Szent László kocsisaAz első munkanapom a Nemzeti Színház dramaturgiáján Major Tamás rendezésében zajlott le. Ragyogó egy nap volt. Nyár volt. Amikor a színész pihen, a szerző meg dolgozik, szemét a következő szezonra függesztve. Hogy a nyár minden kísértését elhárítsam magamtól, leeresztett redőnyök mögött írtam, lámpafény mellett. Lehet, hogy attól tartottam, hogy szikrázó napfényben értelmetlenül elsápadnának a gondolataim, vagy felszívná őket hirtelen a nagy, felhőtlen júliusi ég. Telefon. Kovács Aliz a Nemzetiből. Hogy Major beszélni akar velem a jövő évi műsorról. – Mikor? – Most. – Hát jó. Bemegyek. – Nem itt. – Hol? – Tamás a Dunán van. Most a Szentendrei-sziget és Tahi között lehet. Azt kéri, oda menj utána. – Nem ismerem úgy a Duna-kanyart. – Ezzel talán kibújok, gondoltam. De már fájt is a szívem, hogy csakugyan nem ismerem úgy a Duna-kanyart. – Nézz ki az ablakon, nincs-e ott egy motorbicikli. De igen. Mint ilyenkor a mesékben, csakugyan volt ott egy motorbicikli. Ismeretlen fiatalember ült rajta, s hogy meglátott, felintett a második emeletre, mintha ismertük volna egymást. – De van. – Az Dezső, az egyik kellékes. Nagyon rendes srác. Ő fog kivinni. De előbb gyertek még ide a színházhoz, valami utasítást akarok neki adni. Az utasítás annyi volt, hogy amikor ott az óra mellett megálltunk, Alizka az ablakból lekiabált Dezsőnek: – Major elvtárs üzeni, hogy nagyon vigyázzon az író úrra! Ez a gondoskodás jólesett. Dezső intett, hogy vigyázni fog. Szentendrén kis híja volt, hogy nem egy katonai teherautó kerekei alatt végeztük. Mintha egy avatási szertartás próbatételei kezdődtek volna meg ezzel. Hogy nyúlok az evezőhöz? Be merek-e úszni a szabad Dunába? Hogy állom a füzesből felvert szúnyograjok csípéseit? Hát a tűző napot, a redőnyök mögüli temperált félhomályból előkeveredve, pincevirágfehér bőrömmel? Amikor a Határ Csárdánál kikötöttünk ebédelni, már volt színem nekem is, lobos-piros a vállam, homlokom. Ha nem is annyira, mint azé, akit a szomszéd asztaltól elvittek. – Napszúrás – mondták, meg hogy talán rossz lehetett a szíve. Fábriék is ott ettek. – Új dráma? – kérdezte Fábri, hogy meglátott együtt Majorral. – Nem – mondom, ezt a feltételezést elhárítva, s büszkébben, mintha a magam drámájáról volna szó. – A jövő évi műsor … Bár addig még egy szót sem beszéltünk a jövő évi műsorról. Ebéd után Major hirtelen azt mondja: – Nem itt feketézünk. Jó, eveztünk tovább. A nap még akkor is erősen sütött. Azon tűnődtem, hogy a napszúrás áldozatai vajon olyan vörös-pecsenye színűek maradnak-e … A Duna egyik partján, a bal parton, magas kőfal tűnt fel. Néhány sötétzöld fa látszott ki mögüle. Pár lépéssel odébb, a kőfal végénél, libák sziszegtek a porban, tátott csőrrel. Mintha egy magyar faluvégi képbe Böcklin festette volna bele a mohos, zárt, titokzatos kőfalat. – Megérkeztünk. A kaput, mely a magánkikötőből felvezetett a házhoz, egy öreg inas nyitotta ki, csíkos zekében. Bevezetett a házba, egy hűvös, nagy terembe. A fal egész hosszúságát elfoglalta a tálaló. Tabernákulum lehetett eredetileg, valami nagy létszámú rendház sekrestyéjében, ahol sok pap öltözik egyszerre. Bejött a háziasszony. Megismertem. Gombaszögi Frida volt. Világos emprimében, elragadóan fiatalosan, minimum hetvenévesen. Kávét és a legpuritánabb francia recept szerint készült gyümölcstortát kaptunk. Az öreg inas a csíkos blúzban némán szervírozott. Amikor a gyümölcstortát dicsértük, elpirult a tarkója. Ebből látszott, hogy ő sütötte. Major és Gombaszögi Párizsról beszéltek. Mindketten jól ismerték. Én még akkor nem jártam ott. Ehhez is csak kibiceltem, mint a Dunához, a nyárhoz. Ha én ennek a két színésznek egyszer dialógust tudnék írni – gondoltam magamban. Persze, nem mondtam. Amikor búcsúztunk, Gombaszögi megkérdezte: – Nem ír valami jó szerepet? – Ugyanolyan bizalommal, mint ahogy ugyanezen a küszöbön negyven évvel ezelőtt Molnártól, Heltaitól kérdezhette. – De, de, tervezek – és gyorsan kezet csókoltam. Nem is tudtam volna mit mondani. Sebesen úszott kétoldalt a táj, ahogy csurgott lefelé a csónak. A nap már nem tűzött olyan erősen, a fák árnyéka hosszan vetődött be a vízre. Azt már tudtam, hogy francia környezetben fog játszódni az a darab, amit megírok nekik. Valami donkihótei szikár alak tűnt fel a szemem előtt, frakkban, gomblyukában – természetesen – a becsületrend piros szalagjával. Fényképről vagy karikatúráról ismerős? Olyan mindegy. Hisz így is, úgy is önmaga szarkasztikus karikatúrája … Keserű, öreg férfi, kitéve a szív viharainak … Arnolphe? Kicsit Arnolphe is … Túlélte a forradalmakat, és a sunyítva diadalmaskodó kispolgárok közt ő a füstölgő-lobogó forradalmár. Amikor a jelszó már egyre nyíltabban az lesz: gazdagodjatok meg! – egy bizarr férfiú, akinek csak a szellem kincsei számítanak … És a szív joga! … Igen, egy Berlioz. Az enyhén lázas agyvelőben táncolnak körbe a képek ilyen következetességgel, valami központi mag körül. Igen, egy Berlioz szélkelep karjait látom, az árnyékukat a fehér muszlinfüggönyön – nesztek! polgári szalon, ott fog bent kuksolni egy poros pálma alatt az öregségében is elérhetetlen nagypolgári mosogatólány – miközben Don Quijotéja odakint dirigálja neki a Fantasztikus Szimfóniát. Fáklyák fényénél … Szerelmi szerenád. Nachtmusik … Végletek! Néha átfutott rajtam egy kis borzongás. Úgy látszik, leégetett a nap. Vagy talán érzem, hogy megvan a téma, amit keresek. Mert lehetett ettől is, attól is ez a jóleső borzongás végig a hátgerincemen.
Az ötvenes évek elejét is, végét is valami tisztítótűzféleségben morzsoltam le. Fordításokkal egyszer-egyszer szerepeltem a színpadon, eredeti művekkel nem. Az író teremtő kedve ilyenkor vagy leblokkol, vagy lázas áltermékenységbe csap át. Ismerem ezt is, azt is. Az utóbbi a rosszabb. Bizonyára a tehetetlenség kompenzálására: soha annyi drámatervem nem volt, mint az ötvenes évek végén, s mind az újszerűség lidércfényével csalogatott, hogy írjam meg őket. S a tervekhez sarjadtak az ötletek, eszmék, figurák. Képzeletben szakadatlanul építgettem, csiszoltam, próbáltam, játszottam a színdarabjaimat. A Nílus termékenységét a vatikáni szobron egy lustán heverő férfialak jelképezi, akin nyüzsögve mászkálnak az apró gyerekek. Valahogy így leptek el engem akkoriban a dráma-fattyak, dráma-csírák, dráma-hajtások. Jegyzetek, jegyzetek, jegyzetek! Fecni papírokon, emlékeztetőnek. Ezek borítottak el. Azóta se tudok kitörni, kimászni, kilábolni a sok vaskos dosszié közül, amelyet akkor raktam egymásra, noteszlapokból, mintegy védőövezetül az íróasztalom és a kilátástalanságaim közé … Ha valaki érdeklődött, gyanútlan jóindulattal, hogy hát nem akad-e valami drámaterv a tarsolyunkban, volt mitől visszariadnia. Felírtam neki nagy sebesen vagy húsz darabcímet (szerénységből csak húszat) – tessék választani! Melyik kell? Bíztam benne, hogy a jegyzettömegek, az egyes dossziékban, mint a túlhűtött víz, csak egy pöccintésre várnak, hogy elrendeződjenek megannyi kristályrendszerben, művekké. Egyik-másikuk, amelyikre csakugyan rákopogtak, meg is született. Például az Ők tudják, mi a szerelem.
Rendhagyó színház. Az ötvenes évek végén a Váci utcai Bartók Teremben kezdtek színdarabokat is bemutatni. A Filharmónia egyik kisebb hangversenyterme volt ez, s a színház, amelyik itt a zene pártfogása alatt élni kezdett, maga is őrzött valamit a kamaramuzsikálás stílusából. Egyfelvonásosokat játszottak, kevés szereplővel, válogatott színészekkel. Az igazi színházak fáznak az egyfelvonásosoktól. Annak a drámának, amely egy szűkebb körnek szól, a színházi világban mindjárt bukásszaga van. A muzsikusokban sohasem volt efféle előítélet a szonátákkal és a vonósnégyesekkel szemben. Talán ennek köszönhető, hogy ezt a színházakban elhanyagolt drámai műfajt épp a zenei élet irányítói karolták föl. S bizonyára nem rajtuk múlott, hogy egyszerre csak hirtelen abbahagyták. A sebtében lehúzott redőny nekem is majdnem agyonvágta egyik darabomat. Épp az Ők tudják, mi a szerelem-et. De még sokáig lehetett azután is olvasni a hirdetést: a Bartók Terem az új magyar egyfelvonásosok színháza. Ez úgy hangzott, mint egy program. Kell-e ennél több egy eltitkosodó drámaírónak? Előre hát az egyfelvonásos műfajjal! Egyetlen szituációt, de abban lefúrni a lényegig, létünk mélységeibe … Kit is érdekelnek azok a folyton újraolajozott, de mégis nyikorgó dramaturgiai mesterkedések, amelyekkel a tizenkilencedik századi szerzők (és akik lélekben azok maradtak a huszadikban is) csigázzák a cselekményt felvonásról felvonásra, ha ugyan bírják. Éljen a rövid és könyörtelen dráma! Ez a modern, hiszen a régi görögök is ezt csinálták. A jegyzethalmokban izgatott sarjadásnak indultak eljegelt minidrámáim. Akkor még prózadarab volt, de talán a benne rejlő operai sorslehetőség miatt kitűnően illett hozzá, amivel Mátrai Betegh Béla párosította: A katona története. (Hadd mondhassam itt el, hogy Ramuz hogy mesélte el ennek a különös, félig-meddig operának a megszületését, munkamódszerét – jó példa a művészi alázatra kollektív alkotásban –: „amikor a Katona történetét csináltuk, én igyekeztem orosz lenni, Sztravinszkij pedig egy Vaud kantonbeli svájci paraszt lett.”)
1959-ben nagy sikerrel ment a Bartók Teremben Reginald Rose darabja, A tizenkét dühös ember. Egész estét betöltő játék volt ez, de lényegében egyfelvonásos: egyetlen szituációt csavart addig, míg csak önmaga ellentétébe nem fordult. Várkonyi rendezte, tizenkét kitűnő színésszel. Találkoztam Ádám Ottóval akkoriban, mondja; hogy december elején ő is fog rendezni a Bartók Teremben, Tenessee Williamsnek egy egyfelvonásosát vette tervbe, de nincs meg melléje a másik darab. Tudnék-e ajánlani valamit? – Milyenre gondolsz? – Az amerikai darab elég sötét, tehát a másik inkább vígjáték lehetne, de ne könnyed, mert akkor már nem illenek össze. Valami irodalmi értékű francia vígjáték kellene. S aztán még hozzáteszi, nehogy könnyebben lehessen kitalálni: – Tolnaynak lehetne benne egy nagyobb szerepe, mert a Williamsben úgyis játszani fog. Tolnay Klárival a Belvárosi Kávéházban találkoztam. – Milyen darabra gondol? – Francia vígjátékra. – S milyen szerepre? Ha színpadi dialógust írnék, itt most beírnám instrukcióként: kis csend. De azt hiszem, rögtön jött a válasz, mert pontos és határozott volt az igénye: – Szeretném egyszer eljátszani a mamámat. Elnézem, milyen szép, ahogy öregszik. Szeretnék egyszer egy darabban ő lenni … Kipróbálnám, milyen az öregség. Szerencséjük van. A darab, amit keresnek: megvan. Francia is, vidám is, irodalmi súlya is van. André Gide írta, címe: A tizenharmadik fa. A meséje tündéri, s nincs híjával a társadalomkritikának. Főszereplője egy finom öreg grófnő, akit mélységesen feldúl a hír, hogy kertészei pornográf véseteket találnak parkjában, a tizenharmadik platánon. A gyanú a kastély vendégére, egy ifjú baloldali értelmiségre irányul. A nyomozást a falu plébánosa vezeti … A végén az ezüsthajú grófnő, amnéziáját leküzdve, elmeséli, hogy az obszcén ábrákat ő szokta a fa kérgébe karcolgatni. De aztán kiderült, hogy még sincs olyan szerencsénk. Az amerikai darab is freudista, s ez még inkább. Sok volna a jóból. – Biztosan fog találni egy másik darabot – biztat Tolnay Klári. Francia, vígjáték, irodalom, öreg hölgy … Hiába pergetem magamban ezeket a lyukkártyákat. Mindig csak André Gide jön ki a tizenharmadik platánfájával. De az nem kell. Október. A próbákat lassan kezdeni kéne. Mi volna, ha írnék egy egyfelvonásost? Franciásat, vidámat, irodalmi értékűt, öreg hölggyel? Hogy is volt az, hogy Berlioz, élete alkonyán, egy kamaszkori szerelem emlékétől hajtva, meg akart szöktetni egy gyanútlan dédmamát? Egyszer kijegyeztem ezt, amikor az önéletrajzát olvastam. S azóta csendesen hízik a polcon egy Berlioz-dossziém. Szemrebbenés nélkül bejelentem, hogy André Gide-nek van egy másik egyfelvonásosa is, amelyik arról szól, hogy Berlioz, élete alkonyán … stb. … egy dédmamát. – Ezt fordítsa le! Ádám Ottónak, persze, mindjárt bevallottam, hogy jobb híján – eredetit írok. – Csináld meg – mondta –, ha ez most sikerül, majd játsszák a többi drámádat is, a Késdobálók-at … Akkor már harmadik éve volt, hogy hol itt, hol ott elkezdték próbálni ezt a kétszereplős darabomat, de aztán elakadtak a próbák. Gyorsan írtam, csakugyan, mintha fordítottam volna. A stílus végtére adva volt, francia vígjáték. No meg az ember mindig bátrabb, ha maszkot tarthat az arca elé. Én az André Gide-ét. Gide kontójára vadul ki-kitörtem a vígjátéki műfajból, tragikus tirádákban. Gide ronthat-bonthat műfajt. Gide állhat a hagyomány talaján. Gide azt csinálhat, amit akar. Feledhetetlen hét volt. Kora ősszel szeretek drámát írni. Érzi az ember, a maga idegeiben is, az induló szezon izgalmát. Igyekeztem minél többször találkozni Tolnay Klárival. – Beszéljen. – Miről? – Mindegy. Esetleg arról, hogy ha az évtizedek távolából feltűnnék egy régi hódolója, hogy magyarázná meg neki, hogy ami volt, elmúlt? – Azt mondanám, hogy mások is vannak a szomszéd szobában, s hallják, amit beszél. Ezt a nyűgöt Estella csakugyan ráveti a darabban Berlioz fékezhetetlen lobogásaira: – Csitt, a lányom! – Vigyázzon, az ajtó nyitva van … Ami a lényegesebb: ezekben az okos és szelíd rendreutasításokban megtaláltam a kulcsot Estella egyéniségéhez. Most már tudtam: fiatalon se szökött volna meg Berliozzal. Az előadás varázsa, azt hiszem, elsősorban abból fakadt, hogy az ősz parókák és öreg maszkok alatt sugárzóan fiatalok voltak: Tolnay és Sinkovits. S így példázták, hogy az idő csak a felszínt formálja át rajtunk, a szív nem öregszik. Hogy hogy játszották, arra sokan emlékeznek a Bartók Teremből, s még inkább a televízióból. Hogy a darab Monte Carlóban megkapta az Arany Nimfát – elsősorban nekik köszönhető. Úgy érzem, szerették is a szerepüket. Az író szívesen hiteti magát ezzel, de most nem csalódom. Most tavasszal, tizenkét évvel a bemutató után, a budai Tó Presszóban egy irodalmi délutánon az Ők tudják, mi a szerelem néhány nagyobb jelenetét előadta Tolnay és Sinkovits, pódiumon. Próba nélkül. Súgó nélkül. Papír nélkül. Úgy, mintha azóta is folyton ezeket a dialógusokat szonátázták volna együtt. Annak idején, a bemutató másnapján, egy költő barátom telefonon lelkesítő szavakat mondott a darabról. Olyasmit is, hogy ezt a Berlioz-históriát ki kéne bővíteni egész estét betöltő színdarabbá. Meg lehetne mutatni a franciáknak … Mit is? Hogy így visszük színpadra az ő nagyjaikat, mi, magyarok … Jó volt hallani. De tudtam, hogy az Ők tudják, mi a szerelem-et most már úgy hagyom, ahogy megírtam. Szent László szekeréből, hogy a kerék ki ne dűljön, a kihullott kerékszög helyébe az egyik lovász vagy fullajtár az ujját dugta be, s úgy futott a szekér mellett. Ez a darab is valahogy így született. Hiányzott egy egyfelvonásos, öreg hölggyel és igényes mondanivalóval. Pótoltuk. Persze, azért mögötte ott úszik az öreg Berlioz felgyulladó Mont Blanc-szívének szenvedése, az „on revient toujours” sajduló személyes tapasztalata, vagy legalábbis ami ebből drámában bevallható, lázas fővel folytatott tűnődéseink egy nyári délutánon, a Dunán, a lefelé csorgó csónakban, meg egy-két utolsó kérdés Tolnayhoz a Fehér György utcai ház kapujában … De mindehhez kell a szorongató feszültség – nemcsak belül a drámában, hanem sokszor a drámán kívül is. A szituáció, hogy muszáj megírni, mert különben felfordul a szekér.
A dalmahodó jegyzetkötegek alól pedig azóta is ki-kidugja oly kedves, szakállas embrióarcát valamelyik téma … Reméli, hogy még sorra kerül. 1971 |