Nagyzol tán?

Három héten át vártam, hogy reagálnak rá. Hiába. Csend. Semmi. Nem reagálnak. – Megszokhattad volna. Ez a színház. Mikor szokod már meg? – csitítom magam. – De akkor mért mondják, hogy sürgős? – Mert mindig azt mondják. Nem vetted még észre? Ez is a színház …

Csakugyan, milyen rettentő sürgős volt. Amikor a megbízást kaptam, kértem rá két hetet. Sok, mondták. Jó, tíz nap alatt megpróbálom megcsinálni. Erre azt mondták, hogy ha tíz órát kérek, már az is sok. Úgy alkudtak, mint Szilágyi Erzsébet a sürgős levelére. Meg is csináltam aztán. Órák alatt. Nem mondom, hogy tíz óra alatt, de száz óra alatt vagy kétszáz óra alatt. Nem számoltam. A lényeg az, hogy meglett. Élvezettel csináltam, tehát gyorsan csináltam. Meglett, beadtam.

A Tojás volt ez, a Tojás fordítása. Az kellett ilyen gyorsan a Nemzetinek, 57 őszén.

Beadtam. És aztán semmi. Csend. Egy hét, két hét … Mi lesz?

Ekkor jött a telefon, hogy menjek be Majorhoz az öltözőjébe. Délután fél hat felé az ember nem is vár telefont. Akkor telefonáltak. Jó, bemegyek. De sürgős, mondják. Aztán még két telefon gyors egymásutánban. Alizka, Berczeller. A szöveg ugyanaz. Vár Major az öltözőjében.

Na ja, ez is a színház. Az igazi színház. Hogy egyszerre csak felkavarodik a mozdulatlan állóvíz, mint az a poshadó tó a bibliában, amikor odaszáll az Isten angyala, és megverdesi a vizet a szárnyával. Ilyenkor kell gyorsan belemászni a tóba minden bénának és inaszakadtnak … Most tehát itt az angyal! Mindenki a vízbe! Lám, hetekig csend volt, s most egyszeriben ilyen fontos lett, hogy bemenjek, hogy az egész színház azzal foglalkozik, hogy bemenjek. A portás, Aliz, Berczeller. Vár Major.

Persze, az se mindegy, hogy hol vár. Nem az igazgatói szobában. Ez a lényeg. Az olyan volna, mint egy audiencia a trónteremben. Hülye tábornokok nyugdíjba küldésére jó. Az öltöző, az más. Az olyasmi, mint ott lenni a lever-nél, amikor az ágyból kibújik a király. Ez az érdekesebb. Mert itt dől el, hogy őfelsége ma milyen színű harisnyát húzzon, s persze, közben mellékesen eldől az is, hogy legyen-e háború vagy sem. Meg hogy legközelebb ki megy majd számkivetésbe.

A kapuban már vártak. Ketten is. Bár eléggé ismertem a járást, de futottak föl velem a félemeletre. Ott volt a 2-es öltöző. (Az az egész Blaha Lujza téri Nemzeti már csak volt.)

Ahogy beléptem, a legtávolibb öltözőasztal hármas tükréből egy multilaterális hulla nézett vissza rám. Zöld hulla, csontkeretes szemüveggel. Csak a tarkójáról ismertem meg Majort. Azt direktben láthattam. Háttal ült az ajtónak, a hosszú öltözőablak felőli végében. Olvasott valamit. Pontosabban: valamiket. Mert egy kéziratból ütötte fel a fejét jöttömre. S a tükör mellé pedig oda volt tűzve egy másik, bekötött színdarab. Megismertem. Nemrégen az én kezemben is ez járt. A Tojás francia példánya. Ezt olvasta össze a magyarral.

Nem fordult meg. A tükörből nézett rám mind a hat szemével. Csak az egyik kezét emelte magasba. Üdvözlésül? Nem. Inkább szemrehányólag. Hosszú ujjait egymás után felpattintva számlálta a szótagokat.

– „Zsö-bri-kol”, három szótag – s lepillantva az öltözőasztalkán fekvő fordításomba, most abból is kiszámlálja: – „fu-se-rá-lok”, négy szótag. Egy egész szótaggal hosszabb az eredetinél … Hol maradt a fordításból a descartes-i tömörség? A francia nyelv ökonómiája?

Ezt a két utolsó mondatot már szinte bánatosan és afféle részvéttel mondta, ahogy egy szegény anyagyilkostól kérdezhetik a rendőrségen tettének okát.

Most látom, hogy az ajtó mellett, jobbra, a díványon, Gellért Endre fekszik. A plafont bámulja, de most mintha ő is a szótagokat számlálná az ujjain. „Fu-se-rá-lok.” Négy szótag. Szomorú.

Mondhatnám, persze, hogy nem verset fordítottam. És ha verset fordítottam volna, akkor is? De nem mondhatom, mert ez itt most játék, és játékban nincs mentegetőzés. Tromfolni kell. Ha tromfolni nem tudsz, veszítesz.

Én is felemelem hát a kezem, és én is kiszámolom a szótagokat:

– „Zsö-bri-ko-lö”, négy szótag, mert a Comédie Française-ben ezt így mondják. Ott a néma ö-t is mondják. Ott így szokás.

– Jó – mondja Major –, akkor menjünk tovább! De előbb kimegyek hegedülni. – (A hullamaszkot egy Lorca-darabhoz viselte, annyi volt a szerepe, hogy néha átsétált a színen és hegedült. Ő volt a Hold.)

A tromfot tehát elfogadta. Mert játék volt, amit csináltunk. Különben vitatkozhatott volna, annál inkább, mert tökéletesen igaza volt. Persze, nem a szótagszám miatt, az csak vicc, hanem az értelem miatt. Egy árnyalat miatt. A darab első mondatáról volt szó. Amikor felmegy a függöny, a Tojás ifjú hőse, Magis, egy rádiókészüléket próbál megszólaltatni. Szétszedi, összerakja, szereli, pofozza. „Je bricole” – mondja közben. Ezt fordítottam úgy, hogy fuserálok. S nem a legszerencsésebben. A fuserálásban benne van az elfuserálás. Amit Magis csinál, az fusizás. Tehát: fusizok. Három szótag. Ez lett volna a helyes. Csakis ez. Akkor már én is tudtam. Major is tudta, persze, de lovagiasan elfogadta a riposztot. Kalapot emelt a Comédie Française előtt.

Az első menetet tehát megúsztam. De ez még csak a fordítás legelső mondata volt. Mi jön még?

A hangszóró megszólal. Majort hívják.

Az ajtóban Major, hóna alatt kis hegedűjével, még megáll, s mint aki nem akar bizonytalanságban maradva bolyongani odakint, Garcia Lorca erdejében, megkérdi Gellértet:

– Mondd, Bandi, egy óriás nőről van talán szó?

Valami kitalálós játékban lehettek benne, úgy látszik.

– Vagy egy normális nőről, akinek a veje törpe. De inkább csak törpe volt …

– Megnő?

– Nem egészen – mondja Gellért talányosan. S tovább bámulja a plafont. – Majdnem megnő, de nem egészen.

– Majdnem megnő …

De a hangszóróból már megint hallatszik az ügyelő suttogása, hogy Major művész úr, sürgősen a színpadra. Major kimegy, s már szól is kintről a hegedűje.

– Csacsipacsi? – kérdem Gellérttől.

– Azt hiszem, életem legszebb csacsipacsija.

Mostanában gyakran lehetett látni Gellértet a Hungáriában, leginkább Cziborral. Csacsipacsit gyártottak. Olyan kétrészes mondatot, amelynek az első fele és a második fele legföljebb a kezdőbetűjében térhet el egymástól. Például: „fapadoson napad oson”. Vagy olyat, hogy még a kezdőbetűk is azonosak: „fölöstököm fölös tököm”.

– Mik a kezdőbetűk? – kérdem Gellérttől. De inkább csak azért, hogy jelezzem, ismerem a csacsipacsi játékszabályait. Megfejteni úgyse tudom.

– Há-há.

– Kis termetű vő?

– Az. És jó férj. Benjámin a neve. De becéző formában.

– Béni?

– Nem egészen.

A hegedűszó közeledik. Az ajtó előtt elhallgat. Major be. Már a küszöbön kivágja:

– Hű vejem, Benő …

(A második sort minek ismételje meg? Há-há.)

Major visszaül a tükrei és a kéziratai elé. Néhány hullafoltot utánafest a szeme alatt, kérdőjeleket rajzol a fordításom margójára. Ez azért idegesít. Közben mellékesen odaszól Gellértnek:

– Adj fel egy másikat!

– A jelenlevő íróra tekintettel valami irodalmit. Van?

– Van – mondja Gellért. S elkezdi: – A Nyugat egyik munkatársáról, bármily hihetetlen, fel kell tételeznünk, hogy hetvenkedik. En-en.

Próbálom összeszedni magamban az n betűvel kezdődő két háború közti írók, költők nevét. Nadányi, Nagy Lajos, Nagy Endre … De Nagy Endrére nem az a jellemző, hogy írt a Nyugat-ban …

– Na?

– Nem tudom, ki lehet. Ismerem?

– Gondolom, igen.

– A nagyok közül?

– Ez nem barkochba.

Ki a csuda lehet az a Nyugat-os író? En-en. Ebben a menetben leégek.

Major hirtelen kifordul. Úgy látszik, nem találta meg a kéziratban, amit keresett. Rákérdez.

– Hogy fordítottad azt a részt, ahol Magis azt mondja az égre, hogy olyan, mint egy nagy női fenék?

– Azt hiszem, megtaláltam a megfelelő kifejezést – mondom szerényen. – Impozáns popsinak fordítottam.

Tudtam, hogy ez lesz az igazi vizsgakérdés. Előttem már valaki benyújtott a Nemzetinek egy Tojás-fordítást, nem tudom, ki volt, csak azt, hogy ezen az egy szón vérzett el. Major legalábbis folyton csak ezt idézte belőle, holmi szomorú példának a magyar fordítói kultúra hanyatlására.

– Ülepnek fordította a cul-t. Azt adja a Magis szájába, hogy olyan az ég fölötte, mint egy óriási ülep. Hát nem tudta az a szerencsétlen, hogy a francia cul-nak illata van, varázsa van! (Felemelte a hangját, mint egy hitvalló.) A cul-nak hagyományai vannak! Rabelais-tól Jarryig micsoda asszociációk gyűltek fel ebben az egytagú szóban! (Csend. Hogy ki-ki végigpergethesse lelkében ezeket az asszociációkat.) De annak, hogy ülep, nincs se íze, se bűze, nincs se drámai ereje, se forradalmi lendülete, az ülep maga a megtestesült bürokrácia. (Megint a hitvalló hang.) Amíg én a Nemzeti Színház igazgatója vagyok, nem engedhetem meg, hogy itt ilyen színtelen-szagtalan szavak elhangozzanak. Ezek megszentelt falak! És mi forradalmárok vagyunk, akik a dolgokat nevén nevezzük.

Ezzel adta át nekem a fordítanivalót. Azt hiszem, világos volt, hogy ezek után mit minek kell majd fordítanom.

A bizalom, amit belém vetett – hogy sikerül a Nemzeti színpadára átmentenem ennek az egytagú francia szónak minden asszociatív gazdagságát –, nem volt teljesen alaptalan. Nemrég fordítottam nekik egy Sartre-darabot. (Főbelövendők klubjá-nak kereszteltem.) Ebben már volt néhány olyan szó, amilyet színész még nem ejtett ki magyar színpadon. Például Várkonyi első szava, amikor Gobbi és Rajz kihúzza őt a Szajnából – csak abban bíztam, hogy senki se hiszi el, hogy azt hallotta, amit hallott, s nem meri majd a szomszédjától se megkérdezni, hogy jól hallotta-e. Így is volt.

De ezúttal a kínálkozó merészebb megoldásokat mégis elhárítottam.

Más korszak.

Ne legyen szürke, jó, de ne legyen túl kihívó sem. Így született meg az a fentebb már említett impozáns izé.

– Méretdifferencia forog fenn – mondja szárazon Major. – A párizsi égbolt dimenziója jóval nagyobb, emlékszem, mint amit az általad használt szó kifejez. S a szerző szerint is Magis úgy érzi: rátelepszik a mennybolt egész súlya. A popsinak nincs súlya.

– Súly, súly, jó, de némi báj is. Nem muszáj csupa nyomasztó esőfelhőt látni az égen.

– És a csapadékdús óceáni éghajlat, amely Párizsban uralkodó, s amelyről a dráma hőse beszél?

– A dráma hőse fiatalember. Bizonyára lát rózsaszín felhőket is. Rózsafelhőket.

– Tehát popsi.

– Súly és báj. Rokokó stílusban.

– Ez nem rokokó. Ez neorokokó. Kispolgári pajzánkodás a tizenkilencedik század végéről. Fin de siècle.

– Az a popó volt … És különben is: Toulouse Lautrec?

Az ügyelő megint szólította. Major letette a szemüvegét, vette a hegedűjét, felállt, s mivel mennie kellett, aforisztikusan válaszolt. Az ajtóból. Az utolsó szó nagy ihlető, de kevés ember tud élni vele. Ő most is tudott.

– Én imádom Toulouse Lautrecet, de nem szeretem, ha pelenkaszaga van.

Amíg Major kint hegedült, mi Olaszországról beszélgettünk Gellérttel. Oda készült. Címeket adtam neki.

Aztán megint hármasban. Ilyesmi:

– Ki vette el Sinkó Terát?

Természetesen Pörge Dani.

Gellért egyszer csak azt kérdi:

– Melyik Arany-balladában szerepel Napóleon?

– Jó kérdés …

Gellért élvezi, hogy meddig tart a gondolkozási idő.

– A Hídavatás-ban, amikor újra ugranak … Egy bolond az öngyilkosok közt.

– Csakhogy az nem Napóleon, hanem egy szuper-Napóleon. Mert azt mondja: „enyém a hadvezéri pálca, mely megveré Napóleont…”

– Mondják is róla, hogy bolond.

– S ha csak Napóleonnak képzelné magát?

– Akkor is mondanák.

– Miért? Mert egyszer leugrott a hídról? – Gellért kérdése kihívó volt, és egyáltalán nem volt logikus.

Egy babonás amnézia azóta szerencsére letörölte ennek a dialógusnak folytatását – „emlékezetem lapjáról”.

Amikor búcsúzom, Gellért még annyit mond:

– A Nyugat költője Nagy Zoltán.

– Persze.

Tovább feküdt a díványon, bámulta a mennyezetet, és mosolygott. A Nyugat költőire gondolt, akiket gyerekkorából mind ismert, s akiktől ilyen jól megtanult játszani.

Odakint a Hold hegedült.