A Hősök nélkül színészeiről
Tíz évvel ezelőtt a Váci utcában a Bartók Terem úgy hirdethette magát: modern egyfelvonásosok bemutató színpada. Nagy szó volt ez. Egy igen korszerű és aktuális drámai formának nyitott itt kaput a Bartók Terem gazdája, a Filharmónia. A dráma vendégszerepeltetése Lakatos Éva szívügye volt. S Mátrai Betegh Béláé, ő volt a Bartók Terem dramaturgja. Kevés nagy színház dicsekedhetett ilyen művészeti igazgatással. Tudjuk, hogy az ősidőkben a dráma bölcsőjét a zene ringatta. Úgy látszott, mintha itt megismétlődött volna a műfaj születése. („A zene szelleméből” – ahogy Nietzsche mondta.)
Két első egyfelvonásosomat itt mutatták be. Szerencsés csillag alatt, mert mind a két darabom azóta is
él. Az egyik a C’est la guerre volt, a másik az Ők tudják, mi a szerelem. Ennek a két egyfelvonásosnak zavartalan, jóízű bemutatója kedveltette meg velem a műfajt annyira, hogy azóta is tovább művelem, mintha volna kinek …
Apáthy Imre rendezte a C’est la guerre-t. (Játszott is benne: a szemben levő lakásból gramofonozó öreg szatírt.) A búcsújelenethez érve azt mondja Zách Jánosnak:
– Itt most valamit ellopunk Somlaytól. Amikor a Hősök nélkül-ben búcsúzott Tőkéstől, így fogták egymás kezét, közben távolodtak … És utána megragadta az ajtófélfát. Eltűnt. Csak a keze maradt bent a színpadon.
Amikor Apáthy instrukciója ezt a mozdulatot előhívta a színháztörténet limbusaiból, Somlay már vagy tíz éve halott volt. Vajon csak az effektus végett idézte-e fel ezt a mozdulatot Apáthy? Persze, hogy avégett. Az effektus számít, csakis az. Egy effektusért a lelkünket is eladjuk, s a halottainkat se hagyjuk nyugodni. De amikor Zách János, elfogadva az instrukciót, megismételte a halott Somlaynak ezt a mozdulatát, mindnyájan úgy éreztük: egy szertartást végez.
Egy pillanatra a színpadon jelen volt Somlay.
Igen, a szertartás sikerült.
A legmúlékonyabb műalkotásból, a színészéből, valami, ha csak egy mozdulat is, kiszökött az egyszeriség végzetéből, és élt tovább. Nem a fénykép vagy a hangszalag merev rögzítésével, amelyre rászáll a por, és az idők múlásával enyhén komikus lesz. Hanem egyedül méltó módon egy színészkolléga átélésében, színházi előadásban s ugyanolyan lenyűgöző hatást váltva ki, mint egykor az eredeti.
… Mint a színházban mindennek, persze, ennek is több indítéka lehetett. Apáthy feltehetően nekem is örömet akart szerezni. Ezért is idézte bele legfrissebb darabomba a legelső darabom egyik nagy jelenetét.
Figyelem a szerző iránt?
Lehet.
De ami ebből született, mindnyájunk számára, akik ott voltunk, feledhetetlen lecke: azért ki lehet csikarni ebből a legkönyörtelenebb színészi múlandóságból a maradandóság eleven szikráit. Ugyancsak múlandó színészi alkotással.
Kell is ez a lecke. Tőkés is meghalt azóta, akitől ama mozdulatával Somlay búcsúzott. Most bontják a Nemzeti egykori Kamaraszínházát, ahol a búcsú történt. És meghalt Apáthy is, aki a búcsút fölidézte.
A drámát úgy szerkesztettem meg, hogy a három felvonás három lépcső legyen, s aki ezen végigmegy, fokról fokra jusson el az uralkodó osztály legkonvencionálisabb nézeteitől a rendszer radikális tagadásáig. (A darab úgy kezdődött, mint egy Csathó-vígjáték, s úgy fejeződött be, mint egy haláltánc.) Talán mondanom sem kell, hogy a dráma folyamán élesedő szemlélet az író fejlődését is tükrözte. Ezt a fejlődést viszont az író (a kör így bezárul) jórészt a dráma írásának köszönhette: a drámai műfaj logikája rövid úton vitte el az írót olyan konklúziókhoz, amilyenekhez különben ki tudja, mikor s milyen kerülőkkel jutott volna el. Talán soha.
Hadd mondhassam itt el: azóta is úgy bízom a drámában, a jól megszerkesztett drámában, mint korunk modelljében, amelyben két-három óra alatt gyorsítva le lehet játszani egy különben áttekinthetetlenül terjengős történelmi folyamatot. S az író munkája, a dráma megírása pedig: ugyanennek a folyamatnak első levezetése … Épp ezért vallom, hogy a dráma menete majdnem annyira független az író kezdeti elképzeléseitől, társadalmi elfogultságaitól, amennyire egy vegytani kísérlet kimenetele is függetlenítődhetik a vegyész várakozásától. Igen, a mű, mint az objektív világ tükre, reánk cáfolhat. Alkotóira is.
És így megválthat minket.
Ennek az első színpadra és kiadásra került darabomnak a dialógusait ma már csak pirulva tudod olvasni: olyan suták, épp a nagyot akarásukban. Micsoda szerencsém volt, hogy akadtak annak idején, akik nem a mesterségbeli rész fogyatékosságaira, hanem a dadogva előadott drámai gondolatra, a koncepcióra figyeltek. (Ezt próbálom ma törleszteni, ezt az adósságot, amikor új drámák fogadtatásánál – sok kritikussal ellentétben – a mesterségbeli rész esetleges ügyetlenségei helyett a koncepció eredetiségét – ha van! – helyezem előtérbe. Ma, amikor már tudom, megtanultam a dialógusírás, jelenetszerkesztés stb. mesterségét, nyugodt lélekkel elmondhatom, nem hazabeszélek: vajmi kevéssé számít, amit az író megtanult s amiből rendszerint osztályozzák. Drámai gondolatainak eredetisége, merészsége, történelmi érvénye számít!)
Hogy egy színigazgatót, hogy egy olyan műveltségű dramaturgot, amilyen Szűcs László volt a Nemzetiben, s hogy egy fiatal rendezőt a koncepció izgasson, az egy lendületes színháznál szinte természetes. (Még ha az a koncepció nem is volt akkoriban kockázatok nélkül való.) De hogy a színészek! Hogy a színészek olyan odaadóan vállalják egy elsődrámás író ügyetlen dialógusait, a májusi melegben való próbákat, a nem is biztos bemutatót! … (A főpróba napján délutánra emlékpróba volt kiírva a szilveszteri műsor három egyfelvonásosából, hogy a darab betiltása esetén lehessen mit játszani.)
Az egyik emlékpróbán Somlay végigcsinálja a második felvonásbeli nagy jelenetét Tőkéssel, s aztán – óraláncát forgatva – diadalmas szarkazmussal leszól a sötét nézőtérre: – Nem méltóztattak észrevenni, hogy súgó nélkül próbálunk? A súgó elfelejtett bejönni.
S mindezt akkor, amikor a darab szerzője és rendezője együttvéve se voltak ötvenévesek.
A Hősök nélkül színészei közül egyikkel se kerültem össze színpadon soha többé. De a barátság mindegyikkel megmaradt. Somlayval, Lánczy Margittal a jó barátság halálukig, Kovács Károly, ha összetalálkozom vele az autóbuszon vagy a földalattin, mindig felelevenít valamit az egykori előadásból, s ami minden emléknél lélekemelőbb: arról is szokott beszélni, hogy szeretné egyszer eljátszani Somlay akkori szerepét.
Hogy a Nemzeti színészei – és Somlay átjőve a Vígszínházból – általában ilyen szeretettel fogadták ezt a darabot, amely nekik bizonyára nem sok sikert ígért, abban Olty Magdának volt nagy szerepe. Az a csoport, amelyhez ő tartozott (Major, Gobbi, Várkonyi, Horváth Árpád), műveltségben, tehetségben olyan kiváló, politikai hitvallásban olyan következetes volt, hogy a legkonzervatívabb ízlés és a leghivatalosabb politika is zavart defenzívába került velük szemben. A művészi közvélemény nem tudta kivonni magát hatásuk alól.
A darab bemutatója után valamilyen (szerzőknél már megszokott) kesergésemre Olty azt mondta:
– Ne törődj vele! Majd tizenöt év múlva újra eljátsszuk. Az lesz az igazi.
Számon tartottam ezt a jóslatot. Amikor közeledett a tizenötödik év, az 1955–56-os szezonban, csakugyan, a Madách Színház műsorára tűzte a Hősök nélkül-t. Uray Tivadarra osztották ki Somlay egykori szerepét. Mészöly és Sarkadi volt a dramaturg. (Néhol szelídíteni kellett az egykori szöveget, nehogy a közönség azt higgye: utólag íródott.)
Az állítópróba után hirtelen csend. – Letiltották? – Igen. – Miért? – Nincs indoklás.
Horvai István a Parlament előtt a hóban egy hosszú délelőttön át várt valakit, akinek magyarázatot kellett volna adnia. Nem kapott magyarázatot. Az intézkedés megmaradt a szubjektivizmus szféráiban.
A Hősök nélkül 1942-es szereplői közül Lánczy Margitot színpadon megint és utoljára, tizenöt év múlva, a Madách Színházban láttam. Németh Széchenyi-jében ő volt Crescentia. Mint akik már napfénynél is érzik a közeledő vihart, úgy lobbant be a színpadra, a baljóslatok, rossz előérzetek, szorongások űzöttjeként, valami hangtalan sikollyal. A szerepe, véletlenül, hasonló volt a Hősök nélkül-ben is. Ott, Ilona szerepében, egy olyan asszonyt játszott, aki elsőnek sejti meg bátyja öngyilkossági szándékát. (Hogy ez a szándék a Hősök nélkül Isóf Jánosánál csak komédia, részvétre zsarolás, önsajnáltatás, a hamis tudat takarója s ürügy egy szélsőjobboldali vezérszerep vállalására – ez következett a darab címéből és programjából: azokról szólott, akik a tragikus véget vállalni már nem tudják, de azért még tetszelegnének benne …)
A Hősök nélkül arról a korról szólott, amelyben megíródott. És arról a társadalomról, amelyiknek a Nemzeti Színházba bérlete volt. A díszletet, Székely Györggyel és Jaschik Álmossal, ezért úgy terveztük, hogy függöny nincs! A közönség a nézőtérre belépve máris érezze: hazajött, otthon van, itt róla lesz szó. Nincs olyan mentsége, hogy ez csak színház. Nem színház. Autentikus hűvösvölgyi villa. A jegyszedőnő itt ülteti le a nézőt. A villa halljában. A falon szarvasagancsok és az ősök képei.
A képek a színház raktárából kerültek a falakra. Az utolsó próbán azt mondja Lánczy Margit:
– Zavarnak engem ezek az ősök. Olyan idegenek. Nem hozhatnék én ide családi arcképeket?
Délután felmentem Lánczy Margit szép, várbeli lakására. A régi Keglevich-arcképek közül válogattuk ki azokat, amelyek aztán rákerültek a díszlet falára. Hogy hasonlítottak Lánczy Margithoz, az csak természetes. De még olyan is akadt, amelyik Somlayhoz hasonlított.
Somlay megnézte, s olyasmit mondott:
– Talán egy Luzsénszky rokon.
Így tudtam meg, hogy ő meg ilyen néven tarthatott volna számon főrangú felmenőket.
|