Csernus Mariann verset mond

Van talán valami törvényszerűség is abban, hogy amikor a nagy színpadokról egyre inkább lekopik a magyar dráma, ugyanakkor a kisebb színpadokon egyre többször szólalnak meg a magyar költők versei.

Néha az az érzésünk, hogy a magyar költészet nagy korszakainak, csupa nagy korszakának meg-megújuló csodáját a meg-megrekkenő drámairodalom is segíti. Talán az elsüllyedt dráma dobja fel az erejét a költészetbe, ezért virágzás az és élet és örök … Néha jelképnek érezzük, hogy a törökjárta Magyarországon színpad nélkül maradott drámaíró Bornemisza Péter növendékéből lett Balassi Bálint.

S ki tudja, mekkora drámai oeuvre-be csúcsosodott volna egy-egy Füst Milán vagy Szabó Lőrinc élete (ez utóbbinak verseiben Illyés Gyula is meg nem született drámák monológjait vélte felismerni), ha az egykorú magyar színpadok éppoly boldogan vállalták volna a szuverén alkotók drámaköltészetét, mint az épp efféle szolgálatban azóta halhatatlanná lett Sztanyiszlavszkij, Jouvet, Barrault stb. színházai.

Persze, lehetséges, hogy mindez csupán egy drámacentrikus szemléletű írónak az elfogultsága. S bocsássák is meg.

Ámde feltűnik emellett egy másik jelenség is. És szinte rárímel az előbbire.

Ez a jelenség egy nagy színésznő életrajzában figyelhető meg a legtisztábban. A Jászai Mariéban.

Naplóját olvasva nyomon követhetjük szenvedélyes átpártolásait a versmondáshoz, valahányszor úgy érezte, hogy csak méltatlan feladatokat, vagy épp semmilyeneket se, kínál neki a Nemzeti Színház.

„Ó, ha én színigazgató lehetnék, és volna nekem egy Jászai Marim” – írja a naplójában. Ezen mérhetjük, hogy miféle emberfeletti feladatokra érezte magát hivatottnak. Olyan feladatokra, amilyeneket nemcsak megvalósítani, de még kiosztani is csak ő maga volna képes. Michelangelói mondat ez. Ő írhatta volna le ugyanilyen joggal és hitellel: „Ó, ha én Gyula pápa lehetnék, és volna nekem egy Michelangelóm.”

De a magyar színigazgatók – Keglevich! – még Gyula pápák se voltak. Afféle széklábfaragtatók inkább.

A szerepek a direktori kegyektől függtek. („Fúj, fúj – írja Jászai a naplójában –, huszonöt friss tojást küldtem Keglevichnek, csak azért, hogy emlékeztessem az ígéretére”.) A szerepek, igen. Azokért pitizni kellett, megalázkodni kellett, intrikálni kellett. (Mert minderre van mentség, de a hopponmaradásra a színházban: nincs.) És bizony, még úgyse lettek meg azok a szerepek.

De Vörösmarty, Petőfi, Arany és Kiss József versei szabad kincsek voltak. Azok megvoltak. Vigasztalónak, lélekemelőnek, méltó feladatnak, egy szentnek vallott hivatás leghívebb gyakorlatára. Nagy szavak ezek? Miért? Théatre paré – Díszelőadás –, írja Jászai a fölé a naplójegyzete fölé, amelyikben elmondja, hogyan szavalta el a házbeli kis cselédlányoknak a Simon Judit-ot.

Hallgassák csak! Ilyen lámpalázzal készült rá. Ilyen lámpalázzal? Ilyen gonddal:

„Nos, biztosan állíthatom, hogy egy premieremet sem vártam nagyobb izgatottsággal, mint ezt a nevezetes délutánt. Minél inkább közeledett az idő, annál inkább éreztem, hogy nagy feladatot vállaltam magamra … Tudok-e majd nekik elég egyszerűen beszélni? Éreztem, hogy itt a legkisebb pátosz is nevetségessé válhatik. S ha képes leszek is úgy beszélni, hogy megértsenek, tudok-e emelkedettséget vinni szavalatomba, föl bírom-e őket röpíteni abba a magasabb, hűvösebb légkörbe, hová engem emelt a költészet, mikor oly együgyű voltam, mint ők.”

1889! Itt merül fel benne a gondolat (benne? a magyar színháztörténetben!), hogy egyszerűség kell az emelkedettséghez. Mert ez előtt a közönség előtt bizony a pátosz nevetséges lehet. Lám, itt teszi kritika tárgyává az úgynevezett nemzeti színházi stílust, és éppen Jászai, itt, a cselédlányoknak szóló szavalódélutánján.

Nem véletlenül idéztem annyit ebből a naplóból. Ebben van leírva, természetrajzi pontossággal, hogy hogy teremti meg magában egy színésznő a versmondó asszonyt.

Ha már az előbb jelképeket emlegettünk, jelképesnek tartom azt is, hogy Csernus Mariann, akit ma itt hallani fogunk, pályáját még gimnazista lányként, Babits Laodameiá-jával kezdte. Egy olyan művel, amelyben a líra és a dráma még ősi, boldog szintézisben van együtt. Nem láthattam a Laodameiá-nak ezt az egykori aquincumi előadását, ámde láttam itt, nemrégen, ezen a színpadon a felújítását, amelyben a főszerep kreálásának a dicsősége szintén Csernus Mariann nevéhez fűződik, s ez az előadás a magyar drámának egy modernül érzékeny, racine-i változatát revelálta. Annyi meg nem valósult lehetőségünkhöz, íme, egy újabbat.

Ez az este is fog revelációval szolgálni. Nem is csupán azzal, hogy egyes ismert vagy ismeretlen versek nem sejtett fényben fognak majd felragyogni. Hanem, azt hiszem, revelálódik itt valami új, általános érvényű igazság is, a XX. század lírájáról. Még általánosabban: valami erről a századról. A század sajátos tragikus életérzéséről és sajátos katarzisóhajtásáról.

Jobb helyet nem is találhattak volna erre épp ennél a színpadnál, amelyet a fiatalság teremtett, a maga képére. Itt csakugyan itthon érezheti magát ez a már harmadik harmadába hajló, és művészetében még mindig inkább trónkereső XX. század.

Mi ennek a századnak a titka?

Csernus versösszeállítását hallva, azt hiszem, nyílegyenesen jut el a hallgató egy felismeréshez.

Ahogy a programot kezdő vers szerint, Illyés Gyula verse szerint, a zene azért küszködik, hogy meglelje a szót, a versek maguk úgy szólnak, mintha a szó bennök a tettet keresné. Nem hiába. Hiszen fel is mutatják a meglelt, tett értékű szót.

Talán ezért van szükség arra, hogy egy drámai színésznő revelálja a szónak ezt a tettre törő szándékát.

A költők hálásak lehetnek a színészeknek, akik a színpadról gyakran átjönnek az előadói dobogóra, hálásak lehetnek többek között azért is, mert a verseikben rejlő akciót legjobban ők tudják felszínre hozni. Az ige tetté válásának a csodáját.

A verseknek annyi más értéke mellett, ezt is.

Kívánjuk nekik, a drámaírók nevében éppúgy, mint a költők nevében, hogy színházi sikereik mellett ezeknek a színészeknek éppúgy elégtételére szolgáljon a versmondás alázata, szenvedélye és dicsősége, mint ahogy szolgált Jászai Marinak, aki egy fél életen át rótt naplójában utolsó bejegyzésként ezt írta – év végi, boldog számvetésül, hitte, pedig egy élet végi számvetés lett már ez – „Sok-sok drága Petőfit szavaltam ebben az évben.”