Meghalt Arnolphe – éljen Arnolphe!

Őrzök egy képet magamban Molière-ről. Beszédes kép, többet mond el róla, mint az egykori metszetek. Tulajdonképpen kiegészítés az ismert portréihoz. Mintha elkapott volna egyszer az eleven tekintete, s azóta minden arcmásából ez nézne rám: a szeme szinte rebben, a szája, mint akié hírt mondani készül, s olyan zavarba ejtően őszinte az arca, hogy belőle minden titka, mint egy nyitott könyvből, kiolvasható. Közeli és hiteles felvétel ez Molière-ről, emléke egy váratlan és intenzív kontaktusnak, amely egykor, valóban csak egy pillanatra megteremtődött. Ez a teljes Molière – (Ady a halotti maszkjában ilyen teljes, Arany a botos és kalapos képén, García Lorca pedig Radnótinak egy villanatnyi versében) –, ez az egyszerre bemutatkozó és máris búcsúzó pillantású Molière – (mert minden igazi portrénak, fiatalénak és öregének az a titka, hogy egyszerre fog el láttán az első megismerés öröme és a múlandóság keserűsége) –, ez a művekhez és életrajzhoz egyaránt kulccsal szolgáló Molière a Nők iskolájá-nak egy pár évvel ezelőtti nemzeti színházi előadásán fixálódott bennem, a nagyszerű interpretáció villámfényében.

Major volt Arnolphe. Akkor is. És micsoda Arnolphe volt! Brisson a Molière-könyvében felsorolja, hogy a francia színpadon, és egyáltalán, mik a klasszikus Arnolphe-lehetőségek: a Harpagon-Arnolphe, a buffo-Arnolphe, az epikureus Arnolphe, a Misanthrope-Arnolphe – mindmegannyi más és egyformán érvényes variáció. A Major egykori Arnolphe-ja rendszerbe eladdig nem foglalt, leltáron felüli változat volt.

A III. Richárd, aki áldozatának koporsója mellett meghódítja az özvegyet, nem állott távol ettől az Arnolphetól. Major tragikus iróniával mutatta be a figurát. A nagy tragédiáknál megszokott borzongással figyeltük ennek a Major-Arnolphe-nak halálos, tébolyító szerelmét Ágnes iránt, borzongtunk és nevettünk, mert e tragikus hős pillanatonként leleplezte magát mint rigolyás, kisstílű kispolgárt. Úgy szívta be a levegőt, mintha egy Shakespeare-monológra készülne az egyedül üdvözítő szenvedélyről, s aztán mondott valami olyan aggályos és konformista közhelyet, amilyet csak Flaubert tudott kitalálni legjobban utált vidéki hülyéinek jellemzésére. Nevettünk, aztán változatosság okából a torkunkat szorongatni kezdte a részvét, mert Arnolphe szenvedett, úgy szenvedett, belesápadva, mintha József Attila egyik hasonlata volna, a nagyon fájra. Van-e szerelmi féltésnél emésztőbb férfifájdalom? Majornak e régi Arnolphejában Othello nagy szíve tört meg, de egy olyan Othellóé, aki egy szeméremövvel és egy nagy lakattal szaladgál Desdemona nyomában, s eseng hozzá, hogy csatolja csak fel …

Borzongás, nevetés, részvét pillanatonként, szinkópás ritmusban váltotta egymást. Pokoli ritmusban. Hiszen ki más jelent meg itten Arnolphe-ként, mint ama szegény ördög, a középkori misztérium-játékokból? Vagy ki tudja, hogy még annál is mennyivel messzebbről, miféle ördögűző szertartásból jött, hogy Arnolphe bőrébe bújjék? Félreérthetetlenül az ősi sonus diabolicus recsegett elő Major emlékezetes Arnolphe-jának hirtelen hangváltásaiban.

Ez vetett előttem új fényt a szokvány Molière-portrékra. Tudtam, hogy ezt a darabját Molière a mézeshetei alatt írta. A legenda pláne azt is tudja, hogy édesen nagyokat alvó gyermekfelesége oldalán számítgatta ki a vígjáték bonyodalmait. Az irodalomtörténet – amely Molière műveinek magyarázatára évszázadok óta alig tesz egyebet, mint hogy diadallal vagy skrupulusokkal, de egyre csak a költő ágylepedőit teregeti széjjel –, az irodalomtörténet Arnolphe-ban sem lát egyebet, mint a deresedő halántékú ifjú férj jól megfogalmazott balsejtelmeit későbbi felszarvaztatásáról. Szinte közhely már az, hogy Ágnesben Armande-ot, Arnolphe-ban pedig Molière-t lássuk. No, hát ezt a közhelyet cáfolta meg előttem Major egykori Arnolphe-ja. Éppen nem a szorongó: a győzelmes Molière képét idézte elém. Hiszen, aki ezt a sokrétű és őserejű alakot létrehozta, annak végig éreznie kellett a drámaírói mindentudás diadalát. A maga bús lelkével hősébe belefeledkező író soha nem tudja így váltani a regisztereket. A tragikus és ironikus hangnak ehhez a merész váltogatásához olyan mesterségbeli tudás, művészi fölény és az alakító szellemnek olyan biztonságérzete, potenciája szükséges, hogy ez eleve kizárja a szubjektív aggodalmak gyónásának attitűdjét. Nem lehet egyszerre acélt kovácsolni és nyögdécselni. Ha valakivel azonosulhatott írás közben az író a keze alatt életre kapó szereplői közül, az éppen Horace lehetett, a szép szavú és ezért diadalmas szerelmes.

Arnolphe mestermű, de nem úgy, ahogy Szent Ágoston Vallomásai, hanem ahogy Mozart Don Juan-ja mestermű. Az emberekről való mindentudás és e mindent kifejezni tudás mesterműve.

Ezt a Molière-t – aki Armande ágyában nem részvétet kért, hanem gratulációt – revelálta nekem ama Nők iskolája.

Ezért lett feledhetetlen Major Arnolphe-ja is. Elmosta bennem az örökbe kapott romantikus Molière-képet (a „szegény jó Molière” képét), és megcáfolt egy könyvtárnyi Molière-ről szóló értekezést és monográfiát. Nem is hittem, hogy akadhat színész egyhamar, aki ezt az arlecchinósan vad komédiázást, ezt a démonian mulatságos és vérfagyasztó parádéját egy kigyulladó taplószívnek, bármiféle más Arnolphe-értelmezéssel, bármiféle újabb interpretációval fel tudta cserélni.

S íme, most itt egy új Arnolphe.

Egy merőben új Arnolphe.

Zaj nélküli felújítás a Katona József Színházban. Ez volt az alkalom rá, hogy Major eddigi Arnolphe-csúcsát egy új Arnolphe-alakítással próbálja megdönteni.

Milyen emberi ez az Arnolphe, milyen közvetlen. Ha ahhoz Shakespeare-t és Flaubert-t idézzük, ehhez La Fontaine-t és Dickenst lehetne. Az az Arnolphe a színház és a pokol régi házasságából született, egy gógyis ördög, aki nem a tudással, hanem a tudatlansággal akar csábítani, eleve kárhozott lélek és kárhozott szerelmes. Ez az új Arnolphe viszont őszülő tincseivel nyugodtan lehetne a serdülő lányok bálványa, Ágnes férje, s csupán elügyetlenkedi a dolgát, ezért lemarad szerencsésebb vetélytársa mögött. Az egykori Nők iskolája egy üdvösségdrámának frenetikus paródiája volt, amelyben egy mélykatolikus szatír és egy angyali aszfaltbetyár harcolnak meg Ágnesnek – ó, nem a lelkéért. S persze, előre tudni lehetett, hogy az üdvöske kinek az ágyában fog üdvözülni. A felújított Nők iskolájá-nak viszont az az izgalma, hogy itt nincs eldöntve a parti, Arnolphe-nak éppúgy megvannak a sanszai, mint Horace-nak. Ez a játék most a férfiak iskolája is: tanulhatunk, hogy melyik módszer jobb. Tessék választani! – adja föl itt a leckét a rendező. Választ a közönség: a nő birtoklásának lehetséges módszerei között …

S íme, az új rendezésnek egy drámai mozzanata: választ Ágnes is. Ágnes félelmetesen autonóm lény lett itt. Ezúttal: aktív főszereplő. Mészáros Ági sokkal tovább ment, mint a régi szerepében. Akkor Ágnes egy beszélő porcelánbaba volt, akinek felnyílt a szeme. Most Ágnes a szemünk láttára olyan okos lesz, mint egy kígyó, és erőszakos, mint egy vércse. Nem hullik Horace karjába – odaadja magát, forró szívvel, de mindent meggondolva. A női zsenialitás születésének lettünk tanúi.

Ez a humanizált Nők iskolája nemcsak művészi siker, hanem erkölcsi fegyvertény is. A Nemzeti Színház életerejének próbája ez. Nem ragadt bele a mégoly sikeres régi sémáiba, hanem a felújításban is újjáteremt.

Szeretnénk, ha egyéb produkcióin is érezhetnénk ennek a magamagával is versenyre kész igényt és lendületet.

Én meg a felújított Nők iskolája új Arnolphe-jának tapsolva hadd idézhessem az emlékezetbe a nekem elfeledhetetlen régit, ha már – sajnos – film nem őrzi, s ha már az alkotója is bedobta új Arnolphe-jainak kohójába.