„Nem leszek elégedetlen…”

Egy széket tettek oda neki, a színfalak mögé. Azon ült, fekete ruhában, túlságosan is fehér arccal, ültében is botjára támaszkodva, láncokban. A végszóra várt, hogy bemenjen a Főbíró elé, aki még valami reményt megcsillant majd előtte. Teljesen feleslegesen. Halálra van ítélve, ki fogják végezni. Már belenyugodott … A maszk, amelyet Rebecca Nurse szerepéhez festett magának, most váratlanul szinte ordítja róla, hogy megöregedett, megrokkant, hogy vége van. Úgy látszik, mintha ezzel a szereppel elfogadta volna az öregséget, amelynek mindeddig oly diadalmasan ellenállt. Sudár derékkal. Királynőileg. Legtöbbször királynőket játszott. De most ez a szerepe, amelyben kislánykorának emlékei rajzották őt körül, öreg parasztasszonyok a zsoltáros könyvvel, ez a szerepe most olyan volt, mint egy önvallomás.

Odamegyek hozzá, és leülök széke mellett a padlóra. Szerepe erdőmélyéből káprázó szemmel pillant rám, idegenül, nem biztos, hogy lát is. Mint a bagoly, ha a szemébe villantanak.

Máskor is volt olyan érzésem, hogy talán nem is tudja pontosan, hova is tegyen, de azért tegezett. Mint mindenkit, azt hiszem. Nekem is tegeznem illett, s ráadásul a becéző nevén illett szólítani. Ez afféle ugribugri név volt. Mintha Viktória királynének azt kellett volna mondanom: Vixi-Pixi. Egy Tőkésnek azt, hogy Anikó. Egy Gertrudis, mint cukros sütemény!

Ismeretes volt a szokása, hogy hagyja magán elúrhodni a szerepeit. Ki ne hallotta volna a legendás, kiszínezett történeteket? Királynőt játszik, szokás szerint királynőt, s a bíborban születettek micsoda spontán fenségével emlékezteti férjét (férjét? egy derék alattvalót!) a három lépés távolságra.

– Beteg vagyok – mondja.

– Á, ez is csak a szerep. A betegség. Rebecca Nurse szerepe. Ez már klasszikus. Ez az átélés.

– Nem. Beteg vagyok. Nézz rám!

– Egyebet se csinálok. Bámullak.

A mártírnő, aki csak a végszóra vagy az ügyelő intésére várt, hogy meginduljon a kivégzőhely felé, legyintett. Nem illenek ide ezek a hiú mache mondatok.

– Úgy nézz rám, hogy az idén már harminchét éve vagyok tagja ennek a színháznak. Egy kedves ember kiszámította. Nagy tudós.

Felnézett a zsinórpadlás sötét magasságába, ahonnét annyiszor szólt hozzá az Isten, amikor ő még bűn nélkül hevert a Paradicsomban, lustán, meztelenül, leukoplaszttal leragasztott köldökkel. („A csanádi püspök bejött az öltözőmbe, és ő mondta, hogy Évának nem volt köldöke, mert ő nem anyától lett. Mondd, lehet ez? De egy püspök ezt biztosan tudja. Hevesi akkor azt mondta, ragasszuk le.” – Sohasem lehetett megtudni, hogy csakugyan a csanádi püspök járt-e nála vagy valaki más, akit a tréfakedvelő kollégák öltöztettek lila szegélyű reverendába.)

– Képzeld el, negyven év, maholnap negyven éve ezek között a falak között.

– Ez igen! Mikor lesz az évforduló? Olyan ünnepséget még nem láttál, mint amilyenben részed lesz.

– Ki mondta? – kérdezte mohón.

– Senki. De ennek megvan a tradíciója. A protokoll, hisz tudod. Mint a koronázásnak, vagy amikor a véres kardot körbevitték. A negyvenéves tagság ebben a színházban ritka ünnep. Ebben a században tied lesz a második.

– Ki volt az első? – kérdezte. Máris féltékenyen a vetélytársnőre, aki megelőzte őt. Száraz volt a hangja. Becsapva érezte magát.

– Jászai.

Eltűnődött.

– Igen, Jászai – mondta aztán megengesztelődve, s oly mélyen zengő evokációval, hogy szinte feltámasztotta már csak a nevének kiejtésével –, emlékszem rá. Ő is tag volt itt.

– Tudod, hogy zajlott le az ünnepség? – S meséltem, ahogy a Naplóból emlékeztem rá, persze, szabadon rögtönözve. Bár azt hiszem, nem is nagyon kellett színezgetni. Szépen megrendezett ünnep volt az. S mivel az ünnepelt elég nagy indulatokkal írta le, mint mindent, ami történt vele, feledhetetlen maradt annak is, aki csak olvasta.

– … A János királyt játszották aznap este. Előadás előtt volt az ünnepség. Amikor a függöny felgördült, Jászai már ott ült a színpad közepén, trónuson, királynői díszben. Tőle jobbra-balra a színház színészei, a szereplők szintén jelmezben, a többiek gálában. A nézőtéren is csupa díszmagyar, frakk, nagyestélyi. A zenekar a Himnuszt játszotta. Akkor felment a színpadra Pekár, aki atlétatermete miatt lett a kultúra minisztere, és szárnyaló beszéddel köszöntötte a Nagyasszonyt. (Nem Pekár volt a miniszter? Olyan mindegy. Most ő illett a képbe.) S ez a Pekár átnyújtotta neki, piros bársonytokban, az adománylevelet egy kis vidéki birtokról s a hozzá tartozó kúriáról … Tíz hold volt a birtok.

– Jászai mit szólt hozzá? – kérdezte gyanakodva Rebecca Nurse, mint aki tudja, hogy nem olyan könnyű egy nagy tragikát megajándékozni.

– Jászai? Ismerted. A házat birtokostul mindjárt továbbajándékozta a nyugdíjas színészeknek. Az adománylevelet pedig kiakasztotta a falra, az ágyával szemközt. Hogy minden reggel, amikor felébred, eszébe jusson, milyen hálátlan, szűkmarkú ez a nemzet, amely elé ő számlálatlanul szórta lelke annyi kincsét. „Negyven évig szolgáltalak, és te egy kúriával meg egy tízholdas birtokkal szúrod ki a szemem, hazám, hazám!” … Felkönyökölve az ágyában, ezt mondogatta azontúl, reggelente.

A csendben tisztán hallatszott most a színpadról a Főbíró zengő hangja:

– És ugyebár kegyelmed szövetséget kötött az ördöggel?

Rebecca Nurse felállt.

– Mennem kell. Én azért nem hiszem, hogy ilyen elégedetlenkedve fogadjam, bármit kapok is.

S nehéz láncait húzva maga után, kiment a színpadra, mint közel negyven éve majd minden este.

Akkor már csakugyan beteg volt. De az ilyesmit csak később tudja meg az ember.

 

(Még megérte nemzeti színházi tagságának negyvenedik évfordulóját. Ilyen alkalmakra forgalomban van egy nyomtatott blanketta. Csak rá kell gépelni az ünnepelt nevét, a vállalatnál töltött esztendők kerek számát. Alulra jön a pecsét és az aláírás. Az is rá van nyomtatva a blankettára, hogy fogyasztói ára 16 fillér.)