas elé járt, akik már a háború alatt megtették, hogy május elsején nem tanítottak, épp ezáltal tanítva a legnyomósabbat. A siheder Venczel oly természetesen járt a szervezetekbe, mint más korabeli kamasz a tánciskolába vagy a meccsekre, ahova különben ő is eljárt, épp csak a szervezeti tánciskolába és a vasasok meccsére. Olyan magától értetődően volt szocialista és később „mozgalmi”, hogy erről már nem is beszélt. Ezért volt élvezet beszélgetni vele a mozgalomról is, de más dolgokról is. Túl volt, illetve sohasem is ismerte az újonjöttek dogmatizmusát és fontoskodását.
Ezért is ingerelhette Lovas viselkedése. Tudta ő nagyon jól, mit lehet kérdezni és mit nem.
Apja nyomdász volt, szintén szocialista, önállósulása után is. Így szocialisták lettek az ifjú Venczel legmeghittebb környezetének tagjai, a segédek és inasok is. Először tizenhét éves fővel emigrált Pestről (tizenkilencben), de ezután még háromszor emigrált, különböző magyar városból, ahova „iskoláinak befejezésére” lopakodott vissza egy-egy fél évre vagy évre. Iskoláit közben valóban el is végezte. A rengeteg viszontagság közepette a sors láthatólag pártolta: szerencsével, találékonysággal, jó idegzettel, jó modorral, jó kedvvel, sőt nem mindennapi jó külsővel. Ezeket is azonban olyan természetesen szinte mellékesen viselte, mintha nyelvtehetsége, egészséges ifjúsága, szőke fürtjei, szabályos arca (amely éppúgy lehetett volna ógörög, mint angol) csak kölcsönkapott kellékek lettek volna épp esedékes mozgalmi feladatának elvégzésére, amelyek helyett más esetben másokat fognak neki kiutalni. Sőt néha épp ezek miatt nem volt magával megelégedve: olyanokat is megnyert, akiket nem akart. – Mit akar tőlem ez a Bouglé? – kérdezte tőlem (de saját magára dohogva) – már az első vizsgán megmondtam neki, hogy marxista vagyok, de csak vezessem én a Durkheim-szemináriumot! Ilyenfajta öntudatlan óvatosság vagy szerénység lehetett indítóoka annak is, hogy – noha a legkönnyebb, a semmire se kötelező kalandoktól nem tartotta vissza magát – a lakása szerinti francia szervezetben, a gentillyiben, az útjába akadó első lány mellett mindvégig kitartott, tán észre se véve, hogy annak – Cresse Germaine, másodéves orvosnövendéknek, egy csendes, magas barna lánynak – önmagában is bőségesen voltak hűségre érdemes testi-lelki szép vonásai. Nem láttam embert, akinek származása, hazája, egész múltja s általában a múlt olyan mellékes volt. Bodor bácsiék világnézésén is túltéve, a bolgár vagy a német mozgalmat tán még nagyobb szorongással figyelte, mint a magyart. Tán egy ponton árult el mégis valamit: ahogy – túltéve magát a mozgalom íratlan illemszabályain is – az izraelita felekezethez oda-odavágott. – Zsidó tőke, zsidó megalkuvás, talmudista szőrszálhasogatás! – dörögte a szervezetben is, nekihevülve, de az elrugaszkodott gyerek elnézést kérő vagy esetleg épp kihívó mosolyrándulásával ajkán, ha tekintete véletlenül az enyémmel találkozott. Csak én tudtam róla, hogy maga is zsidó eredet. Viszont magunk közt éppily hévvel vagdalta, amit az én gondolataimban nemzeti, sőt paraszti gyökerűnek tartott. – A parasztság érzelemvilága csupa feudális eszmecsökevény – fejtegette (anélkül, hogy Naumannról hallott volna). – A lelked még mindig kalodában van! – ezzel a jól irányzott sületlenséggel magyarázta újra és újra felébredő érdeklődésemet a magyar őskor, sőt az összehasonlító finn-ugor nyelvészet iránt.
Az illegális csend tovább tartott, mint kellett volna. Lovas megérezte, hogy ő lépett át valamiféle határt.
– És ti? – kérdezte.
Venczel nem volt haragtartó. Szemében megjelent az a messzetekintő fény (mely mintha arra a távoli Amerika felé pillantott volna). – Haladunk, haladunk – mondta elégedett mosollyal, és nekiállt mosakodni.
Lovas részleteket akart. Az emberekről akart képet kapni. Most szárazon beszélt, mint valami hivatalnok a felügyelő útján. Ezzel mindnyájunkra hatott; fontosságot kaptunk, majdnemhogy állást. Akinek van felelnivalója, annak felelőssége is van. Jó volt érezni, hogy tartozunk valahová.
Venczel vállalta a körbemutatást, onnan a mosdó mellől, szappanos arccal, derékig meztelenül, de – jó érzékkel a komikum iránt – szintén száraz, hivatalos hangon. Apró jellemzések csattantak el, mint megannyi gyorsfényképfelvétel. Venczel remekelt az emberi és szociológiai megfigyelésből.
Pulchernak csak az idegzete kíván törlesztést, tán a főorvosságtól elcsapott apja miatt. Trencsényi forradalmi útja végén Conrad Veidt vagy Vázsonyi csábalakja áll. Híves és Oliquander úgy várakozik a mozgalom mellett, mint valami elakadt paternoszter mellett, a lépcsőnek nem szánják neki maguk. Miller? – mindenesetre meg kell várni, amíg kifakadnak a művész-furunkulusai!
Nevettünk. Mi magunk is ezt gondoltuk.
– Illyés a jövő hétre táviratozta megérkezését az őshazából! Dukászt majd te mutasd be. Bozsár az egyetlen megbízható reformista a világűrben, de a bolond is látja, hogy zenész. Zéligmann…
Meglepődtem, hogy Zéligmannról milyen jó véleménye volt, a maga fogalmazásában persze.
– Csakhogy nősül – mondta Dukász.
– Zéligmann? Kit?
– A bátyja hirtelen meghalt, az esküvője előtt. A család neki osztotta ki a megmaradt menyasszonyt.
– Na, majd az kiszivattyúzza belőle a prófétaságot.
– És a fizikaiak? – fordult hozzám Lovas. – Hallom, te köztük is lakol.
Dukász fecseghetett neki rólam.
Elmondtam nagyjából, amit tudtam. Itt van Bodor bácsi, Sinkovics… A többi még nemigen emelkedett ki. De az anyag jó. Találomra mondtam egypár nevet: Piliti, Karácsony, Hegyi, Orova… Krupa… Herzog.
Ránéztem Venczelre, mondhatom-e tovább. Tekintete azt felelte, igen. De aztán ő vette át a szót.
– Itt van még Bölöni… A régiek közül egy-két volt népbiztos is: Illés Artúr, Fiedler… és Dobos. Rajtuk kívül ahány ember, annyi irány.
– Mit csinálnak?
– Illés könyvelő… Fiedler meg Dobos gyárban dolgozik.
– Nem úgy értem. A mozgalomban.
– Hogy gondolod, hogy előtérbe léphetnének! Hisz épp ez a baj! Mindennek az elején vagyunk. A mag még nem alakult ki. Kezdeti köd. És ember – alig! Azért is jó, hogy idejöttél.
– Károlyi?
– Átment Londonba.
Most Venczel kérdezett.
– Ingusz indul már… Berlinből?
Lovas tétovázott, s előbb csak a válla himbálásával felelt.
– Azt hiszem.
– Te részt veszel?
A válasz most is lassan jött.
– Közvetlenül nem sokban vehetek részt… De az áttekintés fontos. Majd kialakul.
Bozsár egy hindu bálvány komolyságával ült és hallgatott. Mint valamennyien, ő is országos fontosságúnak érezte az elhangzott szavakat, ez arcán is meglátszott, az állandóan összevont szemöldökén. Közben azonban újra és újra ráfeledkezett, hogy a cigarettafüstöt szabályos, messzire ringó karikában pöffentse ki s hosszan utánanézett egy-egy jól sikerült karikának. Tudtam, hogy hetek óta milyen ügybuzgalommal, milyen gyermekes hiúsággal tanulja a füsteregetésnek ezt a művészetét. A súlyos szavak között ezek a könnyű karikák nem kerülték volna el egy lélekértő szem figyelmét.
Kölykök voltunk, de alig lehetett akkoriban társaság, amely olyan szívbéli gonddal taglalta volna a hazai állapotokat, mint mi, abban a ferde boltozatú, szűk padlásszobában. Épp azért, mert olyan fiatalok voltunk? Vagy a távolság miatt? Párisban voltunk – magasban. Nemcsak abban a magasban, ami Franciaország szívét Európa s főleg Kelet-Európa fölé emelte. Nem voltunk-e valamennyien többé-kevésbé száműzöttek? A szenvedő, távoli haza úgy hevert az elnyomatás mélységében, mint valaha Rákócziék és Kossuthék alatt. Ha az ország csupa igazságtalanság és jogfosztás volt, nyilvánvaló, hogy az igazság csakis nálunk, a másvéleményűeknél lehetett. Az elűzött kevés jobbak felelősségével és akaratlan öntetszelgésével néztünk le a hazára: csak mi fordíthattunk volna a sorsán! Minden minket igazolt.
Most Lovas szavai nyomán folyt a beszéd.
Volt valami kéj abban, ahogy méltatlankodva, sajnálkozva s ki-kitörve feltúrtuk a bajokat, hasonlóan ahhoz, ahogy a gyerek sziszegve, de szájában összefutó nyállal nyomkodni kezdi keze fején a még éretlen kelést. Január közepén a jobboldaliak revolveres merényletet követtek el a Fővárosi Színház ellen, február közepén Rassay és Miklós Andor ekrazittal töltött bombát kapott, Bethlen összemarakodott Gömbössel, miután közösen elgáncsolták már Nagyatádit. Márciusban kizárták a vasmunkásokat, de sztrájk fenyegetett a bányákban, a vasiparban, a közüzemekben.
– Már a fajvédők is osztályharcosok lettek! – mondta diadallal Lovas. – Bejelentették a tisztviselősztrájkot!
Ez valóban így volt. Az Állam, a megszokott nagy szoptatós dajka, védenceinek egy negyedét az utcára készült hajítani; már szövegezték a híres B-lista törvényt. Februárban a korona zürichi jegyzése 0.20; néhány hét múlva 0.03.
Lovas egy köteg piszkos papírt húzott ki oldalzsebéből.
– Kállay pénzügyminiszter úr a parlamentben belezavarodott a számokba, amikor bejelentette a költségvetést. A bevétel 152.802.000.000 korona!
Dukász elégedett pillantást vetett Lovasra.
– És a szocialisták? – kérdezte tárgyilagosan Venczel.
– Emlegetik Zalaegerszeget, de a kormányt már ők is szinte féltve támadják. Ami tűz van bennük, közvetlenül a jobboldal ellen kell hogy eresszék! Hogy még rosszabb ne legyen! A lökösházi eset után Csehszlovákia, Románia, Jugoszlávia elrendelte a mozgósítást! Pesten az emberek naponta várták a bombázást.
Aztán valami Ulain-ügyről beszélt. Ulain a képviselőházban megvádolt egy ellenzéki politikust, hogy pénzt kapott Benestől. De aztán kiderült, hogy a nyugta hamis. Az egész csak arra volt jó, hogy megakadályozzák a hajdani októbristák és Giessweinék egyesülését. Ez sikerült is. Pedig a másik oldalon már kész az egység.
Bozsár ajkáról egy tökéletes karika ringott át a szobán.
Minél aprólékosabb lett a dolog, annál nagyobb izgalommal boncoltuk, ahogy az orvosok és politikusok között az már törvényszerű.
– Az igazi veszély: a fajvédők. Wolff, Ulain, Eckhardt, Ernst, Friedrich, Tauffer. Ezek végül mind egy táborban lesznek!
– Ezek védik a magyar fajt? – tüzesedett neki egyszerre még Bozsár is.
Venczel mosolygott. Mindez vizespohár-vihar ahhoz képest, ami most Európában készül! A párisi konferencia elvetette Bonar Law ajánlatát, hogy a német jóvátételt szállítsák le százharminchét milliárdról harmincöt milliárdra, s adjanak Németországnak négy évi haladékot a fizetésre. A franciák végre ráébredtek, hogy az angol és német tőke együttdolgozik. Poincaré elrendelte a Ruhr megszállását. Ez az esemény! Essenben sztrájk s rá ostromállapot. A franciák letartóztatták Thyssent, Tengellmannt, Lichtenhofert, a német nehézipar vezetőit! A kapitalizmus összekapott a koncon! Eljutott válsága forrpontjára! Erre kell figyelni, Magyarország sorsát is ez dönti el! Cuno tehetetlen. A Ruhr-megszállás kiugratja a német jobboldalt; a néppárt újra összeesküvést sző, Severing készenlétbe helyezte az egész porosz rendőrséget. A porosz puccsisták összeköttetésben vannak a bajorországiakkal: Münchenben valami Hitler fegyveres gyakorlatokat tart. A kormány mindezzel szemben csak a baloldalra támaszkodhat, az események annak a taktikáját igazolják, most már a vak is láthatja. Ha a munkásság két pártja még ezek után sem fog össze… De összefog, méghozzá a szélsőbal vezetése alatt!
– Tudjátok, mi történik, amíg mi itt Ulain úr meg Gömbös úr kis játékain erőltetjük a szemünket? – fejezte be nekitüzesedten. – Mülheim huszonnégy óra óta a kommunisták kezén van! Mülheim városházára a spartakuszok kitűzték a vörös zászlót! Holnap talán már Hamburgban is kitűzik. Szászországban munkás védőrség szervezkedik, s arról folynak a tárgyalások, hogy a kommunisták belépnek a szocialista kormányba. Ott már eszmélnek a szocialisták!
– Vagyis mi már nyugodtan malmozhatunk – mondta Lovas.
– Azt nem mondtam!
– De ha csak egy pohár víz Magyarország!
– Csak vigasztalásul mondtam! Nekünk azért az még tenger lehet. Az is lesz! – csattant fel Venczel.
Felriadtam. Volt egy átkozott fogyatékosságom, vagy képességem. A leghevesebb vita közben úgy belemerültem az ábrándozásba, mintha elaludtam volna, ott helyben, a széken. Voltak kedvenc, helyesebben: vissza-visszatérő ábrándképeim, amelyeket képzeletem úgy szedett újra és újra elő, akár a festő a befejezetlen képet, hogy legalább egy-két vonást ejtsen rajta. Egy hatalmas temetési menet részletein dolgoztam akkor. A forradalmi sereg döntő ütközete véget ért; győzelemmel, de iszonyatos veszteséggel. A megfogyatkozott sereg most vonul be a dermedt-néma fővárosba. De milyen győzelmi menetet látnak a zárt ablakokhoz merészkedő polgárok? A menet élén egyetlen lovaslegény léptet, sebesült az is. Utána parasztszekerek végtelen sora. Ezer parasztszekér, tízezer, ötvenezer, lassú döcögésben. Rajtuk a kettesével, hármasával kinyújtóztatott halottak, azon véresen. Rajtuk a háború valamennyi áldozata, mindkét táborból. S utánuk gyalog a győztes sereg megmaradt vezérkara, tépett mentékben, fölszakadt csizmákban. Aztán kemény és – szótlan gyászával – ijesztő fegyelemben a sereg. És zászlók, de csak fekete és fekete…
Inkább fogyatékosság volt ez. Ingerelt, valahányszor belezuhantam.
Venczel – mert közben azért azt is hallottam – a forradalmi hazafiságról beszélt, felém tekintve. Persze hogy nekünk is van hazánk! Az az ország, amelyben a viszonyok és a nyelv ismerése folytán legeredményesebben dolgozhatunk a forradalomért.
– Ezt akartam hallani – mondta Lovas. – De még mást is szeretnék hallani, épp tőletek. Hogy képzelitek ti el a további munkát? Mert ahogy eddig ment, úgy nem mehet tovább, az otthoniaknak ez már kevés. Egymás után alakulnak a csoportok és egymás után buknak le. Andicsék, Csereiék, mi, most utoljára a Singer-mozgalom… Az eredmény mindig csak az, hogy épp jelet adtunk. Ez se kis dolog, sőt azt hiszem, ez a legtöbb, amit elérhetünk: figyelmeztetni a burzsoáziát is, a proletariátust is, hogy itt vagyunk! De akkor mire való az a nagy szervezkedési szándék, a nyomda, a szeminárium, a folytonos előkészület a továbbiakra? Ami tulajdonképpen csupa békés, közvetlenül ártatlan munka… Amikor elég volna maga a jel is! Hisz annál többet az ellenség felkészültsége és ébersége mellett úgysem lehet elérni! Az emberek otthon már türelmetlenek. Jelet akarnak, minél több jelet! Hogy ők nekibátorodjanak, az ellenség meg belerémüljön: fölötte az ököl!
– Szóval direkt akció? – mondta Venczel.
– Ti abban a tévhitben éltek, hogy ha egy módszer valamikor valahol nem vált be, azt soha sehol nem lehet alkalmazni többé. Bár nem tudom, hogy az orosz nihilisták akkor nem a lehető legmegfelelőbb eszközt alkalmazták-e! Mit tehettek volna mást olyan erővel szemben? De félévente akár egy revolverlövés elég volt, hogy jelet adjanak, nemcsak magukról, hanem arról is, hogy nincs megállás! Mondom, otthon a mi eredményünk is eddig csak a jel volt. De milyen áldozattal! Ötven-hatvan ember egy figyelmeztetésre, amikor egy is elég lett volna.
– Ez terrorizmus!
– Csak szavakat tudsz mondani rá! És aztán?! Jaurèst le lehetett lőni! A baloldal vezetőit ma is egymás után durrantják le! És ha bebizonyítom neked, hogy mi ma éppolyan abszolutizmussal állunk szemben, mint annak idején az oroszok? Nincsenek elévült vagy meghaladott módszerek! Hasonló helyzetek vannak, amelyekre épp a történelem ír elő hasonló módszert. Az emberek otthon mindenesetre tetteket várnak!
– Beszéltél erről Landlerral?
– Landlerral… mi igazolta őket eddig? Csak az, amit én ki akarok mindebből hozni! Ha megvizsgálnák egyszer alaposan az eredményt.
– Beszéltél vele?
– Az otthoniakkal beszéltem! Keményékkel, a Csepeli B.-körbeliekkel! Őket a szervezkedésből már csak ez érdekli. Erre akarnak kintről segítséget.
– S itt mit akarsz csinálni?
– Semmit. Én csak a véleményemet mondom. Így látom, vitassuk meg. Elfogadom, ha másról győztök meg. Én magam úgysem csinálhatok sokat: most jöttem ki, fekete vagyok. De máshoz már nemigen van kedvem.
– Nagyon is látszik, hogy most jöttél ki. Ez beszél belőled. Tipikus börtönhangulat. A többiek is így gondolkodnak?
– Őket mindenesetre könnyebben sikerült meggyőznöm!
– Jó, majd beszélünk róla. De előbb pihenj. Szellőztesd ki egy kicsit magad. – Hagyd már abba ezeket az ostoba karikákat! – fordult Venczel Bozsárhoz, széthessentve egy újabb tökéletes alkotást.
– Nyugalmam jelképei – mondta Bozsár.
A napfény, amely eddig a párkányon motoszkált, elérte az ablakot, s óriási, vékony pallost vágott a szobába. Kettéhasította a levegőt, s abban a vékony résben oly dúsan kavargott a füst, mint keresztmetszetben a sejtek. Dukász kinyitotta az ablakot a tavaszba. Ebben a pillanatban megdördültek a harangok, iszonyúbb zajjal, mint valaha. A sűrű füst bolond kavargásba kezdett, mintha csak az érces lármával küzdött volna.
Eljött a megkísértésem is.
Miller – helyesebben Pécsi-Miller, mert hisz a múltszázadi nemességsejtető mánia szerint, amelynek ártatlanul már csak a magyar alkotók hódoltak, ő is megkettőzte nevét – felhagyott a japán és kínai művészettel. Hazai ismerősei vagy rokonai érkeztek, azok vették magukhoz alapítandó vállalatukba. Újságcikk-közvetítő vállalatot szándékoztak alapítani az ismerősök; ennek az ötletnek – mint valami ajtózár-találmánynak vagy új hashajtónak – a kiaknázására jöttek, kellő személyzettel és tőkével. Franciául tudó ember is kellett nekik, főleg a kezdetben. Erre szemelték ki Millert. Távoli atyafiságban voltak vele.
– Az ötlet különben – fogott a részletezésbe Miller – ügyes. Elolvasni a különböző nyelvű lapokat, az érdekesebb cikkeket lefordítani, holmi raktárt létesíteni belőlük, műfaj, hangulat, tárgy szerint. Aztán listát küldeni róluk a nagy szerkesztőségeknek: válasszanak… ez ennyibe kerül, az annyiba. Később rendeléseket is el lehet fogadni: lenne egy jó újságírói gárda, minden igény kielégítésére.
– Ismered Dombost? – fordult hirtelen felém.
A kor egyik neves magyar közírója volt. Abból a fajtából, amely minden tárgyat egyforma „lendület”-tel meg tud írni, bármily színezésben. Végigszolgált vagy öt lapot, a legellentétesebb irányzatút. Pestről ő vállalta a szállítmányok irányítását. Ez komoly alap volt.
– Mert amit itt ezek tudnak… Ki ért itt ma az újságíráshoz? A franciák?
Legyintett. Majd látva, hogy a dolog eszmei része nemigen kap el:
– Súlyos pénzek csoroghatnak belőle.
Majd egy pillanatnyi újabb csönd után vidáman, a régi kópéhangján:
– Többre van szükségem! Nem pénzre, gondolhatod; időre! De ha egyszer pénz az ára annak is! Szeretnék összeszedni annyit, hogy végre legalább két évig festhessek.
Érződött hangján, hogy még mindig nincs a célnál.
– Verával is… – mondta, de megakadt.
– Szóval, vele is többet kell foglalkoznom – folytatta kényszeredetten. Mosolya lassan gyermekes, mentegetődző röstelkedésbe olvadt át.
Estefelé volt már, dolog várt, egy kicsit türelmetlenül hallgattam. A Szent Lajos szigetén ültünk, fönt a közös szálláson, az ablak deszkáján. Az utca lent élénkülni kezdett: a környező földalatti állomások már buggyantgatták a külvárosokból hazaáramló munkásokat.
– Azt hiszem, lesz belőle valami – mondta Miller, magára egyenesítve a tréfás arcát.
– Az ilyen dologból, attól tartok, nagyon is sok lehet – mondtam.
– Verából! Arról beszélek! – mondta ő, csaknem kiáltva. – Mulatságos nő – tette hozzá.
Hunyorintott, fejét is utánakapta. Úgy látszott, megint elemében van.
– Már úgy mulatságos – fűzte tovább magyarázatul –, hogy az embert a puszta létével felüdíti. Ahogy beszél, az ember érzi, hogy a selyemholmijai alatt meztelen. Nincs annak semmi titka!
– S az jó?
Miller oda se figyelt.
– Meztelen, de igazából, tökéletesen! S mégis levetkőztethetetlen. Érted? Aki mindig mindent meg akar mondani, annak mindig marad mondanivalója! Mert annak sose tud végére érni az ember.
Csak most eszmélt rá kérdésemre.
– Jó? Izgalmas! Az ember halat érez a kezében. Tartod, de minden percben kisiklódhat!
Rágyújtott.
– Képzelj egy nőt, akinek semmi előítélete nincs, de semmi! Elmondja nyugodtan, hogy kivel, hogyan… Épp emiatt van köztünk valami tisztaság. Tiszta helyzet, minden elhallgatás, titkolódzás nélkül! Azt kéri, ami kell neki, azt adja, amije van, nyíltan.
Szippantott. Nem olyan nyugodtan adta elő mindezt, amilyennek lefestette. Aztán mint aki elvesztette a fonalat:
– Az ember megbízhat benne, ilyenben lehet megbízni igazán… Épp azért, mert ami másnak élet és halál, köztünk egyszerű fiziológiai gyakorlat, világos biológiai folyamat… Épp azért lel egyre mélyebb területeket a lélek! Mert a lélek vetkőztetése, ez a mai ember sexusa, az enyém… az ilyen meghittség és egyesülés! Mi egy ilyen Vera-szerű nő lelkének a meztelensége a test meztelenségéhez képest!
Megállt, rám nézett. Illett végre nekem is kérdeznem valamit.
– Összehasonlítottad a kettőt?
– Nem – mondta. Aztán, mégis meggondolva:
– Igen.
Kelletlenné tesz minden vallomás. A csönd újra rám kényszerítette a kérdést:
– Viszonyotok van?
– Van. Volt.
Nyílt – kopogtatás nélkül – az ajtó, József lépett be. Kacsmár József. A nagy darab, fekete fiú, olyan fekete, hogy arcán és kezén az olajfolt nem piszoknak, hanem békés, odaillő dísznek látszott.
Ahogy belépett, felém indult. Az idegen láttára azonban megállt. Tapintata arra késztette, hogy épp csak kezét lendítse felém s az idegent észre se vegye. Kanyarodott be az alkóv felé, mosakodni.
– Amikor elvitted?
Nem lehetett mosoly nélkül arra a délutánra gondolni.
– Akkor – mondta Miller –, de csak akkor. Azóta sem.
A szemben fekvő ház ablakán feltűnt Róbert arca. Ez azt jelentette, hogy nemsokára Sándor és Imre is megérkezik, a két Istvánffy.
– Azóta nem enged magához – folytatta Miller, gyerekes mosollyal. – Neki nem fontos! Épp azért, mert érzelmei attól teljesen függetlenek! Az érzelmei, azok az enyémek. De arra egyelőre várhatok, azt mondta. Az úgyis mellékes.
És ajkán újra a kényszeredett öngúny jelent meg.
Valóban Sándor és Imre érkezett. A különszobák lakóinak jó része asztaltól nem vált el tőlünk. Ki volt osztva, hogy felváltva ki hozza fel magával a vacsora alapjait. Aznap ők voltak sorosak; majdnem hogy egy kévényi olajban, illetve marhafaggyúban sült krumplit hoztak egy óriási francia újságban; letették az asztalra. A zsír átsütött a papíron, az étel kellemes illata az átmelegedett nyomdafesték szagával vegyült.
– Nekem meg éppen most nem mellékes – folytatta Miller. – Nekem testestül-lelkestül kell! Akkor… az egész délutánt átnevettük. Egye fene, itt az ideje, hogy asszony után nézzek. Az volt a háztűznéző, úgy veszem; remekül sikerült. Van okom hinni, hogy ő is ezt gondolta. Szóval, nekem kezd fontos lenni, ez a lényeg!
– Jobban, mint más?
Némi szünet után érkezett a válasz.
– Jobban.
– És neki is jobban?
– Nekem az a fontos, ami nekem fontos!
A szagban, a jövés-menésben mindez sokat vesztett jelentőségéből.
Sándor hozzánk lépett, kezelt, megnézte magának Millert, megkérdezte szakmáját. Mikor megtudta, hogy festőművész, épp csak annyi ideig maradt, hogy ne mondat közepén hagyjon ott bennünket. Öccse némán követte a szoba hátsó részében levő asztalhoz. Teríteni kezdtek. Kiterítették az újságpapirost. Millerben még benne volt a vallomás. Leejtette fejét. Egy kis idő múlva úgy emelte rám, ahogy a teherhordók, ha egy kis pihenés után újra nekifeszülnek az emelésnek.
Érdekes feje volt. Az abesszín hajzat alatt hiúzarc, de olajbarnában, ahogy újabban az ősmagyarokat szokták ábrázolni. Miller büszkén viselte ezt az ázsiai arcot, bár – noha nemes volt – papír szerint nem magyar családból származott.
Zsidó arcok néha tatár vonásokat hordanak, lapos tatár szemet és orrot, macskaszerű pofacsontot. A délorosz pogromok rettenetes éjeit kiáltják, ekkor tiporták, szinte csizmával oda őket.
Miller arcát ezek a vonások tették székelyessé, kunossá; övét, a Bach-huszár ivadékáét. (Baranyai volt, a kispapságtól rántotta el a művészet, Pécsett végzett, a cisztereknél. Mindezt, az osztrák nemességével egyetemben azzal a mellékességgel, sőt lebecsüléssel, de azzal a gyakorisággal emlegette, amelyből kirítt, hogy alapjában boldog lázadó volt: ismerősen markolászta a lerontandó világot.)
Egy foglyul ejtett tatár tekintett rám, egy messzire hurcolt, megriadt ázsiai, ahogy most felém pillantott. A vonásokkal együtt a pillantást, kifejező, ferde kis szemét is egyik nagyanyjától kapta – ahogy nagy kiteregető kedvében a maga dolgait is ki-kiteregette. Egyik nagyanyja hozta el neki Odessza környékéről, mintegy vállalt szívességből. A vegyesházassággal az hozott különben némi talpraállító pénzt is a nemes Miller családba. A rokonságnak ez a gazdagabb és távolibb – szinte már csak ismerősnek számító – ága jelentkezett most Párisban.
– El akarom választani ettől a doktor Kohuttól – adott ki végre valamit Miller a nehezéből.
– Ki ez a doktor Kohut?
De akkor már emlékezetembe is ugrott a pozsonyi orvos alakja. Vera férje volt.
Piliti lépett be a maga ezer árnyalatú mosolykészletével. Odatámaszkodott az ablakfélfához, köszönésképpen rám mosolygott; odaköszönt Millernek is, egész más mosollyal persze.
– Francia? – kérdezte tőle Miller franciául.
Piliti azt mosolyogta, hogy „hova gondol”, de Miller azt értette, hogy „az csak természetes”, és így – egy bocsánatkérő mozdulat után – nyugodtan folytatta.
– El akarom választani attól a Kohuttól! De ehhez egyenrangúnak kell vele lennem, anyagiakban persze. Hisz Verát ő tartja!
– S másképp nem megy?
– Hogy menne?
– Hát az ő elveik szerint… hogy mondjam. Maga Vera mondta, hogy attól ő még szabad. Ha úgy érzi, attól ő még mással is…
– Igen, azt most is mondja. Épp ezzel a hülyeséggel bolondít meg! Hogy ha a teste úgy kívánja, neki ma is mindegy, hogy kivel.
– S épp csak veled nem?
– Épp csak velem nem! Mert hozzám már más is fűzné! Én már nem lennék tiszta eset!
– És Kohuttal… azzal közben igen?
Bonyolult volt a dolog.
Piliti arcunkba mosolyogta, hogy köszöni, igen érdekes volt, s ment arrébb, az asztalhoz. Ott már osztották a vacsorát.
– Igen, Kohuttal igen, azt mondja! S nemcsak megszokásból, és mert az közelebb esik, kéznél van… De üzleti tisztességből is! Ha ő, Vera nincs, akkor az Kohutnak fáradságba kerülne, pénzébe is. Márpedig Kohut eltartja őt. Fizet érte. Fizet neki is. Ő pedig tisztességes üzletfél. Ők még a prostituciót is tisztességesnek tartják, ha nyílt és tisztességes üzleti alapon áll!
Ehhez nem tudtam mit szólni.
Ő azonban tudott.
– Ezért kell Kohut helyébe kerülnöm! Ha én tartom el, én leszek üzleti összeköttetésben Verával!
S fölnevetett, hogy ráébresszen, mennyire átlát a szitán. A régi csalafinta nevetésével.
Most Hegyi lépett be. A saját anyja is csak a kopaszodásáról ismerte volna meg. Kormos volt, mint a Miklós-napi ördög, a szőkesége ellenére is majdnem olyan fekete, mint Kacsmár. Most kazánszerelőként dolgozott, de valami állami helyen, vagyis olyanon, ahol még mosdó sem volt. A fél városon át hordta haza a naponta más árnyalatú álarcait. Megszokta, nem sietett levetni. Megérezte az olajban sült krumpli és az olajfesték szagának jellegzetes vegyületét. Ment feléje, az asztalhoz. Szájában már volt is egy darab étel, amikor meglátott bennünket.
Nem vette észre, hogy kéz gyanánt egy jókora olajos-kormos pamacsot nyújt felénk. Az esztendőkig tartó facérság után a munka visszaadta teljes biztonságát.
– Hazulról, hazulról? Melyik szervezetből? – fordult Millerhez, akit most látott először. Hangjában már egy kis fölény is volt.
Most már nyakig benne volt a szervezésekben. A szállóbeli együttesben a kötelezővé vált szombati összejöveteleken kívül mindenki úgy használta fel az estjeit, ahogy akarta. Ő csaknem minden este elment valamilyen találkozásra. Hajlama alá Párisban már hitet is kapott. Lelkes szavaiból az áradt, enyhe orrhangon, de szinte ettől is csak mélységesebben, az a szent meggyőződés, hogy ha minden embert valami sosem-volt, óriási szervezetbe sikerülne tömöríteni, az emberiség minden kérdése megoldódnék, meg talán az örökélet kérdése is. (Valami lehet is benne.) Hegyinek – ezt gyanítottuk s ezzel is csúfoltuk – nagyjából mindegy volt, hogy a cél érdekében mit szervezett: dalárdát, önkéntes temetkező egyletet vagy munkanélküli segélyt. Az erőket összefogni – ez a fontos! E világos jövő tudatában s az állandó tevékenység következtében állandóan derült volt, s egy szent módjára nemtörődöm, már-már vallásosan megszállt. Szervezett különben valamit a klerikalizmus ellen is.
Halászni kezdett zubbonya felső zsebében.
– Ez magának szól – mondta, kezembe nyomva valami meghívót, hüvelykje fejedelmi pecsétjével a papír sarkában.
Arrébb lépett, de visszafordult.
– Estére várják a hegyen, tudja?
Tudtam.
Miller közben elvesztette a beszéd fonalát. – Ez az új nőtípus… – kezdte, ahogy Hegyi végre magunkra hagyott bennünket, s eltűnt az alkóvban vagy valamelyik sarokban, ahol a felhalmozott ládák, kosarak és felakasztott kabátok valóságos barlangot alkottak.
– Ez az új nőtípus… – ismételte Miller, de ekkor megint bejött egy vagy két lakó. Szerencsére nyomban el is oszoltak. Mint a spongya a vizet, úgy szívta ez a szoba magába az embert.
– Mert mi a szabadság, ha nem az ösztönök őszinte vállalása? – folytatta konokan Miller.
Nekem erről már volt vitám Oliquanderrel, s így volt már álláspontom is. Ekkor azonban belépett Róbert. Mindenki levizsgázott a francia köszönésből. Kitörő ováció fogadta.
– Világosan látom a helyzetem – állta a sarat Miller. – Az igazi egyezség az önzések nyílt alkuja…
Közben azonban az Istvánffyak, Sándor és Imre szétosztották a vacsorát. A felénél szétnyitott kenyér, a fendu öblében ki-ki megkapta a maga sültkrumpli-részét. Miller is. Gyorsan evett, hogy folytathassa.
Közben azonban – az ovációra vagy a meleg olaj szagára – Sinkovics is felébredt valahol a csomagok mögött. Az utcáról fütty hangzott, nekünk szóló. Valahonnan előtűnt megint Hegyi is, már úgy-ahogy fehéren, s a törülközést ingujjban fejezve be. Rohant el, hívta a kötelesség, de az ajtónyitással Térmeghet s Herzogot engedte be. Herzog akkorát köszönt, hogy mindenki belerezzent. „Figyelem, szaktársak!” – harsogta. – „Az a disznóság, ami most készül…” – s már eresztette örök békétlenségének szelepjeit.
Itt nem lehetett beszélgetni.
A város másik végébe is gyalog szoktam járni.
– Kísérj el egy darabon – mondtam Millernek. Még a vendéglő előtt is, ahol valaha Corday Sarolta megszállt, még Marie hídján is némán szemeltük a krumplit a kenyér tetejéről. Mintha a zaj elültével Millerben a beszélhetnék láza is elült volna. Magába merülve lépkedett és rágcsált mellettem.
Túl Marie hídján (amely nem Szűz Máriának, hanem egy Marie nevű építésznek nevét viseli) nekivágtunk az első szemben lévő utcának, a Hyère-i Kis Apácák utcájának. Magam is szívesen hallgattam. Ez volt számomra Páris legrejtelmesebb és legizgatóbb negyede, amelynek titkait és hangulatát, úgy éreztem, csak én tudom beszívni, tán épp azért, mert újra és újra eltévedtem benne. Vannak középkori városok és városnegyedek, vannak újjászületés-korabeliek, vannak barokk-jellegűek. Valamennyiben jellegzetes, mondhatni, tiszta levegőt szív az ember; megérkezik valahová, akármilyen messzeségbe is a maga korától. Páris valamennyi negyede közül én ebben éreztem legjobban a történelem kenyérdagasztó munkáját, a korszakok egymást alulról szétrepesztő és elöntő vulkán-működését. Ezt az elfeledett és félrevetett negyedet éreztem a város jó öreg szívének. A bennszülött – mivel beleszületik – természetes érzéketlenséggel jár a maga városában. Hogy régi utcáinak neve (amelyeket még a napi nagyságok hírnév-mohósága meghagyott) honnan ered, és mit jelent, azon a legtöbb bennszülött csak idősödvén tűnődik el, akkor, amikor el-eltűnődik már saját családnevének eredeti jelentésén is. Én nem voltam bennszülött, nemcsak úgy, hogy nem voltam Éáris-városi, de egyáltalában városi sem voltam; a kezdő költők példájára csak lelkes nyelvész és szorgalmas szóboncoló voltam. Csaknem felháborodva néztem, ahogy egy-egy érzéketlen francia a Nápolyi Király utcájából jövet elfordult a Szabad Polgárok utcája felé, kezében egy kofferral. Húztam ehhez a negyedhez tán azért is, mert első párisi napjaimat ebben töltöttem; nemcsak a francia népnek, hanem időben nekem is itt kezdődött a város. A Marais-negyedbe léptünk be Millerrel. Öntsünk egy kis vért ebbe a szóba is azzal, hogy magyarul újra mondjuk. A Mocsár-ba léptünk be.
Erre valóban még a régi rómaiak keresztelték. Párist, a hajdani Lutetia-t (ami maga is mocsarast jelent), a Szajna ingoványai tették biztonságos településsé a barbárok betörései ellen, ahogy még Cézár Gall Háborújából emlékezhetünk.5 Mutatóba itt is állt, közvetlenül a Szajna partján egy sereg, hónaljában mankóval megtámasztott s azonkívül végelgyengülésben egymáshoz is támaszkodó, ijesztően vékony és magas ház; itt olyanok voltak, mint egy mesebeli kolduscsapat, már nem is a középkorból, hanem az óriások korából. Mögöttük húzódott a Fehér Páva utcája, a legkeskenyebb utca Párisban a maga százharminc centi szélességével. Egy lépés volt ide (a Fügefa utca, a Solymász utca és az Üdvözlégy Mária utca találkozásánál) az a hajdani fejedelmi palota, amelyet IV. Henrik annak idején első feleségének, ama hírhedt és tragikus sorsra jutott Margot királynénak ajándékozott, s amely – szinte az egykori szellem kísértéseképp – bordélyházzá alakult, amíg ennyi vér és szenvedély hatása alatt s a környékbeli amatőrök bosszúságára D’Annunzio ki nem bérelte, hogy megírja benne Szent Sebestyén Kínpróbájá-t. Mindez a középkort árasztotta volna valóban, ha az ember nem tudja, hogy a negyed tulajdonképpen csak az újkor hajnalán épült fel, attól kezdve lett királyok és főurak tanyája. A François-Miron utca sarkán elmentünk a kis palota közelében, amelynek erkélyéről Turenne, Mazarin és a királyné végignézte XIV. Lajos bevonulását, s amelyben később Mozart muzsikált. A zegzugos utcák változatlanul úgy kanyarogtak, hogy Rabelais és Sévignéné ma is hazatalált volna régi lakóházába. Az ember lépésről lépésre követhette az útvonalat, amelyen a „sovány Suger a Szajna felé loholt”; majd azt, amelyen a Capet-ek udvara – libasorban – kivonult Vincennes-be, úgy, ahogy Apollinaire visszaálmodta a Szent Merry Muzsikusában. Mert Apollinaire szelleme is ebben a negyedben lakott; az ember végigmehetett (én végig is mentem) az ő különös zenészének útvonalán, kezdve a Mészáros Aubry utcájától egész az Üvegfúvó utcáig. Az elzárt negyedben, ahol villamos vagy autóbusz most sem járt, úton-útfélen apró étkezők és mészárszékek héberbetűs cégtáblái csüngtek. Hajdan itt lapult valahol a gettó. Mikor az ezerhétszázas évek derekán a divat a születési arisztokráciát átnyomta a Tuilériák mögé, a pénzarisztokráciát pedig a Szent Ármin-negyedbe, amikor ez a felső nyomás megszűnt, a rejtező, összeszorított kis gettó egyre tágabb körben gyűrűztette hullámait. A szegénység és üldözöttség föld alatti forrásai, amelyekről bevezetőül esett szó, leggazdagabban ezt a vidéket táplálták. Itt épült meg a város legnagyobb zsinagógája. Az ablakokból lengyel és jiddis dal és veszekedés hangzott, a járdák szélén parókás öregasszonyok és bibliai aggastyánok üldögéltek, fel egész a térig, ahol egykor a Templomos lovagok várszerű tőzsdéje állt, a legendás Temple, ahonnan a királyi család a vérpadra indult, s ahol a vargaságra fogott trónörökös valószínűleg meghalt.
Errefelé haladtunk Millerrel, le-letérve ezúttal is a járdáról az odatelepedett öregek és a szoros kis csoportba állt fiatalabbak előtt. Már erősen alkonyodott. Pillanatonként elkanyarodtunk egymástól.
Miller karonfogott.
– Mintha az egész asszony üvegből volna – mondta, s fejét, a lehorgasztottat is megcsóválta, úgy rámosolygott arra, amit maga előtt látott. – Tetszik nekem még a veséje is!
– Segítened kell rajtam – mondta hirtelen olyan hangon, amely az ő szájából már szomorúnak érződött –, segítened kell nekem! Állj közénk, te is. Állj mellém! Én nemigen értek ezekhez a dolgokhoz: fogalmazni, írni! Vagy ha még értenék is hozzá! Egyedül nincs kedvem közébük keveredni. Mit tudom én, hova sodródok a végén. Ketten, az más. Úgy csak igazán átmenet volna. Végigröhögnénk ezt is, az egészet. Remek alak az a Dombos is. Majd meglátod! Mert a terv az, hogy rövidesen ő is kijön! Amit az elképzel magáról! És vetélytársa, Bernák – Bernák Rajmond! Közelről megismerni ezeket. Képzeld el! Hunnia új csillagait. Amint épp elhomályosítják Adyt és Kemény Zsigmondot, mert Dombos a publicisztikában azt homályosítgatja! – Megállt. Aztán: – Azért az asszonyért igazán mindent érdemes.
De nem volt igazán jókedvű, akármit látott is. Oldalról szemügyre vettem. Hova tette ez azt a biztos, állandó vidámságát, a fölényét? Derült-borult, mint felhőfutásban a tó.
Mintha csak megérezte volna. Elnevette magát.
– Úgy beszélek, mint egy szerelmes!
Megállt, szembefordult velem.
– Azért kerestelek meg, hogy lépj be igazán te is ebbe a kísérletbe. Beszéltem nekik rólad. Tulajdonképpen csak olvasnod kellene, válogatnod a cikket, hogy melyik felel meg.
– Félek, nem fog ehhez az én szemem.
– Vagy fordítanál! Dombos cikkeit, gondold el! Mit tudom én, még valami részesedésünk is lehet a dologból később, ha mi lendítjük neki. Ez is szóba került.
S hosszasan elmondta, mi minden került szóba.
Úgy hallgattam, belül olyan emelkedetten és fontoskodón, mint a diplomata, akinek országát valami gyanús szövetségbe akarják vinni. Azt mérlegeltem – oly szigorúsággal, mintha lelki üdvösségemről kellene döntenem –, hogy nem kapitalista üzemről van-e szó. Nem válhatok-e esetleg, észrevétlenül magam is kizsákmányolóvá? Én megértettem Zéligmann effajta vívódásait. A dolog nem látszott tisztának.
De Miller most már lelkesen folytatta.
– Csinálnánk egy évig, félévig – aztán lesz három-négy szabad esztendőnk! Neked az egyetemre, nekem a Julienre!
Erre már puhult bennem valami.
Nem jártam rendesen az órákra. A Józsefek vezetgetése és hivatali ügye-baja miatt nem járhattam. Legbiztosabban még vasárnap délelőtt szabadulhattam el a kórházi kísérleti előadásokra. Igaz, ebben a félévben még nem kellett vizsgázni. S gondoltam arra is: ezt az évet a tájékozódásra szánom, úgy is megéri. De mi lesz azután? A további úttal: Londonba, Barcelonába, Afrikába! Pénz nélkül innen mozdulni sem tudok! – Miller szavaiban a legszebb megoldás derengett.
A középkori csend után hirtelen éktelen lármába értünk, a legújabb korba.
A Templom utca végén kijutottunk a Köztársaság térre. A Turbigó utca sarkán álltunk. Át kellett kelnem a téren.
A hosszúkás négyszög alakú, hatalmas tér valósággal őrjöngött és dühöngött, de nem mint ember, hanem mintha az elmebaj egyszerre egy tavon tört volna ki, mintha egy eszelős tó toporzékolna, üvöltene s dobálná százezer karját a levegőbe. Ilyen lehetne az is, ha egy óriási bikakarámot lepne meg a téboly. A négy hatalmas körútból, a Jobbpart itt kereszteződő négy főütőeréből s az idetorkolló tíz utcából bőgve és hörögve, motorjaik belének rettenetes durranásaival, fékjeiknek idegtépő visításával rohantak ki a közlekedési szabályzatot még alig ismerő járművek, s kavarogtak, kerülték egymást négy-öt irány szerint is. Ez az óra volt a forgalom telje. A megveszett gépkocsik szinte két hátsó kerekükre állva száguldtak a küzdelembe, az autóbuszok harci elefántok módjára trombitáltak s készültek egymás hátára ugrani. A hátuljukon vagy taréjukon kiáramló dögletes gáz (mely néha úgyszólván tajtékot vert) az egész környéket tízemeletnyi magasságig sűrű, kék színbe keverte; a magas ívlámpák is épp csak pislogtak benne. Tenger alatt, bűzletes óceán fenekén érezhette volna magát az ember, ha az iszonyatos lárma viszont nem a dörgő felhők világát idézi. A környezet ronda volt, a múlt század műve.
Ösztönösen álltam meg, nem akartam Millert az átkelésre csábítani: az olyan ős balpartinak, mint ő, már a Szajna is határ volt. A tér tajtékzó tengerén túl ridegen emelkedtek a kültelkek bérkaszárnyákkal sziklás halmai. Kezet nyújtottam. Tenyerében tartotta kezem, úgy mondta:
– Mit döntesz, ahhoz tartom magam.
S kisvártatva:
– Azt teszem, amit te.
Tudtam – ismertem annyira –, hogy nem azt fogja tenni. De tétováztam. Húzott az a puhaság. Gyáva voltam. Vagy a kísértés volt – egy gondtalan év! – túlságosan nagy? Legalább a lehetőséget akartam még egy kicsit melegítőül magammal vinni?
– Majd meglátom – mondtam.
Millernek még mindig volt mondanivalója, húzta az együttlétet.
– Hova mész? – kérdezte.
– Gyere, nézd meg – mondtam felcsillanó reménnyel. Lássa meg ő is az én gondjaimat. Fejét rázta, óráját nézte.
– Vera szeretné, ha elfogadnád, amiről beszéltem. Szeretne közelebbről megismerni – mondta.
Észre sem vette, mit akartam megfelezni vele.
– Költő még nem volt! – tette hozzá nevetve.
Tán kerül szó arra is, mennyi természetes, szó szerinti aljasság van egy fiatal lélekben. Gyanús meleggel töltött el az, amit hallottam. Mintha iszap kavarodott volna fel, fürge bugyborékot eresztve. Micsoda gondolataim támadtak!
– Én nem tudok a nélkül az asszony nélkül élni – bökte ki Miller egyszerre a szót hevesen, kezemet is hevesen megszorítva és maga felé rántva. – Én nem engedem ki a kezemből!
Meghökkenve néztem rá. Megvetettük mi az érzelmeket.
– Gyere velem – mondtam. Sose éreztem ennyi rokonszenvet iránta.
– Találkozóm van – mondta ő. Kezet szorítottunk, nekivágtam az őrjöngő bikaakolnak.
A szervezetbe siettem. De még az előtt is volt találkozóm, mint mindig. Hogy a legegyszerűbben fejezzem ki magam, ezúttal is a szabadság után mentem, még mindig Petőfinek – immár elég távoli, de még mindig tisztán érthető – utasítása szerint. A szabadság s minden után, ami már ezzel jár.
Abban a Párisban, amit én addig is megismertem, válogatni lehetett, akár egy könyvtárban, akár egy gazdag kirakatban, akár egy vendéglő emeletes polcainak üvegei közt. A gazdag választékból, hihetetlen tarkasággal, mindenki azt állíthatta össze, ami épp természetének kellett. A város, amelynek városrésze alig nagyobb, mint Pest, a lehetőségek e permutációival volt óriás. A képzeletben, a változatosságban volt végtelen. Skandináv és dél-amerikai hölgyeket egyszerre vonzott Coty és Valéry, egy új illatkreációnak és a Jeune Parque-nak világraszóló rejtelme. Másokat a thomizmus és a gasztronómia csábított ily párban. Ismertem egy kémet, aki itt mindent vállalt; üres óráiban a Louvre-t bújhatta. Volt, akinek a fél liter asztali vörös, a kései gótika és a Francia Színház versdeklamálása kellett együtt. Legtöbb város egyértelmű, egyízű. Páris a Szajna-parti könyvturkálástól a vajaskifliig vagy a népgyűlések izzó hangulatáig annyi csábot kínált, amennyi növényt a természet. Ebben a városban egy kis körültekintéssel mindenki otthon érezhette magát. Sőt – ami veszélyesebb volt – mindenki egy kicsit hazára talált: a világ minden tájáról a millió és millió kis lángként feléje lobogó honvágy mutatja. De a legfőbb ok nyilván az a fajta szabadság volt, amelyet az elszigeteltségnek s az elkeveredésnek sehol másutt nem lelhető társulása nyújt. Az a boldog párosság, a városnak az a varázsa, amit Mauriac népes magánynak nevezett,6 azt dicsérve rajta, hogy barlangunkból akkor léphetünk ki a fénybe, amikor akarunk, és akkor vonulunk vissza, amikor akarunk. Ismertem ezt a szabadságot is. De ismertem a másikat is, a szintén csak itt lelhetőt.
E másfajta szabadság után igyekezve keltem át a Köztársaság téren. Most nem nyelvtanításra mentem, fejem nem szavak rokonságának kiderítésén forgott. Biztosan haladtam; a városban, amely minden téren megőrizte hagyományait, félreérthetetlenül lehetett követni egy durvább, erőszakosabb, hogy így mondjam, utcaibb szabadság nyomait az utóbbi százötven éven át. A Bastille-tól, ahol legelőször megjelent a háztetők felett, zegzugos kanyarjaival is szép, törvényszerű vonalban vezetett ez az út a Tuileriák rácsához, onnan a harmincas évek tőzsdei negyedeibe, onnan az egyetemek utcáiba, onnan a Városház elé, onnan – már Jaurès ujjmutatására – nagy íveléssel az északi teherpályaudvarok és áruraktárak vidékére. Állomásait barikádok jelölték. Itt északon már elrejtőzött ez az ugyancsak világhírű, de jellegzetesen párisi illetőségű szabadság; évente tanyát változtatott, az idegenvezetők nem akadhattak rá (különben is mindig a Panthéon körül lesték, a Soufflot utcában, ahol Moreau Frigyes látta, 1848-ban!). Később innen is elköltözött, ki az erődítményeken túlra; akkor még itt a Köztársaság tér környékén, a Szent Márton külsőútjától a belleville-i temetőig húzódó darabon kószált, ingerlékenyen, elhanyagoltan, szinte kócosan. Itt már megint modortalan volt, érdes hangú, amilyen különben környezete is. Lamartine, a fürtök és tincsek kedvelője, nem ismert volna rá. Általában kevesen ismertek volna rá, a megváltozott hanghordozás és külső miatt. Legtöbbször vad revolverlövésekkel adott jelt magáról, akár az akkoriban oly gyakori szerelmi drámák gyors kezű hősnői.
Valamiféle találkozóm volt, már nem emlékszem, kivel. Azért siettem.
Talán egy új államforma-tervezetet ígért valaki. Talán egy friss kiáltványt az emberiséghez a börtönkérdés megoldásáról vagy az élveboncolás megszüntetéséről.
Talán a közép-európai parasztság helyzetéről akart valaki gyors és megbízható adatokat. Talán épp én kértem ilyen adatot.
Talán Isten létéről reméltem valahol éppily gyors és megbízható felvilágosítást. Vagy az indokínai állapotokról.
Minden új adat egyformán fontos volt és sürgős. Kimelegedtem, úgy siettem. Ahova egy életen át elér az ember, ezzel az ifjúkori sietséggel ér el.
Átmentem a téren; egy szempillantással búcsút vettem az elmaradt világ utolsó emlékeztetőjétől, a Grisette édeskésségével oly hátborzongató szobrától, s egy perc múlva már abban a megható és lelkesítő proletár-Velencében haladtam, amelyet a Szent Márton-csatorna, a Szajnának ez a megtagadott és giliszta módjára el-elmetélt ága varázsol zsilipjeivel, uszályaival, csordultig telt vizével és mocskos gyermekeivel a Valmy és a Jemmapes rakpartokra. A zaj elült mögöttem. Az emelkedő utca csaknem néptelen volt. A Szent Lajos-kórház, az új bélpoklosságok, a bőrbajok, vérbajok óriási gyógytelepének csupasz-szürke kőkerítése mellett igyekeztem fölfelé. Hogy ideillett, csakis ide, a szürkeségével, a riasztó hírével, középkori borzalmával! Harang csengett, oly hidegen, kísértetiesen, mint egy Hugo Victor-regényben: lélekharang volt. A kerítéssel szemben, az utca másik oldalán a kis ivókban a kórházban haldokló öreg prostituáltak hozzátartozói, kiaszott, aggastyánsorba jutott selyemfiúk ittak, s rázták a kocka szarupoharát. Nyugodtan, ráérősen, új alkalmazást várva. Feljebb, egy hosszú zsákutca mélyén, csaknem a föld alól villogtatta lámpáit s haragját a mérsékelt szocialisták ellen a szélsőbal szakszervezeti központ. Az emelkedés tetejére igyekeztem, a Combat térre.
Ez volt akkor a szabadság tanyája. Rideg volt, viharjárta, mint egy sasfészek, szinte néhány tüskés ágból összehányt. De ez csak növelte komor tekintélyét; majdnem terjedelmét is.
A hatalmas, kör alakú, elhanyagolt tér a foghíjas házsoraival, mint holmi erődítmény ült ott a dombtetőn, a város felett. A csúcson, ahol öt évszázadon át a város bitófája meredt, s intett le fenyegetőn a lapály háztengerére, nyoma sem volt a polgáriasodásnak, a városszépítésnek. A tér – a hajdani Sólyom tér – közepén puszta homokot markolt és vágott a szél a felemás házak ablakaiba, a harsányan daloló ifjúmunkások foga közé, a titkosrendőrök szemébe. Másfajta rendőr nemigen tette lábát a Combat térre, amely felé – egy-egy esti népgyűlés után, amidőn a tömeg vad nyüzsgéssel és lármával töltötte meg – úgy tekingetett a puha lapály, mint valpurgisi fortyogó üstre, az elégedetlenség katlanára. Úgy nézett föl rá, mint saját rejtett erőinek vulkánjára. Mi fog kifordulni egyszer azon a csúcson, milyen új pompéji borzalom? A polgárság képzeletében ez volt az alvilág bejárata is. És parnasszus is volt, a főellenségnek, a forradalomnak parnasszusa. A jóllakottság naponként rémálmait küldte a Combat térre, de hadd fordítsam is le már egészen ennek nevét is: a Csata térre. Alig esett itt szombat pisztolydörrenések nélkül. A környező utcák csaknem minden házában székelt valamilyen szervezet, szerkesztőség vagy bizottság; de a tárgyalások a kis ivókban folytak.
Itt fent a társadalom korholói már nem rejtőztek el; bárki szemükbe nézhetett. Elég gyakran megtörtént, az ellenség elég gyakran betört a várba. A franciák társadalmát nemcsak az állam védte. Voltak önkéntes harci csoportok, akik vitézi próbául meg-meghordozták trikolórjaikat vagy királypárti lobogóikat a forradalom donjonja alatt.
A város északi felén a legnagyobb pompa ül a legnagyobb nyomor mellett. Ha az ember könyv módjára, hosszában összehajtja Páris kiterített térképét: a Monceau-park csaknem a Buttes-Chaumont-ra fordul; a felső arisztokrácia az aljproletárságra. A két világ határa a középen, a Csarnokok és a Montmartre-tető közt merőlegesen halad; ezek a kispolgárság puha lapályai. A fellegvárak ezek fölött nézik messziről is keményen egymást. A nyugati emelkedés magánpalotái és műemlékei Medici Katalin, Orléans-i Fülöp, Chopin és Maupassant emlékét és nevét hirdetik; a keleti rész épületei és terei mást idéznek: itt lőtték le Jaurèst, itt mészárolták le 71-ben a felbőszült kommünárok a jezsuita túszokat, itt állították fal mellé a felbőszült versailles-iak az utolsó kommünárokat. A Buttes-Chaumont mellett a harci terület másik nagy pontja – délebbre – a Père-Lachaise temető. A kettő előretolt bástyája a Combat tér. A félkörben forduló Szent Márton-csatorna szinte várárokként övezi.
A tér állandó harci lázban égett. Ha ellenség nem került, a védők egymásnak estek. Aki feljött a térre, egy kicsit az emberi sors magaslataira lépett. Itt nem lehetett másért, csak a jövendőért szót ejteni, hevülni, inni, vagy vért ontani. Az ember izgatottan, sorsdöntő percre várva szívta cigarettáját akkor is, ha semmi dolga sem volt, s barátai körében fecsegett az utcasarkon.
Ez még a rendszertelen forradalom volt, az eljövendő új rend teremtés előtti káosza. De épp itt forrt ki a remény, hogy a teremtés után ne legyen káosz.
Jókedvűen, izgatottan szívtam cigarettám: mintha az is jobban és hamarább égett volna ebben a tüdőtágító ózonban. Én is gyorsabban jártam.
Melyik kis kávéházban is vár rám az az új ismerős, akit – egyre bizonyosabban éreztem – nem fogok megismerni? Mindössze egyszer láttam. Körbetekintettem a vaksi teret, amely itt helyben, félhomályos kiszögelléseivel olyan volt, mintha egy óriási fekete csillag esett volna le, s lapult volna szét ezen az emelkedésen. Itt is volt egy „Fűtők találkozója”. Benyitottam.
A belső helyiségben – ahogy várni lehetett – itt is szerkesztettek valamit. A tapasztalt szem egy pillanat alatt meglátta, hogy egy szervezeti ellenzék foglalja pontokba kifogásait a vezetőség ellen. Valaki apró ceruzával körmölt egy hosszú papírív alján. Az asztalvégről egy sovány, seszínű arc izgatottan ismételgette, nyomkodta a ceruza alá:
– És Jouhaux úr… és Thomas úr…
Szocialisták voltak, mehettem tovább; ismerősöm távol állt a szocialistáktól. Az „Észak Világítótornyá”-ból már a küszöbön visszafordulhattam volna. Az ivópolc mögötti helyiségből az anarchista összejövetelek szokásos hangfoszlányai szálltak felém. Egy Lavallière-nyakkendős, riasztóan kövér férfi – a közismert Pioch György – Homérosz hasonlatainak gazdasági hátterét ismertette, hatalmas szusszantásokkal. Temérdek hasa közvetlenül tokájának folytatása, annak szinte második ránca volt; ez a has a mellényt s inget csaknem vízszintesen, asztalterítő módjára feszítette a fej alá. A fekete selyemnyakkendő két vége – más övnek használhatta volna – meg-meglibbent a mellékmondatok közti szünet apró szélviharában.
Az „Állomás”-ban is fogalmaztak, a „Kopott Patkány”-ban is. A következőben kefelevonatokat javítottak, a rákövetkezőben alakuló gyűlés volt. Mindenütt szállt a szó és a füst, folyt a vita, a tinta és az az egy kis pohár „vörös” vagy „fehér”. Folyt a politika, az a fajta közélet, amelynek szellemét s szokásait nem lett volna nehéz egyenest a görög agóráig visszavezetni.
Ahogyan valamikor az idő mélyén Páris a korallszigetek módjára kezdett összeállni, egészségesen terjedni és emelkedni: a francia közvélemény élete, sőt sokban a francia államélet is, konokan a korallképződmények módjára próbált fölépülni és működni. A társadalmi hierarchia nem a felsőbb rétegeken függött, hanem – meglepő természetességgel – az alsókon nyugodott. A legnagyobb pártoknak alig volt elnökségük, titkárságuk, könyvecskével ellátott tagjuk. E pártoknak rendszerint irányuk volt, ennek követeléséről számot adtak, s ezzel híveket vagy ellenségeket szereztek. Hogy is fejezzük ezt ki? A hívek teremtették a pártokat, s nem a pártok a híveket. Ez néha humoros helyzetet is teremtett – már azok szemében, akik színpadon és színpadon kívül egyaránt humorosnak találják, ha mondjuk egy szabósegéd, egy kocsis vagy egy varga „helyzetet teremt” – de ez okozta azt is, hogy egy francia választókerület száz évre visszamenő szavazataiból nagyjában ki lehet számítani a száz év múlva történendő választás alakulását. A látszólagos ingadozások ellenére is ez bizonyos szilárdságot, állandóságot okozott a közvélemény alakulásában: hullámzott az, de törvényszerűen hullámzott. (Egy ország – egy tölgy erőssége ellen semmiképp sem bizonyíték az acélfűrész. A tölgyek erejét a századok és a viharok mérik.)7 Egy tüntetés vagy sztrájk sikerét nem egy központi titkárságban döntötték el, hanem ezekben a kis füstös agórákban. Franciaországban naponként százhúszezer bisztróban tárgyalták meg az ország és az emberiség ügyét. Ezek közül legalább tízezerben egy-egy eszme dolgában teljesen önálló, úgyszólván önellátó világmegváltó ült, külön vezérkarral, táborral és ellenzékkel. Ebből következett – csakis ebből következhetett – a francia szocializmusnak az a széles, de épp ezáltal mindig egyenes vonala, amelyben Rousseau-tól kezdve Considérant és Michel éppúgy benne van, mint Grave vagy Péguy.
A „Pipázó Kutyá”-ból majdnem heves jelenetek közepette távoztam. Ma sem tudom, milyen eszmeárnyalat híveihez volt szerencsém, noha a füst nagy vattacsomói közt egész közel mentem hozzájuk. Épp ez idézte elő a félreértést. Valósággal arcukba kellett hajolnom, hogy meglássam, nincs-e köztük a keresett ismerős.
A papírlapokat hirtelen lefordították – mert ők is épp fogalmaztak vagy szerkesztettek valamit –, kiegyenesedtek ültükben.
– Egy szót se! – mondta a többinek az asztalközépen valaki, nyilván az elnökük, s tollszárát a kalamárishoz támasztotta. Ugyanazzal a mozdulattal zsebéből hosszú bicsakot emelt ki, elég ötletes szerkezetűt, vagy sokat használtat, mert egy kézzel, ott a markában kinyitotta. S már támasztotta is kabátom felé, miután kilépett az asztal mellé tett hosszú pad mögül.
– Az öntözött jövendőtől?! – mondta csillogó tekintettel. Elcsattintotta a késen azt a kis keresztvasat, amely a pengét rögzíti.
Már a hátam mögött is állt valaki. Hátráltam az ajtó felé.
– Ki küldött ide?! – lépett utánam az elnök.
Újra hátráltam. Az eszmék errefelé meleg konyhán főttek, láttam egy-két példát. Nem volt messze az idő, amidőn a „Lyoni Álmodók” bombát vágtak a „Helyes Út Köré”-be, mivel annak tagjai pontosan olyan munkajeggyel kívánták helyettesíteni a pénzt az eljövendő társadalomban, mint ők. Az eszmék érdes súrlódás közben csiszolódnak simára. Ahhoz, hogy egy szelíd gondolat kialakuljon, néha vért kell ontani. (Még mindig jobb, mintha szelíd modorú elmék tömeggyilkos gondolatokat alakítgatnak.) Kint voltam az utcán; nyakkendőmet helyére igazítottam.
Lemondtam az ismerős megkereséséről. Az idő másra sürgetett. Körülnéztem a hatalmas, rosszul világított sasfészekben; egy pillanatra irányt tévesztettem. Valahonnan dörrenés hallatszott: ajtóé vagy revolveré? Tettem egy lépést, szinte bőrömön (a gerinc körülin) ízlelve meg azt az érzést, amikor az ember az egész házat elvinné fedezékül és támasztékul a hátán.
Hirtelen megkönnyebbültem. Hisz jártam én erre! Ismerős vidéken álltam, most eszméltem rá. De mennyire ismerős volt nekem ez a sarok! Ami Napóleonnak a moszkvai Veréb-hegy (onnan látta meg először a várost), az volt nekem csorba járdájával ez a kis szegelet. Szinte fölemelt. Mintha egyszeriben a közbiztonság is kedvezőbb lett volna.
Néhány hónapja hónom alatt két frissen vásárolt könyvvel s szívemben emiatt egy életre való elégedettséggel s mellemben kifogyhatatlannak látszó nevetéstartalékkal épp ez előtt az ivó előtt álltam, a térnek azon a sarkán, ahol a Louis Blanc utca csorog ki belőle. Egy kis csoportban álltam, tagjait elsősorban nevük miatt kedveltem, noha látásból is eléggé ismertem őket; közelebbről tulajdonképpen nevük révén ösmerkedtem össze velük. Mulattatott a nevük – ahogy egymás felé kiabálták –, minden mulattatott engem akkor. Egyszóval ezek csoportjában álltam, és egy lány közeledett felénk. Szürkült, de még jól lehetett látni. Én – idegen névjeggyel kezemben – jókedvűen akkor is épp egy új nevet tanultam, egy régebbi ismerősöm nevét, akit eladdig csak Mariának hívtam. Maria Azpilikolta de Guipuzcoá-nak hívták, ott állt teljes egészében, elevenen előttem. Mulatságos volt ez is, kimondhatatlanul. Az ő vállán át pillantottam meg azt a közelgő lányt. Már mellénk ért, már el is hagyott bennünket. Tekintete, domború homloka bennem maradt. Fordultam utána; járása éppúgy emlékbe való volt.
– A legszebb francia nő, akit eddig láttam! – mondtam, szétnézve a kis társaságban. Szívemben jótékony meleg áradt el. Megnyugtató érzés, ha az ember észreveszi, hogy olyan országba került, ahol szépek a nők.
A kis kör a jelenség után fordult.
– A Franciaországban található legszebb nő közvetlenül az orrod előtt áll – mondta Mariára mutatva egy ifjú, teljes nevén Timoteo de Mardones Zabalandikoetxea.
Egy marék baszk száműzött körében álltam. De már búcsúztam is tőlük, igyekeztem a helyiségbe, az alakuló Dunavölgyi önmívelő körbe. Ünnepi szónokként nekem kellett kifejtenem, hogy a látszat ellenére mi az az érték a kultúra és művészet eddigi harminc évszázadában, ami érdemes a feltörekvő osztályok figyelmére. Mi az, ami a különböző munkáspártokat a sok viszály és félreértés ellenére is egyesíteni fogja, sőt alapjában máris egybefűzi! (A termelőeszközök közzétételén át egy új erkölcs, ezen át pedig egy új kultúra kiküzdése!) A beszéd – mert borzadtam beszélni – enyhe gyomorégéshez hasonlóan izgatta bensőm. Igyekeztem túl lenni rajta, épp azért, mert húzódoztam előle.
Az ötödik vagy hatodik mondatnál lehettem, amikor a kisded hallgatóságban megpillantottam azt az utcán látott francia lányt. A gondolat, hogy mit kereshet ő itt, majdnemhogy megzavart a szóban. A fiúk elégszer elhozták magukkal francia ismerőseiket; de ez egyedül jött. Ért tán magyarul? És miképp? S mennyit? Igyekeztem olyan fordulatot adni szavaimnak, amely a hallgatók arcára valami szemmel látható érzelmet csal. Kinyögtem valahogy egy tréfafélét. Népszónok ritkán leste oly izgatottan szavai hatását. A lány elmosolyodott.
Orosz Anna volt. Így ismertem meg. Munka után idejárt egy kis önmívelésre, ami egy kis szórakozást is jelentett.
Most is abba a csoportba igyekeztem; mint egy forráshoz a szabadság után, amelyet én veszéllyel és – most ébredek rá – irodalmunk hagyományaihoz híven, szerelemmel vegyítve kívántam.
Fordultam le a Sambre és Meuse utcába. Fordultam be aztán egy hatalmas, elhanyagolt udvarba, melynek végén megrokkant és szétboncolt tehergépkocsik álltak. Terjedelmes olajpocsolyák átlépésével értem el utam végső célja, egy óriási faajtó elé.
Az alatt a rövid út alatt, amíg a ház kapujától az udvaron át a nagy faajtóig jutottam, most is felejthetetlen boldogságban volt részem. A jó érzésnek olyan könnyed, olyan testsúlyvesztő állapotába kerültem, mintha a zölden-kéken szivárványló olajpocsolyák óvatos kerülgetése helyett ugyanolyan színű felhők fölött lebegtem volna. Az alatt a rövid út alatt, mint már annyiszor, most is újraéltem azt a pillanatot, amidőn Anna azzal a tétova mosolyával magyarnak leplezte le magát. És újraéltem – elevenebben, mint a valóságban – az alatt a rövid idő alatt mindazt, amit még e mosoly után is Anna arcának szemlélése közben éreztem. Az emlékezetes beszéd alatt feltűnés nélkül szemlélhettem Anna arcát. A mosoly után ugyanis alig néhány percre Anna pillái lezárultak. Fejét ugyanakkor valamivel feljebb emelte; majdnem a mennyezet felé fordította. A burok és ernyő nélküli nagy villanykörte éles, hideg fényt öntött a rezzenéstelen arcra, amely zárt szémhéjával a múzeumok egyiptomi osztályainak hibátlan simára csiszolt macskafejeihez hasonlított. Az alvás a szépség legbiztosabb vizsgája; a vonások ilyenkor vonulnak vissza (mintegy pihenni) oda, ahol a lélek kényszer nélkül tartaná őket; ilyenkor árulják el az embert. Anna múmia- vagy egyiptomi macskaszobor arca most – ahogy egyre jobban megpihent az álomban – egy szendergő csecsemő tisztaságát tárta a puszta villanykörte vakító fényének. Mert mondanom sem kell, hogy Anna elaludt. Arcán a fáradtság és a kimerültség maszataival is gyermekien nyugodtan aludt. Felemeltem hangom, hogy kipróbáljam, mennyire alszik. Szinte örökös békességbe merülve, időtlenül aludt. Kikínlódtam még egy tréfafélét. Nevetés csattant, de ő egy enyhe mosoly erejéig sem tért magához. Összeszedtem minden képességem, hogy hangos tetszést keltsek. Elropogott egy sorozat taps-sortűz, erre sem ébredt fel. Az álom – mint az öregség s mint a halál – szabadabbra engedve a bennük rejtőző ősöket, vajon leleplezi eredetünket is? Anna arcán most egy szív alakú Mária-arc jelent meg, olyan, aminőt Belső-Szibéria ikonjain látni. Az asztalra csaptam, eldördült egy-két nehézkaliberű éljen. Anna feje meg-megingott; néha mintha igent, néha mintha nemet rezegtetett volna, akár a reszkető fejű aggastyánok. Volt, hogy meghajolt, már-már a mellre csuklott. Egy bizonyos ponton túl azonban hirtelen büszkén felrándult, akár a nemes paripáké a kantárrántásra, mintha abban a szép nyakban titkos gyeplőszárak feszültek volna. Valaki elment, bevágta az ajtót. Anna rendületlenül aludt, átaludta az egész másfélórásra nyújtott előadást. Végre befejeztem, elhallgattam. Abban a percben kinyitotta szemét. Nyelt és elmosolyodott.
Jólesett szemlélnem Anna arcát; szokásom s főleg fölkészültségem ellenére azért is beszéltem akkor oly sokáig. Ezt a másfél órás boldogságot éltem át most, talán még fokozottabban az alatt a fél perc alatt, amíg az olajfoltos és benzinszagú udvaron át az ajtóhoz nem értem. Pillanatonként nőtt bennem a boldogság; de egyszeriben vége szakadt s érthetetlen szorongássá változott, ahogy kezemet a kilincsül szolgáló nagy vaskallantyúra tettem. Tudtam, hogy Anna is a teremben van.
Ez már nem a régi nyelvleckék terme volt. Az udvar hátsó részén nyílt ez a helyiség, közvetlenül a földszintről. Annyira a föld, a sáros, olajos talaj szintjéről, hogy eső alkalmával a víz csendesen befolyt az udvarról, apró vízesést varázsolva a küszöbre. A jelenlevők ilyenkor téglára álltak, vagy ha padon ültek, felhúzták a lábukat. Nagyobb baj nem történt, a jó tágas és magas helyiség alja cement volt. Eredetileg valami raktár vagy gépkocsiszín lehetett. Ablaka nem volt. Ezzel szemben egyetlen ajtaja – a tehergépkocsik bebocsátására méretezett kétszárnyú, hatalmas magtár-ajtó – a mennyezetig ért, ember kellett a kallantyújához. Akadt elég, a próbák közben egyre-másra megnyílt egy-egy későnjövő előtt.
Nagyjából a szombati francia leckék arcait láttam viszont. Itt azonban színpadi és szavalópróbák folytak. A francia órákon a különben oly hallgatag Piliti itt tele-tüdővel hallatta hangját. A fiúk és lányok, akik szerénységükben ott alig győztek egymás mögé bújni, itt úgy feszítettek, mint a jegenyék. Hegyi otthonosan hívta egy kis gyors megbeszélésre a sarokba az embereket; nem bánta a rendreutasítást: nem idegen hangzók pallosaival vágott az utána; válaszolhatott rá, ha csak egy mentegetődző vállrándítással is. A nagyobbik Istvánffy, aki a tizedik francia óra után is az elmebaj tüneteként fogadta – hitetlenkedő fejcsóválással –, hogy a franciák a j-t mindenáron zs-nek ejtik, Sándor itt a lángelmének kijáró tiszteletet élvezte: remekül tercelt. Tér nyílt végre Herzog előtt is: éles hangján át teljes erővel kiadhatta indulatát egy-egy forradalmi induló végakkordjában. Krupa szaktársban a kor egyik legpompásabb konferansziéja ébredt életre. Csak Karácsony volt olyan komoly, hogy az ember szinte megrendült tőle, s szégyellte a ki-kiütköző vidámságát. Az pedig sűrűn, a legkisebb ürügyre is kirobbant, mint minden együttesben, ahol fiatal lányok és fiúk adják a többséget s azzal a hangulatot. Hisz épp a jókedvnek ez az állandó kitörésre kész feszültsége vonzotta és tartotta össze őket!
De igazán Bodor bácsi lelt elemére. Nem kellett egy szót sem szólnia, se magyarul, se franciául s mégis működött: itt puszta jelenlétével is biztosította a rendet, a fegyelmet, a tekintélyt. Ő volt a választott háznagy, az ellentétek elsimítója, az öregek delegáltja – s itt minden csoport meghajolt előtte, már csak kora miatt is. Noha ellentét volt itt is valamelyes. A magyar nyelvű munkások pártközi önmívelő bizottságához érkeztünk.
A bizottság, a gazdasági szervezetekhez hasonlóan – s a francia munkásszervezetek állásfoglalása értelmében – a különböző elvárnyalatok együttműködését, az együttműködés által pedig a munkásság egységes erőkifejtését „volt hivatva szolgálni” – ahogy a falra is kiszögezett megállapodás mondta. Minden pártárnyalatnak voltak benne hívei, azzal a lehetetlen s emiatt sok bonyodalmat okozó szándékkal, hogy ki-ki a maga pártjára, illetve pártárnyalatára térítse a többit. Erre bő alkalom kínálkozott. A szavalatok és színdarabok különböző munkásünnepekre készültek, készülődtek, sokszor már majdnemhogy el is készültek a sok próba, hozzászólás és vita során. A bemutatás, a teljes elkészülésük volt láthatóan a legkevésbé lényeges. A bizottság, teljes nevén az önmívelő, kulturális és vigalmi bizottság, hivalgó és látható teljesítmény nélkül, önállóan is megélt, és feladatot teljesített, sőt így élt valódi feladatának. A tagok kitűnően vigadtak, és sokban képezték is magukat, amíg megtanultak egy-egy verset vagy jelenetet. Ezek előadását az utolsó pillanatban rendszerint valamelyik pártcsoport oszlatta léggé azáltal, hogy sérelmesnek találta. Hosszú buzgólkodás árán sikerült elérni, hogy a lefúvásba a többi csoport is beleegyezzék, nagyobb veszekedés nélkül.
Karácsony komolysága nélkül tán egyet sem sikerült volna révbe kormányozni. Mert persze a politikai ellentét a fiatalok közt is kirobbant volna minden kis ürügyön.
A lelkek akkoriban Európa-szerte nyugtalanok voltak. Ez volt a pillanat, amikor az osztályharc nagy táborai, úgy látszott, egy percre abbahagyták a küzdelmet. A keleti nagy példa zavarta meg őket. Mindegyik tábor sietve, mintegy mulasztáspótlásul, önmagában rendezett egy kis háborút. A polgárság különböző rétegei az évtizedes együttműködés után váratlanul egymásnak estek, s fiatalos buzgalommal csépelték egymást. A gyárkapuk körül Európa-szerte milliós tömegekben tolongtak a munkanélküliek. A polgárság nagy kasztjai – nyilván a felelősség lelki nyomása alatt – úgy viselkedtek, mint a házaspár, amely az éhező gyerekek panaszára egymás hajának esik. A nép éhezett, és dolgozni akart, hogy ennivalót termeljen. Uralkodó termelési rend nem bukott nagyobbat, mint az, amely egy ilyen egyszerű vágy teljesítése helyett zavaros elméleteket nyújtott, olyanokat, amelyek ma ugyancsak elmebajos megnyilvánulásoknak hatnak. Ahelyett, hogy a meglevő kalapácsot beleütötték volna a meglevő nyélbe, az iparosok kereskedővért akartak inni, a birtokosok az egyetemi tanárok fejét követelték, a bányatulajdonosok a tisztviselők alatt vágták a fát. Bosch és Brueghel festett ilyen képeket. Politikusok beszédének annyi értelme volt, mint egy kukorékolásnak. Zászlók és jelszavak keletkeztek pusztán azért, hogy legyen, ami szétválassza a hasonló érdekűeket, legyen mit fellökni és elkiáltani a lövés előtt. Franciaországban akkor nyolcvanhétféle polgári párt, szövetség és társaság volt – ami különben a maga helyén az egészség jele –, Németországban százharminc, Lengyelországban mint e kettőben együtt. Ha lényegében kevesebb párttal, ilyesmi történt a munkások oldalán is. A mérsékelt marxisták mindenkinek megbocsátottak, csupán a haladóbb marxistákat akarták kiirtani, de tüstént. Németországban eladdig sose öltek annyi munkást, mint a hajdani nyergeslegény, Ébert felelőssége alatt. A Ruhr-vidéken, Szászországban munkáshadseregek ütköztek össze, ágyúval, gépfegyverrel, szabályszerű stratégiával, de nem oly eredménnyel, mint Venczel várta és hirdette. A kommunistákat a száműzött nagyhercegeken kívül csak a szociáldemokrata városatyák emlegették nagyobb borzadállyal. A kommunisták közt a rendőrkémnél és renegátnál tán csak ez volt sértőbb: szociáldemokrata; a lángolóbb képzeletűek fejében a kettő egyesülését jelentette. Ha egy tőkés igazi gyalázkodó szavakat akart a szovjetről olvasni, megvett egy szindikalista lapot. Ilyen áldatlan következménnyel jár, ha az osztályellentétek nagy arcvonalára köd ereszkedik. A munkásság is, a polgárság is csak ott volt egységes, ahol irtották: a siralomházban. A történelem e tragédia-főpróbáit azonban senki sem szívlelte meg. Az irtás lebegett mindenki előtt.
Ami a világban vihar volt és tengerár, az, úgy látszott, Bodor bácsi bölcs odapillantásainak hatása alatt ennek az együttesnek lábasában jótékony forrongássá alakulhat, pezsdítővé, puhítóvá. A tagok egy-egy hamburgi esemény után kézfogás helyett szikrázó-száraz tekintetet váltottak. Bodor bácsi ilyenkor felállt, s ő is körültekintett, majd intett a karmesternek. A lelkes és érdes modorú karmester karmozdulataira a tagok annál buzgóbban és zengőbben gyakorolták valamelyik következő ünnepély valamelyik elmaradandó énekszámát: minden hevüket torkukon adták ki, ők is.
Ének zengett most is, ahogy befordultam az udvarra. A Balkánon továbbra is egymást érték a merényletek, Cuno továbbra is a baloldal helyett a centrummal paktált: az ének egyre több tért hódított. Az ifjú karmester hétről hétre több időt vett el a folyamatos beszédtől, tőlem.
A templom magasságú raktár pompás hangszekrényként görgette a többszólamú dalt. Megálltam a hatalmas ajtó előtt. Látni véltem, ahogy Bozsár az összerakott téglák és gránitkockák tetején hol ide int, hol oda. Egyszer a férfiak kórusa szólalt meg kemény és sötét munkáshangokkal – amelyek közé mintha nagy távolból az ember apja is bele-beleénekelt volna –, másszor a nőké. Hangjuk friss pántlikafonatából fülem kikapta egy-egy pillanatra Orosz Anna hangjának egy csücskét.
A kar most is harci indulót énekelt, egy középkori landsknecht-gajd elég bonyolultan áttett dallamára. Az induló önálló magyar szövege a különböző pártárnyalatok észrevételei, kifogásai, majd kölcsönös megegyezése után egyelőre így hangzott, így kezdődött:
|
Összehúztam magam, amilyen szerényre csak össze tudtam húzni, s óvatosan nyitni kezdtem az ajtót. Egy egérnek valót nyitottam csak rajta, de persze föl a mennyezet tetejéig. Minden szem felém fordult, ahogy félvállal betoltam magam. Különb példát is adhattam volna pontosságból, szakosztályvezető létemre.
Az énekesek három oszlopban álltak. Elöl jobbra a lányok, balról a fiúk örök mozgékonyságban és türelmetlenségben, mint valami jó fogat pompás paripái. Mögöttük a férfiak megnyugtató mély brummogása, mint a fogaton a gazdáé, mint a fürge felhők mögött Jupiteré. Mögöttük járt föl-alá Bodor bácsi. Összebiccentettünk.
Átmentem a raktár másik felére, ahova alig esett világosság. Kikerestem egy helyet, ahonnan láthattam Orosz Annát, de engem alig láthatott valaki. Egymásra tettem három téglát, s kényelmesen, mint valami színház páholyában, átadtam magam az ifjú élet legkedvesebb látványának. A szorongás átmenetileg kellemes bizsergéssé változott a szív körül.
A nők hajlongtak, mint az érett kalászok, aztán Bozsár egy intésére ég felé vetették arcukat, kerek, kitátott szájjal, mint a csukák.
Anna nem hajlongott, nem hápogott; ha száját valahogy mégis nagyon ki kellett nyitnia, szemérmesen elfordult; csak szeme sarkában a szembogarát hagyta arrafelé, ahol az én körvonalaimat sejthette.
Egy kicsit fejedelemnek éreztem magam, aki egy munkácsi halomról végigtekint jövendő birodalmán; egy kicsit hajósnak, aki szorongó szívvel most közeledik a nagy kikötőbe. Annával már lényegében minden boldogítóan rendben lehetett volna. Három földalatti állomást utaztunk egy kapaszkodónak támaszkodva, úgy, hogy közben egy pillanatra sem akasztottuk ki tekintetünket egymás szeméből. Aztán volt egy hosszú utcányi idő, amely alatt apró öklét nem vette ki tenyeremből. Mindezt már csak szavakba kellett volna foglalni. Olyanformán, ahogy a vásáron a gazdák kimondják, hogy „rendben”; a kézfogások és kézszorítások után nekünk is már csak a megpecsételő szót kellett volna ajkunkra vennünk. Ez volt, ami nehezen ment, de sürgetett. Mert addig – mindketten éreztük – semmi sem köt bennünket, addig bárki mással is szőhetünk tekintetünkön és ujjainkon át ilyen viszonyt; a kimondott, hangos parancsig szabad a szem, a fül, a tapintás, a néma szervek légiójának minden tagja! A szónak varázsereje van. Félve nyúltam hozzá. Ültem a téglákon, s néztem Annát olyanformán is, mint verseny előtt a birkózó a társát, s olyanformán is, mint a tündérkirályfi a megelevenítésre váró, a halastóvá varázsolt szerelmesét. A szerelem tényleges élete a szavaknál kezdődik. Nem a szerelmesek szokásos félsze bénította nyelvem.
A szónak hatalma van, ezt az élet minden nagy pillanatában tudjuk. Éppúgy él ezzel az ember a születésnél, amikor valakire egyszerűen rámondjuk, hogy „Erzsébet” vagy „László”, s attól fogva az egy életen át, ha akarja, ha nem, erre a szóra fog figyelmezni, mint a halálnál, amidőn a hangosan kimondott „vége szegénynek” végez igazánból a megboldogulttal. Az egyházak igen helyes ösztönnel mondatnak az oltár előtt egy-egy igent. Ez az igazi pecsét és kapocs. Az egész mátkaság, a szerelem kezdeti mámorító korszaka nem egyéb, mint készülődés erre a szóra. A szóra s nem a tettre. A szerelemben a lélek megoldása s nem a csatok megoldása a nagy próba. Vannak férfiak, akik előbb megcsókolnak valakit, mintsem hogy kinyögjék, hogy szeretnék megcsókolni, s vannak nők, akik hamarabb odaadják testüket, mint azt a szót, hogy „szeretlek”, s végül seregestül vannak férfiak is, nők is, akik előbb lépnek szerelmi, mint tegező, vagyis kedvük szerinti beszélő viszonyba. A szónak ma is pontosan olyan teremtő ereje van, mint a Kalevala hőseinek szájában, akik egy-egy jól sikerült mondattal derékig süllyesztették egymást az anyaföldbe. Az emberek elfeledték, hogy minden érdemes élet ott kezdődik, ahol az ige valóban testté lehet. Az életcsinálók, a szerelmesek ösztöneik alján még emlékeznek erre. Ezért szoronganak, rettegnek a szó előtt, s várják tőle az üdvösséget.
Ezt – egy szót – próbálgattam emelgetni, ajkamra és lelkemre venni, miközben a három egymásra helyezett tégla elég hegyes ülőalkalmatosságáról Annát szemléltem. Éreztem, hogy a szavakon fog eldőlni minden, ahogy később valóban azokon is dőlt el. A legnagyobb költő sem érzi oly fojtogatóan az ihlet erejét, mint a legkisebb szerelmes: mindketten a levegőből fognak teremteni valamit. Bátorítóan nézett Anna rám? Felém-felém tekintett, abba az ősködbe, amelynek mélyén mint csomósodó értelem gubbasztottam. Amit tudni akart rólam, már mindent tudott. Szavakat várt. Lényem és a jövő megfogalmazását. Én azonban még nem éreztem aranyfedezetet szavaim mögött. Üresen csöngtek volna.
Elővettem bádogdobozomat, a szurokfekete dohányból cigarettát sodortam, oly türelmetlenül, oly hamar-kézzel, oly füstszomjasan, mint alkotás közben, amikor már csak egy szippantás kell az egyetlen helyes kifejezés megtalálásához. Milyen szó illik közénk, melyik az igazi? Elhúztam a cementpadozaton a gyufát. A nők épp csukák voltak; Anna felém villantotta szeme sarkának sötét gombját. Szívtam a cigarettát a parazsa miatt: hadd legyen egy kis mag, egy kis fény a homályban, jelképe a szívnek.
– Énekpróba közben tilos a dohányzás! – mondta Bozsár keményen, minden tehetsége és baráti viszonyunk minden meghittsége ellenére. Egymás közt a pajtásiasságnál is bensőségesebb volt köztünk a viszony. De mihelyt akármi módon is hivatalos érintkezésbe kerültünk, úgy viselkedett, mintha sose látott volna. Úgy viselkedett, mint a különben jámbor zupás, ha átlépi a kaszárnya küszöbét. Még magázott is! Vállat vontam figyelmeztetésére. – Kérem az elvtársat, dobja el a cigarettáját, vagy hagyja el a helyiséget! – harsogta. Őrült volt – mondtam már –, egy őrült evolucionista, örök ellenlábasom a kultúra megújítása terén.
A próba már rég az én időmből folyt; egy szóval véget vethettem volna az éneknek! De a fegyelmezettség dolgában is példával kellett a testvérárulók előtt járni. Jót húztam a cigarettából – a sötétbe szinte dacomat pirosítva ki a végén –, aztán eltapostam. A félhomály kellemesen enyhítette a megszégyenítést.
Még jobban enyhítette Anna tekintete: teljes fordulattal felém irányzódott; szinte felmelegítette köröttem a félhomályt. Ebben a pillanatban – úgy éreztem – ki tudtam volna valamit mondani. De a következő pillanatban – amikor elfordult – ismét rajtam volt az a szorongató tilalom, amely szentségtörésnek érezteti, hogy könnyelműen nyúljunk a szavakhoz, mihelyt a többel telítődnek, mint amit a borbéllyal, vagy a cipőkereskedés kiszolgáló kisasszonyával kíván közölni az ember. A szavak – az a lehetséges négy-öt szó – mozdíthatatlan sziklák gyanánt hevertek előttem. Nagyot lélegzettem, mint aki nekilélegzik valaminek. Annának képtelenség volt hazudni.
– Ne nyitogassuk azt az ajtót! – csattant egyet megint Bozsár. Venczel lépett a terembe, karján a lengeteg Cresse Germaine-nel. Átjött az énekesek előtt, felfedezett a homályban, meggyújtott egy lámpát, és mellém telepedett. Letörölte homlokáról a verejtéket. – Kutya egy meleg – mondta. Cresse áhítattal nézte Venczel ajkát, mint mindig, amikor az magyar szavakat ejtett.
Vidám volt. A szakszervezeti központ megszavazta a magyar munkások rendszeresebb művelésére szánt költséget. Nagy fontossága volt, hogy ennek az irányítása annak a komolyabb magyar csoportnak a kezébe kerüljön, amelyhez ő is tartozott. – Ingusz megjön – mondta. Aztán:
– Azt hiszem, megint elkérem majd egy kicsit az útleveledet.
– Annak már nem sok hasznát veszed.
– Svájcba jó lesz. Ahogy ott a határnál nézik! Karácsony itt van? – De már meg is pillantotta s feléje intett. – Ez ér a legtöbbet valamennyi közt – mondta.
Bólintottam, Annát figyeltem.
– Tessék csendben maradni és tessék eloltani a lámpát! – csattant felénk Bozsár egy karmesteri gesztussal.
Eloltottuk. Venczel a sarokba húzódott, hogy Karácsonnyal beszélgessen.
Természetesen én is megpróbáltam a kitérőt, a szavak megkerülését. A test engem is sürgetett. Az örök csapdába, a kitérés örök pocsolyájába én is beléptem: írtam én is. Szerencsére mégsem levelet írtam.
Amerikába írtam. Anna sógora egy amerikai magyar lapot járatott; a magyar munkásmozgalom akkori húsz-huszonötféle irányzata közül az ő szája ízének – rejtelem, hogy miért – épp ez felelt meg, amelyet e lap hirdetett. A család ebből értesült a világ eseményeiről, a párisiakról is, némi, de alapjában jelentéktelen késedelemmel. Anna is ezt olvasta – még egy napnyi ráadás késedelemmel – esténként, rendesen hazautaztában a földalattin. Itt sillabizáltam ki hóna alatt egyszer a lap szerkesztőségének címét. New Yorkban jelent meg.
Akkori verseimből Anna nehezen olvasta volna ki világosan szívem érzelmeit. Az eladdig megvetett, a vers-sasmadár mellett földevő vakondoknak tartott prózára bíztam érzelmeimet, kényszerűségből és mintegy bal kézzel. Mire való ez a próza? Legfeljebb ilyesmire. Egy novellát írtam.
A versekkel űzött szárnyalgatások után esetlenül botladoztam ezen a lapos területen. Olyan tárgyilagosan, mintha egy rendőrségi tényfelvevő jelentést készítettem volna, megismerkedésünk első idejének egyik mozzanatát írtam le, szigorúan néven nevezve az utcát, a házat, az ismerősöket, magát Annát is. Épp csak a mondandó, a novella cselekménye volt elejétől végéig kitalálás: elmém, illetve lelkem szüleménye. Mindezt akkor észleltem némi meghökkenéssel, amikor művemet már nyomtatásban láttam.
Művem első személyben beszélő hőse – ahogy emlékszem – a történet végén hosszabb bölcseleti fejtegetést mondott Anna arcvonásairól, majd Anna szemébe tekintve, hangot adott érzéseinek, hogy aztán egy határozott lendülettel ezt az arcot, a lassan lezáródó két szemmel keblére vonja. A művet nem lehetett félreérteni.
A vallomás a tengerentúli kerülővel negyvennégy nap alatt jutott el a Szent Lajos szigetéről a szomszédos Szent Antal negyedbe. A szerkesztőség folytatásokban közölte a vallomást. Átjött a habokon az utolsó részlet is. Megismertem a példányt Anna hóna alatt. Ritka bátorságra vetemedtem.
– Kiolvasta? – kérdeztem.
– Én ki – felelte Anna.
– A folytatásokat is? – kérdeztem.
– Azokat is – mondta Anna.
Életemben nem mondtam még, hogy „ezt én írtam”, vagy hogy egyáltalában írok, hogy írásműhöz közöm van. Férfinak a szemérem tiltja az ilyesmit.
– Én írtam – mondtam akkor, először s utoljára.
– Igazán? – mondta Anna.
– Magáról írtam – léptem tovább le a lejtőn, bele a posványba.
Akkor még nem tudtam – amit később úgy megbecsültem –, hogy Anna szemében írni, akár a „Szép napkeletnek…” utolsó szakaszait megírni, éppolyan foglalkozás volt, akár utat kaparni, vagy lisztet őrölni. Hogy nevét betűbe foglaltam egy újságban, két világrész tekintete előtt (így éreztem), az semmivel sem volt számára több, mintha hentessegédként kolbászból raktam volna ki jókedvemben egy kirakat polcaira, vagy cukrászként torta tetejére írtam volna.
– Igen szép volt – mondta kiemelkedve zavarából. – „Nagyon örültem neki” – mondta már mosolyogva, talán egy kicsit tetszelgőn is (mintha csokrot köszönt volna meg). – „Köszönöm szépen” – tette hozzá csaknem pajkosan és győztesen, azaz távolabb tőlem, mint valaha.
Nem, a betűt, mint minden nő, a betű halhatatlanságát is, levegőnek nézte. Szavak kellettek neki is, élő szavak, mint minden nőnek. Eleven vallomás kellett neki, bűvige és varázsszó, amely valósággá teszi az álmot, tapinthatóvá a vágyat; amely világot teremt.
– Meglehet, Bécsbe is átmegyek, de ez már gyerekjáték – mondta Venczel.
Az ének akkorát dörrent, mint egy vonatösszeütközés, s nyomban megállt. Kiléptem a homályból, akár valami sátorból, azt hittem, rajtam a sor. De nem, csak szünet volt. Az oszlopok épp csak meglazultak. A torkok pihenésül jóízűeket nyeltek a néma levegőből.
– Elölről! – állt vissza a téglára Bozsár, a diktátorok és benső énje áruló mozdulatával.
A nők csoportjában megszólalt valaki.
– A szöveg még mindig hibás – mondta, az alakoskodó, boldogtalan nők hideg hangján.
Az egyik pártcsoport ellenőrző kiküldöttje volt; egy abbamaradt bölcsészlány. Most volt itt először vagy másodszor.
A megjegyzés nekem is szól; a szövegért én feleltem.
A nő rám pillantott, de szavát az együtteshez intézte.
– Az átok – szövődött érzés nélküli hangja valahonnan a gégefőből és az orrsövényből –, az átok a második sorban! Idült babonás fogalom. Teocentrikus, vallásos csökevény!
Azt a sort már negyedszer kellett volna átírni. Egyszer Hegyiékre, Herzogékra volt sértő, aztán meg Bozsárék találták túlságosan vérszomjasnak. Színtelenségét – ahogy ez már történni szokott – épp a sok egyeztetésnek köszönhette. Én csak a sorkezdő első szavakhoz ragaszkodtam, helyesebben e szavak első betűihez. Megvolt rá az okom. Mindjárt mondom is.
Bozsár váratlanul mellém állt.
– Átkozni sem lehet? – kérdezte ingerülten a közbeszólótól.
– Nem lehet! Transzcendens világfelfogást tételez fel! A legtipikusabb ellenforradalmi idealizmus!
Apró kerek szemüvege volt a nőnek s enyhén előreugró szája-álla. Mint amikor a közelgő gépkocsi lámpáin megtükröződik a nap, olyan volt most az arca: úgy csapta vissza szemüvege a lámpafényt.
– Van abban istenkísértés is éppen elég! – csendült meg hátulról Herzog harcrakész hangja.
Ismertem ezt is. És vártam a többit. „Olcsó vér? – mondhatja újra Orova –, mért volna olcsó a mi vérünk? Nagyon is drága! A naplopóké olcsó!”
Bozsár ingerült lett.
– Átkozni?! És áldozni, azt szabad? Mert a rím az rá!
– Azt szabad! – mondta a nő, felkapva reflektor-szemüvegét és hűtőtest-orrát. Kitört a zaj.
Egy perc és kitör a testvérharc is. Bodor bácsi felállt, körülnézett az emelkedő hullámokon, s magasra emelt tenyerét kétszer összecsukta, olyanformán, mint a táncosnők a kasztanyettot.
Felállt Karácsony is. Mintha a megtestesült komolyság mutatta volna meg magát. Mindenki elhallgatott. Csak a boldogtalan hangú nő lökte ki még egyszer, de már visszakozó hangon:
– Azt szabad!
– Akkor gyerünk, – mondta Bozsár és kitárta karját, majd – mihelyt a csoportok elrendeződtek – pálcáját a forrásfakasztó Mózes mozdulatával a levegőbe döfte. Mintha valami légnemű szellemet talált volna el a legérzékenyebb pontján, a levegőből hatalmas üvöltés szakadt. A basszus – híveim köre, Bodor bácsi előtt – teljes erejével s meggyőződésével kezdte elölről az éneket:
|
Bozsár pezsdítő ötlete volt, hogy nemcsak minden sort, de a félsorokat is más-más csoporttal énekeltette. Az amúgy is pattogó ütemű dal ettől lázas feleseléssé vált, csak úgy szikrázott az indulattól. A csoportok a jó adut szorongató kártyások hevével várták, hogy kivágják a magukét. A második szakaszt már asztalcsapkodó tűzzel tagolták:
|
Nekem is tetszett. A megnyomott kezdő szavak, a verssorok első betűi valósággal az ember szeme elé ugrottak; fénylettek, és közben dörögtek. Ezekről tartozom vallomással.
Ezekből a sorkezdő betűkből ugyanis, a sorélen felülről lefelé haladva, Orosz Anna teljes nevét lehetett kiolvasni. Jámbor középkori íródiákok módszere volt ez. A kezdő betűk Orosz Anna nevén kívül Orosz Annához szóló vallomást is tartalmaztak néhány közvetlen, de annál kerekebb és bátrabb szóval, de – mivel a vers négysoros volt – csupa ilyenfajta négybetűs szóval, mint élet, akar, ölel, álom és gyere. Így is sokat ki lehet fejezni.
Az énekesek a szöveget sokszorosító tintával beírt fehér lapokról zengték, meglehetős nagyokról, mert a szöveg – érthetően – elég hosszú volt. Vége felé volt természetszerűen egyszerre a legérdesebb és a legédesebb. Ahol legelszántabban emelődtek a torlaszok, legdühödtebben forrt a népharag, a szöveg az akrosztichon gyermeki kulcsbetűin át ott ejtegette a leglágyabb becéző szavakat. Látni fogjuk majd, hogy e két elem keveredését lehet szinte vallásos szentségtörésnek is érezni. Nekem olyasmi volt, mint a füstösen csattogó harci zászlókon a repdeső kis arany bojt, mint az ágyúdörgésből ki-kihallatszó távoli újonc-dal. Sose volt oly közel szívemhez Orova, Piliti, Hegyi, Herzog, mint most, hogy kidagadt torokkal s szinte a haragtól vörösen a zsarnokok megaláztatását s közben öntudatlanul Anna erényeit kiáltották világgá. Vajon nem a szabadság és a szerelem találkozása volt-e ez is? Mint minden ifjú lélekben, az enyémben is e két érzelem szorosan egymás mellett hevert, s így, mondhatnám, tudtom nélkül, összefonódott. Annára néztem. Semmit sem sejtve, kipirult arccal, lelkesen és ártatlanul zengte saját dicséretét és a hozzáintézett vallomást.
Bozsár, karjainak egy utolsó, eszeveszett forgószele után, befejezte küzdelmét azzal a láthatatlan szörnnyel, amellyel az ifjú karmesterek annyiszor összeakaszkodnak. Összetörve, rogyadozva lépett le a téglákról, mint aki csatát vesztett s vánszorgásával könyörületet akar indítani maga iránt. Halk hangon adta ki utasításait a következő órára. Csak az arca mutatta – ahogy a hatalmas ajtóból visszanézett –, hogy diadalt aratott, de milyen diadalt. Olyat, amelyről mindenki példát vehet. Köszönés nélkül távozott.
Az énekesek egykettőre átalakultak színészekké, a színmű következett, az én munkám. Segédrendezőt álmodni sem tudtam volna jobbat. Karácsony volt; minden utasítás azonnal valóra vált. Gyorsan haladtunk, a szokásos döccenőn előrelátásom következtében percek alatt átestünk. Ezúttal csak öt új jelentkező volt, három nő és két férfi. Meg se vártam a törzstagok kar- és szemöldökjeleit, hogy igenis csak adjunk szerepet nekik, de rögtön, mert így fűződnek majd a csoportokhoz és az ügyhöz, hanem vittük máris hátra a szerepkönyvet Venczellel, s iktattuk be az újonnan jötteket egy-egy démoni kacajra vagy elégedetlen dörmögésre, aszerint, hogy a mulatozó kizsákmányolók polgári szalonjának, vagy a valóban megrázó – mert hiteles beszámolók alapján készült – tömegbörtönnek nagyjelenetébe került-e be.
Jó másfél órát ágáltam én is ott, ahol Bozsár, a téglákon.
Már az utcán is voltunk, már szakadoztunk is egyre kisebb csoportokra az üde éjszakában. Az utcán is még buzgón a munkáról, az előadás javításáról beszéltem; de nem rendezői tekintélyemnek köszönhettem, hogy Annával hamarosan kettesben maradtam. A fiúk jókedvű hímkölyök cinkosságának köszönhettem. A kapu alatti torlódásban nógató hátbavágások – lakatosököl-biztatások – búcsúztattak:
– Viszontlátásra! Szerencse fel, szaktárs!
Az elvtárs helyett tréfából mindig ez járta.
Anna baljára kerültem, mintegy jelzésül, hogy vége a közügynek, más területre térek. Hirtelen elnémultam; épp attól, hogy, úgy véltem, biztató mosollyal néz rám. Ott voltam, ahol kezdtem. Beszélnem kellett volna.
A szó elszáll, a betű megmarad, ez a tőzsdebizományosok és zsaroló álhírlapírók jelmondata. Ember és ember közt csak a szó marad meg; csak a kimondott, meleg szónak lehet sorsa. A betű megfagy, megkövesül – ki irigyli az ilyen öröklétet? A szó halhatatlansága a jó talajra hullt magé: úgy marad meg, hogy kicsírázik, nő, mint a rozs, és megsokszorozódik. A betűnek kő kell; a szó a növényi lét rokona. Ha már mindenképpen írnunk kell, e téren is a szerelmesek jó ösztönét követve, fára kellene írnunk, elevenre. Itt nevünk egyszerű kezdőbetűi is egy életre valót mondanak, sőt egyre nőnek, maguktól is. Jól látta ezt az előző lapokon némileg tán hevenyén bemutatott Cocteau is; igaz költői érzékről tett tanúságot, amidőn e mellett fogott pártot.8
|
Orosz Anna lelke mi alá volt puha talaj? Búza alá, tölgy-csemete, kankalin alá? Megéreztem vajon, hogy a sors milyen plántálásra adott alkalmat, milyen felelősség elé állított?
– Beszélni szeretnék magával, Annácska – mondtam.
Volt annyi jó ösztön benne, hogy nem biztatott szóval. Az a pillantás, a szeme sarkából, az is majdnem elszorította gégém.
Belekaroltam.
Egyszerre két hangon is akartam beszélni. Az emberben – a kamaszban – a szerelemre előbb van meg a képesség, mint az érzelem. Ez a kettő kért szót, a baj az volt, hogy egyszerre. Mintha – egy kicsit túlozva – egy angyal és egy növendék kan versenyzett volna, hogy melyik kaparintsa meg hangjának a torkomat.
Elnémultam. Most ébredtem rá valamire. Hogy Annához beszélve, miért nem lehet játszani a szóval. Ez az Anna nem játék. Legalább én nem játszhatom vele. Nem tudnám megmagyarázni, miért. Mert varrólány volt, s mert sokáig anyám is varrással tartotta fenn magát? Gyerekként igen anyás gyerek voltam.
Megtettünk vagy öt kilométert azon a hang- és lélegzetelállító, képzeletbeli kifeszített kötélen, amely az ifjú szerelmesek talpa alá simul a nagyvárosok járdáin, s amely üdvözült arcukat oly magasra emeli fejünk fölé. Jóval túljártunk a Bastille-on, amikor végre legalább köszörültem egyet a torkomon. Köszörülhettem.
Mi is csomósodott meg a hangszálaimon, mit is akartam mondani? Erre most gondolok. Természetesen azt, amit minden egészséges húszesztendős szív diktál, vagyis hogy ide azt a kezet a kezembe, kebelhez a keblet, archoz az arcot, és csukjuk be szemünket, és engedjünk annak az édes szomjnak, de azonnal. Azaz még világosabb szavakkal: ha azt a tikkasztó belső hiányérzetet oly boldogítóan elolthatjuk egymásban, mire várni még, hadd emeljelek, Annácska, azonnal a karomba. Az út, a megoldás, Párisban latin módra egyszerű volt. Jobbról-balról ötvenméterenként kigyúlt s elvillant az éjszakában egy-egy szálloda karként kinyúló fényreklámja, mint megannyi katonai vagy tengeri őrjel a tévelygők segedelmére. „Gyerünk be” – ezt akartam mondani. Ez azonban a növendék kan hangja lett volna. Elröstelltem, mihelyt fölfedeztem.
Ehelyett váratlanul arról kezdtem beszélni, hogy egy férfinak egy nőt, egy nőnek egy férfit rendelt a sors, egyet és nem többet! Ezt kell megvárni vagy megkeresni. Érdemes szenvedni, gyötrődni is ezért!
S hogy a férfinak a dolga megvédeni a nőt. S neki kell vezetnie is!
Arról beszéltem, hogy önmegtartóztató életet kell élni. Magam is meglepetve hallgattam szavaimat.
– És ha az ember azt hiszi, hogy már megtalálta a magáét? – kérdezte Anna.
– Akkor is – próbálja ki magát! Magát s nem azt a másikat! Az embert semmi sem tudja úgy félrevezetni, mint az érzelmei – hangzott valahonnan belőlem, ha nem mögülem a válasz. Majdnemhogy hátrafordultam, megnézni, ki mondja ezeket az üres hülyeségeket ott helyettem.
Azt beszéltem, hogy az ember csak annak adja testét, akinek a lelkét már odaadta, egy életre! Akivel halálig tartó szövetséget kötött.
Honnan merült ez fel bennem? Hirtelen még másra is ráébredtem. Katussal, az unokatestvéremmel, Etuskával, ángyikámmal, Klárival, a testvérnénémmel kötöttünk mi ki ilyen eredményhez hajdan egyszer az ozorai szőlőben, egy féldélutáni kamaszos eszmeboncolás után.
Dés fölött jártunk. Egyszeriben megint oda érkeztünk. Olyan beszélhetnék jött rám, hogy kihúztam karomat Anna karjából, hogy ezzel is fesztelenebbül, akadálytalanabbul beszélhessek. Egy-egy szerencsésebb mondat után gesztusképpen vállánál fogva magamhoz szorítottam.
– Nekem csak olyan nőhöz lehet közöm – mondtam lelkesen –, akit azon nyomban feleségül vennék.
– Igen? – mondta Anna.
– Igen, mert különben őt is megvetném, magamat is!
– Úgy! – mondta Anna.
– Köszönöm – tette hozzá kisvártatva tiszta hangon, azzal a csengő elevenséggel, amelyről az ember – épp mert oly elevenen csengett – első hallásra nem tudhatta, hogy gúny-e, meghatottság-e, vagy csak egyszerű kijelentés-e, s amely Annának nemcsak hangjából áradt, hanem, hogy úgy mondjam, kézfogásából, haja illatából, jelleméből. Amit eddig elmondtam róla, kerülgetése volt, hogy végre erről szóljak.
Volt valami tűzhelyszerű Annában, ez már tollamra jött. Jól látható a múlt alkonyi páráiban is. Esztendőkkel később megkérdeztem Venczelt, akkori napjaim legközvetlenebb felestársát, emlékszik-e Orosz Annára.
– Ó, Anna! – mondta.
De sem arcára, a gyermekien oválisra, sem domború-magas homlokára nem emlékezett. A különös tűzhelyfény nem Anna arcából áradt, hanem egész lényéből. Nem az az ifjúságfény volt, amely minden fiatal arcot néhány esztendőre feledhetetlenül ragyogóvá tesz. Annából más sugárzott.
– A szemére sem emlékszel? Mogyoróbarna volt, az a fajta, amiből – az ember azt képzeli – a Partiumban egész raktárak vannak. Az a meleg Wesselényi-szem. Ady is olyat hordott.
Venczel már nem emlékezett erre a szemre. Holott Anna pillantásával ez a szem először épp rajta állt meg, Venczel rózsafa-forgács fürtjein, forradalmár halványságán, délceg járásán; ahogy később Anna nagyon is tüzetesen megvallotta.
– Magának – (ez már nekem szólt) – olyan volt a feje, mint egy favágónak.
– És a járása…
A járásom is olyan volt.
Majd kedvesen, hogy elüsse szavai látható hatását (lépésem még favágószerűbb lett):
– Csak láttam olyannak!
Belezavarodott. Ez áradt belőle, ez az öntudatlan igazmondás, ez az anyai kedvességgel és lányos szeméremmel társult eredendő egyenesség. Legtöbbször az egyenesség került felül.
– Szeplős is volt.
– Én?
– Az orra tövén. A szeme alatt, itt.
– Elcserélsz valakivel, Annácska.
– Majd teszek máskor szemüveget.
Akkor már majdnem fél éve ismertük egymást; a tegezés-magázás mezsgyéjén álltunk, mintegy szemben egymással, de még csak kísérletül téve át lábunkat a másik területre.
– Hogy jobban meglássam, ki nyiratkozik saját maga.
Szisszent egyet a hiúságom. Anna mellett alig volt nagyobb biztonságban az ember, mint a „gyermekszáj” adomák gyermekei mellett. Az ártatlanságnak ebben az üde-tiszta egében állandóan villámok lógtak. A lelket ez különös éberségben tartotta.
Anna mellett az volt a frissítő, hogy az ember önismerésre, saját maga szüntelen felfedezésére, folytonos önboncolásra kényszerült. A sok szisszenés, nyálnyelés és könnyítő nevetés egy-egy egészséges szúrás következménye volt. Nem tudtam, hogy hiú vagyok? Hamarosan mást is megtudhattam.
Előttem szállt le a villamosról. A lépcsőn kettőnk közé sodródott egy jókora váll és egy keménykalap. Ahogy Anna leléptében felém hátrafordult, a keménykalap alól egy tenyér nyúlt ki, s kedveskedőn megpaskolta Anna arcát. A következő pillanatban az én kezem nyúlt ki a széles váll gallérja után. Így sodródtunk le a lépcsőn. Az ereszkedés végén különös változás esett. Mintha zsákmányom, melyet egyre a gallérjánál fogva tartottam, az utolsó lépcsőfokon megállt volna, vagy mintha még a földön is lett volna néhány további lépcső, de csak az én lábam alá. Valósággal lecsúsztam a zsákmány mellől, mint valami hegyről. Magam sem voltam kis termetű (azért is járt olyan könnyen a kezem), de aki előttem állt, Góliát volt, égbolt-takaró vállakkal. Hirtelen meghűlt a markomban melegedő nyakleves.
– Gyerünk, gyerünk – vonszolt el ezúttal is Anna (akárcsak akkor, a patkányok elől). – Elmenjünk innen, de máris!
Fordultam az óriás felé.
– Jöjjön már! – mondta Anna könyörögve is, türelmetlenkedve is. De a pillantás, amelyet a könyörgés és a türelmetlenkedés pillanatnyi résén át rám villantott, csak úgy tündökölt a jókedvű gúnytól.
Kint voltunk a tömegből. Lecsillapultam.
– Azt hiszem, orron vágtam volna – mondtam.
– Igen, bezzeg, ha feleakkora lett volna – mondta Anna mellesleg egészen fölöslegesen, mert a másodszor rám emelt vidám tekintet egy villanással már közölte ezt velem, sokkal ékesszólóbban. De karomat ugyanakkor két tenyérrel fogta át, mintha attól tartott volna, hogy elrohanok.
Klinikai kezelések idéződtek fel az emberben: a kápráztató fény, a veszélyes orvosi tűk, a csitító anyai simogatások vegyes emléke.
Aztán, amikor elmondtam neki, mit akartam én csinálni egy aktatáska kézigránáttal hónom alatt a dortmundi állomás előtt, akkor, amikor hirtelen a háztetőkön megszólaltak a gépfegyverek.
– Nacsak – szólalt meg a legizgalmasabb fordulónál.
– Mi nacsak?
– Úgy volt? De igazán?
– Annácska!
– Mert hogy te nem is tudnál talán, ha akarnál sem, pontosan úgy elmondani valamit, ahogy épp volt.
– Én hazudni?
Szíven talált.
– Azt ki mondta? Csak több lesz belőle… tarkább…
Már küzdött magával. A felém lökött merész pillantás úgy hátrált befelé, mint a csiga két szarva, ha akadályba ütközik.
– Én, én nem tudhatom, hogy hogy volt! – mondta kedves daccal visszakozva.
Igazmondó hajlamának kitöréseit úgy röstellte, s a baj megtörténte után is úgy leplezte volna, mint úri társaságban a parasztok, ha megint szippantottak egyet az orrukon. Éppoly kevés sikerrel. Bújt a bocsánatkérő szavak és pillantások mögé, szinte egész termetével.
– Én nem akartam megbántani magát.
Naponta megsebzett, horzsolt rajtam olyat, hogy győzhettem számszélét fogam közé kapni. A szelíd arc és tekintet mögött hajlíthatatlan szellem lapult, vadóc, erdőlakó. Anna nevetett, ártatlan, kislányos nevetéssel, de a finom párisi röpike alatt (ízléssel varrta ruháit, a legjobb szalonban, saját maga persze, ebédidő közben) az ember párducot érzett hajlongani, a szegénység erdejének jókarmú vadját. Anna hátra-hátraparancsolta ezt a vadat, de ezt is mindig olyankor, amikor a köröm nyoma már itt volt az oldalamban. Ilyenkor aztán mosolygott egy májusi eső utánit. Nyílt ege, éles levegője volt, mint a Királyhágónak. Neki köszönhetem, hogy a Szamostól le Zágonig számomra a szabad nyíltszívűség hona terül.
Épp ezért Annáról igazán – s figyelmeztetése miatt különlegesen is – csak a legcseppentettebb igazat mondhatom. Itt áll a hátam mögött, ma is közbeszólásra készen. Bárki kezébe adhatja e lapokat. Olvas még magyarul? Van ideje egyáltalában olvasni a műhely és a főzőfülke közt? A varrógép kerekeinek és a lábasoknak immár húsz esztendeje tartó őrült cserélődése, már-már igazán intermundiális forgása közepette, ott a Ferber kapitány utcájában, a Belleville tetején, ahol legutóbb, Páris megrohanásakor lakott? Akárki, akármikor adja elébe e lapokat (meleg üdvözletemmel s a régi hálával), Anna szeme nem fog élénkebben járni az ismerős tartalmú betűkön, mintha a magyar folyók vízállásának jelentését olvasná. Hogy magát pillantja meg e lapokon, arra sem tekint oda szomjasabban, mint amikor az utcán egy kirakat tükre orozva, merényletszerűen elénk dobja az arcunkat.
Annát ma is legkönnyebben fülemmel találom meg a múltban. Alakja – különös légies szoborként – mintha hangokból gyúrtan állna emlékezetemben. Nyilván azért is nem öregszik – mi árthat a hangnak? Annának romolhatatlan, nemes hangja volt. Mintha hangszálai helyén hegedűhúrok feszültek volna.
Ilyen mondataiban is, hogy „Bizonyosan az uborka folyik” – a kellemes hangoknak annyiféle fekvése volt, mint amikor a művész a tapadósra gyantázott vonó egy hosszú rántásával sorra mind a négy húrt megzengeti.
Egy vastag és kényesen tiszta fa törzse mellől hangzott ez a mondat, egy kiránduláson, hogy ezen induljak vissza azokba a régibb esztendőkbe. Ott állt Anna, kecsesen rövid francia szoknyájában, világosbarna harisnyában, kék kabátkában. Akkor már nyár vége felé járt az idő. Erdőben álltunk. Fontainebleau-ban, Versailles-ban, vagy egyszerűen csak Suresnes-ben, Sèvres-ben? – már nem emlékszem. Anna kivette kezemből a papírcsomagot; annak egyik sarkát áztatta át veszélyesen valami.
Nem bontottuk ki, mentünk tovább, szívünkben, egész mivoltunkban az enyhe bűntudatnak és a szabadság valamilyen, eddig még nem ízlelt fajtájának pezsgő kavargásával. Társas kiránduláson voltunk, egyikén azoknak a munkáskirándulásoknak, melyeken nagyobb fegyelem s szigorúbb erkölcs uralkodik, mint valami zárda növendékeinek páros kisétálásain. Herzog és Orova – híres természetjárók – lelkesült buzgósággal ügyeltek, hogy egy ágtörésnyi kár, egy villamosjegynyi szemét ne érje a természetet. Bodorné – éppoly híres gyermekbarát – egy raj kiskorú közepén lett szapora szavú, boldog kotlós. Hegyi már az ebéd utáni programot szervezte. A fiatalok röstelkedve maradoztak el. Meg volt jelölve, hol lesz a déli pihenő. „Rövidebb úton odakanyarodunk” – Annát én is ezzel a szesszel vittem neki egy hegyoldalnak.
Az erdőben emberi lélek rajtunk kívül egy fia sem volt. A franciák csak hallgatni szerették Rousseau tanításait, nehezen törtek hozzá. Másfél évszázad múlva is – ahogy Maupassant és a plein-airisták bizonyítják – a természet ölén csak addig törtek előre, hónuk alatt a borosüveggel, ujjukon az ételeskosárral, amíg a bordói melegedni, az ürücomb pedig hűlni nem kezdett, amíg a vállukra nehezedő kedves lábán a magas sarkú topánka meg nem billent a gyökereken, a kavicsokon.
Kavicsokon és gyökereken lépdeltünk fölfelé. Jobb kezemmel Annát segítettem fölös igyekezettel, miután visszavettem tőle a csomagot. Ezt próbáltam úgy tartani, hogy a nedves rész se kezemet, se oldalamat ne érintse. Úgy látszott, valóban az uborka folyott.
– Vagy a körte szotyósodott meg! – mondta Anna. Megnéztem a csomagot; hallgattam. Már avarban jártunk. A szellő leheletnyi mozdulására is hullottak a levelek.
Az erdő idegen volt. Az útról azzal a szándékkal tértem le: olyan helyre jutunk, ahol megoldódik valami. Szívem nemcsak a kapaszkodótól vert gyorsabban. Nem hazafelé, nagyon is nem Ozora és Dés irányába vezettem Annát.
Hatalmas, kígyószerű, zebraszerű fák alatt jártunk. A törzsek ölnyi foltokban vedlették kérgüket, a vékonyabb ágak mintha nyers, eleven bőrbe voltak volna bújtatva: óriáskígyókként és óriási emberi karokként nyúltak ide-oda a magasban. Ki látott már platánerdőt? Ez az volt, tán még a Lajosok korában ültették. Egy óriási szalonrengetegben jártunk.
Fölértünk a csúcsra. A szavak nem jelentkeztek. Olyan együgyű voltam, olyan barbár, hogy azt hittem, a tett egyértékű lehet a szóval, sőt helyettesítheti! Olyanfajta elhatározással, mint aminővel Caesar beléparancsolta embereit a Rubiconba, Annát egyszerűen át akartam ölelni, szemtől szembe.
– Na-na-na-na, na-na-na! – nyomta tenyerét mellemnek.
Fölényben volt, most kezdett kiderülni. Világosan látott, a nők ijesztő tárgyilagosságával. Oly világosan látott, mindent, hogy már meg is bocsátott.
Engem az tévesztett meg, hogy mi mindent feláldoztam volna Annáért. Anna boldogságáért, egy jó napjáért! Minden tulajdonságomat, egészségemet, bal karomat könyékből, sőt tán vállból. Ha életemet talán nem áldoztam volna is fel, kockára egész bizonyosan kockára tettem volna érte. Ebből következtettem, hogy szeretem, távolról sem gyanítva, hogy az ifjú szív legtermészetesebb, leggyakoribb mozdulata épp az áldozat. Egy valamirevaló fiatal lélek meghozza mindezt egy tanárjának, egy börtönben senyvedő ismeretlen szabadsághősnek, kedvenc írójának, kedvenc eszméjének is. Annát kedveltem, becsültem, ragaszkodtam hozzá. Szerettem is, ahogy gyerekkori pajtását szereti az ember. Ezt látta meg.
Ez kevés volt neki.
Természetesen másképp is szerettem volna… De hang nélkül, szavak nélkül, szinte a nélkül az ember nélkül, aki tanítgatta őt, óra után is, aki oly udvariasan, olyan hazaian szóval tartotta… Bármily fiatal s tapasztalatlan volt, nőösztöne megsejtette vele, hogy az, akinek így odaadta volna magát, az csak pihegett, zihált, s végül nagy kielégülten sóhajtott volna, elrejtve tekintetét. Ez éppoly kevés lett volna Annának. S nem éppen én biztattam rá, hogy ennyivel ne érje be? Túlságosan is bemutatkoztam.
Képtelen voltam beszélni.
Ezzel most nem sértettem meg. Ravaszkodó tekintete mutatta, hogy mennyire átlátott rajtam. Szinte éreztem, hogyan cserélgeti helyét, hogy próbálkozik, hogy indul neki s hogy haloványult meg bensőmben az a szó, „szeretlek”. Anna – épp azért, mert oly élesen látott – nem láthatta ezt a szót bennem olyan tömör színezésben, ahogy a jó női ösztön vakon is megkívánja. A jóakarat, jókívánat, a pajtási kedvesség rózsaszínével voltam tele.
– A szőlő folyik! – mondta, az ölelés helyett a csomagot véve át a karomból.
Nyúltam utána. Ördög tudja, hogy is voltam. Merjem vállalni azt a gyanúm, hogy idealista voltam, hogy nem voltam nagyon messze attól a jó tekintetű diáktól, akit Kropotkin ezer s ezer példányban vélt meneszteni a népbe? Elég erős vajon már a tollam annak érzékeltetésére, hogy mindenen túl Annát húgomnak is éreztem, mint egy még lent levő, elnyomásban, mondhatni kiskorúságban tartott osztály tagját, amelyből én már erősebb bátyként fölemelkedőben véltem magam? Teljesen fölöslegesen, védelemre szorulónak éreztem őt – magam ellenében is, a kor lírikusának szavajárása szerint.
Csak a csomagot akarta tőlem.
– Ki kell bontsam – mondta olyan lányos komolysággal s az alárendelt mellékmondat olyan erdélyiességével, hogy a völgyben valahol ismét Dés érződött.
Hessentettem volna ezt a levegőt, de Anna még sűrítette.
– Meg kell már nézzem – mondta a rendesnél is jobban megzengetve azt a puha, éneklő hangsúlyt, amelyről akárcsak erről a különös mondatszerkezetről – nem lehet megmondani az erdélyieknek, hogy román hatás, mert szúrnak.
Anna páncélnak borította magára ezt a levegőt. Jól számított. A következő percben már úgy nyújtottam jobbomat, hogy az ozorai tánciskolában sem tehettem volna különben.
Egyszerre varázslatos helyre értünk. A domb alattunk hirtelen olyan meredeken hajolt lefelé, hogy a lombjuk hullató fák dereka közt az erdőből ki lehetett látni a széles völgyre, azontúl az ugyancsak erdőborította szomszéd dombra. A nap, a nyárvéghez képest, vad hévvel mögülünk, a meredek csúcsa felől sütött, szinte félelmetesen hosszúra növesztve a fák éles-fekete árnyékát a vörösréz avaron. Nem ez volt a varázslatos. Hanem az, hogy ez a hely tömve volt madárral.
Oly sűrűn surrantak a fák mögött s ugráltak ágról ágra, mint a vendéglők elé kitett akváriumban a halak. Mintha kongresszust tartottak volna, mintha be lettek volna zárva ebbe a kis erdőzugba: felröppentek s újra visszakanyarodtak. Már nem daloltak, nem is pityegtek, épp csak a száraz levél zörrent meg s fröccsent szét, ahogy nagy lendülettel bele-belecsapódtak. Főleg feketerigók ültek a tölgyek párhuzamosan, csaknem emeletesen nyúló gallyain sorban, oly tömötten, mint a pesti bérházak körfolyosóin az asszonyok, ha az udvaron valami látványosság esik. Rozsdavörös begyű féregkeresők futottak a törzsek hosszán. Az ágak alján fejjel lefelé szürke frakkos, sárga mellényes kis pincérek rohangásztak, nyakukban fekete kendővel, amelynek csücske elöl a lábuk közé lógott. Lerebbentek, ha felettük egy-egy rigó farkát felfedve s alfelét szemérmetlenül föltárva elrúgta magát a gallyról. Tízesével sürgölődtek azok a kis kalaposak, amelyeket otthon nyaktekercsnek nevezünk, s amelyek itt névtelenül s így mintegy rangrejtve, orvvadászként űzték a zsákmányt.
– Ennyi Erdélyben sincs madár – mondta Anna.
Ez valóban érezhetően Franciaország volt. Az emberben az a sejtelem bujkált, ha a madarak megszólalnának, franciául szólalnának meg. Leültünk a paradicsom közepébe. A madarak most még jobban nekibátorodtak, majdnem hogy fejünknek repültek, az utolsó pillanatban kanyarodtak félre. Túl voltunk a platánerdőn. Abban a széles sávban voltunk, ahol a tölgy és fenyő elválik, azaz jó nagy szélességben épp azért erősen keveredik. Felülről fenyőillat szállt.
A francia ég és táj szerelemre esküszik össze. Fölnéztem, szétnéztem. Egyszeriben a tettek embere mozdult meg bennem.
– Most volna jó… – kezdtem olyan pillantást vetve Annára, amely fölöslegessé tette befejeznem, mi is volna jó.
– Az bizony nagyon jó volna – mondta ő magabiztos kacérsággal, amely azt villantotta ki, hogy volna, de nem lesz.
Aztán két mondatot teljesen a pillantások mondtak el. „Miért nem?” – kérdezte az enyém. – „Érjük be ennyivel.” „Nagyon jól tudod, hogy miért nem” – mondta az ő kislányos, de egyben szomorúan okos tekintete. – „Nálam is jobban tudod.”
– Keljünk csak fel – mondta már fennszóval. Aztán a sutaságában oly megindító proletárlány-fogással: Hallom csak! Hívnak bennünket!
Legfeljebb a távoli-távoli Erdélyt hallotta, figyelmeztetőn ebben a csábító tájban. Jól hallotta? Csak fülelt, fülelt félrefordított arccal; nem kelt fel. Bátorításnak vettem.
– Nem ülnénk közelebb egymáshoz, Annácska?
– Majd szóljon, ha találnék elfeledkezni róla!
Most már úgy tolt el magától, hogy kereste tekintetemet. Az övében kedves gúny villogott.
A két kinyújtott karjával tartott távol magától. Tettem egy mozdulatot, hogy közelebb kerüljek hozzá.
– Csak nem akar megvetni? – mondta most már a kötődésnek leplezetlen vidámságával. – Isten ments attól! Méghogy magát is megvesse!
Benne voltam saját csapdámban.
De ösztöne is, esze is jobb volt, hogysem megragadjon holmi olcsó gúnyolódásban. Elkomolyodott.
– Nem vagyunk mi egymáshoz valók – mondta.
S győzött le kedves erőssége. Felvilágosult nő volt. Az a fajta, amely az esti szervezeti előadásokon, a munkásmozgalomban nevelkedik. Felvilágosult volt, léhaság nélkül. A hiedelem, hogy minden téren szabad – hogy a nőnek éppannyi a joga, mint a férfiaknak! – az felelősséget, majdnemhogy szertartásosságot rakott rá. Ellentétben a kor polgári lányaival, akiknek ez ízleltető és ürügy volt a züllésre. Alig lehetett a női ártatlanságnak szebb példáját elképzelni, mint ezt a félig még gyermekleányt, aki az osztályharcos nő szemével nézte a világot. Schillerék ábrándoztak ilyen lelkes szüzekről. A tizenhét éves Annával – aki Beniczkyné helyett Bebelt sillabizálta – kellő formában a fogamzás titkairól éppúgy el lehetett beszélgetni, mint arról, hogy a szerelem elsősorban talán mégis testi szükséglet, s így felmerülhet a kérdés, vajon nem elég-e már két ember kapcsolatához, ha megteszik egymásnak ezt a szívességet…
Erről beszéltem. Nem fondorlatból, ahogy ma tán magam is hinném, ilyen szavakat hallva. Még a meglevőnél is kevesebb érzelemről ejtettem szót, annyira nem akartam félrevezetni! Közel voltam, hogy megoldódjanak bennem a szavak, az igaziak.
Már feleslegesek is voltak, Anna mindent megértett. Értette azt is, amire tán valóban nincs szó. Melegen pillantott rám. Szinte hangja is a tekintet melegét vette át:
– Nem illek én hozzád – mondta lassan.
Ennek kettős értelme volt: a nyomában következő csend bontotta ki egyiket a másik után. Az egyik az volt, hogy ilyen „szívességi” könnyű társul nem illik hozzám, itt, ebben a percben. A másik az, hogy egy életre nem. Ez volt a szebb, a nagyobb; egykettőre a másik fölé nőtt. Könnyet pislantott el Anna? Már mosolygott. Megdöbbentett, amit most olvastam le arcáról.
Három évvel volt fiatalabb nálam, de – egy bárgyú babona hatása alatt – három századdal hitte magát mögöttem. Az abban a korban hevenyen dühöngő érettségi-babona hatása alatt, amelynél üresebb és ártalmasabb ritkán ejtett meg lelkeket, Anna – mint később bevallotta – „nagyobbra” hivatottnak tartott, túlságosan műveltnek magához. „Akadály” lesz „utamon” – ezt hitte. Mért nem térítettem rögtön magához, mért nem világosítottam fel, hogy az „akadály” nem ott van? Azért vajon, mert az a néhány középiskolai év, amelyek alatt csak romlottam, belém is belém oltották azt az aljas gőgöt, hogy Annának valamelyes igaza lehet? Ez az érzés akkor a leghaladóbb szelleműekben is megvolt, a sorsszerűség fellengős átérzésével töltve el őket. Bennem még akkor sem lehetett volna meg, ha valahogy teljesen megfeledkezem arról, hogy a nyolc középiskolai év alatt, amelyet négy intézetben töltöttem ki, semmit sem tanultam, hogy alapjában nem voltam más, mint amit később őstehetségnek hívtak, értve rajta, hogy ami emberség rám ragadt, az éppoly környezetben ragadt rám, amilyenből Anna származott, s amilyenben Anna élt. Annában a vonzó számomra épp az volt, hogy munkáslány volt, szorgalmas, tiszta és a maga lábán álló. Az én szememben épp ez emelte magasba, ez tette a világ minden hercegkisasszonyánál ragyogóbb ideállá. A tényleges különbség, ami nekem öntudatot s finom bánatot kölcsönözhetett, köztünk legfeljebb az lehetett, hogy én tudtam a magyar helyesírást, s nagyjából formás betűket írtam, azt a fajta folyóírást, amit az ember a hatodik középiskola után kezd kialakítani. Anna írása a gyerekesen felnyúló t-betűkkel, a lábukat tetszelgőn előrenyújtó nagybetűkkel az ötödik elemi vonalán merevült meg. Ezzel szemben tőle értesültem, hogy negyed kiló az huszonöt deka s nem azonos a fél fonttal, s fizetéskor ő vette át s ő olvasta meg a visszajáró pénzt, mert én még az egyszeregyet sem tudtam.
– Mért nem illenél hozzám, Annácska?
Az utolsó érv: ha valaki távolságot s magasságot – társadalmit, műveltségit, neveltetésit vagy vagyonit – át tud szárnyalni, hát az épp a fiatal lány. Hogy a parasztlánykából egy év alatt királyné lesz, a mese ebben csak ott túloz, hogy egy év alatt. Két hónap alatt beletanul.
– Mert. Elszakadunk egymástól mi. Magának nem ilyen lány való. Olyan, mint a Szemző Éva.
Ez volt a hűtőtest-arcú nő.
Gúny szándéka nélkül mondta ezt Anna, de amikor kimondta, már jóízűen nevetett maga is.
– Nagyon megértenék egymást azzal! – tette hozzá majdnem diadalmasan. – Na, vigyem is hozzá – mondta. – Keljünk föl! Nézze csak, miben ül itten. Egy csomó hangyában!
Voltam olyan málé, hogy léprecsalt ezzel a kis varrólány-tréfájával is. Híre-hamva sem volt hangyának.
De a szomorúságot elfújta fölülünk. Nem vívhat Erinnysekkel az, akinek a hangyák ellen is, a nadrág hátuljának a lesöprésére is van mozdulata. Annával nem lehetett csak úgy kiröppenni a tárgyi világból. Voltak kijelentései Annának, amelyek után az ember nagyobb adag józansággal, a reggeli ébredés ízével nézett szét a földön.
A madarak egyszerre csak megritkultak, már nem is voltak. Óriási mozdulatlanság-szigetben ültünk; a madarak most annak a szélén csapongtak a fák közt, a nagy fekete öltögetéssel, mintha be akartak volna varrni bennünket az erdőnek ebbe a sarkába. Csak egy feketerigó ült néhány méterre előttünk, felénk-felénk nézve, majd fejét oldalvást úgy tartva, mintha hallgatódzott volna. Aztán egyszerre az se volt. S a mozdulatlanság-sziget partjairól is eltűntek a szorgalmas szabók. Csak gombaillat volt s mogyoró.
Felkeltünk, kielégítetlenül, egy kicsit úttalanul, de olyan jó barátságban, hogy annak örülni kellett. S mintha ezzel a felállással zökkent volna helyre valami bennünk.
– Most már így lesz, Annácska?
– Legyen így – mondta ő.
Megígértem. Indultunk. Az utolsó felhő is elszállt az égről.
Erdőből kifelé az ember mindenütt szülőföldjéhez közeledik. Ahogy ritkulni véli a fákat, a Pireneusokban is azt érzi, hogy a következő pillanatban ahhoz a két óriási makkfához s köztük ahhoz az omladozó mélyúthoz ér, melyen át egykor a simontornyai erdőbe belemerült. Erdőbe befelé viszont bárhol is szülőházától távolodik az ember. Az erdő – ami megfelelő nagyságban a szárazföldi embernek pontosan az, ami a tengerésznépnek a tenger –, az erdő és a haza mindenütt rejtett kapcsolatban van egymással. Annának jót tett ez az ismeretlen erdő. Végül karomért nyúlt. Az első őznek csak integetett, a másodiknak magyarul kiáltott oda. Annát bizalom töltötte el, de majdnem olyan szemmel láthatóan, mint amikor a világosság felé tartva egy fehér üvegbe vörös bort ereszt az ember. Karomon éreztem, hogyan melegül, hogyan alakul át.
A déli találkozóhelyen nem előztük meg a többit. De nem is igen késtünk el. Az egyik oldaldombról néztük végig bevonulásukat. Majdnemhogy hadirendben jöttek. Vagy inkább holmi népvándorló törzs felvonuló rendjében.
A kettesével, hármasával haladó, meg-megszakadó s így elég hosszúra nyúlt menet közepe táján Bodor bácsi lépdelt, a törzsfő méltóságával. Kacsmárék elöl cserkésztek, mint holmi hírszerzők. Hegyi az elmaradozókat biztatta. Kirítt, hogy egy évezreddel előbb ki lett volna teherhordó, ki harcos. Itt volt Louise is, és nem egymagában volt francia nő. A táborhely sima tisztás volt, Kusid sem szemelhetett volna ki különbet. A teherhordók kibújtak a hátizsákok hevederjéből, a női kabátok és tarsolyok púpja alól. A tűzrakás megszállottjai öngyújtóikat csattogtatva száraz gally után néztek, a forráskutatók és kútásók legalább a literes üvegeknek ástak egy kis gödröt, a házépítők ügyes kis sátrakat feszítgettek. Hegyié volt az érdem, hogy friss forrásvíz került, a sátrak és lombalkalmatosságok a tisztás szélén szép körbe helyeződtek – valóságos teret alkotva –, s hogy végül csak egy közös tűz lobogott a tér közepén, igaz, hogy az aztán derekasan, hozzáértő szakemberek felügyelete alatt. Akinek melegíteni valója volt, megmelegíthette addig is, amíg a parázs alkalmassá nem roggyant a táborverés fénypontjához és fő-fő értelméhez, a szalonnasütéshez. A zenészek zenélni kezdtek.
A felvonuló rend felbomlásával kezdte csak igazgatni a tetteket és a szíveket egy bensőbb rend. Ha az előbb Annán át egy egész osztályt húgomnak éreztem, most én törpültem itt egy egész népréteg öccsévé. Ilyen hangulatban ereszkedtünk le a dombról, s vegyültünk el a táborban.
Csak Krupa jött megkésve, a bicegők megható igyekvésével. Kimerült arccal, de emelt fővel hozta sántaságát, a szenvedés és a büszkeség különös egyvelegével. Kínlódott vele, de (tudtuk) nyomorékságának köszönhette, hogy paraszt szülei mesterségre adták, hogy iparos lett. (Valójában Kupainak hívták; ördög tudja, melyik műhelyben s milyen mellékjelentéssel ragasztották rá ezt a Krupa nevet, amelyet ő maga már-már hivatalosan is használt.) A célhoz, közénk érve, olyan ünnepélyesen állt meg s nézett körül (mert hisz végzett ő valamit már azzal is, hogy idáig sikeresen elbotladozott), mint valami főispán.
– Üdvözlet, szaktársak – mondta akaratlanul is az elismerés hangján.
– Üdvözlöm, szaktárs – nyújtotta felém elsőnek jobbját elégedett mosollyal.
– Jó napot, szaktárs – fogadtam el kezét, mintha kitüntetés ért volna.
Anna elröppent mellőlem és én, nem tudom, miért, itt könnyű szívvel néztem utána. Ez már annak a hangulatnak a hatása volt, amelyet a nyüzsgő tábor árasztott magából. A könnyűség pontosan az a megkönnyebbedés volt, amelyben a tóba zuhant tuskók és törzsek részesülnek. A szív megnyugtató közösség puha közegében fürdött, és sok mindent ki tudott vetni súlyaiból. Ha itt próbálja valaki – akármilyen vadidegen is – megpaskolni Anna arcát, nem nyúlok a gallérja után, mosolyogva kettejükre bízom a dolgot. Kezem nekem is legfeljebb addig nem ismert lányok keze és válla felé indult volna: nem rejtett szándékkal, hanem pusztán csak a mozdulat kedvéért. Vesztettek valamit a nők is lényükből, épp a nemiségnek és idegenségnek azt a súlyát, amely úgy meg tudja nyomni körülöttük a levegőt. A táborban a nők közelebbiek, emberibbek lettek, jobban a kezünk ügyébe estek. Minden nőhöz köze volt az embernek, tán nem érthető félre a szó. Valamiféle tiszta nőközösség levegője áradt el a tábor felett, oly távoli ősidők emlékeként, hogy belesajdult az ember szíve. Áradt éppoly férfiközösség is; az ember sohaselátott bajuszosoknál hagyta kölcsönben a bicsakját, idegen férfi zsebóráját és tárcáját tartotta, amíg az megtanított egy neki is idegen férfit egy dzsiu-dzsicu fogásra. A tábor felett a hajdani törzsek meleg lehe húzott. Az ember minden idősebb férfit az apjával, minden anyányi asszonyt az anyjával rokonított. A természetben alábbhagy a pártviszály? A máskor szünetlenül fortyogó vita itt a gyepen elült, mint amikor a fazekat lehúzzák a tűzről. A szabad levegő láthatóan nemcsak a tüdőket járta át, hanem a fejeket is. A völgyben együtt nyüzsgött a mozgalom minden árnyalata; önkéntelen kiküldötteivel itt kerengett az egész kétkezi magyarság. A természet feloldta a hontalanságnak azt az érzését, amely a város falai közt szorult a lélekre, de ugyanakkor megerősítette a száműzöttség érzését. A haza most Párison is túl ijesztő messzeségbe tűnt, de ugyanakkor a rengeteg magyar szó egy kis magyar biztonságot varázsolt az emberek köré. A hajdani kalandos magyarok egy-egy csapata érezhette magát így Szent Gallenben, az Appenninekben, vagy talán éppen itt.
Férfitábor volt a honkeresőknek vagy portyázóknak ez a tábora, nő alig volt több benne, mint Árpádéban. Mint a bolgárok etelközi nagy mészárlása után, itt is egy sereg agglegény és özvegy férfi akart a honalapítás másnapján családot alapítani. A mutatóba akadt asszony közt is legfeljebb egy-kettő ha volt a régi, a mieinkből való, olyan, mint Anna. A többi kevés már új szerzemény volt, az itteni föld szülötte; ezek a zsákmányolt nők nagyra nyílt szemével nézték a tábor szokásait. Idejövet még királynőkként lépdeltek az esetlen harcosok oldalán, itt az idegen szavak záporában rabszolgákká szerényültek. A harcosok, az övéik is, az őshazabeli nők felé tekintgettek és szállingóztak.
Udvara lett egyszeriben Annának is. Megérezték rajta a férfiak, hogy szabad, hogy semmi sem köti? Anna sem érezte kötve magát. A hajadonoknak engedélyezett vidámsággal nevetett és keringett a fiúk között, s csak néha-néha küldött felém egy pillantást a kör közepéből, de az is csak olyan söprő pillantás volt, amely egy suhintásra húsz arcon is végighúzta a melegét és biztatását: miért nem jön közelebb? Rajtam legfeljebb egy kis gúnyt is kipróbált.
Mert véletlenül valóban a hűtőtest-arcú nő mellé vetődtem.
– Nem helyeselhetem a tanítási módszerét sem – fordult az tüstént szembe velem –, nem érvényesül benne sehol az a taktikai realizmus, amely… az a céltudatos szociális pedagógia, ami…
Elfordultam, Bozsár számára volt mondanivalóm.
Annak a néhány, munkássorba került intellektuelnek a csoportjában álltam, akik már nemcsak eszméiket és sorsukat, hanem szórakozásaikat is megpróbálták osztani a munkásokkal. Ott volt köztük Venczel is. De miért verődtek mégis külön csoportba, micsoda véletlen vagy törvényszerűség következtében? – ötlött fel bennem a gondolat. Ott állt szigorú szemmel, karba tett kézzel Lovas is, – sötét szemüveggel, bajuszosan! Intett, hogy: nem ismerjük egymást. Épp léptem volna odább, amikor egyszerre csak Anna csatlakozott hozzánk. – Okosítsanak ki engem is – mondta.
De akkor már ott volt nyomában két-három fiú, köztük Karácsony. Velük mentem tovább, egyik karommal Karácsonyba, másikkal Annába karolva.
Nem, ez a tömeg egyáltalában nem volt félelmes. Keyserling éppoly kevéssé jósolhatott volna sötétet róla, mint Ortéga. Hasztalan próbálok ijesztő emléket felidézni abból az időből, amikor gyakorló tömegember voltam.
Holott ebéd után már igazán szent-galleni hangulat terjengett. Sikongások hangzottak; Krupa, levetve, illetve megszüntetve tudtán kívüli méltóságát, kézen járt; a magasba – torony helyett egy szilfára – előbb a kis Istvánffy, majd nyomában Herzog mászott. A zsákmányolt nőket énekszóra késztettük, majd táncukat szemléltük meg; ezt már legényeinkkel lejtették, a fűben. Hívei Bozsárt formálisan pajzsra emelték: egy jókora doboztető volt a pajzs, azon ülve vezényelte énekeseit. Aztán az énekesek függetlenítették magukat, vezető nélkül saját kedvükre és szakállukra röppentettek fel egy-egy dalt, belerántva már a nem-énekesek avatatlan seregét is. Zengett az egész tábor. Nem utolsó érzés beleharsogni egy sèvres-i vagy trianoni tájba a Hármat tojott a fürjecskét, vagy a Vékony héja van a piros almának kezdetűt azzal a végeérhetetlen, újkori refrénnel, amelyben egy gőz homorú köszörülde is helyet kapott. Ez már tömegünk hírhedt lázadása volt? Bodor bácsi el-elsétált a fiatalok közt. Nem, semmin sem akadhatott meg a szeme. Piliti jóakaratú mosollyal hallgatta egy kis barnának a francia kereplését. Aztán alkonyodott. Hazaindultunk, messzire elnyúló sorban. A tábor, a sereg, a házak feltünedezésének arányában vesztette el hősi lényegét. Az állomáson már egy falka gyámoltalan idegen volt. A bennszülött nők a jegyváltásnál és a kalauzokkal való hagyományos vitában újra vezetőkké és messze kimagasló uralkodónőkké varázsolódtak. Övék volt a szó és az irányítás. Az imént oly hangos harcosok elhallgattak, mintha rabszíjon terelték volna őket egy diadalszekér után. Hogy meghalványodtak, megkoptak a mi nőink.
– Igazánból mondtam ám én – mondta halkan már a vonatban Anna –, hogy szeretnék többet tanulni.
– Szeretnék mindent tudni – tette hozzá pirulás nélkül, természetes hangon, szemembe nézve.
Valamelyik vonatablakból kicsapott a hosszú landsknecht-nótának egyik vége felé járó szakasza.
|
– Szívesen adok különórákat – mondtam éppoly természetes hangon vállalva a mindentudót, mint ő a mindentudást.
Elmúlt, ilyenféleképpen múlt el, mellékesen, mintegy a díszletek mögött a tavasz és a nyár. Nem vizsgáztam, de már tele biztonsággal néztem az új tanév elé, noha nem készültem fel rá úgy, ahogy a nyár elején elhatároztam. De a francia már istenesen ment, főleg, ha otthon az üres szobában vágtam ki azt az ékes szónoklatot, amely egy-egy üzletben vagy felvevő-irodában bennem ragadt. Vagy amit egy szószékről dörögtem volna el, a világ lelkiismerete előtt, egy félreismert nép nevében, a világ elnyomottjai nevében! A nyár – színesen, zsúfoltan is – egy pillanat volt. A lafontaine-i tücsök hosszú, de emléktelen pillanata. Vezetgettem a Józsefeket és Zsigákat már nemcsak Renault-hoz és Citroënhez, hanem Potinhoz, sőt egyiket-másikat már a Lafayette vagy a Szép Kertésznő áruházaiba; egyiket – el-elakadt vallomása után – Lugosi magánrendelőjébe. És vezetgettem az esti gyűlések után Annát a külvárosi csillagok alatt, néha annyi könnyedséggel telten, mintha a csillagok között. Néha Bodoréknál vacsoráztam, de hogy ebédelni egyszer is hol ebédeltem, arról nem tudnék számot adni, présben sem. A kánikula alatt a város kiürült, némely negyede úgy elárvult, mint Herculanum; a hőségtől megolvadt, a cipőtalp-ragasztó aszfalton a magányos ténfergők éjjelente is puha láván jártak. Még a csavargók is eltűntek a rakodópartok zugaiból. A versenytársak híján, egyszerre négy-öt uszályról is integettek felénk, ha Bozsárral megjelentünk a kőpárkány tetején, s a munkára-ajánlkozás már-már szokássá vált különös jelképe gyanánt emeltük ki a kötésből, majd húztuk le fejünkön át ingünket. A munkaorgia legszebb napjait éltük, néha hetekig egyvégtében, mert persze terv és elhatározás itt is volt elég. Összetakarítunk legalább egy félévre valót! Eszembe jutott Miller – csak annál keményebben vittem a zsákot. Legalább a beiratkozásra valót takarítjuk össze, mint Venczel! Igen, azon a nyáron szereztem meg sürgősen mostani könyvtáramnak is díszét, a Crépet-féle Baudelaire-t, a Calligrammes első kiadását! Mint az ital rabjai, ha valami jobb fajtából egy demizsonnyit kerítenek, de azt csak méltó társaságban tudják élvezetesen elfogyasztani, a jobb szerzeményekhez – nem sajnálva a fáradságot a napi munka után sem – még azon melegében fölhajtottuk Venczelt, s nemegyszer hajnalig dőzsöltünk a zsákmányon, asztaldöngetésünkkel és üvöltésünkkel alig kevesebb kellemetlenséget okozva Bozsár szomszédainak, mintha folyadékban nyelt szesztől rúgtunk volna be. Ó, Poulenc, ó, Auric és Tailleferre! Bozsár egy hosszú szál deszkára fekete és fehér billentyűket festett, abban az időben készült el találmányával, azzal a félkiló súlyú, néma pótzongorával, amelyet két székre fektetve a legnagyobb zeneszerzők is sikerrel használhatnak, mert hisz a hangot úgyis belül kell hallani.
Az Istvánok szemmel láthatóan tollasodtak. Nem gazdagodtak, nem is módosodtak; gyarapodásukra pontosan ez a madárvilágból való jó magyar szó illik; kikupálódásukat külsejükön lehetett szemlélni, mint megannyi pihét és tollat.
Hasuk fegyelmezettségének – fegyelemtartásának – köszönhették.
Az ötfogásos ebéd és vacsora – a franciák legegyszerűbb táplálkozása, amelynél kevesebbel ott a koldus sem érte be – őket a Ritz-re emlékeztette, s mindahányszor a szentségtörésnek valami halvány érzületével töltötte el. Ha kezdetben francia szobatársaik unszolására – s mivel, mint hallottuk, nem volt más – el-elfogyasztottak is ilyen lakomákat: enyhe bűntudattal tették, s maguktól ritkán zuhantak vissza. Delente szinte csak a kényszer hatása alatt léptek be a gyárak és műhelyek környékén lévő munkásvendéglőkbe, ahol a pincér a teríték mellé kérdezés nélkül odatette a fél liter vöröset, s ahol dugig szedhette az ember az előtte álló kosárkából a zsemlyefinom kenyeret; estente már nem keresték fel a lakások környékén lévő vendéglőket, ezekre már valóban a Ritz-nek kijáró szent megvetéssel néztek; egy jó bablevest kebeleztek be, s ez nemcsak hasukat, hanem mondhatni, lelküket is megnyugtatta: ez volt a more patrio. Ez az igénytelenség naponta egy étkezés árával juttatta többhöz őket, mint a bennszülötteket.
Gyomruk nem kívánta a feketekávét; nem ismerték, s a megismerés után sem kedvelték meg a különböző ebéd utáni szeszeket; az „étvágygerjesztők” épp az étvágyukat vették el; a bor meg – egy literen túl – épp a jó hangulatot.
Az égalj, ahonnan előkerültek, másfajta szomj kielégítésére ösztökélte őket.
Tárgyakat aggattak magukra. A belső, a has helyett a külső volt a gondjuk. Megindítóak voltak gyermeki ártatlanságukban. Mindegyikből egy-egy Pál és Virginia-beli szigetlakó bújt ki; olyan szigetlakó, aki egy dús bazárba téved.
A francia proletárok fütyültek a kemény- vagy a puhakalapra, a csokorra vagy hosszúra kötött nyakkendőre, egyáltalában minden kalapra és nyakkendőre; tarkóra lökött micisapkában eregették a burgundit a gombapástétom és vol au vent fölé, vagy sillabizálták Prudhon és Grave kiáltványait. A jövevényekben még nem ilyen felnőtt ösztönök dolgoztak. István, vagy József első vásárlása épp egy angol diplomatának tervezett isteni keménykalap volt; majd egy oly lenge-lebke csokor-nyakkendő, hogy majdnem szárnyra kapott, amikor a torokra illesztetett. Ahogy a sokféle kacatot magukra rakták, most derült ki, hogy ezek a kemény Istvánok alapjában milyen meztelenek voltak. De leleplezték utánzásukkal egyszersmind hazai uraik lelkét is: a hamis gyöngyökkel fölcicomázott sátorlakó királyok irányában néztek fölfelé; magától értetődően azok vágyát kiáltották világgá.
Lajos egyszerre négy darab selyeminget vásárolt; Piliti zsebórát, láncot; Hegyi messzelátót, fényképezőgépet; a többi hajhálót, nadrágtartót, ruganyos, mellfejlesztő tornaszerszámot, mely egyenest Németországból került ide; Kovácsék egy családi beszélőgépet; még Bodor bácsi is elsiklott egy valódi borzecset s ugyancsak egy keménykalap erejéig.
Bár a szervezettek, főleg a mozgalmiak közt úgy illett, hogy az ember ellenálljon ezeknek a burzsoá hiúságoknak.
Nem volt könnyű.
A fogorvos megkocogtatta, megturkálta Sándor lyukas szemfogát.
– Azt mondja, hogy fölösleges arra még aranykorona; megteszi a tömés is – fordítottam a véleményét.
– Mondd neki, csak tegyen koronát rá – mondta Sándor szemét rögtön lehunyva, száját pedig óriásira tátva, hogy így leplezze a vörösödést, amely még homlokát, még nyakszirtjét is elfutotta.
Én éppily legyőzhetetlen szomjtól hajtva egy öreg írógépet szereztem. Ez ismertetett meg azzal, hogy kinek-kinek milyen küzdelmen kellett átesnie. Két napig ott díszlett a gép a kandallón; a harmadik nap délelőttjén már oly dübörgően harsogta, hogy itt előbb-utóbb író pálya veszi kezdetét, hogy – engedve a puritán kálvinista ősök korholásának – be kellett a szekrény alá dugni. De kiüvöltött onnan is, mint egy ártatlanul sarokba dorongolt kutya. Így került átmenetileg Trencsényihez, aki – gyengébb jellem lévén – átmenetileg valóban író is lett tőle.
A városban hemzsegtek a tárgyak, épp csak utánuk kellett nyúlni. A bennszülöttek maguk sem tudtak róla. A Clignancourt-i-kapun túl volt az ócskás piac; akkora, mint egy magyar mezőváros. Az ember káprázott szemmel járt a földre terített ponyvák végtelen utcáinak aladdini mesevilágában.
Quinault Pompennoix-nak köszönhettem, hogy a piac mélyrétegét is megismerhettem.
– Hogy ez a pár cipő? – kérdezte Mór.
Mikor felemelte, akkor láttam, hogy hat pár van egy zsinegre fűzve. Papírfinomságú bőrből készült sárga cipő volt, hihetetlenül hosszú csukaorral; olyan hosszúval, amilyent a nikápolyi ütközet francia arszlánai viselhettek, s amely miatt, mint tudjuk, mind a huszonötezren ottvesztek, mert a cipő hosszú orra miatt nem tudtak elszaladni:
– Öt frank egy fél tucat. A gombosból négy.
Mór, Pompennoix élvezetét lelte az alkudozásban.
Öten voltunk kint – rajtunk kívül egy új István, egy Lajos és egy Ferenc – vettünk egy féltucatot a gombolvajáróból. Rögtön bele is öltözködtünk.
Aztán vettünk egy fél tucat vadonatúj, bár húsz év előtti divat szerint készült szalmakalapot, egy tintával nyakon öntött földgömböt, de akkorát, hogy Ferenc csak ölbe fogva tudta vinni.
Minden darabbal nőtt a kedvünk. Vasárnap délelőtt volt.
Pompennoix, álmosan most is, de ezáltal csak fölényben alkudni kezdett egy velocipede-re, egy igazira; amelynek még az embermagasságú első kereke fölé kellett ülni.
De aztán eszünkbe jutott, hogy délben a lányokkal – Annával, és Pompennoix húgaival: Angelica-vel, Marie-val lesz találkozásunk. Nekik kezdtünk vásárolni. Előbb – harminc szantimért – egy vékát vettünk, aztán néhány kalapot. Egy nyaláb Loubet-korabeli fodros napernyőt, egy valódi krinolinabroncsot szoknyával, és ugyancsak cipőt, cipőt, cipőt; meg egy elnyűtt huszártarsolyt.
Fillérekért ezeket is.
Épp dél volt, mikor a Mesterségek Hídjára értünk, találkozóhelyünkre a lányokkal. A hídon – vasárnap volt, dél és kora nyár – nyüzsgött a külföldi. A vaskorlátnak dőlve bámulták s fényképezték jobbra-balra a panorámát. Mór helyet szorított magának köztük, fején a daliás szalmakalappal. Egy másikkal a kezében. „Oh, ez a kilátás!” adott hangot elragadtatásának. Fejét hirtelen felkapta; a könnyedén odahelyezett kalap szép siklórepüléssel szállt a víz fölé. Pompennoix oda se nézett. Az eget nézte.
– A kalap! Oh, a kalapja! – hangzott innen is, onnan is.
De a lányok már benne voltak a tréfában.
Egy úr megérintette Pompennoix karját.
– A kalapja, uram…
– Az enyém? – kérdezte fensőségesen Mór. Fején már megint volt kalap.
Az idegen izgatottan nézett a vízen úszó kalapra, majd arra, amely Pompennoix fején volt.
– És aztán! – kiáltotta Mór. Kikapta fejéből a kalapot, s nagy ívben az első után hajította. „A szabadság székvárosában vagyunk, ha nem csalódom!” – kiáltotta. „Azt hiszem, csalódom!” – kiáltotta aztán, s még egy kalapot a vízbe lendített.
Néhányan sértődötten eltávoztak mellőlünk. De a többségre átragadt a jókedv. Nagy hahota-görgetegben vonultunk át a híd közepén, amely egyetlen széles járda, csak gyalogosok közlekedhetnek rajta. Még egy kalap a vízbe repült. A tömeg lassan mögöttünk maradt. Még mindig Mór lépdelt az élen. A híd túlsó vége felé apácák vezette lánycsapat közelgett felénk.
– Hadd ajándékozzam meg egy napernyővel, kisasszony – mondta Mór az első sorban lépkedőnek.
A lány elfordította mosolygó arcát. De az apáca is mosolygott.
– Ne szomorítson meg azzal, hogy visszautasítja – folytatta Mór.
– Vissza kell utasítanom, uram. Ismeretlenektől nem fogadok el ajándékot.
Crevel jött a balpartról, az Institut felől.
A napernyő is a vízbe került, már a mondat közepén.
– Ezt is visszautasítja? – kérdezte álmosan is vésztjósló arccal Mór, most a földgömböt nyújtva a lány felé, majd annak zavarát látva, Crevel felé.
– De miért, uram?
Crevel – osztálytársa Pompennoix-nak – egy pillanat alatt megértette, mit kíván tőle a helyzet.
Repült a földgömb is a vízbe.
S utána az aranyozott huszártarsoly.
Úgy pörög az emlék a fejemben, mintha egy korabeli szürrealista filmre emlékeznék. Az action gratuite még szűzi korszaka volt ez, a Vatikán pincéi-nek, Gide szeszeinek légköre.
– Hogy emléket hagyjak önnek, kisasszony! – kiáltotta Crevel. – Mert múlik az élet, kisasszony!
Az apácák lépésgyorsításra biztatták a növendékeiket.
Crevel gyermekes közvetlenséggel István (vagy Ferenc) vállára tette a kezét s hosszú magyarázatba kezdett. Jó tíz perc után állt meg a szóban.
– Igazam van?! – kérdezte levegő után kapkodva; fél tüdeje volt. István (vagy Ferenc) egy kukkot nem értett a fejtegetésből. (Crevel akkor Engelsért lelkesült, nem hagyott ki egy alkalmat, hogy ne fejtsen ki valamit az Anti-Dühringből.)
– Igazam van?! – kérdezte ismét még fölhevültebben Istvántól.
István – Ferenc – felém irányított egy kérdő vigyorgást.
– Semmit sem értett az egészből – mondtam.
– Miért? Nem voltam elég – logikus?!
– A szavaid nem érti.
– Testvérem! – mondta Crevel olyan lendülettel ölelve magához Ferencet, hogy annak fején megbillent a frissen vásárolt kalap.
Ferenc – Sándor, vagy István is – tétova pillantást küldött felém.
– Öleld vissza – mondtam.
– Megtörtént.
– Gyertek! – mondta Crevel – egy pohár vörösre. Vagy fehérre!
És Annába karolt.
Venczel adott arra, hogy haja, körme, nyakkendője és cipője a nap minden szakában példás legyen. De ez volt minden, amivel a polgári társadalomhoz illeszkedett. Nyomorúságos szállodai szobáját például ott a város déli szélén, a Jourdan körúton, már szinte meggyőződése ellen, végső szükség esetére, vagy holmi ruhatárként tartotta. Hétszámra nem aludt benne.
Ott aludt, ahol az utolsó villamos feledte. S mivel estjeit leginkább a szervezetben töltötte, legtöbbször egy-egy munkásnak osztotta ki magát, olyanféleképpen, ahogy a szervezeti tennivalókat. Néha diákok közé bénította a forgalom megszűnte, ilyenkor ezeknél aludt. Egy kutya természetességével és bizalmával heveredett le az első kínálkozó helyre. Egy üres dívány majd mindenütt akadt. Venczel hajlatba rendezte nadrágját, gondosan a lepedő alá helyezte, ráfeküdt, s már aludt is. Egy madár könnyedségével ébredt. Irattáskájából előszedte fogkeféjét, hajkeféjét, cipőkeféjét és borotvaeszközeit, s tíz perc múlva már egy arszlán ifjú könnyedségével vitte magát ragyogóra simított hajzata és éppúgy tündöklő lábbelije közt az utcán az egyetem, vagy valamelyik vasalóüzem felé, aszerint, hogy milyen évszak járta, vagyis, hogy diák volt-e, vagy munkás.
Néha valamelyik nőnél aludt – s éppily üdén és pontosan távozott attól is. Ha sehol nem kapott helyet, kiválasztotta az akkortájt már ásítozva és rogyadozó térddel sétáló utcalányok közül a legfáradtabbat, s annál töltötte az éjszakát. El lehetett hinni neki, hogy elsősorban azért, mert így a legolcsóbb. A munkások is, a diákok is, hovatovább a Ménilmontant utcalányai is ösmerték Venczelnek ezt az ágról ágra szálló természetét, s el is fogadták, mosolyogtak is rajta. Venczel takarékoskodott az idejével! Lassanként pusztán abban, hogy Venczel valamelyik mozgalmi nőnél vagy diáklánynál feledkezett, semmi megszégyenítő nem volt: legtöbbször át is aludta az éjszakát: egyéb meghívás nélkül nem lépte túl a hálásra szóló meghívást. A mi kis baráti körünkben, mindenesetre az ő példájára kezdett kialakulni az a szokás, hogy szükség esetén mi fiúk nyugodtan végighevertünk egy-egy délutánt vagy akár éjszakát lány ismerőseink szobájában anélkül, hogy ezért bárki jó hírén folt esett volna. Már hogy is eshetett volna! Mindezt maga Venczel beszélte el az első ismerősnek is, akivel az utcán összeakadt és akkor is, ha a lengeteg, halovány Cresse épp ott csüngött a karján, puhán és simulékonyan, akár egy felöltő.
Így volt nagyjában Venczel az étkezéssel is… ahol épp elérte a dél, irattáskájából a szokásos darab kenyeret, sajtot és csokoládét ott szedte elő, nemegyszer jártában az utcán. De így volt ő a mosással, a fürdéssel, a körömápolással, vagy a tanulással is. Ahol a csapból meleg víz folyt, ott néhány perc múlva már száradt neki legalább egy zsebkendője a fűtőtesten. Volt a lakásban fürdőszoba is? A tanácskozókat Venczel néhány percre a fürdőszobába kérte. Írásbeli dolgozatait és cikkeit a villamosban fogalmazta. Ott is tanult. Lénye alig bírt több rögzítettséget a földön, mint egy katicabogáré. Ha Páris kisebb, már régen tovaszállott volna belőle, ahogy Párisba is városról városra szállva csaknem szándéktalanul érkezett. Egy-két merőben mellékes körülmény tartotta itt: még mindig nem szerzett magának útlevelet, német órákat adott Cresse-nek, a gentillyi szervezetben nem akadt megfelelő helyettes!
Így, bár látszólag mindent ötletszerűen, kapóra csinált, rengeteget elvégzett, és még mindig azt a benyomást keltette, hogy ténfereg és unatkozik.
A világforradalom minden hónapban megérkezhetett. Ez számított. Minden szervezeti munka azért indul nehezen, mert az emberek épp azt a küllővéget nem látják, amelyet valóságosan azonnal meg kellene ragadniok, hogy a tervek roppant kerékrendszerét megindítsák. Épp azt a gázlót nem tapogatják ki, ahol a tenger nehézségen átkelhetnek.
Venczel a szervezeti tennivalókat is úgy úszta át, mint a jó vadászkutya a folyót. A legkisebb prédáért – sőt néha a puszta mozgásért, sőt merő játékosságból is – nekiiramodott. Egy szóra kiutazott Billancourt-ba. A megadott címen senkit sem talált; maga a cím is hamis volt! Még aznap Saint-Denis-t is megjárta. Az árván lézengő kis magyar csoportoknak nem a jövő paradicsomáról beszélt. Elvezette őket a francia szervezet szombati táncmulatságaiba, s hátba verve biztatta a nagydarab keleti tuskókat, hogy fürgébben hajlongjanak a sovány francia lányok előtt.
Nem lehetett tudni – s nem is illett kérdezgetni –, tulajdonképpen milyen erő mozgatja a magyarok szervezkedésének különféle alakulatait. Az igazság az volt, hogy néha hónapszámra nem volt semmi központi „erő”, s a szervezeteket csak a remény s a hiedelem mozgatta, hogy most már rövidesen érkezik ilyesmi, sőt már meg is érkezett. Az eleven mozgatóerő jó ideig Venczel hamari gyakorlatiassága volt, az a könnyed közvetlenség, ahogy – átvágva minden elméleteskedésen – rögtön és mindenütt a végeznivalókhoz látott. Az emberek azonban épp e miatt az érett, természetes tudatossága miatt hitték őt magát mellékes szereplőnek, valóban afféle jó vadászkutyának, aki csak felveri a terepet, valami láthatatlan, felsőbb kéz ujjmutatására. Mindig csak apró, az egészhez mérten „részlet” dolgokkal foglalkozott! Venczel nem sokat törődött ezzel a látszattal. Legkevésbé akkor, amidőn – rövidebb-hosszabb időre – ennek a központi „erő”-nek egy-egy kiküldöttje mégiscsak megjelent, s őt valóban felhasználta.
Átkozottul közvetlen volt. Ezzel ejtett tévedésbe engem is, akit már jó ideje szintén nem kellett figyelmeztetni, hogy mit illik kérdezgetni s mit nem, de aki tőle mégis elvártam volna, hogy legalább sejtesse velem, amiről ő tud.
– Hogy állsz te ezzel az Annával? Kemény leány! – nevetett egyszer rám, már az ősz elején.
– Mi közöd hozzá?… Azt én is szeretném tudni.
– Tudniillik más is tudni szeretné.
– Kicsoda?
– Szóval mások is! Érd be azzal, hogy Anna sem magánügy. Szükségünk van rá, hát: közügy az ő dolga is… Bátor, komoly leány, s mi itt – egy família vagyunk!
– Téged érdekel?
– Megvesztél! Csinálj vele, amit akarsz, de ne zavard meg az életét… Egymás közt vagyunk. Közülünk való életét megzavarni, ez már a mi ügyünk is! Karácsony szólt. Először veled akart beszélni, azután mégis nekem szólt. Azt szeretné tudni, mi a célod Annával. Rosszul mondtam! Azt: van-e célod Annával? Gondolatban sem akar elibéd vágni! Hogy is mondta? A kerítésen se hajol be más kertjébe! Érzed, mennyi született elegancia van ebben?
– Karácsony? – dobbant meg a szívem. – S mért nem Annával beszél?
– Látom, nem érzed! Azzal már áthajolna a kerítésen! Bevallom, engem meghatott. Ezek még tudják, mi a lovagiasság. Még azt is elhittem neki, hogy munkáskötelességének érzi, hogy egy munkáslány sorsával törődjék. Világos, kerek mondatokban beszélt, nem is tudtam, hogy ilyen szókészsége van.
– Tehetséges, igen jófejű fiú.
– Szóval nekünk itt Karácsony élete is közügy! No hagyjuk! Mikor megyünk megint az Odéon-ba? Valamelyik szavalódélutánra? Nevetséges, de még mindig az a legolcsóbb nyelvlecke a kiejtésre. Vagy neked még mindig Tzara úrnál kezdődik a francia költészet?
– Megmondhatod Karácsonynak, beszélhet nyugodtan Annával! Én kérem rá, hogy beszéljen.
– Micsoda tuskó vagy! Még most sem érted, mire kért ő választ? És személytelenül kérte! Hogy avatkozzam én más ügyébe? Arra sem hatalmazott fel, hogy a nevét kimondjam.
– De ha egyszer közügy!
– Ezt a vidéki bornírtságot! Mint egy rossz Kisfaludy-románc! Ezt a szellemi – pardon: lelki elmaradottságot! Ezt a tartalmatlan, hamis önfeláldozást, hetykélkedést… Igaza van annak a Szemzőnek!
És forgott megint a jól ismert lemez a parasztok világszemléletének hűbérkori csökevényeiről, a vidék társadalmi „babonái”-ról, mindarról a rengeteg durkheimi (s Venczel által akkor megismert) fait social-ról, amely a földtúrókat jellemzi, s amelynek én eleven példatára vagyok!
A beszélgetésnek ez a része még kevésbé volt drámai, mint az előző többi. Ami hangosabbat csattant benne, az is inkább a baráti meghittség kicsattanása volt. A szóváltás közben, kezünkben zsebóránkkal, a Sorbonne hatalmas napóráját figyeltük, hogy a ferdén kimagasló vaspálca vékony árnyéka mikor ér a tizenkettőre, pontosan mutatja-e a delet. A zodiákus kör bonyolult számrendjei közt nem volt könnyű megállapítani. A Pascal-szobor kőpadján ültünk.
Rég túl voltunk azon, amidőn két ember – két fiatalember is – még megsértheti egymást. S amúgy is, Venczel gorombaságai!
Valamennyi itteni ismerősöm közül különben ő volt az egyetlen, aki annak idején otthon Cecén, majd Ozorán is megfordult velem; a személyi érvekig menő bírálatra tán ebből merítette a jogot.
Nem sokkal a forradalom bukása után, az első diákmozgalom leleplezésének az idején történt (amelyről én csak napok múlva vidéken épp őtőle értesültem), hogy felkeresett.
Élelmiszert szeretne ő gyorsan vidéken cserélni! Nincs-e erre mód a mi környékünkön?… A városi éhezés, a batyuzás korszaka volt.
Másnap már indultunk is, egy csomag gyanús harisnyával, törülközővel, inggel, egy szomorú bőrsapkával. A szárnyvonalon Szilastól fogva nem volt vonat. – Gyerünk csak gyalog, bele az éjszakába! Aztán a faluból is ki csak a pusztára, ugyancsak éjjel – annál jobb!
Otthon Venczel mindenkit megnyert a tapintatával, udvariasságával, a városi modora alól is kiütköző közvetlenségével. Fűrészelt, megvakarta a tehenet, szóval tartotta nagyapát, vagyis a nyájas természetét engedte ki magából. A család el volt bűvölve, hogy milyen finom, úri barátaim vannak. Anyám késő estig mosta, szárítgatta és javította a harisnyákat meg ingeket, mert azok olyan állapotban voltak, hogy azon mód semmit sem adtak volna értük. Sikerült a csere. Venczelből most a bőkezűség bújt ki. A két tyúkot rögtön megsüttette, kalácsot gyúratott; a bőrsapkát nagyapára tukmálta, amire viszont nagyapa bort kerített. A mosáshoz, főzéshez, a nagy konyhai forgalomhoz átjött segítségül két unokahúgunk, versenyezve egymással a kiszolgálásban és a pirulásban Venczel hirtelen szavai, oldalpillantásai és nyakcsavarásai melegétől, majd a gazdag borravalótól, amelyet – nem tudván, hogy rokonokról van szó – Venczel végül erőszakkal akart kötényük zsebébe gyömöszölni.
Amidőn megtudta, hogy Ozora – s benne a család másik fele – csak tízegynéhány kilométer, kocsit fogadott, átmegy ő oda is (noha már nem volt semmi cserélnivaló, nem beszélve arról, hogy a cserét ott én sem tanácsoltam volna: Ozorára nem lehetett ilyen kéréssel beállítani). Más módon, de az ozoraiakat is lefegyverezte. Ráeszmélt egykettőre, hogy a nyílt baráti beszéd, ami a lelkükbe zárt ceceieknek édes kenegetés volt, itt a kérkedő, a templomban, szőlőhegyen egyformán jótorkú ozoraiak között tolakodás lett volna. Idegen itt csak okos bólintgatással nyerhetett szívet. „Van nekem szemem ahhoz, hogy ki kicsoda!” – mondta Venczel büszkélkedve. Ebben csak részben volt igaza. (Esztendők múlva sem tudtam kiverni fejéből, hogy a ceceieket, anyám családját, ne a vidéki jómód példájaként emlegesse, a gyepes elsőudvar rózsafái, a konyhakert szép salátaágyai s általában a szegénység tömött rendje miatt; apámnak valóban tehetős családját pedig, a zsírtól-vajtól csöpögő ozoraiakat, ne a paraszti végső szétesettség áldozataiként idézgesse a piszkos istállók, a disznórágta vályúk s általában a kiterjedettségével is csak a rendetlenséget növelő udvar hatása alatt, ahol lépni is alig lehetett a törött kerekektől, a csordogáló trágyalétől, a kocsi vágta csapás göröngyeitől, a tyúkoktól és koszos malacoktól, amelyek a koszosságot és vedlettséget megint csak épp nagy számukkal vésték az emlékezetbe.) Venczelt sikere ejthette tévedésbe. Ozora azért fogadta hallgatag, majdnem szolgai tisztelettel az úri parolát, mert magát ő is úrnak tartotta, magasan a rongyaival különben tőle alig különböző igazi szegénység fölött. Látogatásunk harmadik napján Venczel egy félmondatnyi célzására testvérbátyám lelovagolt Pincehelyre, az utóbbi napok újságjaiért, valamennyiért, amit csak az állomáson kapni lehetett. Venczel egy arcrándulás nélkül olvasta barátainak, a letartóztatott ifjúmunkásoknak és diákoknak névsorát. Mi is volt rokonszenves benne? Csupa kettősség volt. Falta jó étvággyal (s a képesség remek szerveivel) a tudományt, s közben lenézte. Látszott, legjobban a munkások közt érzi magát, s épp ott adta ki magából a legtöbb mérget.
Kényelmes omlatagsággal nyúlt el itt a Pascal-szobor kőpadján (úgy, hogy jobb térde fölé dobott bal bokáját markában tartotta), szeme elégedetten járt a híres iskola e belső udvarának szép arányain, de ajka körül gúny cirkált. E lappangó gúny azon nyomban szálkás szarkazmussá ugrott elő, mihelyt tekintete az emeletek díszeiről az udvaron nyüzsgő diákokra ugrott.
– Lehet ezekkel valamit kezdeni? Gondolod?
Én semmit sem gondoltam, neki volt régibb gondja (ha ugyan nem feladatul kapta), hogyan lehetne a magyar diákok közül az arra „megfelelőket” vagy „alkalmasakat” a munkások mozgalmába belevonni.
Illetve csak hasznosítani! A jó szervező munkából nem hiányozhat az, amivel az őskeresztények győztek: hogy lelket mentünk. Venczelben azonban nyoma sem volt az effajta szentimentalizmusnak, ha nem munkásokról volt szó. Lenézte a betűértőket: az „entellektüeleket”, a „tulkokat”, ahogy akkortájt nevezték őket. – Olyan nagyra vannak az eszükkel – s hogyhogy nem jut maguktól is eszükbe épp ez a kötelesség? Hol alszik olyankor az a nevezetes kategorikus imperativusz – elméjük nagy találmánya? Pontosan úgy nézte le őket, mint a későbbi katolikusok a maguk korának betűértőit. A dogma szerint az a pogány, aki sosem hallott a kereszténységről, még csak elvergődhet a purgatóriumig, de aki hallott s önként, azonnal mégsem keresztelkedett meg, annak számára nincs kegyelem. Venczel – jó egypárszor tapasztalhattam – nem akart lelket menteni, ellentétben velem is, akiben úgy látszott (ő látta úgy), a „pásztori korok totemvilágérzése még a Szent Tamás-i szabad akaratig sem jutott el”, nemhogy a „tudat társadalmi működésének hegeli-marxi értelmezéséig” eljutott volna! Hagyjuk. A diákokat merőben akként mérte, mit használhatnának a mozgalomnak, a munkásoknak – „nekünk”. Mindenestül s mindenek ellenére munkásnak tudta magát.
De az új tanévben Venczel még egyikőjüket sem látta. A nyáron is csak Zéligmann-nal találkozott.
– Mit csinál?
– Zacskógyárat! Ha ugyan fel nem robbant már azzal is! – nevette el magát Venczel. – Eredj el hozzá. Amúgy is érdeklődött utánad. Eredj el csak a gyárába. Egy szállodában tartja.
– És a többiek, Lovas?
– Lehet már beszélni vele. Lehiggadt. Járt nálam néhányszor.
– És mért nem a szervezetbe járt?
– Azt csak bízd rá és rám. Nemcsak az a munka, ami a színpadon folyik, a vetítők fényében.
– Mert éppenhogy gyönyörű kivilágításban láttam. Autóbuszról a Regent teraszán. Elegáns volt, mint egy herceg…
Venczel úgy vágta el szavamat, hogy meg kellett értenem: ne üssem bele mindenbe az orrom.
– Az ősszel új kurzusokat kell kezdeni a szervezetekben is! Ömlik az ember s szétfolyik, beissza a homok… Nincsen csatorna, nincsenek „keretek!” Már megbeszéltük, milyen előadásokat tartanánk, milyen tanfolyamokat. Ez a legjobb formája az emberek egybetartásának – mondta, előszedve jegyzetfüzetét. – Te megindíthatnád a francia tanítást.
– Abba se hagytam!
– Úgy értem: csak a francia órákat. Egy kicsit tárgyszerűbben, szorosabban. És ettől teljesen külön a színi-előadásokat, a proletkult-ot. Szintén egy kicsit szorosabban.
– Ott is volt kifogás?
– Ki mondta, hogy volt kifogás? Szerintem minden jól ment, ha a szereplők általában jobban szórakoztak is, mint a nézők… A fiúknak tetszik az a kötetlenség… éppen csak minden téren több keménység kellene most már, több fegyelem. A pajtásság helyett több komolyság. Csata kezdődik.
Annyit mégis kivehettem szavaiból, hogy abban a távoli központi irányításban valami változás eshetett. Vagy csak az itteni mozgalmat vélik már elég érettnek arra, hogy határozottabb irányt szabjanak neki? Nem kérdezősködtem még arról sem, amiről lett volna némi jogom, hogy merre járt azzal a rossz útlevelemmel. Ha egyáltalában el volt azok alatt a hetek alatt, amíg nem láttam. Csak a közvetlen tennivalókról beszélt.
– Tiéd a francia. A proletkulthoz lesz kisegítőd. Itt van a többi tárgy – történelem, orvosi ismeret, földrajz, talán lélektan –, ehhez kellene ember. Tudod, hogy még matematikát is kértek? Ezektől az előadóktól csak a szakismeret kellene. Mit gondolsz: Pulcher?
– Te mit vállalsz?
– Egyelőre én se vágyok a rivaldára… Pulcher vállalna talán valamit. Hol volt a nyáron? Persze, a felesége gyereket vár!
– És Sinkovics? – kérdeztem. – Rengeteget tud, ismerem! – Venczel legyintett, s jóakaratúan elmosolyodott.
– Az emberismeretet csak bízd rám! Ez már nem a művészet világa, nem az írói lélekismereté! Nekünk mindenki annyit ér, amennyit a munkája.
– És az ember maga? Az kutya?
– Az ember maga kutya.
Összekaptunk, már ahogy mi össze szoktunk kapni. Szóval persze most is lebírt. A gondolatok – visszafojtva – annál hevesebben fortyogtak bennem. – De igen! Az embereket egyenként is meg kell menteni! De már ki is békültünk. Venczel hátba vágott.
– Maradj te csak a szógyökeidnél meg a rímjeidnél!
Elhatároztuk, lemegyünk a Monge utcai étkezőbe. Dél van – talán már összeverődtek. A hirdetőtáblán már kint volt a keresztyének értesítése, hogy lehet ebédjegyet igényelni.
A Duna-medencében azonban csak Dukászt és Trencsényit találtuk. Az ebédidő már vége felé járt, ahogy a viaszosvásznon a zsömlekenyér lepattogzott héjdarabkái, meg az összeszedett poharak helyén a félkör alakú víznyomok mutatták. Az egész teremben már csak Trencsényi evett, gyorsan és oly közelről kanalazva a levest, mintha közben orrával is szívta volna. Mégis ő látott meg először bennünket. Arcára nyomban az üdvözültek mosolya szállt.
– Na, mégis kezdődnek a régi szép napok! – kiáltotta felállva, majd nyomban leülve, hogy folytassa az evést.
Dukász ellenségesen nézte Trencsényi fürgeségét. Ő lustán, válla fölött nyújtotta kezét.
– Pulcher?
– Nyaral! – mondta Dukász csúfondárosan, mintha azt tudatta volna, hogy váltóhamisításért börtönben ül.
– És maga nem nyaralna szívesen? – mosolygott rá Trencsényi, ahogy szája a nyeléstől felszabadult.
– Olcsóbb helyet keresnék, megnyugtatom!
Kutya-macska barátkozásba csöppentünk.
– Hol nyaral Pulcher? – kérdezte Venczel.
– Trouville-ben! Nem tudta? Ötszobás villában! Szakácsné, szobalány, sofőr, kertész – az inasi szolgálatra egy tényleges őrnagy, akit ugyan Descaves úrnak hívnak, de aki Pulcher úr számára már egyszerűen Jean, akár a regényekben. Reggelente az kullog be hozzá, hogy itt a tenisz ideje.
Pulcher összebékült Anette szüleivel; rögtön azután, hogy kitüntetéssel letette Dumas-nál a psychologie appliquée-t.
– A gyakorlati lélektan-t! – mondta Dukász. – Szívós munka volt, de kitűnően vizsgázott belőle; az elméletben is, de az igazi alkalmazásban is! A legújabb eredményeket tudósi merészséggel egyesítette azokkal a klasszikus hagyományokkal, amelyeket már a nagy Ohnet tanácsolt boldogulni vágyó szegény ifjaknak. Hiába, a kipróbált ősi gyógymódok! Végy egy nemes, de elzárt lelkű szüzet, lehetőleg zord atyával, tedd az előbbit szabaddá, az utóbbit nagyatyává, s álld emelt fővel a sarat, amíg lábadhoz nem hull az erszény…
– S maga nem fogadná meg ezt a tanácsot, ha alkalma volna? – szólt Trencsényi, levese utolsó csöppjét tányérjából kanalába öntve.
– Mondja, miért nem megy maga ügyvédnek? Az előbb Miller művészetét magyarázta itt nekem úgy, hogy a végén még maga Miller is megértette volna. Aztán Dombos szellemi képességeit vette védelmébe.
– Dombosét! – ismételte felénk Dukász, mint valami különösképpen terhelő adatot.
– S honnan tudja, hogy nem ügyvédnek készülök? – mosolyodott el lágy kacérsággal Trencsényi. Kitörölte tányérját egy darab kenyérrel. Kiegyenesedett, fejét fölszegte. Arca, a római pénzre való arc, ebben a pillanatban meghökkentően átalakult. Édeskésből szigorúra, parancsolóra, szinte diktátorira változott. S a hangja, mintha sortüzet vezényelt volna:
– Nyitosa! A főzeléket!
Az öreg szakácsné, nyomában a kondért hurcoló még öregebb kozákkal előtotyogott a terem másik szárnyából. Ahogy a hajlatban lévő nagy tükör mutatta, a forgalom azon a részen sem volt már a régi. Az északkeleti menekülők kiapadhatatlannak látszó folyamát mintha elvágták volna. A legtöbb asztal körül csak az ősz elől beözönlött legyek kavarogtak. A hajdani gárdatiszteket és köztársasági szocialistákat már nem a helyszűke nyomta egy asztalhoz – mert egy-egy asztal körül most is szorosan ültek –, hanem az őket fenyegető ősz. Gyászruhában, nyakán csaknem térdig érő fekete fagyöngyfüzérrel, szögletes arcú, ijesztően magas nő lépdelt – udvari bálokat idéző léptekkel – egyenest a homályos, légybeköpte tükörbe.
– Pulcher nem is jön ide vissza? – kérdezte Venczel. Gondolkodott, azután mégis elmondta, miről akart beszélni vele is, a többiekkel is. Trencsényinek azon nyomban megtetszett a terv. Szerepelni! Hogyne! – emelte rögtön – ezúttal fennköltté vált – arcát, mintha máris közönség előtt állana.
– Nem szerepről van szó! Előadásról.
– Előadhatnám a filmjátszás elméletét! A legérdekesebb téma, s titkait alig tudják! Ez a legújabb kor művészete, a mimikára írt dráma.
S mozgékony arcán máris átsuhant ennek az új nyelvnek néhány betűje.
– Inkább tanítani kellene.
– S kikeresni a tehetségeket! Senki sem tudhatja, mi rejtezik benne! Illetve a vonásaiban!
A nyáron két filmben is statisztált, a Pathénál.
Dukász jobban megértette a dolgot. Állt is kötélnek egész addig, már a részleteket kérdezgetve, amíg ki nem derült, épp egyik részletező kérdésére, hogy a munkáért semmi fizetség sem jár. Ezt felháborítónak találta.
– Hogy a kizsákmányoltak is kizsákmányoljanak másokat? Nevelési szempontból is katasztrofális!
Tárgyilagosan lát ő már mindent. Itt kint elsősorban tárgyilagosságot tanult. Latin objektivitást!
Épp a munkásoknak kellene példát adniok a munka méltó díjazásából.
– Én a tanulással edzettem magam! Az én izomzatom a tudásom. Az a tőkém is, és ha a szakmunkának megvan az értéke…
Venczel megjegyezte, nem olyan nagy értékű még ez a tudás.
Dukász belekezdett az értéktöbbletbe, a dialektikába. Hajlandó volt rögtön vizsgát tenni tudásából. Venczel olyan pillantást vetett rá, mint holmi rablóra, aki előttünk játszik elorzott kincseinkkel. Csak annál jobban ingerelte, hogy a kincsek valódiak voltak. Dukásznak valóban elég alapos ismeretei voltak a marxizmusból.
– Megbuktál – mondta Venczel. – Abbahagyhatod.
– Miért buktam volna meg?
– Megbuktál! Egyszer majd azt is megmondom, miért.
Trencsényi – helyeslése jeléül – Venczelre irányította napraforgóarcát. Dukászt váratlanul ez hozta ki sodrából.
– Még egy védenc? Még egy kliens? – löttyentette ki felgyúlt ingerültségét az ártatlan Trencsényi felé. – Egy harmadik ebédet is bekebelezne?
Napfény derült kutya-macska hangulatuk okára. Hetek előtt mindketten naponta együtt voltak Miller lapalapító rokonságával, a vállalat kiszemelt új vezetőségével, Dombossal. A gárda már kész s a legjobb úton haladnak. A régiek közül csaknem mind kapott valami alkalmazást, csak ők ketten álltak még a kapu előtt. Ez mindkettőjüket egyformán felháborította. Miért csak ők? Amikor Miller vadidegeneket is beszerzett! A felháborodásnak azonban csak Dukász adott hangot; egy idő óta meg is szakította az érintkezést Millerrel. Trencsényi nem volt olyan érzékeny, nem tett le a reményről. Változatlanul eljárt Millerék társaságába, ma délben is náluk volt. Teljes gőzzel folyik ott a munka! Miller rokona elhozta a pénzt, s maga már el is utazott, annyira megbízott Dombosban.
Erről én is tudtam valamit; zsebemben volt Miller két sürgető csőpostalevele is, hogy keressem fel őket szokott találkozóhelyünkön, akármelyik délután.
– Egyszóval már ők sem járnak ide? – kérdezte Venczel. Az egész dologból csak az érdekelte. Sejtett valamit a vállalkozásról, de türelmetlenül intett, amikor Trencsényi és Dukász részletekkel akart szolgálni, mindegyik a maga módján, de mégis egy időben, olyanképpen, mintha valamilyen pörben a vád és védelem egyszerre tömné érveit az ember fülébe. A nap elhajolt a nagy kirakatablaktól; az üvegen és a piszkos-szürke csipkefüggönyön delelő legyek felénk áradtak. Venczel fölkelt.
Egy alkalomnál többször tapasztalhattam, milyen könnyen rázza le magáról a kudarcot s néz rögtön a következő tennivaló felé.
– Tudod, mit nem adnék oda az egész bandáért? – kérdezte, ahogy kiléptünk az ajtón. – Egy proli egyetlen szemhunyorítását! Abban több értelem van. Már olyan, amire számíthatsz is! Lelki üdülés, ha az ember megkérdezi egy Hegyitől vagy egy Karácsonytól, hogy hogy aludt, s ő azt mondja, jól, és maga? Süllyedjenek el ott, ahol vannak!
– Oly sokszor látod?
– Kit?
– Karácsonyt – mondtam.
De nem kaptam rá választ. Venczel taglózta tovább a tulkokat. Amíg nem teszik le maguktól a próbát, szóba sem érdemes állni velük. Milyen nagy ígéret volt valamikor Híves! S milyen szépen visszakozik, amióta máshol csörög a dió! Az ember egy ujján megszámlálhatja, hányan tartottak ki. Hány volt olyan, akinek a börtön csak megkeményítette a derekát. Még jó, ha valaki csak úgy hajladozik, mint az a szegény Zéligmann…
Igazságtalannak tartottam ezt a véleményt. Főképp azért: szabad-e látatlanban ítélni? Miller például… Kitűnő, jófejű fiú, s ha megtalálja útját, az eszével valamennyiőnknél tovább juthat. Utána az én sorrendemben is Zéligmann következett.
– Mit csinál Zéligmann?
Venczel fejét csóválta, úgy nevetett.
– Drótozza magát, mint a drótos a köcsögöt. Hogy ki ne folyjon a lelke. Lelke van! Keresd meg, már mondtam. Persze hogy derék fiú!
– És Miller?
– Jó, eredj el hozzá is. Hogyne, becsületes! Tán még ki tud jönni a jégről. Én nem ölöm meg benned a hittérítőt! Csak aztán el ne tévedj a dzsungelben. Meg ne főzzenek a vadak!
– Mégis, mi történt Zéligmann-nal?
– Már régebben hallottam, zacskóműhelye van. Először csak egymaga dolgozott: hazahordta a munkát; otthon gyorsabban megy. Értette, ért ilyen könyvkötői-papírragasztói munkához. Szóval, ez bevált, otthon dolgozott. De valaki felfedezte, s mindjárt azzal: nem dolgozhatna-e ő is vele? Miért ne? Szóval ekkor már ketten voltak. Egy-két hét múlva már öten. Szombatonként szállították be a munkát. Előbb abba a műhelybe, ahonnan a rendelést meg az anyagot kapták, aztán – azt a nagy mennyiséget – közvetlenül annak az üzemnek, ahonnan az ő megbízójuk is kapta a rendelést, s aki persze nekik már valamivel kisebb bérért adta tovább. De miért nyerészkedjék az őrajtuk? Zéligmann rögtön ezzel az elsőkézbeli rendelővel kötött megállapodást. De ha már azt megtalálta, miért ne találta volna meg azokat a kisebb-nagyobb kereskedéseket, amelyeknek ez adta tovább a zacskót, persze ugyancsak a maga nyereségével? Zéligmann ezeket is megtalálta. Na de ezeket felhajtani, megnyerni, meg ilyen részletekben szállítani: ez már maga is munka volt! Erre már valakinek az egész napja ráment. Szóval kellett valami főnök. Így lett Zéligmann a saját ötlete főnöke, vagyis kapitalista.
Venczel szinte örömében nevetett.
– Zéligmann, a tolsztojánus, a forradalmár: kapitalista! Na, hamar a receptet: szövetkezetté alakította át az üzemet. Akkor már annak a zugszállodának legalább négy-öt szobájában működött. Megosztotta a nyereséget. Igen ám, de a szövetkező társai mind szomorú ágrólszakadtak voltak, legtöbbjük csak egy-két hete dolgozott. Ezeket hogy részeltesse a tőkében? Mert ekkor már befektetés is kellett; a hónapszámra fizetendő szobákról nem is beszélve.
Láthatóan élvezte a történetet.
– Nem ismerem a fejlődés gazdasági szakaszait, az eredményeket! Két szememmel csak azt a lélektani helyzetet láttam, magát szegény Zéligmannt, a kutyaszorítóban! Jött hozzám akkor egy munka nélküli elvtárs, szerezzünk valami helyet neki – csak legalább a betevő falatot megkereshesse. Szakma? Mozdonyvezető! Hát ez nehezen megy, de hopp! Itt ez az én Zéligmannom.
Élveztem most már magam is a dolgot.
– Viszem hozzá az elvtársat abba a tömegszállásba. Foghíjas, szutykos falépcső, az egyik szobából sült hagyma szaga, a másikból: kuss, büdös ringyó, a harmadikból jiddis zsoltár. Föl a harmadik emeletre! Már a folyosó tele emberrel. Nyolc-tíz ember sorakozik az egyik ajtó előtt, mint valami ingyenkonyha előtt. De olyan népkonyha előtt, ahol csak éhenhalás előtt tíz perccel adnak valamit. Szóval csupa tántorgó, ejtett karú, ejtett állú ember, nem tudni, támaszkodás nélkül bírták volna-e a várást. „Zéligmann úr? Zéligmann úr?” – kérdem. De már hallom is az egyik szobából Zéligmann hangját. Már csak ezért érdemes, hogy meglátogasd. Az a pattogó erély, az a határozott szó! Zéligmann! Még kiabált is. Csúnyán leteremtett valakit. Bemegyek, de csak a harmadik szobában lelem. A szobák egymásba nyíltak. S persze valamennyiben folyt a ragasztás, a papírvágás, iszonyatos enyvszagban. Volt már egy hatalmas papírvágógépjük is.
– De Zéligmann! Alig ismertem rá. Sápadt volt, sovány, zöld – s az a kétségbeesés a szemében! Szó szerint mondom, ahogy meglátott, ivott egy pohár vizet, leült. Mint a vízbefúlóé, annak lehet ilyen a pillantása, ahogy ivás közben is rám nézett, a pohár fölül.
– Az üzem remekül ment. Zéligmann előbb épp az ügynökével veszekedett; mert már a megrendelések elszállítására, az anyag megvásárlására sem volt ideje. S az a sok ember a folyosón? Arra vártak, hogy haza vinni való munkát kapjanak, mert már itt sem volt elég a hely. S az anyag még mindig nem jött meg! (Épp a leteremtett ember hibájából.) Zéligmann előleget osztott. S könyvelt közben, hogy elszámolhasson az adósokkal is, a szövetkezeti tagokkal is. Mert pénze volt. Szóval, benne volt a csapdában.
– S miért nem hagyta ott?
– Azt kérdeztem azután én is tőle. Persze hogy ott fogja hagyni! Alig várja. De hát: nélküle összeomlik minden! S még a gép sincs kifizetve, meg ez se, meg az se. Nem fogja otthagyni. Azt mondta: ez már a sors rendelése, de láttam, hogy csak előttem nem meri kimondani: isten rendelése. Csak nézd meg, s majd meséld el az unokáidnak, hogyan kapta be a kapitalizmus azt is, aki csak a kisujját átengedte neki. Jól van: a szívét! Ahogy kísért végig a folyosón, a sorban állók mint a polipok tekeregtek rá: Herr Zéligmann in Gottesz námen… Herr Zéligmann, nur cvej franken… Ott van a műhely a Szicíliai király utcájában.
– Mikor jártál nála?
– Mikor… Tán két hónapja. Azóta tán párnás ajtójú igazgatói szobában találod Zéligmannt, vagy kendő alatt imaszíjakkal a kezén. Illetve rózsafüzérrel! Imazsámolyon, mert ahogy csavarta a szót, úgy vettem ki, hogy krisztianista.
Beletelt néhány nap, amíg Zéligmannhoz jutottam. A szálloda – a hagymaszaggal, a szennyel, a veszekedéssel – ugyanolyan volt, ahogy Venczel leírta. De a harmadik emelet csöndes volt. Zéligmannt sem igazgatói szobában, sem térdepelve nem találtam. Az egyik szobában még folyt valamelyes ragasztás; de mintha már csak a készletet dolgozták volna fel.
– Zéligmann úr elköltözött – mondta egy öregasszony, egyformán küszködve a gyanakvással és a francia nyelvvel.
– Hol találhatom meg?
– Már nem foglalkozik az üzlettel.
– Más ügyben keresem.
Végre megtudhattam címét. Nem lakását, hanem új munkahelyét. Ha már benne voltam, mentem utána egyenest tovább. Egy kis könyvkötőműhelyben akadtam rá, fönt a Montmartre-on, a Pigalle tér környékén. A hegy tetejéről kellett legyalogolnom, mert a földalatti tévedésből odáig vitt.
De Zéligmannon nyomát sem leltem Venczel leírásának. Nyugodt volt, mosolygó, majdnem ravaszkás. Így kettőnk közül még én estem némi zavarba.
Csak egy percre jöhetett ki a műhelyből. Fehér munkaköpenyét sem vetette le. A kapu alatt beszélgettünk.
– Hogy vagy?
– Jól, láthatod.
És hunyorított hozzá.
– Igazán? Rendbe jöttél? Venczeltől hallottam, hogy…
De nem tudtam rátérni arra, amit hallottam.
– Mit hallottál Venczeltől?
– Féligmann! Hogy megtértél!
Nevetett.
– Nem olyan veszélyes. Annyira még nem!
– Annyira nem? Hát mennyire?
– Hogy gondolod, hogy arról neked itt a kapu alatt beszéljek? Nincs semmi baj! – nevetett ismét.
– Nem hagyhatnád itt egy kicsit a műhelyt? Vagy ha este találkoznánk valahol? Nekem is volna mondanivalóm.
– Arról, ha egy életre össze volnánk zárva, akkor sem tudnék beszélni. De különben is mennem kell, leég az enyv.
S nyújtotta vidáman a kezét.
– Miért ne tudnál beszélni róla? Fél éjszakákat átsétáltunk mi az Andrássy úton! Mért nem tudsz beszélni? Valami fogadalom köt?
– Arról nem lehet beszélni. Hogy mi dolga az embernek a többi emberrel… a világgal. Ez a legnagyobb magánügy.
– Megbolondultál! Mért nem jössz közénk, a szervezetbe?
– Mert mit mondjak addig másnak, amíg magamnak sem tudok megfelelni? Amíg… de hagyjuk! Hisz épp ezért nem tudok beszélni se erről.
Eszembe jutott, hogy azokat a fél éjszakákat még az irodalomról vitázva sétáltuk át.
– Hát írd le – mondtam.
Szemembe nézett, kutató derűvel.
– Jó; azt megpróbálhatom. Megpróbálhatok valamit. Hogy ne nevessetek olyan könnyen rajtam. Különben csak neked írom.
Harmadnap, minden megszólítás és aláírás nélkül – ezt a levelet kaptam Zéligmanntól.
Én megvetem a keresztényeskedést, megvetettem. Minden vallást megvetettem. Az én szememben minden vallásos ember alakoskodó volt. Aztán az az isteni kegyelem, amely egyik embert részelteti a hitben s így a túlvilági boldogságban, a másikat nem – micsoda igazság ez? S aki megkapja ezt a kegyelmet, micsoda protekciós az, micsoda stréber? Nekem már csak ezért sem kellett volna ez a kivételezés.
De aztán gondolkozni kezdtem én azon, hogy hát mit is kell hogy adjanak ezek a protekciósok azért az örök üdvösségért, azért a boldogságért, azért a nyugalomért? Mert ezek már itt a földön boldogok, nyugodt lelkűek, azt jól láttam. Mint akiknek valami életbiztosításuk van, életbiztosítás nemcsak az öregkorra, hanem a halálon túlra, és annak szépen, rendesen fizetgetik a heti járulékát. Mondom, nem hittem istenben, és nem is hiszek ma sem, de gondoltam, megpróbálom, fizetgetem egy ideig én is ezt a járulékot. Fizetgetem merő dacból, vagy kihívásból… és nézegetni kezdtem, mi is a heti vagy napi járuléka ennek az örök üdvösségnek. Mi az a tízparancsolat? Én azt játszva fizethetem… „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat”? No, megpróbálhatom ezt is. „Szeressétek ellenségeiteket”? – miért ne szerethetném? Dobjam vissza kenyérrel, aki kővel dob meg engem? Hát ez gyerekjáték.
Először az izgatott, hogy mindezt szentségtörésként míveltem én – kísérletből. Aztán úgy míveltem, mint holmi reggeli tornát, vagy azokat a jellemerősítő gyakorlatokat, amelyekbe gimnazista korában mindenki belefog. S akkor történt az a törés… az a fordulat, amit én… Egyszóval egyszerre csak azon vettem észre magam, hagy énbelém is valami nyugalom költözött. Mert én addig nagyon is nyugtalan voltam, nagyon is izgága, ha ti ezt soha nem is láthattátok rajtam. Hányszor közbe akartam szólni a vitáitokba, hányszor halálra sértődtem egy elvétett szó miatt, ha valamiből kihagytatok, csak a listából is például, amikor annyi fontoskodással a „Kirobogás”-hoz gyűjtöttétek a munkatársakat. Egyszóval engem egyszerre jó békesség fogott el. Holott még nem is csináltam semmit, még csak az elképzelésnél tartottam, hogy ennek is megbocsátok, annak is, és szétosztom majd a vagyonomat, ami mellesleg soha nem is volt, és megalázkodom a legnagyobb bűnös előtt is. Talán nem kell tovább magyaráznom: hit nélkül is a hit áldásaihoz jutottam. A vallás orgazdája lettem; szép ügyesen félrevezettem az Istent: úgy tettem, mintha igen, pedig a szívemben mindvégig nem volt, az van ott ma is.
Ezen jót mulattam. Vagyis még az igazi hivőknél is többet kaptam, mert a szenteskedők általános, szinte kötelező mélabúja helyett énnekem folyton röhöghetnékem volt. És pompásan éreztem magam. Kellett az ördögnek az a mennyország, az a túlvilág. Azt a túlvilági boldogságot én itt ezen a földön élvezhettem.
Aztán volt még valami. Azon is jól mulattam, ahogy az emberek mulyának, jó baleknak néztek. Szóval én őket is alaposan félrevezettem.
Beszélnek belső életről. Én ezzel a remek mosollyal éltem itt belül magamban. Valóságos társasjátékot játszottam én az érzéseimmel, – kezdetben. Nem volt mindennapi játék figyelni, hogy hogyan is alakulok én, mi minden van bennem. Emlékezhetsz rá, Dukászt én alig bírtam. Nem bírtam a haját, a szemüvegét, azt, hogy a körmét állandóan véresre rágta. De aztán azt kérdezte bennem az egyik érzelem a másiktól: jogom van-e nekem egy embertől csak azért elhúzódnom, mert hiú a hajára? Természetesen nem, s ebben épp te adhatsz igazat, aki akkoriban Dukásszal nagyon is jóban voltál. De hát mit tegyek? Ne nevess ki, arra gondoltam, megnövesztem én is a hajam, úgy, hogy a vállamat verje, ahogy épp Dukászon látni sem tudtam. S mi állított meg ebben? Engem is épp a hiúság! Mi a különbség hát akkor kettőnk között? S általában köztem és az emberek közt, akiket nem tudtam „elviselni”? Néztem Dukászt, s mikor rágni kezdte a körmét, észrevétlenül én is számhoz emeltem a kezemet, s rágni kezdtem a körmöm, épp azért, mert undorodtam ettől. Nem sikerült. Az út nem az volt, hogy hasonló legyek Dukászhoz s az emberekhez. A másik út csak kezdetben látszott nehezebbnek, valójában sokkal könnyebb volt. Sokkal könnyebb megszeretni az embereket, mint hasonlóvá válni hozzájuk. Hidd el, őszintén megszerettem Dukászt. Igyekeztem közelférni hozzá, megismerni. S minél több rossz tulajdonságát ismertem meg, annál inkább megszerettem. Annál többet bocsáthattam meg neki, vagyis annál jobban büszkélkedhettem magamnak azzal, hogy én mennyivel más vagyok, mint ő, mennyivel különb. Így csaptam be az Istent, akinek létében nem is hittem. Így loptam be magam hit nélkül is az ő országába.
Sokkal könnyebb megszeretni az embereket, mint hasonlóvá lenni hozzájuk! – ez volt az a sarokpont, amelyen az én első ajtóm forgott. Ki nem állhattam a bátyám menyasszonyát. Az a természetes pillantás, amelyet már a temetés másnapján rám vetett, hogy most rajtam a sor! Beledermedtem. De ugyanakkor már az foglalkoztatott: hogyan fogok végül is én feloldódni iránta. Megfagyasztott az a gondolat: a bátyámnak készített ágyba feküdni! Bele fogsz feküdni, ez lesz a te purgatóriumod, anélkül, hogy ő sejtené, gondoltam. Ezt még az a híres Isten sem sejtheti. Teljesen magam leszek, magamnak csinálok világot is, másvilágot is. Mindez a lényegében nem alakoskodás hát, remélem, megérted. Nem aljas szándékból játszom az emberekkel. Aki a játékért játszik, annak szeretnie kell a játszótársait is, bábjait is. Felteszem, még isten is ilyen kedvében teremtette a maga bábuit. Így lehet hasonlítani. Játékos kedvemben határoztam el azt is, hogy előtted felfedem ezeket a játékokat. Csak egyet kérek. Soha ne essék erről köztünk szó. Amikor még az írósággal próbálkoztam s ezt a szakmát vizsgálgattam (amelyet azóta lenézek), akkor hallottam, hogy legtöbb író babonából nem beszél arról, amit megírni szeretne. Ha valamivel elkészül, azt talán megmutatja, egy-egy befejezett részletet. Ha egy hangot is ejtesz arról, amit itt elmondtam, hacsak egy arcmozdulattal is célzol rá, vége köztünk a barátságnak, amelyet, tán nem kell magyaráznom, az ember és ember közti játék legszebb formájának tartok!
Jókat mosolyogtam Zéligmann levelének elején. Aztán nyugtalanság fogott el. Aztán enyhén dermesztő szorongás, mint amikor erdőben eltéved az ember, s lassan ráeszmél, hogy nem is lesz olyan könnyű kikerülni innen. Ilyenek hát az emberek? Ilyen a világ?
Szerencsére Zéligmann levelével együtt egy másik levelet is kaptam. Újra Millertől. Az merőben másfajta világ megismerésére hívott, ahogy kiderült.
A rákot főzik elevenen? – Bernák, a költő, ilyenforma állapotban ült a másfél óra óta fortyogó vita pácában a juhászkalap nagyságú márványasztal mellett. Pihegett.
Negyedik hónapja ült ezen a kávéházi teraszon. Ahogy tudósításaiban beszámolt róla, lelkében holmi őrhelyen érezte magát; még inkább valami olyan helyen, amiről mint „a helyzet magasságá”-ról olvasott. Fiatal költőnek számított – mint Magyarországon minden költő –, noha átlépte jóval az ifjúság korát, tele sikerrel: otthon tekintélyes állása is volt. (Szabadságolt könyvtárnok volt.) Állami ösztöndíjjal jött Párisba: költészetét kellett fejlesztenie, a minisztérium megbízásából. Ebben semmi nehézséget nem látott. Ő maga is fiatalnak tekintette magát, sőt mint a fiatalok legrégibb vezére – valami rangidős fő-fő-fiatalnak. A tartalom mellett rég döntött – véglegesen mégis vallásos és regionális költőnek szánta magát, mert a ma emberének hit, emlék és biztos talaj kell. Még csak a végleges formát kellett megteremtenie, illetve megújítania, tekintve, hogy azt minden nagy költő megújította. Ötletét – melyről nem számolt be – amilyen merésznek, olyan szerencsésnek látta. Az ősi tartalomhoz az avantgardisták, a kubisták, ha kell, a dadaisták formáit fogja hasznosítani, olyanformán, ahogy ma már a templomokat is Le Corbusier vonalai szerint építik, acélból és vasbetonból! Ilyenek elsajátítása az ösztönök és a pórusok dolga, az intuícióé. E sejtelmes formák lényegének magábaszívása végett ült itt, mint valami magaslati helyen, a tett színén. A harmadik asztalnál Brancusi dohányzott, Chagall, Pascin társaságában. De volt ott más dolga is Bernáknak.
A vita Bernákot, a költőt, Dombossal főzte össze, már elég alaposan. Mindkettejük homloka már enyhén pirosba játszott. Arcuk nyúzott volt, tekintetük párás. Nem szemben ültek egymással (a kis asztal alatt lábuk el sem fért volna), hanem oldalvást, mint valami bakon: Bernák jobb könyökét nyugtatta az asztalkán, Dombos a balt. Az összezsúfolt asztalkák mellett különben mindenki úgy ült: a terasz holmi színházi nézőtérhez hasonlított, arccal az utca felé. A különbség csak az volt, hogy itt azok mutogatták magukat, akik ültek. A beszélgetők nem is egymást nézték, hanem a világot, a jövőt. De a költő, miután megtörölte homlokát, most mégis átpillantott Dombosra, olyanformán, ahogy kánikulában utazótársára pillant az ember. Mindketten felöltőben ültek. A teraszon már kint voltak a hatalmas szabadtéri kályhák, a szálló szénszaggal a téli szobák hangulatát keverték a napközben még meleg őszi levegőbe. Dombos nagy lélegzetet vett.
– Einstein és Freud? – kérdezte hitetlenkedő csodálkozással. – Fa a vaskarikához?
Nem kis tűzön főttek. Dombos régi, de valamennyi közt legkedvesebb felfedezését adta elő; egységbe tudta fűzni Einstein, Freud és Marx elméleteit. Külön világképet alkotott belőlük. Egy modern eszmerendszert, majdnemhogy vallást, amelynek, akár egy középkori hitnek és színpadnak, megvolt a pokla, mennyországa, földje. Megvolt a purgatóriuma is. Felhőin holmi új szentháromságként trónolt a három tudós Dombos alkotta képe. Sokat írt már erről esszét, vezércikket vegyest. Fel volt készülve.
Bernák viszont csak fel volt bőszülve, épp e felkészültség miatt. Vastag nyakától kiindulva, arcát kékes vérhullám öntötte el. A hatalmas húsos arc vérhullámában a babszemnyi orr Dombos szavaira egyszerűen eltűnt, mivelhogy amúgy is kékes-piros volt. A költő kihúzta ültében is daliás termetét, mondhatni, hogy helyet csináljon az indulatnak. Fejét a magasba tolta. A Budapest környéki falvak helyiérdekűiből kiszálló dragonyos termeteken látni olyan arcokat, mint az övé volt: a csecsemőnek és a bulldognak ezt az arányos összeolvadását.
Dombos nyugodtan s folyékonyan magyarázta honfitársának az összefüggést. Eresztette a szót, mint a megcsavart csap a bort. – Korszemlélet – mondta. – Korérzés! Egy sík! A felfedezés csak épp annyi, hogy ami Freudban ez, Einsteinban az. Mindössze egy vonalat kellett húzni. A pontok – a sarkpontok – megvoltak.
A költő, mint korának minden haladó szelleme, külön-külön meghajolt e tudósok mindegyike előtt. Összekapcsolásukat sokallta. Úgy érezte – a vita harmadik, negyedik menetében érzett föl rá, de még mindig homályosan –, mintha ezzel a jövőt, a világűrt, a túlvilágot is megszállnák a zsidók.
Ezt nem vallhatta be. Katolikusnak, hazafinak egyaránt felvilágosult volt híre is és – megfelelő társaságban és környezetben, sőt hozzátehetjük, hogy megfelelő (derült) tájban – ő maga is. Verseit a Napkelet-be írta, de azon át is Osvát szeme elé, a Nyugat igényét nézve. Tartott rá, hogy a „másik” oldalon is megbecsüljék. Nem haszonlesésből. Úgy érezte – ugyancsak homályosan –, hogy a jövő valami mérleg s erre, vagy arra el fog billenni. Jövőbeni hírnevét, illetve költészetét óvta minden eshetőségre. Homályos érzéséről legkevésbé Dombos előtt adhatott számot. A haladó szellemű nagy napilapnak, ahol meg novelláit és prózai elmefuttatásait közölte – itt is a „másik” oldal erkölcsi igényét véve tekintetbe –, Dombos volt a lelke. Visszanyelte indulatát. Annál bizonyosabban és háborgóbban érezte, hogy ez az összekapcsolás ki akarja őt szorítani valahonnan. Nagyobb dolgok készülődését érezte benne.
Dombos nem ismert ember és ember közt különbséget. Arca nyílt volt, lángoló és ártatlan, mint egy hitvallóé vagy agyalágyulté. Föl sem merült benne, hogy az egybekapcsolás megteremtésében más szempont is vezethette, mint maga a felfedezés, az üdvözítő alkotómunka. Boldog volt s ez jótékonyan hatott elméjére, további alkotásra buzdította. Szívéből, a forró szíve mélyéből beszélt; a legtisztább meggyőződéssel vallotta lángelmének e három – valójában lángelméjű – férfiút. Hibájául legfeljebb csak azt lehetett volna felróni, hogy lelkesedése, amint cikkeiből kiviláglott, mégis nagyobb volt, mint felkészültsége; hogy e három korszakalkotó szellem munkásságát csak vázlatosan, elég sok kihagyással ismerte. Így Einsteinnak inkább politikai megnyilatkozásait becsülte. A matematikai eredmény jelentőségét úgyszólván – s mint itt mondta – sur parole hitte el és méltányolta. Főleg azután, hogy a nagy tudós kijelentette: elméletének igazi felfogására Európában csak három kellően felkészült koponyát ismer. Freud olvasása közben Dombos elméje és szíve ott melegült föl a gondolatvilág valami belsőbb átvételére, ahol a nemes lélekbúvár a származása miatt érzett megindító bántásról és sértettségről s még megindítóbb büszkélkedésről és önérzetről ad számot. Erre – mint tudjuk – elég gyakorta kerülhetett sor. Legtöbb baj Marx körül volt. Marxról – tanulmányt, ismertetést, polémiát – Dombos is összehasonlíthatatlanul többet olvasott, mint Marxtól. Tulajdonképpen kedve ellenére vette fel az egységbe, egy olyan nagyobb erő hatására, amelyet ő tárgyilagosságnak hitt. Alaposan és eredetiben igazánból az értékelmélet megteremtőjének csak a tőke és a felekezeti kérdés viszonyáról szóló passzusait olvasta, egy ilyen szempontból készült gyűjteményben; ezek megzavarták egy kissé, s így – egyik cikkének zárómondata szerint – végleges véleményét fenntartotta, titkon valami olyasban bízva, mintha a Tőke szerzője még megváltoztathatná véleményét. Mindez azonban nem akadályozta az egység megteremtésében, úgy vélte, hogy neki csak a kötőanyagot kell szolgáltatnia. Erre volt büszke, mestersége erre szoktatta. Valóban pompás maltert kavart. A három tudóst a korba állította be, mint „fejlődési egzigenciákat”. El kellett jönniök, ha akartak, ha nem, akár kedd után a szerdának és a csütörtöknek. Tulajdonképpen az a világ szülte őket, amelyet később megteremtettek. Nem, Dombos semmiképpen sem gyanúsíthatta elfogultsággal magát. Nem volt-e közismert anti-republikánus? Nem ő követelte-e leghevesebben – a munka szabadságának, a klasszikus liberalizmusnak nevében – a szakszervezetek feloszlatását? Szinte felfogása ellenére is tárgyilagos volt.
Mindezt – fejtegette megállíthatatlan bőbeszédűséggel – igazán csak azoknak a substanciáknak segedelmével lehet megérteni, amelyet az újkor legnagyobb bölcselője határozott meg, a tér és a gondolat fogalmának egymásba fűzésével.
– S ki volt az a bölcselő – kérdezte Bernák gyanakodva.
– Spinoza! – mondta Dombos, hangsúlyának olyan nyomatékot adva, hogy ez magától értetődő s így feddést érdemel.
Bernák orra erre megint eltűnt a visszafojtott harag hullámában. A csecsemő és a bulldog összeolvadása kedvezőbb pillanatokban egy csecsszopó bulldog képévé enyhült. Most azonban már-már agyart mutatott.
– És az újkor legnagyobb költője, ugyebár, Heine? – mondta a fuldoklás enyhe, kezdeti tüneteivel.
Dombos csak rámosolygott, mint aki cukrot kapott szájába, s most érzi, milyen édes s így köszöni meg.
Arcvonásaikat magyarul olvasó ember nem kerülhette el, hogy ne ismerje. A tekintélyes napilap, amelybe mindketten dolgoztak, kétsornyi elmeművük mellé is odanyomatta képüket.
– És a legnagyobb muzsikus – rágta tovább a maga ebláncát a költő – Mendelssohn? Offenbach?
Hely után kellett néznem, nem állhattam tovább ott az orruk előtt. Millert sehol sem láttam. Beletapintottam zsebembe: egy nagy recés, egy kis recés, három lyukas és egy pirinyó kerek – a vagyon három frank hatvanöt volt. Honfitársaim közelében is kínálkozott hely. Az idegen nyelv közegében annyit sem jelentettem nekik, mint egy macska vagy egy szobor. Három lépés távolságból egyenest a szájukba bámulhattam volna, úgy nézdelve őket, mintha állatkerti ketrecben ültek volna. Valamiféle növekvő belső kényelmetlenség választatott velem egy távolibb helyet. Kevés eredménnyel. Szavukat akaratom ellenére jól hallottam; tíz lépésről is jól meghallottam volna: két honfitársam – mint nyilvános helyen társalgó legtöbb honfitársunk – harsogott. Már pusztán hangjuk emelésével is tájékoztatva a környezetet hazájuk fekvéséről és egyben igazolva az idevágó tudományos megfigyeléseket. Négy-öt asztalra ültem tőlük.
– És Beethoven! – válaszolt Dombos az előbbi kérdésre.
Bernák arca megzavarodott, szimatolóvá torzult: emlékezetében az egyszeribe gyanússá vált zenész családfáját szaglászta körül.
A szurtos ujj – az embernek az az érzése – a gyémántot is bemocskolja. Legalább a Tőke szerzőjét szerettem volna kimenteni. A nélkülözéssel és a meg nem értéssel egy életen át való dacolásért, a romantikus házassága miatt ama megható Jenny von Westphalennal ennyit igazán elvárhatott egy húszesztendős szívtől.
– És a kor legnagyobb színésze – mondta Bernák szinte kéjelegve az önmarcangolásban és a keserű gúnyban –, ugyebár, Chaplin?
– Nem – mondta Dombos, az egészből semmit sem véve észre. – Moissi.
– És a múltban Sarah Bernard.
– Rachel!
Bernák égő arcán az a pirinyó orr, az a kis babszem is, mintha külön gőzt vetett volna. Gőzt vetett és eltűnt.
Elmúlt belőlem a feszesség, az a belső helyszűke. Nyugodtan, mintegy rácson kívül bámultam honfitársaimat. Még a szék karfájára is rákönyököltem, az ifjúság pimaszságával. Karomra még az arcomat is odafektettem, féloldalvást, hogy a szájam sarkából kéményszerűen kiálló cigaretta füstje szép egyenesen szálljon az égnek, ne marja a szemem. Fél szemmel, de teljes odaadással figyeltem a távolban folyó előadást. Az üdítő az volt, hogy a két szereplőről mindent tudtam. Nemcsak azt, amit minden betűértő magyarnak illett tudni róluk. Miller épp nekik akart bemutatni, s hogy kedvem szítsa a találkozóra, néhány mondattal már régebben bemutatta mindkettőt. Éles szavaival erre az alkalomra mintegy megborotválta, megkopasztotta őket, majd – nem tudva ellenállni a remek szerszám kísértésének – felvágta hasukat is. Veséjükig láttam honfitársaimba.
Dombos váratlanul érkezett Párisba. A vállalat úgy-ahogy már működött, amikor végleg elkapta az az eget kérő vágy, az a szélroham, amely annyi (a háború miatt eladdig csalitban lapuló) nagy magyar tehetséget – tánckomikust, fényképészt, énekesnőt, pénzügyi szakértőt, filmgyártót és leánykereskedőt – röpített fel a világhír égboltjára; mindazokat, akiknek művészete nem szorosan a nyelv művészetéhez volt kötve. Képességeire egyszeriben Dombos is szorítóan Macedóniának érezte az országot, s nemcsak képletesen. A vállalat ugródeszkának is, légi támaszpontnak is kitűnőnek ígérkezett. Lapjánál csak legkedvesebb s legsikeresebb rovatát tartotta meg, a vasárnapi nagy belpolitikai vezércikket. Ezt a területet – mint mondta – madártávlatból még jobban át lehet tekinteni s ebben igaza is volt. Párisi helyetteséül eredetileg Bernákot szemelte ki, de csak szemelte, még nem döntött. Érzelmeiben – a saját érzelmeiben – nem látott még tisztán. Valami azt súgta neki, hogy Bernákot, hajdani „társát a betűben” valamiképp illett volna bevenni a vállalkozásba – illendő is, biztonságos is, hasznos is. De ugyanakkor feszélyező is volt.
Mi is fűzte még mindig Bernákhoz? Miller szerint – bármily meglepően hangzik is –, az, hogy tisztelte. Megbízhatatlannak, falánknak, kongóan műveletlennek tartotta s tehetségéről sem volt oly nagy véleménnyel, ahogy a magyar hírlapkritika hangján egy-egy barátian elragadtatott cikkében papírra vetette. Talán épp e hiányosságok miatt tisztelte, olyanformán, ahogy sok gyermeket az esetlensége miatt szeret meg az ember! – mondta Miller. Az olvasót tisztelte benne, akinek ő, Dombos ír, a közönséget, amelyet ő valóban kedvesnek és nyájasnak érzett, a támogatásra és oktatásra szoruló népet, valamiféle ártatlan őslakost. Jó pontként kell kimondanunk, lelke fenekén Dombos Bernákban a magyarságot tisztelte.
Ez a tisztelet nem zárta ki a jóakaratú lekezelést, a huzalkodást vele, nem a veszekvést sem. A tiszteletet nem Bernák egyénisége kapta, hanem az, aminek Bernák csak egy része volt.
– Van Wassermannhoz fogható orvos? – kérdezte Bernák, amikor úgy-ahogy rendbeszedte arcát.
Dombos nem értette a kérdést, helyesebben, hogy hogy kerül ez ide. Ez nem volt ok arra, hogy ne kezdjen bele Wassermann korszakalkotó felfedezésének méltatásába. Hogy-hogy nem, de ezen kiindulva egyszerre csak arról értesítette a költőt, hogy Benczur Gyula „Ezredévi hódolat” című remekén hol áll pontosan Falk Miksa. Gróf Teleki Sándor és gróf Apponyi Albert között áll, közvetlenül gróf Zichy Jenő mögött.
Bernákon erre váratlanul és érthetetlenül csaknem a fuldoklási inger tünetei jelentkeztek.
– Mondja – mondta nehéz légvételei közben és olyan hangsúllyal, amelyet a rossz színész a „metsző gúnnyal” utasításra hallat –, nem tudna ily szép egységet teremteni, mondjuk Disraeli és – tétovázott – Kiss József – indulatában ismét elakadt – vagy Proust között?
Dombos felemelte tekintetét, figyelmesen megtekintette a lehetőséget valahol a szomszéd ház teteje fölött.
– Nagy újító volt mind a három…
– Proustnak csak a mamája volt újító – mondta epésen Bernák.
– Tessék?
Újabb adat Dombos elfogulatlansága mellett. Prousttól még egy sort sem olvasott.
Aztán váratlan gondolattársítással s némileg csillapultan Bernák ezt mondta:
– Hallom, ez az Anatole France is haldoklik!
Dombosnak nagyjából mindegy volt, hogy ebből a hajdúkásából mit vesz ki, miről kezd előadásba. A távolból is lenyűgözve hallgattam. Szellemének ez áradását eladdig csak cikkeiből ismertem.
Mindenről s mindenkit elkápráztató szakszerűséggel tudott írni is, beszélni is. A bennfentes közvetlenségével vágott a mélybe, s olvasóját ott lenyűgöző otthoniassággal kalauzolta. Épp csak a szakemberek meredtek kidülledő szemmel írásaira, majd gyűrték azt összeszoruló markukba, elsősorban pontosan e közvetlenség és otthoniasság miatt. Egy akadékoskodó csillagász egyszer már-már provokáltatta.
A legvigasztalanabb, a született nehézfejűség gyakran az elme figyelemre méltó rész-képességével társul. (Ezért is nem ismerhető fel azonnal.) Kapcsolódhat például bámulatos emlékezőtehetséggel, remek színérzékkel vagy nemes erkölcsi emelkedettséggel. Dombos ártatlan elmebeli visszamaradottsága – ahogy írásai tanúsították – gyors adatfelvevéssel és határozott ihlettel párosult. Polihisztor volt, szemellenzővel és sajnálatos biztonságérzettel. Azaz teletömött fejével is mindent csak egy szempontból látott és csak az orráig. Vagyis korlátoltsága az a fajta modern bornírtság volt, melynek falait épp a mohón és hevenyén összeszedett adatok emelik a kínai falnál is magasabbra. E falak közt érezte fölényben magát. Tulajdonképpen csak neveket gyűjtött, olyanformán, mint más bélyeget. Izgult is, szenvedett is, ha ismeretlent mutattak neki. Így világlátása is inkább a bélyegszakértőé volt, mint a geográfusé. Épp az hiányzott belőle, amire a legbüszkébb volt: a tájékozódó képesség. A sok kacattól épp arra volt képtelen, amiről legtöbbet beszélt, a felülemelkedésre.
Sejtelme sem volt hát, mitől pörkölődik Bernák, de úgy, hogy szinte már szaglott.
Magyarázhatnékjában már túl volt Anatole France-on is, sőt Madame Caillavet-n, sőt e hölgy állítólagos férjén is. Európa e nagy szatirikusának méltó párjánál, a jelen világirodalom másik nagy szelleménél tartott. Egy-két dologban az még felül is múlja az előbbit! Max Nordauról eresztett meg egy csapot.
Bernák úgy nézett rá, hogy ilyen tekintet után faluhelyen már lefogják a karját.
Még egy pillanat és robban.
A meglepő az volt, hogy ő is ragaszkodott Domboshoz. Lelke homályában vajon csak a csalódás ingerelte? Amiatt, hogy még mindig nem kapott határozott felszólítást a társulásra? Erre ő sem tudott volna választ adni. Újra és újra csak azt érezte, hogy valamiből megint kihagyják! Való, hogy mohó volt… de nemcsak a pénzre. Mert hátha valóban az a kapu nyílik itt meg végül, amelyet a magyar irodalomnak már oly régóta jósolgatnak? Abból maradjon ki – Európa meghódításából! –, abból a lehetőségből?! Mégiscsak elsősorban a pénzre volt ő mohó. A dicsőséget is azzal mérte. Úgy érezte, hogy Dombos az ő tehetsége ellen követ el árulást.
Törölt egyet homlokán.
A teljes igazság az volt, hogy Bernák voltaképpen már otthon is csak Dombos társaságában, Dombos baráti körében érezte jól magát. Az ott dívó tréfás rosszmájúság üdítette fel, annak pletykái szórakoztatták, az ott szerzett értesüléseket hasznosította, egyszóval ott kapott lelki tápot. És valami édes emelkedettséget. Valahányszor ugyanis (hetente három klubdélután) e melegiszapba telepedett, magát abban az elemben érezte, amit ő humanizmusnak, nyugati civilizációnak, sőt igazi keresztény világszemléletnek vélt. Úgy érezte ugyanis – igen kellemesen –, hogy szüntelenül ajándékot ad, mert hisz ülhetett volna ő másutt is, olyanok közt, akik nem jártak, nem ültek oda! Mindezért öntudatlanul s ezért igen érthetően valamiféle hálát várt.
Mert az is kétségtelen, hogy áldozatot hozott. Szíve szerint – szinte a bőrével ellentétben – odahúzott, ahol a hét másik három klubdélutánját töltötte (a fennmaradó egyet édesanyjának áldozván) s ahol ő volt a szellemes, a jól értesült, az európai. Szíve szerint gyűlölte, akit különben becsülni kényszerült, Osvátot, Móriczot, Kosztolányit, az egész nagyravolt bandát! Ostobáknak, helyesebben fogyatékosaknak tartotta őket, s erre nem megvetendő alapja volt: pályafutását mind elrontotta valahol. Íróideál hiányában így szíve szerint csak közíró ideálja volt. Ahogy az az ideál kiterítette az ellenforradalom kezdetén Babitsot, az egyetemi tanársága miatt, abban a lendületes cikkben! (Nem volt titok, hogy a cikk hatásaképpen Babitsnak már harmadnap jelentkeznie kellett a toloncházban.) Megérthetjük, hogy Bernáknak fájt a hála elmaradása. (Hisz még innen is küldött tudósításokat az „Új Szózat”-nak, a „Mi Szittyák”-nak; azzal az áldozattal, hogy aláírás nélkül.) Kettejük közül kétségtelen ő végezte a nagyobb szellemi munkát, ő kényszerült nagyobb nyílteszűségre, ravaszságra.
Ilyen lelkiállapotban ültek hát honfitársaim egymás oldalán, mint valami bakon; így rohantak és kanyarogtak a vita szekerén. Irányító magyar szellemi embert eladdig én elevenen egyet sem láttam. Figyelmesen hordoztam hát rajtuk szemem, valósággal meg-megtapogatva tekintetemmel a karjukat, mellüket, Bernák szemérmes kis orrát, ahogy az indulat múltával ismét előtűnt, békésen, mint vihar utáni szigetecske. Jól táplált testükben oly világosan látni véltem lelküket, akár a szódáspalackban azt a vékony kis üvegcsövet, amelyen át a szódavíz föl-, majd kiszalad. Így mindent összevéve, erősen hasonlítottak egymáshoz, s mégis különböztek egymástól. Valamiképp elválaszthatatlanul egyfajta voltak. „Balkán? – találgattam. – Bejrút?” Hogy amennyire lehet, végleg meghúzzuk körvonalaikat, mindketten keresni akartak. Ne siessünk a szóval, ez után az ige után a magyar nemcsak azt a tárgyat teheti, hogy pénzt. Ahogy pénzt és kenyeret lehet keresni, lehet – csaknem olyan eszközzel – hírt, nőt, hatalmat és halhatatlanságot is. Ők mindketten ezt akarták és ráadásul még a csillagos eget. És bármi áron – ez egyesítette őket. A különbség csak az volt, hogy Dombos – a bonyolult lelkű – mindezt fenntartás és aggály nélkül, természetesen, egyenesen akarta. Bernák pedig – a böszme – a szebb látszat és az „erkölcsi formák” fenntartásával, vagyis töprengve, bajmolódva, odakacsintva a másik oldalra, de még az üdvösségre is, vagyis ha lehetséges, egy árnyalattal még hitványabban, mint társa. „Az egyik egész csibész, a másik felemás” – mondtam magamban hebehurgya ifjú fővel, de közben megkönnyebbülve s már-már megbocsátva is, látván, hogy – várakozásommal ellentétben – nem esnek egymásnak, hanem, mint idegenben illik, megértik egymást. Rajtam akkoriban még az öröm villáma szaladt át, ha az utcán magyar szó ütötte meg fülemet.
Most a vallásról kezdtek beszélni, olyanféleképp szállva át erre az intuíció, a megismerhetetlenség és a spiritizmus vágányairól, ahogy a vasúti végállomáson autóbuszba, majd parasztszekérre száll az ember.
Az elővigyázat tiltja, hogy megismételjük azt a halom ostobaságot, amelyet hazám szülöttei ezenközben összehordtak: a butaság az első hallásra is terjed. Bernák – a katolikus – azt hitte, hogy Mária szeplőtelen fogantatása azt jelenti, hogy Mária szűzen fogadta magába Jézust, Dombos – akit lelkes reformátusnak kereszteltek – Kálvin predesztinációját Mohamed fatalizmusa mellé tette, majd elkeverte azzal.
A bárgyúság tengere szabad és végtelen. Honfitársaim egy ideig nyugodtan, már-már derűsen eveztek egy csónakban, egymást segítő evezőcsapásokkal. Egész addig, amíg Dombos nem faroltatta a csónakot a pápaság intézményének sürgető reformja felé. – Mai emberek kellenek oda is, propaganda-szakértők, vallás-pszichológusok, mint… – Töprengett, de szerencsére nem jutott eszébe egy megfelelő vallás-pszichológus sem. Lévy-Bruhl és Maritain megúszta, hogy ajkára kerüljön. – De a gyóntató papokat intézményesen analizáltatni kellene, mert feladatuk lényegében az, ami…
Bernák váratlanul olyan lendülettel fordult feléje a kis asztal felett, hogy az ember egy pillanatig attól tartott, hogy felborulnak, s mindketten a vízbe esnek. Mi történt? Arca elvörösödött.
Csak egy perc múlva jutott szóhoz.
– Tudja maga, mi az a krizma? – kérdezte fojtott hangon, amelyben azonban nagyon is érződött a távoli mennydörgés.
– És mégsem fekszem a villamos elé – mondta nyugodtan Dombos, aki pontosan tudta azt is, hogy mit nem tud, és így nem kellett erőt vesztegetnie a kereséssel, hanem rögtön visszavághatott.
Váratlan dolog történt. Bernák felállt.
– De nekem kötelességem tudni, mi az a…! – mondta.
De hirtelen visszaült.
Viaskodásukat ez tette igazán feszültté, ez, hogy a legvadabb ütés közben is kímélniök kellett egymást. A kard kezükben éles volt, de egymáson saját érdeküket sebezték volna. Kecses, majdnem finomkodó küzdelemre kényszerültek. Bernák ütése szabálytalan volt. Épp ezért talált. S épp azért ijedt meg tőle.
– Ki kötelezi rá? – kérdezte Dombos, arcán nehezen leírható meglepetéssel és undorral. Megvetette az ortodoxiát, a rítust – a babonák barbár világába utalta. Nemegyszer támadta is. Eggyel lehetett megsérteni. Ha feltételezték, hogy neki ilyesmihez – mint írta és mondta –, ily vallási kötöttséghez bármi köze lehet. A tizenkilencedik század tiszta levegőjének gyermeke volt.
Bernák akkora választ nyelt, hogy csaknem belekékült.
– Idehallgasson – kezdte, amikor minden lement a torkán. – Hőren zi mál – mondta csikorogva.
Honfitársaim azt a fajta magyar nyelvet beszélték, amelyet az ilyen beletűzdelt hőrenzimálok, lájderok, hájmlihok és unhájmlihok, ziherek, ábervászok, na-ják és zágsonok miatt valami felületi, melléknyelvnek érzett az ember, amely alatt a társalgók egy mélyebbet, igazibbat rejtegetnek. Az ember nyugodt arccal hallgatott ilyen mondatokat: tudja, olyan izé volt, ahogyan csak a német tudja kifejezni, olyan gejl és vejh.
– Hőrenzi – mondta tehát Bernák, de Dombos nem figyelt oda.
Honfitársaim egy pillanatra elengedték egymást.
A székek közt egy valódi vadnyugati seriff haladt át rojtos bőrnadrágban, lasszóval, malomkerék-kalapban. Menetet nyitott meg, ez volt a délutáni fekete, a vendég-dagály órája. A villamossíneken egy turbános, lepedős hindu közelgett. Itt volt már királynői tekintetével Kiki, akinek bájai éppúgy hozzátartoztak a város látványosságaihoz, akár a Vendôme-oszlop, itt – mint holmi megfigyelőn – Huxley és Unamuno, a bölcselők, majd Vilmos császár sógora, Zubkov, a zsaroló. Az olvasónak nem kell külön mondanunk, hogy a kor Parnasszusán ülünk, a Dôme-hoz címzett kávéház előtt.
Itt volt, itt ment el épp a két véremből való vér közt és köztem Fuzsita, a japán festő, szép ferencrendi frizurájával.
– Épp csak a pilise hiányzik – nézett utána Bernák gőgösen, mint valami kincs birtokában.
– Mije hiányzik? – kapta fel szemét már idegesen és vaksin Dombos, mint bagoly a napfényen.
– Maradjon maga csak a maga három szakállasa között – mondta megbocsátó gorombasággal Bernák.
Enyhe – hogy úgy mondjuk, békülékeny – megvetés rezgett a rendreutasításban:
– Einsteinnak például nincs is szakálla.
– De volt.
– Soha.
– Nagy ősz haja, nagy ősz bajusza volt, meg ősz szakálla!
– Mikor?
– A kezdetén! Húsz éve.
– Akkor még a haja is fekete volt…
A vita megint forogni kezdett, egy helyben, mint fölforrás előtt a víz. Az arcok ismét kipirultak, a szemek megpárásodtak.
Külön világban ültek. Az embernek az volt az érzése, hogy – igen – Novibazárban vagy Lodzban ülnek, a helyi cukrászda előtt. Ez némileg kihatott az én helyérzékemre is. Bokharában is ülhettek volna, az emírek idején, a piac forró porában. Ismét birkózásra gyürkőztek.
Bernák küzdelme volt – most már tökéletesen érthetjük – meghatóbb. Szorította, szorította, de épp ott nem merte megszorítani ellenfelét, ahol szerette volna. Önmagával is harcolt, ettől pihegett igazán.
Egyszer mégis majdnem kiütközött egy kis szikra.
Már az akkoriban szintén forrósodó nemzeti-nemzetközi kérdésben nyomogatták egymást a víz alá.
– Ha olyan nagy magyar, miért nem magyarosítja meg a nevét? – csattant fel Dombos.
Bernák nyelvén már ott volt szokásos válasza, hogy azért, mert a magyar irodalomban csak az ilyen jó ős-indogermán nevekről nem gondolják, hogy nem őslakos van mögötte. Még jókor eszébe villant azonban, hogy ezt a választ – melyet ötletesnek is, merész-igaznak is érzett – a hét másik három napján szokta használni. Kimondja itt is? Nyelni próbált. Képtelen volt rá. Várt. Másodszorra mégis sikerült.
Tihanyi intett felém, a süket festő. Az egyetlen ebből a társaságból, akivel megértette egymást nemcsak az elménk, hanem a szívünk is. Fel-feljárt a Csata térre, megtervezte a díszleteket.
Bernák, villámló szemmel, mégis mondott valamit.
Csak azt láttam, hogy azon nyomban megbánta. A villám után rögtön barátságos arcot derített Dombosra. Az – egy tó csodálatos hűségével – szintén derült.
Végre feltűnt Miller. Az asztalok közt hagyott kis csapáson Verát terelgette maga előtt. De ahogy meglátott, megállt, s kézzel integetve magyarázta, hogy ők a szomszédos kávéházban vannak, oda is vártak. Mögötte hosszabb fiatalember kullogott. Rossz nyakkendője, olcsó és gyűrött ruhája messze kiáltotta, hogy francia. A terasz népéből a párisiak legkevésbé a hindut és a seriffet bámulták meg. A többi még rikítóbb egyenruhát hordott: az idegenek szinte nemzetközi szabvány szerint túlzottan előkelő darabjait. Ez a párisiak szemében, mint mondtuk, egy volt a homoszexuálisokéval.
Felálltam. A pincér után nézve körültekintettem a tarka sokaságon, amely – még zsúfoltabban telve – már nem is egy színház nézőterére hasonlított, hanem egy óriási kirakodóvásárra, a déli forgalom csúcspontján. Nem győzhettem le megilletődésemet. A köztudat szerint ez volt a város szellemi központja. Ha pedig Páris a világ szellemi központja, ez tehát, ez a hely, ahol most elevenen állok, ez a világ közepe. Mindez persze hiedelem volt, de ez a hiedelem nem volt kisebb erő, mint amely az igazhivőket Mekkába vándoroltatta. Ha valaki csibeborítót nyom erre a helyre s egyenként megvizsgálja az ittlévőket: egy újkori vallás elharapódzásáról kap világképet. A kiáltó álöltözet alatt nemcsak prostituáltakat s pénzhamisítókat talál: itt leli Aga kánt, Vanderbiltet, a perzsa saht, Bolívia legutoljára elkergetett diktátorát és – gyönyörű ölebeivel – a román trónörököst. A helyet jószerivel én is csak híréből ismertem. Szívem megdobogott. Nem csodálkozom el, ha a járdán maga Polühümnia és Terpszükhoré jelenik meg. Paff! Ebben a pillanatban már meg is jelentek; egy társasgépkocsiból léptek le, bőrszandálban, bő gyapjú-peplonban, göndör hajukon vékony aranypánttal. „Oh, very well, Jicky!” kiáltotta egyikőjük, egy fehér szmokingos úr kérdésére. Vagyis Isadora Duncan tanítványai voltak, illetve papnői; Duncané, aki a görög tánc és lábbeliviselet felújításával akarta az emberiséget helyes útra vezetni.
Fizettem. A kétfrankos helyébe egy újabb kis recés került a tapogatnivalók közé. Mentem Millerékhez, a járdán vártak. Valóban én tévedtem, a találkozó a szomszédban volt, az előbbi kávéház pontos másában; széksoraik össze is értek.
Miller észrevette Dombosékat, de kerülte a találkozást pillantásukkal, hogy ne kelljen odaköszönnie hozzájuk.
– Most tartják a végleges megbeszélést – mondta csaknem pirulva –, ma dől el a következő nagy lépés ügye. Az egész gárda itt van. Örülök, hogy eljöttél! – És belém karolt.
Elbeszélés közben az ember, ahogy az események útvonalán ballag, akaratlanul is sok minden részletet elhagy, mint megannyi szívességből vállalt apróbb-nagyobb csomagot. Hiányukra csak akkor döbben rá, amikor egy-egy fordulón számot kellene adnia róluk, de neki már fogalma sincs, hol is feledte el azokat. Fogalmam sincs, hol maradt el tőlem az a télikabát, amelyet Párisba való érkezésem hajnalán még rajtam látott az olvasó. A napsütésével még meleg, de árnyékával és lépésnyi fuvalmaival is már csípős őszi délutánban a Dôme-kávéház előtt – amely, ahogy így visszanézve látom, életemnek talán egyik kis fordulója lett – nyári kabátban lépdeltem Millerék oldalán, ökleimet elég kevés eredménnyel rejtve a könnyű szövet zsebeibe. Holott bizalommal, csaknem szeretettel vártam a telet; számomra akkor a középkort kellett volna érzékeltetnie. Különös szorgalmú diákként, aki mindig a tananyagon kívülit szedi magába, s akkor tanul, amikor semmi sem kényteti rá, egy idő óta a francia irodalom kezdő korszakaiba merültem el; így, az elején próbálva elkapni, amit a franciák titkának éreztem. A veszekvő kofák szavainak még mindig csak a negyedét ha értettem, de milyen elevenen szóltak már hozzám a XIII. század vándor joculator-ai, a vásári igricek! – Ezek mind a telet festették, a tél szörnyűségeit, de milyen étvágykeltő hitelességgel. A kofáktól akadozó szóval kértem a fél font szőlőt, de magányos sétáimon frissen forgattam Ruteboef igéit:
|
A költészet teremt ilyen helyzetet: a valóságos francia tél épp azért ígérkezett riasztóan másnak, mert pontosan olyannak ígérkezett, amilyennek ismerni véltem. Azonkívül sürgetett az annyiszor elhalasztott egyetemi beiratkozás. S volt még más is, amire már nem lett volna elég a Bozsárral űzött rajtaütésszerű pénzkeresés. De bevallom, legjobban egy használható írógépet szerettem volna.
A gárda már valóban ott volt, de még nem egy csoportban, hanem szétszórva a vendégek közt; azok itt is olyan színházi nézőközönségszerűen az utca felé fordulva ültek. Itt volt Trencsényi is, de milyen megváltozott állapotban. Brillantintól fényes haján a fésű friss nyoma is a kedvezőbbre fordult életmódot ragyogtatta. Hát még az, aki kalapot is viselt, mint Hives. Ő egészen hátul, csaknem a kávéház falánál ült, két nő társaságában, de milyen egyenes derékkal a félig kiürített abszintes poharak szinte jogari kellékei mögött. Az egyik asztaltól Oliquander emelte felénk szőke varjúfejét. Előtte több könyv tornyosult, mint valaha. Arrébb Kohut doktort láttam. Egymagában ült, de négy-öt összetolt asztalka végén, egy sarokban. Nyilván az volt a találkozóhelye. De láttam még két újonnan jött prágai vagy bukaresti magyar újságírót is, akiket csak látásból s a hírükből ismertem.
– Vannak még többen is – mondta Miller.
Most Lovast pillantottam meg. Egymagában ült ő is, átvetett lábbal és mellén összefűzött karral, ami még jobban kiemelte elzárkózását. De mégsem volt magában. Ebben a pillanatban valaki meghitten mellételepedett. Ámulva ismertem rá arra a félig-meddig földimre: Térmeghre, Térmegh Balázsra.
Volt némi nyugtalanító ebben a szétszórtságban. Hátha még az ember egy pillanatra magába engedte azt is, amit róluk külön-külön tudott vagy érzett. Külön-külön mind egy-egy szívós akarat volt. Most egy akarat előőrseinek érezte az ember. Az érvényesülés ült azon a teraszon, indulásra készen.
A vállalat rögtön a kezdetén váratlanul felvirágzott. A szétküldött cikkek első rajából egy példásan bevált, négy-öt szerkesztőség is igényt tartott rá. Ez a cikk a pesti mutatványos piac egyik bódéjának törpéiről szólt. Hogy hogyan élnek, házasodnak egymás közt, mivel foglalatoskodnak. Színészetre adták magukat.
A következő riportcsomóban már az egész Városliget törpével volt tele. Aztán – Bernák jóvoltából, aki mint kültag, már próbálta a munkát – akadt Magyarországon egy egész törpefalu; ott a kisbírótól kezdve a jegyzőig mindenki törpe volt. A tárgykört, mint fontossá válót ekkor Dombos vette át. Akadt még egy ilyen törpefalu, majd egy harmadik, majd egy egész járás. Itt már a kéményseprők, postások és a tanítók is törpék voltak. A franciáknak megtetszett a mese, úgy követelték, mint a nyűgös gyerekek. Dombos meghökkent – ilyen kanyar még nem volt pályáján –, de aztán, mint Andersen is megállta a helyét, versenyben Bernákkal. Az utolsó cikket megint Bernák írta. Magyarország a francia képzeletben lassan újra az a varázsföld lett, ami Nagylábú Berta idejében. Nem volt kellemetlen érzés. A legalacsonyabb termetű magyar is még mindig óriásként mutatkozhatott be. A vállalat – melynek minden felszerelése egy öreg sokszorosító gép volt – úszott a törpékben.
És az olaszliszkai kántor gyermekeiben. A másik hálás riportműfaj a frissiben feltűnt világhírességek származásának ismertetése volt. Az olvasót láthatóan megnyugtatta, ha egy mongol rablóról, egy filmkirályról, Trebitsch Lincolnról és Kreugerről azt olvashatta, hogy valaha az is kisded volt, az olaszliszkai vagy kisvárdai kántor egyszerű, de tiszta házacskájában.
– Na? – mondta Miller, csuklómra zárva tenyerét, ahogy mi is leültünk Kohut asztalához.
Vadonatúj ruha volt rajta is. Tekintetében fényes elégedettség, ahogy szemét rólam Verára irányította. A jó ruha mellett láthatóan az volt a második eredmény.
– Egyenes! – mondta Miller, s nagyot emelve a szemöldökén, tenyerét elhúzta az asztal felett. – Megy minden, mint a karikacsapás!
Nem titkolták: a Havas Hírügynökség példája bátorította őket. Szerintük az is magyar alapítás volt.
Dombos akkor már politikai fejtegetéseket írt abba a házi kőnyomatosba, s cikkeit egy-két francia lap is átvette. Támadta Briand-t és Herriot-t, különösen az utóbbit, orosz érdeklődése miatt. Dombos a német-francia együttműködés híve volt ifjúsága óta; komoly mondandók és tanácsok gyűltek erről össze benne. Berlin volt az a szűzlány-Európa, melyet, mint írta, az orosz trojka éppúgy elrabolhat, s magáévá tehet, mint a gall kakas. Ő a kakasnak szánta.
A cikkeket egyelőre hárman fordították: Miller, Vera és a jelenlevő hosszabb francia, aki, úgy látszott, aludni járt nyilvános helyekre. De már alig győzték a munkát.
A munkatársak eddig csak otthon vagy kávéházakban végezték feladatukat: hónuk alá csapták a rájuk kiosztott újságcsomót és az eredményről – a világ érdeklődésére méltó közleményekről – ott számoltak be a vezetőségnek, ahol épp elérték. Hives már svédül is tudott; Oliquander a spanyolokat vállalta. A következő lépés a siker megszervezése volt; szabályszerű szerkesztőség felállítása, központi helyiséggel, szolgaszemélyzettel, hivatalos munkaidővel és nyomdával! Ebből ugrott ki Dombos következő terve: önálló francia lapot kiadni!
A munkában már Kohut doktor is részt vett, szavai után ítélve, az anyagiakat intézte. Anyagi szempontból rózsásnak ítélte a jövőt, s ez volt a legfontosabb.
– Ez cikk! – mondta. Pergamen-arcának ráncaiban fölény és némi lenézés vegyült.
Hogy ez a franciáknak eddig nem jutott eszébe.
Láthatóan más téren sem volt nagy véleménnyel a franciákról.
– Ahogy ezek laknak! Volt már francia lakásban? – fordult hozzám. Hangja már nem a régi, vitára kész hang volt. Fontossága, a vállalkozásnál viselt ügyköre szűkebb-szavúvá tette. Inkább csak kijelentései voltak s befejező, éles megjegyzései.
Nem válaszolhattam. Francia lakást eladdig egyetlenegyet sem láttam belülről, most hökkentem rá. Fölnéztem a szemben lévő ház nagy ablakaira. Ránéztem a mellettünk szunnyadó hosszú franciára is.
Az a nyugtalanság rezzent meg bennem, ami az előbb, a két hatalmas teraszon áttekintve suhant át rajtam. Most összegeztem benyomásaimat? Vagy mert már én is abban a színháznéző helyzetben ültem, akaratlanul is átvettem a közös hangulatoknak azt a titkos fluidumát, amely nagyobb sereglésben mindig elönti az embert? Azt éreztem, hogy itt mindenki egy kicsit Kohut, itt valamilyen alapon vagy ürügyön mindenki maga alatt tudja a franciákat. Nemcsak a toborzandó szerkesztőség tagjai. Lenézte őket a fehér turbános hindu, az élemedett lengyel kokott, le a cowboynadrágos seriff, le Zubkov, a zsaroló, és – teljes okkal – Fuzsita, a giccseivel megmilliomosodott japán. Az idegen sors sajátos reflexe volt ez vajon, az eredeti ősi közösség visszavágása az alacsonyabbrendűségért? Az, amelynek alapján minden nép hajlik arra, hogy lenézze a másikat? Több volt ennél.
Ha egy arra loholó francia belát az egyenes tartással feléje meredő arcok és keblek mögé, megrémül, s nem ok nélkül. Nemcsak a szétszórt szerkesztőségi tagokat érzi valami ugorni kész csapat bajnokainak, akik már csak a jelet várják, hogy kirúgják maguk alól a széket, és megrohanják a mit sem sejtő várost. A csaknem száz méterre terjedő hatalmas teraszok minden asztalánál három-négy ilyen elszánt akarat lapult. S a körút másik oldalán éppily hosszúságban, éppily sűrű sorú asztalkák húzódtak. Az egész valóban emlékeztetett valami hegyszoros két oldalán lesre fejlődött hadseregre vagy rablócsapatra, vagy leginkább még a gyermekkori rémmesék cigányaira, egy erdei út két felén. A leselkedők vadságukban is fegyelmet árasztottak. Megvetették és marták egymást, de a zsákmány mindnyájuknak egyformán szent volt; volt, amit egymásnál is jobban lenéztek.
Bizonyos, hogy ez a két, egymás felé forduló óriási nézőtér legtöbb tagja lelke fenekén hideg bírálattal és lesajnálkozással nézett a közöttük elevickélő franciákra. Erre ezer vélt és indokolt okuk volt. Megemlékeztünk a bennszülöttek lelkületéről az idegenekkel szemben. A párosság kedvéért áldozhatunk néhány sort az idegenek lelkületéről a bennszülöttekkel szemben. Ezek az újonnanjöttek lesajnálták a bennszülötteket, mert azok sosem jártak Varsóban és Brünnben, mert nem olvasták eredetiben Björnsont és Przybyczewskit, mert nem tudtak még németül sem, mert nyaranta is hétméteres gyapjúövet tekertek a derekukra, mert büdös volt a lábuk, és az egész városban nem volt egy orvos, akire egy vakbélműtétet nyugodtan rábízhatott volna az ember. Lenézték a franciákat, mert ellentétben a hírrel, a párisi nők közül jó, ha minden harmincadiknak volt valamirevaló alakja, mert ugyancsak a világban elterjedt hírrel szemben nem csupán vallásosak, hanem bigottak voltak, s mert még mindig nem jutott eszükbe, hogy az illemhelyekre ülőhelyet is lehet szerkeszteni. Megvetették őket, mert híres ötletességük is csak csupa elvont és használhatatlan dolog körül forgott, de ott is csak mindig a múltban, s most, hogy a fizikában és algebrában már minden ki van találva, mozdulni sem tudnak. Lenézték őket először a krajcáros takarékosságuk miatt, aztán azért, hogy annyi drága szeszt bevedelnek, és nincs érzelmi életük, felfogni is képtelenek egy Werfel, egy Stimirdics-Dafencu mélységeit. Valljuk be, az idegenek lenézték a bennszülöttek sivár irodalmát is, amely még mindig olyan háromszázéves írókat tukmált, mint Racine, s amelyből egy Romain Rolland, mint kiderült, csak a külföldön tudott igazi nagysággá nőni. Az ember legfeljebb csak vigaszul gondolhatott arra, hogy ezeknek a frissen jött hódítóknak utódai majd megszeppennek egykor, ha megismerik Pascalt, de e hódítók – mint a hódítók általában – nem kívántak a múlttal foglalkozni, hisz erejük épp az volt, hogy szinte állatian egészségesek és ösztönösek, s minden hiedelmükkel ellentétben bonyolultságtól mentesek voltak; észre sem vették azt, ami a lélekben az érdeknek önmagától ellentmond; legtöbbjük Arcübaseven, Julján Tuwimon és Nádas Sándoron nevelkedett. Lenézték a bennszülötteket városuk és országuk látható szervezetlensége miatt, a miatt az iránytalanság miatt, amelytől minden más ország már rég szétesett volna. Amíg pénzükből futotta, lenézték őket úgy, ahogy az, aki rendel, előbb-utóbb lenézi azt, akitől rendel. Azután lenézték a bennszülötteket, mert velük, a békén otthon ténfergőkkel szemben ők, a hazátlanok valóban kemény szabadharcosok voltak, éhség, jövőtlenség, nemzeti és faji elfogultság elüldözöttjei, emlékükben az emberi megaláztatás feledhetetlen próbáival, ajkukon a hajnali vonatok lépcsein kapott hideg nyálú szülői csókokkal. Most már hősök voltak, vagy legalábbis hősi sorsra kényszerültek; ezért néztek felülről a puhány bennszülöttekre. S mert – mint érzékelhettük már – a bennszülöttek is felülről néztek rájuk. S tán azért is, mert alapjában mégis jól érezték magukat a bennszülöttek között. Felvonulásuk és büszke elhelyezkedésük ezt mutatta.
Oliquander odavonult asztalunkhoz, hóna alatt a könyveivel. Székét Vera és Miller közé ékelte be, könyveivel arrébb tolta a kávéspoharakat. Vera tréfás, de azért elég ingerült gorombasággal fordult rögtön feléje:
– Szálljon le már megint a vállamról! Senkitől sem bírom, ha meleget fúj a fülembe!
Oliquander előregörnyedve ült abban a kis résben; madárfeje valóban így olyan volt, mintha egy bagoly gubbasztott volna Vera szép nyakában.
– Röppenjen már arrébb, az istenért! – mondta Vera, színészi túlzottsággal összerázkódva. – Vigye el innen azt a meleg szuszogását. Milyen sajtot evett?! Meg ezeket a gyászos körmeit!
És lefejtette válláról Oliquander kezét, mert az valóban ott volt.
Oliquander csak pislantott-mosolygott önelégülten.
– Ne vigyük ennyire a közönség elé az érzelmeinket, nagyságos asszony – mondta komoly hangon. – Művelt urak között ülünk, mindenki tudja, mit jelentenek ezek az állandó heves kitörései velem szemben!
– Mit ne vigyünk az emberek elé? Mit jelent az, hogy én nem bírom nézni magát?
– Hogy nagyon is nézne. Még mindig azt hiszi, hogy tőlem fél?
– Én magától?
– Fél! De nem tőlem, hanem a szerelemtől, maga! Attól a tudatalatti heves vágytól, ami…
Vera felkacagott, Oliquander komolyan folytatta:
– Szinte én is félek, attól az érzelmi hevességtől, ha egyszer ez a szenvedély már nem invertálódik többé…
– Jó, jó, de addig is menjen arrébb tollászkodni!
Oliquander nem mozdult.
– Legalább azt a meleg szuszogását fordítsa másfelé!
Oliquander még közelebb hajolt.
– Annyira vágyik már a pihegésre?
Nem lehetett tudni, tréfál-e, eszelős-e.
– Hüh! – kiáltott fel kétségbeesetten Vera. – Ne ingereljen tovább!
– Tudja, mit jelentett ez a sikoly? Ez a nekitüzesedés? Még most is borzong!
– Mindjárt tekerek egyet azon a madárnyakán!
– Tessék – mondta Oliquander alázatosan.
De azért egy pillanatra odább húzódott. Vagyis az a bagoly, amelyre feje oly mulatságosan emlékeztetett, most az ő, Oliquander vállán gubbasztott; onnan nézett oldalt Verára, aztán körben reánk, szomorú bölcsességgel. Van pillanat, amikor egy-egy ember lénye úgy megvilágosodik, mint egy hirtelen felgyújtott és eloltott villanylámpa. Oliquander tekintete ebben a percben valami szívbemarkoló, emberietlen megszállottságot, rabságot villantott; a hajdani ördöngösök ijesztő és megindító rabsága lehetett ilyen.
De kezét visszanyújtotta Vera mögé, a szék támlájára.
Verát most már ez is gyötörte.
– Legalább a fekete csápjait húzza vissza!
– A csápjaimat? Miért épp csápokat mondott?
– A karmait! És bízza csak rám, hogy merre kanyarítom a hevességemet, utálatnak-e, vagy imádatnak magával szemben! Megkérhetem, hogy cseréljen helyet Lacival?
Ez volt Miller keresztneve.
– Nem cserélek – mondta Oliquander némi szünet után, mintha gondolkodott volna rajta. És halkan elnevette magát, mint akinek valami jó dolog jut eszébe.
Millerre néztem. Tekintetem már akkor feléje suhant volna, amikor Oliquander megszállottságára ráhökkentem. Hát te most hogy vagy ezzel az asszonnyal? Tudtam, hogy Vera együtt él Kohuttal.
De Miller arca csak nyugalmat, csak derültséget mondott.
A régi hangján élcelődött. Még adomát is mondott, a társalgás első, erre adódó szünetében.
Azaz, egy megtörtént esetet beszélt el két vidéki magyar birtokosfiúról, akiket családjuk együtt küldött ki a jog után egyévi párisi utó-tanulmányútra. Az egyik ifjú atyja kormányozta ki őket; valamikor az is járt Párisban tanulmányúton. A fiatalemberek együtt laktak, sőt reggeltől estig folyton együtt voltak, mert – nem tudván franciául – kivel is érintkeztek volna? Még a tavasszal történt, hogy összeszólalkoztak – a kandalló előtt pipáztak s az egyik épp akkor igazította volna a parazsat, amikor a másik odaköpött a parázsra, illetve társa keze fejére – összekaptak, de úgy, hogy abból már csak a párbaj lehetett a kivezető út. Nagy nehezen találtak segédeket – innen az ismeretség Millerrel is –, de azok úgy döntöttek, hogy a párbajt illő módon, mivel az ifjak anyagi helyzete az első hónapok után erősen megromlott, csak Magyarországon lehet megtartani. Az ifjak anyagi helyzetének biztos alapja akkor már csak a Páris-járt atya által fél évre kifizetett lakás és étkezés volt. Így a provokáltság állapotában sem válhattak el egymástól. Változatlanul együtt laktak, mindenüvé együtt jártak, még abba a megbízható házba is, ahova a tapasztalt és gondos atya, Miller rossz nyelve szerint, szintén abonálta őket. Épp csak cédulán át érintkeznek. Ma is így láthatók, némán, egymással szemben délben a Julie-nél, délután az Orgonákhoz címezett kávéházban, este abban a bizonyos Szent Gergely utcai házban.
Hamis képzetet keltek, ha ezúttal is Millernek csak a rossz nyelvére célzok. Kajánkodva mondta el, kétségtelenül, a történetet, de mintegy csak fele részben kajánkodva. Nevetése és hegyes szavai mögött ellenzés, megbocsátás, sőt valami fajta mentegetődzés, ha nem kérkedés bujkált, legalábbis a jelenlevőkkel szemben, hogy mi már ilyenek vagyunk! Fele részéből a dzsentri beszélt.
Térmegh felé pillantottam.
– Lovas is veletek dolgozik?
– Ugyan! A nagy szemlélődő? Csak közénk jár néha. Küldi annak a családja hazulról a pénzt!
Ezt nem tudtam.
– És aki ott mellette ül?
– A Balázs?! Olyat te sohse láttál. Lovas protezsálta hozzánk. Úgy tájékozódik a városban, mint az evet a fák közt. Nézd meg, aztán szólj, gondolnád-e, hogy az a kifutónk? S ahogy az máris franciául beszél, tünemény! Tökéletes kiejtéssel. Ahogy hallja a szót, azon mód mondja ki, de hajszál árnyalattal. Megismerni köztük, hogy mit hallott tőlem s mit a franciáktól. S a fellépése!
Hátul ültünk, sarokban, de egy karlendítés innen is elég volt, hogy az ember jelet adjon annak, akit a széles járdán elfolyó tömegből magához akart inteni.
Hives emelte a karját.
Bernák és Dombos jött felénk az asztalok között, a fontos tanácskozásból érkező államférfiak méltóságával. Gránátos termetével s a fontosságot szinte mellén hordva, elöl Bernák lépdelt. Mögötte az alacsonyabb Dombos, de mégis olyanformán, mint a bikát terelgető gyerek. Neki csak arca tükrözte a fontosságot s a nem leplezett öntudatot: én igazgatok.
Bemutatkoztunk.
Tekintélyükből jó adag leolvadt, ahogy ideértek. A beszélgetés nem apadt el egy percre sem; a kezek a vállak fölött nyúltak feléjük. Csak én emelődtem egyet, ahogy bemutatkoztam.
– Pécsi-Miller barátunk többször említette volt a nevét – mondta Dombos. – Hallom, vidéki. Készséggel lendítünk sanyarú sorsán, ha bele tud kapcsolódni munkánkba.
Említette volt! – Összenéztünk Millerrel, s ki kellett volna pukkadnunk a nevetéstől. Ha Dombos ünnepélyes akart lenni, beszélni is úgy beszélt, ahogy írt: Pázmány Péter nyelvén.
Csak egy percre nyugtatta rajtam tekintetét Dombos. Ez is hozzátartozott az ünnepélyességhez és az uralkodó tekintélytartáshoz.
Nem mindennapi kéj – az ifjúkornak tán egyik legnagyobb kéje s a forradalmiság legbizsergetőbb nevelője – megvetni az érdemtelenül fölibénk kerülteket. Gyönyörködve néztem Dombost. Egyik legutóbbi magasröptű külpolitikai fejtegetésében Claudelnak tulajdonította a Nyúl regényé-t! Majdnem kezemet dörzsöltem. Dombos észrevette pillantásomat, ismét felém fordult. Az újságírás művészetéről beszélt.
– Az ösztönök mestersége ez! – mondta. – Épp azért különös, hogy a vidékiek nemigen értenek hozzá. Különös, de így van! Móricz Zsigával is gyakran szót váltottunk volt róla (Miller szája elé kapta tenyerét), hogy a magyaroknak általában nincs érzékük hozzá!
– Azelőtt Éliásnak hívták – mondta csendesen Miller, felém mutatva. Ájtatosan az égre pillantott; köztünk ez azt jelentette, hogyha isten nem segít, megfúlok a röhögéstől.
Dombos figyelmesen megnézett.
Félóra múlva már így beszélt:
– Bizonyos vagyok, nem fogja megbánni együttműködésünket. Az irodalom s hírlapírás immár édestestvérek. Készséggel egyengetném útját pesti lapomnál is. Nem volna kedve kísérletül néhány cikket írni? Nem a saját eszmevilága szerint persze, és épp ezért névtelenül is… Írjon bármiről különben, amiről akar! Kezdő írónak általában a szerkesztőség a legjobb iskola. Nemcsak a miliő, hanem a társadalmi viszonylatok fölé való emelkedés okán…
Okán! Miller hátratolta székét, s az asztal alá rejtette arcát.
Az irodalom szó odaterelte Bernák figyelmét is. Ő már azt is hallotta volt, hogy költőnek készülök.
– Alkalomadtán mutasson meg valamit a verseiből. Elolvasom – mondta a tapasztaltabb kartárs jóakaratú leereszkedésével. – Pécsi-Miller barátom igazán hízelgő képet festett rímelő készségéről és vallásos énekeiről. Csakhogy a rímeknek már leáldozott ám! S ami a vallásos lírát illeti…
– Azé a jövő! – röhögött bele a beszélgetésbe Miller.
– Költőnek készül? – fordult hozzám Dombos némi kiábrándultsággal.
– Miért ne készüljön? – mondta Bernák.
A költők életében van egy időszak, amikor gőgjük és sértődékenységük valóban csak a szoptató vademse ingerlékenységével mérhető. Első kinyomott költeményük ideje ez; néha fél esztendeig is eltart. „Készülök!” „Költőnek!” Versem már három hónapja megjelent a Má-ban, s egyebek közt az az érzésem is volt, tán felesleges is többet írnom: amit versben egyáltalán kifejezhetek, azt kifejeztem. A verset nem tartottam sokra, de nem lepődök meg, ha a Nyugat ettől beszünteti megjelenését. De fegyelmeztem magam. Az Aragon szerkesztette Ágy és Vakarék című folyóirat – a Lit et Rature – kéziratot kért tőlem, sőt a Valóság-feletti Forradalom – a Révolution Surréaliste – is, mihelyt első számára együtt lesz a pénz.
– Nem hiszem, hogy magyarul fogok írni – mondtam egy fejedelem egyszerűségével.
Dombos ebben némileg igazat adott.
Aztán Dombos minden átmenet nélkül meghitten egészségére kezdett panaszkodni. Valóban sápadt volt. Nem tett jót emésztésének a francia konyha. Tudtunkra adta, hogy mióta kint van, bélrenyheségben szenved. Más is így volt az első időben?
Erről régebben is lehetett bőven szó, mert Oliquander láthatóan már kifejtett elvek folytatásaként kezdte magyarázni neki, hogy a gyomorzavarok okát csakis lelki zavarok okozhatják.
Nem állhattam meg, hogy ne futtassam meg szemem én is az asztalon tornyosuló könyveken, Oliquander újabb olvasmányain. A buddhista antológia még ott volt. De felette Spengler, Zangwill és Hamsun Knut művei közt valóban a nagy bécsi lélekboncoló könyvei.
Hives karlendítése most egy alacsony, nálam vagy tíz évvel idősebb embert rántott hozzánk a járdáról. Mint kiderült, ez is a szerkesztőséghez tartozott.
Szivarzsebéből ennek színes selyemzsebkendő virított ki. Millerrel majdnem megállapodásunk volt: ilyen zsebkendő láttán is cinkos tekintetet illik váltanunk.
Az újonnanjött is Vera – a társaság egyetlen nőtagja – mellé telepedett. Karját bizalmasan ő is a nő székének hátára tette.
Régi ismerősök voltak, még Pozsonyból.
– Egy matematikai kérdéssel kapcsolatban kellett magára gondolnom – kezdte azonnal franciául, a karmozdulathoz hasonló természetes és bizalmas hangon s a fecsegési készségnek azzal a tökélyével, amely e kor átlagos szellemi embereit jellemezte. – Bizonyára segítségemre lehet a megfejtésében! Barátaim és ismerőseim, akik megtiszteltek érzelmi életük bizalmasabb eseményeinek feltárásával, életük során kivétel nélkül mind részesültek a sorsnak abban az ajándékában, hogy kedveseik közül legalább kettő még érintetlenül adta magát karjaikba. Volt oly szerencsés, aki három ily drága lényt zárhatott keblére, s mondhatott később magáénak. Volt olyan – bár mindig szigorú bizonyítékok felidézését kértem –, aki négyet. Olyan, aki csak egyet bírt volna, olyan egy sem akadt. – Van esetleg a jelenlevő urak között olyan? – fordult hirtelen felénk. – Szóval nincs. Hogy is volna! E téren egyetlen magára adó férfi sem sajnálhatja a gyűjtő fáradozását. – Bevallom, magam – a csak valószínűeket nem véve tekintetbe – hárommal dicsekedhetném, ha kivételesen én az ilyen dolgot egyáltalában dicsekvésre érdemesnek tartanám. – Megállt, megigazította nyakkendőjét, nyakkendőjén a tűt, mert az is volt, s folytatta. – Ezek szerint, ha minden férfira két és fél szerencsés esetet számítunk, s feltesszük, hogy minden nőnek csak egy ártatlansága van, a világon jelenleg élő ezermillió férfira legalább két és fél ezermillió nő jut. A valóság azonban csak, hogy ezermillió nő van. Hol a hiba a számításban? Fel kell tennünk, hogy egy nőnek nemcsak egy ártatlansága van? Mert a férfiak szavában, bevallom, nehezemre esnék kételkednem. Hisz saját szavahihetőségemet s ezzel saját élesszeműségemet is kétségbe kellene vonnom.
Megdöbbentem. Ez a férfi ki volt festve. Csak most vettem észre. Halványan ugyan és éppen csak hogy, mint egy másfélhónapos özvegy, de ez is elég volt; a férfi arcán olyan a festék, mint az árvaszéki gondnok becsületén a lopás: mindegy, hogy öt pengőt lop-e, vagy ötezret. Száján piros festék csillant, szeme alatt lilás. Szemöldjét fekete vonal hosszította.
Folyt belőle is akadálytalanul s csaknem hibátlanul a szó, a francia. A hangsúlyon kívül legfeljebb azáltal volt idegenszerű, hogy nagyon is keresett volt; nagyon is hibátlan akart lenni.
– Kérhetem az ön véleményét, kedves barátnőm? Esetleg tapasztalatát? Vagy mehetek odáig, hogy vallomását kérjem? Merőben úgy kérdezem öntől, mint ahogy egy dél-amerikaitól kérdeném népének szokásait, amelyekben ő is részes: – önnek hány ártatlansága volt? Engem – fájdalmamra – nem részeltetett belőlük! Addigra kimerült a készlet? Véglegesen? Vagy pótlódni fog, így még remélhetünk?
Erre nem volt egyezségünk Millerrel; szemünk mégis találkozott. Arcán kényszeredett mosoly villant.
Még egy meghökkenés ért. Timár lépett hozzánk, egykori ólaki tanárom.
Nem vitt fel bennünket az érettségiig. Tizenkilencben elment valahova Debrecenbe. Aztán, úgy hallottuk, Bécsbe.
– Szervusz – mondta.
– Tanár úr…
Fölnevetett.
– Leülhetsz. Na csak ülj le! Fizess legfeljebb egy bockot. Hallom, még a főnököm lehetsz. No. Szervusz.
Ez az ember nekem otthon eszményképem volt.
Most – hogy úgy mondjam, civilben – most vettem észre, milyen fiatal. Nem lehetett köztünk hat-hét esztendő sem.
– Mészáros is – mondta, amikor már leült –, ő is itt van.
A kis Mészáros, aki érettségi helyett az utolsó pillanatban elment lakatosinasnak.
– Berecz is. Együtt laknak.
Nem tudtam örülni neki, olyan félszegség lepett meg.
– Párisban már huszonötezer magyar van – kezdett egy mondatot az előbbi társalgó, oly folyamatosan, mintha az előbbi tárgyat folytatná –, és naponta vagy százzal szaporodnak! Huszonötezer lélek! Mohácsnál egész Magyarországot ennyi védte. Csupa életerős, kombattáns férfi, jó, ha húszra esik egy nő. S a nők is mind, mint a vas! Kész hódító csapat, Mátyás ennyivel már meg is szerezte volna a várost.
– Talán nekik is sikerül – mondta Timár, ugyancsak franciául.
– Máris sikerült! – folytatta az, mozdítva egyet magán. – Szabad prédájuk. Szabad prédánk. Ilyenben szeretek élni! Még egy év, és Páris lesz a második legnagyobb magyar város. Most, mint tudjuk, még Bukarest az. Addig elégedjünk meg ezzel is, ezzel a Sopron nagyságúval. Ilyen városban élni gyönyörűség annak, aki már túl van a kísérletezések korán, s tudja, mit adhat az élet, mit adhat egy város! Bizonyos fokig a civilizáció fejlődésének legfelső fokából kaphatunk ízelítőt. Élvezzük a szabadság vívmányait, amiket a bennszülötteknek nem kis idegmunkával sikerült itt kivívni, élvezzük, mondom, anélkül hogy a parlament viharai felizgatnának bennünket! Szürcsölhetjük azon frissiben a legkitűnőbb irodalmi termést, anélkül hogy az irodalompolitikai veszekedések elvennék a gusztusunkat! Elfogadjuk az állam védelmét, anélkül hogy egy fillér adót fizetnénk! Számítunk a rendőrségre, de mi magunk a legnyugodtabban kijátsszuk! Erdőben vagyunk, Ady Bakonyában: ez volt egyik legtüneményesebb megfogalmazás, ami kikerült e zseniális költőnk tolla alól. Bakonyban vagyunk, úgy is, mint a szerencséből élő szegénylegények.
Azt öntötte világos szavakba, amiről nekem a nézőtérre beülve csak homályos érzéseim voltak. Mintha az a rejtelmes fluidum őt is áthatotta volna abban a pillanatban, ahogy közénk telepedett. Ettől még kínzóbbnak éreztem a félszegséget. Folytatta:
– Vagy még pontosabban: egy óriási hajzatban élünk, illedelmes tetvek gyanánt, remélem, a hasonlat senkit sem sért. Csak a fogalmat szeretném még jobban megközelíteni. Mert hisz, hogy betyármódra gazdag kalmárok útját állnánk, arról szó sincs. Csendesen és illedelmesen szívunk hol itt, hol ott, gondosan ügyelve arra, hogy ne okozzunk fájdalmat, vagy ha igen: még idején kitérhessünk a vakaródzásra induló kéz elől. Itt a kőrengeteg közepén pontosan úgy élünk, mint az ősember a mocsáron és a ligeten: figyelemből és szemlélődésből. Ahogy neki, nekünk sincsenek gátlásaink a napi szükséglet megszerzésében. Ennek köszönhetjük, hogy más téren is levethettük gátlásainkat.
S a szabadságról kezdett beszélni, az én szabadságomról! Amidőn előbb Veráról ejtett szót, olyan érzésem volt, hogy Millernek valamit kellett volna tennie. (Ahogy egymás közt mondani szoktuk: Texasban ilyenkor coltjához nyúl a férfi.) Most, hogy a szabadságról beszélt, magamtól vártam volna valami lovagias fellépést. Nem szóltam. A lovagiasságot abban az időben Don Quijote testesítette meg.
Egy idő óta az álmos francia ébredezni látszott. Hirtelen benyelt egy hihetetlen adag levegőt; felállt, csukott szemmel. Ásított.
A társaság jó részével most, búcsúzáskor fogott kezet.
– Quinault-Pompennoix.
Ez volt az a Pompennoix, akiről már esett említés. Száz méter körzetben ő volt itt az egyetlen francia. Oliquander hozta a társaságba, azután, hogy azt a vendéglőbeli félreértést végül mégis sikerült megmagyaráznia neki.
Felálltam vele együtt. Ebben a pillanatban Crevel intett felém a járdáról. Meglepődtem. Még egy francia? Kitettem egy kis recést az asztalra.
– Hova, hova? – fordult felénk egyszerre Vera is, Miller is.
– Rögtön jövök – mondtam.
– Vizelni megyünk, tulajdonképpen ezt kellett volna mondanunk – mondta Pompennoix, mikor már egy kicsit eltávolodtunk. – Az lett volna illő. Ça pue l’ artiste! – mondta aztán. – Ça pue le polonais! Megbocsát – fordult felém. – Nem rám szabták a honfitársait, az ilyen Kekszkesz úr féléket.
Kecskés. Így hívták a gyengén kifestett társalgót.
– Akkor mért van köztük?
– Voltam Indokínában. Japánban. Tudok valamit németül! Szeretem a veszélyt, csak az nyugtat meg. Egy hónapra becsületesen utoljára Sanghajban pihentem ki magam, a Kuomintang nagy felkelése idején. Gide mellett én vagyok az egyetlen francia, aki megértettem, miről beszél Dosztojevszkij.
Szenveleg ez is – ezt éreztem akkor –, de ez tűrhető.
– Hát ott mi történik? – nézett vissza meglepő élénkséggel a kávéház terasza felé. – Fordítsa már!
Dombosék asztalánál hirtelen valami vihar tört ki. Kiáltozás, nevetés, tiltakozás hangzott. A terasz állandó lármáján, a valóban bábeli nyelvegyvelegen át elkaptam egypár magyar szót. Kecskés volt a leghangosabb:
– Az szabad, aki szabadnak érzi magát! Szabadok vagyunk! Ezt csak szavazás döntheti el! Szavazzunk! Csak egy kézzel!
Kezek emelődtek a magasba, elég sok; de azt már nem láthattam, hogy melyik kié.
Crevel siettében állt meg a járdán; hitetlenkedve nézett felénk.
– Ön itt? – kérdeztem tőle feddő hangon.
– S ön is itt? – csapott vissza rám. – Én csak ellenőrző úton járok erre, hivatalból! De ön! Hogy került ide? Ide! – mondta s nézett körül olyan tekintettel, ami a kérdést nemcsak erre a két-három kávéházra, hanem az egész Montparnasse-negyedre kiterjesztette, sőt azon túl a Vaugirard-ra, az Observatoire-ra. Mindenüvé, ahol művészet és szellem tanyázott.
– Mi lesz ebből? – mondta, miközben fejét csóválva vizsgált. Pompennoix felé épp csak odalegyintette keze fejével a legmeghittebb barátság, vagy a legnagyobb sértés jelét, aszerint, hogy ismert-e, vagy sem. Pompennoix azonban ügyet sem vetett rá. Álltában is szunyókálni látszott.
– Nem vidékieknek való hely ez! – folytatta Crevel. – Nem olyan tapasztalatlan vidékieknek való, mint maga! Hány éves?
Egyívásúaknak látszottunk. Korunk összeegyeztetése után derült ki, hogy két-két és fél évvel ő mégis idősebb.
– A szülői házból bizonyára nem ilyen engedéllyel távozott! – folytatta. – Kötelességemnek is tartom, hogy szárnyaim alá vegyem, a védőangyaliak alá! Majd én elvezetem magához illő, erényes ifjak társaságába. Akár indulhatunk is.
– Meghalt France – mondta Crevel, amikor már egymás mellett lépdeltünk a járdán.
Nem tudtam, melyik zsebembe tegyem ezt a hírt. Azt hittem, meg kell döbbennem. Azért csak hittem, s nem tudtam, mert a nagy írót – szégyellhettem – még nem ismertem eléggé. Hasonlóan ahhoz, ahogy a paraszt a szántásba magától értetődően a tábla elején fog, az irodalommal – az „irodalommal”! – az ismerkedést, már mondtam, az elején szándékoztam kezdeni. A mai kor irodalma, az mindig az „élet” volt, azt persze a levegővel vártam belém. Egyszóval azt hittem, meg kell döbbennem a gyászhír hallatán, s mivel ifjú fővel az effajta hiedelem is épp elég egy érzelem megindulásához, hát őszintén meg is döbbentem.
– Nagy nemzeti temetés lesz, gyászmenettel, végig a városon! – mondta Crevel, megállva; belépett egy olyan kis ivóba, ahol cigarettát is árulnak, a pult elején. Előtte az újságárusbódé tele volt már az író halálát tudató különkiadással, a frissen nyomott sok fényképpel. Kint maradtam.
Az villant át fejemen, miképp közölhetném valami ideillő formában Crevelen át az egész francia együttessel, hogy hiányos ismereteim ellenére is osztozom fájdalmukban.
Az eső finoman szemerkélt; az ember akaratlanul is az országos csapás tartozékának érezte. A lámpaoszlopokra már erősítgették a gyász jelképeit. A kirakat nedves üvege mögött Crevel meghúzta a falra szerelt kis gázláng zsinórját, s rágyújtott az arasznyira nyúlt lángnál.
– Egy lapot adunk ki – mondta kilépve, szájában a füstölgő cigarettával –, egy egy alkalomra megjelenő lapot! A temetési menetben terjesztjük, végig az Elíziumi Mezőkön.
Megnézte óráját.
– Most folyik az összeállítás. Ki kell lépnünk, ha időre oda akarunk érni gyalog. Szeretem ilyenkor a gyaloglást. Ez az én hazám, ez az eső.
A finom szemerkélés erdei illatot és üdeséget árasztott. Egy mesebeli erdőét. Szép, egyenes vonalakat húzva esett az eső, szinte minden cseppjét szemmel lehetett követni, akár Apollinaire versében. Az ember csaknem kezét emelte, hogy arca elől elhajtogassa ezeket a vékony ezüstfonalakat, mint valami gyöngyfüggöny szálait.
– Egy Dög – mondta Crevel –, ez lesz a lap címe.
Jókora utat tettünk meg az erdőben. Elhagyva a Parnasszus hegyét (amelyet környékestül együtt úgy elözönlöttek az öt- és hatemeletes háztömbök, hogy az ember mentében nem hegyet, de még dombot, de még halmot sem érzett, átkeltünk a Mesterségek Hídján. A királyi palota udvarán át az Opera felé közeledtünk, a legsötétebb kispolgári dzsungel szívébe.
A művész, akár a seregély vagy a farkas, csapatlegény, de majmolóival ellentétben elhúzódó és rejtekező. A Montmartre s a Montparnasse rettenetes elözönlése, a „Fürge Nyúl”, a „Körbástya”, az „Orgonás”, a „Két maki” szomorú eleste után a szent láng hordozói jó ösztönnel ide vették be magukat, a borügynökök, az üvegkereskedők, az esernyőcsinálók és az elnöki hivatal tisztviselőinek e nádasába, de még itt is megválasztották a helyet. Feleslegesnek is tartom a bővebb felvilágosítást róla; hadd álljam már végig a Crevelnek adott szót, örökre adtam. Egy kapun kellett bemennem; egy hosszú, üveggel fedett átjárón át – két oldalán boltok nyíltak – jutottunk a szentélybe, egy kis kávéház belső helyiségébe.
Együtt voltak, akiknek, úgy látszik, együtt kellett lenniük: heten-nyolcan az egyik sarokasztalnál. A szertartás már folyt, valaki hangosan olvasott. Némán foglaltunk helyet, épp csak kézemeléssel jelezve az üdvözlést, mint valami katakombában.
Ismertem valamennyiöket, személyesen is, egy-egy tisztelgő látogatás vagy baráti bemutatás révén. Fordítottam az ő műveiket is.
A munka elején láthatóan túl voltak; valaki – épp szembe velem – a felolvasás alatt is a lap fejlécét tervezgette; a cím betűit rajzolgatva egy ív papirosra. Nem a Dög betűit rakta egymás mellé, hanem ezét a szóét: Egy Hulla. Bensőmben – az eláramló megkönnyebbülés értesített róla – helyeseltem az illemtudásnak ezt a győzelmét.
Egy rokonszenves, sovány, fekete fiatalember olvasott: a közlésre szánt cikkét olvasta fel, hűvös, gyors hangon, mint egy miniszteri előadó, aki már siet a jelentés vége felé:
„…France Antal minden bámulóját lelke-romlott embernek tartom… Ami annyira tetszik nektek benne, amiért szentté avatjátok, az, ugyan, hagyjatok már békén, az még csak nem is a tehetsége, az olyannyira kétséges, hanem az alantassága, az, aminek hallatára a legutolsó léhűtő is magában így siponghat: »Hogy ez eddig nem jutott eszembe!…« a Hebegjetek hát amennyit csak tudtok erről a rothadékról, erről a féregről, akinek végre már férgek kerítik ugyancsak a sorját, csak rajta, dicső mindenléten kanalak, kacatjai az emberi nemnek, ti komoly kalmárok és fürge fecsegők, ti az állam s a has szorgos szolgái, kik meghempergőztetek minden pocsétában és pénzben, ti mind, akik, lám, elvesztettétek a diadalmas megalkuvás házi inasát, tűzhelyetek s édeskés gyönyöreitek szellemét…”
Egy édes kis női arc dugta be fejét a válaszfal ajtaján. Az a fajta tündöklő szemű, ragyogóra hevült kamaszlányarc volt, amelyre az ember nem érti, minek a festék. Ez – a bőven pazarolt színekkel – nyilvánvalóan holmi cégtáblát festett magára; nem lehetett más, mint prostituált.
– Ah! – mondta, tekintetével tétovázást küldve szét, hogy beléphet-e.
Az előadó mutatóujja hegyét a hüvelykre feszítve csak pöckölt egyet a levegőbe, olyanformán, ahogy az ember az asztalról egy morzsát lefricskáz. A kis fej eltűnt.
„Itt vagyok – folytatta minden fennakadás nélkül a felolvasó fiatalember – e penésztenyészet közepén, Párisban, ahol megsápad a nap, s a szél a kéményekre bízza borzadályát és elvágyódását. Köröttem szomorú és szennyes zajlás, a világmindenség rendes menete, amelyben a nagyság már csak nevetség lehet. Aki megszólít, szájából a tudatlanság mérgét bűzli rám. Frankhonban, mint mondják, a végén minden nótába fordul. Hát röppenjen füstté az általános megdicsőülés közepette végül ő is, aki most felfordult! Az emberből kevés, ami megmarad: elképzelni is felháborító róla, hogy bármiképp is, de volt. Néhanapján olyan radírgumiról álmodom, amely az emberiség szennyét viszi” – mondta, szó szerint így. Emlékezetemet egy véletlenül meglelt ereklye betűivel ellenőrizhetem.
Hát ezek élessel lőttek, abban nem volt kétség. A cikk címét még élesebbnek éreztem. Avez-vous déjà giflé un mort? – Ez volt a cikk címe.9 Így hirtelenében híg hegyi levegő volt ez; nehezen vettem, de nem pezsdülés nélkül.
– Alá is van írva? – kérdezte egy hang, igen nyugodtan.
– Itt az aláírás – mondta a sovány fiatalember, s az asztalra dobta a cikket. – Az utolsó sor alatt nagy betűkkel – tán a szokásosnál is valamivel nagyobb betűkkel – sötétlett a neve. Aragon Lajosnak hívták.
A többi sem maradt el mögötte.
A következő cikk hálaadással, a naptár dicséretével kezdődött. „Loti, Barrès, France – írta ennek szerzője –, jelöljük szép tiszta jellel az esztendőt, amely kiterítette ezt a három szomorú atyafit: a hülyét, az árulót, a besúgót. Legyen – nekem nincs ellenemre – a harmadik számára még egy külön megvető szavunk is. France Antallal egy kicsit az emberi szolgalelkűség távozik a földről. Üljük ünnepként a napot, amidőn föld alá kerül a ravaszság, a hő honszerelem, az alkalmazkodás, a kétely, a valóságérzés meg az ingadozás! Ne feledjük, hogy e kor leghitványabb komédiásai France-ot szerezték meg komának, és ne bocsássuk meg neki soha, hogy mosolygó tehetetlenségét a Forradalom színeivel kendőzte.” Címében ez a cikk az ellen tiltakozott, hogy a nagy írót egyáltalán eltemessék.
Ezt Breton András szerezte.
A kis prostituált megint bedugta ennivaló arcát. Mögötte még egy arc tűnt fel, éppoly fiatal, éppoly címtáblaszerűen kiszínezett. Valaki feléjük hajított egy csomó ópiumos angol cigarettát, egy kis doboz High Life-ot, amelyben csak tíz darab van. Elkapták, mint a csibék a magot; úgy látszik, csak ezt akarták; húzódtak vissza.
Magas homlokú, nyílt, nemes arcú, szőkés fiatalemberre került az olvasás sora. Arca, mozdulata, tekintete csak úgy árasztotta az elszántságot. Azt a fajta dacot, amely tartózkodó magatartás mögül villog elő (egy jó gyermekszoba vagy jó anya munkájának kései nyoma közül), s épp ezért az első pillanatban ellenfelét is lefegyverzi. A lázadó angyalok külseje ez, nem sokkal a lázadás után.
Ő egyenest a megtámadottal fordult szembe, az áldozattal.
„…Hasonmásaidat, hulla – olvasta szép, megművelt hangsúlyozással –, nem szeretjük. Pedig, hogy tovább éljenek, hány jó okot tudnak! Egyebek közt: szépséget és harmóniát. Ez jó érzéssel tölti el őket, s ajkukra nyájas mosolyt varázsol, szép családatyait. A szépséget jól ismerjük, és ha még hajlunk rá, csak azért tesszük, mert éppenséggel nem mosolyra biztat. A tüzet és vizet azóta szeretjük, amióta kedvünk volna beleugrani. De a harmónia, ó, a harmónia, az a te nyakkendőd csokra, kedves hulla és a te külön rakott, a koporsódban szépen elrendezett agyvelőd és azok az oly édes könnyek, ugye! De az, amit én nem tudok elképzelni anélkül, hogy könny ne futná be szemem: az Élet még ma is mellékes kis dolgokban ütközik ki, kicsinyekben, s alájuk csupán a fogékony gyöngédség rak támasztékot. A kétely, a gúny, a gyávaság, Franciaország, a francia szellem, mindez mi ma? A Feledés nagy lehe ránt tova mindettől. Talán nem is olvastam, nem is láttam semmit abból, ami meggyalázza az Életet.”
Ezeket a sorokat költő írta. Eluard Pál.
A lapba még más is írt: Soupault Fülöp, Delteil József és – újra megnézem – Drieu la Rochelle Péter. Rövid vita keletkezett, hogy közzétegyék-e benne az „argentin nemzet elnökének” és a mexikói képviselőház elnökségének hosszú részvéttáviratát a francia köztársaság elnökéhez. Úgy döntöttek, hogy közzéteszik, egyetemben velük a Touraine-i Művészi és Irodalmi Társaság titkárának méltatását, valamint Painlevé és Lecomte György képviselőházi beszédének egy-egy részletét. Még csak a lap utolsó oldalának aljára szánt nagy zárómondatot kellett megfogalmazni. Így hangzott: Legközelebb új hulla.
– Ki vállalja a lap osztogatását?
Mindnyájan vállalták.
Robbanásokat vél hallani az olvasó ezekben a mondatokban? Nemcsak merénylők bombáit hallja. Egy szellemi atomrombolás kísérleteinek a távoli tanúja. Amennyire a betűt a kifejezés terén lehet olyasféleképpen használni, mint egy kardot, vagy egy marék dinamitot, ifjaink úgy használták; az „anyag”-gal, az „irodalmi”-val sem a díszítés volt a céljuk.
Tulajdonképpen nem is az elhunyt írót akarták becsmérelni, hanem az olvasók tekintélyérzését; azt a szellemi lustaságot, amelynek minden kiemelkedő pont csak arra jó, hogy megrekedjen előtte s megposhadjon… Ha az olvasó a fenti méltatások közben bőrén az ingerültségtől apró villanyos szúrásokat érez, az ifjak valamit máris elértek céljukból. Az irodalomnak kannibál törvényei vannak: kötelező a nagyatyák megevése, minél kövérebbek, annál inkább. Ifjaink, ahogy ifjakhoz illik, mindenáron előre akartak lépni. Ez meglehetősen nehéznek ígérkezett olyan korban, amidőn mindenki „fejlődni” akart, a hittérítő csakúgy, mint Wendel és Creusot; amidőn az égvilágon mindenki mást sem akart, mint ismeretlen és új dolgokat s érzéseket felfedezni magában, kitárulkozni s tökéletesedni. S amikor – épp e jelek mutatták – az emberi elbutulás egyik legtöményebb szaka kezdődött. Ifjaink azt hitték, van ez ellen orvosság.
Pontosan tudták, mit akarnak.
A lehetetlent.
Megkísérlem felidézni kezdetét a vállalkozásuknak legalább (mert hisz még ma is tart), ha futja az olvasó türelme. Korunk prózájában úgy kell tekintenünk és elviselnünk az elméleti fejtegetéseket, mint a múlt század regényeiben a természeti leírásokat, azt a rengeteg hullámzó tengert. Ma ezek fenyegetnek hajótöréssel, s ezek ígérnek sose látott szigetvilágot.
Nem volt számomra se csábítóbb a végső határnál, a lehetetlennél.
Mert nem börtönfal-e minden határ? S nem a legvégső a legnagyobb-e?
Crise de conscience, írták hát ifjaink cikkeik fölé s egyben maguk elé a feladatot. Ők ezen a tudat válságát értették; de bátran fordíthatjuk a szebb és tágabb lelkiismeret válságával is. Az idült vérbaj egyik gyógyítási kísérlete, hogy a betegbe malárialáz bacilusait ojtják. Így akarták ők sütő lázukat, eszméiket, egész lobogó önmagukat beojtani az emberi szellembe, amely, érzésük szerint, valamiféle gerincsorvadás agyalágyultsági állapotába jutott. Nem véletlen, hogy főösztönzőjük, a már említett Breton András, eredetileg orvosnak készült. (Amikor a mi szemünk elé kerül, Breton András a huszonhatodik-huszonhetedik életévét tapossa, igen akaratos, sarokra csattanó léptekkel. Vállas, zömök – az ember kedvtelve szemlélheti benne a típust: még tíz év, s úgy ahogy van, megállhat Danton szobrának talapzatán, főképp a Sarkantyú utca sarkától nézve. A sűrű sörény, az izmokban feszülő indulat s szinte a fejtartásból is sugárzó éles tekintet már kész s vele a felkelést vezénylő hang a gúnyos szájban és a Danton turcsi orrát helyettesítő római orrban.)
Társa mind csöppentett francia volt, tetejébe még párisi; párisi fiúk, nem egy közülük felnőtt korában is szülővárosát becézve (a sihederkor utcanyelvén) Panamnak hívta, rápazarolva azt a gyengédséget is, amelyet szabályszerű forradalmárként szülőanyjától megtagadott. Lelkes hagyományőrzők voltak, már abban az értelemben, hogy a franciáknál az örök zendülhetnék a hagyomány. Voltaire-től kezdve Nervalon, Lautréamont-on át Mallarméig tekintélyes, szépen bekeretezett ősök pillantása intette cselekvésre őket a falakról is, amidőn épp az ősök egynémelyikét verték le a falról. Legutoljára épp a halottaiban oly mélyen megsértett France Antal oktatta őket a halottak iránti egészséges gúnyra és tiszteletlenségre. Helyzetük így lassan kétségbeejtő lett: nem tehettek olyat, hogy tettük ne jellegzetesen francia lett volna. Megérthetjük, hogy a francia tulajdonságok e konok rájukruházását hovatovább úgy fogadták, olyan indulattal, mint mi azt, ha magyarságunk jelképezésére nyakunkba vásári kulacsot, hónunk alá nemzetiszínű szalámit erőszakolnának. Elsősorban hát épp a francia világosság, rend és tárgyszeretet ellen lázadtak. Mégis meg kell mondanunk: igen rendszeresen, világosan, a tárgyhoz való ritka ragaszkodással lázadtak. A bőréből, sajnos, senki sem bújhat ki. Lázadásukat ez tette felemelővé, tragikus-széppé. Nem csaltak. Az első pillanattól fogva ki akartak bújni, véres komolyan, úgy, ahogy a hagyomány – megint csak – betű szerint előírta.
Mozgalmuk fejlődéséről könnyű képet kapnunk, mert terveiket – híven a francia szellemi mozgalmaknak Ronsard-ék óta követett szokásához – eleve kiáltványba foglalták. A lázadás – hogy némiképp mi is kövessük a rend és világosság követelményeit – kétirányú volt. Kezdjük a szelídebbel. Ezzel kezdték ők is, az irodalmival.
Még helyesebben a költőivel. El akarták rabolni a Múzsát. Ha elődeik zendülése az volt, hogy csak azt írták le, amit a Múzsa – kegyesen, néhanapján – súg, ők szóra kívánták kényszeríteni a Múzsát. Azt kívánták, hogy akkor beszéljen, amikor ők akarják; legjobb tehát, ha folyton velük van. Közös háztartásban óhajtottak élni vele. Ez a vágy emberi; nem gúnyból tesszük hozzá: igen fiatalemberi. Evégett akarták akár erőszakkal is lehozni a Múzsát a Parnasszusról, állandó itt-tartózkodásra erre a földre, amelynek állapotát a maga pusztaságában (költői elszikesedésében) már elviselhetetlenül siralmasnak érezték. Az érzés helyes volt. A Múzsától várták – mint valami helyre menyecskétől –, hogy törölgesse le, rendezze át a világot. Vagy ragadja el őket róla.
Magyarrá téve elsősorban a képzeletet akarták felszabadítani, hogy vigye el őket, s mondjon ítéletet a lent hagyott föld felett. „Édes képzelet, legjobban azt szeretem benned, hogy nem ismered a megbocsátást” – írta Breton (oly tiszta ihlettel, hogy nem állhattam meg, hogy ne tegyem azonnal versbe). Pusztán a képzelet ad ízelítőt, mi lehetne abból, ami nincs. Minden jó hát, ami útra segíti a képzeletet: a megszállottság, a mámor, a véletlen, az önkívületiség, a kábítószer, a hipnózis, a játék, az őrület. Minden, ami feledteti a mindig szolga logikát s főleg korunk legszörnyűbb lélekölőjét, a hasznosságot. A mámor régi recept, már Anakreon is sikerrel alkalmazta; a hasissal Baudelaire kísérletezett; a tébollyal Nerval. Mi marad még? Bretonék első állomásként a tudatonkívüli állapot szűz kontinensére bukkantak.
Nem az áloméra. Hanem arra, amely az álom és az ébrenlét között nyílik. E két birodalom érintkezési szegélyén lelt állítólag hasadékot, s ereszkedett le a pokol egyik évadjába Rimbaud is. Itt süllyedt el, tehetjük hozzá. Ők többen voltak, fogták egymás kezét. A feladat ugyanis az, hogy a csodák, a szabad gondolatok e birodalmába mégis beszámolásra képes elmével, sőt a szükséges íróeszközzel szálljon le az ember. Figyel az olvasó? Jutalmul kifogástalan modern költő lehet, percek leforgása alatt; megkapja a titkot.
Az első gyakorlat módfelett egyszerű. Néhány pillanattal az elalvás előtt, amidőn a lélek valóban leveti „napi gondját”, a feladat nélkül maradt elme (amely azonban a szívhez hasonlóan mégis tovább jár és őröl) mindnyájunknak bemutat egy-két kedves bukfencet, néha egész sornyi rögtönzést, a legcsodálatosabb képekből. Én ezt külön magánmozimnak szoktam nevezni. Nemegyszer – egy kis láz esetén például – színes vetítéssel, sőt hanggal is megörvendeztet, s tapasztalatom szerint annál szebben működik (mintha csak jutalmazni akarna), minél többet fáradt napközben a fej. A költői ihletre a szellemileg kimerült – a mintegy felszántott – elme a legfogékonyabb; a legtöbb író az álom idején, éjszaka, mondhatni az álom fennhatósága alatt alkot.
A belépő olcsó ebbe a moziba; az ilyen fáradt órában az álom ajtajának nyílását sem kell megvárni. Legjobb is, ha további magyarázat helyett rögtön bizonyító próbával élek. Saját agyamat nyújtom kísérleti nyúlként. Alkalmas állapotban lévőnek vélem; messze túl a hajdani veszedelmen, most már nyugodtan kísérletezhetek. Egész napi hivatali munka, egy sereg kézirat szívességi átnézése, s két elég hosszú s elég éles hangú elmarasztaló bírálat figyelmes elolvasása után (hogy van-e bennük megszívlelendő), továbbá egy kétéves kislánynak adott hosszú nyelvlecke után (arról, hogy mi a már jól ismert késnek a nyele, éle, hegye, háta, pengéje, oldala, lapja, nyaka és foka), valamivel éjfél előtt írom ezeket a sorokat az Óbuda feletti egyik hegyen, az imént leszedett kerek vacsorázóasztalon, amelyen a piros mintás asztalkendőbe bugyolálva még ott van – már a reggelihez – a kenyér. Karomat az asztalra fektetem, arra a fejemet, behunyom a két szemem. Nem hosszabb idő múlva, mint a moziban az elsötétítéstől a vászon megvilágosodásáig, megjelenik az első kép. Ezúttal is színesen. Ragyogó sárga hatalmas búzamező jelentkezik (egyenesen, egy tömbben, mint Brueghel „Aratás”-án) rajta – anélkül, hogy a búzaszárak összeroppannának – aránytalanul nagy pejparipa hasal, két első lábával úszik. Honnan való ez a mező, ez a ló? A búza mintha azon a szép külső-sári pusztai fennsíkon sárgállna, ahova épp most tíz napja F.-val Ozoráról kisétáltunk. De hisz azon sose láttam búzát! Míg ezen gondolkodom, a ló kidülleszti szügyét, öblös bárkává alakul – már vitorlája is van, szélsebesen repül a fennsík sárga búzatábláján, egyenesen a Siónak! A vitorla meg is fiadzott, s úgy forog, mint a gyerekek színes papírból szabott szélforgója – már az egész fennsík egy nagy forgó színkorong, olyan, aminőt a festékkereskedések kirakatában látni. Felemelem fejem, ízelítőül ennyi is elég.
Bretonék, különösen Soupault és Desnos ilyenfajta látomásaikat foglalták írásba. Ilyen állapotban mondatokat is képezhet az ember. Azon melegében Breton például a képzelet ilyen szabad szökelléseit vetette papírra, ilyen költeményeket:
Az iskolai krétában egy varrógép van; a gyerkőcök megrázzák ezüstpapír hajfürtjeiket. Az ég fekete tábla, a szél percről percre gyászosan letörli. „Tudjátok, mi történik a liliommal, amely nem akart elaludni”, kezdi az iskolamester, és a madarak máris hallatják hangjukat valamivel az utolsó vonat elrobogása előtt. Az osztály a visszatérés legmagasabb ágán foglal el ülést, a zöld címke és az égés okozta seb között. Az igazi kerti iskolaülés ez, azaz valódi iskolakerülés. A tócsa őzevő hercege, aki a Hugues nevet viseli, megragadja a lemenő nap evezőit. Az ezerküllőjű kereket lesi, amely a réten poharat arat, ezeket a gyerkőcök, legalábbis a kökörcsinszeműek, ügyesen összeszedik. Vége a katolikus időtöltésnek. Ha valaha a templom visszafordul a kukoricaszemekhez, azon rajtaveszthetnek maguk a gyárak is, míg a tengerek feneke csak bizonyos feltételek alatt fog megvilágosulni. A gyerekek épp ebben az órában törik össze a tenger ablakait, és jelszót osztanak szét maguk közt, hogy megközelítsék a kastélyt.
Lap aljára értem, az olvasó megengedi, hogy a fejlemények meggyorsítása végett egyszerre több oldalt is lapozzak. Bírjuk rá a szerző engedélyét, sőt biztatását.
Belép a forrás. A forrás benyargalta a várost, egy kis árnyékot keres. Nem találja azt, ami kellene neki, panaszosan beszéli, mit látott: látta a lámpák napfényét, elragadóbb volt, mint a másik, az igazi; aztán elénekelt (a forrás) egy-két dalt egy kávéház teraszán; nehéz sárga és fehér csigákat dobtak neki; haját arcába borította, de annak illata bizony nagyon erős volt. Már igen aludhatnék, ám itt, a szabad ég alatt kell aludnia, ezek közt a rovar-nyakláncok és üveg-karkötők között? Halkan nevetgél a forrás, nem érezte meg, amikor rátettem a kezem; észrevétlenül meghajlik a kezem alatt, elméjében a madarakat forgatja: épp csak frissességére vetnek ügyet. De vigyázzon magára, még elvezetem innen máshova, ahol nincs se város, se vidék. Egy szép próbababa az idén télen az előkelőségeknek a Délibáb-ruhát fogja bemutatni, s megmondjam, ki viszi diadalra a gyönyörű alkotást?
Ismét lap alja, mindenfajta fordítás helyett a folytatást az olvasóra bízzuk, a már ismertetett mód szerint. További módszerrel is megismerkedhet. Jellegzetes agyi költészet ez, jellegzetesen francia; s valóban elsajátítható.
Ez volt a híres „önműködő írásművészet” vagy legalábbis első lépés az „önműködő alkotás” felé. A következő lépések még biztatóbbak. Hasonlóan ahhoz, amiképp az önműködő pisztoly és önműködő ajtócsukó, tökéletesült az önműködő költemény is. Lelkes technikusok dolgoztak rajta, felülmúlva egymást az ötletben és főleg a telitüdejű nevetésben egy-egy sikerültebb ötlet után. A legolajozottabb módszert azonban ezúttal is Breton találta meg, adom is át neki ismét a szót:
„Vegyünk kezünkbe íróeszközt – úgymond – Valóságfeletti Kiáltványá-nak a »Valóságfeletti Művészet Titkai« című fejezetében, s helyezkedjünk el a szellemi erőgyűjtés számára legmegfelelőbb helyen. Merüljünk a lehető legodaadóbb, a szellemi befogadásra legkedvezőbb állapotba. Csavarjuk le lángelménket, pihentessük tehetségünket s vele mindenki másét is. Idézzük még egyszer elménkbe, hogy az irodalom minden utak legszomorúbbika: mindenhova visz. Kezdjünk gyorsan írni, minden előző terv nélkül, oly gyorsan, hogy eszünkbe se jusson a megállás, még kevésbé, hogy közben elolvassuk, amit már leírtunk.”
Mások más módszert ajánlottak, például, hogy ugyanilyen gyorsan beszélni kezdjünk, vagy – a maradi Tzara egykori találmányát tökéletesítve – szeleteljünk szavakra egy újságcikket, kavarjuk meg egy kalapban, majd úgy, ahogy jönnek, ragasszuk ismét sorba őket: még értelem is több lesz bennük, mint eredetileg volt. (Bretonnak ekkortájt sikerült Tzarát száműznie, átmenetileg, mert később mégis Tzara száműzte e birodalomból Bretont.) Volt aki Ducasse példája után azt ajánlotta, hogy törvényeinket, példabeszédeinket, valamint nagyjaink bölcs mondásait egyszerűen fordítsuk ki, olyanformán, mint a szabó a kopott ruhát. (Egy fecske is csinál tavaszt; a szegénység szégyen; si vis pacem ne para bellum; nem olyan a fogadjisten, amilyen az adjonisten; néma gyereknek az anyja érti a szavát; ábrándozás az élet megjavítója. E módszer főleg interjúadásnál hasznos.) Más azt ajánlotta, hogy az írásművekből, falragaszokból, kiáltványokból csak minden harmadik szót olvassunk el, még így is sok marad. A legmeghökkentőbb nyilván az volt – s nem tagadhatom, hogy ennek felvetésében nekem is volt némi részességem –, hogy vegyünk minden leírt szót komolyan, s váltsuk azokat betűről betűre valóra: legkiáltóbban így fog előugrani a létezés minden képtelensége. Vagy az, amely – egy igen bonyolult gondolatsor végén – ellenségeinknek, mint e világi érdekeink legfőbb rombolóinak, tehát legfőbb szabadítóinknak megbecsülését ajánlotta. Sok ajánlat volt, az írók még nem zárkóztak elefántcsonttoronyba, szívükön viselték az emberiség és a létezés gondját. Volt, aki azt derítette ki, hogy… de nem tudnám elsorolni csak az első idők valamennyi találmányát, felfedezését és kiderítését sem. Egy súlyos dolog már ekkor kezdett derengeni, a szellem e merész röptét a közmondás mádi fuvarosának útjával rokonítva. Az tudniillik, hogy a szellemi erőkifejtéshez az emberi képzelet határain túl is elsősorban az kell, ami már a somogyi kanászostor méltó megfaragáshoz: tehetség és jellem.
Látnivaló, hogy ifjaink tudatosan el akartak veszíteni valamit. Elsősorban a bizonyosság érzését abban, hogy számunkra az az egyetlen létező világ, amelyben élünk, amelynek a törvényeit követjük. A művészetnek valami új birodalmát akarták meglelni? Ennek csak feltevésével is megsértenénk őket. Nem művészek akartak lenni. Születésüktől fogva művészek voltak; vagyis hogy számukra a legkétségbeejtőbbet mondjuk ki: született művészek voltak.
Mondanunk sem kell, hogy minden időben, amit az írók megírhattak, azt a festők megfesthették. Valami különös légjárat hatása alatt leginkább antik tájban heverő vagy sétáló árnyékot festettek, továbbá oroszlánsörényű ondószálakat, amint üstökösként szállnak ultramarinkék égen. Meztelen koldust festettek, oly óriásira dagadt nyomorék lábbal, hogy az a láb átért egy egész tágas völgyön; a völgy virágai közt intézeti kislányok játszadoztak. Lefestettek negyvenöt szakállas férfit, amint fejükön egy-egy óriási úritökkel afrikai homokpusztán körbe kerékpároznak. Majd tárgyakat állítottak egymás mellé, képzeletüknek megfelelő párosításban; például ébenfa alapzaton egy kitaposott női félcipőt, benne egy pohár langyos tejjel, s fölötte pálcáról lecsüngő ólomgolyóval. Fényképen ez valóban megindította, vagy megállította a képzeletet. A szobrászok mindezeket a gondolatokat kőbe véshették. Mulat netán az olvasó? Ifjaink mindezzel s mindezen még jobban mulattak, amikor épp nem akarták főbe lőni magukat, nem utolsó módnak ítélvén ezt is szellemüknek kiszabadítására agyuk, a kor és a társadalom börtönéből, amelyet egyre kínzóbbnak és megalázóbbnak éreztek, s amikor nem a szabadulás másik irányát forgatták fejükben, a társadalmit. Ifjaink humora az akasztófa alatti humor ama fajtája volt, amidőn még nem lehet tudni, hogy kit akasztanak. Az olvasónak, tudjuk, semmi oka, hogy a fa körül lévők közül kivonja magát.
Kiléptünk a kávéházból; recés már egyáltalában nem volt zsebemben. Csak egy nagy és egy kis lyukasat tapintott az ujjam. Az üvegtetős köz derekán Crevel egy új ismerősébe ütköztünk.
– Meglátjuk, ki lesz ott a honorárium kiosztásánál! – mondta, amikor Crevel néhány szóban összefoglalta neki a történteket, amelyekről elkésett.
Szegényesen, lomposan volt öltözve. Rettenetes komisz füstöt fújt a kis cigarettavégből, amelyet beszéd közben is alsó ajkára tapasztva viselt, s emelt be néha szájába. Végre anélkül, hogy hozzányúlt volna – kiköpte.
– Deville – mondta rá Crevel, látva, hogy ez senkinek sem nyújt kezet.
– A főbástya nem pontosan arra van, ahova ez a támadás vág – mondta a gyűrött kalapú.
Eluard lépdelt a kis együttes túlsó oldalán. Azt bizonyítgatta, hogy a főbástya igenis ott van.
Még mielőtt az utcára értünk volna, hamarosan megállapodtak abban, hogy az is fontos bástya.
– Hol eszünk?
Vacsoraidő volt. Búcsúztam sietve tőlük. Nemcsak a megfogyatkozott tapogatnivalók miatt. Annáért kellett mennem. Közelében voltam.
Többet is szívesen vártam volna ott a Béke utca sarkán, szemben Anna műhelyével. Nem volt kellemetlen föl-alá járni azon a körülbelül ötven méternyi járdadarabon, a hatalmas üzem ablakai alatt. Egy seregnyi, micisapkában, zsebre dugott kézzel állongó és sétáló udvarló közt vártam. Ismertük, majdnemhogy köszöntöttük egymást; egy-két forduló után rögtön megismertük az újonnan jötteket is. Egy kukk kiejtése nélkül egy darab hiteles Párisba merülhettem. S nem volt kellemetlen érzés e műértő sereg szeme előtt épp a legsudárabb lánnyal találkozni.
Már távoztunk is. A Szajna folyásával szemben haladtunk a parton, a madár- és állatkereskedők oldalán, a Tímár rakparton. Épp hordták be a színes tollal és éktelen csiviteléssel teli kalitkákat, a gyíkokat, teknősbékákat, nyulakat és eleven kőszáli sasokat. – Ki veszi ezt meg? – kérdezte Anna. Hasalt ott még egy eleven őz is.
– Meginnék egy pohár vizet – álltam meg egyszerre a szóban. Megálltam jártomban is, körülnéztem. Volt itt a közelben egy vendéglő, már majdnem a szigettel szemben; nagy néha oda néztem be estente. Nem annyira vacsorázni, inkább a társaság miatt. Az egyik sarokasztalnál két rokonszenves svájci mérnök, Proquitte és Swick mérte mindennap éjfélig a pezsdítő eszmét a jövőről, a gépmegváltóról, a technika társadalomfejlesztő erejéről. Swicknek valami üzleti érdekeltsége is volt a vendéglőben, vagy csak a könyveket vezette? A kemény, gömbölyű húsú tulajdonosnő minden este magához intette a számlákkal, a levelekkel, a pénztár bankóival rakott asztalhoz. A vendégek fele svájci volt. Ez volt az egyetlen vendéglő a városban, ahol – a svájciak gyöngéjére való tekintettel – ivóvíz is volt az asztalon.
– A világ vizét meginná maga – mondta Anna, mielőtt otthagytam az utcán, s beléptem volna a vendéglőbe.
Voltam annyira bejáratos, hogy akár fenékig kivedelhettem valamelyik asztal kancsójának tartalmát, csak úgy álltomban, egy percre beugorva.
Ittam most is, az orrom elé tartott pohár fölül pislantva csak az elismerést Jeanne asszony tréfás megjegyzésére. Csak úgy dőlt az életkedv s vele a jóízű szavak raja ebből a délfrancia származása ellenére szőke és rózsaszínhúsú nőből. Hasonlóan a jószemű céllövő golyóihoz, amelyek mind a tábla középpontja köré vágnak pettyet, e szavak is mind az emberi lét lényegét, a létfenntartás, a gyomor és szerelem egymást gyűrűző kérdését célozták és találták is el, nemegyszer elég szabadszájúan, de mindenkor annyi szűzi természetességgel és egészséggel, hogy szenny helyett tisztaságot, jó levegőjárást hagytak az ember elméjében. A felcsattanó hahota, vagy a befelé somolygó fejcsóválás mutatta a különben teljesen összekeveredett vendégek származását. A vendégek másik fele bordeaux-i volt, – bordelais! –, a harminchat-harminchét felé járó özvegy, teljes néven Madame Jeanne Des Trinquecostes szűkebb honfitársa.
Letettem a félig üres kancsót, léptem ki.
Anna eltűnt. Nem volt ott, ahol hagytam.
De már fordult is ki nagy sietve az utcasarkon. Hóna alatt selyempapírburkolású csomag; a párisi pékek jellegzetes papírcsavarintásával.
Volt annyi finomság, annyi édes női ravaszság benne, hogy nem kínálta azonnal. A Célestinusok rakpartján jártunk, túl a szigettel szemközt fekvő mosodákon is, amikor szórakozottan kibontotta a selyempapír jellegzetes pékcsavarintású csücskét és letörte a hosszúkás, vékony kenyér – a fantaisie – sarkát. Meg is ette.
– Megkínálhatom? – kérdezte. – Mialatt megint megtanít valamire?
Ez felszólítás is volt – a kirándulás óta, amelynek végén komolyan megállapodtunk, hogy különórákat adok neki –, de gúny is volt. Anna mellett előbb-utóbb mindig megmozdult bennem a taníthatnék. Az előbb is, ahogy balkézt elhagytuk a Szent Gerváriusz terét, már ajkamon volt a magyarázat: nézzen oda, és bámulja a nyelvészet hatalmát. Ez a szent valamikor az ősidőkben egy szilfa alatt osztotta az igazságot. Ebből keletkezett annak idején a mi „majd ha fagy!” vagy „eredj a sóhivatalba!” szólásmondásunknak megfelelő francia közmondás: várj meg a szilfa alatt.10 A téren most is szilfa áll. Ezeket a hagyományromboló franciákat így fogja ma is a múlt.
Most mégis elmondtam neki a nyelvészet diadalát, és közben belekaroltam. Közben ő egy darabot megint megevett, és engem is megint kínált.
Csak most eszméltem rá valamire.
Csak nem akar engem megvacsoráztatni?
Tudtam, hogy otthon vacsorázik. Tudtam, hogy azok az előkelő szalonok, amelyekben balkáni hercegnék, detroiti és újpesti gyárosnék ezreket hagynak egy ruháért, milyen gyalázatosan fizetik a munkáslányokat. Annától azért kaphattam, vagy azért adhattam neki másfél órányi időt mindennap, mert gyalog járt haza; nem élvezetből.
Óriási vágy fogott el, lebírhatatlan sóvárgás: bemenni valahová Annával, és édes-meleg együttesben megenni egy tál gulyást. Reggel óta egy pohár tej és három fekete került belém. S az előző napok!… A gulyás után esetleg még egy rakat csusza – ez volt Anna kedvenc étele, ahogy meg-megemlítette, épp azért, mert itt nemigen ehette. Elképzeltem, hogy kínálgatjuk udvariaskodva egymást.
Anyagi helyzete miatt ritkán fog el fiatalembert keserűség. (Annyi mindent kap mást.) De ez ilyen pillanat volt. Nyeltem egyet keserűségemben. A kidobott három frankkal vagyonom nyakára hágtam. Ha a francia váltópénzt törékenyebb anyagból gyártják, a maradék harminc centime morzsává aprózódik a zsebemben.
– Tessék – mondta Anna csak úgy odavetve, egy új mondata végén. Már a harmadik csipetet eszegette.
– Köszönöm, nem vagyok éhes!
Ebben a pillanatban olajban sült hal friss illata ütötte meg az orrom.
Megálltam, Annára néztem. Előbb a szemébe, aztán a kézitáskája mellett lapuló kis csomagra. Eddig észre se vettem.
Az árasztotta az illatot.
– Menjünk csak egy kicsit vissza – mondtam hirtelen indulattal.
– S azt miért? S hová?
Az olvasó egyre többet kénytelen megtudni rólam. Nem kis szót mondok: életemben még nem kértem kölcsön. Nem kértem én szívességet sem kínos nyeldeklések nélkül.
– Abba a vendéglőbe! Kölcsön akarok kérni valakitől! Mit vett maga itt? Ki fogom fizetni! – mondtam ingerülten, még fejemet is elfordítva. Az olajban sült illat arról az oldalról is orromba kanyarodott.
Nem gondoltam, hogy Anna ilyen felcsattanásra képes. S hogy ilyen egyenesen vág az esze.
– Hát azt ki mondta, hogy én ezt magának vettem? S de nagy úr lett! Halok meg: restell az utcán enni! S velem. Jó napot, sietnem kell.
S lépett tovább. Ennél hitelesebben tán sose voltunk Dés fölött.
Követtem.
– Szégyelli? Sötét van – mondta elém tartva a maroknyi meleg halat, miután lassan kivett belőle egy darabot.
– Csak nem ad kosarat? – mondta most már halkan.
Vettem a kenyérből is, a halból is, noha addigra igazán elment annyira az étvágyam, amennyire az indulattól egy fiatal gyomor étvágya elmehet. Némán lépdeltünk egymás mellett, végig az ismerős IV. Henrik körúton, a kaszárnyák szürke épületei közt. Bent a kaszárnyában vacsorára fújtak. Hallgattunk. Ha Anna és én államok vagyunk, szakad köztünk a barátságos diplomáciai viszony. Anna át-átnyújtott egy falatot. Ahogy elfogadtam a kenyércsipeteket, az egy-egy néma jegyzék komor átvétele volt. Nem számított evésnek. Jelkép volt.
Némán, ilyen jelképszerűen eszegettem a halat is; apró volt, ropogós, szálkázás nélkül lehetett enni. A bibliabeli Illés nem fogadhatta fanyalgóbban s ugyanakkor meghatottabban a hollók hordta tápot. Hirtelen sötét, bár nem egészen kellemetlen gyanú támadt meg. Lopva Annára pillantottam. De nem; attól nem kellett tartanom, hogy holmi félreismert lángelmét etet bennem, egy jóval szerényebb eszközű Lédaként. Nyers és közönséges munkásszolidaritás volt ez. Most meg hát szolidaritás volt az evés. Megint csak jelkép és nem táplálkozás. Elmém nem evett, csak a hasam; szinte függetlenül tőlem, mint valami lapuló, sunyi eb.
– Pénzt – mondtam végre, halkan, de hangomban azért kellő megvetést éreztetve –, pénzt kereshetnék én is.
– Maga? – mondta Anna. Hangsúlya tudatta, mit tart egyidőben lebecsülően és fölmentően, sőt védelmezően – az én pénzkereső tehetségemről.
– Tudja, kivel beszéltem én ma délután? – mondtam.
– Majd megmondja.
És kezembe adott egy kis halat.
– A magyar szellemi élet egyik legnagyobb irányítójával! És tudja, mit mondott az nekem?
– Itt van most ez a kis kenyér még.
– Micsoda? Mi van itt?
– Semmi. Szóval, mit mondtak magának?
– Annyit írhatnék nyomtatásba, amennyit akarnék! S kenyérkeresetből! Mert még fizetnének is érte. Azt írhatnám, amit akarnék. Azt nyomatnák ki!
– Hát az bajos lenne.
És ismét kezemben volt egy darab hal.
– Mért volna bajos?
– Hogy azt kinyomatnák Pesten, amit maga beszélni szokott itt!
– Hát nem éppen azt talán…
– Hát mi mást írhatna le, mint azt, amit mondani szokott? – nézett rám csodálkozva, s a hal után kezembe nyomta megint a kenyeret is.
– Nem egészen érted, Annácska – mondtam s magyarázni kezdtem, amit – mint életem során később kiderült – magam sem értettem. Hogy az ember a saját fejéből mást is írhat, mint ami a saját fejében megszületik. Megmagyaráztam neki azt a másik képtelenséget is, hogy másképp eshet latba, ha az ember úgy ír meg valamit, hogy a nevét is aláírja, s másképp, ha megírja ugyan, de nem írja alá.
Ebbe teljesen belezavarodott.
– Kikkel beszélt maga ma délután?
Elmondtam neki részletesen az egész találkozást, sőt előző találkozásaimat Millerrel, az egész Dombos-Bernák-vállalkozást; azt az egész társaságot. Beszéd közben nyilallt belém: bármennyire húzódott is bőröm ott közöttük a dologtól, valahogy – lényem valami puha részén – imponált nekem az, hogy: sajtó! Helyesebben, úgy esett volna jól, ha Anna illetődik meg a sajtótól; attól, micsoda szellemi világba emelkedhetnék én.
Erre semmi érzéke nem volt; benne semmi puhaság.
– Újság? – mondta. – Egyik nagyobbat hazudik a szegények ellen, mint a másik.
– Na, ez elfogyott! – mondta aztán, megtörölve finoman előbb száját, majd kezét a selyempapírral, az előbbi csomagok utolsó tanújelével. Várt egy ideig, majd mikor látta, hogy befejeztem a szót, átnyújtotta nekem is a papírt.
– És az a Vera? – kérdezte, anélkül hogy világos hangsúllyal befejezte volna a mondatot. (Veráról is ejtettem néhány szót.)
Ő maga felelt meg rá.
– Sajnálom. Szegény, kapitalista lelkű nő!
Majd némi töprengés után mintegy összefoglalásul:
– Polgári rothadástermék. Az az egész társaság!
Nem mindennapi bájt kapott ez az érdes mondat a zengő erdélyi szóejtéstől és a kedvesen erélyes ajkaktól.
– Bár megülnének még legalább szótétetlen! Nem élnék velük egy szempercre sem.
Nem, Annának nem imponált a sajtó. Nem a világhír s mind a dicsőség és hatalom, amelyet a betűk hadseregével megszerezhetnék magamnak, karom egy intésére.
Hirtelen az én szememben is semmivé nyeklett az egész terv, Miller sok légvára a könnyebb, a szabadabb – a munkátlan – életről. Egy sziporka csillogás nem maradt belőle. Ott hevert – romokban – a lábam előtt. Léptem át rajta.
Megtöröltem kezem a selyempapírban, vertem le a morzsákat.
Tulajdonképpen ekkor eszméltem fel, hogy mi történt.
Mégis megettem Anna vásárolmányát. Észrevétlenül és visszavonhatatlanul megettem; itt volt letagadhatatlanul – letagadhatatlan jó érzéssel – és jóvátehetetlenül a hasamban. Csaknem egyedül ettem meg az egészet, most eszméltem arra is. Törte, törte Anna a darabokat, de csak nekem adogatta, mialatt beszéltem.
A keserűség szinte odaszögezte talpam a járdához.
– Gyerünk mégiscsak vissza! – kiáltottam.
– Újságíró – mondta Anna oda se figyelve –, hallottam én egyről. Az előbb a nagyváradi munkásújságnál volt, aztán egyszer csak átment egyenest a kormánylaphoz. S tudja, miért? Mert ott kétszáz lejjel többet kapott! Hallott maga már ilyet?
De akkor én már rángattam Annát, s kiabáltam.
Később sokáig annak az ötven-hatvan centime ára kenyérnek és halnak ott a hasamban olyan hatást tulajdonítottam, amelyet Dózsa bajtársainak kellett volna érezniük vezérük húsával a gyomrukban. Nyilván túloztam. De akkor ilyesmit – ilyen heveny mérgezettséget – éreztem. De az bizonyos, hogy azon a hideg őszi estén a munkából hazasiető járókelőknek minden okuk megvolt, hogy csodálkozva nézzenek a felé a sovány, nyurga fiatalember és a nála is soványabb és karcsúbb és fiatalabb lány felé, aki a Bastille térnek azon a sarkán, ahol az Arzenál-csatorna vize eltűnik az úttest alatt, egy erőszakosan pattogó idegen nyelven oly hevesen vitatkoztak, hogy az már civódásnak is beillett. Az ismeretlen nyelv tudása nélkül annyit a mozdulatokból is megérthettek a járókelők, hogy a télikabát nélkül való heves ifjú, akinek haját felborzolta s arcát pirosra csípte a szél, valahová vissza akarja hívni az ugyancsak szél pirosította arcú lányt, majd ennek határozott ellenkezése után arra akarja rábírni, hogy várja meg őt ott a csatorna kőpereménél, míg elrohan és visszatér. Már rohant volna is el, de nyomban visszafordult, látva, hogy a lány is megindul, ellenkező irányban. A később arra haladók a szavak értése nélkül is az érthették meg, hogy a fiatalember különféle tárgyakat akar a lány kezébe erőszakolni, egy aranyhegyű (tapintatlanul meg is mutatta) Waterman-töltőtollat, egy törött szélű borostyánszipkát és egy olyan zöldköves, ezüst pecsétgyűrűt, aminőt a lengyel és általában a közép európai nemesek a bal kisujjukon hordanak (ezeket a kabátja felső zsebéből kapkodta elő) s végül – kabátja alsó zsebéből kiráncigálva – Jarry Alfrédnak igazán nem fiatal lányok kezébe való Ubu király című művét, majd legvégül harminc centime-ot. Az előbbi tárgyakat a visszautasítás után még a part kőpárkányára rakta, de a harminc centime-ot a visszautasítás feletti indulatában egyenesen a vízbe hajította. A még későbben arra haladók már a fiatal lány előbb szintén eléggé indulatos, majd megcsituló és végül mosolytarkította hosszú magyarázását láthatták (miközben akaratlanul is oda-odapillantott, ahol a harminc centime elmerült, mintegy azt várva, hátha felveti a víz); szavait az ifjú összevont szemöldökkel, látható hatással hallgatta. Haját helyre-helyreigazította a kékre fújt ujjaival.
Anna maga sem tudta, milyen vihart vert fel bennem.
– Ha Zéligmann tud dolgozni, én is tudok! Nem iratkozom be az egyetemre! – mondtam, ahogy lecsillapultam.
– Megbolondult? – mondta haragosan Anna.
– Szóval, menjek el mégis „újságírónak”! Menjek vissza azokhoz?
– Oda ne menj, oda ne… – mondta, anélkül, hogy a mondatot befejezte volna. Már előbb is karomat fogta. Hosszú hallgatása után – mialatt mintha gondolkozott volna – végre kiszaladt izmaiból egy külön kis szorítás. Mintha a benne rekedt mondandó azzal jött volna ki belőle. Nem mertem megérteni.
Hallgattunk, mint hegyi utasok valami szédítő, szűk fordulónál.
Nem tértünk vissza a dologra.
De a következő napokon én ismét Zéligmannt hajszoltam – alig tudtam új találkozót kicsikarni belőle. Azért is nem vehettem részt – szerény szemtanúként sem – a nagy író temetésén. Hét sebesülés és ugyanannyi előállítás esett.
Otthon aggódtak értem. Páris: el tudom képzelni, hogy e név hallatán milyen kép ugrott Ozorán, Dombóváron a pipapöffentésekbe, a felhőkbe: a révedő tekintetek elé. A kép nem volt megnyerő; jóllehet javarészt édesen engedékeny női mosolyokat és meztelen, helyre tomporokat villantott. Dombóvár (akár Naxö vagy Philadelphia) képzelmében az egész francia nemzet egy óriás paplan alól kukucskált ki a világba, hamiskásan sejtetve, hogy aki a paplan alatt van, pucér ugyan, de még sincs egyedül. Mi okozta ezt? Kezemben van apám Tüskepusztáról keltezett kemény tollnyomású, kovácsmesterbetűs levele, amelyben megindító körülményességgel (mintegy nemi felvilágosultságom elismerése nélkül) óv a nemi betegségektől s „erőm elpazarlásától”. Az Ozora felett lengő Párisban mindenki buja s következésképpen bujakóros volt. (Jól emlékszem – mert épp szembementem vele – a szent borzongásnak és ocsúdásnak milyen pillantásait kapta később Odette legelső ozorai vasárnapján; a templomból jövet még a parasztok is milyen hökkenéssel nyitottak utat épp egészségével és tartózkodásával tündöklő ifjú szépsége előtt.) Mi is volt hát ennek oka? Tán még a keresztes hadjáratból itt rekedt szörnyű átokmondás, hogy egyenek ki a francok, vagyis a hozzánk, úgy látszik, épp a francia keresztes hősök behurcolta nyavalyának, a vérbajnak fekélyei? Vagy Zola lázálmai a maga korszaka franciáinak nemi elmélyedéséről s választékosságáról? Zolát Tolnában akkor még tán csak Babits Mihály olvasta, de az ilyen lázálmok, mint tudjuk, kiszállnak a művekből, messze megelőzik, és sokszor feleslegessé is teszik azokat. A cecei tanító végignézte a tükör keretébe tűzött képeslapokat: „Ezt is kiteszi Kállay néni?” – fordult hátra neheztelő hangon nagyanyához, ahogy az egyik színes lapon elolvasta: Páris, Trocadéró. Abban is meztelen nőket sejtett. A feltételezés, mint tudjuk, nem volt teljesen alaptalan, de a respektusnak és a szemforgatásnak az a foka, amellyel az öt világrész a franciák szerelmi tehetségét, e tehetség gyakoriságát és népszerű általánosságát emlegette, az lényegében mégis túlzott volt. De láthatóan olyan volt, olyan lélekkönnyítő mindent Párisra tolni! Mi az édes a pletykákban és a rágalomban? Hogy vele saját lelkünk lefojtott vágyát, rejtelmesen-izgató szenvedélyét szabadíthatjuk ki. Egy bukott nőt megpörkölni, a léleknek alig kevesebb és alig más gyönyör, mint vele hálni. Gyalázni Párist, ebben egy kicsit a kulcslyukon való kukucskálások kéje s méltatlankodása vegyült; a gyalázkodók jó része szívrepesve, kerekülő szemmel várta az alkalmat, hogy legyen min méltatlankodnia.
Mindent összevéve, a franciák egész nemzeti mivoltukban fizettek azért, amiért másutt csak a jó irodalmat vetik átok alá. A francia írók hősi szívóssággal ábrázolták az örök és az új emberi szenvedélyeket: a bankárok sakálaljasságát és falánkságát, a kéj és téboly szomorú vigaszát, s hogy miként csalja meg néha még egy jól kereső orvost is a felesége. Ezeket a feltevéseket a francia polgárok is visszautasították, bár a minták és a példák közelsége miatt elég lagymatagon. De milyen jó érzés volt e mondandókról (akár silányabb megfogalmazásban is) Revalban, Cetinjében, vagy Döbröntepusztán úgy értesülni, hogy azok csak Franciaországra állnak, s nem ránk, vagyis a szembenézés a lelki lelepleződés kényelmetlensége nélkül! Tolnában vajon nem volt orvosfeleség, aki megcsalta urát? Úgy látszott, mivelhogy Tolnában Flaubert sem volt. („Bovaryné én vagyok” – mondta a Bovaryné szerzője.) Prévost abbé, Constant, Baudelaire nélkül élni van olyan könnyebbség, mint csendőr, ügyész és vizsgálóbíró nélkül. Egy-egy jól sikerült regényhős a legkellemetlenebb magánnyomozó: a lélek legsötétebb, legbiztosabb sarkába is behatol. Merőben más akár liliomot is tiporni, mint ugyanazt bevallani, hacsak magunknak is. Bármily hihetetlen: az utóbbi, a bevallás a nagyobb dolog; az a felháborítóbb is. Ozora s az egész kelet nyugalmához tartozott, hogy ne valljon be semmit, és így – sikkasztás, munkásnyúzás, fiatalkorúak elcsábítása ide vagy oda – lenézhesse Párist. Rettenetesen lenézte. „Bözsi néni meg akkor azt mondta, meg azt is üzenteti, hogy csak valami föstött francia fruskát föl ne szedj ott a végén nekünk” – írta Feri, a testvérbátyám. Szíven döfött ez a dativus ethicus, sistergő jelként ugratta elém ezt az egész nekünköt, a boldog együttest az ozorai szőlőhegy egyik legszebb völgykatlanában, a présház pirosodó kályhája vagy a présház előtti kőasztal körül az esti szellő lengette diófa alatt, de mindenkor a szépen felszeletelhető sonka vagy szajmóka nyelése és 14–16 maligános siller kortyolása közben, ahogy megbeszéli Páris szokásait. „Nekünk!” – ingerültté tett, hogy még itt, másfél ezer kilométer távolságban is nekik, szerintük, hozzájuk mérten kellene cselekednem. Mi az az ozorai szőlőhegy, bírói emelvény? „Mert az egészség az olyan, hogy abból csak egy van, zárom is levelem édes fijam” – figyelmeztetett még utolsó soraiban is apám.
Nem válaszoltam sem az üzenetekre, sem a levelekre, apáméra sem. Az ifjúi lustaság boldogan társult az ifjúi gőggel; azzal, hogy szabad az ember, legelőször a legerősebb köteléket tépi el, a családét; Gide-nek nem kellett kétszer elmondania a nagy leckét. Értem aggódtak, valóban? Egy percig sem hittem. Majdnem mosolyogva fogadtam, amikor levelével a család nevében – s nyilván kérelmére – apám testvéröccse keresett meg. Sorait, bizonyára a nagyobb hatás kedvéért, a vármegye címeres, vastag, fényezett levélpapírjára vetette. Látható volt – ahogy a kezdetben meghitt sorok egyre ünnepibbek, emelkedettebbek lettek –, miként került elsősorban ő hatása alá a maga elé terített finom nagy árkusnak ott a hivatali nagy asztalnál ülve, hivatali nagy karosszékében. Kerüljem a kísértést, írta ő is (a kísértésen ugyancsak kezdeményező mosolyú nőt értvén). Arra törjek, hogy majdan hasznos tagja lehessek a nemzeti társadalomnak – a végén erre szólított fel, egyre lendületesebb szárú betűkkel s már-már a megye hazafiasan érző közönségének megbízásából. Ezt a levelet is távoztomban vettem át, s jószerivel a városban, dolgaim után jártomban olvastam el, mert elég hosszú volt. Így történhetett meg, hogy a levél egy részét, hosszában szép csíkra vágva, P. F. Rodriguez, a modern hispán festőművészet e biztató tehetségű ifjú tagja s különben Miller barátja és vállalkozótársa még a fogfúróval végzett szobrászat terén, beragasztotta akkor készült egyik alkotásába, épp a címer, a lendületes ívelésű, de érthetetlen betűk s a még lendületesebb aláírás különös effektusa kedvéért.
Cecén anyám családjában másképp aggódtak értem. Ha Ozora attól tartott, hogy valami átható párisi tekintet eltérít jövendő pályámtól (az első célként kitűzött megyei jegyzőségtől), Cece a szegények szerényebb aggodalmával csak az éhenhalástól féltett. Így jelei is másfélék voltak. Ozorától s Dombóvártól nemes erkölcsi intelmeket kaptam. Cecétől beesett keblű pogácsák s szinte a gyaloglástól összeaszott szál kolbászok érkeztek. Megérkezett egy nap nagyapa ezüst zsebórája, egy sor írás nélkül, de mégis annyi üzenettel, hogy az ember minden előhúzás alkalmával félórát is eltöprengett felette, s végül azzal a legyintéssel vágta ismét zsebre: ezt örökké el lehetne hallgatni, holott a lét tettet és harcot kíván. A szegény Ozorából a gazdag család tanácsot küldött és fitogtatást: a mienk már a hajdani hercegi fogadó is (ahol egykor Petőfi fellépett), mienk a kántorszőlő, meg még egy másik ház is, a Cinca elhajlásánál. A gazdag Cecéből a szegény család a megható állapotú bukták mellé száraz dacot küldött, a hajdani prédikátorok szikár büszkeségét, mindenfajta kövér, olcsó eredmény megvetésére.
A két család közt az egykori néma ellentétek már mozgalmas elszakadó hadműveletekké váltak. Nem volt élvezet nélkül való képzeletben s kellő magasságból megrajzolni állásaik térképét, majd kiigazítani az innen és onnan érkező jelentések alapján. Ahogy Dombos a magyar belpolitikáról, én is madártávlatból alkottam hű képet a család állapotáról. A hajdani, nagyon is szembeszökő katolikus-református ellentét helyett a mélyben új erők igazgatták a hadállásokat és a szenvedélyeket. Ferenczyék, anyám húgának a családja, ha százszor reformátusok voltak is (méghozzá dunaszentgyörgyiek!), a drótsövények felett barátkozásba léptek apám bigott családjával, majd ténylegesen is annak védnökségi területére költöztek, Dombóvár alá. Hasonlóképpen békültek a Janiak is. Viszont Ozorán, a család legfrissebb menyecsketagja, Rezes Etuska, nyíltan anyám mellé állt – a csípőre kapott tenyerek milyen édes harciasságával – anélkül, hogy anyámat igazánból ismerhette volna. Belépett az osztályharc a Kata nénik és Bözsi nénik birodalmába? A jólét azonos a terpeszkedéssel. A cecei puritánokban még az érdek előtt is az ízlés állt sarkára ez ellen. Ozorának minden sikerült, Cece szemében már-már gyanúsan.
Új, szerencsés házasságok köttettek, még szerencsésebb kinevezések, megválasztások és előléptetések estek. Mindezekhez az ellenforradalmi sajtó megfelelő lelki alapot szállított. A juhászszármazékok egyszeriben (a kor szava szerint) nemzetfenntartó elemek lettek, kocsin, lovon jártak, szőrmegallérra és politikai meggyőződésre, dupla csövű vadászpuskára, kalucsnira és lelki életre tettek szert, ittak-ettek, s mint tébolyultra néztek anyámra: ebben nem akar osztozkodni?
Igen, innen tudtam valójában megítélni őket, végre tárgyilagosan.
Rokonszenves volt, hogy legtöbbjük már nem tagadta meg a juhász apát és nagyapát. Nehezen is tehették volna. Első nemzedék voltak, első átváltódásai egy évszázados folyamatnak; nagyon is juhászok voltak még, termetre, hangra, természetre egyaránt. Mindmegannyi sudár juhászszámadó, az ősök töretlen derűjével és türelmével (vagyis fölényével), messzenézésével és parancsolhatnékjával. Az egy apámat kivéve kétkezi munkát egy se vállalt közülük; akár a pásztorősöknek, nekik sem fűlt foguk a kaszához, a kapához. Aki nem tudott egyenest felröppenni, az (mint apám jó néhány unokatestvére) még mélyebbre hullott; a középsorban, a parasztiban a nagylángi Csima fiúkon kívül (ezek is apai unokatestvérek) nemigen ragadtak ők meg. A kaszásokat és kapásokat irányítgatni, előadóként beszámolni valamiről, kántorként éneket vezetni, erre voltak ők teremtve; továbbá széptevésre, merészségre, poharazásra. Szerencsére vannak ilyen szakmák is. Más voltam, mint ők, talán azért járattam néha majdnem gyönyörködve rajtuk szemem. A mozdulatot, a derék és váll fölrántását, ahogy nagyapa hajdan a gyánti dombokon kezét szeméhez emelte, majd ugyanazzal a kézzel magához intette bojtárjait és kutyáit: az egész törzsfői kiállást újra láthatta az ember – legélesebben ezt is innen Párisból – L. bácsi nyaktartásában, ahogy a söntés ajtajából végignézett a parasztivó vendégein. B. tekintetében, ahogy kezében fokossal és revolverrel rohamra vezényelte századait, Gy. bácsi főemelésében, ahogy az állomáson üdvözölte a minisztert, ahogy végigment az ozorai bál meghatott vendégei közt, ahogy általában megállt a megye legfontosabb városa élén, teljhatalmú úrként! Ez – s a hozzávaló jólét – vonzotta azt, akit vonzott anyám családjából. S ettől prüszkölt Cece, egyre jobban. Annál jobban, minél inkább süllyedt ő maga a szegénységbe, puritánságba és ugyanakkor valami úri nem-közösködömbe. – Ugyan, mire mennek vele? – nézett át a Sió völgyén Ozora.
Én itt kint kezdtem igazán érezni azt is, mire mehet ezzel az ember.
Azért mondom el mindezt, mert erre a kérdésre nekem kellett volna választ adnom, az életemmel. Nem én voltam-e a legkényesebb lázadó, amidőn az apai jólét helyett az anyai finnyás szegénységet, a katolikus tej-vaj helyett a prédikátorok szikár emelkedettségét választottam? Nem maradt soká titok, amikor egy unokatestvéri együttesben a gyónás, majd a latin nyelvű szertartás ellen foglaltam állást, mert hogy a túlvilág hivatalos nyelve nyilván úgysem a latin! De ez hagyján; tudtam a kálvinista zsoltárokat; egy cseresznyeszedés közben a rám osztott fa tetején egy egész délután azokat fújtam, nemcsak a rokon ifjúságot, hanem szinte azt az egész Máriának szentelt tájat is megbotránkoztatva, amely ilyet a világ teremtése óta nem hallott. Hová vezet ez? Mit érdemel az ilyen viselkedés? Ozora és Dombóvár legfényesebb igazát abban kapta volna Cece ellen, ha minél tökéletesebben elzüllök, minél hamarabb. Mint az orvos, aki a szerettéről mondott súlyos diagnózist látja igazolódni, a család legjobb esetben a szorongás és a diadalmaskodás kettős érzelmével várta fejlődésemről a híreket. Úgy, tanár akarok lenni, már a megye sem kell? Ebben – ma már nehezen követhető gondolatlánc végén – azt látták, hogy végül kommunista leszek; ne adja isten, de ők megmondták. Keresztet vetettek rám, felteszem, hogy egy-egy – veszendő lelkemért sóhajtott – rövid ima után. Előbb-utóbb látható módon ki kell ütköznie belőlem ama prédikátor Kállay Sámuel vérének, ha ők nem űzhették ki még idején! Már nem is én voltam a bűnös, hanem – s ez lehetett a kéjesebb fejcsóválás – az, aki távozásomat megengedte, lehetővé tette, előidézte! Vagyis anyám.
Aggódtak értem? Aggódjanak, gondoltam. Édes volt gyűlölni a hazát. Időbe telt, míg megtudtam: így is lehet vágyódni rá. Sőt, így lehet a legszomjasabban, a legtehetetlenebbül.
Mikor legkínzóbb a honvágy? Nyilván télen. Május hava is felidézi a hazát, de ez a fájdalom csak bizsergető; úgy sóvárogtat, hogy rögtön vigasztal. A hazai kikeletet úgy idézi, hogy mindjárt melléje teszi: nézd, azért itt is van fakadás, nyit az ibolya az ozorai dombokon túl is, tekintsd az Arve víg szaladását végig a sallanches-i völgyön! Az őszi és téli honvágyra nincs vigasz. Nehéz a honvágy már az októberi ködök alatt is, különösen a kora reggeli és az alkonyati órákban. A napok rövidülésével fokozatosan nő a honvágy gyötrelme, de a napéjegyenlőséggel nem vesz fordulót, azon túl is egyre erősbödik. Természetesen a honvágyról szólva is a szegény lelkületére kell gondolnunk; a gazdagoknál valószínűleg a honvágy periódusai is mások, sőt feltételezhető, hogy mivel a gazdagnak egész lelki élete – az alkalmazható testi védettség következtében – langyabb, puhább, szürkébb, belé a honvágy sem harap oly élesen, mint egy lakásgondokkal küzdő munkanélkülibe. A szegények honvágyának kulminációs ideje az esős időszak elkövetkeztére esik, legtöbbnyire olyan hétre, amikor a nap egy percre sem oszlatja el a felhőket, s így az út vagy utca szutykos leve kedvére benyomulhat a cipőtalp lyukjaiba, s a nedves köd beszívódhat a bőr pórusaiba. Csak a be nem avatottak fülének szentségtörés, hogy ráadásul még egy náthaláz a honvágyat a szelíd tébolyig fokozhatja. Ilyen állapotban merül fel legfájóbban a haza, amelyet nem véletlenül képezett a magyar a „haza megyek”, azaz „házba megyek” beiktatásával a házból. Júliusban mindenütt van haza, ősz elején csak ott, ahol az ősi, biztos ház áll.
Mi volt ez a honvágy? Mentem a széles, egyenes Montparnasse körúton s egyszerre meg kellett állnom, úgy belém sajdult egy-egy távoli délután emléke, amikor még a mezőkomáromi úton ballagtam, a Sió völgye fölött, amely éppily szélesen és szabadon, végeláthatatlanul nyúlik nyugat felé, föl egész a Balatonig a szőlőhegyek palotáknál díszesebb és harmonikusabb sorfala között! Azért álltam meg, mert szinte féltem, hogy a körút benzinködbe és völgybe hajló folytatásán, az Arago körúton az ívlámpasor helyén a nyéki jegenyesort fogom látni. Ezt az édes rettegést akartam őrizni magamban, mert hisz igazi félelmem az volt, hogy mégsem a jegenyéket fogom látni, hanem a lámpákat, s nekem még a jegenyékkel is volt dolgom. Mert már bontakozott az a kép is: a jegenyék alatt Leveszyék bricskája vágtat, az ülésen Leveszy Panni messze lobogó szalagaival.
És már indultak az ábrándképek. De már felingereltek.
A honvágy a világ bármely hona iránt egyforma; mineműségén az semmit sem változtat, hogy végül a lélek melyik pólusán sül ki, hasonlóan a villamossághoz. Ugyanolyan mennyiség honvágy ebből sóhajt és langyos könnyet, abból káromlást és szikrázó pillantásokat lök világra; ez csak az egyénre jellemző, de sem a honra, sem a vágyra nem. Hogy magyarázhatnánk különben a jelenséget, hogy ugyanazon állapotú hazát némelyek a magasztalástól, mások a haragtól, még mások a sajnálkozástól fuldokolva tudják csak emlegetni? A honfiúi érzelemnek még nincs oly mély lélektani fejtegetése, mint a közönséges fiúinak. Holott rokonságban vannak, a bonyodalmat ott is az okozza, ami itt, azzal a különbséggel, hogy a lélek honfiúi titkos vágya – hogy minden hazának csak egy fia legyen – még bajosabb.
A haza ellen volt kifogásom, vagy csak honfitestvéreim ellen? Köztük is a legfiatalabbnak éreztem magam, akár egykor otthon a családban. De nem; magával a vállas, magas, napégette és barázdált arcú, halántékán már őszülő hazával is szembenálltam. Szembenézni a felnőtt-férfi hazával, szemébe mondani a magunkét emelt fővel, lassan a küszöb felé hátrálva, ez majdnem oly gyötrő-boldogító, majdnem oly arcpirító és mámorító érzés, mint az apával szembefordulni. Jókorát hátráltam, egész a Szajnáig. De még innen is, én, a porszem, tekintetet emeltem rá. Igazam nem lett gyengébb attól, hogy ő erőt mutatott; mondandóm nem némult el attól, hogy lenyeltem. Elmentem, de – most tudom – egész idő alatt azokat a szavakat érleltem, készítgettem, amelyeket visszatérve majd nyugodtan és férfiasan mégis kimondok. Bennem ez alá volt állandó tűz a honvágy. („Azt hittem, elmehetek akár a világ végére” – írta később Bozsár. – „Nem sejtettem, hogy mindez csak a nekifutáshoz szükséges eltávolodás volt, olyanfajta, mint a gátugróé vagy a gerelydobóé.”)
A hazából gyakran jöttek hírek és jelek. A kettő nem azonos. Az ember néha asztagnyi levelet, hírlapot, híranyagot átereszt magán, s kicsépel, míg a rengeteg hír közt egy jelet elfog.
A jelek váratlanul tűntek fel. Annál nagyobb fényt lövelltek, szinte kivilágították az ember belsejét. Érkezett hazulról például egy olyan terjedelmes, kettőbe nyitható meghívó, aminőn a vidéki bálrendező bizottságok mulatságra hívnak bennünket, tüzetesen feltüntetve nemcsak az előadandó Piros bugyelláris műkedvelő szereplőit, a bál védnökeit és védnöknőit, hanem a rendezőgárda rengeteg tagját is. Szállodájából kilépve, az ember közömbösen futotta át, hogy ki mindenkivel találkozhatna az Ozorai vagy a Koppányszántói Önkéntes Tűzoltóegylet ez évi táncvigalmán.
Az ember közömbösen hajtotta össze s vágta zsebre a vajszínű kemény kartont (hogy ne az utcán, hanem majd valami alkalmas helyen hajítsa el), de már a hídon túl, a Szajna partján ballagtában ismét elővonta, majd egy szál szélroham elől a Miasszonyunk-templom két kőpillére közé szorult vele, hirtelen oly sürgető lett, hogy azt a nyomtatványt még egyszer elolvassa. Minden betű, minden ábra egyszerre jelentéssel telt meg. Ihletett régészeknek és rendőri nyomozóknak lehet ilyen pillanatuk. Mennyit mondott, milyen elsüllyedt világot elevenített meg már a meghívó külső oldala is, az, ahová a címzett nevét s lakását írták. Épp csak a lakást s nevet kellett odaírni; az ilyenkor szokásos minden más szöveg nyomtatva volt, ilyenformán:
Nagyméltóságú
Méltóságos
Nagyságos
Tekintetes
T. C.
|
|
Ez volt a gyakorlatiasság Ozorán, vagy Koppányszántón. A felesleges sorokat egyszerűen kitörölték a szövegből, illetve ki sem törölték, hanem holmi „szolgáld ki magad” elv alapján mindenkire rábízták – megbízva úri becsületességében –, hogy a felkínált változatokból pontosan a neki megfelelőt olvassa ki. A Miasszonyunk-templom szélfogó pillérei alatt az ifjú címzett is kiolvasta belőle a magáét.
Az ismerős sorokon mintha villám vonaglott volna végig. Vajon az idegen égbolt, a francia levegő csalta ki ezt az addig mozdulatlanul rejtekező lángot? A következő pillanatokban megtörtént a teljes megismerés. Mint holmi villámcsapás pillanatnyi fényében, úgy világosult meg egy dunántúli falunak nemcsak külső képe, hanem belső lényege is az ifjú címzett szeme előtt, sőt szíve körül, miközben egyik kezével szinte marokra fogva tartotta a nyomtatványt (hogy el ne ragadja a szél), a másikkal pedig a füst módjára le-lecsapódó hajzatát lapította a fejére (hogy szeme szabadon maradjon). Hirtelen elevenen mindent maga körül érzett, aminek ehhez a meghívóhoz bármi köze lehetett: a bál előtti készülődéseket, a terem díszítését, az alkut a cigányokkal, a tűzoltósisakok krétaporral és szarvasbőrrel történő fényesítését, a „nagyságosok” tanácskozását, hogy miképp lehetne udvariasan távol tartani minél több „t. c.”-t, s miképp lehetne okvetlenül megnyerni a környék számba jöhető négy „méltóságos”-át. („Nagyméltóságú” nem akadt sem a környéken, sem a járásban egy fia sem, e rang ezer példányon való lenyomtatása tehát a legönzetlenebb cselekedet volt, a legtisztább áldozás a tekintély oltárán.)
Mi volt egy előkelő képkiállításon kiakasztott ócska félcipő valóságfelettisége ahhoz a meghökkentő és leleplező álomszerűséghez képest, ahogy az ember felidézte a Miasszonyunk-templom tövében az Ozorai Önkéntes Tűzoltóegylet, vagy az Ozorai 48-as Polgári és Iparoskör báljának képét, kezdve onnan, hogy a gazdatisztek fogatai odakanyarodnak a nagykocsma elé, s a kisasszonyok egy-egy segédtiszt felnyújtott csuklójára nehezkedve, a hintó felső lépcsejéről egyenest a bejárat kőlépcsejére ugranak, kecsesen átszökellve azt a sáv sarat, ami azért beszorult a hintó és a bejárat közé! Gyors vágtatásban érkezik Leveszyék bricskája, Panni segítség nélkül, egyetlen szökkenéssel ugrik a sártenger fölött lebegő bricska kagylójából a kőlépcső szirtfokára. A petróleumlámpával világított hosszú folyosón végig aranysisakos tűzoltók állnak sorfalat (függetlenül attól, hogy milyen bál van), arcukon jól látható jeleivel a férfias boldogságnak afölött, hogy íme sorfalat állhatnak! Lángpallos nélkül is kardos őrangyalok ők, valami új éden felé vivő úton, ahova alaposan megrostáltatik, ki léphet be. A tér túlsó oldalán állongó suhancok a ködben és aranyos-vörösben úszó folyosót (leguggolva végigláthatnak rajta) épp azért hiszik a hét boldogság valami tündéri előcsarnokának, mert sose léphetnek be. Az őrangyalok vonásai még üdvözültebbé simulnak attól, hogy íme, van mit őrizniök és tiltaniuk, mert hisz van kitől megőrizni. Arcuk mindmegannyi finom mérlegmű vagy feszültségmérő: pontosan mutatja az előttük elhaladó ispánok, malomtulajdonosok, méntelepi felügyelők társadalmi súlyát, rangját, származását és vagyoni helyzetét. Kövess egy-egy belépőt, ahogy elhalad ezek előtt az arcok előtt, figyeld a szalutálások és a vigyázzba meredések árnyalatait, s mire a szerencsés vendég a nagyteremhez ér, lelki szemed előtt pontos kép alakul arról is, hogy mit evett vacsorára, hány pengő lapul tárcájában, s hogy bánik cselédjeivel.
A nagyteremben (ahol egykor a lámpaláztól vörösen Petőfi Sándor legelőször tette lábát színpadra) sűrűn rajzanak a boldogok. Fejük felett a színes papírláncból font mennyország boltját finom egyenletességgel lebegteti a női keblekből föláradó hőség. Már lezajlott a Piros bugyelláris, vagy a Falu rossza. A szép bajuszú zsandárok és kék gatyás betyárok lent járnak a nézők között, most vegyül az ég a földdel. Már vége is az első táncnak? Milyen boldogság a rostán átkerültnek lenni, itt szorongni, pihegni, fuldokolni gyönyörrel a kiválasztottság e kis édenében! Mert a bejutást ide sorsszerűbb és bonyolultabb törvények szabják meg, mint az üdvözülést. A pék lánya itt volt – mért nem lehetett itt a szabó lánya? A hentes feleségének mért illett szerényen a sarokban meghúzódnia – mintegy csak szélén nyalva a lépet –, amidőn az órás felesége ott sürgött közvetlen a tanítókisasszonyok között? Senki sem firtatta ezeket a törvényeket, legkevésbé azok a csizmás és kucsmás árnyak, akik a téli sötétben körülállták a nagy épülettömböt, a fénytől, zenétől olyanféle révületbe esve, akár egy őserdő vadjai az expedíció tábortüze körül. Arrább, az istállók mögött, ahova a folyosó ablakán át kiszivárgott vékonyan egy kis zene, fiatal parasztlánykák dugják össze kiscsibe-fejüket, s szürcsölik ezt a vékonyka zenét, olyanformán, mint a lepkék a vályú alól szivárgó vizet. Egyik-másik – ennyitől is berúgva – összefogódzott, táncolni kezdett a sötétben, a sárban, hatalmas, letaposott sarkú csizmájában.
Mindez alig tartott tovább néhány pillanatnál, vagyis annak a mozdulatsornak az idejénél, amíg az ember a nyomtatványt a szeme elé, majd némi késleltetés után (mert hisz az olvasnivaló nem ott a szokvány-szövegben volt) a feje fölé emelte, és átadta az erőszakos kezű szélnek.
A játék nem volt veszélytelen. A jel abban különbözik a hírtől, hogy a hír – a legmegdöbbentőbb is – a táplálék módjára megy át az emberen. A jel útja a méregé, az izgatószeré: feloldódik, felivódik s a gyomor helyett az agyra hat. A Miasszonyunk-templom előtti téren a szélörvények közt csak szügybe vágott fővel, le-lehunyt szemmel lehetett haladni. Magamba pillantottam a következő öt métert, behunytam jól a szemem, de az első lépés után meg kellett állnom a sűrű szélben, mintha a következő lépéssel már sziklafalba ütköztem volna. Úgy álltam meg, mint egykor az ozorai Szentháromság téren átmenet a mellemre fogott Philippe-kötettel. Azon a téren Párisról voltak ilyen villanataim. Most éppoly látomásként Ozora állt előttem, épp a Szentháromság térrel. Ó, ha ott lehettem volna azon a bálon!
Aztán a lágy halmok közt fekvő község mintha halmostul, házastul egy cimabuei hegy csúcsára ugrott volna, olyat emelkedett. Ott terjedt, tágult, színesedett, színre illegette magát nemes vonalai rendezésével. A valóban felejthetetlen látvány, amely az ozorai Sár utcából az ozorai Szentháromság térre kiforduló szán utasa elé tárul, egyre színesedett, világosult itt az ember homlokcsontján. Mint egy tökéletes színpadi díszlet valami nemes tragédiához, olyan volt (a valóságban is olyan) ez a kép: balról a hatalmas padlású, hajdani barokk tisztiszék, jobbra az éppoly nagy tetejű nagyvendéglő, szemben a Cinca patakágyából kinyúló tar gallyak mögött az emeletes iskola, amelyet már némi patinával tanodának hirdet a felírás, a dombra rakott templom, fölötte a még magasabb dombon zömökülő s mégis könnyedén felnyúló öreg vár, a hajdani betyárbörtön, s mögöttük a még magasabbra lépdelő házak a Tükörcsös hegyoldalában – szép arányával markolta meg mindez a szívet. Vagy a másik kép, amit a Sió felől jövő utas kap (ezt kapta Petőfi is), mihelyt fölér a Cinca első kőpárkányos nagyhídjára, s megjártatja szemét balkézt a Cinca-part szép városi házsorán, a mély patakmeder fölött nyúló sok kis hídon, amelyek, kellő szerénységgel, Páris hídjainak nyáját idézik, majd áttekint a Szentháromság térre, amögött a Kálváriára, amely oly hirtelen lendülettel nyúlik fel, hogy az ember úgy érzi, rögtön átlép a fejünk felett. A kép, lassan kiegészülve a felszeggel s felette a Koppány és a Béndególja falurészek hegyi településeivel, szelíden, majdnem bocsánatkérően finomodott és emelkedett. Vajon mennyivel volt tündöklőbb a valódi Párisnál az a Páris, amely valaha Ozorán jelent meg? Valami nemes kölcsön visszaadásával itt a Miasszonyunk-templom terén Ozorából pontosan az az álom lett, ami egykor az ozorai Szentháromság téren Párisból. Ezért kellett elhagynom? Úgy látszik, ezért.
Már beletörődve engedtem, hogy Ozora a világ közepe legyen, akár gyermekkorunkban, amidőn a távoli pusztákról vágyódtunk feléje, a család központja felé. Mit változtat a gyermeki értékrendszeren, ha akár ötször is megkerülöd a földet?
De nem volt-e valóban valami világvárosian nyílt és merész Ozora fekvésében? Azt éreztem megint, amit tízéves fővel: milyen előkelő, azaz világfias ilyen helyről származni! A falu valóban ismeri a határok szabad levegőjét. Csaknem négy vármegye találkozópontján át: Tolna legcsúcsán, mint valami bástyafokon; egyik szemközti faluja – Szilas – már Veszprémben van, a másik – Igar – Fejérben; háta mögött, Ürögön túl egy jó nyargalás a somogyi Tab. Hány hely dicsekedhet ilyesmivel?
Ozora volt a Város. Az igazi, a méltó e névre: egy táj tűzőrzője, egy településnyi ember lélek- és testvédő helye. Ehhez is Páris madártávlata kellett, hogy méltón kidomborodjon. Arcát a Mezőföld-Sárköz halmainak s laposainak fordítva, hátát a Völgység utolsó hegyeinek vetve, a falu a Kapos és a Sió szögében szinte szeme fölé tartott tenyérrel kémleli a világot. Mögötte s két oldalán a szép vízmosásokban a színkatolikus cselédség, előtte a hajdani lápokban az egykori besenyők szárazra vetett ivadékai, a kemény és boldogtalan reformátusok. Nem, Párisnak csak egy párja lehetett a világon. Ha a szivárvány hídjának egyik talpa itt volt a Miasszonyunk körül, nem volt kétséges, hogy a másikat hol keressem… Szerencsére ez az álomváros, amely már-már a hajdani görög városok rangjára akart emelkedni, azon az alapon, hogy azokban sem élt sokkal több ember, s azokból is ki lehetett látni a szőlőhegyekre, épp attól tűnt el szem elől, hogy kinyitottam a szemem. De megfrissülve, mosolyogva gázoltam tovább a térdig érő – a térdet béklyózó – szelet.
Más jelek is jöttek.
Az ország ott keleten bárkává alakult, az özönlő hírek és jelek keservesen himbálták. Az egész Duna-táj, az egész Rajnán-túli világ még inkább az elképesztő számok meseföldje lett. Egy doboz gyufa ötezer korona, egy doboz cigaretta ötvenezer! Úgy látszott, hogy a nyomor valóban kiönti a világba az országból a népet úgy, ahogy Sinkovics megjósolta. A grófok könnyű szívvel belenyugodtak az ősi föld határainak megnyirbálásába, de kitűnően megerősítették a maguk földbirodalmainak határait. Az értékeknek, a határoknak és a szenvedélyeknek ebben az állandó hullámzásában hol is volt pontosan a haza? Nehezen lehetett látni. Lázongások és kitűnő könyvek híre érkezett. Balmazújvároson szétverték a parasztokat, de Mikes remek költőket toboroz. A tájra néha hetekig tartó köd ereszkedett, s feltisztulása után a bárka száz mérfölddel arrébb került. Keletre? Nyugatra? Ez volt az izzó kérdés már ezer éve. Hogy egy ország mennyire fekszik Nyugat-Európától, azt nem a geográfia szabja meg (Örményország századokon át Clunyvel volt határos), hanem inkább tán ez a két hosszúsági és szélességi kör: hány a jó író és – közvetve vagy közvetlenül – mennyit lehet a közpénzből lopni. A szellemi délkör szépen feszült a La Manche irányába. A másik annál inkább lazult. Móricz közölni kezdte a Légy jó mindhalálig-ot, Kosztolányi az Édes Anná-t, Babits a Halálfiai-t, de Nagyatádi tábora szétesett, s a szakszervezetek óránként várták a feloszlatást. Osvát vezette még híven a szellem világát, de amit egy nemzet vezetésében balfogásnak lehet nevezni, az ijesztő végzetességgel megtörtént, egy emberöltőre. Aztán jöttek azok a hírek, amelyeken végül a bosszankodó szájkörnyék is mosolyra kényszerül, mint holmi vásott kölykök csínytevésein. A düh szüneteiben nem lehetett fejcsóváló nevetés nélkül nézni (innen a magasból) azt az ügyességet, azt a fiatalos gáttalanságot, azt a keleti tarkaságot, ahogy ez a köztisztviselő a bakancsokból a jancsiszeget, a másik egy még meg sem épült kórházból a gerendát, a harmadik a népjóléti levesekből a galuskát elszerezte, s a huszadik a már megszerzett telekhez még csatornát és külön betonutat is szerzett magának. Az ezeregyéj kisbasáinak gyors csalafintaságai villogtak. A bárka valahol Afganisztán táján imbolygott, tatján egy kopasz arisztokratával.
Lehetett-e ide visszavágyni, bárhogy nyüszített is a szív? Hazavágytam, de viszolyogva torpantam meg, mihelyt a vágy tervvé próbált alakulni. – Hazajöhetsz, elrendezzük! – jött az üzenet hazulról. – Mikor jössz már haza? – érkezett a sürgetés meg az aggodalom már Cecétől is. Szerencsére épp ez a sürgetés meg aggodalom adott képet arról, milyenfajta haza is várna engem odahaza, Tolnában. A jog vagy a jegyzőség azért sürgetett, mert Gy. bácsi előbb-utóbb nyugalomba vonul magas posztjáról „és akkor ki egyengeti a te utad, édes fiam?” – írta végül anyám anyja is. Csak neki tudtam megírni, hogy engem épp ennek az útnak máris oly szépen látható kanyarjai hőköltetnek hátra. Nem adott igazat, csak egy pontban. „Hát azoktól a fejük-fönt kathólikusoktól jó is az óvatosság” – válaszolta, de én ebből is megéreztem, hogy tökéletesen megért, mert hisz tudtam, hogy neki a kat-hólikus (ahogy ejtette) még pontosan azt jelenti, amit az első prédikátoroknak.
Mért volt különösen édes dac már a műhelyben gondolnom a hazára, kezemben egy ormótlan kalapáccsal a bokáig érő papírhulladékban, ez előtt az alig ismert rendeltetésű gép előtt? Egyszerre mintha keményebb talajon álltam volna.
A gép jószerivel csak bonyolultabb munkapad volt, olyanforma, mint a lakatosok satuja, épp csak aránytalanul megnyújtott pofával, hogy egy könyvet hosszában foga közé szoríthasson. A könyvnek csupán a gerince állt ki, az a rész, ahol összefűzik. Becsíptetni már elég tisztességesen be tudtam csíptetni (egy hajtókerék és egy lábító segítségével). A finoman beenyvezett, de már száraz gerincet most szép ívesre kellett kalapálni, úgyhogy két szélén finom pereme legyen, a később odaillesztendő bekötési tábla számára, ez volt még hátra, a nehezebb. Óvatosan kezdtem bele.
A szerelem ébredésének öröméhez lehet hasonlítani, nem véletlenül, egy-egy képességünk váratlan felfedezését. Ilyen érzés foghatja el azt, aki egyszerre arra ébred, hogy énekelni vagy szavalni, vagy verselni tud, vagy át tudja úszni a Dunát. Ilyen érzésben volt részem, amikor kiderült, hogy minden erőfeszítés nélkül is megülöm a lovat; ilyenben, amikor egy délután váratlanul csak sikerült a korcsolyával egy féllábas kör s azután a többi. Nem tudtam, hogy kézügyességem van.
Még az édes zavarosság is, ahogy ez a tudat egyszeriben eláramlott bennem, ez is a szerelmet idézte. Meddig terjed, mire képesít, mire lehet használnom? – mindez bizonytalan volt s kellemesen nyugtalanító. Jólesett kézbe fognom a kalapácsot. Jó volt ütögetnem, alakítgatnom azt a finom anyagot. A titkos adomány, a kézügyesség ott bizsergett ujjaim bögyében, mint megannyi apró erekció. Igazában az tett izgatottá, hogy a módszert, mondhatnám úgy: a kielégülés módját mégsem ismertem. Vertem, vertem a könyv gerincét és – kreccs – egyszerre elrepesztettem. Ingerülten löktem magam elé a kalapácsot; éreztem, hogy elfut a pirosság.
A gazda a másik, éppily apró helyiségben, otthagyta a maga munkáját, átjött; mellém lépett.
– Nem jobb volna mégis magyar eljárással?
Zéligmannra tekintettem, ajkamat összeharapva. De ő csak mosolygott. Levele óta – amelyről pedig valóban nem ejtettem célzást sem – egyre többször ebbe a félig kötekedő, félig gyanakvó mosolyba burkolódzott.
Ezzel fogadott mintegy két hete is, amikor végre sikerült találkozásra bírnom. Amelyből aztán ez a képtelen helyzet származott.
Nehezen hitte el, hogy csak a munkáról akarok vele beszélni.
– Dolgozni? Te is? – kérdezte. – Miért?
Gyanakodva nézett rám.
De végül megnyugodott. Ekkor viszont nem fogyott ki a kérdésből, a tanácsból. Igazolta hírét: meglepő gyakorlatiasságról tett tanúságot. S még meglepőbb aggálytalanságról!
Holott nem is tanácsért mentem hozzá, hanem legelőször inkább lelki étvágygerjesztőért, példáért. Mert hisz munkát tanács nélkül is kaphattam volna. A Szajnán megritkultak ugyan a hajók, de ládát szegezni vagy kazánt vakarni akármelyik Józseffel vagy Istvánnal beállhattam volna én is, akár már a következő reggel.
Elmehettem volna Sinkovics éttermébe is.
– Szamárság – mondta Zéligmann. – Ha már dolgozol, mesterséget tanulj.
– Az három év!
Az asztalosságnak vagy lakatosságnak éppakkora tekintélye volt előttem, mintha valaki orvos vagy jegyző.
– Három hét! – mondta legyintve Zéligmann.
Volt neki már négy-öt mestersége is; minden menekülés után más irányba vágott.
– Nem volna kedved a könyvkötészethez? – kérdezte.
Könyvek! Ez a szakma fellelkesített. Amikor első ízben, tizenkilencben az események kifelé hullámoztattak a középiskolából, nyomdász akartam lenni. Ez majdnem ugyanaz.
Zéligmann még Pesten valamikor be akarta kötni a saját könyveit. Végighallgatott valami esti könyvkötőtanfolyamot. Erre támaszkodva lépett itt be rögtön segédnek, abban bízva, ha valamit még nem tud, azt mondja: Magyarországon azt másképp csinálják – oktassák ki hát arra a részlet-eltérésre! (Ilyen alapon volt egyszer már borbély s egyszer szakács is.) A harmadik műhelyben már alig volt kérdeznivalója.
Erre beszélt rá. Amennyi tudást ő a pesti tanfolyamon szerzett, arra két este megtanít. A többi már csak fellépés kérdése. De hisz ő különben is mellettem lesz: műhelyében is keresnek munkást.
Én éppen a belépéstől, az első fellépéstől idegenkedtem. Legyőzhetetlen húzódás élt még mindig bennem minden ismeretlen környezettől, főképp, ha egymagamban kellett megjelennem.
De ha ő is velem lesz, az más. Kettesben a pokol kapuin is benyitok.
Attól az ő mostani műhelyétől igazán nem kell tartani – mondta konokan. – Két kis lyuk az egész. A főnök, Puget úr, különben is ártatlan lélek, többet olvassa a könyveket, mint köti. Képzeljem: Descartes-ról lehetne beszélni vele, Platónt bújja! Van még egy segéd rajta, Zéligmannon kívül is, az a műhely ereje, de az meg úgy belefekszik a dologba, hogy se lát, se hall. S ha föleszmél, ha fölemeli is a fejét, viszi rögtön a papírraktárba a kis fűzőlányt, mert akkor is legfeljebb azon áll meg a szeme.
Ilyen előzmények után kerültem a műhelybe.
Zéligmann adta kezembe a munkát. Adta rögtön az utasítást is. Az első nap ebédszünete elég volt ahhoz, hogy megbarátkozzam a gépekkel.
Ilyenkor délben a műhely kiürült.
A segéd szárnya alá vette a kis fűzőlányt, s elvonult vele a vendéglőbe, onnan a sarki ivóba. (Kipirult arccal, csillogó szemmel, kar-karban tértek vissza.) Puget úr a lakásába vonult föl, miután hosszú töprengés után eldöntötte, hogy aznap a birka melyik részéből vásárol, hogy ebédre megsüsse. Agglegény volt, s néha barátait is vendégül látta. Ilyenkor csak órák múlva tért vissza, szintén emelkedettebb hangulatban. Nem csupán a bortól, hanem a mestertársaival folytatott beszélgetéstől, amely valóban elég magasröptű volt: Puget úr elmenet az ürü-testrészekről ejtett el egy-két hangos gondolatot, visszajövet Rousseau-ról és Rivarolról. Bólintottunk rá, de csak úgy, mint a másik két alkalmazott; nem árultuk el magunkat.
Zéligmann megmutatta, hogyan kell kezelni a plioir-t, a cisailles-t, a rogneuse-t, s a többi szerszámot és gépet, amelyeket örökre francia nevükön tudok felidézni, mert – hasonlóan az anyanyelv szavaihoz – első ízben nekem így mutatkoztak be.
Zéligmann felemelte a plioir-t, azt a csontból való lapos simító alkalmatosságot, és hosszú, fürkésző pillantást vetett rám.
– Mi elől menekültél te ide?
– Hova ide? Semmitől!
– Úgy értem, mi elől menedék neked a munka?
Megéreztem, hogy ezt a kérdést tulajdonképpen öntudatlanul saját magának tette föl. Azt hittem, szóra oldódik. De elkövettem azt az ostobaságot, hogy ajtóstól rohantam a házba:
– És te, te mi elől menekültél ide?
Elvörösödött. Lecsapta a plioir-t. A fogas felé lépett, ahol kabátaink függtek. Közben végezte a mozdulatot, hogy bújik ki a munkaköpenyéből.
– Rögtön itt hagylak! Ezt igazán nem vártam tőled! Ez, ez… arcátlanság!
– De Féligmann!
– Fogd be a szád! Nem állok szóba azzal, aki még a szavát sem tartja meg!
Alig tudtam lecsillapítani. Elfordult, mint egy durcás lány.
– Nem ezt ígérted! – mondta.
– Én semmit sem ígértem.
– Hát akkor most ígérd meg.
Csak akkor fordult vissza, igaz, hogy már mosolyogva, amikor másodszor is becsületszavamat adtam.
Kezet fogtunk.
– Még csak egyet mondok – mondta. – Azt a levelet nem is én írtam.
– Miféle levelet?
– Aki azt a levelet írta, az még nem mindig én vagyok. Az még csak épp akkor élt! Nem tudom, érted-e?
– Fogalmam sincs, miről beszélsz.
Rám nézett.
– No, jól van. Köszönöm.
S mutogatta tovább a gépek használatát.
Puget úrral meglehetős szerencsénk volt, rögtön az első nap. A költészet istennője első ízben jutalmazott meg hódolatomért.
Puget úr letett egy oszlopnyi könyvet a szomszéd asztalra. Az oszlop tetején egy gyönyörű kiadású Laforgue feküdt.
Nem állhattam meg, hogy oda ne nyúljak érte.
– Ó, Laforgue – mondtam.
Az alatta lévő könyv Jammes válogatott művei voltak a Mercure sárga kiadásában.
Betűértők tudják, mit jelent egy hallomásból ismert könyvet kézbe venni. A könyv nyújtotta élvezet nem az olvasásnál kezdődik. A könyvek tapintása, súlya, illata rejtelmesen megsejteti tartalmukat. Elragadtatva forgattam ujjaim közt Jammes-ot. A következő könyv a Rosszul megláncolt Prométheusz volt! Gyorsan végiglapozgattam az egész oszlopot, Puget úr jóakaratú beleegyezésével.
– Látom, kedveli a szakmát – mondta.
Tudta, hogy Zéligmann-nal honfitársak vagyunk. Nemhogy nem neheztelt, sőt még maga is érdeklődéssel hallgatta, ha munka közben magyarul beszéltünk. Munka közben Zéligmann szeme ott volt a kezemen. „Vigyázz, elég, jobbra, befelé szorítsd!” – forgott a nyelve aszerint, ahogy az én ujjaim forogtak. De mondott ilyet is: „Ejtsd le gyorsan a földre, azon már nem lehet segíteni.”
Úgy látszott, az első napok végén legalább úgy láttuk, hogy tervünk – Zéligmann merész terve – sikerül; ha nem is három hét, de talán három hónap alatt. Boldogan vettem volna én háromszor három hónapot is.
De a veszedelem elégszer megkörnyékezett.
Pusztán Puget úr jóindulatából.
Kalapáltam, kalapáltam és – kreccs – a könyv gerince megint beszakadt. Zéligmann lépett volna felém, de Puget úr jóakaratúan megelőzte.
– Én tán jobban meg tudom mutatni a francia eljárást.
A gerinc az ő leckéje után is beszakadt. Beszakadt harmadszor is.
– Nem baj – mondta álmodozva –, csinálja csak, kérem, ahogy hazájában megszokta. Minden nemzetnek megvan a joga a szokásaira.
Még a humanista eszmevilágú franciák közül való volt.
– Nem, nem – válaszoltam kínlódva –, maradjunk csak a francia eljárásnál!
Nemcsak a kudarc miatt kínlódtam.
Puget úr kisujjával eligazította homlokába bomló selymes-fekete haját, kivette a könyvet a satuból, másikat tett helyébe; ismét megmutatta a francia eljárást. S nézte érdeklődve ujjaimat.
Amíg mutatta, pillanatonként vettem volna ki kezéből a kalapácsot.
Mindkét nagyapa híres volt a kézügyességéről, apámról nem is szólva. Az ősök szerzeményét szinte ágaskodni éreztem magamban a türelmetlenségtől. De mihelyt a kalapács az én kezembe került, az ősök tréfálódni kezdtek, szégyenletesen cserbenhagytak. Messziről ingerkedtek velem, olyanformán, mint mikor a határbeli kószálás közben a nagyobb gyerekek átugrottak egy-egy patakot, s a túlsó oldalról biztattak a követésre. A benső türelmetlenség még Puget úr munkájánál is gyorsabb munkára ösztökélt. S közben kezem a kenőasszonyok óvatosságával ütögette-tapogatta a könyv gerincét. Egy hibás mozdulat, s megint lepattantom a finoman odaszáradt enyvet, eltöröm a fűzést, vagy lecsapom a könyvnek a satu-szorította milliméternyi peremét. Mintha az egész világ szeme s ráadásul a nap is az én lassúságomat figyelte volna.
Felém fordult a másik két alkalmazott is. A dülledt szemű, szőke lány, akinek szája egy picikét mindig nyitva volt. Napszámra egy mukk, egy arcrándulás, egy szemrebbenés nélkül fűzte a könyveket. Éppígy, egy mukk és arcmozdulat nélkül állt fel, s ment a rejtelmes kamrába is a segéd egy fejrándítására. Zömök, virágkorát élő férfiú volt ez, akinek elégedett, egészséges arca, szép fekete körszakálla s dús hajperemmel övezett hibátlan kopaszsága tisztalelkű szíriai szerzetest idézett az ember képzeletébe. Ő enyvezte, táblázta és vágta simára a könyveket. Ha felöltötte fekete színű, bő és hosszú munkaköpenyét – a vareuse-t –, abban már valóságos pátriárkának, valami visszavonult szerény és szorgalmas főatyának nézhette az ember. Kalapáltam, kalapáltam, óvatosabban, mint a szobrász a szobor orrát. S egyszerre ezt is berepesztettem.
Feladom a harcot, azon a ponton voltam.
Tulajdonképpen már fel is adtam, s csupán kudarcom bejelentésével vártam még egy s még egy utolsó percet. Ezzel húztam ki eddig is a napokat. Külön erőt ad, ha az ember minden percben abbahagyhatja a próbát. Bármily titokzatos, de nyugodt lélekkel adhatom tanácsul, hogy az éhezés például csaknem fele annyi gyötrelemmel jár, ha egy utolsó frankot minden eshetőségre ott tartogatunk zsebünkben, vagyis, ha azt hihetjük, hogy minden pillanatban jóllakhatunk, azaz sorsunk mégis kezünkben van. Ezt a legutolsó percet is azért álltam ki, mert azt hittem, csak tőlem függ, hogy ebből a piszkos zugból fényes palotába lépjek át. Hogy ezt a kínos próbát a boldogulás sima útjára cseréljem. Zsebemben volt a palota kulcsa.
Nem képletesen beszélek. A fogason, kabátom zsebében gyönyörű borítékba zárva három nagy ajánlólevél lapult, de olyan, hogy attól az egész Montparnasse hasra vágódik, valamennyi Dombosával, Bernákjával, sőt nációjával, ha gőgöm és tisztelettudásom megengedi, hogy csak említést is tegyek róla. Cece egyik legbeszédesebb küldeménye volt ez s egyben legsúlyosabb visszavágása Ozora felé.
Cece vállalta Párist. Vajon őszintén? Vagy csak azzal az ellenzéki daccal, amellyel egykor a magyar kálvinizmus annyi új eszmét vállalt – ha egyszer belekeverték! Aztán: Kálvin János is francia volt s az a titokzatos Beza is! Akárhogy volt is, Cece fölé enyhébb Párist emelt a délibáb (nem kismértékben azért, mert Ozora fölé meg oly riasztót), mint az ájtatos katolikus halmok felé. Igaz, a hugenották gyalázatos kiirtása óta veszélyes délszaki bozót volt ez a Páris is – de ki ijed meg a katolikusok bűnfészkeitől? Nincs az az ingovány, amelyen át az igaz lélek nem talál ösvényt, Cece pedig még ismerős járta ösvényről is tudott. Az ő Párisából már nemcsak lerothadt orral térhetett meg az ember, hanem diadallal, hírnévvel, arany medáliával, sőt pénzzel – ha győzte szusszal és kurázsival, kálvinistával persze. Ma is bámulom anyám anyjának tág világlátását, tájékozódó képességét. Czabuk keresztapám segített neki? Felutazott Pestre, felkereste Csók Istvánt.
Nyilván nem sokat kellett magyarázkodnia. Nem feszített-e vajon a mi lakodalmi fényképeinken körülbelül ugyanannyi Bordács, Czabuk, Szarka, mint az övékén? Rokonság nem volt közöttünk, de a magyar atyafiság szokásos szálait minden bontogatással csak szorosabbra húzta-kuszálta az ember. Nem voltam-e gyerekkoromban Csók Lexi bácsi kedvence (épp tőle sajátítván el a leghajmeresztőbb eretnekséget), nem üldögéltem-e órákat vele a méhesben, a főtéri házban, amelynek minden zugában egy-egy ifjúkori rajz ékeskedett? Nem ült-e a nagy festő is a mi méhesünkben s tán éppily hangulatban Kállay nagyapa mellett? Nyilván jól s tán szívesen is emlékezett minderre; a három levél amellett tanúskodott. A három közül az egyik egy olyan embernek – olyan pénzügyi hírességnek – szólt, hogy a rendőr, meg se várva a kérdezősködés végét, messziről a házára mutatott.
Kalapáltam, kalapáltam a könyv berepedt gerincét, s lassanként helyrekalapáltam a sebet. Éreztem, ahogy a képesség valahol megmozdul a bensőmben, olyanformán, mint anyjában a gyermek. Gazdagodást éreztem, a szerzés valami tisztább boldogságát. Parancsolni tudtam valami olyat az izmaimnak, amit addig nem csináltak volna meg; nőtt a hatalmam. Mintha egy kicsit magam is nőttem volna. Nekividultan kalapáltam, s szépen leütöttem a könyv sarkát. Úgy vettem, mint önhitt király a lázadást.
Mégis abbahagyom, de rögtön! Jó, délig még kihúzom. Az izmok, mint a megdorgált kutyák, remekül engedelmeskedtek.
Így délben megint csak holmi erőgyűjtésért mentem el az egyik címzett nagy háza elé. Már induláskor tudtam, nem fogok becsöngetni. Megálltam a szemközti járdán, jól kinéztem magam. Elővettem a borítékot, tenyerem lapján méregettem; hol a címzésre, hol a házra pillantottam, olyanformán, mint a céllövő; olyanformán, mintha a boríték a puska, a ház meg szarvasbika lett volna, s csak tőlem függne, hogy mikor terítem le az egyikkel a másikat. Nem kételkedtem a boríték tartalmának erejében, Csók Istvánban. Sohasem láttam. Friss, fürge fiatalembernek képzeltem el a nálam csaknem negyven évvel idősebb művészt: otthon az öregek, Czabukéknál is csak Pistának emlegették, a világravaló kamasznak kijáró mosollyal és elégedettséggel; ezeknek valóban öccsük volt, húsz évnél is többel. Ettől is csak nőtt a biztonságérzésem.
A házra mint tulajdonomra tekintettem. Bemenni, birtokba venni – mintha ezzel holmi bizalmatlanságot fejeztem volna ki a világhódító földi iránt. (A malom, ahol született, Sáregres és Cece közt fekszik, de Cecéhez jóval közelebb, mint Egreshez; merő véletlen, hogy közigazgatásilag mégis Egreshez tartozik: a malom Cecéből él.) Zsebre vágtam a felbontatlan levelet. „Jó lesz ez még” – gondoltam megdicsérve magam, hogy nem lőttem el erre a házra, s szívemben azzal a jó érzéssel, hogy a legnagyobb bajból, a végső éhezésből mindig kivághatom magam vele, csak akkor használom fel.
Zéligmann türelmetlenül várt a műhelyben.
– Azt hittem, már megszöktél – mondta. És gyorsan elmagyarázta még egyszer, hogyan kell kezelni a cisailles-t, a nagy asztali ollót, mellyel a kartont vágják.
– Nevetnünk kellene ezen a komédián – mondtam neki, amikor már Puget úr is visszatért közénk. – Vagy kölcsönösen fel kellene képelnünk egymást.
– Miért? – emelte rám nagy bibliai szemét. – Amért te komolyan veszed a világot? – S a bibliai szem pajkos csillogással telt meg.
Jó egy hét múlva fogta el az erkölcsi aggály. Hisz mi félrevezettük Puget urat! Szólni kellene neki! Ez így zavaros helyzet! Most, hogy már tisztulni kezd, visszafelé is tisztázni kellene!
Alig tudtam meggyőzni, hogy a tisztázással zavarnánk csak végképpen össze.
– Gondolod? – kérdezte és megint csak gyanakodva nézett rám. De már-már engedélyezett egy mosolyt annak, hogy arra merek gondolni, amire ő gondol.
Aztán delente már mi is otthagytuk a műhelyt, télikabátunkat vállunkra vetve. A szeles, esős idő, az ősz első rohama elcsöndesedett, olyanformán, mint egy nagy erővel jelentkező, de járőrcsetepatéiban még visszavert hadsereg. Ragyogott az ég, mint valami jónak ígérkező fegyverszünet.
A Germain-Pilon utca, amelyben a műhely volt, meredeken a Montmartre-nak kapaszkodott. Fent a széles Apácák utcájában a járdák hosszán állandó piac volt. Gyümölcsöt és kenyeret vettünk. Letelepedtünk valami napsütött padra. Beburkolóztam a télikabátba, amely csak vételnek volt új: a clignancourt-i bolhapiacon vettem. Nemcsak finom posztójával melegített: munkám első eredménye volt. Ölünkből szedegettük a citromsárga körtét, a szőlő borostyánszínű szemeit, amelyeket szinte átlátszóvá tett a napfény. Messze elláttunk a város felett. Az ősz a szülőföld lehét hozta, az ozorai szőlőhegyekét.
A levegőben elszállt egy apró fehér toll; nem is toll, hanem pihe, talán valami galambé, a közeli Szent-Szív Székesegyház hófehér tornyából. Néztem, hogyan lebeg a szellő láthatatlan hullámain, s egyszerre eszembe jutott, hogy otthon most csépelik a babot. A kis zsellérek, akiknek nincs rostálógépjük, egy cérnaszálra rákötnek egy kis pihetollat, felakasztják az almafa ágára. Annak a mozgása szerint állnak föl, mindig arról az oldalról, ahonnan a szél fúj, és magasra emelt szakajtóból vagy melencéből öntik a babot a lábuk alá terített ponyvára. Messzire repül a törek az őszi fényben.
– Neked nincs honvágyad? – kérdeztem Zéligmannt.
Gyanakvása fölengedett egy percre. Ősszel neki is volt honvágya, neki csak igazán! Csak azt nem tudta megmondani, hova vágyódik vissza. „Mert hisz én már a Kazinczy utcából is visszavágytam valahová!” De őelőtte nem ilyen képek lebegtek; nem repülő babtörek vagy vörhenyes szőlőlevél. Fogalmak és gondolatok lebegtek előtte. Végre megfogalmazott valamit:
– A számkivetettség ma más, mint hajdanában – mondta. – Már nem a hazavágyás! Hanem a népek jövendő nagy hazájába való sóvárgás. Nem hátrafelé fordítja a tekintetet, hanem előre. Nem egy földrajzi terület, hanem egy lelkiállapot kell neki…
Hogy gondolod? – gondoltam, de nem biztathattam a beszédre: megállapodásunkat szegtem volna meg vele. Megindult bennem egy kis mosoly, de hitványságnak éreztem. Volt valaki ez a Zéligmann.
S ő csak merengett. Magának gondolta el, amit elgondolt. Én meg arra gondoltam, hogy távol a hazától is lelek valami nyugalmat, valami hazafélét. A napok – a munkás napok – szabályosan és békésen sorakoztak; csaknem úgy, ahogy a prédikációk ábrázolják a tevékeny életet. A Bozsárral űzött munka-kicsapongások után végre valóban házasságban éltem a munkával. Napról napra biztosabban forgott kezemben a kalapács. Éreztem erőmet. Mindez – különösen a műhelyen kívül, az ebédszünet alatt – már-már büszkeséggel töltött el, akár egy fiatal férjet.
Zéligmann úgy elmerült a merengésbe, hogy azt hittem, szóra fakad. Meg is szólalt. Ilyeneket mondott:
– Eloltottad az enyvet? Pesten házilag csinálják a fedőlapot, negyedannyiba kerül.
Ránéztem, szerettem volna figyelmeztetni, de hallgattam.
Vagy egyszerűen felkelt.
– Hová? – kérdeztem.
– Vissza a műhelybe. Puget nem ér rá; engem kért meg, hogy a Nemzeti Könyvtár emberével beszéljek.
Hallgattam, kötött a megállapodás.
Ő volt Puget úr állandó helyettese. Ki is lehetett volna más? Ő tudott számlát írni. Értett a gépekhez! Az ócska könyvgyalu helyett Puget úrral massicot-t, sajtolós papírvágógépet vásároltatott. Volt olyan munka, amelyről Puget úr akkor értesült, amikor Zéligmann átadta neki az érte kapott összeget.
Rám ebből is csak jó származott.
– Akarsz sétálni egyet? – kérdezte Zéligmann, ha a görnyedéstől hátrahajoltam, kiropogtatni egy kicsit a derekam.
– Vidd haza ezt a könyvet.
A városrész napközben olyan volt, akár napközben a színház, amikor csak a próba meg a takarítás folyik benne. Az éjszaka sötétjében oly tündöklő homlokzatú mulatók most fakó kulisszák voltak. Nagy kalapdobozokkal lányok siettek. Az éjszaka nagy énekesnői és kéjnői ágyukban aludtak; a kisebbek kifestetlenül, papucsban, karjukon szatyorral bevásárolni mentek. A regényes kozákok és csikósok rongyos szvetterben a kapuk rézgombját fényesítették, vagy a járdát söpörték.
Szorongva csengettem be az idegen lakás ajtaján.
Néha a szobalány a markomba olvasott összeg után kisvártatva egy huszonöt vagy ötven centime-ost is odatett. Először ez még nagyobb zavarba ejtett; aztán épp ez oldott fel a félszegségből. Szívesen adtam volna a magam részéről én is borravalót a szobalánynak, amiért olyan kedvesen és hiánytalanul ideadta azt a ráadáspénzt. S ha megfeleznénk? El tudtam volna beszélgetni vele, jobban, mint gazdáival.
Egyszer egy teljesen bőrbe kötött kéziratot vittem haza. Versek voltak, női írással; nem is kezdetleges szerelmes versek, egy kielégítetlen szív sóhajai a még ismeretlen eljövendő férfi után; a műhelyben az utolsó betűig elolvastuk. Hófehér előszobában itt is szobalány fogadott, megnyerő külsejű már ez is; bevezetett a hálószobába. A hatalmas fehér ágyban fiatal nő feküdt, könnyű hálóköntösének ujja válláig futott vissza, ahogy a könyvért felém nyúlt. Boldogan vette át a kötetet, s rögtön lapozni kezdte, mintha nem ő írta volna, hanem neki írták volna.
Szótlanul néztem és vártam. Végre ideadta a pénzt és távozhattam.
A műhely ablakai egy közre nyíltak. Nem is köz volt ez, hanem egy hosszú-hosszú belső udvar, kapun át lehetett belépni a Germain-Pilon utcából. Földszintes, egy- és kétemeletes házak sorakoztak benne szinte egymás hegyén-hátán s alig néhány méternyire egymással szemben. Nemcsak a házkapuk, hanem a lakásajtók is közvetlenül az utcára nyíltak, oda nyíltak a konyhaajtók is. A családok élete így nagyrészt az utcán folyt, valami olyan közösségben, amilyet az ember az észak-afrikai városok bennszülött negyedeiben láthat. Az asszonyok az utcán mostak, egyik-másik ott is főzött, szutykos pongyolában, amely néha egész hosszában kinyílt, és látni engedte az inget, ha egyáltalában volt ing alatta. A hajdani montmartre-i élet utolsó mohikánjai éltek itt, abban a művészi, illetve bohémi függetlenségben, amely föntebb, a Halom tér, a „Montmartre-i Szabad Község” környékén, a híres hely szívében is emlék vagy már csak az idegenek számára mesterségesen készült látványosság volt. A művésznyomor regényes szabadsága és züllöttsége itt hiteles volt: az éjszakai élet átmenetileg vagy örökre kivetett hajótöröttjei táplálták, ténylegesen is. A hajdani modellok, akik még az igazi Fürge Nyúlban Dépaquit-val, Picassóval, Mac Orlannal itták a cseresznyepálinkát, vagy Warnod-val, Carcoval, Deslingières-rel ölelőztek, ágyukat most facér táncosnőkkel osztották meg, akiknek nyakán s ujján egyre kevesebb volt az ékszer. A közből néha vad sikongás hallatszott. Valami öreg magánfilozófus lábosa tűnt el a közös tűzhelyről, vagy a razziázni akaró rendőrség előtt zárult le az utcai kapu, és szerzetesi szakállt eresztett hajdani stricik rohantak husánggal kezükben a hevenyészve emelt torlasz felé, törvénytelen unokáik élén.
Kinyitottuk és becsuktuk az ablakot, s kopácsoltunk tovább az enyhe enyvszagban, a munka monoton menetében, amely után az utca szabad levegője valóban a szabadság lege volt. – A legritkább, a legjobb íz ízleléséhez is a kenyér megszokott íze kell – magyaráztam Zéligmann-nak. – Így kell a szabad idő ízleléséhez a munka. Várost, emberi teret úgy csinál az ember, hogy arányos falaival kiszakít egy darabot az alaktalan űrből. Az alaktalan időből munkájával így szakítja ki érzékelhetővé a szabad időt. Mint mindennek, a szabadságnak is határ és ellenállás kell, hogy formát kapjon; keret kell körébe, hogy látható legyen.
Milyen ízt kapott az a néhány tíz-tizenöt perc, amikor hónom alatt egy-egy hazaszállítandó könyvvel kifordultam az utcára! Még az a néhány perc is kincs lett, amennyivel reggelente korábban érkeztünk a Pigalle térre, s amelyet arra fordíthattunk, hogy kényelmes léptekkel haladjunk a műhely felé, szemügyre véve még egyszer a meredek Germain-Pilon utca járdáira kirakott szemetesládákat, az elhajított cigaretták aranyos vagy szájfesték-pirosította csutkáit, a kémények virágcserép alakú nyílásait. A szabadság annyit emlegetett levegője az én orromban ma is annak a télelőnek nedvességével és szénfüstszaggal kevert, enyhén hideg legét jelenti, amit akkor beszívtam.
Hat óra előtt öt perccel már vetettem le köpenyemet – ettől fogva aztán minden pillanat különösen drága volt.
– Jössz? – kérdeztem Zéligmanntól.
Legtöbbször még maradt. Ő készítette a műhely napi könyvelését. De ha jött is, csak a földalattiig mentünk együtt. Még most sem tudtam, hol lakik. Kezet fogott, s egy éjszakára elmerült a föld gyomrában.
Én meg persze megindultam a Csata tér felé. De mennyire más érzelemmel már oda is.
Gyalog mentem, nemcsak takarékosságból s nemcsak azért, mert volt időm – hisz épp mostanában gyűjtöttem én legfukarabban a perceket is a betűfalásra. És milyen könyvtárhoz is jutottam épp most: Reverdy-nek, a költőnek könyveit is mi kötöttük, ott lakott a harmadik utcában! Valójában lustálkodásból mentem gyalog. Eltűnt – naponta tünedezett – az az érzés, hogy vendég vagyok a városban. Lődörögtem, ott álltam meg, ahol akartam. Vettem egy újságot. Bementem egy álló ivóba, megittam (vacsoraképpen) egy bögre kávét, s fizetéskor annak a maharadzsának természetességével, aki születésétől megszokta, hogy vágyának nem lehet zsebbeli akadálya, leparancsoltam a polcról egy csomag cigarettát, és azt is kifizettem. Akartam inni még egy kávét? Két utcával arrébb megittam még egy kávét, sőt csokoládét, és megméredzkedtem egy utcai mérlegen. A pénz birtoklóit két nagy csoportba lehet osztani. Azokéba, akik számára a pénz fogalma a bankjegyeknél kezdődik, s a váltópénzt afféle morzsának tartják, és azokéba, akik az ércpénzek koordináta-rendszerével szabják körül az elérhető világot. A váltópénzt kabátom zsebébe raktam; bele-belenyúltam a zsebbe s megnyugodtam. A bankjegyeket fölöslegesen is fölváltottam, ami nem került sok időbe, mert a műhelyben még mindig a lehető legkezdőbb segédi fizetést húztam. A szemérem nem vitt rá, hogy Puget úrtól emelést kérjek. (Ez az alacsony fizetés tartotta egyensúlyban a lelket, ha néha-néha még mindig megreccsent a könyv a kalapács alatt.) Így is tele voltam pénzzel, bár esetemben e kifejezés valóságosan kevesebbet jelentett, mint képletesen. Megmerítettem ujjamat az érzékelhető vagyonban, olyanformán, mint anyám a disznóknak szánt kukoricában, és vettem egy tintaceruzát, majd egy kalap alatt egy ceruzahegyvédőt, s élveztem ezáltal az annyit átkozott csereeszköz által megszerezhető örömöket, amelyeket, mint mindenütt, e téren is az apróbb egységek birtokosai élvezhetnek egészségesen, vagyis igazán, épp azért, mert apróbb egységekben élvezhetik, érzékszerveik részéről nézve szinte kimeríthetetlenül. Sapkámat tarkómra toltam, kezemet-lábamat kedvükre hagytam lógni és kacsázni; a leghitelesebb belleville-i proli természetességével ballagtam a tető felé, a jól ismert udvarba. Köszönésképpen a kapu alatt elég volt már egy rövid ujjlendítés is a halánték irányában.
Már itt sem vendégnek éreztem magam.
A kapu alatt most ügyeletes állt, s igazgatta az embereket a különböző termek és helyiségek felé.
Az ősz óta a mi csoportunkban is lehetett észlelni valami változást. A gépkocsiszín óriás ajtaján fehér papírlap függött: az előadások percnyire pontos órarendje, egy félévre előre. Voltak meghívott előadók, voltak bizottságok és szakosztályok, ahogy az órarend rubrikái mutatták, Hegyi szép aláírása fölött. Az órabeosztásoknak ő lett a gazdája.
A teremben, az előadáson is érződött változás. A hajdani együttesben csoportok és szekciók kezdtek jegecesedni. Nagyobb volt a figyelem, nagyobb a fegyelem. Látható feje nem volt az új rendnek, de nyilván Venczel nyúlt bele a dolgokba, hogy szavajárását idézzem. Ő maga nem mutatkozott. Nem mutatkozott jó ideje más találkozóhelyünkön sem.
De a fegyelem nem az a fajta volt, amely szorosabbra fűzi az embereket. Támadt jele már az előadások megkezdése elején.
Befejeződött a franciaóra. Illetve még hivatalos befejezés előtt kezdett átalakulni azzá a közvetlen beszélgetéssé, amelyet azelőtt megszoktunk. Anna felolvasta s lefordította, már hibátlanul, az aznapi újságot. Bodor bácsiéknak most is ez volt a csalétek.
– A japánok megint piszkálják az oroszokat? Azt hiszik, még mindig a cárt kapják magukkal szembe? Hogy a fenébe nem nyughatnak?
Ami Oroszországra vonatkozott, arra már nemigen kellett készülnöm. Kaptam bele rögtön a szibériai helyzetbe, kezdve az 1905-ös háborúnál.
Valaki szólásra jelentkezően felemelte kezét. Már szólt is:
– Tisztelettel figyelmeztetnem kell az előadót, maradjon szigorúan a tárgynál!
Legenyi volt, akit egyszer francia-némasága folytán kopaszra nyírtak; most ismertem rá.
– Miért? – pattant fel harciasan Herzog.
– Mert az a csoportközi megállapodás! Senki se fejtegesse itt a csoportja nézeteit!
– Milyen csoportét fejtegetem én itt? – kérdeztem.
– Azt kérdezze meg a maga Venczel barátjától! Meg Piliti úrtól!
Herzog megint felállt; izgalmában megtörölte száját, olyan indulattal kezdett a szóba:
– Az az előadó joga, hogy milyen módszerrel magyaráz!
Csak azt tudtam, hogy bőrmunkás és óbudai. Véleménye így valahogy e szakma és Óbuda véleményeként hatott.
Hegyi próbált beszélni.
– Magára csak a beosztás tartozik! – kiáltották feléje. Maga itt csak végrehajtó szerv.
Bodor bácsi is felállt.
– Ez franciaóra! – kiáltották többen is. Széthúzás feszült ebben a fegyelemben. A régi családi levegő meghidegedett.
Karácsony írt, majd átírt két színdarabot. Mindegyikben volt egy-egy felvonás, amely végül kitűnőnek bizonyult, s önmagában is megállt. Szilveszterre ezeket szántuk, s már próbáltuk is. Ezek is történelmi drámák voltak, az egyik a gőzgép korából, ezzel a telibe talált címmel: A győzelem napjai jönnek. A másik a tizenkilences forradalom hadviselésének egyik drámai jelenetét ábrázolta, elevenre sikerült hősökkel s még elevenebb ingadozókkal és árulókkal. Már betéve ment a szöveg, amikor, magam sem tudom pontosan, milyen szakmaközi bizottság, elkérte a kéziratot, s nem is kihúzással, hanem jó egypár átjavítással adta vissza. Nem értettem okát.
– Most tanuljuk újra az egészet?
Szemző Éva hozta vissza a kéziratot.
– Lesznek szívesek újra tanulni – mondta.
– De hát miért? A legjobb párbeszédeket törték össze! Herzog most felállt, de Éva elébevágott.
– Ne tetszett volna olyan célzásokat megengedni!
– Miféle célzásokat? Semmi célzást nem látok – mondtam.
– Az jellemző az ön ideológiai felkészültségére!
– A szerző nélkül semmi változtatást nem fogadhatunk el!
Karácsony csak az első próbán vett részt, de annak végét sem várta meg, s addig sem szólt. Röstelkedve vallotta be, feszélyezi, hogy saját szavait hallja a színpadról. A női főszerepfélét az egyik darabban Anna játszotta. Tudtam – magától Annától –, hogy vele beszélt Karácsony a darabokról, elmondta, milyennek képzelte azt az alakot, akit Annának kellett megelevenítenie. Azt hittem, most is találkoznak. Voltak együtt moziban is.
– Mi meg a szerző inszinuációit nem fogadhatjuk el! – mondta Szemző Éva.
– Mindenesetre megkérdezzük Karácsony elvtárs véleményét! Megkérjük Orosz elvtársnőt, értesítse és hívja el a legközelebbi próbára.
– Én sem láttam már két hete! – mondta Anna kelleténél is magasabbra emelve fejét, s szinte az egész világgal szembenézve, ami nála a zavar leplezése volt.
– Hol van Karácsony? – kérdezte Hegyi, aki kötelességének tudta, hogy – mint valami számadó – mindenkit számon tartson.
– A lakásáról is elköltözött! – mondta valaki.
A csoportból épp a legjobb emberek kezdtek elmaradozni. S olyanok kaptak hangra, akiknek addig szavát sem hallottuk.
Elhangzott az első kizárási indítvány.
Ide igazán Venczel kellett volna. De hát – azzal a rossz útlevéllel – megint elnyelte a föld.
Kevesebb időm volt, tán azért sem vettem föl ezeket a bajokat. Meg aztán: lehetnek az embernek csábképei az életről? Egész nap könyökig, sőt homlokig szutykosan kentem az enyvet. Ez a munka világa. Az ember rápöccint a saját ujjára. Lenyeli azt is, ha munkástársa a sürgés-forgásban oldalbavágja vagy ráförmed. Így köszörülődünk, így leszünk magunk is kemények! Még valami büszkeség is eltöltött, sőt valamiféle hetykeség. Ez az én iskolám.
Herzog oda-odaviharzott hozzám. Állandó mozgásban lévő tagjai egy percre megmerevedtek.
– Csak türelem, szaktárs! Majd kibánunk mi ezekkel! – A mozoghatnék csak szembogarát járatta.
– De hát kikkel?
– Csak bízza ránk, szaktárs!
Hát végeztem gyorsan az órával; szinte a bakakihallgatást végző káplár hangján adtam föl a leckét, s nyilvánítottam ki, hogy több szorgalmat kívánok, mert ez nem munka, s még mindig katonás mozdulattal intettem Bodoréknak, Orováéknak, Annának, vagy akivel épp dolgom volt, hogy várjanak, azonnal megyek.
Bodoréknál nem nőtt a tekintélyem azzal, hogy a társadalomban végre szilárdan azon a talajon vetettem meg lábam, amelyen ők is álltak. Az első alkalommal egy kis dicsőség-aratásra mentem el hozzájuk. Egyenes derékkal ültem az asztalnál, mint aki végre elfoglalja helyét valamiféle nagy családban.
– És iskola most már nincs is? – kérdezte Bodor bácsi.
Ez az én iskolámat jelentette, az egyetemet.
Fölényesen ráztam fejemet, miközben kényelmesen kimertem egy-két kanállal a paprikás krumpliból. Már nem faltam; még kenyeremből is ott maradt egy darab tányérom mellett.
Bodor bácsi is megcsóválta fejét, szinte az én fejrázásom folytatásaképpen, csakhogy lassan, egyre lassabban. Úgyhogy az ő fejcsóválása a végén már nem is elgondolkodást, hanem megrovást mondott. Szeme sarkából nézett rám.
Az együttlét, a nagyobb meghittség helyett, amit vártam s amire fel is készültem, itt is meghidegedett.
– Nincs beleszólásom… – mondta Bodor bácsi, a mondat befejezése nélkül épp a hangsúllyal fejezve ki, mennyire ellene szól a dolognak.
Az a hangulat telepedett ránk, mint amikor egyszer a családba egy enyhe iskolai eltanácsolás hírével tértem meg.
– Az ember nem bizonyos, hogy úgy használ legjobban az osztályának – mondta Orova –, ha nem tör ki belőle, előre! Rúdjánál is lehet húzni a sárba ragadt kocsit. Nem muszáj, hogy mindenki térdig beleálljon a latyakba…
De épp erre volt nekem elméletem.
– Úgy, a rúdjánál! – kezdtem igazamtól eleve boldogan, miközben a hátam mögé dobott kabát zsebéből – az ágyon ültem – kiráncigáltam egy üveg bort s egy doboz szardíniát.
– Magyarországon azért nem egészséges a munkásmozgalom, mert nincs egészséges munkásöntudat! Akárhogy verik még a vasasok is a mellüket – a fiaikat, mihelyt tehetik, iskoláztatják, ugye? Vagyis azokat már nem szánják vasasnak! Vagyis még sincsenek olyan nagyra azzal, hogy vasasok! De itt nyugaton ez is másképp van! Mikor még hely után jártam a szaktársakkal, voltam olyan műhelyben, ahol a mi mértékünkkel mérve háztulajdonos munkások dolgoztak. Ott inaskodott mellettük a fiuk is! Ezek utódaikkal is hívek voltak az osztályukhoz! A nyugati munkások az osztályukkal együtt akarnak emelkedni, nem külön-külön! Nem kiszökve az első adódó alkalomkor! Ezért is emelkednek!
Bort töltöttem a vizespoharakba.
– Itt ami erő és tehetség, de még jólét is jut egy-egy osztálynak, azt a munkásság is megtartja a maga számára! Egy réteg önbizalmát az mutatja, hova irányítja a leszármazottjait! Az én apám kétkezi dolgozó, büszke is rá, de engem már árulónak szánt! Amikor azok közé szánt, akik felülről néznek a munkásra.
– Mi az elvtárs édesapja? – kérdezte Bodor bácsi. Megmondtam. – Nem hiszem, hogy nagyon örülne ennek az elhatározásának.
Úgy mondta, mintha ő lett volna az apám. Még azt a bort is úgy itta; a színe helyett az árát nézve az üvegen.
– Ne bort töltsön maga ezekbe – mondta végül megenyhülve és Orováék, Krupáék felé lökve a fejét.
Orova félrenézett. Nem volt már fiatal ember; özvegy volt. Tudtuk, hogy egyetlen lányával nincs levelezésben, mert az egy hivatali segédtiszthez ment feleségül, valahol a Dunántúl, abban a kis városban, ahol valaha Orova direktóriumi elnök volt.
De a legnagyobbat ott buktam, ahol legjobban fölöztem volna a diadalt. Annánál.
– Még mindig nem hagyta abba? – vágta el valamennyi beszámolómat.
Nem tudta elképzelni, hogy épkézláb munka kikerüljön az én kezem alól. – Köténye is van? – nézett rám, de úgy, hogy lépését is megállította. Próba után voltunk, hazakísértem.
Nevetnie kellett, hogy kötényem van; kalapács a kezemben!
Az idő meghűvösödött, de megállt. Otthon ilyenkor már hófelhők járnak, itt legfeljebb megint egy kis eső csapott le reggelente és alkonyatkor. A fák levelei végre lehulltak. A város most csupaszon lett igazán város, kőrengeteg helyett arányos kőalkotmány. Olyan volt, mint egy jól megtervezett óriási lakás, amelyet épp takarítanak s minden ablak nyitva. Szél fújt, de a nagykabátot nem kellett becsukni. Az ember hajadonfőtt járhatott, valóban úgy, mint holmi lakásban. Gyönyörködve néztem. Most kezdtem ráébredni, mi hiányzott nekem Pestből – az összehányt holmiknak milyen szaharája is volt az! Ez viszont olyan, mint egy szép és gondozott, termékeny táj. Lelkesen magyaráztam Annának. De ő csak az előbbi gondban volt.
– Lássam az ujját. Nem ütötte megint le?
Tudniillik a kezdetén egyszer valóban leütöttem.
Hát még a borravaló.
– Megköszönte szépen legalább? S csókolt kezet? Mert azt úgy illik, kezet csókolni. Ha azt akarja, hogy máskor is adjanak!
Nem szóltam semmit, átkormányoztam a kocsijárón; kinyitottam előtte az ajtót.
– Hát itt meg én hova bukok?
– Itt megvacsorázunk, Annácska.
Des Trinquecostes asszony vendéglője volt. Elhaladva a fehér asztalok között, nem volt utolsó élvezet beülni Annával egy sarokba, kezébe nyomni az étlapot, megkérdezni tőle, sodorhatok-e egy cigarettát. De a legnagyobb élvezet volt: Annának fizetni valamit. A pénztár melletti asztalnál ott ült a két svájci mérnök, Proquitte és Swick, tárgyalták a gép által megváltandó emberiség jövőjét. (Proquitte erről könyvet is írt.) Megelőzve a pincért, Jeanne asszony személyes közeledtével tüntetett ki.
Hozta azt a tömött, gömbölyű jókedvét.
Sikamlós célzásainak egy huszadát sem értettem, a szavak értésével sem.
– Egy adag crevette-t kérjen! Ha hölggyel van! – mondta kicsattanó nevetéssel toldva meg azonnal szavait. – Az a legjobb szoktató!
A vendégek egy része felröhögött. – Jó olajosan! – kiáltotta egy hang erős bordeaux-i kiejtéssel. – Hogy csússzon!
S már előttünk is volt egy tányér áthatóan tengerivízszagú apró rák.
Anna szófogadó egyszerűséggel megette a rák felét, végignézett a közben lecsillapult vendégeken; tért vissza arra, ami fejében volt.
Nem, komolyan nem helyesli, amire elszántam magam. Nem derülhet ki abból semmi jó.
– Miért?
– Mert felemás dolog.
– Hogyhogy felemás?
– Mert felemás – mondta szemembe nézve. – Én nem értek hozzá, de – felemás! S szükség mi rá? Volt volna arra más megoldás is! Munkás a végén magából úgysem lesz! Tréfál maga csak ezzel. Olyannal, ami nem tréfadolog!
Azt hitte, aki diák, az szükségszerűen gazdag. Holmi messzire tévedt tékozló fiúnak hitt. Akinek csak egy szavába kerül, hogy bocsánatot nyerjen.
Akkor inkább menjek haza, végezzem el ott, amibe belekezdtem.
– De hisz engem otthon köröznek, Annácska!
Erre is csak mosolya volt. Érti ő!
Elmondtam neki, hogy öt évig úgysem mehetnék haza, az elfogató parancs addig van hatályban. Hacsak…
Inkább azt mondtam el, mennyivel jobb így nekem. Mennyivel biztosabbnak, jó elemben levőnek érzem magam. Elmondtam terveimet. Szeretnék külön szobában élni. Külön szobát keresek magamnak; estelente majd nem az utcán adok neki különórát, hanem oda jár föl. Főzünk, beszélgetünk.
Gyanakodva nézett rám. Nem amiatt, amire tán az olvasó gondol. Annál az ő gondolatai mélyebben jártak.
Csak nevetve tudtam kimondani:
– Emlékszel? A végén tán elfeleded, hogy nem vagyunk egymáshoz valók!
Belepirult, úgy felháborodott. Szerencsére jó irányban adta ki.
– Csak nem akarja bebeszélni itt nekem, hogy azért csirizel!
– De ha már egyszer úgyis csirizelek!
– Ah! – és elfordította fejét. Ezt az ah-t, ezt a francia fejfordulatot már a műhelyben, a francia lányoktól vette át.
Az utcán folytattuk.
– S különben is, attól én még igazán tanulhatok – mondtam. Mi kell nekem itt? A nyelv! Nekem is tanárom minden francia. A műhelyben is…
– Szépektől tanul! Attól a kopasztól, meg attól a csipás lánytól, Amikor bemennek a kamrába!
Már mindent elmondtam neki a műhelytársaimról is.
– Még az egyetemről sem kell éppen elmaradnom. Esténként bejárhatok továbbra is a Szent Genovéva-könyvtárba. Az tízig nyitva van. Az órák meg, amelyek engem legjobban érdekelnek, úgyis vasárnap délelőtt folynak. Azokra el-eljárhatok. Most is eljárok.
Ez így is volt. Szabad estéimet a Szent Genovéva-könyvtárban töltöttem. Dumas vasárnaponként reggel kilenctől néha délután kettőig is elhúzta a kísérleti és gyakorlati bemutatásokat a Szent Anna-kórház elmeosztályán. Számomra valóban ez volt a legtanulságosabb. Pulcher visszatért. A kórházba menet röviden összefoglalta a keddi és pénteki órák anyagát. Az ő szavaiból így is többet tudtam meg, mint Dumas nehezen követhető mondatiramaiból.
– Na, ugye, mondtam, hogy felemás!
De ahogy kiértünk a Szajna-partra, megint elkomolyodott. Lent a vízen egyenletesen hánykolódtak a mosodák és fürdők összeolvadó, sötét építményei; a szélben ugyanarra az ütemre hajladoztak a hatalmas fák csupasz koronái. Mintha az egész partszegély mozgott volna alattunk. Szótlanul lépdeltünk egymás mellett; Annába karoltam. Messze előttünk a kőpárkányra rakott könyvesládákhoz egy magas asszony dőlt, lehajtott fejét karjába takarta. Egy férfi állt előtte s némán, gyors mozdulatokkal verte a fej épp szabadon maradt részét. Ahogy elhaladtunk mellettük, abbahagyta, de azután folytatta ismét.
Anna észre sem vette.
– Főzni, azt lehetne… – mondta. – De az én részemet én fizetem! Különben a különórákért is fizetni fogok. Mert az úgy szokás! – tudatta velem. – Keresek! Én is lakhatnék külön!
Elhallgatott.
Azt helyesli, mondta, szinte fontoskodón, hogy nyáron a diákok is dolgozzanak. Mert a fejük attól még pihenhet, s attól nem esik le a gyűrű az ujjukról! De télen – nem tudnék valami könnyebb munkát találni? Naponta csak egy-két óráig tartót?
– És ha valaki… ha valaki ki-kisegítené magát, amikor épp megszorul? Kölcsönbe… Amikor épp nem ér rá másra?
S fürkészve, oldalról rámnézett. Feléje fordultam.
– Nyáron aztán visszaadhatná – mondta gyorsan Anna s elpirult.
Meg kellett állnom a boldogságtól. Rögtön tönkre is tettem.
Magamhoz vontam Annát. Csak egy percre tarthattam a karomban. Tán épp azért, mert életében most simult először meghitten hozzám? Válla rándulásában egy kis sírhatnék is átszaladt?
– Annácskám – suttogtam, bárgyún a hirtelen rám szakadt érzelgősségtől. – Annácskám, na látod, mégis…
Már feszült is tenyere a mellemnek. Lökött el.
– Nézd el, ni! Veszem meg a szép szemét, még azt hiszi! Bezzeg ugyan van-e jó esze!
És sietett előre tőlem.
Még mindig azt hittem, én tartom a lovat, enyém a nyereg. A hold hiteles ozoraian vagy désien bukdácsolt a felhők közt a Miasszonyunk-templom tetején, mint egy hazai kis kacsa. Léptem Anna után; elkaptam.
S rontottam össze, amit még összeronthattam. Köszöntem neki áradozva tiszta érzését, bátorságát. S mindazt, amit ő ki sem mondott: gondosságát, önfeláldozását. Nem fogadom el, de máris úgy veszem, mintha elfogadtam volna! Ilyesmi köthet össze igazán két embert. Ilyennek képzeltem én el azt a lányt, azt a nőt…
– Halljam csak! Van kosara, nincs bogara – a végén még majd meg sem vet, érem meg azt is!
Öntötte magából a szót, indulatában oly hazai kifejezésekkel – mint ez a kosár és bogár is, amely épp azért ragadt meg bennem, mert ma sem értem – oly eredendő ízességgel, mintha egy székely kerítésen át pörölt volna, csípőre kapott kézzel. Nyelte el az állítmányt, dobta hátra az igekötőt, olyanokat mondott, hogy suj és iszkitél. Magával ragadott. Az erdélyi nyelv hasonlít valamelyest a dunántúlihoz.
– Az hiányzik, hogy még kér meg itt a végén! – mondta.
– S ha megkérnélek? – mondtam.
– S mi okon, tudná? – kérdezte.
Akkorát kiáltottam, hogy szinte arrébb kapta a fejét.
– Mert szeretlek! – kiáltottam.
Épp az ellenkezőjét értem el vele.
– Mondja még egyszer, s már itt is az a rendőr-a! S az majd hiszi is el.
Az utca másik felén, a házak tövében valóban valami rendőr küszködött, hogy a szélben rágyújthasson. Felénk emelte fejét.
A betűkbe foglalt mondanivalót órákig, napokig mérlegelheti, alakítgathatja az ember; egész addig, amíg testének-lelkének teljesen meg nem felel, amíg szinte minden porcikájának beleegyezését el nem nyeri. A szó, a hirtelen szó gyakran csak lényünk egy részének nevében beszél. Íme, elhangzott Anna előtt a szó, amelyet oly soká kerülgettem. Mit ért? Anna megérezte, hogy ezt csak a torok lökte ki magából, csak az indulat, csak valami felület. Nem csengett hamisan. De olyan mélyen, olyan mindenestül mégsem csengtem benne, mint a márványra dobott pénzdarabban az arany. Túl korán mondtam ki a szót, rossz alkalommal?
Ezért veszélyes beszélnie annak, akinek van mondanivalója.
Vannak szavak, két ember közt, amelyekből csak egy van. Amelyeket – hasonlóan némely kártyacsomagok egyetlen lapjához – csak egyszer lehet kitenni, a játszma eldöntésére. Egy ilyet dobtam ki. Próbáltam visszaszerezni.
Veszítettem vele a többit is.
Ráadásul még tisztázni próbáltam a helyzetet, szavakkal! Anna tárgyilagos észjárásához, felvilágosultságához fellebbeztem. Épp ez volt a csapda.
– A baj köztünk az volt – kezdtem, mint valami buzgó peripatetikus görög –, azért nem voltunk egymáshoz valók, mert én, hogy mondjam, „tanultam!” Vagyis szerinted az embereknek valami másfajta csapatába tartoztam. Így volt?
– Igen.
– Hogyha nem abba tartoznék, akkor nem volna akadály?
– Nem! – Keményen beszélt.
– Lehet engem lekezelni azért, mert mindenképpen azokhoz akarok tartozni, akikhez szerintem a sorsommal, hitemmel eddig is tartoztam?
– Azért nem.
– Nem miattad álltam műhelybe! De ha miattad álltam volna, akkor nem kellenék?
Nem felelt.
– Vagyis most azért utasítsz el, amiért tulajdonképpen elfogadnál; ez is így van?
– Beszélni, azt tudsz! – mondta ingerülten s fejét hirtelen elfordítva. Kézitáskáját egész az arcához emelte, hogy zsebkendőjét elővegye, de addigra keze fejével már el is törölte azt az egy könnyét.
Oldalról átkaroltam, de megint fordított magán egyet, hátát szorítottam mellemhez. Megint torkomon volt a szó, de most épp ezért nem mondtam ki, mert nagyon is könnyen ki tudtam volna már mondani. Nem lett volna ütése.
– Jobb nem is emlegetni ezt – mondta később Anna. Csak addig vagyunk mi jóban! – S rám nevetett.
– De ha kiveszem azt a szobát, eljössz hozzám. Ennyivel sem nyúlok hozzád, ni!
– Azt lássam meg, ha én nem akarom!
– Megvacsorázunk, beszélgetünk, olvasok neked; fölvarrja végre valaki ezeket a hiányzó gombokat. Veszek egy petróleumkályhát.
Azt a hangulatot festettük paradicsomnak, amelyben az egymásba tompult házastársak élnek.
Megvolt hát a terv, s mi gátolhatta? Boldog idő következett. Úgy jártam a szállodák között, mint holmi háremben. Melyiket válasszam? Az Estrapade téren, a Panthéon mögött volt egy tömzsi, sötétsárga épület; magyar kúriának is beillett volna. Teljesen igényemre szabták: se meleg víz, se központi fűtés, de – ahogy a tulajdonosnő mondta – Balzac benne írta legszebb műveit. Költözzek ide? Vagy oda, ahol Verlaine írta legszebb műveit, ahol Ady, vagy Nerval vagy Wilde? A világirodalom legjobbjai közt dúskálhattam. Költözzem a Montmartre legislegtetejére? Ezek a hajdani, szép, boltíves házak mind proletártanyává süllyedtek. Egy gond volt csak: hogy válok el a szigetbeliektől.
Sinkovics még mindig azt a mondatot mondta, amelyet érkezésemkor elkezdett.
– Nincs megállás, nincs késedelem, a vonat percnyi pontossággal rohan – a szakadékba. A hídon, amely már nem bírja el a terhelést!
A kapitalizmus volt ez a vonat. Egyszer a lausanne-i értekezlet volt a híd, amely már nem bír el több terhelést, másszor Kemal fölvonulása, vagy Ludendorffék legújabb bajor bajkeverése, amelyek valóban egy-egy ország recsegését hallatták; vagy a japán földrengés, amely Tokiót és Jokohamát teljesen elpusztította, négyszázezer halottat, hatvanezer sebesültet, ötmillió hajléktalant és tízmillió yen anyagi kárt „követelt”. Sinkovics hőemelkedéstől és borzadálytól csillogó szemmel, de ajka körül igazának szinte boldog mosolyával sorolta ezeket a rettenetes adatokat. Mexikóban egy hét alatt nyolcszáznegyven parasztot végeztek ki! Az olasz börtönök szakadásig tele vannak! És – Sztambulinszkij! Minden adatot tudott. Minden tünet volt, egy megváltoztathatatlan és előrelátott folyamatban.
Még mindig a vendéglőben dolgozott, nem is keresett másat. Tünet volt az is, hogy ő, a szakképzett munkás, nem talál magának való helyet.
A soron levő újonnanjöttek figyelemmel bólogattak, miközben arcukon kidudorodott a falat, amelynek rágását ilyenkor egy pillanatra abbahagyták. A többiek – akik már kerestek és találtak helyet – közömbösen jöttek-mentek a szobában, főzték a maguk külön vacsoráját. Sinkovics mintha neheztelt volna rájuk. Bedőltek a látszatnak! De hát ennek is így kellett lennie. Tünetek voltak ők is! Ahogy tünet volt maga a szervezet élete is, ahova Sinkovics az esti munkája miatt nemigen juthatott el, de ahol – igen törvényszerűen – amúgy sem volt sikere, sőt meg-megmosolyogták. Ahol ez a Hegyi merte őt kioktatni a közvetlen tennivalókról!
Pillantása szinte ellenségessé vált, ha Hegyire tévedt. Holott épp a mindenre gondoló Hegyi szentelt még legtöbb figyelmet neki. Hová oszthatná be, mire használhatná föl a kínálkozó szervezési alkalmak közül? Sajnos, „gyakorlatilag” Sinkovics mindenütt csődöt mondott. A kölcsönös segélyzőegyletet épp azzal a végehosszatlan bevezetővel csapta agyon, akár a természetbarátok egy-egy újabb kirándulási tervét. A munkások egy ideig áhítatosan hallgatták, aztán elálmosodtak, aztán fészkelődni kezdtek. – A tárgyra! – kiáltották végre. – Arról beszélek! Ez a főtárgy! – válaszolta ingerülten Sinkovics, és mert nem volt hajlandó engedni a magáéból, az emberek elszállingóztak, vagy összekaptak vele.
A mi külön vacsoránk gondja különben teljesen az Istvánffyakon ragadt, ők végezték a legkülönbül. Előző este számba vették, ki eszik majd otthon, ki akar részesülni a másnapi bevásárlásból. Vacsora után elosztották a költséget.
Elkövetkezett a nap, hogy a Sándor cédulája előtt csillogó aprópénz-halomhoz én is odatoltam a fejenként kiszabott egy frankot, vagy egy frank húszat.
Sándor felnézett a számolásból.
– Akkor újra kell számolni az egészet!
Mindenki visszakapott tizenöt vagy húsz centime-ot. De több osztódott szét annál, ami az én vacsorám ára volt. Mintha valami belépődíjat fizettem volna. Vagy épp ellenkezőleg, valami kiválás és eltávozás váltságdíját? Volt, aki ennek érezte.
– És ha most nekem valami dolgom lesz a rendőrségen? – mondta Hegyi. Minden ok nélkül nekitüzesedett:
– És az, amikor maga napszámra járta velünk a műhelyeket? Azt hogy számoljuk el magával?
Éreztem, hogy nemcsak az én szívem melegedik át. Volt egy kis veszekedés, és volt abban egy pillanat, amikor félre kellett néznem, hogy elpillogjam a meghatottság nedvességét.
– Küldje haza azt a pénzt a mutterjának! – mondta Imre.
Ezek az előőrsök a zsákmányolást is a hódító katonák példájára végezték. Az első keresetek hazaszálltak.
A hónap végén, a lakbérfizetésnél újra felcsapott a veszekedés, de amikor már még biztosabb talajon álltam, köztük, az ő talajukon.
– Nekem ne magyarázz! – torkoltam le Hegyit. Ekkor kezdődött egyik-másikkal a tegeződés.
S végre eljött a nap – ugyancsak egy hónap elsején –, hogy bejelentettem, még csak mint lehetőséget és tervet, hogy elköltözöm.
Jószerivel már alig volt itt szükség rám. A fiúk helyben voltak, sőt változtattak helyet a maguk erejéből is. Az újonnanjöttek meg nem is tudtak a hajdani szokásról s nem az én kalauzgatásom, hanem Sinkovics csomagjai fűzték őket hozzánk. Igaz, a fordítást (a beadványokon és apró cédulákon) a régiek számára nem a szervezeti francia órák végén csináltam, hanem itthon; de épp ezekből tudhattam: megélnek már nélkülem, sőt ha kell, a francia nyelv nélkül is; ezekből a pársornyi fordításokból értesültem akaratom ellenére is, arról például, hogy a női szívekre milyen csábhatása van az olyan mindentudó, néma mosolynak, amilyen Piliti arcán változatlanul virágzott, vagy mit ér el szavak nélkül, a legidegenebb környezetben is olyan szervező erő, amilyen Hegyiből áradt. A bejelentés mégis megakasztotta a különben épp szapora társalgást. A tekintetek egy időben mondták a meglepetést és ezt: vártuk.
Munkába állásomat ők is Bodor bácsi módjára fogadták: elnéző mosollyal s valami enyhe gyanúval. Ez a gyanú – meg kellett éreznem érzelmüket – most, bár különösképp, de beigazolódott. Azt emlegettem, hogy egy osztály egy sors? Íme, kiderült: azért léptem közibük, hogy itthagyjam őket.
Egész életüket telezsúfolt egyszoba-konyhákban töltötték; eredendően társaslények voltak. A külön szoba legtöbbjüknek nem a nyugalmat jelentette, hanem azt, ami a börtönben az egyes. Külön szobám eladdig nekem sem volt világéletemben.
– Esténként úgy könnyebben tanulhatnék… Az olvasáshoz mégis jobb az egyedüllét… – Éreztem, azt a megfogalmazhatatlan gyanút nem oszlatom el.
– De a szigetről csak nem mész ki?!
Minden okom meglett volna, hogy felköltözzem a Montmartre, a műhely közelébe, vagy a Belleville-be. De nem, a szigetről nem mehetek ki, ezt megéreztem; ez már igazán árulás lett volna.
Szent Lajos Szigetének Szabad Köztársasága csak játék volt, noha megvolt már az elnöke, a hivatalos lapja, a lapnak a helyisége és bizonyos időközökben, hangos felvonulásokkal, az alkotmányozó gyűlése. A szigetbeli magyarok nem választottak sem elnököt, sem orléans-i szüzet. Független Köztársaságuk, államuk az államban mégis nekik volt valóságos. A szűk Szent Lajos utcán az egyik járdáról a másikra hangzott át annyi magyar szó, amennyi francia. De a franciául elkiáltott köszöntések hangsúlyából is ki-kicsendült, hogy ki a magyar, sőt ki a szegedi vagy Nógrád vidéki. A kivándoroltak zöme változatlanul tizennyolc és huszonöt év közti volt; az idegen ország helyett tulajdonképpen az anyakönyvvezető felé kellett volna útra indulniok. A háború elszakította őket a lányoktól. A Józsefek, Lajosok és Bélák nyomában most már feltűntek a Mariskák, a Juliskák, sőt a Mari és Juli nénik. Délelőttönként a tejcsarnok és a mészárszék előtt hárászkendős asszonyok beszélgettek, karjukon a még hazai kosarakkal. A Bastille sarkán egy este keservesen síró kisfiút láttam. Nyilvánvaló volt, hogy eltévedt; megszólítottam, franciául persze. Ennek az artikulálatlan szöpögéséből lehetett kivenni, hogy magyar; a szokásos kérdésre, hogy hol laktok, még azt felelte, a Bercsényi utcában. Esténként hazamenet hússzor-huszonötször is le kellett vennem köszönésre a fejfedőmet, amíg a hídról a lakásig értem. Ezt a szigetet nehezen lehetett már csak úgy magára hagyni.
Az új szobát végül is a közös nagy szállástól alig tíz lépésre, a Szent Lajos utca egyik kis mellékutcájának egyik kis szállójában szemeltem ki magamnak, a legfelső emeleten. Miután kiszemeltem, még hetekig járogattam feléje, s szemlélgettem az utcáról egyetlen ablakát, amelyből oldalt hajolva ki lehetett látni a Szajnára. Valósággal jegyben jártam vele; végül lefoglalóztam, kifizettem, és beléje költöztem.
Hazatérőben föl-fölléptem Sinkovicshoz, főleg ha mégis ügy-baj adódott. Hegyiékkel, Pilitiékkel még tartott egy ideig a vacsoraközösség. De aztán asztaltól is elváltunk – annyiszor keveredtem éjfél után haza! Hetek is elteltek, amikor egyik távozásomkor az ébredő Sinkovics felütötte fejét az ágyból:
– Mi az, még elcsavarogsz? Elköltöztél?! No majd meglátogatunk!
De csak Piliti látogatott meg néha. Följött, leült, ültében felöltötte a pihenő helyzethez használt mosolyát, amely más volt, mint amikor például újságot olvasott, vagy evett, vagy az utcán sietett; rám függesztette szemét, s hallgatta, amivel épp szóval tartottam. Majd felállt, rám sugározta a köszönés helyett használt mosolyt s elment, miután megszorította a kezemet, keményen, mintha valamiben megállapodtunk volna.
Ismerkedtem a vagyonosok egyéb lelkiállapotaival is. Beállított egy nap a műhelybe Dukász. Röviden végzett. Neki sem volt ideje, nekünk sem.
A lényeg: végre megtudta, micsoda is ő. Mindig is anarchista volt! A sarki újságárus rekeszeiből egy reggel a Liberté – a Szabadság – helyett a Libertaire-t – a Szabadost – húzta ki. A Liberté-t merő gúnyból vásárolta. Minden külföldi kormánynak volt egy lepénzelt lapja Párisban; a pesti kormány választása nem véletlenül esett erre a szélsőjobb újságra. A Libertaire viszont az anarchisták hetilapja volt.
Mindez úgy hangzik, mint egy anekdota. De ki mondja, hogy a sors csak nagyképű lehet, bölömbikahangú? Dukász elolvasta a Libertaire-t, s megtalálta magát.
Előadása végén egyszerűen, szemembe nézve mondta:
– Adj, légy szíves, öt frankot. Figyelmeztetlek: nem kölcsönbe kérem – mondta, ahogy feléje nyújtottam a pénzt.
– Eredj a fenébe.
Pesten, ha a banda mozira szánta el magát, az lépett a pénztárhoz, aki legerősebbnek érezte bukszáját. Nyárspolgári kicsinyesség lett volna, kitől-kitől behajtani a jegy árát. Közösen használtuk egymás könyveit is.
Aztán megint felkeresett bennünket.
– Nagyon sürgősen kell: huszonöt – mondta.
Én hetente hatvan frankot kerestem (a túlórák nélkül), Zéligmann száztízet. Megfeleztük a kölcsönadott összeget. Mikor Dukász elment, felidéztem Zéligmann-nak, hogyan kopogott be hozzám azon az éjszakán az összefogások hírével Dukász.
– Hozzám is! De az még nem elég ahhoz – mondta jó hosszú szünet után Zéligmann –, hogy azt mondja, amit itt mondott, hogy joga van arra, hogy a társadalom eltartsa. A nyakában az a sál legalább ötven frankot megért.
Elszégyelltem magam amiatt, ami megrezzent bennem. Másfél napi munkabéremet vitte el Dukász. Másfél napi szabad kószálást, nézelődést a városban vagy üldögélést valamelyik könyvtárban. Egy és fél vasárnapot vitt el! A Vatikán pincéi-nek nyugodt elolvasását, egy-két sürgős levél megírását; tán egy vers megírását is!
Még jobban restelkedtem a következő alkalommal. Nem derült föl arcom, ahogy Dukász belépett.
– Húsz – mondta.
Volt negyven is a zsebemben. Végre odaadtam magam az egészet, mert Zéligmann házon kívül volt.
– Remélem, nem várod, hogy megköszönjem – mondta. Bolyhos, öves télikabát volt rajta, élénksárga színű, amilyet csak nők viselnek.
– Ugyan! – feleltem tettetett könnyedséggel.
Rosszkedve volt; aztán egyszerre csak dúlt-fúlt mérgében.
Millerék, Dombosék miatt. Kihagyták teljesen a vállalkozásból! Jól sejtette: már az elején ki akarták hagyni. Csak áltatták, akkor is, amikor látszólag bevették.
– Kidobtak, mint egy rossz inast! „Nem szállítottam pontosan a munkát!” Nem használhatnak. – Hives úr nem használhat! Trencsényit meg Oliquandert, azt használhatják. De az nékik mindegy, hogy közben belehelyezkedtem egy életformába. Most költözködjem ki a szobámból, vessem le ezt a ruhát? Engem nem fognak visszanyomni. Látod néha Millert?
– Nem.
– Öngyilkos lett! Na ne ijedj meg, él. Verával volt valami vitája, meg Sóssal. Ismered? Hát persze hogy ismerheted! Kijött ő is. Ott vitatkoztak a szokásos társaságuk kellős közepén a Dôme-ban. Vera nem állt rá, amit Miller kért tőle, erre Miller hozatott észrevétlenül a chasseur-rel egy doboz veronált, aztán a másikkal még egyet, s ott helyben bevette. Akkor vették észre, amikor az asztalra borult. Meglátogathatnád, beszélhetnél vele! Nem az én érdekemben. Az ő érdekükben!
Elgondolkodtam. Dukász folytatta:
– Hogy gondolják meg a dolgot! Velem nem lehet csak úgy kibabrálni! Ismerem a kis ügyleteiket. Nem szúrják ki a szememet azzal, hogy kegyesen nem kérik vissza az előlegeket!
De nem ez vezetett mégsem Millerhez, Miller asztalához, amikor véletlenül megpillantottam a Szent Mihály téren, annak a kávéháznak a kirakatában, amelybe szinte beleesik az ember, ahogy a földalattiból kilép.
A büszkeség, majdnem gőg vitt be, amikor ő is megpillantott és kitörő mozdulattal felém intett. Nem látszott meg rajta, hogy nemrég el akarta vetni az életet.
Az vitt be a kávéházba, hogy íme, vagyoni helyzetem minden előzetes és aprólékos vizsgálata nélkül is nyugodtan bemehetek. Ha akarom, egy sorban akár tíz kávét is iderendelek az asztalra! Aztán valami olyan megbocsátható kérkedhetnék, ami annak idején a Párisba érkezett Lovas előtt zsákhordó izmaink mutogatására bírt Bozsárral és Venczellel bennünket. A műhelyből jöttem, azon mocskosan és enyvszagúan.
Miller viharosan átölelt.
– Na, ez derék! Egy pajtikám! Hogy vagy? Sose talállak otthon.
Nem volt egyedül.
Szombat volt, szombat délután. A szabadság tüdővel szívható, jó uszodavízként szinte bőrön élvezhető ideje.
– Dolgozom! – mondtam vidáman, némi önteltséggel, s máris intettem a pincérnek.
Egy üres széken nagy rajzmappa volt, élére állítva. Ez azonban nem Milleré volt, hanem asztaltársáé, Sósé.
Sóst híréből is illett ismerni. Otthon már nevet szerzett, nem mindennapit, a kiállításaival, de különösen Ady-illusztrációival. Művein szemmel is jól látható volt, amint a dús hajú költő csontvázra húzott báli frakkban táncol, Léda ajkai közt pihen (kicsinyített alakban óriási ajkak között), majd sertésfővel ellátott, igen kövér, de teljesen pucér férfival birkózik, sőt ahogy álla alatt hegedűvel csónakában állva épp az új vizeken száll. Miller – ajkán a régi malíciával – beszélte már Sós itteni esélyeit is. A franciák érdeklődve szemlélték mind e képeket, s csak akkor pillantottak felvilágosítást kérőn Sós arcába, amidőn az kezükbe nyomta a műfaj világhódításra szánt első darabját, Rimbaud szaván fogott részeg hajóját, amint őrjöngő szájjal épp zöld azúrt zabál. Sós megmagyarázta.
Idejét azóta – ahogy Miller azon helyt erről sem restellt tudatni – inkább magyarázattal töltötte, szívósan és elnézően az eszelusták iránt, a pesti értelem magasáról. Mappáját azért is hordta állandóan magával.
Millernek elsősorban vitatársul kellett, ahogy azt már magyarázat nélkül is megállapíthattam. Mint festők ellentétes irány hívei voltak, mert Miller – ezt hallhattam – most már „véglegesen” száműzött minden „gondolati elemet” a képről; csak „tárgyszerűségről” tudott, csak arról, amit a szem lát, sőt kötelessége volna látni, mint például a harmadik dimenziót. Egyben azonban rokonok voltak. Képek helyett mindketten változatlanul elvet akartak alkotni, eszméket tisztáztak. Igazi munkájuk így nem is a műteremben folyt, hanem séta közben és a kávéházi asztalnál. Életművüket így jószerivel egyetlen vásznuk megtekintése nélkül megismerhette az ember, ahogy én is nyomban megismerhettem azokról a titokzatos hullámokról, görbékről és szögekről, amelyeket egymás meggyőzése végett a márványasztalra rajzoltak.
Miller láthatóan semmit sem tudott az én életemben esett változásról. Nem is akart tudni. Mással volt tele.
– Feljössz velünk te is! De igen, okvetlenül! Ha csak egy órára is. Háromra mondta, de azért már indulhatunk. Itt lakik a sarkon!
– De hát kicsoda? Kihez?
– Vera!
Felálltunk, Sós hóna alá vette a mappát. Gondosan fésült és borotvált fiú volt. Föltett egy tökéletesre kefélt, drága kalapot, majd mintegy öltözködése befejezéséül egy monoklit. Álltában lehetett csak látni, hogy jól szabott zakója tartozékaképp buggyos bársonynadrágot visel – amilyet a francia kövezőmunkások is – és ormótlan bakancsot. Az embernek a kentaurokra kellett gondolnia.
Vera különköltözött Kohuttól, de nem Millerhez. Elragadó szobája volt, szállodai sarokszoba a Szent Mihály rakpart és a Szent Jakab utca sarkán, a legfelső emeleten. A két nagy ablak közé állva az ember ott lebegett a Szajna és a Miasszonyunk temploma előtti tér fölött a szabad levegőben; a röpködő téli sirályok közt.
Ágyban találtuk, éjjeliszekrényén a jólét – egy nagy tálcányi reggeli – maradékainak, paplanán a munka – egy sereg újság és kézirat – nyomával. De már ki volt szépen festve.
– Ágyban esik legjobban a munka, mindenféle! – mondta a női bájoskodást utánozva. – Ehhez szoktattak! – mondta, hirtelen csaknem a férfiak vidám szabadszájúságával. – Elhozta a napi reklamálandókat? – fordult Millerhez. – Hadd lám, mennyit kell szaladgálnom!
Miller odanyújtott neki egy kövér borítékot.
Vera járta a francia szerkesztőségeket.
– Ehhez gratuláljon! – keresett ki számomra egy újságot.
Valamelyik francia napilap volt. Jobb alsó sarkában piros ceruzával bekeretezett cikk: Közép-Európa rendezésének szempontjai. Épp csak átfutottam. Valami olyat fejtegettek benne, hogy a dunai államok gazdasági együttműködésének biztos alapja csak perszonálunió lehet, kérdés, hogy a Habsburgok, a román Hohenzollernek, esetleg Masaryk személyével-e. Tettem vissza.
– A szerzőjét nézze meg. Az nekünk a dicsőség! Armand-Félix Ombosse volt kinyomatva a cikk fejére is és a túlsó oldalon a cikk alá is. Nem lettem okosabb tőle.
– Ez a következménye a nagy demokráciának! – mímelte most a siránkozást Vera. – Szegény Árpád! Lám, maga sem ismert rá. Rá, igen, Dombosra. Dombos Árpádra! Igaza volt nagyon is Árpádnak, amikor rohamot kapott, hogy az a tökfejű szerkesztőség másodszor is elhagyja azt az ártatlan dé betűt és hiányjelet! Mert, hogy a republikánus olvasók elé nem lehet olyan arisztokrata-csengésű névvel odaállni, hogy D’Ombosse! Szegény Árpád – folytatta most már nevetve Vera –, valóságos megrövidültségi komplexusba esett! Oliquandernak külön két hete ment rá, amíg csak ráébresztette a komplexusra; mennyi kell még a gyógyításhoz!
Arról hallottam, hogy Oliquander lélekelemző gyógykúra alá vesz embereket, miután maga is átesett egy lélekelemző kúrán. Ez akkoriban úgy terjedt, mint az őskeresztényeknél az üdvösség: akit megkereszteltek, az azon nyomban maga is keresztelhetett. Arról nem tudtam, hogy Dombos is kezeltjei közt van.
– Az volt az első, annak a kedvéért tanulta meg a gyakorlatot is! – mondta Vera. – Majdnemhogy Dombos megbízásából!
– S az eredmény?
– Egyelőre – kitűnő! Oliquandernak persze!
Az újkori üdvösségben, mint mindenki, Vera is hitt. „Nekem is van kigyógyulni, illetve kidobnivalóm magamból!” Épp csak Oliquander keresztelésétől húzódozott, méltatlan áldozásnak tartotta. „De meglehet, ez is csak gátlás bennem – a fekete körmökkel szemben! Tudja, hogy azok mit jelentenek?”
Így aztán félig tréfásan, félig komolyan ejtett szót Oliquander és Dombos közös küzdelméről a lelki megtisztulásért. Dombos kezdetben erszényét is nehezen bírta megnyitni, holott a lélek megnyílásának ez az első kapuja: vállalni az áldozatot! Testtel-lélekkel komolyan venni a dolgot! Szerencsére a tudósítóiroda fellendülése módot adott további áldozatokra. Tudatosult – Dombos lelkének bátrabb meg-megnyílásai folytán hovatovább az egész szerkesztőségben is –, hogy Dombos kínzó és konok bélszorulása alján tulajdonképpen a lélek szorong, egy idegen világ ismeretlen veszélyeitől. A lélek nem mer kedvére megnyilatkozni! Dombos rajta volt, hogy ezt legyőzze: ekkor kért kihallgatást Herriot-tól, ekkor mondta meg kereken annak – felülkerekedvén fogyatékos francia tudásának akadályain is – véleményét a németellenes politika bűneiről. Számottevő eredményt azonban – beszélte egyre ragyogóbb kedvvel Vera, hol Miller, hol Sós nevetéseihez csatlakozva – ez sem hozott; nem az idevágó kemény cikkek sem! Az első nagy siker: a lelki baj okának kétségtelen felfedése nem járt együtt a gyomorbaj remélt megszűnésével. Hol volt a test és lélek boldog pesti együttműködése! A reggeli vidám és könnyű távozás az Erzsébet körúti lakás fürdőszobájából, ahol Dombos a szüleivel gyermekkora óta élt! Oliquander a további hetek kutatásainak végén a belső anyagok átkos rögösödésén át gyermekkori rögződésre pillantott. Ezzel a leleplezéssel Dombos szívébe talált. Dombos emlékezett az otthoni kellemes üldögélésekre: legszebb gondolatai is azonközben támadtak! Még a kerek deszkalap biztató simogatására is emlékezett! Oliquander merőben lelki módszereivel ellentétben, azonnali gyakorlati kísérletre szánta magát. Eltökélte – Oliquander háta mögött – a megszokott, otthoni ülőke sürgős kiszállíttatását. A szerkesztőség aggódó izgalommal várta ennek megérkeztét.
Miller kitörölte szeméből a röhej fakasztotta könnyeket; kihúzta otthonosan az éjjeliszekrény fiókját. Cigarettát keresett.
– Gondoskodhat már új adagokról – mondta Vera. – Az a maga reszortja!
Ördög tudta, mi volt ebben is a tréfa és mi a komolyság. Ahogy kivettem, Vera szállodai kiadásait Kohut vállalta, a napi költségeket Miller. De mi értelme volt ennek is? Hisz Vera tán náluk is többet keresett. A munka dolgában Millerrel szemben legalábbis feljebbvalói szerepben mutatkozott. Vagy tréfa volt ez is?
Mindenesetre irigylésre méltón jókedvűek voltak. S gondjaik ilyenek:
– Estére hová? A Jersey-be? Bernák tegnap összeismerkedett valami kis amerikaival ott. Vagy megint a Villon-kocsmába? Az már unalmas!
– Kohut doktor úr hogy van? – kérdeztem.
– Elemeztetni fogja magát, végül még ő is! Valami icike-picike homályos pontot szeretne legalább találni magában. Az a nagy világosság se üdít! S végre akadt is valamire.
Arra akadt rá, mintha neki sem volna egészen mindegy, amikor Vera már nyolcadszor vagy tizedszer elhárította férji, azaz eltartói jogának gyakorlásában, a „természetbeni szolgáltatást” – ahogy Vera ezt is nevetve mondta –, mindannyiszor pontosan akkora készpénzösszeggel akarván megváltani, amennyi egy Vera-külsejű és korú nő esetenkénti megszerzéséhez szükséges.
– Ezen az alapon én is elemeztethetném magam! – mondta Miller.
– Elemeztesse magát, kedves barátom! – nevetett rá Vera. – Utoljára én is kielemeztetem magamból magukat! Ha mindig csak magukra gondolnak! S nem értik meg, hogy a ragaszkodás is más, meg az is, hogy az ember kivel főzet magára, kitől várja el percenként a kis testi igények kielégítését!
– Percenként azért az túlzás! – nevetett a beszélgetésbe Sós.
– Fölkelnék – mondta Vera. – S felszólítom az urakat, ha zavarná őket a látvány, forduljanak el.
– Edzettek vagyunk – mondta Miller.
Vera kilépett az ágyból. Pizsamában lépett a szekrényhez, ruhákat emelt ki. Aztán nyugodtan levetette a pizsamát.
A Jersey mellett döntöttek, de előbb esznek valahol, s benéznek a Dôme-ba is a fiúkért, Bernákért. Tán Dombos is ott lesz.
– Ebből csak nem maradsz ki!
Nem szívesen maradtam ki. Hátha ez valóban az igazi, az élménydús élet, az iskola az eszmékre, az emberismeretre, a művészetre! Először gondoltam sajnálkozással, hogy szombat este van, előadásra kell mennem. Ez máskor eleve frissességgel töltött el: a szerepelhetnéknek és a minden alkalommal fellépő enyhe lámpaláznak szívpezsdítő keverékével. Most a Legenyei-féle közbeszólások jutottak eszembe. Nyoma sem volt bennem ennek a jóleső izgalomnak; igaz, a lámpaláznak sem.
– Dolgom van – mondtam.
Már az utcán voltunk. Búcsúzásra álldogáltunk a szemerkélő ködben.
– Dolga! – mondta Vera, kihúzva magát a sima, fiús ruhában, amelyben egész lénye gyermekesen tiszta volt és szűzi. – Folyton a forradalmárok közt talál csak dolgot? Attól közénk is ellátogathat. Mi is forradalmárok vagyunk. Sőt, mi vagyunk az igaziak!
Kezet nyújtott; az intézeti lányok szendeségével ejtette féloldalra finom fejét.
– Szervezzen meg bennünket is valami fölkelésre! – mondta mosolyogva.
Miller átölelt, arrébb vont.
– Rengeteg beszélnivalóm volna! A régi tervek! Semmit sem adtam fel! Üljünk össze, de igazán! Esténként bármikor megtalálhatsz vagy a Dôme-ban, vagy a Jersey-ben, vagy, ha ott nem volnék, a lakásomon! Ígérd meg. Megígéred? Szavadat vettem és várlak!
– Különben hogy vagy? – kérdeztem.
Kitárt karral tarkójáig húzta a vállát; fejét tréfás fintorral előrebökte; aztán két karját leejtette.
Ezt nem lehetett ködnek nevezni. Szó szerint a felhők szálltak le az égről. Nem egy felhő, hanem egymástól függetlenül száz és száz kisebb-nagyobb felhő, mint valami gulliveri nyáj kíváncsi állatai. Kedvükre csavarogtak, szaglászták a házak tetejét. Egyik-másik benyomult a házsorok közé, s a járdától a kéményekig betöltötte az utcát. Egy-kettő közülök – kényelmetlenül forogva a boltok és az ablakok közt – a Jemmapes-csatorna felől a hosszú Grange-aux-Belles-utcán – a Szép Fehérnépek Csűrének utcáján – haladt fölfelé, mintha legelni ment volna a hegyre. Az ártatlan szörny sűrű-puha testébe kerülve, az ember az orráig sem látott. De ahogy a bolyhos óriás továbbhempergett, az ember aranytiszta napfénybe jutott. Így annál élesebben látta az iménti mögött hömpölygőt, amely épp akkor fordult be a Bichat utca sarkán, magától értetődőn szűrve át testét egy magas vaskerítés és a part kopasz fáinak sorfala közt. A járókelők nyugtalanul forgatták fejüket. Ez volt a szokásos párisi őszutó, vagyis december közepe. A kimondhatatlan nevű baszkokkal mentem a hegyről lefelé, szemben egy fölfelé igyekvő felhővel. Társaim köhögtek, krákogtak, gallérjukat föltűrve átkozták északot. De Euzkadi ügye változatlanul melegítette őket. Most épp azáltal, hogy rosszul állt. Rosszul, majdnem reménytelenül! Az ibériai emigránsok szervezetében azt sem sikerült elérniök, hogy függetlenségi jogukat legalább a katalánok ismerjék el, s hol van még az, hogy a spanyolok elismerjék Katalónia függetlenségét, s hol az, hogy mindnyájan hazatérhessenek, hogy Spanyolország s az egész félsziget független és szabad legyen! S mit tud a világ a baszkokról, a rokontalan baszk nyelvről, Európa legősibb és legkifejezőbb nyelvéről! De hisz épp ez a szép, ez a lelkesítő – mindezt az akadályt legyőzni! Egy kiáltványt terveztek, egy nyílt levelet Romain Rolland-hoz és egy francia nyelvű gyűjteményt egy nemrég elhunyt esszéíró műveiből, akihez fogható művészt nem szült a század. De melyik írását is vegyék még fel? Megálltak. Elváltam tőlük.
Igyekeztem haza, Annát vártam; ígérete szerint minden este beállíthatott. Lemostam magamról a műhely enyvét, meggyújtottam az új szerzeményt, a petróleumkályhát, amely melegített is, teát is forralt. Leültem a döccenő lábú plüsskarszékbe. A fakult tükör előtt a kandalló párkányán ott sorakoztak könyveim. Olvastam, hallgattam a víz sustorgását. Mim hiányozhatott volna még? Egy szekrény volt még a szobában, még egy karszék, egy ágy s egy tönkszerű, kerek asztal, amely a közepén levő hasadékkal, ahol valamikor meg lehetett toldani, állandóan széteséssel fenyegetett, s amelynek rokkant lábai szintén örökre elveszítették már maguk alól a biztos talajt. Még egy hálóvá kopott szőnyeg is gyűrődött a heverő előtt. Lábammal kiigazítottam. Egy kis nyújtózással a szoba csaknem minden részét ültőhelyemből is elérte a lábam.
Mindehhez már csak Anna hiányzott.
De a második este, mikor bizonyossá lett, hogy megint hiába várom, már úgy hiányzott, hogy fel kellett állnom. Majdnem ki kellett mennem a szobából, oly kevéssé fértem meg benne Anna távollétével. Annyira őt kívánta még ide minden: az üres szék, az asztalra készített bögre, a kályha, a szekrény. El kellett fordulnom, amikor a tükörben csak magamat pillantottam meg. Oda is annyira Anna alakja illett volna.
Megdöbbentem, elsősorban gyengeségem miatt. Ily kevéssé bírom Anna hiányát? Nem hiányzott nekem még soha senki! Mintha kiáltó figyelmeztetést hallottam volna. Ha Anna mellett lépdeltem, semmit nem éreztem abból, hogy távolléte ilyen veszéllyel fenyeget. Vagy csak a várást nem bírom? Sietve érte mentem, a műhelye elé.
– Itt valami baj kezdődik, Annácska – mondtam neki, ahogy belekaroltam a Béke utca sarkán.
– Baj-e? – mondta nevetve.
– A szoba kész, s megfúl a türelmetlenségtől! Szinte üvölt már az éhségtől. A bútorok egyenként idejönnek, ha te nem mész közibük – mondtam, nevetve én is, mert Anna mellett azon nyomban eltűnt veszélyérzetem s ismét a régi fölényben éreztem magam. – Várnak, Anna!
– S ha engem máshol is várnak?
– Akkor az a szoba kimegy az ablakon! Én vágom ki darabonként. Vagy vissza se megyek oda!
– S tán vajon engem is kibérelt bele? – nézett rám szeme sarkából.
De azért jött velem engedelmesen s egyenest. Csak a kapu előtt volt egy rezzenet a testében a megállásra s egy pillantása az épület teteje iránt.
– Az a negyedik emeleti ablak – mondtam, mert megéreztem, hogy az a tekintet messzebb szállt, mint az épület.
Anna rám nézett, én visszanéztem rá, s ez volt a pecsét a megállapodásunk alá, az én ígéretem alá, hogy nem olyan szándékkal vezetem fel, amilyennel fiatal nőket ilyen helyre kalauzolni szokás. Jött keményen, de azért látható elfogódottsággal. Vetette szemét jobbra-balra a kapu bejárójában, mint a lélek a másvilág tornácán. Ő nénjével és sógorával nem szállodában lakott, hanem albérletben, egy udvar végén.
– Mert még nem láttam ilyen francia szállodát belülről.
A lépcsőház egy grafikonnál élesebben mutatta az akkori francia demokráciát: az első emeletig a lépcsőfokon perzsaszőnyeg és a mennyezeten százas villanykörte ernyőben, a második emeleten kókuszszőnyeg és ötvenes körte, a harmadik emeleten vászonszőnyeg és pucér huszonötös körte, a negyediken semmi szőnyeg és csak egy jó hangulatában föl-fölpislantó lámpácska. Az elsőn prostituáltak laktak, a másodikon két hivatalnokcsalád, a harmadikon néhány munkás, akik fölfelé menet meg-megálltak az első emeleten. A negyedikre csak ritkán jutott lakó, olyanformán, mint cigány a faluvégi pusztaságra. A vörös kőkockákat rajtam kívül csak a takarítóasszony koptatta. Szobámba egy kietlen folyosó végén jutott az ember. Itt már a madár sem járt. Elöl mentem, Anna léptei katonásan kopogtak mögöttem.
A szobában valóban a bútorok is vártak rá. Elmosta a lábast, megigazította a függönyt, helyükre kormányozta a szétvándorolt kanalakat, a kenyeret, s végre belehelyezkedett a karosszékbe, amely e tartalommal azonnal értelmet is kapott. A szobával az a csoda esett meg, mint azzal a bibliabeli anyaggal, amelybe végül lélek lehelődött.
Ez annál inkább így volt, mert a lélek Anna távoztával mindannyiszor kihúzódott a szobából, s csak az ő visszatértével költözött ismét belé. Nem szerettem a szobát Anna nélkül. Sőt magamat is hiányosnak éreztem benne, ahogy a testen érezheti magát az egyik láb a másik nélkül.
De akkor már magától is meg-megjelent Anna. S most már – tudva, hogy eljön – jó volt a várakozás is. A nyugalmat vártam, s ehhez már édes volt a várakozás feszültsége is.
Csak amikor már megvolt a nyugalom, vagyis amidőn megint annyira ura voltam magamnak, hogy Anna sem hiányzott, akkor mozdult meg bennem az ördög. Akkor ébredezett az a további hiány.
De Anna nézett nyíltan szembe ezzel is. Sőt bátor szókimondásával ő vágott a lényeg felé. A kor fia voltam, a szerelemről a szót csak a lelkek testvériesülésével tudtam kezdeni. Az ébreszti fel a testet is, az teszi szomjassá, hogy ne érje be magával, hogy az ember kilépjen a saját sorsából!
– A testet ugyan más ébreszti fel – mondta Anna.
– Micsoda? – kérdeztem.
– A hormonok! – mondta Anna.
– Micsodák?
– Igenis a hormonok! – mondta Anna, és elpirult. Tudtomra adta, mire van szüksége az élet különböző szakaszain az emberi testnek, hogy jól fejlődhessék, hogy az ember testi-lelki egyensúlyban éljen, amíg meg nem hal!
Kihátráltam ebből az utcából.
– Na, tanuljunk!
Kiejtése már rég jobb volt, mint az enyém. A megállapodás szerint végignyargaltunk egy-egy nyelvtani fejezeten. Már az is a fejében volt. Álltunk megint szemben egymással, kiértünk a veszélyes területre.
– Okosítson ki valamiből!
Ennek sem volt semmi félreérthető íze. Vitáztunk. El kellett mondanom a tenger ár-apály törvényét, a hold tömegvonzását, a magyar nyelvtan általam felfedezettnek vélt sajátságait, amelyekről életem főművét leszek egykor megírandó, majd Arany és Petőfi kölcsönös hatását egymásra. Van eset, amikor egy személynek nagyobb élvezet előadni, mint egy teremnek. Anna követte minden szavamat. A legdicséretreméltóbb tanítvány volt: bele-belekötött a hallottakba. A legszebb professzori rangra emelt: nem magyaráznom kellett, hanem meggyőzni a tanítványt. Nem volt nehéz felülkerekednem. De az élvezetes szóküzdelem órákig is eltartott. Néha föleszméltem:
– Tudod, mi a baj köztünk, Annácska? Az, hogy nincs határ! Nincs megállás az egyetértésben, a beleegyezésben köztünk! Ha mi összekülönbözünk valamin, és végül te mégis igazat adsz nekem, én ennek nem olyanformán örülök, mint amikor, mondjuk, Venczellel szemben marad enyém az utolsó szó. Hanem azt érzem, hogy megcsókolhatlak. Azt érzem, abba egyeztél bele, hogy megölelhesselek. Venczellel vagy Karácsonnyal vagy Orovával ilyentől csak a barátságunk nő, mert azért egyetérteni is jó, látom én ezt rajtuk is… De veled épp a barátság szélére érek. A túlsó szélére, ahol már más is kezdődik! A te beleegyezésed más.
Nem értette.
– Szóval, elismered, hogy verset nemcsak arról lehet írni, amiből a munkások azonnal meglátják, hogy szervezkedni kell!
– El, el!
Megálltam a fel-alá járkálásban. Anna a petróleumkályha mellett ült; gombot varrt valami ingre.
– Akkor engedd meg, hogy megcsókoljalak. Ne állj meg a beleegyezésben! Nem erőszakoskodom; azt megígértem.
– Én meg abba egyeztem bele! Csak folytassa.
Kezében tartott.
Folytattam, már-már megfeledkezve nem arról, hogy hol hagytam abba, hanem arról, hogy miért. Megint vitába torkolltunk. Nekipirosodtam.
– Egyszóval, elismered, hogy úgy van, ahogy én mondom?
– Úgy, úgy!
Néha kelletlenül s daccal mondta, néha mosolygó bólintgatással.
– Akkor hadd ölelhesselek is meg.
– Csak húzzak előbb aranycipőt hozzá!
– Annácska!
Már tenyere is tudta helyét, hogyan szaladjon karjaim között a mellemnek, hogyan nyomjon vissza.
Nem jutottunk ennél tovább, s ennek rajtunk kívül lett oka.
– Mi nem kell hát neked belőlem?!
Elkomolyodott.
– Tudja maga nálam jobban.
Lekísértem, darabonként alkudva le a földalatti állomásokat, vagyis hogy ne a Szent Pálnál szálljon fel, ne a Bastille-nál, a Chalignynál se. Néha a Nationig elgyalogoltunk. Ilyenkor szent volt a béke. Ha egy-egy járókelő közénk került, s elválasztott egymástól bennünket, megtörtént, hogy Anna magától főzte karját karomba. Eljutottunk olyan sötét utcákba, amelyekből a csillagokat is lehetett látni, a hazai Göncölszekeret és Fiastyúkot. Annából is oldódtak az emlékek. Volt egy bátyja. Asztalosinasnak állt egy koporsókészítőhöz. Oly szegények voltak, hogy ruhát, fehérneműt sem adhattak vele. Ott aludt a hideg raktárban, forgácsból és szíjácsból vetett magának ágyat egy koporsóban. Meghűlt, tüdőbajt kapott, de betegen is dolgozott, mert kosztot csak akkor kaphatott; egy reggel halva találták a koporsóban.
Így telt el a tél, noha hó még mindig nem esett. Olyan hullámtalanul folyt az életem, hogy egy hazai levélben az is kicsöppent a tollamból, hogy műhelyben dolgozom, s hogy miképp képzelem én az igazi életet egy egész élet tartamára! Már kaptam fizetésemelést is. Anna főzése, ruhajavítása, sőt mosása következtében, és mert folyton otthon ültünk, oly olcsón éltem, hogy néhanapján még egy postautalványt is megcímeztem Cecére. Ekkor következett el az az esemény, amelyet előre csak ezzel a szóval érzékeltethetek:
Venczelt hetek óta nem láttam; megesett ilyen kihagyás az érintkezésünkben máskor is. Csaknem azóta maradt el közülünk Karácsony is. Ez már hiány volt, épp akkor lendültünk bele Karácsony egyfelvonásosaiba. A szereplők itt-ott maguk változtattak a szövegen, de nem a bizottság döntése, hanem saját kedvük szerint: ahogy épp jobban esett a szó. Olvasásra a darabok gyermekien kezdetlegeseknek látszottak, s mikor a végszavaknál szétnyírtuk őket, még inkább. Karácsonnyal az esti sétákon még annak idején ezeket is át- meg átgyúrtuk. Meggondolt bólintgatással fogadta észrevételeimet. De az előadásra – amikor megállapodtunk – már olyanforma határozottsággal nyújtotta át a szépen lemásolt, végleges szöveget, akár a szabónak a szövetet: ebből pedig ruhát kérünk. Azzal, hogy elfogadtam, már én is feleltem érte s ez nekilelkesített.
S most nem volt itt.
Nyilvánvaló volt, hogy Karácsony a történelmi adatokat az első darabhoz hallomásból, a másikhoz legfeljebb valami agitációs füzetből merítette. De tán épp ez okozta vagy segítette a két önállósított felvonás eredetiségét, természetességét és tagadhatatlan erejét. Az egyik darab munkásárulóját maga is hallotta szónokolni. A másikban is tapasztalata pótolta történelmi tájékozottságát. Stephenson – mert ő is színre lépett – úgy beszélt, úgy evett (egy lakodalomban), úgy háborgott, mintha egy mai vasutas lelke költözött volna belé. Az első olvasópróbán derült ki, mennyi élet, mennyi közvetlenség és feszültség van a szövegben, amelynek ezúttal kifejezésein sem kellett sokat segíteni. A félig külvárosi, félig paraszti mondatok keményen rántották egymást, s még a korabeli angol világot is pompásan ábrázolták a félszegségükkel, a nyerseségükkel. S beleillett a korba Karácsony enyhe romantizmusa is: egy szinten volt Dickensével. A szereplők ismerték Karácsonyt, és öntudatlanul is átvették komolyságát, lefojtott forradalmiságát; hitét a szavakban is, az ügyben is. A játék nem volt puszta játék. Vagy éppen hogy az volt. Szívvel játszották.
Egyszóval, ismerkedtem a rendezés kéjével is, az igazival. Nem volt mindennapi dolog utcára tett vagy tizennégy órát dolgozó munkásokat valóban utcára tett vagy tizennégy órát dolgozó munkásokkal ábrázoltatni; az önérzetében megsértett lány szavait egy önérzetében naponként megsértett lány szájába adni. Nem kedveltem a hivatásos színészeket: mindegyik csak a grófot, a parasztot, a hivatalnokot ábrázolta, s ettől már maga az a tökéletesre képzett hangjuk is hamis volt a fülemnek. Itt volt tíz egyéni hang is a munkásra s milyen hitelesen! Mindez persze csak egymást jól ismerő gárda és közönség körében sülhetett el. De milyen kacagás, milyen siker fogadta már a próbákon is (s milyen jókedv a vállalkozó részéről), hogy egy megrögzött iszákos szerepére egy eléggé italkedvelő hírben álló szaktársat sikerült keríteni!
Ez az együttes várt. Idő előtt érkeztem, de sietve mentem át a nagy udvaron, a tehergépkocsik olajfoltjai és benzinpocsolyái között. A hatalmas magtárkapu mögül az iskolatermek óraközti lármája hallatszott; aztán az, ahogy Bozsár a pálcájával ráütött valami acélrúdra, vagy acélháromszögre: pánsípján kifújt egy hosszú á-t. Egy nő kezdett énekelni, szólóban; majd egy másik csatlakozott hozzá. A sor végén iszonyú cintányér csattant, de a nők folytatták, mintha nem hozzájuk tartozott volna, sőt még egy harmadik hanggal gyarapodtak. Ez volt a darabzáró dalbetét, Bozsár saját ajánlata és műve.
Bementem a terembe, átkerültem a megszokott helyemre, leültem a téglára. Anna… De Anna nem volt itt. Gyorsan megállapíthattam; csak egy kisded csoport állt Bozsárnak vízsugárként felszökkenő leomló, majd kígyómódjára vízszintesen előrevonagló jobbja előtt; nem volt itt a rendes együttesnek egy negyede sem.
Steinreich tapogatódzott hozzám a félhomályban. Mellém guggolt.
– Szaktársat nem értesítették? Ma este nem lesz próba. Akik a szövegrészre jöttek, már át is mentek a sportolók alakuló gyűlésére.
– Miért?
– Szaktársat arról sem értesítették?
– Nem.
– Szaktárs miatt.
Ez a Steinreich nyomdásznak tanult ki, nagy ügybuzgalommal; külön szaktanfolyamot is végzett; rajzolt, új betűalakokat tervezett. Közben azonban szeme teljesen tönkrement, s az orvosok épp az olvasástól tiltották el. Ujjnyi vastag szemüveget viselt, valóságos nagyítókat, amelyek vörös szemhéját és amúgy is kiálló, olajban úszó, fekete szemét óriásira növelték. Kőműveseknél, utcakövezőknél dolgozott. Hallgatag fiú volt, de minden előadáson, minden megbeszélésen megjelent. Így oltotta azt a szellemi szomját, amelyet a szemén át nem elégíthetett ki. Mindenről tudott, mindenre emlékezett. A fiúk Jegyzőkönyvnek majd Ceruzának csúfolták, s ezt ő mindannyiszor szinte hálás mosollyal fogadta. Mert mosolya különben olyan volt, mint a bebörtönzötteké, akik már belenyugodtak, hogy örökre ki vannak rekesztve az igazi életből. Ránéztem.
– Énmiattam?
– Fegyelmi jelentést adtak be szaktárs dolgában. Szakmaközi bizottságot hívnak össze. Azt mondták, addig szaktárs nem is vezeti a próbát. Erre mentek el a többiek.
Nem tudtam, mit kérdezzek előbb.
– Micsoda dolgomban? Orosz elvtársnő is elment?
– Először csak egy bejelentés volt szaktárs ellen, az még tegnap. De amikor a bizottságba keresték a tagokat, akkor volt már egy másik is.
Megállt az eszem.
– Micsoda bejelentés? Kik? Miért?
Hirtelen eszembe jutott a kifogás Karácsony darabja ellen.
Bozsár ránk pisszegett.
– Valami vallási propaganda miatt – folytatta Steinreich. – Bomlasztó visszaélés miatt.
– Mi miatt?!
Bozsár ismét sípját próbálgatta; türelmetlenül s az ilyenkor szokásos nagyképűségével felénk rántotta fejét. De belőlem ez a néhány mondat már kivetette az ilyen játékhoz szükséges nyugalmat. Hiszen Bozsárnak is kellett tudnia, mi folyhatott itten! Felálltam, mentem feléje. Abban a percben kongatta meg az acélháromszöget.
– Kérlek, most hallom, hogy távollétemben itt valami döntés történt… – kezdtem.
Egy kicsit izgatott voltam.
– Hogy a szaktárs ügyében milyen döntés történt – mondta ő –, az nem ide tartozik! Annak megvan nyilván a maga fóruma. Ez itt most…
– Abbahagynád egy percre a hülyéskedésed? Hallom, valaki hazaküldte az embereket! Mi történt itt?
– Megkérem a szaktársat, tartsa magát az ügyrendhez és a hatáskörhöz! Ez itt most az énekpróba ideje! És kikérem, hogy engem nyilvánosan leckéztessen!
És ismét megpöccintette az acélháromszöget.
– Kérlek, ne hozz ki a sodromból!
Bozsár most merült csak a maga elemébe s épp tán ettől.
– Én éppúgy csak a szakmaközi kulturális bizottságnak tartozom felelősséggel, akár ön! Szíveskedjék ahhoz fordulni. Ez nem a zenei szakosztályra tartozik!
– Van még valaki itt a bizottságból?
Az egyik éneklő nő szólalt meg halkan és beleegyezést kérő pillantást vetve Bozsárra.
– Krupa szaktárs az előbb még fent volt a félemeleten. Odament Bodor szaktárs is.
– S a többiek?
– Átmentek a Grange-aux-Belles-be, a sportolókhoz!
Kilöktem, betaszítottam a hatalmas ajtót, hármasával szedtem a lépcsőt fölfelé. Ismertem jól a helyet. A félemeleti kis szoba annak a bizottságnak vagy tanácsnak volt a hivatalos helyisége, amelyik naponta egy-két órára sorrendben épp tanyát kapott benne. A tintapecsétes íróasztalon egyetlen meghitt tárgy sem volt; látszott, hogy ahhoz az asztalhoz épp csak hozzáültek, de még fiókjait sem nyitották ki; a bútorok – néhány szék s egy fogas – a vasúti várótermek bútorainak közönyét árasztotta. A falon keretben Jaurès arcképe függött, alatta képeslevelezőlap nagyságban, rajzszöggel odaerősítve néhány kevésbé ismert spanyol, olasz, lengyel és baszk forradalmáré, ahogy haj-, szakáll- és gallérviseletükből meg lehetett állapítani. Szemben Európa hatalmas térképe, az ujjnyomok éppily leleplező foltjaival Milánó, Krakkó, Irun, Barcelona és Budapest körül. A szobában hárman ültek. Bodor nem volt köztük.
Krupa észrevette felindultságomat. Felállt az íróasztal mellől, s döccent egyet, ezzel az egy mozdulatával is elárulva sántaságát. A fásoktól ő volt a bizottság tagja; különben alelnöke is a bizottságnak. Az első szava a csitítás volt. – Foglaljon helyet, szaktárs.
A szaktárs itt azt jelentette – szintén megállapodás alapján –, hogy itt csak szakmai társulásról van szó s nem elviről.
– Több ennek a füstje, mint a lángja! – mondta, ahogy kezet fogtunk, s kínálására leültem. – Vegye csak nyugodtan a dolgot, szaktársam. Mindnyájunk száján kiszalad olyan, amivel mi magunk sem értünk egyet. A bizottság különben elhamarkodottnak tartja, hogy a vizsgálat lefolyása előtt az ön munkájába beavatkozás történt. Ezt én külön is sajnálom. A szaktárs munkájáról én csak a legjobbakat mondhattam. Márpedig az a legfontosabb, ilyen dologban is!
– A bizottság döntéséig ez a szabály! – mondta Szemző Éva, de nem Krupára, hanem egyenesen rám nézve.
Az íróasztal szélén, könyökkel az asztalra nehezedve Orova ült. Neki semmi szerepe sem volt ebben a bizottságban. Asztalos volt, akár Krupa. Tán ez vetette ide.
Igyekeztem hűvösnek mutatkozni. De nemcsak „mutatkozás” volt ez. Nem voltam-e már magam is munkás? Magaménak éreztem a szervezetet.
– Megtudhatom végre, mi ellenem a vád?
Félrement a mondat, nem úgy sült el, ahogy akartam. Hamis fölény csendült ki belőle.
– Az a bejelentés érkezett – mondta erre hivatalos hangon Krupa, az asztal lapját vizsgálva, sőt egy tintafoltot is megkapargatva –, hogy ön a próbákon olyan szavakat ejt, amelyek a klerikalizmust szolgálhatják, alkalmasak a vallási elfogultság növelésére…
– Én?
– Ön – mondta Éva.
– Felesleges szavakat ismételt… hangoztatott, ahogy a bejelentés mondja – mondta Krupa.
Elővett zsebéből egy papírlapot.
– Olyan fogalmakat idézett fel – folytatta bele-belenézve a papirosba –, amelyek megzavarhatják a fiatal munkásifjak eszmevilágát.
– A szaktárs – most hosszasabban rajtahagyta szemét a papiroson – jellegzetes teo… teocentrikus felfogásról adott bizonyságot… bár látszólag szembefordult ezzel az ideológiával, de kijelentései mégis azt bizonyítják… hogy maga is ennek az ideológiának a hatáskörében él, s így… szellemi vezetőszerepe ellen kifogás emelhető…
– Ebből én eddig egy szót sem értek. Ki adta be ezt a jelentést?
Szemző Éva szólalt meg, egyenesen megint szembenézve.
– Én adtam be. Helyesebben: én írtam le.
S mutatta, hogy állja tovább is a tekintetemet.
– Akkor se értek belőle többet.
Úgy beszéltem – s úgy is éreztem –, mint aki belül van a portán.
– Használta maga a próbákon ezt a kifejezést: boldogságos Szűz Mária? Emlékezzék csak: amikor Hegyi nem akart suttogni? És ezt: a fájdalmas hétszentségét? Nem is egyszer használta, megfigyeltem!
Valóságosan nem jutottam szóhoz.
Nem szoktam káromkodni, legfeljebb tréfából, úgy tudtam. Az bizonyos, hogy a trágár szavakat utáltam, különösen – ahol mostanában legtöbbet hallottam – az úgynevezett tanultak ajkán.
– Szabad erre nekem egyetlen mondattal felelnem? – mondtam, egy jó nyelés után.
– Tessék! – kereste Éva megint a tekintetem.
– Maga bolond!
Felpattant. Én is felálltam. Krupa is.
– Engem nem sért meg! Mindjárt bizonyítékát adja az attitűdjének, az ideológiájának itt a szaktársak előtt is! Én mondtam, hogy magának még fejlődni kell? A maga Venczel barátja olvasta magára nem is egyszer!
– Mi köze magának Venczelhez? Hogy jön az ide?
Tudtam, hogy a jegecesedésben Venczel nagyon is szemközt áll azokkal, akikhez Éva számítódott. De mindez a kavarodás, széthúzás és főleg a széthúzás oka homályos volt előttem. Most éreztem meg, hogy én meg Venczelhez számítódok. Mint aki sötétségben kapkod, még inkább nekiingerlődtem.
– Úgy jön ide, hogy ez az a transzcendentális ideológia, amit nem tűrhetünk! A proletariátust nem fogjuk visszahúzni engedni a papi uralom alá! Igenis: az a teocentrikus, az a végeredményben feudális és arisztokratikus eszmekör, amelyben ön pszichológiailag megrekedt, s amelyet mi világosan látunk…
Jó helyre tapintott.
– Hol rekedtem meg? Én rekedtem meg? S maga rá a bíró? Azzal a tyúkeszével, vágjon bele a ménkű! Még engem is megbolondít, a kutyaistenit a mániáinak!
– Kérni fogom ezt is jegyzőkönyvbe venni.
És – afféle hivatalos tekintettel – Krupáékra nézett.
Rájuk néztem magam is. Mozdulatlan arccal hallgatták a szóváltást. Olyanformán, mint az urak a cselédek veszekedését, vagy mint a cselédek az urakét. Elröstelkedtem. Tanítványaim voltak, Bodoréknál nemegyszer együtt vacsoráztunk – ismerhettek! Tudták azt is, hogy dolgozom. Hirtelen, mintha csak a hideg falak álltak volna köröttem. Ez döbbent belém: mit ismerek vajon én is belőlük: ebből a Krupából, ebből az Orovából? Arcuk – noha itt volt előttem – beleolvadt az Istvánok és Józsefek ezerarcú sorába. Mit tudok róluk külön-külön? És mit a többiről is olyat, ami emberi kapcsolat, ami személy szerint összefűzne velük? Hideg magányt s rá heves bűntudatot éreztem, valami megfogalmazhatatlan mulasztás miatt. Sose éreztem magam ilyen idegennek Párisban.
Egy percig tartott a csend. Éva pihegve mondta:
– A szaktársak majd lesznek szívesek ellenjegyezni a jegyzőkönyvet. Remélhetem, hogy ön is aláírja?
– Csak akkor, ha az is benne lesz: bolond – mondtam.
Felhökkent újra; s kereste újra élesen a pillantásom.
– Paraszt! – mondta.
Láttam egyszer egy késelő arabot. Azzal ingerelték fel, hogy újra és újra arcába kiáltották azt a kétségtelen és egyszerű tényt, hogy arab. Ránéztem Évára. A düh akkorára tágult bennem, hogy nem fért ki a torkomon sem, hanggal sem. Annál keservesebbet villanhatott pillantásomban. Ma már mosolyogva bólintanék erre a sértésre, akkor azonban beletorzult az arcom. Éva hátrább lépett.
– Paraszt! – mondta, úgy visszafogva a hangját, hogy szinte suttogott. Elöntötte a pír. Aztán időt sem adva a válaszra, hadarni kezdett; összevissza kapkodta a lélegzetet:
– Lehetek maga szerint, amit maga akar, a tényeken az sem változtat! Azok a szavak magukban is fertőznek! Azt mondtam én, hogy maga hisz bennük? Hisz bennük, igen, ha ellentétes oldalról is, ha maga nem is tudja, de én nem ezt mondtam! Azt mondtam, hogy használja őket, azt mondtam, és azt mondom, hogy végzetesen árt velük! Aki nevelni akar, annak tisztában kell lenni nemcsak a natúrtudományok állásával, hanem a pedagógiával is. Saját maga sem tudja, hol rombol! A maga attitűdje…
Fent volt ismét az indulat ívében. Hirtelen megállt. De hangját nem ejtette le; más útra vágott:
– És amit a komolytalan játékaival rombol! A forradalmi indulók nem arra valók, hogy valaki azokba rejtse a diákos ötleteit, a szerelmi mondanivalóit, a szeretője nevét!
– Megkérem, gondolja meg, kiket kever ebbe a dologba!
Krupa ismét a tintafoltot kaparta. Maga elé meresztette Orova is a szemét.
– Azt, nézetem szerint, előbb magának kellett volna meggondolni! Azokba a sorokba nem én rejtettem bele azt a nevet, hogy Orosz Anna! Ha ön nincs tisztában azzal…
– Megtiltom, hogy még egyszer kiejtse azt a nevet! Megtiltom, hogy egy ártatlan és tiszta nevet itt nyilvánosan meghurcoljon!
S még azt akartam hozzátenni: egy munkáslány nevét! – Hirtelen Karácsony jutott eszembe. Elnémultam. A szégyen most csapott át rajtam.
– Én hurcoltam meg? Én?! – mondta Éva.
És táskájából az asztalra lökte a dal szövegének egy lilatintás másolatát. Csak az én pillantásom kísérte a leröppenő, majd az asztal széléig csúszó papírlapot. A verssorok kezdőbetűi körül ezen a példányon vastag piros karikák éktelenkedtek.
– Én írtam ezt? Én?! – kiáltotta Éva.
Egy csepp igazságtalanság egy kádnyi igazságot is megbomlaszt, és mérges szesszé erjeszt. A lélekre nincs veszélyesebb, mint az ilyen murci. A demagógia nem azzal zavarja meg a józan elmét, ami kotyvalékában hazugság, hanem azzal, ami igazság. Azzal, hogy a hazugságot mesterien igazsággal keveri. Hogy az igazságot is méreggé bontja, valami hitvány célból! Hirtelen ezt láttam át. Egy percre csaknem beszámíthatatlan lettem a dühtől. A következő pillanatban végtelen fáradtság vett erőt rajtam. De az igazság és az igazságtalanság most már teljesen összefolyt szemem előtt.
– Köszönöm – mondtam fagyos nyugalommal. – Alávetem magam a bizottság döntésének. Ezennel lemondok a Művészi Szakosztály vezetőségi tisztségéről, s kérem a bizottságot, hogy utódomról már holnaptól fogva gondoskodjék.
De én sem néztem az asztalnál ülők szemébe. Mert most már megint ültek.
– De ilyenről szó sincs! – mondta Krupa, végre rám pillantva. – A bizottság semmiféle döntést nem hozott. Még nem is tárgyalt! A tárgyalás idejéről értesíteni fogjuk. Addig is felszólítjuk az ügyek további vitelére.
– Köszönöm, összeférhetetlennek érzem – mondtam; megerősödtem attól, hogy magam is így ráleltem a hivatalos hangra, és kimentem a szobából.
A kapun akkor szállingóztak ki az énekesek.
– Szervusz – nyújtotta felém kezét Bozsár –, megtáncoltattad azokat a tulkokat?
Fölkanyarodtam a Csata térre. A köd fedőként állt a foghíjas házsorok felett, s a völgy gyárkéményeinek füstjét visszatartotta, idegyűjtötte erre a magaslatra. A szénszag összekeveredett a téli nedvesség illatával. Nagy légvételekkel szívtam a petróleumízű ködöt. A város fényárban úszott, de az ég, szinte a homlokomtól fölfelé, vaksötét volt, noha alig múlhatott még hét óra. Leültem egy nedves padra. Végre lecsillapodtam. S erre rögtön keltem is föl.
Lemenjek a Grange-aux-Belles-be? – gondoltam, amikor már lépdeltem is arrafelé. Az út odáig öt percig sem tart, s így, mielőtt döntöttem volna, már be is fordultam a Chausson közbe.
A színház nagyságú előadóteremnek csak egyik sarkában égett egy beteg oldallámpa, a sportolók – tízen-tizenöten – alatta tanácskoztak, mint valami távoli tábortűz körül. Észre sem vettek, amikor beléptem. Most már Krupa is köztük volt. Bodor bácsi mellett ült.
– Kérhetném egy percre Orosz elvtársnőt? – szólaltam meg a sötétben.
– Ki az? – kérdezték többen is, belefürkészve a homályba. – Annát keresik? Anna!
De néhányan megismerték a hangom.
– Anna elment.
Belém nyilallt, noha öntudatlanul ezt vártam. Mit is várhattam volna mást ezek után? Igyekeztem nyugodtnak mutatkozni hangsúlyommal is.
– Régen elment?
– Karácsonnyal ment el.
Még egy nyilallás. S még közömbösebb hang:
– Karácsony elvtárs eljött a próbára?
Egyszerre többen is feleltek:
– Dehogy! Mit beszéltek itt? Karácsony hívatta!
– Ugyan, hisz Karácsony nincs is Párisban!
De valaki nevetett is.
Bodor bácsi szólalt meg, már felém tartva.
– Azzal ment el, hogy Karácsonnyal lett valami sürgős dolga… Vagy Karácsony ügyében… Valami hírt kapott tőle, vagy hírt akar adni neki… magam sem tudom. Nagyon sebesen ment el, még amonnan.
Így volt ez rendjén. Köszöntem, indultam volna az ajtó felé a jótékony sötétben.
A zsákutcában, a Chausson közben utánam szóltak. Sötét volt itt is, az egyik fuldokló utcai lámpa alá álltam, hogy rám leljenek. Bodor bácsi volt.
Csak vizsgálgatott a rossz világításban.
– Maga persze nem sportol – mondta végre. Aztán, azok ingerültségével, akik csak így tudják kivágni magukat zavarukból:
– Ne adjon rájuk! Oda se nézni, ezt kell ilyenkor csinálni! Persze, persze, tudom én! Az ember azt hiszi, hogy legalább a szaktársai közt nyugodtan lehet… De hát: mért lennénk mi egyszeriben más, mint a többi ember? Azt hiszi, nekem nem volt ilyen esetem? De hát: mi a fontosabb ilyenkor? Akárhogy is: együttmaradni!
Hegyi érkezett a lámpa alá, kezében papírlappal, ceruzával. Persze, ezt a sportegyesületet is ő toborozta össze. Hátrakiáltott, mint valami őserdőben az előőrs az elmaradóknak:
– Itt vannak!
Herzog vált ki a köd mozgó bokrai közül. Bodor bácsi folytatta volna, de Herzog elébevágott:
– Most meg már magát kezdték ki? Én nem voltam nekik elég? Az ember mást se hall már, mint frakció meg frakció! S most is az a minden lében kanál Legenyi! Tudja, mit felelek én annak?
– Most nem Legenyi volt – mondta Bodor bácsi.
– Hát kicsoda?
– Szemző.
– Tudja, mit felelek én annak is? Azt, hogy…
Megmondta, hogy mit felelne, de Bodor bácsi csöndesre fordította a szót:
– Majd én beszélek annak a Krupának a fejivel. Hogy nem volt több esze meg ereje…
– Itt csak egyféle erő segít – heveskedett Herzog. – Egy jó erős rúgás a…
– Kizárnák ezek magát Marxot is.
– Azt legelőször!
– Miért?
– Mert az még forradalmár volt!
– Hagyja, hadd mondjam végig, elvtárs… De nem mondhatta végig, most Hegyi miatt:
– Gyere vissza – mondta az –, itt helyben megválasztunk a Sportegylet jegyzőjének! Siessünk, az ülés fel van függesztve!
– Köszönöm, nem nekem való – mondtam.
– Beírlak! – nézte papírját Hegyi. – Vagy inkább háznagynak írlak be!
– Csak a bougivaliak körmére vigyázzon! – kiáltotta Herzog. – Azok fújják itt a szelet!
Egy szót sem értettem. Bodor megcsóválta fejét.
– Na, csak menjetek vissza.
Azok visszaszaladtak.
Bodornak most is kellett egy kis szünet.
– Hát most nem csinál csak valami szamárságot?
A keserűség is azon az úton tud legjobban kifutni a lélekből, amelyen a szeretet: ahol kitaposott utat talál. Azok előtt tudunk igazán dühöngeni, akik előtt sírni is mernénk.
– Semmit se csinálok – mondtam fagyosan. – Itt már soha semmit többé.
Szinte boldog voltam, hogy neki okozhatok fájdalmat.
Látszott rajta, megérzi, kivel van dolga. Megcsóválta fejét.
– Így csak az beszél, aki tudja, még sincs egészen igaza.
Azt vártam volna tőle, hogy mellém álljon. Sőt sértődöttségemben azt, hogy kiálljon mellettem. Ő itt mégis a tekintély! Döntsön! Szálljon harcba! Épp azért, mert tudja, hogy nincs teljesen igazam.
Ilyet egy tekintettel is ki tud fejezni az ember. Ő megértette.
S most rajtam volt a sor, hogy fájdalmasan megértsek valamit, ugyancsak egy tekintetből.
Minek ez a veszekedés? – mondta ez a tekintet. – Öreg vagyok én már, hogy rendet tegyek a házban. A ház a fontos, ahol még egy kis meleget lelek. Legyetek tekintettel rám.
De ez csak egy pillanatig tartott. Elfordult, megigazította fejében a sapkát. Elmosolyodott, mintegy a maga vigasztalására. Aztán azt hitte, mindezt el lehet mondani prózában is. Beszélni kezdett, abban a hiszemben, hogy az én eszem szerint.
– Panaszkodtam én egyszer egy okos embernek, hogy miért kapnak néha annyira össze a vezető szocialisták? Hogy miért tartja mindegyik csak saját magát igazi szocialistának? Azt mondja nevetve erre: azért, mert maguk, szocialisták majdnem olyanféle sugallatot kapnak a világ megleckéztetésére és megjavítására, mint régen a próféták. Isten pedig csak egyfélét súghat, igaz-e? Vagyis, ha valaki más sugallatot hirdet, mint én, akkor vagy ő hazudik, vagy az Isten. Azt mondja: összefért valaha is két próféta egymással? Persze, legyintettem akkor erre, és én is nevettem. De azóta elgondolkodtam rajta. Valami hasonlóság van közöttünk. Mert szerintünk is megváltás a bajból csak egy van, az bizonyos. Viszont tábor is csak egy lehet, az még bizonyosabb. Nincs más hátra, mint türelemmel viselni a prófétaságot!
És most is nevetett egy csöndeset.
– Hozzá kell szokni ilyesmihez – folytatta. – Tudja, milyen veszekedés volt valamikor a Társadalmi Forradalom meg a Volksstimme között? Várkonyi meg Mezőfi között? Lassalle-ék meg Bernsteinék körül? Meg most is… De nekem már a tábor fontos. Ezt tanulja meg maga is. Mert most már úgyis mindegy. Aki egyszer itt volt – annak másutt sose lehet helye. Az legfeljebb a magányt választhatja – a pusztát. Az meg nem jó. Kipróbáltam én azt is. Hagyja a fecsegésüket. Majd kiderül, ki hova való – meglátja.
– Én nem vagyok való közibük, azt már érzem – mondtam cáfolatra áhító keserűséggel. Mert hát ő igazán tudta, hogy kiknek az életét választottam.
– Én meg azt érzem, hogy maga még nagyon fiatal! Tudja, miket éreztem én húszéves koromban? Hagyjuk. Lépek vissza a kabátomért; eljön hozzánk vacsorára.
Majdnem meginogtam. A könny már a torkomon volt, s úgy éreztem, rögtön fölfut a szememig (mintha útja valóságosan is a torkon át vezetne). De még időben visszanyeltem.
– Sajnálom, elvtárs, dolgom van.
– S egy pohár sörre, itt valahol?
– Sajnálom, dolgom van, elvtárs.
Kezeltünk. Visszaindultam a Csata térre; ott volt a legközelebb földalatti állomás.
Most a város volt vaksötétségben. A köd lejjebb ereszkedett, közvetlenül a fennsík széléig. A hatalmas vasfedő most lábam alatt feszült, maga alá nyomva a füstöt és a petróleumszagot. A levegő itt fent így tiszta volt és hűvös. A tér gyér lámpái nem homályosították el a csillagokat. Mintha az ég és föld egy óriás átfordulásban helyet cserélt volna: a város rengeteg fénye fölöttem ragyogott. Megálltam a földalatti kapuíve előtt; csak álltam, nem mentem le.
Megkerestem az iménti padot, mintha otthagytam volna a döntést, hogy mitevő legyek. Leültem, és csak ültem gondolat nélkül, de tele várakozással, mintha valahol az én ügyemről tanácskoztak volna, s már nem volna más dolgom, mint meghallani a határozatot: mint a vádlott az ítélethozatal idején. Csak testem mérte az időt: összébb-összébb vontam a kabátot, hogy ne dideregjek.
Közben a szervezetekben és párthelyiségekben befejeződtek a gyűlések. A tér benépesült, egy-egy percre. Vitatkozó árnyak vonultak át; a lehetetlen nevű ivók sárga és piros függönye mögött megerősödött a fény: meggyújtották a mennyezeti lámpákat. Az ajtók nyílása és csukódása közt vita hangjai csapódtak ki a szabadba. Folyt a közös cikkgyártás, a tiltakozó jegyzékek, az ellenzéki beadványok szerkesztése. A kis agórák teljes üzemmel működtek, akár azon az estén, amikor Annát itt legelőször megpillantottam. Kiáltozás, majd durranás hallatszott, és most sem lehetett tudni, gépkocsié-e vagy revolveré.
A tér túlsó felén a lámpák boglya alakú fénykupolája alatt kalapos fiatalemberek szaladtak át; kihívóan a „Francia Tett” című újság nevét kiabálták; a „király rikkancsai” voltak, ahogy kalapjuk is gyaníttatta, ebben a sapkás világban.
Végre fölálltam, nem győztem tovább a fázást.
– A jegyet kérem!
Elfelejtettem megváltani a jegyet, vissza kellett kullognom a földalatti pénztárához.
Behúzódtam a kocsi sarkába, még mindig gondolattól üresen néztem, hogy egy-egy pokoli dörrenés és síncsikorgás közben hogyan villannak el mellettem az állomások fénybetűi. Est–Saint–Denis–Halles–Châtelet–Cité.
Itt kellett volna kiszállnom. Képtelen voltam felállni; hazamenni abba a szobába. De valami gondolatom mégis támadt. Bemegyek a Szent Genovéva-könyvtárba.
Saint-Michel–Odéon.
Feltápászkodtam. Szemem az állomás kivilágított órájára tévedt. Fél tíz!
Rennes–Montparnasse.
Millerék?
Vavin–Raspail–Denfert-Rochereau.
Kiszálltam, gyalog indultam visszafelé.
A Jersey a kor divatját követte. Bejárójával és bent a rossz világítással is lebujnak álcázta magát. Első, terjedelmes termében, amely közvetlenül az utcáról nyílt, a fal mentén hosszú asztalok és padok nyúltak, akár a külvárosi vendéglőkben. A vendégek, a vadidegenek is, egymás mellé szorultak, összecserélték poharaikat; a rendelésnél kénytelenek voltak túlkiabálni egymást. A montevideói milliomos a félhomályban méltán hamisítatlan apacsnak hihette a könyökével oldalbordái közé gyüremlő revali bankelnököt. Épp csak a félhomályt nem egy rossz mécses, hanem a fejek fölött a falba és az asztali gyertyatartókba szerelt rengeteg kis lámpa árasztotta. A hangulat már emelkedett volt, amikor beléptem.
Az asztalok közötti kis térségben a pincérek fejük fölé emelve vitték a fehér kendőbe bugyolált palackokat, a két-három zenész ég felé tartva fújta a néger trombitát az egymáshoz sajtolódott topogók között. Mert itt tulajdonképpen tánc folyt, s kezdetnek, hangulatcsinálásnak a zenészek is táncoltak. A sűrű füst moszatvilági lényekké varázsolta a párokat. Fehér vállak, festék- és hévpírosította arcok, színes papírcsákók gomolyogtak a falra akasztott nagy tájképek és velencei tükrök alatt; az utóbbiakat a füst ködben úszó, távoli tavakhoz tette hasonlóvá. Nem lehetett megállapítani, hogy ki van jelmezben, s ki viseli rendes napközi öltözetét. Jelen volt a Dôme és Rotonde egy-két világhíressége is.
– Köszöntjük udvarunkban – fogta meg valaki a két vállam, s tolt szemtől szembe hátra, miközben maga is hátranyomakodott, így testével csinálva némi teret a nagyúri, széles üdvözlésnek.
Gabory volt, frakkban; de már sodródott is tovább.
A zene elhallgatott. A forgatag megállt, s ritkulni kezdett; a párok az asztalok felé furakodtak, s ami elképzelhetetlennek látszott: beékelődtek a padon szorongók közé. Egy Hamlet, kezében igazi koponyával rálépett az egyik asztalra, onnan huppant vissza a fal mellé. Előttem egy sarkantyús, kardos, díszbe öltözött lengyel főúr lépdelt; Tutu volt, az elhízott hajdani modell, aki most jóslással foglalkozott. Egy nő, aki a Diadalív Marseillaise-t éneklő nőjének lenge ruháját viselte, eltorzult arccal üvöltözött pincér után, csak azért, hogy megmutassa, arcfintorával is tudja utánozni a híres szobrot. Arrébb egy püspöksüveg imbolygott az asztalok felé; hordozója vállán talpig érő, valódi arany miseruha tündökölt. Ezeket a kellékeket itt helyben lehetett bérelni. De itt volt az utcákról jól ismert cowboy is, nyakában a lasszóval. Régen elmúlt az idő, amidőn jelmezes mulatságot csak eleve meghatározott helyen és időben tartottak.
A szerkesztőség is egy falmenti asztalnál ült. Ahogy fogadtak, az indokolatlan gaudium azt mutatta, hogy hangulatuk a többinél is emelkedettebb. Mint megtudtam, Bernák módszerét követték: idejövet egy közönséges állókocsmában néhány pohárral mindnyájan felöntöttek. Azt az olcsóbban szerzett jókedvet – mint holmi csempészárut – lopták be ide, s élvezték kettős örömmel.
– Ilyen ravasz a német! – kiáltotta Miller már verejtékes arccal.
De itt is sűrűn sorakoztak egymás mellett a palackok.
– Tán egy literrel is fórban vagyunk – kiáltotta Sós. – Nem tűrjük semmi téren a hátramaradást, a bírálgató józan akademizmust! Tessék hozzánk igazodni!
S elém tett egy karcsú üveget.
Kiittam, egyik pohárral a másik után.
– Ez az igazi nagyvonalúság! – kiáltotta Miller, s felállt, hogy a keskeny asztal fölött átöleljen. – A magyar nép született lovagiasságára! Éljen!
És körbe koccintotta poharát, Verával kezdve, aki mellette szorongott. Vera másik oldalán Sós ült, már szintén piros arccal. Ujjaival ritmust vert az asztalon. Velük szemben telepedtem le.
Ez különb volt, mint a többi ilyen estjük.
Ünnepet ültek. A vállalkozás új fordulóhoz ért, de már fönt, a siker delelőjén. Bernák vezérré ütését ünnepelték.
Dombos előző nap hazautazott. S a főnökséget, illetve személye párisi képviseletét Bernákra hagyományozta.
– A szerencsés útra! – kiáltotta Trencsényi, s poharát még főhajtással Bernák felé emelte.
– S nagy Dombosunk gyógyulására! – mondta Vera nevetve.
Erre is inni kellett.
– Mennyi van még hátra a felépüléshez? – kérdezte Miller.
Vera megnézte karóráját.
– A vonat már Magyarországon jár. A kezdeti tünetek bizonyára már jelentkeznek. Másfél óra múlva Árpádunk a pesti Keletin lesz. Onnan legfeljebb húsz perc az autóút. Aztán megtörténik az új lourdes-i csoda! Elhihetik, hogy dobog máris a szívem. De ha arra gondolok, szegény Árpádé hogy doboghat.
Óriási kacagás tört ki erre.
– Un cognac pour notre garde-dame! – kiáltotta valaki a szomszéd asztaltársaságból a mögötte suhanó pincérnek.
Az angolnamozgású pincér, noha francia volt, nyilván megtanulta már itt azt a határokon kívüli különös francia nyelvet, amely a borbélyt coiffeur helyett friseurnek, a ruhatárat vestiaire helyett garde-robe-nak, az udvari illemet protocol helyett etiquette-nek, a kocsitornácot plateforme helyett perron-nak mondja és seregestül ilyen rejtelmes szavakat ismer: chablon, baronesse, gardedame és manicure.
– Une fine! – közvetítette hát suhantában a pincér a rendelést a kiszolgáló ablak felé.
A kacagás elcsitult.
A párok között most Fuzsita tört utat, fülében a gyönyörű aranykarikákkal.
– Ne adjuk fel máris a gratuláló sürgönyt? – kérdezte komoly arccal Hives.
Erre megint felcsattant a nevetés.
– Talán épp a legalkalmasabb pillanatban nyújtják be neki azt a kis papírlapot! – mondta Vera.
S nevettében Sós vállára dőlt. Könnyét kellett törölnie. Ide-oda hajlongtak a többiek is.
– Nem érti? – fordult felém Vera, már fájdalmas arccal a kacagástól.
Az volt csak az ürügy a jókedvre, hogy megmagyarázhatta.
A dolog nem volt olyan nagyon mulatságos. Domboson nem fogott Oliquander rengeteg időt és pénzt emésztő gyógymódja. Megérkezett Pestről a boldog megkönnyebbülések meghitt és gyermekkortól fogva megszokott kelléke. Oliquander hiába tiltakozott. Megérkezett később a gondosan leszerelt csésze is; itt éppoly gonddal szerelték fel.
– Még a húzóláncot is! – kiáltotta Miller.
– Ugyan!
– S a víztartályt is, ugyanazt! Láttam!
Mindez nem oldta fel a görcsös csökönyt, amellyel Dombos lelkének mélyén valami a régi környezethez ragaszkodott. Oliquander kimutatta, hogy Dombos lelke legmélyén ennek a valaminek nem néhány tárgy, hanem az egész ország kellett. Az országtól való eloldódás azonban még hosszabb kezelést igényelt – esztendőket! Dombos viszont naponként fogyott. Meggörnyedt; arca hullaszínűre vált. Óraszámra némán gubbasztott a legszellemesebb társaságban is, nyugtalanul haza-hazasietve, majd még csüggedtebben visszatérve. A legnagyobb baj az volt, hogy íráskészsége is el-elhagyta. Oliquander nem titkolta, hogy a két tünet – a megnyilatkozás kétféle lehetősége szorosan összefügg! Mi lehetett itt a teendő? Oliquander szerint csak a türelem s a további elmélyedés. Dombos azonban behatolt addigra már annyira a tanba, hogy felekezetet alapítson s maga is lásson üdvösség felé vezető utat. Szembeszállt Oliquander komor jóslataival, már-már fenyegetéseivel. Sőt tekintélyével.
– A tekintélyével?
– A tudományossal! – csapkodta nevetve Miller az asztalt.
Akkortájt jelent meg egy német folyóiratban Oliquander méltó feltűnést keltő tanulmánya arról, hogy a forradalmároknak igazánból nem a társadalommal, hanem édesatyjukkal van összekülönbözésük, és hogy jellegzetes társulási vágyuk alján tulajdonképpen elfojtott homoszexuális ösztön lappang; ez magyarázza jeligéjüknek hatását is; annak a nem véletlen szülte jeligének hatását: Világ proletárjai, egyesüljetek.
Egyszóval Dombos, bár összeomlott, ugyanakkor fel is lázadt. Fájdalommal, de ugyanakkor lelkesedéssel kelt útra; ahogy a hazaindulását előre bejelentő cikkében meg is írta.
– Hol a cikk? – kiáltotta Vera.
Bernák zsebében volt.
Bernák úgy hallgatta ezt a tisztelettelen előadást, mint az a vezér, aki elítéli is, de megmosolyogja is katonái csínytevését. Meg-megcsóválta fejét; homloka megrovást, de szája afféle együttérző ejnye-ejnyét hirdetett. Verának nyújtotta a lapot: Dombos pesti lapjának az este érkezett példányát.
A cikk – mint Dombos minden terjedelmesebb írása – a lap élén jelent meg, „Föl-földobott kő” címmel. Keltett némi szorongást már bevezető soraival is: hemzsegett benne az idézet. Jómenetű, lendületes alkotás volt, már az elején szerencsés fordulattal. Tulajdonképpen levél volt, de nem a magyar közönséghez, aki kézbe kapta, hanem „Joseph Aristide Briand úrhoz”. Hivatkozva baráti beszélgetéseikre, Dombos neki fejtette ki, hogy a szíves marasztalás, sőt a gyakori szerepkínálás ellenére, amelyet Briand, valamint André Gabriel Hanotaux, Jean-Henri Poincaré részéről s még egypár ilyen nagynevű François Armand és Jacques-Oliver, köztük a Temps Jacques-Fréderic főszerkesztője részéről tapasztalhatott, miért hagyja itt mégis az édes Franciaországot – a douce France-t –, s tér vissza, mint egykor Rómából a „Lyré kicsi halmához” Ronsard, ő is a honi parlagra, ahol csak dudva nő ugyan a szellem számára, de amelyen kívül mégis, mégis – non est vita!
Miller kikapta kezemből a hírlapot, s nevetéstől fuldokolva felolvasott egypár ilyenszerű mondatot, a cikk végéről: Feszülő kebellel, tele visszafojtott vággyal közelgek… És ha a költő látomásával majd felrepülök gondolatban én is oda, hol mosolyogva néz rám a Dunától a Tiszáig nyúló róna, s a feltekintő arcok láttán átérzem: itt kell elvégezni a nagy dolgot… S majdan szerény dolgom sikeres elvégeztével…
– Bár sikerülne szegény Árpádnak! – mondta Vera, újabb könnyet törölve szemeiből.
– Ez nem igaz! Ez nincs is benne! Ezt maga most találta ki! – mondta Trencsényi. – A dolog helyett ott hivatás volt!
Miller édeskésen, Trencsényi édeskésségét utánozva válaszolt:
– Figyelmeztetem: már új gazdája van! Ahhoz igazodjék!
– Pas tant de bruits pour une omlette!11 – mondta méltóságosan Bernák, amikor a kacaj véget ért.
Bernák egy sorban ült a többivel (szintén velem szemben), de így is az Élet Fejedelme volt. A többiek könyököltek, ő hátra dőlt; tokáját bő gallérjába, domború mellkasára nyomta. Maga elé mormolt, ivott, zavaros szemét csaknem segélykérően az ablak, majd a mennyezet felé lökte; legyintett, s visszamerült az előbbi tragikus pózba. Nem lehetett eldönteni, hogy lelki szeme előtt Szabó Dezső közismert fényképe lebeg-e, vagy a birkózás az Ős Kajánnal. Megrázta fürtjei gazdag csigáit, elnyelt egy gunyoros mosolyt, aztán szigorú lett.
Jobbján Trencsényi volt – Miller tanácsa nélkül is – a Ganümedés? Fürgén teletöltötte Bernák poharát. Sőt Bernák elé is tette.
– Ha bepillanthatnék a Mester lelkébe. S meglátnám, mi fogamzik most benne! Látni egyszer, mi a fogantatás!
Bernák megnézte szigorúan a poharát.
– Magyar éjszaka – mormolta. – Nuit hongroise! – tette hozzá hangosabban.
A zene ebben a pillanatban újra fölhördült. Mint ilyenkor mindig, a lámpák egy percre elaludtak. A néger trombiták sikongása és hirtelen fölbődülése afrikai éjszakává forrósította a sötétséget.
A mennyezetről színes papírszalagok hínár-rengetegje csüngött, lágyan hajladozva. A fali lámpákon, a tükrök szélén, a képeken még vékonyabb papírszalagok csomói, mint valami nagy konfetticsata emlékei. Látszott, úgy rendezték oda mindet, csinos arányban. A szellőztető egyenletesen zúgott, jó összhanggal illeszkedve a szerecsen zenébe.
Miller táncba vitte Verát. Aztán Trencsényi kérte fel; aztán Sós. Bernák kegyes pillantással fogadta a visszatérőket.
– Magának a tánc is méltóságán aluli? – kérdezte Vera Hivest.
A szesz már puhává, löttyedtté tette az arcokat. A meggyúrt, tésztás testek, az ellenállás nélküli vonások egyre inkább szabadjára engedték a különben kordába fogott jellemet, Hives feloldódása az volt, hogy magábazárkózott; büszkén takarékoskodott a szóval.
Már az Újság-ban is kifejezhette gondolatait! Felszabaduló jobb része azt éreztette, hogy kincseit nem akárhol szórja el! Egész lénye mind világosabb utalás volt arra, amit már megírt s megírni fog. Közben példázta – mintegy modellként – a megsértettet, a mellőzöttet is. Hogyne! Évekig csúszott-mászott, már-már a legfelsőbb polcig, amikor az értelmetlenek letaszították! Az ifjúmunkások hajdani vezetőjelöltje most a méltatlan trónfosztás után lett igaz vezérjellem.
– Nem táncolok – mondta. És ellenségesen Bernákra pillantott.
Minden vezérségre magát tartotta alkalmasnak.
– Eméssze meg már azt a Nyárait – fordult feléje Trencsényi, olyan édes arccal, mintha szájon akarta volna csókolni.
A cukros mondat – mint Trencsényi minden mondata – kegykereső szolgálattételnek, ezúttal baráti vigasznak készült, de váratlanul tőrnek bizonyult, olyannak, hogy hatása Trencsényit is meghökkentette. Bernák is, Hives is felkapta erre fejét.
Nyárai író volt, a lap állandó párisi levelezője. Gunyoros, okos, irodalmi színvonalra törő cikkekben kommentálta a város és a világ eseményeit.
– Un farceur de génie12 – mondta Bernák.
– Örökbecs! – mondta száraz fitymálással Hives.
De szája belerándult. Másik kifogása Nyárai polgári szemlélete volt.
– De hisz a maga cikkei is polgári szemléletűek! – mondta Vera.
A fitymálás fölénnyel árnyalatosult. Igen, Hives nem dőlt be a polgári szemléletnek, épp csak hangoztatta! Látnivalóan azok közé tartozott, akik egy-egy eszme elárulásával azt vélik, hogy fölébe lépnek annak az eszmének; mintegy legyőzik és így olyanfajta önbizalomra tesznek szert, mint az egyik férfit a másik után faképnél hagyó nők.
– Mais parlons pas littérature13 – mondta Bernák. – Az az utókor dolga. Feledkezzünk föl az életig! Hagyjuk a szobrainkat! Parlez-moi d’amour, madame!14
Úgy váltogatta anyanyelvét és a franciát, mint Tolsztoj és Turgenyev arisztokrata hősei. Az alkohol tette vajon, vagy a neki valóban „magas” állás, amelyre Dombos távoztával lépett? A hatalom éppúgy előcsalja alaptermészetünket, akár a bor. Bernák francia szókészlete azonban sajnálatosan kisebb volt, mint Anna Pavlovnáé, Valentina Mihajlovnáé a Háború és béké-ből, vagy akár Szimjon Kallomeyczevé az Őstalaj-ból, s így azokban a pillanatokban is, amikor a magyar szavak valóban már megrekedtek benne, a franciából csak egy-két közmondás vagy közhelyszólás került nyelvére.
– Revenons à nos moutons15 – mondta, amikor poharát hörpintésre emelte – Écoutez-moi, je vous en conjure16 – mondta, ha közbe akart szólni, s aminél aztán franciául nem is mondott többet.
A pincérek valamennyi asztalról összeszedték a poharakat, a félig telteket is, és gyakorlott mozdulattal letörölték a bortócsákat. Harapnivaló következett. Ez volt ennek a mulatónak városszerte ismert főkülönlegessége, ez a kései vacsora. Néhány vendég eltávozott. Annál több új jött, olyanfajta szállingózással, majd tódulással, mint déltájban a közönséges vendéglőkbe.
– Megyünk? – kérdezte Trencsényi aggódva.
– Restons sur nos gardes17 – mondta Bernák királyi fejtartással.
A pincérek ráklevessel és osztrigával surrantak ki egy kis piros függöny mögül. Vállukat és derekukat kígyóztatva úgy sorjáztak, mint valami szultán elé az ajándékozók menete. Frissen sült ürücombot hoztak, chateaubriand-t, egy-egy egészben sült fácánt vagy libát, amelyből a rendelő maga vágta le a kívánt részt; a többit rögtön küldte is vissza, de persze, az egész megfizetésével. Pisztrángot hoztak, amely a hatalmas tálon valóban olyan volt, mint egy csillogó ezüst ékszer, a majonéz aranyában. Fagylaltot hoztak, vagy tejszínhabfagylalt és gyümölcs keverésével készült coupe-jacques-ot és ismét italt, kezdetnek most legtöbbnyire sört.
– Sül a csiga! – kiáltotta az egyik pincér.
Valaki nemrégiben olvasta, hogy a negyvenes években még nálunk is ették a csigát; a Pilvax-ban ez volt Petőfi mindennapi szerény vacsorája. – Entendu18 – mondta Bernák, és csigát rendelt az egész társaságnak.
De aztán Kallomeyczev és Böjthe János homályos összekeverésével hirtelen cigányzenét szeretett volna, szordínóban, a háttérben, ahogy vacsora alatt szokás a hazai csárdákban csakúgy, mint a Nemzeti Kaszinóban, csodálatos bizonyítékául annak, hogy a magyarság mennyire úri nép minden rétegében, s ezzel az úri magatartásával mennyire egységes.
– A budakeszi csárdákban is cigány húzta? – kérdezte kötekedő szemtelenséggel Miller.
Már részeg volt.
Bernák elengedte a megjegyzést, nem is füle mellett, hanem valahol a bokájánál. Ismét Fejedelem volt, de most egy Nero modorában.
– A fátinak meg a sváginak megakadt aznap este a gombóc a torkán – mondta Miller –, amikor nem hallotta a…
És énekelni kezdett, belefeledkezve:
|
De egy pillanatra ezt is abbahagyta.
– Az én vállamra boruljon, amikor jókedvem van! – kiáltotta Verának, s a Sóssal suttogó nőt durván magához rántotta. Fél karral magához szorította, s úgy énekelt tovább.
Vera kiszabadította magát.
– Nem vagyok fűzfa, hogy boruljak.
– De méhecske se legyen nekem, aki minden virágba belenyal! Elég a röpködésből, galambom!
És Verát ismét magához kapta.
– Majd én kigyógyítom, alaposabban, mint Oliquander. Hogy minden férfiba épp csak belekóstoljon, s aztán fusson a másikhoz!
Ránk meresztette verdeső szemét.
– Őnagyságának ugyanis ez a kis betegsége!
– Caprice de toutes les femmes19 – mondta Bernák.
– Mais je suis l’homme d’une seule femme!20 – üvöltötte Miller az egész terem felé fordulva, miközben rávágott az asztalra. A vendégek megtapsolták.
Felhördült a zene, a lámpák egy percre ismét kialudtak. Valaki sikoltott:
– Ne gyújtsák még meg.
Amikor felgyújtották, Lovas állt közvetlen mögöttem. A tükörben pillantottam meg.
Mostanig dolgozott. Csak éjjel tud dolgozni. Ez neki az ebédszünet.
Kabátját, kalapját odaadta a ruhatáros lánynak; aztán nyakából a lobogó nagy selyemkendőt.
– Mit ettek az urak? Nem sascsik-ot, ma sem? Nincs fogékonyságuk a ház különlegességeihez! Látom, a szeszfok, az elég magas. Ha befogadnak, mint szerény kezdőt… Ma meghívás nélkül is betársulok! Hé, garçon!21
Ebben a pillanatban észrevett. Ugyancsak a tükörből. Mintha belerázkódott volna, arca olyan hirtelen megváltozott.
– Te jársz ide? – kérdezte a csodálkozás és a megütközés határán.
Tétovázott, mellém üljön-e. Aztán mégis odaült.
De a pincértől csak valami étvágygerjesztő szeszt rendelt. Megváltozott még a hangja is.
Azon a jelképes költeményen dolgozott, amelybe még Pesten belekezdett. Kelletlenül beszélt erről is. Kiitta a színes folyadékot. Bort töltöttek neki. Azt is kiitta.
Miller ismét rávágott az asztalra; ismét Verával akaszkodott össze.
– Ha nem nézném az egész dolgot betegségnek! Közönséges nyavalyának! Mindnyájan betegek vagytok! Közönséges nyavalyások!
– Et vous?22 – tért most már Trencsényi is a franciára.
Az egyik sarokból, mintha csak az ő vitájuk elé vágtak volna, hirtelen éles párbeszéd csattant, ugyancsak idegenes franciasággal:
– De ha egyszer nekem adta!
– Csak megnézésre adtam oda! Harmincöt karátos!
– Tolvaj!
– Na itt van! Legyen boldog ezzel az ócska hamisítvánnyal.
A zene ebbe is belevágott.
A vendégsereg mindinkább nekiszabadult, s otthon érezte magát. S épp ezáltal világlott ki most már ennek a különös otthonnak belső szerkezete is.
A sürgő-forgó pincérek felcsapták a konyhába és az italraktárba vezető ajtó nehéz függönyét. A függöny árnyékában egy kis asztalon magas, hűvös számológép állt. Előtte egy támla nélküli széken egyenes derékkal egy józan tekintetű, hideg szigorúsággal fésült fiatal nő. Tekintetét végigfuttatta a pincérek markában zsúfolódó tálcákon és üvegeken. Jobb keze közben eszeveszett gyorsasággal zongorázott a számológép billentyűin, majd megnyomott egy gombot. A gép halkan felhördült; a nő bal kézzel elkapta az apró papírdarabkát, amelyet a gép kiköpött magából. Anélkül, hogy tekintetét elfordította volna a tálcákról és a feléje lengetett palackokról, a fiatal nő a papírdarabkákat gépiesen egy hosszú szögre fűzte, amely hegyével fölfelé közvetlenül a gép mellett meredt.
Szemben a géppel, az ajtó másik oldalán, de már a mulatóhelyiségben, egy szmokingos, de éppoly szigorúan-józan tekintetű férfi változtatta pillantását a gyors számológép és a zajló terem között. A pincérek a terem legtávolibb részéből is felé-feléfordították fejüket; ez a pillantás irányította őket. De mást is irányított. A zenészek ennek a pillantásnak intésére halkították vagy növelték dobhártyarepesztésig a muzsikát. Egyebet is megfigyelhetett a vizsgáló szem. Két-három dél-amerikai külsejű fiatalember, akiket ezeddig senki meg nem különböztetett volna a vidám mulatozóktól, ennek a pillantásnak üzenetére álltak fel egy-egy csoporttól, hajoltak meg egy másik csoport nőtagjai előtt, s vitték táncba, majd vezették helyükre azokat. A hangulat lelke egy USA-egyenruhás, nagy darab szőke tengerész volt. Sipkáját tarkójára ütve énekelt, s járt ide-oda az asztalok közt hullámzó tömegben. Erről is kiderült, hogy – elképesztő ivótehetségével – itt hivatásos és nem a tengeren.
Lovas felém emelte poharát.
– Örülök, hogy látlak – mondta. Fürkésző, majdnem cinkosi tekintete tette hozzá, hogy: itt. Ez meg nekem volt meghökkentő. Sose láttam arcán ezt a kifejezést. Valamikor örömmel vettem volna közeledését. Zavar és alázat játszott azon az arcon s valami behízelgés. S mi még, ami hirtelen elidegenített tőle?
A lámpákat ismét eloltották.
Ahogy a terem sötétségbe borult, agyamban abban a pillanatban a bor olyan kápráztató fényt gyújtott, hogy szememet is be kellett csuknom. Ismertem már azt a bolond színjátékot, amely fejemben ilyenkor kezdődni szokott, azt a kerge színházat, amelynek homlokom belső fala volt mintegy a hátsó kulisszája, s amelyet magam is csak holmi nézőként követhettem. Hajdan szórakoztatott, de most már röstelltem, épp azért, mert nem volt beleszólásom. A szokásos lehetetlen ábrándok függetlenedtek látszatától is annak, hogy legalább gomolygásukat én irányítom. A vad fényben azonnal hús-vér alakot öltöttek, s erőszakosan magukhoz ragadták a hatalmat. Az imént futólag még én gondoltam arra: ha most a dombóvári volt nyolcadik osztály láthatna, így és itt, Párisban! Máris megjelent az osztály. Volt néhányszor sétabeli ábrándom: ha egyszer teljesen a tudománynak élhetnék, függetlenül egy műteremben. A színpadon máris megjelent a hatalmas, de egyszerűen berendezett műterem. Máris ott ültem, ott láthattam – az agy sötétebb nézőteréről – személyiségem kicsinyített mását, mint megbecsült fiatal írót. A háttérben függönnyel eltakart heverő, az ablaknál nagy íróasztal, az előtt ülök, olyanfajta háziruhában, amilyen Balzacnak volt. Csengetnek. Nem én nyitok ajtót, hanem egyike a fiatal hölgyeknek, akik épp délelőtti látogatóban vannak nálam, valami folyóiratbeli tanulmány megbeszélése végett. Leveszy Panni lép be. – Anyámmal európai úton vagyunk – mondja –, egy órára megszöktem tőle, hogy meglátogassam a mi régi kedves földinket. – Gyermekkori kedves ismerősöm – mutatom be Pannit a hölgyeknek, gördülékeny franciasággal. – Sőt megmondhatom, első költeményeim múzsája áll önök előtt…
Megborzongtam, annyira giccs-szerű volt az egész.
A lámpák percenként meggyúltak és elaludtak, most ez a játék kezdődött. Visszatért a vacsora előtti hangulat. De mintha az az előbbi csak bevezetője lett volna ennek a mostaninak. Egy diplomata külsejű, őszülő férfi kivette az egyik zenész kezéből a gitárt, székre ugrott, és tiszta, jó hangon valami spanyol dalba fogott. A lámpákat ismét eloltották.
– Figyelem! Figyelem! Még nincs vége!
A diplomata befejezte a dalt, hóna alá kapott egyet-kettőt az asztalára készített pezsgőspalackok közül, végigtörte magát az asztalok mentén, s a harsány taps közepette mindenki poharába töltött.
Valami fogadás dőlt el.
– Igen – mondja Panni a hölgyeknek –, társaságban is találkoztunk, de legtöbbnyire a határban. – Igen – folytatom én –, egy magyar vármegye legjobb úrlovasnője áll önök előtt! Az első díjat nyerte el, ugyebár? Nyilván arra gyakorolt azokon a délutánokon, amikor én ki szoktam gyalogolni a szántáshoz, a gőzekéhez. Egyik kezemben rendszerint könyv volt, a másikban kendőbe kötött elemózsia, enni vittem az apámnak. Egyszer véletlenül utol is ért, ugye? – Igen, véletlenül – mondja Panni. – S meg is szólított, ha jól emlékszem? – Olvasmánya iránt érdeklődtem; sokat unatkoztam akkoriban. – Milyen regényes – mondják a hölgyek: – a várkisasszony és a jobbágyfiú története! – Sajnos, nincs időnk az elevenítgetésre – mondom én –, a kedves vendég megbocsát, ha megkérem, üljön egy kicsit félre, amíg ezt a kis részletet megbeszéljük. – Igen, a nyomda az ön tanulmányára vár – mondják a hölgyek. – Lebreton szerint a nyelvlélektan határköve lesz.
Szerettem volna fölugrani a borzadálytól. A játék sose volt ily valóságszerű.
Hamlet a koponyába kért pezsgőt, és a cowboynak kínálta.
Már nemcsak különféle kiáltások, hanem másutt és másutt kezdett énekszólamok is keveredtek. – Éljen a magyar őserő megújítója! – koccintotta poharát Miller Bernákéhoz. Aztán átölelte Vera nyakát, fülébe dúdolt; másik kezének mutatóujját a mennyezet felé lebegtette, ahogy a mulató bojtárok. – Én kimaradok? – mondta Sós, s a másik oldalról ő is át akarta ölelni Vera nyakát. Miller nem figyelt oda. – Csak sorba, sorba! – mondta Vera, s fejét gyors és édes odabúvással hol Millernek, hol Sósnak engedte át. De külön-külön két kezét is átengedte. Szomszédai vállán át egyik tenyere Hives tükröző haját simogatta; a másikat Trencsényi csókolgatta, arcához szorítva.
– Mit áldozhatok még a köz oltárára? Szegénykém, magának már semmi sem jutott! – nevetett rám, és a keskeny asztal alatt a selyemharisnyától síkos térdét térdem közé nyomta; apró bokája bokám fölé kulcsolódott.
– Vegyétek és egyétek! – kiáltotta még kitörőbb nevetéssel, és tekintetét szerelmes rajongással Bernák szemébe akasztotta.
Bernák most a pusztai rideg bika volt. Busa fejét mintegy öklelésre szegte; nagy szemöldökszőreinek függönye mögül küldte igéző válaszpillantásait Verának. Fújt és megrázkódott. Teljesen részeg volt.
A fejek fölött Vera a szeme elé kapta csuklóját.
– Már félórája Pesten van!
– Ki?
– Dombos!
Senki sem törődött vele.
Meg-megsiklottak előttem az arcok. Néztem Verát, és térdeim közt Anna térdét szorítottam: az idegen, a másnemű test érintésétől Anna finom testének édessége áramlott belém, de a legkisebb porcikámba is. Anna hajának illatát éreztem. Fel kellett nevetnem, mintha csiklandozó, meleg zuhany ért volna. Már tapintottam is Annát.
– Boldog? Ennyi is elég? – nevetett Vera.
Sok is volt: behunytam a szemem, hogy lássam is Annát. De az a bolond színpad most Annát dobta elém, ijesztő valósággal. Kinyitottam a szemem, ültömben fölegyenesedve, lábamat a szék alá kapva.
Lovassal gyorsan végzett az ital.
– Aki írni akar, annak csak a cél szent… – mondta. Azonkívül minden csak eszköz. Eszköz és – élmény! Majd bebizonyosul, ha már a Nyugat-ba írok!
– Az én könyvemről írjon… – mondta Bernák. Majd, mintegy észbe kapva: – Sur mon livre écrivez!
A zenészekre már rég nem volt szükség, senki sem kérdezte, hova tűntek. Az éneket ütemes taps kísérte. Egy híres litván zongoraművész két kiskanállal egy sor poháron játszott; valaki begörbített mutatóujjal az asztalon verte hozzá a ritmust. A jókedv támasz nélkül, önmagától is magasan szállt.
Most látszott meg, hogy mennyire színészi volt ez a jókedv, mennyire megjátszott. Mint amikor gyerekek állnak össze valami utánzására. De tán épp ettől vadult neki.
A fal menti asztalok hosszán a vendégek egymásba fűzték karjukat, s az ének ütemére ültükben ide-odahimbálóztak, ahogy a matrózkocsmákban szokás.
Bernák felállt, olyanforma mozdulatokkal, mintha egy ülő ércszobor szedné össze súlyos tagjait az emelkedésre. Az asztalra tenyerelt.
Ebből elég volt neki, ebből a helyből.
Felálltak a többiek is. Csak Trencsényi maradt volna még.
– Az én vendégem! – legyintett felém Bernák, amikor a fizetésnél elővettem én is tárcámat. – Ez a szerkesztőség ünnepe!
De hát én nem tartozom a szerkesztőséghez.
Aztán Lovas állhatatoskodott:
– Hagyd! Mit gondolsz! Leszek én még a te vendéged! A közös sikerek előlegéül!
De hozzá se akaródzott a társulás. Ilyenben különben is ozorai voltam: szőlőnk volt nekünk odahaza! Négynapi keresetemet tettem a fizető tálcájára. Volt olyan hatású, mint egy csöbör hideg víz.
– Allons, enfants de la patrie23 – hangzott az utcán.
Kelet-Európában még elevenen éltek a bordélyház nemzetközien nagy korszakának emlékei. Azé a koré, amidőn a hajdani irodalmi szalonok, a még kezdetleges szállodák és a rideg kávéházak különös keverékeképpen nemcsak a művészvilág találkozóhelyei voltak ezeknek az intézményeknek a társalgói, hanem kötetlenebb megbeszélésre itt gyűltek össze egy-egy tudományág ifjabb újítói, fiatal gazdasági férfiak, sőt ellenzéki politikusok is. Szerkesztőségek működtek e helyeken, neves orvosokat hirtelen veszély esetén itt talált meg legbiztosabban az ember. A kocsmák hangosságától menten itt árnyalatosabban folyt az eszmecsere; a hely szabadossága csak fokozta a gondolatok szabadságát. Feleségükhöz mindvégig hű családapák néztek be egy-egy órára a bordélyházba, fogyasztásul egy feketével beérve. Ilyenre vágyott Bernák.
Ám hogy visszük magunkkal Verát? E helyek nem utolsó csábereje az volt, hogy polgári nő nem tehette be a lábát. Miller kanyarította máris a maga kabátját Verára, nyomta fejébe a kalapját. De hisz a ruhatárban épp ezeket kell majd letenni.
– Átöltözöm! Átöltözöm!
Elkísértük Miller lakására.
Vera fiúruhában lett csak eleven. Kötötte magát, hogy még útközben is bemenjünk egy kis kávéházba. Ő fog rendelni, hogy lássa: felismerik-e?
– Valami erőset, az egész társaságnak! Erősebb nincs? A legerősebbet!
Maga is megitta, egy hajtásra. Igyekezett férfihangon beszélni. A nőkre rákacsintott. Nem ismerték fel.
Végre a Danton-szobor környékén elértük a kitűzött célt. Meglepetésemre Lovas vezetett.
Rokokó szalonba léptünk. A barackszínű párnázattal bevont székeken külföldiek ültek. Csak egy gimnazista csapat volt francia. Vera rögtön nőket akart az asztalhoz.
Miller az iránt az összezördültségükben is elválhatatlan két néma magyar úriember iránt érdeklődött. Tudomása szerint épp ezt az intézményt szokták látogatni. Magához kérette a tulajdonosnőt. A magyar urak valóban ide jártak, de csak minden csütörtökön és vasárnap. Valóban elválhatatlanok.
– Egy hölgyhöz is vonulnak? – kérdezte Hives.
Miller ingerülten rendreutasította.
– Micsoda hang ez? A barátaim!
Verébcsontú, fekete lány lépett hozzánk, egy bolti kisasszony készségével; szeme frissen forgott, de már üresen a sok használattól. Elzászi volt.
Vera maga mellé vonta; a titkát akarta tudni.
A lánynak azonban nem volt tragédiája; nem csábító lökte a züllés útjára. Még csak törvénytelen gyermeke sem volt valami vidéki dajkánál.
Művészeket sem ismert.
– A néger hol van? – kérdezte Lovas, hogy valamivel nekipezsdítse a hangulatot.
A néger nő el volt foglalva.
– És az óriásnő?
Az sem akart előkerülni.
De aztán a néger mégis felmerült. Haja platinaszőkére volt festve, ez volt a különlegessége.
– Minden beszőkíthető szőke rajta – mondta Lovas.
Vera a kis verébtől a kereseti viszonyait kérdezgette, már németül.
– Miért? Be akar állni? – kérdezte az. – Hisz látom, hogy maga is asszony!
Nem lett botrány belőle. Később odajött még egy nő az asztalhoz. Ezt legalább Szonjának hívták, ha nem tudott is oroszul. A hangulatot csak a feketekávé és az újabb szesz tartotta. A lányok oly magától értetődő egyszerűséggel viselkedtek, mintha valami hangtalan, olajos, kerekekre járó üzemben dolgoztak volna, holmi ipariskolai előkészítő után.
– Na, fiatalság – mondta Bernák –, fedezem a költséget!
Trencsényi hatalmasat vigyorodott. De a szégyenlősségből csak Sós állt talpra, fejét ide-oda himbálva. Elvezette a kis feketét.
Inni kellett tovább; olyan űrt hagytak a jókedvben.
Aztán Sós, már egyedül, visszajött; mosolyogva, fejét most is éppúgy himbálva ült le közénk.
– Oszlunk? – kérdezte Miller a harmadfokú részegség komorságával. – Elalszom az unalomtól.
– Annyira le szeretné már vetni a ruháit – mindenkiről? – mondta neki Hives, erősen megnyomva a célzást.
Miller jó sokára értette meg, hogy Hives a levetendő ruhák közé sorozta Millernek azokat a ruháit is, amelyek most Verán voltak.
– Ha még egy hangot megenged erre a hölgyre – mondta Miller tagolva –, szájon vágom magát, maga barom! Maga két lábra állt giliszta!
– Kikérem magamnak!
– Kuss, büdös buzeráns, mert…
Össze kellett békíteni őket, még egy utolsó áldomással.
Kint voltunk az utcán.
De egy állomás még hátra volt. Ilyenfajta éjszakai kirándulás nem fejeződhetett be abban az időben anélkül, hogy a legelőkelőbb mulatozók is ne térjenek még be valami, most már igazán hiteles lebujba. Minél utolsóbb volt, annál stílusosabbnak számított. Ilyenek akadtak bőven a városban, de ezek közt is voltak szinte világhíresek. Bernák ismert egyet a Csarnokok táján. Az megéri a fáradságot! Hamisítatlan! Tulajdonképpen nemcsak kocsma, hanem éjjeli menedékhely is. A negyed lakástalanjai ott töltik az éjszakát. Még asztalok sincsenek benne, hanem csak padok. Egy ülőhely tizenöt centime egy éjszakára. A tulajdonos kötelet feszít a padok elé, a vendégek arra borulva alszanak; hajnalban a tulajdonos egy késsel egyszerűen elvágja a kötelet, az alvók a földre zuhannak, ez az ébresztő! Persze, az az! – most már Hives is emlékezett rá. Megindultunk, az utca közepén, széles sorban; a társaság egymásba karolt.
A részegségnek egy jó mentsége van: a legjobb iskola az önismeretre. Minden részeg jellemszínész: ösztönös alakítással eljátssza a gyenge pontjait.
Bernák és Lovas közt lépkedtem. A sok pirulnivalóból, ami később, erre az éjszakára emlékezve fogaim közé kapatta ajkam, a leggyötrőbb ekkor következett rám. Még mindig az ábrándokkal volt baj. Nem érték be az előbbi játékkal. Teljes valómban löktek a színre.
– Nincs még magyar nyelvtan sem! – hallottam egyszerre megdöbbenve saját számból. – Még ezt a bilincset sem tudtuk eltépni!
– A bilincset? – kérdezte értelmetlenül Bernák.
Életem nagy ügyét adtam ki. Tudtam, de folytattam, szinte kéjelegve a hitványságban.
– Benyomtak bennünket az indogermán rács mögé! Egy nép szelleme vergődik ott! Ha ugyan már meg nem halt! Meghalt!
Bernák nem értette. Egy távoli jövőben egy egyetemi katedráról szerettem volna mindezt elmagyarázni, nyugodt méltósággal, tenyerem alatt kötegnyi jegyzettel, most derült ki.
– Apáczai! Szilveszter! – kiáltottam ingerülten. – Akik először a magyar nyelv rendszerét meg akarták határozni, idegen példából indultak ki! Kész, idegen példákra húzták ezt a nyelvet – a latin keresztjére! Ami nem illett rá, azt egyszerűen eldobták! A nyelv lényegét dobták ki! Ige! Főnév! Hisz a magyarban még ezek közt sincs különbség! Mert vegyünk csak – hadartam türelmetlenül – egy főnevet, mondjuk ezt, hogy zár! Ragozzuk birtokos raggal. Zárom, zárod, zára! Zárunk, zárotok, záruk. És vegyünk egy hasonló igét, azt, hogy zárni. Na ragozd azt is, tárgyas ragozással. Zárom, zárod, zárja! Zárunk, zártok, zárnak! Ugyanaz: a vak is látja! De ez még semmi! Tele vagyunk főnévszerű particípiummal, amelyekre soha senki nem vetett komoly figyelmet. En venant. Ezt a nyelvtanok csak úgy fordítják: jőve! De én ezt személyesíteni is tudom, ha azt mondom, jöttömben! S ebben meg mi van? Jöttöm, ez birtokragos főnév! Itt még világos a jötte. De a futtomban a futta?! Az a itt birtokrag, tehát a futt főnév is, ha akarom!
– Akard! – mondta valaki.
Izgalmamban megálltam egy utcasarkon. Mivel a társaság össze volt kapaszkodva, a többiek körém kanyarodtak. Kirántottam a karom.
– Manger, essen: enni vagy evés – ez az infinitívusz minden nyelvben lehet főnév! De melyik nyelv tud a feltételes módból is főnevet csinálni! Mert nekünk mehetnékünk is van! Vagyis az, hogy mehetnék, ha akarom, ige, ha akarom…
Másnap letudtam volna lőni azt az utcasarkon ágáló árulót.
– Nekem meg ihatnékom van! – röhögte el magát Sós.
– Kuss, pimasz, mert beléd mászok! – üvöltött rá Miller. – Kuss, ha ennek a népnek a kenyerét eszed!
– Amennyit most én abból eszek!
Millert arrébb kellett húzni.
– És a szórend! A híres törvény, hogy a jelző mindig elöl áll! Nálunk az én anyám így beszél: vittünk almát Kaposvárra pirosat…
Megérkeztünk a Fésülködő Majom elé.
Ez a negyed Páris éléskamrája, vagy ahogy Zola nevezte, a város gyomra. Micsoda törvényszerűség volt vajon, hogy – mint minden nagyvárosban – épp a bőség elképesztő halmai körül nyüzsgött, bujkált és hentergett, félhalottan szinte, a legriasztóbb nyomor? Mint a magtár körül az egér, a póc, a százlábú? A kapuk és kocsik alatt rongycsomók kuporogtak és suhantak el igazán egérszerű kanyargással, még szisszenést és füttyöt is hallatva. A sarkokon előrenyúlt fejek lestek, majd rándultak vissza, akár a csatorna rácsai közül a patkányok. Ilyen hasonlatsor megindítása után az ember a párosával peckesen lépdelő, hirtelen felfigyelő, gyorsan sarkon forduló, majd üldözésre iramló rendőröket csakis macskáknak vagy elvadult, a maguk szakállára dolgozó vérebeknek gondolhatta.
A koldusok gyűltek ide vajon, a tehetetlenek, a züllöttség szegényei, akiken a munkaalkalom sem segít? A kocsmában jó termetű férfiak voltak. A rongyaik alól kidomborodó izom és a kézre, arcra tapadt szutyok mutatta, hogy kirakodó munkások. Voltak köztük ugyanilyen jelzésű nők is. Nem kötélen aludtak. Egy csoportjuk az ivópolc előtt állt. A hosszúkásan elnyúló helyiség oly vad villanyfényben úszott, akár egy műtő vagy filmfelvevő-terem. A többi vendég az asztalokra borulva aludt, oly mozdulatlanul, mintha az imént valami nagy verekedésben valamennyit ott helyben leütötték volna. De volt egy úri társaság is. Az ivópolc másik végén három rendőr könyökölt poharaik előtt; bokánál összekapcsolt nadrágjuk jelezte, hogy kerékpárosok.
Bernák strasbourg-i káposztát rendelt.
A nagyvilági társaság tagjai – valami skandinávok lehettek – nagy kerek asztalnál foglaltak helyet. Kerek volt arrébb a rakodómunkások asztala is. A nyomor és a fény ebben a kiáltó egymásmellettiségben a mérleg két tányérját juttatta az ember eszébe. A képzelet akaratlanul is fölébük helyezte a mérleg nyelveképpen a távolabb állongó rendőröket.
A skandinávok – ahogy már ez is szokás volt – tanulmányúttá ütötték ezt a lebocsátkozást Páris mélyébe. Öregebb bennszülött állt előttük, kezében ugyanolyan pohárral, mint amilyen a skandinávok asztalánál volt.
– À la votre!24 – mondta vénes kacérsággal.
Megkérdezték, tudja-e a Carmagnole-t.
A sans-culotte-ot keresték benne.
De aztán szláv szó hangzott a skandinávok közül.
– Ah, a Carmagnole! – mondta az öreg. De nem tudta a dalt.
– A hölgyek és urak egészségére! – mondta kacsintva.
A második pohár után mégis énekelt, rekedtes hangon egy ifjúkorabeli sikamlós románcot.
De a skandinávoknak vagy szlávoknak még mindig a nagy forradalom indulója kellett. Az egyik hölgy rá is kezdte:
|
Az öreg, farát billegtetve, előrecsúsztatta lábát valami hajdani polkalépésre.
Bernák most a nép, a nép barátja volt. Helyesebben – valami rangrejtve utazó király példájára – a nép kegyes atyja. Majd italtól mocsaras szemét ránk meresztette s ráébredve, hogy kik között is ül, szocialista lett, igen, szocialista! Épp csak a kultúrát féltette. – Eszmét nem mondhattok nekem, amit én ne vinnék még tovább! De hát a már meglevő értékek! S az az életforma, amelyet a fenti rétegek, a tehetség és a természetes kiválasztódás képviselői megvalósítottak! Azokra kell bízni a szocializmus megvalósulását is!
– Azok a legrohadtabbak! – mondta közönségesen Miller. – Le velük!
– De hát a maga művészete például, kedves barátom?
– Köpök a művészetemre! Mellesleg a magáéra is!
A sonkás savanyúkáposzta nemigen fogyott. Csak Trencsényi tudott még igazi étvággyal enni. Fölturkálta a tálban a húsdarabokat, elvette azokat Vera tányérjáról is. Át-átnyúlt a többiek dióadagjáért, az aszalt korintusi szőlőért. Nem szerette a bort. Neki az evés volt a dorbézolás.
Lovas hatalmas kék szeme dülledtebb volt, mint valaha. Millert már ez is ingerelte.
– Mit hápog nekem itt a szemével!
Lovas egy kicsit orrhangon beszélt, hápogva. Megsértődött, el akart menni; duzzogva ült le, amikor visszavezették. Dülöngélt.
Mert ő – borult felém – a sas útját fogja járni! Egyedül és merészen, de mégis a célért! Hogy vált ki Raszkolnyikov? Át kell törni az akadályokat! De az idő igazol! Az idő és a mű!
A skandinávok asztalánál lárma kerekedett. A társaság felállt, az öreg sans-culotte azonban erőszakkal visszaakarta tartani őket. Az egyik estélyiruhás férfi, karján egy magas, szőke szépséggel, felénk fordult.
Az a Bozsa vagy Mitár Tomasovity volt, Láti Pistának az a szellemidéző hasonmása, akivel a Petőfi-ünnepség után találkoztam.
Most már ő is megismert. Az asztalról poharat vett fel, s baljában a pohárral, jobbján az északi szépséggel felénk indult.
– Mily örvendetes véletlen! A népek testvériségére! – mondta franciául.
De a lárma visszafordította övéihez. A diadémos szőke hölgy az ajtó felé vonta.
A nadrágtalanok unokája öt frankot követelt. Kiderült, hogy előadóművész. Bal kezével rongyai zsebében kotorászott, darabokban kiszedett egy rojtos, feketére mocskolódott igazolványt, hogy hivatásos utcai énekes. Jobb kezében három ezüstfrankost szorongatott. Odavágta az asztalra.
– Ezért én még köpni se köpök!
Kiköpött. Az előbb a baudelaire-i vers albatrosza volt. Most dühödt kakasként forgott maga körül. A rendőrök közömbösen nézték. A népélet tanulmányozói – távoztukban – odavetették neki, amit kért. Az öreg teletöltötte az asztalon maradt üvegből a poharát, s a tapsot köszönő színészek bókjával mondta a távozók felé:
– A hölgyek egészségére!
A nyíló ajtón nedves hűvösség és burgonyaszag – a piac szaga – áradt be. Cihelődött Bernák társasága is. Kint még vaksötét volt. A férfiak – vörös szemhéjjal, ijesztően sápadt arccal s dideregve – azon sajnálkoztak az utcai lámpa alatt, hogy Párisban nincs gőzfürdő. Most érződött, hogy az egész mulatság mennyire hiányos, mennyire sótlan volt. Se cigány, se tószt, se bableves! Bernák emlékezett azokra a jó befejezésekre a Rácfürdőben, amelyek egyikén Krúdy legendája után ő is meglovagolta a nagybőgőt a forróvíz medencéjében, s amelyek végén az ember frissen, tisztán, kialudva tért vissza a polgári világba, zákányosság nélkül. Hiába, Pest! A Szebasztopol körutat ebben a percben mindenki elcserélte volna a Rákóczi úttal.
Csak Vera volt üde; üdébb tán, mint valaha. Arcán egy karcolást sem ejtett az éjszaka. Süldőlányként viselkedett. Izgett-mozgott, a lépéseket is élvezte a férfiruhában. Millerbe karolt. Az durván ellökte.
– Elég a kísérletből! A nyúl karmol!
Megállt, szembefordult Verával; üvöltözött.
Hogy őrajta nem hegedülnek tovább, mint valami hegedűhúron. Magas fekvésben sem! S főleg még két-három húr mellé feszítve nem. Zavaros eseteket lobbantott Vera szemére, amelyekről csak ők ketten tudhattak. Ordítva vádolta.
Könnyű annak játszani a szerelemmel, akinek nincs szüksége szerelemre! De ez becstelenség is!
– Aljasság! – üvöltötte, s neki akart menni Verának. Mindenkiből csak egy kortyot, mi? Az egész világot végigpróbálni, mi?!
– Csak téged szeretlek! – kiáltott Vera. Rikácsolt. Hangja árulta el, hogy részeg ő is.
Miller megfogta a két vállánál fogva, szemébe nézett, aztán teljes erejével Sós felé lökte.
De Vera visszaszaladt hozzá.
– Lacikám!
Miller ütésre emelte kezét, vállról kifordított tenyérrel, úgy, ahogy az urak verekszenek.
– Piszkos hisztérika!
És keményen arcul vágta.
– Lacikám!
Kapott a másik oldalról is. Úgy védekezett, hogy Miller mellére bújt.
A hajdani várnagyi börtön, a Conciergerie előtt váltunk el. A virágpiacon, a nagy ívlámpák alatt, már rakták ki a papírba öltöztetett, didergő téli virágokat. Az aszfaltozott nagy teret ellepték a glédába állított virágcserepek. Hideg köd szemerkélt. A háztető és tornyok eltűntek a télben, de lent egy nyári virágoskert színei között lépdeltem.
Zúgott a fejem. Ahogy kiértem a virágok közül, a parthoz kanyarodtam, leültem a kőpárkányra, lehunytam a szemem. Az az örök mozi azon nyomban megindult a fejemben. Soha nem volt ilyen éles. Ingerülten kinyitottam a szemem. De ahogy újból lehunytam, már megint előttem volt az az elviselhetetlen műterem, benne azokkal a szörnyűséges hölgyekkel s még szörnyűségesebb ifjú tudóssal és Pannival. Ki kényszeríti rám ezt a borzadályos giccset? Tettem még egypár kísérletet: újra lehunytam és kinyitottam a szemem. Ifjú tudósunk rögtön megjelent kényelmes karosszékében, a hölgyek beszélni kezdtek. Ott folytatták, ahol abbahagyták; egy szóval, egy mozdulattal sem mentek előbbre, amíg magukra hagytam őket. Hát essünk túl rajtuk. Lássuk, mit akar a karosszékben az a ripacs, aki erőnek erejével engem próbál alakítani.
A hölgyek Panni arcát vizsgálják. A ripacs kényelmesen hátradől karosszékében, s ezt mondja: – Igen, volt néhány érdekes találkozásunk, örömmel emlékszem rájuk, ez volt az ifjúkor! Nem tudom, a kisasszony is emlékszik-e ezekre? Egyszer például a dombóvári állomáson, amikor katonaruhában voltam? A forradalom katonája akartam lenni! Nem vettek be a hadseregbe, még túlságosan fiatal voltam. De katonasipkát és valami egyenruhafélét végül mégis sikerült szereznem. Első utam rögtön: haza! Bizonyára a hiúság vitt: bemutatkoznom, mint az új világ bajnoka. Zavartan, de annál feltűnőbben tisztelegtem a kisasszonynak. Ő azonban elfordította arcát. Így volt? Így – mondja Panni –, mi akkor magukat mind hóhéroknak gondoltuk. – Ezután nemsokára ismét volt találkozásunk. Akkor már nem volt katonaruha rajtam, köszönni sem mertem nemcsak a kisasszonynak, de másnak sem. Még a vonatra sem ültem fel. Szürkületkor közeledtem a tanyához, a kertek felől. Ki fordult ki véletlenül a park hátsó kapuján, úgyhogy már nem kerülhettük el egymást? Rávágtam a kocsiútra, elfordítottam, behúztam a fejem. De midőn a saroknál visszafordultam, látom, hogy a kisasszony is hátranézett. Nyugtalanul töltöttem az éjszakát. De otthon töltöttem, azt is, a rákövetkezőket is. Fáradt voltam, vállaltam a veszélyt. – Nem szoktam világgá ütni a találkozásaimat – mondja Panni. – Látja, ez szép emlék! – Engedje meg, hogy hálából felkínáljam kettejüknek ma este a páholyomat…
Nem bírtam tovább a fölháborodástól. A történetnek volt egypár valóságos eleme, de hol voltam én már az ilyenfajta vágyaktól! Családi örökségképp elég jól kellett bírnom az italt. Életemben nem hánytam, de gyomrom most forogni kezdett. Kiadni ezt az egészet! Kiadni az egész múltat! A világot!
Nem sikerült.
Továbbmentem a Virág rakparton, átmentem a Vöröshídra; a lépcsőkön lekanyarodtam a folyóhoz. Letérdeltem, arcomra, fejemre csapkodtam a vizet. A Miasszonyunk templomának tornya a szokásos bonyolult bevezető után elkongatta a hármat, aztán a negyednégyet.
Még nem volt vége az éjnek. Becsöngettem a szálloda kapuján. Végre megnyílt a kapu. A portásfülke előtt, a kis fatáblán, ahova a lakók kulcsukat akasztották, egyetlen kulcs sem volt, az enyém sem. Bekopogtattam a fülke kis kémlelőablakán Destilleuls kisasszonyhoz, a tulajdonosnőhöz, aki egy villanygomb megnyomásával nyitotta-csukta az ajtót, anélkül, hogy ágyából ki kellett volna kelnie. Kimértszavú és tekintetű vidéki aggszűz volt. Arcát nappali használatra a rengeteg festékkel egy kirakati játékbaba merev-üde arcává alakította. Azért volt kimért és ünnepies, mert ezt a vastag porcelánszerű festékréteget nyomban összetörte volna igazi, alsóbb fekvésű arcának – amelyet én így nem is ösmerhettem – egyetlen mozdulatával, de tán egy meggondolatlanul hangos szavával is.
– Egy hölgy várja! – hangzott élénk s csaknem felismerhetetlen kiáltása a lefüggönyözött kis ablak mögül. – Már este óta várja! – kiáltotta oly frissen és szabadon, hogy az embernek akaratlanul eszébe jutott, most nincs rajta az álarc.
Anna.
Futottam az első emeletig, de aztán lassítottam, sőt fél lábbal a következő lépcsőn – meg-megálltam. Sokféleképpen gondoltam Annára. Ilyen tiszta meghatottsággal sose gondoltam rá. Ez volt olyan jó, mintha máris mellette lettem volna. A borgőz, minden tartozékával, egy pillanat alatt elszállt a fejemből!
– Szabad!
A szobában nem Anna várt, hanem Szemző Éva.
Kabátban ült. A kandalló párkányáról az asztalra rakott néhány könyvet és füzetet. Másképp álltak az asztalra sorakoztatott könyvek is. Olvasott. Csak nem olvasta el a füzeteket is? Hallhatta lépéseimet a folyosón, de szeme akkor is a könyvön csüngött, amikor beléptem.
Felállt. Szemembe nézett. Kezet nyújtott, de aztán mégsem várta meg az én kéznyújtásomat.
Az esti jelenet után sokat gondolkodott. Hazament, Neuillybe, de aztán kötelességének érezte, hogy rögtön tisztázza velem a dolgot. Mert más az elvi álláspont és más a személyi rész. Nem szeretné, ha én az ő magatartásába, amelyre par excellence elvi meggondolásból kényszerül, egyéni, mintegy lelki okokat kevernék. Ő nem személyileg kényszerült fellépni ellenem.
– Kérem.
Azok közt is, akik ideológiailag néha kisiklanak és divergálnak, vannak olyanok, akik evolúcióképesek. Ez az ő véleménye.
– Köszönöm.
– De változatlanul követelni fogom az ön eltávolítását!
– Kérem – mondtam, és iszonyúat tüsszentettem. Hajam egy víz volt.
Megnézett erre magának, s azt mondta:
– Fázom én is.
Gyufát kerestem, meggyújtottam a petróleumkályhát, bár tudtam, vajmi kevés meleget ad, hacsak az ember melléje nem ül. De nem ültem le, s Éva is állva maradt.
– Ne értsen félre! Én önnek a gesztióit, a működését tartom végzetesen ártalmasnak! Épp ezért lehetek személyesen hasznára. Aki megmenthető, azt kötelesség megmenteni az ügynek. Először jól megszorítani, aztán a helyére tenni.
Nem volt kedvem ehhez a szokatlan idejű beszélgetéshez. De az ő szemüvegének karikái frissen csillogtak. Álmos voltam.
– Ön a mi elvi ellentétünket személyes térre terelte! Ezért jöttem ide.
– Nem emlékszem rá.
– Kezdettől fogva a priori személyes térre terelte! Igen jellemzően! Semmi elvi fegyelmezettsége nem volt. Magyarázhatom ezt az attitűdöt az ön eszmei tájékozatlanságával, azzal az atmoszférával, azzal a miliővel, amelyből ön kikerült, de…
Ez a nő kihívta, hogy az ember közönséges legyen.
– Menjen a pokolba ezekkel a zöldségekkel!
Kihúzta magát.
– Állhat két ember szögesen ellentétben egymással! Ha a differenciák tisztázására megtalálják a kellő hangot. Az antagonizmust csak így lehet eliminálni! Rendben van! Szemben állunk! Két különböző attitűd! Bejelentettem, és most is megmondom, minden eszközzel küzdeni fogok a maga álláspontja ellen! És ha személyét nem tudja elválasztani ezektől az álláspontoktól, a személye ellen is küzdeni fogok! Ezt tudja meg! De én megmondom: számomra ez az antagonizmus mindig ideológiai. Ezért érzem fölényben magam önnel szemben és ezért…
A lámpa egy pillanatra, figyelmeztetésképpen, elaludt. De Éva folytatta:
– …ezért ítélem meg magát nyugodtan akár pszichológiailag is! Velem gorombáskodhat. Nekem ez is csak tünet! A maga közveszélyes elmaradottsága és még veszélyesebb előreszaladásai mellett! Azt hittem, rá tudom erre ébreszteni. Hajlandó lettem volna akár az egész éjszakát átbeszélni erről. Ezt éreztem kötelességemnek! Hogy utoljára még módot adjak…
– Mit akar adni?
– Alkalmat! Igenis! És fölvilágosítást! Hogy tisztába kerüljön végre magával. És konzekvenciáival ennek az attitűdnek!
Láthatóan beleszeretett ebbe az akkortájt divatszóvá lett attitűdbe. Még mindig álltunk, én a kandallóra könyökölve; ő előttem. Becsuktam a szemem. Az a bolond színház megint megjelent a fejemben. Nem tarthatott tíz másodpercet sem. De fejem lecsuklott. Oly hirtelen kaptam föl, hogy belevágtam hátul a falba.
A szemüvegével is rövidlátó lehetett. Közeljött.
– Mi… Mi az? Részeg maga? Beteg?
Az a lépcsőházi tiszta pillanat valóban eltűnt a fejemből. De csak álmos voltam.
– Hol járt maga az éjjel? Elment inni? Jellemző a belső habitusára! Mint egy vidéki dzsentri!
De aztán hirtelen hangot váltott. Majdnem susogott:
– Amiatt? Miattam?…
Aztán minden összefüggés nélkül:
– Az én anyám bárónő volt.
A villany, az egyszerűbb párisi szállodák szokásaként, másodszor is elaludt, most már véglegesen. A portásfülkében parányi lámpák jelzik, melyik szobában fogy az áram, s a szállodások ilyen önkényes eloltással buzdítanak a takarékosságra.
– Az én attitűdöm miatt? – suttogta Éva.
– Hagyjon békében már, az isten szerelmére! Mi köze hozzá? Menjen a fészkes fenébe a mániáival! Semmi bajom. Álmos vagyok!
– Jól van – mondta, s megkereste irattáskáját. De az ajtóban megállt.
A petróleumkályha terjesztett valami fényt.
– A földalatti már nem jár. Reggelig kell hazáig gyalogolnom.
– Hát gyalogoljon! Ezt megcsinálta! Vagy maradjon itt, mit bánom én!
– Itt maradok a folyosón.
Forrt bennem a düh.
– Fejezze be már a boldogtalan sületlenségeit! Jöjjön vissza! Csukja be azt az ajtót!
– Megleszek én itt a széken.
– Ne magyarázzon annyit! Feküdjön le.
Eloltottam a petróleumkályhát, s kinyitottam az ablakot, mert ilyenkor petróleumbűz öntötte el a szobát. És betelepedtem a rozzant plüsskarosszékbe, amelynek ülőkéje majdnem a földet érintette.
– Meg fog fázni… Csupa víz a feje.
De már az ágynál motoszkált. Cipője koppant a kövön. Behunytam a szemem. A színpad rögtön kigyúlt.
– Elég nekem a lábpárna is. Legalább a takarót vegye magához.
Fölkeltem. A jókora, lábhoz való dunyhába burkolózva ott szorongott a falnál. Nem vetkőzött le.
A széles francia ágynak több mint fele része szabad volt. Levetettem cipőmet, kiskabátomat, a nyakkendőt. Az ágyra feküdtem; beletekertem magam szorosan a takaróba. Éva hátat fordított.
– Nem fázik? Jójszakát – mondta.
Fáztam. Azt vártam, ha vízszintesen fekszem, megnyugszik fejemben az a bolond forgatag. Most kezdett rá csak igazából. Eddig azt hittem: a szokásos ábrándok, egy kicsit elevenebben. De ilyenekkel még sose volt dolgom. Sem ilyen ütemmel. Kutyább volt, mint valaha. Hol volt már az előkelő műterem, a dombóvári állomás, Leveszy Panni és a döbrőközi határ! A fiatal tudós egy szédítő magas szószéken szónokolt, akkora néptömeg fölött, mint az Atlanti-óceán, majd lóháton, jobbjában füstölgő revolverrel fölvágtatott a kulai Sió-hídra, amelyről azonban nem Ozorára nyílt kilátás, hanem egy távoli, álombelien színes Désre. Arcra borultam. A képek még színesebbek és élénkebbek lettek, de már összefolytak. A törekvő ifjú tudós a változatosság kedvéért most fehér köpönyegben valami laboratóriumban tevékenykedett, s csak úgy mellékesen épp a halálsugarak felfedezését fejezte be. Az üdvözlő küldöttség ott szerénykedett az ajtóban. A küldöttség belépett, de akkor már egy csapat paraszt volt – földesuruk köszöntésére jöttek! Magyarország minden mívelhető földjét megvásárolta, és most hirdette ki hogy ingyen szétosztja! Domború homlokú, diószemű ifjú neje és apró gyermekei körében áll és mosolyog, mert igen, ő is egyszerű földmívesként fogja leélni életét. Összeszorítottam fogamat. Meddig leszek én még kamasz? Meddig tart ez az aljas kiszolgáltatottság? Földesurunk szívélyes kézfogásokat oszt. És megint csak szónokolni készül… Hogy végezzek ezzel a ripaccsal, aki ily arcátlanul kiad? Türelmetlenségemben hátamra vetettem magam, majd másik oldalamra. Szorosan Éva mellé kerültem.
S most jött a meglepetés.
Átöleltem Éva vállát, s a fuldoklók kétségbeesésével magamhoz szorítottam. De már késő volt. Az alattomosan rám tört zokogás első hangját már nem tudtam visszafojtani. S amikor visszafojtottam, megrázkódtam. Dideregtem. Rázott a hideg, haraptam össze a fogaim.
Vetett volna szét a harag. Az a ripacs! Mit akar most már közvetlenül tőlem? Mert közben ezt éreztem: hitvány, kutyakomédia az egész. Felültem.
Éva is felült. Arcom simogatta, megcsókolt a fülemnél, elkezdett sírni. Felkeltem az ágyról, felhúztam a cipőm a sötétben.
– El kell mennem – mondtam.
– Megyek én is! Hány óra?
Még szipogott. Gyufát gyújtottam.
– Öt.
– Már jár a metró.
Nem vártam meg, lementem.
Még sötét volt, de már hallani lehetett a csarnokok felől a főzelékes kocsik döcögését. A fejem tisztább volt, de a gondolatoktól is tiszta. Megindultam cél nélkül, de mégis egy irányban, mintha az a szabad sorjárás a gondolatoknál is mélyebb rétegbe húzódott volna. Átmentem a Szajnán; a Bastille-nál voltam. Átvágtam a Charentoni utcán, a végeláthatatlan Montreuli utcán, a Nation téren. A Faiherbe utcában megismertem a lómészárszéket, amely előtt egyszer a patkányok feltartóztattak. Ekkor tudtam meg, hová megyek, mi az a titkos készség, amely idáig kormányzott. De akkor már ott is álltam a ház előtt, amelyben Anna lakott.
A kapu még zárva volt. Kijött végre egy lakó, a saját kulcsával; de bevágta maga mögött az ajtót. Amúgy sem mentem volna be. Föl-alá jártam a ház előtt. Annának hétkor kezdődik a műhely. Negyed hétkor szokott elindulni. Már nem sok volt hátra.
A kapu most már állandóan nyitva volt. Anna sógora lépett ki rajta.
– Beszélhetnék Orosz elvtársnővel?
– Nagy a forgalom este óta! – mondta, miközben megnézett. De ment vissza.
– Rögtön jön; csak fölkap valamit – mondta, amikor ismét megjelent.
Már derengett, de még csak annyira, hogy épp látni lehessen. A sötétségben vastag köd terjengett. Az utcai lámpák égtek.
Kilépett Anna, hajadonfőtt. A kabátját is csak úgy fogta össze magán. Lába is csak úgy harisnya nélkül a magas sarkú félcipőben. De hóna alatt az elmaradhatatlan női táska. Arca fakó, megnyúzott. De rajta az üdvözléskor elmaradhatatlan csendes mosoly.
De most melyikünknek lehetett több mondandója s melyikünknek először?
– Kerestelek tegnap este – mondtam. – Meg akartam magyarázni. Akkor is, ha örökre megharagudtál most már rám.
Elindultunk a ház elől. A járda zúzmarásan szürke volt a lerakódott ködtől, a lépések fekete nyomot hagytak rajta. Fájdalmas volt nézni Anna kis lábát, ahogy abban a papírvékony talpú topánkában a pocsétát taposta. A nők akkortájt igen rövid szoknyát viseltek. Meztelen lábszárára apró piros pontokat szúrt a hideg.
– Mért haragudnék? – kérdezte mellékesen.
– Azért az ostoba versért. Hírbe kevertelek!
– Ah – mondta Anna olyan hangsúllyal, mint akit az bosszant, hogy ilyenről szó is esik.
– Kérjek bocsánatot tőled? Vagy hogy tegyem jóvá?
Azt akartam mondani, kész vagyok minden elégtételre.
Szomorúan rám mosolyodott. Mintha szánt volna, hogy ilyen gondjaim vannak. Mással volt teli.
Mintha már azzal is holmi penitenciát végeztem volna, megemlítettem, hol jártam az éjjel; sőt mintha ezért holmi föloldozást érdemelnék már!
Szórakozottan maga elé tekintve hallgatta, mint akinek megvan a mondandója, de türelmesen kivárja a sorát.
Nem voltam lovag. Elmondtam Éva látogatását is.
A szomorkás mosolyba egy kis pajzán gúny rándult, amikor arról sem feledkeztem meg, hogy Éva nálam töltötte az éjt s hogyan.
– Úgy – mondta Anna, s látszott: nemigen érinti.
– Hallom, tegnap Karácsonnyal mentél el – mondtam, s nyelnem kellett utána.
Fejét csóválta, hogy nem.
– Bodorék mondták, hogy érted ment! – mondtam, s megkönnyebbülés volt, hogy a szorongást támadással válthattam fel. – Üzent érted! Nincs közöm a dologhoz. Azt csinálsz, amit akarsz. Azok után meg éppen azt csinálhatnál.
Megállt. Könyökével magához szorította a feszesre vont kabátot, hogy ki ne nyíljék, s táskáját maga elé vette. Közöttünk a járdán már megindult a forgalom, szinte egyik percről a másikra. A külvárosok jellegzetes, kora reggeli forgalma: az emberek hosszú léptekkel s mintegy versenyezve egymással egy irányba siettek, sőt szaladtak: a földalatti-állomás felé.
Kinyitotta táskáját, s egy összehajtogatott magyar újságot nyomott kezembe. Nem értettem. Anna maga lapozta fel, amit el akart olvastatni velem.
Havonta kipattant akkoriban egy-egy „hatalmas és veszedelmes” „az egész országot behálózó” földalatti összeesküvés, amelynek „társadalomfelforgató” célját és „szenzációs leleplezését” az újságok már a mesterség szakmány-kifejezéseivel tálalták; úgy ahogy egykor a mienket. Ez is ilyen volt.
Átpillantottam a cím hatalmas cégtábla-betűit, a bevezető üres szájalását; a lényeget kerestem, a neveket; az ezúttal elfogottakét.
Volt belőlük egy félarasznyi. De csupa ismeretlen. A rákövetkező sor vágta el lélegzetem.
„A körülkerített házból fondorlatosan ketten mégis megszöktek, Karácsony Imre 25 éves vasmunkás és a megsebesült Venczel László 21 éves egyetemi hallgató, akik a rendőrség eddigi megállapítása szerint az ördögi komplott szervezői voltak; elfogatásuk órákon belül várható.”
Nem tudtam szólni. De aztán a lélegzettel rögtön reményt is szívtam magamba. Venczel kivágja magát! Ha együtt vannak – kihúzza magával Karácsonyt is!
De szólni még mindig nem tudtam. Hirtelenül olyan elevenen jelent meg előttem Karácsony és Venczel alakja, amilyennek akkor sem éreztem őket, amikor szemtől szemben álltam velük. Megdöbbentett a hír. Elnéztem Anna feje fölött; a kapkodva megfésült haj fölbodorodó kis tincsein apró aranyszemekben csillogott a lecsapódó köd. Még nem tudtam a hírre gondolni, más nyűgözött le. Egyre csak Venczelt és Karácsonyt láttam magam előtt. Nem magam előtt láttam őket; s rossz az a szó is, hogy láttam. Nem Venczel hetyke görög feje vagy Karácsony tagolt, mély hangja volt szememben és fülemben. Szememben és fülemben semmi sem volt. Ők maguk voltak mindenestől bennem, teljes mivoltukban: sorsukkal. Ha átölelem, ha karomba szorítom őket, akkor sem érzem ily közelről, hogy kicsodák. A könyvekből nagyon is jól tudtam, hogy a bölcselet az igazi megismerést azonosulásnak hirdeti. A könyvekből ezt sohasem értettem. Ez volt az? Villámcsapás volt, ahogy ezt a két embert egyszerre ismerni véltem.
Karon fogtam Annát, hogy továbbvezessem. De abban a pillanatban el is eresztettem. Csak jó idő múlva szólaltam meg.
– Hogy voltál te Karácsonnyal?
Ezzel a nekem is váratlan kérdéssel többet tudtam meg, mint amennyit a válasz ígérhetett. Magam előtt jobban leleplezett, mint Anna előtt.
– Mint egy jó elvtárssal – mondta egyszerűen Anna.
– Mi köt hozzá? – úgy értem!
– Okos, becsületes fiú.
Majd némi szünet után, szinte nekilendülten, ahogy nemrégiben a hormonokat kimondta:
– Igazi elvtárs!
De már többet is értett. Ez zavarba ejtette. Belém karolt, néhány lépést így mentünk. Ismét szembenézett velem.
– Micsoda gondolataid vannak, lám! Mi át nem rebben a te fejeden.
De azért most ő is elengedte a karom.
Végre tudtam volna beszélni Annával. Mi minden szakadt volna ki nemcsak a számból, hanem onnan bentről; végre hitelesen és szabadon. Elragadtatva néztem, s akaratlanul hátrább léptem tőle.
A forgalom sűrűsödött. Egy-két siető férfi közöttünk suhant el.
– Dolgozni azért kell – mondta Anna.
Fázott is. Elváltunk.
Még volt annyi időm, hogy hazamenjek. De visszafelé is gyalog indultam neki. Megfeledkeztem az időről, a műhelyről. Most már a kocsijárón is kezdett növekedni a forgalom, a szekereké, a gépkocsiké, a villamosoké. Letértem a Diderot körútról. Elhagyatott mellékutcákon mentem végig. Elmélyedve, gondolatok nélkül lépdeltem, de mégis annyira telítetten, mintha egymagamban négy személy lettem volna: magamon kívül még Venczel, Karácsony és Anna. Ilyen az ifjú lélek befogadóképessége.
Hazaértem, elmentem a portásfülke előtt. A kulcs lent volt.
– Un petit billet pour vous – mondta Destilleuls kisasszony szárazon és halkan, kimértsége teljes páncélzatában.
A petit billet egy távirat volt, külföldről. Már semmi sem lephetett meg. Megindultam a csigalépcsőn, de a szünetlen körbekeringés ebben a szűk dugóhúzóban a negyedik emelet után most már sok volt. Leültem a lépcsőre; föltéptem a táviratot.
Kedden várj az állomáson – Feri.
Ahogy haza szoktunk sürgönyözni, várjatok kocsival az állomáson. Súgott valamit ez a hang. Hirtelen fölkeltem. Kedd volt. Vonzódtam testvérbátyámhoz, de most szerettem volna leosonni a lépcsőn, szerettem volna kisomfordálni a fal mellett a városból, bárhová, a világűrbe. Csata lesz köztünk. Kész vagyok már a csatára? Láttam szinte, hogy Ferivel – Ozorával! – mint csattog már közelemben a vonat. Eszeveszetten átcsörömpölve a kis és nagy állomásokon, a szürke champagne-i hajnalban a lóversenyek finisének dühével robogott Páris felé a kivilágított keleti expressz! A kivilágított kocsisor, mintha egy sor kivilágított ház lett volna az ozorai főutca eszeveszett száguldásában, utánam, értem.
Mi védhetett engem? Mi lehetett az én váram?
Az, ami azóta történt velem, hogy itt vagyok. Ebben a másik fészekben. Kimentem az utcára.
Egyszerre rám rohant, mi minden is esett meg velem, amióta Páris lett a szűkebb pátria. Rendezni próbáltam az emlékeket.
De minden eseményt egyforma távolságban véltem látni, s ettől valahogy az egész esztendő karika alakú lett. Megálltam jártomban. Olyan volt, mintha egy cirkusz porondján álltam volna, s köröttem képzelet szülte állatok nyargaltak volna, hátukon merész mutatványokat végző egyensúlyozó-művészekkel és bohócokkal.
A járda egyre fehérebb lett, Hó volt ez. Párisban hó! De a lépések is annál feketébb nyomot hagytak benne. Gyenge hó volt, egy érintésre elolvadt.
Egy éve voltam el hazulról.
Igen, mindez nagyjából egy év leforgása alatt fordult így körbe (hogy aztán az én fejemben már megállíthatatlanul forogjon), s most már kezdődhetnének a történetek.
E könyv címlapja után még egy üres lapot talált az olvasó, ezzel az alcímmel: Körkép.
Azt jelzi ez, hogy könyvét az író eredetileg több kötetre tervezte, s ez a Körkép annak csak az első része, a bevezetője.
Regényírásra készültem, de nyitányul nem szándékoztam mást, mint egy helyszínt bemutatni, egy korszakot megrajzolni, egy közlelkiállapotot fölidézni.
Mindhárom érdekesebbnek tetszett, mint maga – a különben ugyancsak regényesnek szándékolt – történet. A helyszín: az európai szellemi élet legfrissebb keringésű gyülekezőhelye, Páris volt. A korszak: ennek a szellemi életnek hátra és előre messze legtanulságosabban izzó ideje, a két világháború közti húsz esztendő. A közlelkület: hogy ebben a kettős fűtöttségű áramlásban-bomlásban mint alakultak új csomósodási pontok; mint próbáltak teremtődni új egységek; épp a bomlással fölszabadult erők révén mint alakítgatott az emberi összetartozás ösztöne új szerveket. A magyar anyanyelvűek körében például, akiknek a századforduló óta folyó világgá szóródása – templomtalan diaszporája – most, a szülőföldi megtartó keretek sorozatos omlása-bomlása folytán kezdett gátszakadékossá válni, s mutatta máris a kohézióhiánynak azokat a tüneteit, melyek diagnózisát mindmáig nem készítettük el.
A regényterv egésze így eleve készen volt a fejemben. A részletek alakítását azonban, ezt éreztem, az időre: a történelemre kellett bíznom; hisz hőseim sorsát – mint mindnyájunkét, az enyémet kiválólag – kezdettől fogva az események irányították.
Elképzelt föladatomnak úgy véltem megfelelni – úgy szándékoztam eredményesen a mindent alakító idő keze alá dolgozni – hogy ha már a történet elején minél több személyt fölsorakoztatok, ha csak néhány vonással is megformálok: legyen minél több munkaalkalma az időnek; úgyis, hogy majd megeleveníti őket: beléjük leheli a lelkét.
Fiatal festők képesek olyan lankaszthatatlan buzgalomtól hajtva naponta néha több rajztömböt is megtölteni reális (vagy absztrakt) vázlattal – szemük (vagy képzeletük) zsákmányaival – mint aminő engem késztetett minél több arcot megrögzíteni: valóságos tábort gyűjteni a kisebb-nagyobb hősnek szánt modellekből.
Azoknak az ifjú kéz villámmozdulataival teleskiccelt rajztömböknek szabványsorsa: évtizedekig a műterem leghomályosabb zugában porosodni, az ócska keretek mögött. Néha csoda esik velük. Az esztendők, pusztán azzal, hogy elteltek fölülük, megnemesítették őket, akár a pince homokjába temetődött palack törkölyt. Ismerünk nagy festőt, nem is egyet, akinek az ilyen hevenyészve megtöltött egykori mappáira – amikor nemritkán a pálya vége felé előkerültek –, a műértők úgy bámultak rá, mint véletlen szerencsével föltárt kincsesbányára, maga a művész pedig, mint hormonújító gyógyforrásra.
Az én buzgalmamat nemcsak az ifjúi rajzolhatnék működtette. Az idő is: azzal, hogy sürgetett, veszélyt jelentett. Ennek az egész világnak a közeli elpusztulásáról, illetve elpusztításáról, erőszakos megsemmisítéséről adott egyre több hírt az idő. Egyre több volt és egyre harsogóbb a vád, majd a nyilvános – a látványos – ítélethirdetés. Nem csupán ezek ellen a főleg francia földön ható eszmék és úgynevezett nyugati szellemi s társadalmi mozgalmak ellen. Egész Franciaország ellen; egész Nyugat-Európa ellen.
Folyt már a második világháború, a fegyveres küzdelemben Páris már elesett, amikor e könyv első lapjaihoz egy este nem is annyira íráskedv, mint inkább szorongás – benső szorítás – odaültetett. Az eszmék küzdelme, világméretben, még nem dőlt el. Az a bizonyos szellem, amelyre Párisról szólva ritkán illett jobban a kifejezés, hogy genius loci, nem jutott oly brutális sorsra, mint a város; elmenekült belőle, futtában is rejtekhelyet keresve. Így tűntek el a városból és a látómezőből az én egykori eszme- és vitatársaim: tőlem is tanuló mestereim, engem is okosító tanítványaim. Jó néhányuk már előbb eltávozott, hirtelen, titkosan a baráti szemek elől is; a spanyol csataterek irányában, örökre.
Én nem voltam bizonyos abban, vajon nem véglegesen merül-e el az az egész világ. Ahhoz túl sok remény-összeomlást, túl sok meggyőződés katasztrófáját éltem meg; bár nem olyan természetnek nevelődve – részben az események leckéin is –, akit egy ügy reménytelensége ellök annak szolgálatától. Puszta találgatás volna ma már részemről is: voltaképpen mi adta s működtette vajon aztán kezembe a tollat: emlékmentés, dac, hűség?
Az elhidegülő égbolt alatt mindenképpen melegtermelő tevékenység volt arról a művészetről írni, amelynek akkorra modern helyett elfajzott lett a neve; valóban lélekpezsdítő dac volt erkölcsi iskolának, nemzetújító – mert új közösségteremtő – kas-rajzásnak ábrázolni egy emigrációs munkásmozgalmat, amelyre a legenyhébb szitokszó is akkoriban az volt, hogy hazaáruló. Nem mindennapi fedezékben ültem e munka ellenállási fészkébe húzódva. Az elkészült fejezetek a Magyar Csillag-ban jelentek meg. Az utolsók egyikét Magyarország német elözönlésének hetében készítettem el nyomás alá.
Fölhúzni az emeleteket a hajdani terv szerint megépített földszintre: ez lett volna tán az én férfimunka-hozzájárulásom a világnak ahhoz az újjáépítéséhez, amely hivatva lett volna feledtetni a régi összeomlásának iszonyatait. Mihelyt – folyóiratszerkesztésétől, közszerepléstől való elidegenítés, elidegenedés után – visszaszabadultam az íróasztalhoz, ez volt az első kézirattömb, amit magam elé vontam: folytatni, tető alá hozni, amit azon a márciusi napon az alacsonyrepülésben Pest fölött föl-le vijjogó stukák oly hosszú időre abbahagyattak.
Az újrakezdés körülményei csak látszólag voltak kedvezőek. A könyv hangja kialakult, kínálta a továbbmondást. Az akusztika lett más. Munkásmozgalmi hősöket körvonalazni a mozgalom üldözése idején: ambíciófeszítő, vitorladuzzasztó vállalkozás. Lényegesen más, ha ugyanazt a vállalkozást uralkodó köztetszés, hogy ne mondjuk, rendelés kívánja. Vannak írók, akiknek vitorlája ellenszélben közelíti legfrissebben a célt.
De esett még egy félreértés is, az én hibámból.
Az addig elkészült jó ötszáz lapnyi anyagot az a baráti vélemény fogadta: megállja önálló műként is a helyét: azonmód is könyv számba vehető. Ne várjunk tehát a tervezett részek elkészültével, jelentessük meg már ezt is, így ahogy van.
Ez történt.
Hiába állt a szöveg élén, hogy Körkép, hiába az utolsó lap alján, hogy most kezdődnek csak a történetek: a korszak kritikája (azzal a rövidlátással, illetve látászavarral, melynek művi kórokozóira legkevésbé azok gyanakodtak, akik benne szenvedtek) a könyvet elsősorban épp az önállósága, a külön befejezettsége indokával vagy ürügyével söpörte le arról az épp akkortájt fölállított ékes-széles polcról, melyen a magyar fizikai dolgozók, a magyar forradalmárok újabb irodalmi megörökítéseinek kellett volna sorakozniok – ha belőlük csak egy fél polcnyi, egy saroknyi is – elkészül.
Az írásban is élesen, de élőszóval még élesebben megfogalmazott kifogás – az akkor szokásos megtárgyalásokban, referátumokban – könyvem ellen az volt, hogy hőseit az író felülről lefelé nézve ábrázolja, a megmosolyogtatás és nem a megrázás szándékával, magát a mozgalmat pedig nem belülről, hanem kívülről festi, lelki motívumoknak adva elsőbbséget ott is, ahol a történelmiszerűség predominálása a nyilvánvaló stb. A legmeghökkentőbb a változatlanul ismétlődő konklúzió: a könyv életrajzi regény mégpedig arról, hogy írója mint fordít hátat a munkásságnak, a forradalom ügyének. Akkor alakult ki az a tetszetős, mindmáig szapora használatú formula: szerzőnk, az egyszerű vidéki fi Párisban közel került a munkásság világához, de aztán – a művészi s más polgári körök hatására – elszakadt tőle.
Akkor, ott fonódtam legszorosabban ehhez a világhoz. De a félremagyarázatok – a vádak – fele is elég lett volna, hogy megállítsam a tollat, s a folytatásokkal, jegyzetekkel telítődő iratgyűjtőt összekössem, föltegyem egy szerény otthoni polc tetejére.
Majdnem megkönnyebbüléssel. A könyv csak látszik életrajzi regénynek. Bár nagy egészében személyes élményekre, hús-vér alakban megismert emberek viselt dolgaira épült: ezeket az eseményeket s főleg személyeket föl kellett cserélnem, át kellett rendeznem és keresztelnem. Nem adhattam nyomot a valódi rosszakaratnak. Hőseim nagy része nemcsak élt, de élete – pályája – első felében járt. Nem volt jogom róluk olyat nyilvánosságra hozni, amit ők maguk akár személyük, akár föladatuk érdekében nem kívántak volna közzétenni.
A Sorbonne-on lefolyt – történelmi hitelességgel leírt – ünneprontás lánghajú irányítóját, Pulchert valóságosan Politzernek hívták. Azonos azzal a Georges Politzerrel, akit a századközép francia filozófusai, mint egyik legígéretesebb társukat, a francia ellenállók mint az elsők közül is kimagasló vértanújukat gyászolják. Írás közben kaptam az első nyugtalanító hírt sorsa alakulásáról – ezért írtam róla mind kevesebbet: jelleme alakulásának, ifjúkori eszméinek fölelevenítésével még tán törvényszék előtt is kompromittálhattam volna.
Alig volt szabadabb a kéz ifjúi vitáink másik szellemi gerjesztőjének – az ugyancsak már a tüntetésnél bemutatott Venczelnek – akkori, majd későbbi állásfoglalásáról írásos tanúságtételt szerkeszteni. Ma – művészi életünk legjobbjai barátságának, megbecsülésének melegében – köztünk él ő, oly fölismerhetően, hogy valódi nevét is fölösleges ideírnom. De azokban az években róla is csak aggasztó hírek szálltak, ha szálltak egyáltalán; messze idegenben járta valamelyik mélytárnáját azoknak a megpróbáltatásoknak, melyeket pályájuk során épp a legállhatatosabbak tudtak legkevésbé elkerülni. Nem az én képzeletem, de Európa egyetlen írójáé sem volt elég erős megközelíteni a képtelenségeknek azt a sorozatát, melyet ő – és vele könyvem nem egy hőse – valóságosan megélt. S túlélt!
Eltűntek szemem elől, s keveset sikerült viszontlátnom.
A női szereplők legrészletesebben – s ezúttal szintén életrajzi tüzetességgel megrajzolt – modellje örömömre a viszontlátottak közé tartozott. A közelmúltban egyik kiadónk egy novellaantológia szerzői tiszteletpéldányával lepett meg. Nevem alatt egy Anna című elbeszélést leltem benne. Újdonságként fogtam olvasásába; az elbeszélést valóságban a kitűnő szerkesztő hozta létre azzal, hogy e könyv egyik Annát ábrázoló szakasza mellé egyszerűen odanyomatta azt a néhány lapot, melyek a Párisban húsz év után föllelt Annát festették le, útinapló részleteként, azaz most is távol minden regényesítéstől. Elámultam a baráti ajándékként kapott novella kerekségén, az időben oly távoli két rész szerves egységén, „művészi” megkomponáltságán. Anna élete volt kerek, jelleme bizonyult – a rengeteg megpróbáltatás közepette is – szervesen egységesnek; sorsát ő maga komponálta művészivé a mindvégig megőrzött lelki egyenességével, igaz-érzésével és igazmondásával, önfeláldozásával. Ahányszor Párisban jártunk, családostól vendégeskedtünk nála, náluk, férje, fia körében. Örömünk volt, midőn egy nyáron mi láthattuk vendégül őket a tihanyi házban. Most néhány hónapja halt meg; messziről, nagy kerülővel jött a hír, de oly közelről érintett: családi gyászunk s veszteségünk Anna.
Hőseink egyik táborának tagjai maguk gondoskodtak arról, hogy életük további alakulásáról hírt kapjon az olvasó. Az Egy Hulla oly hetyke tollú ifjú megfogalmazói az elkövetkezőkben a jelenkor francia irodalmának történetébe írták be sorra a nevüket, egymástól eléggé távoli fejezetekben. Egyikük, Aragon, mint tudjuk, a fegyveres nemzeti fölkelés Tirteusza lett; másikuk, Drieu la Rochelle e fegyverek kivégző sortüzét elkerülendő oltotta ki életét; Crevel, a mindenkinél következetesen merészebb Crevel, a művészi és társadalmi forradalom egy tragikus pillanatú ellentmondásakor dobta el az életét. Eluard a Pártba lépett be, Cocteau az Egyházba, Montherlant az Akadémiába… És Tzara és Breton? És mind a többi, a hajdani, kamaszosan villogó szemű, akiknek pályakezdő lépéseit, türelmetlen iránykeresését még szinte test-közelről láthattuk? Róttam tele a papírt arcuk és jellemük későbbi alakulásáról is, főleg azokéról, akik egykori csetlő-botló pártfogoltjukat magyarországi viszontlátogatással tisztelték meg – ám mindez az ábrázolás nem regény, hanem tanulmány és beszámoló formájában történt, s így az itteni arcképvázlatokat csak olyanformán egészíthetnék ki, mint Anna portréját azok a húsz év utáni naplójegyzetek.
Még egy emberi gesztus a sorstól. Nem sokkal könyvemnek említett, nem szíves hangon fogadott megjelenése után, lakásszentelésre kaptam meghívást. A meghívó nevét, a reszketeg aláírást nem tudtam kisillabizálni, csak az utcát, az emeletet, az ajtó számát, ahova elvártak „hiteles párisi emlékvacsorára”. Az óbudai újtelep kicsi előszobájában Bodor bácsi fogadott, nagyon öregen: megtöpörödötten, tájékozást-vesztetten; veteráni szerep páncélzatában tartva régi magát, de okos humorával együtt. Az ünnepire terített asztal díszes táljában paprikás krumpli gőzölgött, azokkal az illatokkal, melyeket valaha Bodor néninek a Szent Antal negyedben sikerült belészereznie.
Vége