Egy színésznő emlékére – minden színésznő emlékére

Ödipusz és Jokaszte vasárnap ebéd után izgatottan kezdett keringeni a lenti hallban. Honnan tudták, hogy vasárnap van? Vagy főzés közben Teréz elmondogatta nekik, hogy ma biztosan eljön a gazdátok? Értették Teréz szavát, sokat beszélt hozzájuk. Ha Ödipusz elcsavargott, Teréz volt az, aki kiállt az utcára, és szívhez szólóan hívogatta: „Ödipusz, kicsi Ödipusz, gyere haza a te Jokasztédhoz, Ödi-Ödi-Ödi-puszika! Puszika-Ödipuszika! … Vár a Jokaszte!” Ezen aztán a klasszikus kultúrában jártasabb Naphegy utcai lakosok az ablakban vagy a balkonjuk korlátjára dőlve, úgy szórakoztak, hogy a könnyük csurgott bele. Ödipusz – egyedül, de néha Jokasztéval együtt rendszerint hétfőnként ment világgá. Úgy látszik, a vasárnap délutáni vizit felizgatta őket, s másnapra megbeszélték, hogy megkeresik a gazdájukat. Ez, persze, képtelenség volt, hiszen a legokosabb sziámi macska sem tud eltalálni a Naphegyről Budakeszire, a tüdőszanatóriumba.

Vasárnap délután rendszerint csakugyan megjelent a gazdájuk. Ha olyan jól volt, hogy kijöhetett.

Jól volt? Mit jelent ez?

Hiszen akkor is igazán úgy látszott, hogy jól van, amikor utoljára járt nálunk, egy április eleji vasárnapon. Még tovább is maradt a szokottnál. De a szanatóriumba érve már nem volt jártányi ereje sem, csak leült a kertben egy padra. Onnan vitték be. S akkor éjszaka három órakor feltört a torkán a vér. Ahogy a szíve küzdött, annak a ritmusára. Sugárvérzés. (Ilyen szép neve volt a halálának.) Pár percig tartott. Mint egy színpadi monológ. És ebbe most is – mint régen – beleadta utolsó csepp vérét is …

Ödipusz és Jokaszte ezután még zárkózottabb lett. Észrevették, hogy vége azoknak a vidám vasárnap délutánoknak. És Teréz se biztatta őket többé. Hamarosan odaadtuk őket az Állatkertnek, és igyekeztünk meggyőzni magunkat, hogy ott egész biztosan jó dolguk van.

Lánczy Margit volt a gazdájuk.

A Hősök nélkül óta nagyon sokáig nem láttam őt. Úgy hallottam, még a háború alatt Olaszországban telepedett meg. Ott mindjárt nagy szerepeket is kapott. Gondoltam, biztosan férjhez ment közben valami arisztokratához. Nem volt nehéz elképzelni őt egy régi római palotában, contessa-ként.

Gyerekeinket a Várba hordta fel anyjuk óvodába. A kisebbiket – elég nagy volt már – szokás szerint ölben. Miközben az kétségbeesetten kiáltozta: ölembe! ölembe! Talán attól félt, hogy a lépcső közepén mégiscsak leteszi őt az anyja – preventív tiltakozás volt? Vagy az a gondolat, hogy egyszer így is, úgy is a maga lábára kell állnia – már elég volt elkeseríteni az anyaöl édességét? S ráadásul nem is maga, hanem – szerepcserével – az anyja nevében esengett: ölembe! Ez a Mikó lépcsőn mindennap feltűnő karaván – kutya is tartozott hozzá, egy folyton csaholó ír szetter – alkalmas volt arra, hogy derűs vagy filozofikus gondolatokat ébresszen azokban, akik rendszeresen találkoztak vele, az emberi vágyak soha ki nem elégíthetőségéről. Egyszer azzal jön vissza Irke, hogy a lépcsőn szembetalálkozott egy asszonnyal, aki jól megnézte a két gyereket, s aztán megkérdezte, hogy nem az én gyerekeim-e. Azok? Gondolta mindjárt, mert ő ismeri az apjukat, játszott a darabjában. S megmondta a nevét, Lánczy Margit. A két nő mindjárt összebarátkozott. Azt hiszem, ettől kezdve gyakran találkoztak, legtöbbször fent a Várban, Feszty Masánál. Egyszer egy levelezőlapot láttam, talán a látogatását mondta le, az aláírása megrendített: „gondolj a te élőhalott Margitodra”.

Én csak akkor kezdtem beszéltetni őt tragikus életéről, amikor a Római karnevál gondolata felmerült bennem. Ma már nem tudom, hogy ki volt előbb: a darabom hősnője-e (páriasorban élő, egykor nagy színésznő) – vagy Lánczy Margit? Nem is akartam szétválasztani őket. A dráma hősnőjét is Margitnak hívják. Bár azt hiszem, mindkettőjük előtt élt már bennem az őskép, s ezt Baudelaire-től ismertem:

 

Görnyedten, létetek röstellve óvakodtok a fal mentén tovább, félénk árny-asszonyok, s nincs ki köszöntene, különös árva sorsok! öröklétre megért bús emberi romok! (Szabó Lőrinc fordítása)

 

A filmgyárból jött, statisztált. Azt mondja: – Úgy megittam volna ott egy csésze kávét. S az altiszt meg jött, hogy hány feketét kérünk. Erre nem álltam tovább, odamentem a színészekhez, akik a felvételek során úgy tettek, mintha nem láttak volna meg, azt mondom X-nek, hogy ugyan hozass már nekem egy csésze feketét. Azt látni kellett volna, milyen zavarban mondta, hogyne, hogyne … Egy feketére igazán meghívhat, gondoltam, Lady Anna voltam, amikor ő III. Richárd volt.

De hogy Gobbi két szál virágot hozott egyszer neki, s hogy Psotának pedig eszébe jutott, hogy Margit-nap van, és még ajándékot is vett: hónapokra visszaadta a büszkeségét.

 

S a szép szál, büszke nőn a ritmus tüze átgyúlt, még itatta ütem és harc és harsona; szeme, mint vén sasé, néha kerekre tágúlt s szinte babért kívánt nagy márványhomloka!

 

Belőlem szintén hiányzik a magasabb rendű emberi tehetség egy csésze kávéval kéretlenül is megkínálni egy régi kollégát – mi vitt akkor rá, hogy annyit beszéltettem őt? Az írói kíváncsíság? Az sincs meg bennem. Csak ideges tiltakozást érzek a szenvedés láttán. Ha beszéltettem, el kellett neki szenvednie ezt is: feszengésemet, a kurta-furcsa szavak udvariatlanságát. Részvétem és részvéttelenségem így együtt: magam számára is viszolyogtató egyveleget alkotott. Ez megint csak nem fokozta tapintatomat.

Lánczy Margit az emberi lélek minden kapcsolási hibáját tökéletesen ismerő művész fölényével tűrte a túl udvarias házigazdának hirtelen metamorfózisát ingerült és kiabálós szörnyeteggé. Még ha látnivalóan egész testében meg-megrebbent is a hangos szóra, mint a rádiók varázsszeme. Azt hiszem, a halálig tanuló színésznő szakmai figyelmével tanulmányozta bennem azt a csodabogarat, akit egy alakításában még felhasználhat.

Én meg őt tanulmányoztam.

 

Különös lényeket követni hajt szeszélyem, kikben a múlt varázs fáradt emléke él.

 

Engem főként az érdekelt, milyen a jegyszedőnők élete. Ugyanabban a színházban, ahol valamikor a színpadon játszottak …

– Sikerült tökéletesen elfelejtenem, hogy színésznő voltam … – Magabiztosan mondta ezt, diadalmasan. – Én el akartam felejteni, hogy színésznő voltam. És sikerült … (Szinte sugárzik, ahogy ezt mondja. Mi ez? Tettetés? A megalázott ember csak azért is fölénye? Nem biztos. Hisz csakugyan óriási teljesítmény: túljutni élete egyetlen értelmén, a színészi ambíción. Ezt számon tarthatja mint legnagyobb sikert. Van erkölcsi siker is, a lélek dresszurájának eredményeképp … A lemondás … Na ja, ha csakugyan túljutott; de ez nem biztos. Csak hallgassuk tovább.) – Megvolt a módszerem. Mint jegyszedőnő, az előadás alatt kint ültem az előcsarnokban, és ha muszáj volt bemennem a nézőtérre, nem néztem föl a színpadra. Vigyáztam, hogy véletlenül se nézzek föl. Úgy járkáltam a nézőtéren, mint egy apáca. Azóta, hogy jegyszedőnő lettem, többé nem láttam színpadot. Egy pillanatra sem. – Egy kis mosoly, hogy a szót súlytalanítsa: – Fogadalmam tiltotta … – Kis csend, aztán ezt a csendet meg se törve, csendesen megkérdi: – Most már elhiszi, hogy tökéletesen elfelejtettem?

 

Felvette szárnyait az Önfeláldozásnak és szólt: „Nagy, büszke Griff, szállj az égbe velem!”

 

Azután hirtelen átcsap egy másik témára, szakmaira, hogy milyen borzasztóan rosszul beszélnek ma a színészek. (Persze – gondolom – a színpadra nem néz fel, de a hallása annál élesebb; mint a vakoké. Hogy figyelhetett a színpadról elhangzó szó minden hangsúlyára – lesütött szemmel s féltékenyen.) Szövegeket ajánl beszédgyakorlatra. „Sírni, sírni, sírni …” – ő valamikor ezt az Ady-verset használta szolfézsnak. Magasan kezdeni, mélyre menni – mélyen kezdeni, magasra menni. Egyetlen lélegzettel a verset félig elmondani. – Brillírozó vers, áriát csináltam belőle. – Majd hozzáteszi: – Tudja-e, hogy később aztán hol jöttem rá, hogy hogyan kell ezt a verset elmondani? Hát a börtönben. – (Miért volt lecsukva – nem mondta. Talán nem is igen tudta. Mi meg nem kérdeztük.)

… Most, hogy ezt az emlékezést próbálom összerakni régi naplójegyzeteimből – a „Sírni, sírni” után –, megakadok. Három bekezdés jön itt a füzetemben, sebtében odavetve, látnivalóan csak emlékeztetőül, de már nem bírok rájönni, hogy mi is a háttér, mire rímelnek … Idemásolom … Hátha annak, aki elolvassa, sikerül tovább gombolyítania a sötétben elvesző szálakat.

 

Közben asztmás roham. Ez az, amitől egész idő alatt félt. Mindennek vége. Később tudja meg, hogy most szeretett belé a férfi.

 

Itt a gép. Elkezd levelezni – „mennyi a restanciám!”

 

A mama játszotta a címszerepet. A mama borzasztóan tetszett neki. Nem volt mit csinálni, igazi dáma volt.

 

A mama, persze, a mama, Lánczy Ilka! (Akiről Bálint Lajos azt mondja, hogy egy olyan korban, amikor még minden színész és színésznő gyönyörűen beszélt, messzire kitűnt a kollégák közül legtökéletesebb beszédkultúrájával.) A mama, akiről a lánya nem győz eleget beszélni. S a mama oldalán a tragikus gavallér, a papa … Ragyogó szemmel beszél róla is, hogy gróf létére milyen művelt volt, és hogy hozzájuk, gyerekeihez, milyen kedves … Ragyogó szemmel – talán azért is, hogy ne jusson eszembe firtatni, miért is kellett nekik akkor, gyerekeknek, a mama nevét viselniök. Igaz, hogy a papa hirtelen halt meg, párbajban. (Már ez maga is: a XX. században párbajban elesni – egy színházi intendánsnak, igazi párbajban, igazi kardtól keresztüldöfve, igazánból meg is halni. Ó, Beszterce ostroma!) Utolsó szavával, hogy Hevesi Sándort kérte, legyen gyerekei gyámja … Keglevich után hamar meghalt Lánczy Ilka is, fiatalon. Margitot csakugyan Hevesi Sándorék nevelték föl. Róluk beszélt. Szüleiről, nevelőszüleiről – ragyogó szemmel, megunhatatlanul.

 

Szemük kisgyermekek égi mosolyra gyúló szeme: csodálkozik mindenen, ami fény… Szemük kút, millió könny kútja, sohse száraz? tégely, melyben kihült érc csillog…

 

Mondják, de én is észrevettem már, hogy azoknak a lelkét, akik halni készülnek (bár ezt talán még maguk se tudják), megszállják a szülők. A szülők árnyai. Minduntalan róluk kezdenek el beszélni, rájuk emlékeznek, s végül őket hívják …

Így volt ez akkor is, azon a vidám áprilisi vasárnap délutánon, amikor Ödipusz és Jokaszte mint cirkuszi tigrisek ugráltak fel gazdájuk térdére, onnan a vállára, onnan le a földre s megint föl a térdére, el nem unva ezt a kerge játékot – s úrnőjük csak nevetett, hogy micsoda bolondozást csapnak ezek a vadállatok. – Látjátok, ők is megérezték, hogy engem ilyen nagy öröm ért. – Mert aznap tulajdonképpen azért jött hozzánk, hogy felolvassa nekünk Beregi Oszkár levelét. Előző nap kapta. Ez volt az oka nagy örömének. Két-három héttel azelőtt kért meg, hogy szerezzem meg neki Beregi Oszkár címét. Gondoltam, talán kérni akar magának valamit. Most, a Beregi leveléből kiderült, hogy akart is: egy kis fényt a szülei emlékére. Beregi ismerte a szüleit, írja hát meg, milyenek voltak, őszintén – ezt kérte. Mert valami újságcikk jelent meg akkoriban, és ez megbántotta őket. De most itt a válasz. Akár publikálni is lehet. Több oldalas válasz, tele személyes emlékekkel, Lánczy Ilkáról meg Keglevichről … A légiposta finom selyem levélpapírját magától messzire eltartva, hogy szaltózó macskái bele ne tépjenek (vagy hogy az írást jobban lássa?), szülei apoteózisát olvasta fel Beregi leveléből. A hódolatból kijutott a címzettnek is. „Kérdezi, hogy emlékszem-e még Magára? Hát hogyne emlékeznék az én legszebb Évámra” – így kezdődött a levél.

Jegyzetfüzetemben ott az emlékeztető: „Lemásolni Beregi levelét! Többszörösen a színháztörténetre tartozik.”

Mi lett a levéllel? Amikor Lánczy Margit felolvasta, azon a vidám vasárnap délutánon, vivőere a mellében már meghasadni készült. A papírneműt az elhalt betegek után a tüdőszanatóriumokban, úgy tudom, el szokás égetni.

A levelek elégnek, küldőik is meghalnak, a jegyzeteim elmosódnak, értelmük elszáll … Az abszolút elmúlás képe, az elmúlás legparadoxabb képe: a halott színésznőé. Baudelaire-nál is.

 

S Thália szűze (óh, nevét csak a halott sugó ismeri már!)