Szomory halott?

 

Szíven ütött egy cikk a karácsonyi ÉS-ben. Szomory Dezső emléktáblájának a koszorúzása részvétlenségbe fulladt – írja. S ez a részvétlenség jelképpé nőtt az író szemében. Ez már az a részvétlenség, ahonnét az ünnepelt írónak nincsen visszaútja. Ez volt az író végleges halála …

Van egy hang, amelyik minden halálhír ellen tiltakozik bennem. Hát még az ellen, hogy az író neve, presztízse, szellemi része, amelyet én még lobogni láttam s csodáltam, fogyjon el, mint a gyertyaszál …

Azt hiszem, hogy a cikk írója azért fogalmazott ilyen kategorikusan, hogy pereljünk vele, s bizonyára jólesik neki meggyőzetnie magát az ellenkezőjéről annak, amit egy balul sikerült emlékünnepség depressziós közérzetével leírt – hadd mondjam el, miért nem tudom elhinni, hogy Szomory halott.

 

Élete vége felé együtt voltam vele nemegyszer. Írói inaséveim legfényesebb emléke, hogy ülhettem a Luxorban – ahogy akkoriban ezt mondottuk – Szomory lábainál. E körben divat volt isteníteni Szomoryt – s e divat, gondolom, jóval tágabb körökben is tartotta magát. A hódolatot, persze, ugyancsak az ő stílusában illett bemutatni, tehát istenítés iróniával. Körülbelül úgy, ahogy a lerobbant Lear királyt ünnepli a viharban egy udvari meg egy álbolond, utolsó udvartartása.

Éjfél után, zárórakor felkerekedve, az irány a Lukács fürdő volt. Ennek teraszán az étterem nyitva tartott hajnalig. S ez már különben is félúton volt Óbuda felé, ahol akkoriban lakott a Mester.

Itt, a Lukács fürdő udvarán, lent a sötét platánok alatt – miközben hagyta, hogy a többiek mind előremenjenek – hallottam tőle, a fojtott torok keserűségével, egy régi fájdalom megvallását. Hogy amit elért, a dicsőség, füst és pára, nem érdekes, bagatell! – az igazi tét más volt, egy világirodalmi tét: az ő elsőbbsége Prousttal szemben. De erről csitt! Ezt a játszmát ő elveszítette. Hogy soha máskor nem is beszélt róla – mondta. Mert ki is hinné el neki, hogy ő már a múlt század vége felé – hol volt akkor még Marcel Proust! – Párizsban franciául publikált, a szomoryzmus teljes fegyverzetében, amelyből akárhány proustizmus bőven kistafírozhatta magát? Hallgattam, ekkora bizalomtól lenyűgözve, és mélységes, már-már kuncogó hitetlenséggel. Mit tudtam én, hogy ez még – éppen ez – igaz is lehetett. Oly sok volt a dics, az öntömjén egy-egy ilyen éjszakán. Az imént is – még fönt a teraszon – mint a magyar irodalom frissen koronázott pápája mondott szózatot Szomory a sötét főváros fölött, urbi et orbi. (Hogy retorikai remekmű volt, amit mondott – az csak természetes.) Mit tudhattam én, hogy az is igaz-e, amikor társaságunkban Horváth Béla hitvalló meggyőződéssel szavalja: „s vadásztam André Gide-del fajdkakasra!”

Jóval, jóval később egyszer aztán kezembe került az ifjú Szomory párizsi kiadású novelláskötete (Les grands et les petits moineaux). Ez volna hát a perdöntő bizonyíték?

Most már úgyis mindegy. Jobb ez a bizonyíték nélküli hitetlenség, édes bizonytalanság, tamáskodva továbbadott szép magyar elsőszülöttségi legenda …

 

Karácsony előtt, a PEN közgyűlésén előadást tarthattam a modern drámáról. Illusztrációul az egyik fejezethez – a játékos és ádáz, maguk sorsát rontó drámai hősökről szólva – felolvastam egy tirádát Csurka Deficit-jéből. Ahogy a hallgatóság felmorajlott a nagyszerű szöveg hallatán, recitálása közben – az iróniával szembefröccsentő gáttalan frenézisben – a Mester dikcióját véltem felismerni, Szomoryét. Íme:

X. Kérlek szépen. Melyik sírásommal sírjak? Tudod, van nekem egy tizenkilencedik századi sírásom, van egy mai konformista sírásom, van egy szocialista-realista sírásom, van szürrealista sírásom, van absztrakt sírásom, van európai, ázsiai, néger, mesztic, arany középút és nagy-magyar-sírásom, de ezt nem ajánlom. Ócska. És nem hat meg senkit.

W. Akkor ezen sírj, nem akarok meghatódni.

X. Kérésed parancs. (Sírva.) Európa, Európa, Európa! Kis nemzet vagyunk, szegények vagyunk. A mi feleségünket mindig elszeretik a barátaink. Milyen igaz. Öregem, soha nem volt aktuálisabb a nagy-magyar-sírás, mint jetzt.

A kis kokett elleneffektus a végén persze hogy a szomoryádákból ismerős. De nem csak erről van szó. A dikció hatalmas fesztávolságú íveléseiről is. Az öngerjesztéses tirádát neki – Szomorynak – köszönhetjük. Akár van szituáció, akár nincs – pillanatok alatt fel tudja csigázni a színpadi szót oda, ahol eksztázis lesz és látomás. Shakespeare-nél, aki mindent tudott és kipróbált, persze ez is megvan. Feledhetetlen, amikor – Hamlet kérésére – a Színészkirály rágyújt a Hekuba-monológra. Ki az a Hekuba? Mi az a Hekuba? Olyan mindegy … A monológnak se füle, se farka. A Színészkirály könnye kicsordul belé, mégis. Hamlet élvez és szenved. Mi meg tapsolunk.

Minek is tapsoltunk? – kérdezed.

Arany János gyönyörűen fordította: egy álom-indulatnak …

 

Nem személyes elfogultság mondatja velem: a Hermelin az elmúlt évek talán legtökéletesebb színházi produkciója. Amikor tehetem, újból és újból megnézem, ha csak egy felvonását is. Mi a titka Szomorynak, hogy órákon át képes elragadtatásban tartani a nézőt (vagy inkább: a szavára hallgatót), holott a színpadon jóformán semmi sem történik? (Szokás felemlegetni, hogy a III. felvonás cselekménytelen. Nagy tévedés! Az első kettő is cselekménytelen, csak nem vesszük észre, mert fogva tart a varázs.) Először Szűcs Györggyel láttam, Párizsból jött (ezért?), Szomory kiváló ismerője, írt is róla. A szünetben bementünk Gábor Miklós öltözőjébe. Ott is erről beszéltünk tovább: mi a titka Szomorynak? (Megírta-e már Gábor Miklós, vagy meg fogja-e írni, amit ott elmondott?) Előadás után, persze, a Luxorba mentünk be. Éjféltől kezdve egyre nagyobb lett a forgalom, most nem volt záróra, fiatalok is ültek sokan, rendőrök is jöttek, néha egyik-másik asztalnál igazoltattak. A felületes megítélés ellenére – ez a kép is belefért, még mindig, Szomory világába. Legalábbis úgy éreztük.

Azt hiszem, Létay Vera fedezte föl végül is Szomory titkát. A titok lényegét. Kritikájában azt írta a Hermelin-ről – elképesztő megállapítás és telitalálat –, hogy ezt a darabot Szomorynak valamelyik ellenfele is írhatta volna.

Maga ellen írna? Ez volna Szomory titka? Az övé is? Régóta sejtem, vallom, hogy ez – az író szembefordul önmagával – minden igazi drámaírás titka. Mert ellentétben azzal az elterjedt (elterjesztett) nézettel, miszerint a dráma arra való, hogy vele pódiumot kapva, bebizonyítsuk igazunkat vagy az ügyünk igazát (hazánkét, egyházunkét) – a dráma nem apologetikus műfaj. Minden jobb drámaíró tudja, hogy a konfliktusban az előnyösebb helyet illik az ellenségének felajánlania. Mint Molière, a szegény, megcsalt, öregedő Molière tette a Nők iskolájá-ban. Hogy kineveti, hogy kinevetteti, a szegény, megcsalt, öregedő Arnolphe-ot … Igen, mint Molière, akinek a Képzelt beteg-ét is írhatta volna valamelyik ellensége, orvos-ellensége, pláne … Mint Aiszkhülosz, a Szalamisznál hősiesen harcoló Aiszkhülosz, aki drámájában részvéttel és szinte a maga köntösét megszaggatva mutatta föl athéni honfitársainak a legyőzött perzsák gyászát … Mint Csokonai, aki – Vargha Balázstól hallottam – Lilla elvesztésén fakadt panaszszavait az öreg, bogárzó Karnyóné szájába adta, közröhejre.

Az önimádattól az öngyötrésig nincs, csak egy lépés. Szomory Dezső ezt a lépést minden dialógusában és minden tirádájában többször is oda-vissza megteszi.

Szomoryról írta Kosztolányi, Szomory egyik mondatáról, ahol a nárcizmusa felsőfokon kezdett fulladozni: „aki így ír önmagáról, az már majdnem szerény”.

 

Még egyszer Proust! Ha már Kosztolányinál tartunk. Mert Kosztolányi is emlegeti őt Szomory alkalmából. Nem az elsőbbség kérdése érdekli – ugyan! –, hanem az irodalomnak ritka ikercsillag jelensége, hogy két író ilyen rokoni közelségben lássék, s mégis ilyen távolságra legyen egymástól. „Módszere az – a Szomoryé –, hogy egy emlékre ráugrik, belehatol, kapzsian, mániásan kiszívja minden mézét. Ez Proustra emlékeztet. A kifejezés vágya már a rögeszmével határos. Proust értelmi, inkább széplélek. Ő érzéki, inkább költő.”

 

Szomoryt két oldalról szokás támadni. A 19. századi realizmus stíluseszménye nevében – ez természetes és logikus: Maupassant-nal Szomory éppolyan összebékíthetetlen, mint Corot-val Csontváry. És szokás támadni – kevésbé helyénvalóan – egyfajta magyar nyelvi eszmény jegyében. Hogy a Szomoryval szemben hangoztatott „jó magyarság” ezúttal megint csak a 19. századi ízlés követelményeinek takarója – mondanom se kell. Bornemisza és Pázmány prózájától bizony nem is olyan idegen az övé a Szabó Dezsőétől, a Krúdyétól, a Szentkuthyétól meg már megint nem. (Hadd idézzek egy szép, szabályos szomorys mondatot. Kemény János, az önéletíró fejedelem mondja egyik atyjafiáról: „Mondatott ő Nagy Kemény Péternek, kinek voltak hét leányi, hatát nagy főrendek vötték, hetedik honn aggván, pápistává, apácává lőn, nyavalyás.”)

A kétféle vád egy lyukból fú. Lám, Horváth János az elsők közt prüszkölt-füstölgött Szomory ellen, csakhogy amit Szomorynál kárhoztat, azt nem kárhoztatja, hanem dicséri nagy művében, a reformáció íróiról szólva. Tehát egy olyan puritanizmus nevében emel szót a szecesszió nyelvi parádéja ellen, amelynek előzménye nem megy messzire vissza, csak a 19. század végéig.

Szinte vicces, hogy egy ily hazafias kinézetű vita mily világirodalmi jelenség volt a századelőn. Horváth János Brunetière-re hivatkozik, aki Materlinckkel szemben védte meg a jó franciaságot. S nem nehéz elképzelni a többi Brunetière-tanítványt szerte Európában, amint a helyi Szomoryval szemben védi a jóolaszságot, jólengyelséget, jóbulgárságot …

Csakhogy, gondolom, másutt e vita fölött elfutott az idő, nálunk azonban – ahol az élőket hamarébb a föld alá dugjuk, mint a régen megholtakat – nem csitul az aggályoskodás Szomory nyelvújítása körül.

Kit is idézzünk a véget érni nem akaró perben dönteni, ha nem – ezúttal is, még egyszer – azt a Kosztolányit, aki mind stiláris, mind nyelvhelyességi ügyekben a legjobb judíciumú bíró volt? Kosztolányi pontosan látta, hogy Szomorynak konfliktusa nem a magyar nyelv őrlelkével, hanem csupán Flaubert és Maupassant örököseivel van. Egyrészt ezt írja – az igazi konfliktusáról –: „Boldog a flaubert-i önmérséklet, de nem kevésbé boldog az, akit ennyire elsodor a forrósága” – s odébb, ugyancsak Szomorynak jelölve ki az antipólust: „Az adomázó írók, kiknek őse – bocsánat az író tisztelőitől – Guy de Maupassant volt, olcsó és hideg lélektanával, mindig csak mint tényezőkkel bántak embereikkel, s ezek az emberek nyomban megszűntek élni, mihelyt kiléptek a betűk világából. A végzetes és igazi íróművészet útja azonban más.” Az álkonfliktus-kovácsolóknak pedig ezt írja: „Természetes azonban, hogy az ő stílusa – a Szomoryé – nem lehet mindig iskolásan egyenletes, kinyalt és szabályos. Akik annak idején a gallicizmusát vagy az anglicizmusát hányták a szemére, tévedtek. Alig-alig lelni itt ilyen idegenszerűségeket. A mondatok szerkezete pedig, ha nem is mindig magyaros, annyira magyar, innen való, hogy – próbáltam – lehetetlenség szóról szóra franciára vagy angolra tenni. Azok azonban, akik e sajátságos magyarságot a szokványmagyarságra óhajtanák fordítani, szintén pórul járnak, mert a kákán csomót keresők többnyire a stílus tömörségét, fulladozó bőségét, ugrándozó idegességét tekintik magyartalanságnak.” S végül: „El kell fogadnunk nábobian gazdag, zuhatagos, ellentétekből szövődő magyar nyelvét, mint új ajándékot.”

 

Rövid számvetés.

Az ötvenes években írott könyvek közt, a nem nagyszámú igazán sikeres és máig is megbecsült művek sorából is kiválik Kellér Andor életrajzi esszéje Szomoryról. A párizsi regény is könyvsiker lett, új kiadásban is. A hajrá-abszurd divat itthoni kezdetén a színművészeti főiskolások fedeztek fel egy hiteles és elragadó prae-abszurd játékot, Szomorytól: Incidens az Ingeborg hangversenyen. (Ebben mutatkozott be Garas – s vajon azóta hány ilyen szerepet kapott tőlünk?) A darab a fiatalok kezén maradt, az Egyetemi Színpadon is játszották. A Hermelin-ről szóltunk. S ezekben a napokban jelenik meg Réz Pál monográfiája Szomoryról. Kéziratban olvashattam. Hogy bátorságom volt e cikket megírni, neki is köszönhetem. Elmulasztotta a kétségeimet, hogy talán személyes elfogultság vezet Szomory nagyrabecsülésében. Itt lép át Szomory a rajongások, ellenérzések és bájos-kétes anekdotáink köréből – az irodalomtörténetbe.

 

A karácsonyi ÉS cikke fölött Szomoryról beszélgetünk otthon. Sorolom az érveimet: nem, nem halott. A gimnazista fiú felüti fülét a könyvből.

– Szomory halott, amikor megint divatban van a szecesszió?

Az érvnek objektíve is van némi súlya. S halhatatlansági kérdésekben az is számít, hány évesek közé tartozik az, aki voksol.