Osváth Béla sírjánál

Osváth Bélától búcsúzunk.

Az írótól, akinek rég várt kritikai kötete éppen most hagyta el a sajtót, az írók szövetségesétől, akinek különös hálával és köszönettel tartozunk, legelsősorban mi, magyar drámaírók.

Hiszen olyan odaadóan, elszántan s nemegyszer olyan kevesedmagára maradottan harcolt azért, hogy legyen magyar drámairodalom, és ha megvan, legyen sikere, hatása, becsülete is, hogy hozzá fogható példáért messzire kell mennünk, egészen a magyar színházi kultúra megszületésének idejéhez. Akkoriban lobogott ilyen vulkáni tüzes lélek a Kazinczykban, a Kelemen Lászlókban.

És mint éppen ezekben az úttörő nagy elődökben, Osváth Bélában is párosult a legtágabb horizontú felvilágosodottság a százszorosan átélt és sokszor megszenvedett kötöttséggel, ehhez az országhoz, ehhez a néphez.

Történelmünknek egy nagyszerű periódusában alakult a lelke ilyenné. A felszabadulást közvetlenül követő időben. És amikor majd annak a pár esztendőnek a történetét megírják, a spontán kezdeményezések számos csodái között okvetlenül ott lesz Osváth Béla egykori csodatette: állandó és virágzó színházat teremtett Hódmezővásárhelyt, szinte valószínűtlenül nemes és igényes műsorral.

Akkor volt húszéves Osváth Béla. Diadalmas fiatalsága egy volt az országéval.

Ilyen tapasztalattal a háta mögött, bármilyen Don Quijote-i reménytelenséggel harcolt is utána eszményeiért, a harcai nem voltak, nem lehettek szélmalomharcok. Ki tudhatta volna jobban, hogy azok az eszmények megvalósíthatók, mint éppen ő, aki egyszer már megvalósította őket? Természettudományos kísérleti bizonyossággal tudta, hogy igaza van. Ezért volt, mint kötetének címében mondja magáról: türelmetlen.

A magyar drámairodalom többé-kevésbé belenyugodott abba a sorsba, hogy legjobb törekvéseit majd az idő fogja igazolni. Ahogy végtére igazolta is. Igazolta Csokonait, igazolta Katona Józsefet, Madáchot, Móriczot … És igazolni fog másokat is.

Talán csakugyan ez a dolgok rendje.

Osváth Béla a dolgoknak ezt a rendjét nem fogadta el. Nem fogadta el, mert a dolgoknak ez a rendje sohasem volt szükségszerű és legkevésbé lehet szükségszerű a felszabadulás óta. Nem fogadta el, mert mint vérbeli színházi ember tudta, hogy az „idő hajója” nemcsak a színész nevével mehet el, hanem elmehet, bizony, a drámaíró eszméivel is – ha a jelennek fövenyébe „le nem bocsátja híre horgonyát”.

Ezért volt olyan magaemésztően türelmetlen dramaturg Osváth Béla.

A felismert igazságot szívére vette, lelkére vette, idegeire vette, gyomrára vette. Pedig csak a lelke volt hozzá eléggé teherbíró.

Mert, igen, a Kazinczyk, a Kelemen Lászlók lelke élt benne. Emésztő tüzekben égő lélek. És ugyan kit emészthetett volna, ha nem magamagát? Kevés pusztítóbb állapot van annál, mintha egy ember úgy érzi, magára marad az evidens igazságával. Különösen, ha ez az igazsága a közösség javára is szolgál.

Úgy emlékszünk rá, mint aki csillapíthatatlanul érvel a felismert igazsága mellett.

Élete most lezárult. És érvei sorába immár besorolhatjuk őt magát is. Élete példáját. Önzetlen, következetes élete lesz igazsága mellett a legnyomatékosabb argumentum.

Galgóczi Erzsébet írt a múltkoriban, gyerekkori emlékként, egy szegény emberről, talán az apjáról, aki a testében hordozott egy háborús golyót, az gyilkolta őt belülről, míg aztán a halála órájában feljött benne és kihullott a torkából.

Ilyen keményen koppan most elő az az igazság, amely Osváth Bélát egész életén át emésztette.

Élete most lezárult.

És éppen ezért fel is szabadult valami, amit úgy mondhatunk: az élet értelme.

Ezért bízhatunk benne, hogy az az ügy, amelyért élt-halt, nem a ravatalozókban vár megfogalmazásra, óhajtó mód múlt időben, hanem győzelmével a mi életünknek még további gazdagodására, Osváth Béla emlékének pedig elégtételére fog szolgálni.