Melitta leszáll az AlvilágbaSzegilongi Lajos törvényszéki tanácselnök és felesége, Melitta, egy félreértésnek köszönhetik létüket. Dátumra kitűzött premier bűvöletében írtam az Egy szerelem három éjszakájá-t. Október 6-án kezdtem, és január 11-én volt a bemutató. Biztonsági háló nélkül: a színháznak nem volt tartalékdarabja. A bizalom adta a biztonságot, szárnyakat adott. Az ihletettségnek azt a nem mindennapi formáját, amely a kollektív munkából születhetik meg néha, szerencsés konstelláció esetén. A darab dalai olyan telitalálatokként s olyan megformáltan kerültek ki – párhuzamosan a közben épülő jelenetekkel – Vas István keze alól, s tértek vissza – szinte ugyanazon lendületben, immár megzenésítve – Ránkitól, hogy látszott; javítgatásokra nem szánhattak időt, kénytelenek voltak mindennap (hisz majd minden napra esett egy-egy új vers, azaz dal) egyből tökéletest alkotni. Ungvári volt a színház irodalmi vezetője. Az egyszerűség kedvéért felköltöztem a kertjébe, a Szabadság-hegyre, a kertészházba. Szinetár néha esténként fellátogatott. Az első felvonás közepén tarthattam, amikor azzal az újsággal jött, hogy Páger szívesen vendégszerepelne a Petőfiben, januárban épp rá is fog érni, nem tudnék-e neki egy szerepet kerekíteni, de ne legyen énekes szerep … Szántó Piroska mintha egyszer beszélt volna egyszer egy bíróról, aki szomszédjuk volt, s valami vonzotta a költők társaságához … Mikorra aztán Szinetár megint jelentkezett, hogy vissza az egész, tévedés történt, Páger benne lesz a Vígszínház januári darabjában – már megvolt a Bíróék jelenete, az első felvonásban, s közepében a kis remekmű, a Bíróné dala, holmi modern példának a poétikában egykor tanult „helyzetdal”-ra:
(A finomízlésű olvasó bizonyára rosszallni fogja, hogy egy drámaíró írás közben csavar egyet a cselekményen, s hogy új jelenet írásával szalad elébe valami újonnan támadt lehetőségnek. Hadd említsem meg, precedensként, hogy Euripidész Hekubá-jának a végén a színhely váratlanul áttevődik Trójából Trákiába, s fellép a mítoszból egy gyilkos trák király. Magyarázat? Miközben Euripidész drámáját írta, 424 novemberében, az új trák király elődjét meggyilkolva lép trónra, s Athén ellen fordul. Erre reagált Euripidész, írás közben megfordítva drámája végét, hazafias lendülettel. A drámának e befejezése megrázó erejét tekintve, a legnagyobbak közül való, amit valaha írtak.) Milyen jó volna, ha Agárdi eljátszaná a Bírót, és Sennyei a Bírónét. A Cosi fan tutte premierjére Szinetár meghívta az Operába Sennyeit, Vas Istvánt és engem is. A szünetben együtt vagyunk, elmesélem a Bíróné szerepét az első felvonásban. – És a másodikban? – kérdi Sennyei. – Ott már a férje nem szerepel. – És a Bíróné? – Bejön. Hoz egy címet. – Igen … És a harmadikban? – Ott még nem tartok. Nem tudom, mi szerepe lehetne. Esetleg bejöhetne elbúcsúzni. – Szóval, mint a hal farka, úgy van vége a szerepnek. A következő szünetben, mire megtalálom őket, látom, hogy Vas István mesélteti Sennyeit. Hogy is élt egy gondtalan dáma a harmincas években? Mit csinált reggel, délben, éjszaka? Délelőtt a Zserbóban ült. – Sport? – Pólózott. Meg kiment a Király-díjra. – Este? – A Vadászkürtben vacsora … A dramaturgiailag jelentéktelen búcsúpillanatot a harmadik felvonásban most már egy dal teszi fényessé. Melitta búcsúdala. Sennyeinek készült, legszemélyesebb emlékeiből, mondhatni: saját anyagából. „Isten veled, Budapest, te édes …”
– Nem szeretem, ha valami úgy ér véget, mint a hal farka – mondta bosszúsan Sennyei, amikor Melitta szerepét csillogtattam előtte. Ez a kép a francia nyelvben nagyon használatos, a magyarban csak tőle hallottam, ott, az Operában. A végén aztán, nem is nagyon sokára, ő is úgy siklott ki a dolgaink közül, feltűnés nélkül, egy ezüstös villanással. Észre se vettük, hogy elmaradoznak azoknak a daraboknak az előadásai, amelyekben benne volt. A színház az utolsó pillanatig nem osztotta át másra a szerepeit. Melittát sem. S egyszer csak azt láttuk: úszik előttünk a koporsója a farkasrétiben. Belevetette magát abba az őselembe, amelynek hívását legvidámabb szerepeiben is éreztetni tudta. Démoni volt? Kedvességén és eleganciáján mindig átfőtt a Nemlét szele. 57-ben az Egyik Európá-ban eljátszott egy tragikus-groteszk halálra készülődést. Estélyi ruhában állt a sámlin, egy télikertben, virágzó délszaki fák között, s betette fejét a hurokba. A vendégei a szomszédban házi koncertet hallgatnak, kamarazenét, egy Mozart-kvartettet. S közben ő is ezt hallgatja még … Az Egy szerelem-ben pedig így énekelt:
S ekkor, az utolsó szónál, tett egy mozdulatot, mely mindenki másnál obszcénnak hatott volna – de nála ez olyan volt, mint megfejtése, költői transzpozíciója ama csodálatra méltó freudi képnek A szexualitás teóriájáról szóló Három tanulmány-ból: „A legmagasztosabb a legalacsonyabbal intim kapcsolatban van … Az ég a pokollal a földön át ölelkezik.” Igen, démoni volt. Mert úgy lépett be a színpadra, mint akit titkos szálak vagy vonzalmak fűznek valamelyik Alvilághoz. A bűnözőkéhez vagy a halottakéhoz. S ittléte így csak ideiglenes, mint egy Euridikéé. Vagy mint azé, aki az első razzián lebukhat. Innen a mohósága, hogy örülni kell, élni kell … Akár egy bírófeleség álruhájában.
S utána behozatta fekete selyem estélyi köpenyét. Milyen volt benne? Természetesen sikkes, mint mindig. Milyen? Mint egy vérbíróság tagja. Hisz ezt is játszotta. Milyen? Mint a halál angyala. Milyen volt? Vidám volt és borzongató. Végső szerepében. Mándy Iván Mélyvíz-ében (melynek rendkívüli szépségeit hogy hagyták elsikkadni: megbocsáthatatlan bűne a kaviárra és kelkáposzta-főzelékre beprogramozott ízlésű magyar közönségnek) egy öreg ruhatárosnőt játszott, aki a Bál előszobájából elindul megkeresni egy ellopott kabátot, végigjárva az Alvilág stációit. Úgy rémlik, ez a szerepe is olyanformán végződött, mint a hal farka. Az első jelenetekből minden mozdulatára, szavára emlékezem. De mi is volt az utolsó jelenete? … Mi is volt? Így tűnt el a Mélyvízben. 1970 |