Soós Imre

A történelemnek is megvannak a maga tavaszai. Ilyenkor minden jelenség a megújulásról beszél, a virágos ágak szinte kiverik az ember szemét. Honegger szólaltat meg egy ilyen történelmi tavaszt oratóriumában, azt a pillanatot, amelyben Jeanne d’Arc elindul falujából, a májusi ünnep gyerekzsivajától kísérve, szívében azzal a gondolattal, amit a prédikáló barátoknál sokkalta bölcsebb hársfájuktól tanult egy holdfényes éjjelen … Spira! Spera! – üzennek még utána a harangok.

Ilyen serkentő szózatra fakadt itt nálunk is minden 1945 után. Felszólító módban szóltak hozzánk is a harangok, a hidak, a romok, a fák – szinte Kölcseyt idézték: hass! alkoss! gyarapíts … Indítás volt a szóban, készség a szemekben. Minden jelenség jelkép is volt, látnivalóan a Haza emelkedett feljebb a porból minden egyes ház épülő falával.

Hogy is ne éreztük volna tehát jelképnek és igazolásnak, történelmi szükségszerűségnek, és egy kezdődő hőskor csudás elemének a megannyi új csoda között, hogy a volt Stefánia úton, ahol valamikor színésznők sétakocsikáztak főúri lovagokkal, az egyik palota kapuján becsenget egy mezítlábas parasztfiú, azzal a kérdéssel, hogy tanulhatna-e itten színésznek. Szavában a Hajdúság kérdezett, és Vas megye kiáltotta ki rá az igenlő választ.

Lehet-e ennél művészibben sűríteni egy történelmi fordulót? Hisz nem arra készült-e a magyar történelem, mióta István papjai elől az erdőbe húzódtak a csacska énekek mondói, nem arra készült-e Dózsával és Petőfivel, hogy egyszer majd kanászgyerekek szavalhassák Pesten, amit csak ők tudnak igazán elszavalni:

Mert így mondta el – ezzel a megduplázott lly-vel is hitelesítve a versben álló tényt az alföldi születésről –, így mondta el a mezítlábas kiskanász a kollégiumi felvételi vizsgálaton Petőfi versét, életrajzi beszámoló helyett. Persze hogy életrajzi beszámoló volt ez így is. Magát mondta el a versben, magát és azt a világot, amelynek hírnöke volt. Áradt belőle a közlési vágy, a csupán csak mozdulattal, hangsúllyal közölhető dolgok közlésének vágya. Mint először ez a Petőfi-vers, később a szerepei is éppilyen önvallomások voltak s egyben jelentések a népéletről. Pontosabban: jelentések arról, hogy az „általános ember” milyen sugártöréssel mutatkozik meg abban a sűrűbb közegben, amelyből ő fölkerült. Ha nem halt volna meg oly fiatalon, és végigjátszhatott volna minden szerepet, amit csak akart, a világirodalom egész repertoárja kevés lett volna hozzá, hogy Soós Imre végére jusson beszámolójának. Annyi mondanivalója volt arról, hogy mik gyűltek föl az elnyomottak lelkében: miféle haragok és miféle gyöngédségek. Egy elnyomás nélküli társadalomban akart erről vallani. Nemcsak a szinte testére szabott Sarkadi- és Móricz-szerepek voltak jók erre, hanem Gorkij és Shakespeare drámái is.

Amikor legelőször láttam játszani – egy francia vendégnek, ha jól emlékszem, Léon Moussinacnak tartottak bemutatót a Horváth Árpád Kollégium fiataljai –, mi, magyarok, a paraszti hitelességet vettük észre először Soós Imre és Horváth Teri játékában. A francia vendég pedig: micsoda Molière-színész lehet belőlük! S ez így is van rendjén, ha a dolgok mélyére nézünk. Gondoljuk csak meg, hogy Móricz Zsigmond ifjúkori élettervében első helyen egy teljes Molière-fordítás állott, s utána akart csak hozzálátni a maga műveihez, s hogy első színpadi sikerén, a Sári bíró-n mennyire érzik is ez a legjobb molière-i iskola, még ha előbb nem is járta végig olyan alapossággal, ahogy tervezte, s hogy látnivalóan épp a magyar népi színek tüzesebb ragyogása köszönhető a nagy francia példának. Vagy lássuk Illyés munkásságában: milyen jót tesz Molière-nek, ha népi író fordítja magyarra, s viszont: milyen jó hatással volt Illyés drámai munkásságára Molière, hisz épp molière-i stílusú vígjátékaiban, a Lélekbúvár-ban és a Tűvétevők-ben érte el legjobban a tartalom és a forma oly kívánatos egyensúlyát.

Soós Imre pályája túlságosan hamar véget ért, pedig bizonyos, hogy a legjobb példákat, épp a színházi példákat, ő szolgáltatta volna a népi és a klasszikus vígjátéki stílus egységére. Utolsó nagy sikere a Sári bíró-ban volt, s utána egy Goldoni-szerep várta. Moussinac jóslatára ez lett volna, tíz év után, valami próba- vagy beteljesülésféle. De a nagyon áhított dolgok sohasem úgy teljesülnek be, ahogy elképzeltük. Ami beteljesülést ígért, végzete lett. Akkor roppant össze Soós Imre.

Csak úgy fakadt belőle a közölhetnék. Mesélik, hogy amikor a Lúdas Matyi felvételein az öreg doktort kellett neki eljátszania, mindjárt egész választékkal szolgált: öt különböző öregembert mutatott be rögtönözve a próbán, s az ámuló rendezőknek és a kollégáknak szerényen magyarázta, hogy a sorozatban szerepelt a két nagyatyja és három szomszéd. S ha ráhagyják, talán folytatta volna a sort, amíg be nem mutatja a balmazújvárosi tanyák minden vénemberét. De nemcsak az a világ volt gazdag, amelyről tudott, hanem vele együtt a maga belső világa is. Ugyancsak a Lúdas Matyi próbáin fedezték fel, hogy minden állatot más szemmel nézett; változott a tekintete, amikor az ökrökről a lovakra, a lovakról a bárányokra, a bárányokról a kecskékre pillantott. Le is fényképezték aztán az állatok vásári vonulását Soós Imre arcának tükrében.

De hiszen épp az a jellemző rá is meg mindenkire, akiben közvetlenül fakad a mondanivaló, hogy nem lehet határt vonni a tárgyi és a belvilág között, a tények és az indulatok között. Amikor – szintén a Lúdas Matyi felvételeinél történt – buzgó segédrendezők magyarázták neki, hogy Lúdas Matyi miféle érzelmekkel viseltessék Döbrögi iránt egyfelől, s az anyja iránt másfelől, Soós Imre egy történettel válaszolt: gyerek volt még, s az anyja elment szalmát lopni, mert nem volt mivel begyújtani a búbosban. Sikerült is, már jön kifelé a kazlak közül, jól megpakolva, csak azt nem veszi észre, hogy az ispán mögötte van, és meggyújtja a hátán a szalmát; az anyja csak fut-fut ki a szérűskertből haza, hátán a lángoló köteggel … majdnem odaégett.

Efféle személyes emlékekkel, efféle személyes indulatokkal gyújtott alá Soós Imre a szerepeinek. Meg volt pakolva az ő válla is égő szalmaköteggel. Ennek is része van benne, hogy fiatalon elégett. Az elnyomás és rettegés gyerekkori emlékeit talán akkor a legnehezebb kibírni, amikor tolmácsolásuk az élet értelmévé lesz. Most mint lopott fát viszlek titeket, mondja József Attila is a szegény fadobálókról éppen az egyik legfájdalmasabb, szívszorongató versében.

Ki tudja, milyen történet tette feledhetetlenné számára azt az öreg baktert, akit főiskolai vizsgáján tárt elénk? Hadd tegyük hozzá, hogy immár nekünk is feledhetetlenül. Nemcsak az érződött Soós Imrének ezen a figuráján, hogy riadtan ébred az öreg, mert már dübörög a vonat, hogy ingben-gatyában megy ki a bakterház elé, hogy most itt áll esőben-szélben az éjszakában, hanem ráadásul érződött az az alkotói öröm is, mely borszeszlángként táncolt a produkció fölött, hogy lám, milyen öreg tud lenni egy ilyen gyerek, milyen mesebelien öreg, milyen valóságosan öreg, milyen nevettetően öreg, milyen megrázóan öreg, milyen öregesen öreg, milyen gyermekien öreg …

Ezek közül a néma balladái közül (a főiskolán helyzetgyakorlatoknak hívják az efféle pantomímszerű etűdöket, amelyeket a növendékeknek rendszerint rögtönöznie kellett) kiemelkedett a kaszálós jelenet. Hogy is volt ez? Azt láttuk, hogy ott fent az üres dobogón egy legény kaszálni kezd a búzában. Érezhetően melege kezdett lenni, olyan melege volt a kaszáló legénynek, de az csak kaszált tikkadtan, bódultan, elfeledkezve mindenről … Egyszerre csak megugrik valami előtte, de el nem fut, csak vergődik. A fiú lehajol érte, s felemeli a búza közül. Kezébe veszi: ott vergődik tovább a két tenyere közt a nem létező kisnyúl. Egyik lábát levágta a kasza. Riadt részvét, tehetetlenség, bánat. A szenvedő állat láttán a fiú így ocsúdik megint emberré a robotból. S tartja kezében az áldozatot, a hajszolt és kába munka gyümölcsét, a véres nyúlfiókát.

Soós Imrének ez a helyzetgyakorlata, úgy tudom, klasszikus lett: felvételi vizsgálaton azóta is feladják falusi jelentkezőknek, ha azok nem tudnak eredetit kitalálni.

Az a százfelé tekintő figyelem a természet világában, amelyet a mezőgazdasági munka kifejleszt a parasztokban, különös módon még a klasszikus szerepekben is szárnyakat adott Soós Imrének. Emlékezetes lett a főiskolai órán felvázolt Rómeója. Az erkélyjelenetben szédületét Júlia iránt talán mindennél jobban kifejezte az a mozdulata, amellyel a nem létező bokrokat és virágzó faágakat hajtogatta el a szeme elől, hogy jobban láthassa szerelme tárgyát.

Ez után az óra után, kivételes elismerésként, Gellért tanár úr meghívta őt az Erzsike cukrászdába, és fizetett neki egy tortasüteményt.

Persze, könnyebb eljutni Balmazújvárosról Pestre, mint a főiskolai dobogóról a színház deszkáira. Gyalog róva a hosszú Thököly és Rákóczi utat a kollégium és a Főiskola közt, az elsőévesek arról faggatóztak egymás közt, milyen lehet egy színház belseje, hogy mi van ott túl a színfalakon. Annak a történelmi időszaknak a kivételességére vall, hogy azon frissiben olyan alkalmat tudott adni ezeknek a parasztgyerekeknek a bemutatkozásra, mint Az ifjú gárda. Programnak, hitvallásnak hatott már a cím is. A polgári színpad kívánalmai sutba dobva, mind. A fiatalság, ahogy szembetalálkozik a történelemmel – ezt kell eljátszani.

A kockázatot, hogy ilyen színpadon tapasztalatlan fiatalokkal játszatnak nagy szerepeket, nemcsak a rendezők érezték, hanem a fiatalok is, persze. A gyakorlatlanságukhoz elfogódottság is járult jócskán, és ólomsúlyúvá nehezedő tagjaik, a bizonytalanságtól mutáló, rekedtes-tompa hangjuk alá Budapest egyik nagy színpadát kapják. Vannak, akik még emlékeznek rá, hogyan oldódott fel Soós Imre a próbák során. Major, a rendező, biztatta, csak ne féljen. Azt a jelenetet játszották, amelyben a fiatalok megtudják, hogy a németek közelednek Krasznodon felé. Soós Imre ekkor elővett egy darab kenyeret, s elkezdte enni. Teljes odaadással evett, s a németek elleni dühe és lázadozása is egy éhes ember indulataiként hatott. Ettől a pillanattól kezdve természetes és igaz volt minden szava, minden mozdulata a darabban.

S most már keresett is. A fellépési pénzből futotta erre-arra. Így esténként két deci tejre.

Ebben az időben ébred szerelemre egyik partnernője iránt. Azt mondják, ez a viszonzatlan szenvedély haláláig visszafájt neki. Kund Abigélnek hívta a lányt, már akkor, amikor senki sem sejthette, hogy jómaga milyen Bárczy Benősen végzi majd az életét.

Egyelőre még minden úgy ment, mint a mesében. A Főiskola és a színház meghódítása után mi maradt még? A film. Mi sem természetesebb, mint az, hogy a filmgyár egyik nagyfilmjének épp azt a Lúdas Matyi-t tervezi, amelynek címszerepét – ma már így látjuk – nem is játszhatta volna más, mint Soós Imre. Találkozása ezzel a szereppel – mondom – természetes volt, olyan természetes, mintha két matematikai levezetés ugyanegy eredményre jut. Hiszen Soós Imrét ugyanaz a történelmi fordulat dobta fel a tanyák közül Budapestre, amelyik magának hagyományt keresve a filmgyártás tematikájába a múlt plebejus indulatú műveit beiktatta. Könnyű volt felismerni, hogy a Lúdas Matyi-sors csak egy korábbi Soós Imre-sors. A faluról elvágyódást mikor játszania kellett, ezt fűzte hozzá magabátorító instrukcióként: „Ez olyan lehetett, mint amikor én elképzeltem, hogy színész leszek. Olyan lehetetlen.”

De ő ezt már színészként mondhatta. S milyen elismert színészként! A stáb tagjai ma is mesélik a Soós Imre-történeteket: hogyan ejtette bámulatba játékával a rendezőket, színészeket. Ekkor hódította meg Somlay Artúrnak oly zárkózott, s nagy dolgokon oly könnyen meginduló szívét. Sikereinek evidenciájához hadd szolgáljon ez az egyetlen tény: a hosszú felvételek során – hisz a filmnek szinte minden méterén szerepelnek! – se Soós Imre, se Horváth Teri nem rontottak el egyetlen kockát sem.

A film debreceni díszbemutatója – Fazekas Mihály és Soós Imre hazájában – meghozta azt, ami talán a legédesebb: a siker tükröződését az otthoni szemekben. A dicsőség és a családi boldogság oly nagy, és oly valószínűtlenül gyorsan jött, hogy az örömbe bízvást keveredhetett volna egy csöpp aggodalom is: mi lesz ennek a vége?

Annak idején, amikor a városra és a falura apelláló írók ellenséges törzsekként acsarkodtak egymásra, az egyik parittyakő a népeik homlokának irányozva az volt, hogy a városban van az egészség, hiszen a paraszt mind neuraszténiás. Jól emlékszem még egy ilyen régi vitára, amelyben egy idősebb, nagy kultúrájú író az ujjain számolgatta, hogy ahány parasztot ismer, az megannyi idegklinikai eset. Persze, ő csak városba származott parasztokat ismert, jobbára írókat, s így a példái – még ha helytállóak voltak is – legföljebb azt bizonyíthatták, hogy a faluról jött városlakók közt sok a kiegyensúlyozatlan kedély. Csak ezt és nem többet. Hiszen a szárazra vetődött halak vergődéséből – emlékszem, ez volt az egyik ellenérvem – sem vonhatunk le semmilyen következtetést általában a halak életére …

Az bizonyos, hogy a falu és a város oly távol volt egymástól a régi világban, hogy egy „felkerülés” ugyancsak próbára tette az idegrendszert. S az is valószínű, hogy épp a nagy távolság miatt, már eleve a nyugtalanabbja, érzékenyebbje, álmodozóbbja vállalkozott a „felkerülés” veszélyes kalandjára, s ők, persze, aztán könnyebben le is törtek. Erre a bolygóközi utazásra az alkalmasságot akkoriban nem vizsgálta senki. Nem csoda, hogy sok volt a sérültje.

Egy kevéssé ismert régi tragédiájában Illyés Gyula rajzolta meg azt a paraszti hőst, aki elindult a város meghódítására, sikerrel is járt, elérte a dicsőséget, a hatalmat, a nekivaló asszonyt, s a végén – milyen korán! – téveteg Peer Gyntként hullik vissza a tanyák közé, vagy már nem is maga, csak a hazatérő árnya – ki tudja? A tragédia címe a vállalkozás lehetetlenségét példázta a bibliai hasonlattal: A tű foka.

Ennek a paraszttragédiának a felvonások végén és a legvégén visszatérő mondatát, az anya sikolyát vélhette az ember megint hallani 57 nyarán a fölött a kettős sír fölött, amelybe Soós Imrét és feleségét temették. „Mit tettetek a fiammal?” – e szókkal zárul A tű foka. S ennek a némán lélekbe markoló, belevisszhangzó kérdésnek a felelősségéből vitt haza mindenki egy morzsányit, aki ott volt Soós Imre temetésén, mely pontot tett az alig tízéves művészi pályája után.

Oly csudaszerű indulásra ily rettentően értelmetlen vég! Valószínűtlenségükben illenek össze, végletes ellentétükben, mint egy kancsal rímpár. S e kereten belül maga a tízesztendős életpálya olyan, mint egy tükör. Egy regényíró egyszer talán az illető korszak tükrének fogja használni. Mi inkább egy lélek fejlődésének és elbátortalanodásának a történetét látjuk benne. S azt, hogy csak a kezdet, a nagyszerű kezdet volt szükségszerű, mert a vég nemcsak értelmetlen volt, hanem véletlen is, esetleges, a mellékes okok összejátszásából adódott.

De meg kell adni, hogy volt benne rendszer.

Filmjeit ha ma megnézem, azt az emlékemet erősítik meg róla, ami belém vésődött első pillanatban, amikor megláttam a Főiskolán. Vékony metszésű szemében a védekezés, óvatosság: nem vihetik jégre. Sok generáció tapasztalata villant föl ilyenkor a szemében. De a védekező könnyen gyanakvóvá lesz, s a gyanakvót könnyű megmérgezni, csak a hitét kell eltalálni, mint Othellónak. Mi a fiatal színészek legérzékenyebb pontja? A hitük a tehetségükben. De aki sikert sikerre halmoz, mint Soós Imre, annak a hitét nehéz megrendíteni – gondolná az ember. Persze hogy nehéz, csak meg kell találni a valószínűnek ható hazugságot. Ehhez, persze, jágói zsenialitás kell.

Ilyen valószínűnek ható hazugság volt az – csak a hitéből kétségeskedésre hajló, óvatos-gyanakvó lélek kell hozzá táptalajnak –, hogy a Főiskolán feltűnt parasztfiatalok nem tehetségesek, csak a politikai propaganda fújta fel őket: reklámparasztok. Elsőéves rostájuk előtt jutott fülükbe ez a méreg. (Még csak nem is jelképesen mondom, láthatjuk szemléletesen a Hamlet-ben: fülön át mérgezik meg tényleg az öreg királyt.)

De akkoriban minden, még az elkeseredés is előrevitte őket. A rostavizsgán buggyant ki Soós Imréből a fájdalom és az elkeseredés, szavalás közben. A versbeli fájdalom közel állt hozzá, amit a szívébe lopott a pletyka mérge. Elsírta magát a Kisfaludy-vers végén:

A vizsgáló bizottság tagjai is megindultak ezen. A meggyanúsított tehetség szemük láttára elemi erővel dobta magát a rágalmak fölé.

Könnyű máról visszanézve, a vég ismeretében következetességet látni Soós életútjában, s az emlékezés – vagy a film felidézte alakján felfedezni a végzet árnyékát. Mégis, a Kiskrajcár című filmben szembenézve vele, úgy érezzük, hogy amit az elég laza szerepéhez ad kötőanyagként, alkatba írott sorsként: az már a megkeserített kedvesség sorsa volt és lázadozó lobbanása.

A pedagógiának álcázott kisemberi bosszú ekkoriban már kezdte a sikereit holmi korlátozásokkal megtoldani: nehogy fejébe szálljon a dicsőség. Ha sematikus figurákat alakított, könnyű dolga volt a kritikának a falut látni korlátként a színész mögé. Csuda-e, ha az amúgy is gyanakvó parasztfiúnak erre megrendül a hite? Ekkoriban kezdett el inni. Emlegetett valami megbénult zongoristát – filmen látta: – „én is ez vagyok” – mondta. Huszonöt éves se volt még. A Körhinta sikeréhez, úgy olvasta ki a kritikából, ő nem járult különösképpen hozzá. Dayka Margit szerezte be azokat a külföldi újságokat, amelyek elsősorban őt dicsérték. Ahol még nem ismerték, ott Soós felfedezésként hatott. Hisz világszerte oly ritka jelenség a teljes emberségű fiatal filmszínész.

Utolsó nagy színházi alakításait – Gorkij és Móricz darabjaiban – elmosta az akkoriban hangadó közvélemény más irányú érdeklődése, politikai láza és polgári restaurálhatnékja. S utolsó reményeit: a Peer Gynt-öt és a Budai Nagy Antal-t már nem látta viszont színháza új műsortervében.

Mindez, ráadásul, egy társadalmi változás színében és visszafordíthatatlanságával jelentkezett. Ami volt, elmúlt. Ilyenkor volna aztán szükség az idegek teherbíró képességére.

Ha nem őrlődött volna fel ez a „felkerülés” kalandja között. A klasszikus keszonbetegségek valamelyikétől. (Kicsinyhitűség, bolond szerelmek, ital …)

Soós Imre tehetsége semmit nem csorbult, de a hirtelen divatozó modernizmushoz csatlakozni talán nem érezte magát kellően felkészültnek, frissnek. Azt tudta, amit hozott magával, s amit a főiskolai Gellért-órákon tanult. Ez akkoriban kevésnek látszott, s a sorsát meghatározó Lúdas Matyi-szerep és a vele járó hitvallás pedig tehertételnek.

S csakugyan látta is sok volt reklámtehetség összezsugorodását. Az egykori hamis jóslat babonásan kezdett hatni rá. „Tehetségtelen vagy. A propaganda emelt föl.”

Ezekkel a kétségekkel a szívében halt meg Soós Imre, a magyar színjátszás kivételes tehetsége, akit maga a történelem emelt föl a porból.

A kifejezés Petőfié. S tőle való a színész végzetének meghatározása is: Lekötve csügg ő egy rövid bilincsen – ez a jelen. S hát ha ezt a rövid jelenét és jelenetét a világban még rövidebbre szabja a színész, ahogy Soós Imre tette …

De ehhez a végzethez párosul egy paradoxon is, nem a diderot-i, hanem egy másik színészi paradoxon, mondhatnánk: a színész síron túli, posztumusz paradoxona. Ugyancsak Petőfi érzékeltette meg ezt is, s vele a színészi végzet teljességét – hogy halála után, pláne korai halála után, a színész örökkévalóan nincs többé.

Nem akármilyen múlandóság tehát a színészé. Életével együtt ellobbanó műve nyomában el nem múló hiányérzet jár.

A drámaíró, a filmíró különösen meg tudja érezni egy-egy színész hirtelen eltűnését. Nem véletlen ugyanis, hogy milyen alkatú színészek és színésznők tűnnek föl egy-egy korban. Amit ők, a jelentkező művészek ellenállhatatlan hivatásnak éreznek, az a társadalomnak ellenállhatatlan hívása volt. Mert éppolyan sorsokat tükröző arcokra, éppolyan sugárzású fizikumokra, éppolyan veretű jellemekre adódott szükség a fejlődés során. A színésztípusok kiválasztódása nem független az egyetemes kiválasztástól – a neki való, reprezentatív embereket keresi bennök a maga jövőjével együtt a társadalom. Soós Imre, Horváth Teri, Szirtes Ádám feltűnése éppoly jellemző volt a negyvenes évek második felére, vagy legalábbis ez évek bizonyos tendenciáira, mint Psota, Kálmán, Bodrogi feltűnése az ötvenes évek második felében divatozó ízlésre. Hogy az új rajok nem kiszorítani jönnek a régit, hanem épp amellé, gazdagítani a kort, azt természetesnek tartjuk, már csak azért is, mert a közönség körében is élnek tovább azok, akik az előző színészgenerációban találták meg először a maguk embereszményét. Amellett a drámák is a teljes kor tükrét szokták adni, tehát színészekben is szükség van valamennyi tendencia és réteg képviselőjére. Meggyőződésem, hogy Soós Imrének nemcsak Horváth Teri vagy Törőcsik volt a „természetes” partnere, hanem például Somlay is. Vagy mondjuk inkább úgy, hogy ők – Somlay és Soós – „történelmi” partnerek lehettek volna (túl a Lúdas Matyi-beli jelenetükön), az újnak és a réginek a harcát vagy szövetségét új meg új drámai konfliktusokban példázni.

A sikerei csúcsán hirtelen eltűnő színész olyanfajta hiányérzetet hagy, mintha egy tükör tört volna össze, valónk egyik felét oly szépnek mutató tükör. Csonkábbnak érezzük mi magunkat, ha meghal Tímár, vagy ha meghal Somlay vagy Bajor Gizi vagy Soós. Az életnek bizonyos színei könnyebben elfakulnak bennünk, a társadalomnak bizonyos reflexei hamarébb belénk rozsdásodnak, ha nem látjuk ezeket a sajátos színeket és játékokat a színpadon.

Másrészt pedig, ha megvannak: ösztönöznek jobbra hivatott képességeink kifejtésére. Mint drámaíró is megtanultam, hogy a színpadra vagy filmre szánt jellemek kialakítására mennyire hatnak az élő – s hadd tegyem hozzá: a holt – színészek. (Vajon az annyi darabomban feltűnő öreg tragikus hősöknek a sorát nem az az élmény indította-e el bennem, hogy az első drámámban Somlay alakítása tette feledhetetlenné a főhőst? – nem ezt az emléket kergetem-e talán azóta is Bernát professzor, az István napja öregei és Berlioz alakjában?)

Soós Imrében történelmünknek egy nagyszerű moccanása tükröződött – a hatalmat magának akaró nép fia volt ő a Lúdas Matyi-ban is, a Kiskrajcár-ban is, a Szeptember-ben is, a Körhintá-ban is. Rómeóban, s a következő Shakespeare-szerepekben pedig láthattuk és láthattuk volna, milyen az, amikor a humánum teljességét annak az osztálynak a fia reprezentálja, amelyik most harcolt meg a hatalomért, győztesen. Ó, milyen Shakespeare-hez hív Shakespeare-alakítások lehettek volna ezek!

Nagyon vágyott eljátszani a Hamletet. (Élete első nagy interjújában Gách Mariannak vall már róla, s tudjuk, hogy utolsó, végzetes kapcsolatának egyik indoka az volt, hogy orvosnője – hamarosan felesége – angolul tudta neki a Hamlet-et recitálni.) Bizony nem az öngyilkossága miatt gondolom, hanem éppen renaissance életkedve és a teljes világra kinyíló egyetemes fogékonysága miatt, hogy Soós Imre utolérhetetlenül tudta volna elmondani azt, hogy „Lenni vagy nem lenni …”

Most már nem lehet neki szerepet se írni. S ez annyi, mintha sorsunk egyik lehetősége hunyt volna ki, egy csillag a sok közül.

Színházi szerepeiről maradnak a töredékes emlékeink. Filmjei viszont teljes egészükben megőrzik egyes szerepeit.

Filmekben ritkán adódik művésznek „nagy jelenetre” módja. Klasszikus nagy jelenet Soósé a deresen, a Lúdas Matyi-ban. Az első pillanattól kezdve – amikor meghallja, hogy milyen embertelenséget készülnek vele tenni, s vékony metszésű szeme kinyílik, szinte a csodálkozástól – micsoda változatait adja a szenvedésnek, s a szenvedő gyerektestben a férfilélek felépülésének. A felismerése a jobbágysorsnak, amikor meglátja a derest: ez az, apja-nagyapja után most ő következik. Micsoda parasztpassió jön most ezután! Nem borítja el a szemét semmilyen indulat, amikor ráhúzzák a deresre, olyan tiszta a tekintete, mint a víz, látnivalóan minden érzékszerve felajzódott rá, ami most következik. Ilyen fogékonysággal tízszeresen fog fájni neki minden csapás. Mert még arra is fogékony, hogy most megveretik. Tanulni indult el a világba, s lám, ez az első lecke, amit kap. De az első ütésekre összekúszálódik benne minden, betölti a riadalom, a kis állat riadtsága, akit vernek. Közben valahogy megszokja, hogy ütik. A teste rándul minden ütésre, sőt: az ütések előtt is már. A homlokát veri ki a veríték. De a figyelme megtalálta a célját, az életcélját: rezzenéstelen szemmel követi Döbrögit. Az arca lázas, nyúzott, a szeme hideg, már gyilkol a szemével.

S ehhez a jelenethez tartozik még, ezt zárja le az az arc, amelyik égő kunyhók füstje közül bukkan ki egy pillanatra, keserű sírással. Mert most már lehet, most nem látják. Bújt az üldözött, s felé kard nyúlt … Kölcsey fájdalma szakadt fel itt Fazekas hősében – a nemzeté a népben.

Bizonyos, hogy ha a szocialista népi drámát, korunk nemzeti drámáját nagyobb odaadással ápolták volna: Soós Imre és az az egész ifjú gárda nem kopott volna ki – még ideiglenesen sem – a színpadról.

Még szerencse, hogy a filmeken volt alkalma inkább szerepelni. Így megmaradhatott még néhány nagy jelenete. Fakuló filmekből is előragyognak ezek. Az építő munka dicséretére született Kiskrajcár-ban ezt az alapeszmét az az egy pillanat hitelesen hirdeti ma is és mindig, amelyben Soós Imrét látjuk, amint vállára teszi a cementeszsákot. Mert nemcsak a mozdulatai hitelesek, hanem a munkával együtt hitelesnek érezzük a munka szépségét is, amely kisüt közben az arcára.

Arra volt hivatva, hogy egy történelmi forduló örömével – amely egybeesett az ő személyes „feltörésével” – oltsa be klasszikus szerepeit, s az újabb szerepeiben pedig segítsen öntudatra hozni a XX. század mostani évtizedeinek fiatalságeszményét.

És akkor megnyílt lába előtt ama Süllyesztő, amely a parasztszínészt Göre Gábor skatulyájába csúsztatná.

Inkább a halál.

A zuhogó élet éppúgy betemeti az emlékeket, mint a halottakat a föld. De ha nehezen is, egyszerre csak kezdi fölengedni a múltat, s akkor már tolulnak az emlékek, maguktól.

Így vagyunk mi is. Most kezdhetnénk el igazában az emlékezést.

De ezt már az olvasóra bízzuk, bizonyára neki is megvannak a személyes emlékei Soós Imréről.

Ne áltassuk azért magunkat, mert a leghívebb emlékezet és a leghívebb filmek kockáiból sem rakhatjuk össze egyéniségét, amely egyszeri volt, és – ezt Horváth Teri mondta, emlékezve rá – „olyan volt, mint a szivárvány”.

1961