Somlay

Somlay Artúr anyai részről olasz, apai részről angolszász származású volt.

Lehet, hogy a génjeibe oltva hozta magával a szélsőséges lelkivilágot, a hajlamot a meghasonlottságra. Hiszen, végtére is, a Földközi-tenger és az Atlanti-óceán csapott össze benne.

De ugyanezekre a génekre, s bennük ugyanezekre a távoli tájakról összefutó örökségekre hivatkozhatunk akkor is, ha magyarázatot keresünk Somlay univerzalizmusára. Szerepeinek változatossága (az ember minden variánsa érdekelte őt a színpadon) éppúgy vall erre az univerzalizmusra, mint vonzódása az általános érvényű filozófiai eszmékhez.

Somlay Artúr Észak és Dél örökségével egyaránt megterhelt – de mondhatjuk: egyaránt megajándékozott – ember volt. Éppen úgy, mint e kettős örökségnek iskolapéldája, modern-mítoszi ősképe: Tonio Kröger.

Minősíti az esetét, persze, az is, hogy Somlay Magyarországon volt Tonio Kröger, s nem holmi Hanza-városban. Somlayban is felfedezhető volt, akárcsak Thomas Mann hősében, a szívtépő magány, a szomorú nosztalgia a szépség után és a lelkes reménység valami emberiséget átölelő szolidaritásban …

De e kettős örökség „gyúelegye” nála – a Tonio Kröger-i képleten túl – állandó robbanásokat is jelentett. Nosztalgia? de perlekedési szenvedély is a nosztalgia tárgyáért. Árgirusi felajzottság az abszolutumokra (szépségben, jóságban, becsületben), igen, de a megcsalatottság érzése is, hogy a Teljesség helyett mindig csak töredéket talál. (A fentebb említett bőszültsége majdnem mindig ebből fakadt: kielégíthetetlen abszolutum-igényéből. Próbákon, előadáson, amikor a partner lustasága, figyelmetlensége vagy tehetetlensége miatt lerobbant egy jelenete, amelyet ő eget verőnek szánt.)

Társtalanság? Alkotói magányosság? – igen, de Illés-szekéren.

Mindenesetre egy olyan Tonio Kröger volt, akinek a költője nem Rilke, hanem Ady.

„Ismerek mindent, ami magyar, és mindent, ami Európa” – írja emlékirataiban Somlay. Semmi sem volna egyszerűbb, mint ezt a büszke kijelentést átélt szerepeinek felsorolásával alátámasztani. A Sári bírótól Zsellyei Balogh Ábelig, Tiborctól Peturig, Horkay Feritől – igenis Horkay Feritől, mert ezzel kezdte pesti pályáját a Magyar Színházban, 1905-ben, s mindjárt botránnyal, mert azzal kezdte, hogy a kornak ezt a férfiideálját, ezt a divatos dzsentri bájgúnárt elég bátor volt ellenszenvesre játszani –, tehát a leleplezett Horkay Feritől az öreg Noszty Pálig … Hogy csak pályakezdő és legvégső magyar szerepeit említsem. S ugyanígy, az európai színképhez, e színkép valószínűtlenül széles skálájához, a pálya legelejéről: Dorian Gray és az Éjjeli menedékhely Pepelje – az utolsó esztendőkben pedig Sartre és Szimonov alakjai.

De ha ezt az oly nagy ívű európai színképet elemezzük, azt fogjuk látni, hogy Somlaynál különösen gazdag ennek az infravörös tartománya. Ahol azok a sugárzások hatnak, amelyeknek inkább a hevét érzékeli az ember, mintsem a ragyogását.

Ha a róla lelkesen író kritikák szövegét figyelmesen megnézzük, többnyire olyanfajta jelzőkre bukkanunk, amelyek geológiára, telluri erőkre, vulkanikus tevékenységre utalnak. Ezt azért tartom fontosnak megemlíteni, mert volt egy legenda vele kapcsolatban, különösen a felszabadulás után, hogy ő a „humanista tudós” legrátermettebb alakítója. (Hány efféle filmet csinált!)

Csakhogy Somlaynak semmi köze a fennkölt eszmékben tetszelgő humanizmushoz. Indulatos humanista volt. Azok voltak a rossz szerepei – a becsapós szerepei –, amelyekben vagy humanistának kellett lennie, indulat nélkül, vagy indulatosnak kellett lennie, filozófia nélkül. Tévedés ne essék: Móricz és Gorkij hősei tele vannak filozófiával. Zsellyei Balogh Ábel! Jegor Bulicsov! Épp ezért lehettek ezek ugyanolyan nagy szerepei, mint másfelől a Valahol Európában zeneszerzője, akinek a humanista békeszózatait azért mégiscsak véncigányos indulat hevíti: egy afféle „lesz még egyszer ünnep a világon”-indulat.

Milyen figyelemreméltó különben, hogy az ifjú Somlayhoz írott versében Juhász Gyula már épp erre a vén cigány ünnep-reménységre utal. S később ez a Vörösmarty-vers lesz Somlay nagy, legreprezentatívabb előadói teljesítménye.

Fiatalon Berend Ivánt játszotta Somlay egy némafilmben. Hogy ragyog, szinte átszellemül, látni valóan magára talál a föld mélyének elemi erői között! Itt van otthon. Ez az ő adekvát hőse, akit így jellemzett Jókai:

„Maga szolgálja magát. Nagyúr! Nem szorul senkire … Ez az ember egy nagy, és az emberiséggel jót tevő titok forrását kutatja: hogyan lehet szénbányák rémeit leküzdeni? Minő szerrel lehetne eloltani egy kigyulladt kőszénbánya pokoltárnáit? E titok üldözésében tölti el éjeit, ifjúsága, férfikora örömtelen éveit, lehet, hogy belebolondul, lehet, hogy belehal, de a tudás, amelyet keresett, megérdemelte, hogy belehaljon, beleőrüljön …”

A humanizmus és az indulat, a tudás és az őrültség, a békeszeretet és a bőszültség így gyűlt fel benne is, az élete múlásával egyre hatalmasabban. Tökéletesen illik rá Larochefoucauld megállapítása: „En vieillissant on devient toujours plus fou et plus sage.” (Ahogy öregszik az ember, úgy lesz egyre bolondabb és egyre bölcsebb.)

Első pillanatra meghökkentő, hogy a technika századában milyen kevés gondot fordítanak rá, hogy a nagy színészi alakítások tűnékeny csodáját megőrizzék az erre szolgáló technika révén. Somlay hangját és képét és mozdulatát is nagyon kevés magnó- és filmszalag őrzi. (Az utóbbiak ráadásul, sajnos, jórészt gyatra filmszerepekben.) Bár az is lehet, hogy talán jobb meg nem örökíteni a színész alakítását. Hiszen lehet, hogy művészetének lényegéhez tartozik az egyszerisége.

Hogy csak egyetlen adott pillanatban érvényes, mint a jóslatok …

Aki csak hanglemezről ismeri Ódry Árpád hangját, inkább komikusnak találja, mint lenyűgözőnek. S ha nem volnának múzeumi szempontok, a kegyelet azt diktálná, hogy dobjuk tűzre azokat a filmkockákat, amelyek Jászai Mari ágálását megőrizték. Hitelesen? Azzal a mechanikus hitelességgel, amely már indiszkréció.

Az idő üvegén át nézve: a színész művészete legtöbbször úgy hat, mintha táncolókat látnánk, anélkül hogy a zenét hallanánk melléje.

Talán jobb is megkímélni az eltűnt nagy színészeket attól, hogy gombnyomásra előjöjjenek, mint holmi keljfeljancsik, s hogy kénytelenek legyenek pontosan úgy végigcsinálni az alakításaikat, ahogy egyszer már megcsinálták.

Mert ha ma másként csinálhatnák, biztosan másként is csinálnák.

A gépies szellemidézés nemcsak a holt színészeket alázza meg, hanem minket, az indiszkrét szellemidézőket is.

A posztumusz közönség csupán voyeur.

Szabadulni vágyó lepkék, gombostűvel a múlt falára tűzve. És mi még azt hisszük, hogy a táncukban gyönyörködhetünk.

Van-e akkor módszer rögzíteni valamit is a színész alakításából – ha a leghitelesebbnek látszó magnó- és filmhitelesség is csak szégyen és becsapás?

Van. Az irodalom módszere. A jó kritikáé. Amelyik úgy írja le a színész alakítását, ahogy az abban a pillanatban hatott, amikor megszületett. Amelyik megőriz valamit az alakítás hevéből is.

Íme, egy példa erre! Kosztolányi Dezső kritikája Somlayról, Strindberg Haláltánc-ában, 1924. szeptember 17-ről:

„Külön kell szólnom Somlay Artúrról. Maga a maszkja is érdekes. Bozontos hajcsombókja oldalt és hátul kissé fehér, mintha penészes lenne vagy a sír salétroma csillogna rajta, s arca, melyen csak a gyűlölet vet lobbot, szinte foszforeszkál a rothadástól. Emellett még mindig erős, szívós, halhatatlan a rosszaságban. Ezt az alakot részletesen, aprólékosan rajzolta, anélkül hogy művészi munkája pepecseléssé válnék. Rágcsálja szivarját, kortyolja a grogot, motyog maga elé, vagy dörmög, mint a medve. Kezét olykor szívére nyomja, melynek koszorúerei elmeszesedtek, s ijedten tapogatja ütőerét. Egy támadó mozdulatából a katonát érzem ki, egy csüggedt lépéséből évek poshadt unalmát. Sohasem egyhangú, sohasem modoros, sohasem rikító. A nagy jelenetben, mikor karddal vagdalkozik, vagy aztán a halálos búcsúzáskor, mikor meggyújtja a gyertyákat, olyan kísérteties, hogy a mesék birodalma lehel rám, s eláll a lélegzetem. Sokszor kell elájulnia, öntudatát veszítve maga elé merednie vagy földre zuhannia. Ilyenkor is változatos, de nem ötlettel, hanem belső sugallattal éri el hatását, melyet kiaknáz, addig a mértékig, ameddig a művészet engedi, s nem feszíti túl, nem süllyeszti grand-guignoli színvonalra. Ez az írói munkával egyenrangú alkotása itthon és külföldön a legnagyobb színészek közé emeli őt, s a bírálat, melynek feladata a higgadt értékelés, ezúttal szívesen feledkezik meg a köteles tartózkodásról, és e sorokon át megindult üdvözletét küldi Somlay Artúrnak.”

A jó kritikus még az elmarasztaló kritikában is olyan jellemzést adhat a színészről, amelyik mindkettőjüknek csak becsületére válik. Kárpáti Aurél elégedetlen, mint a többi kritikustársa is, Somlay Hamletjével. (Erre még visszatérünk.) De éles kritikájában megadja, mellékesen, a szerepek mögötti Somlay egyik legjobban sikerült portréját.

„Mély intelligenciájú, széles skálájú, erős fantáziájú színész. Lénye legmélyén lobogó, lírai kedély, egész a szerencsétlenségig. Csupa hév és lángolás, minduntalan kirobbanó aktivitás. Romantikus hajlandóságai vannak, de mert művészi módszere az analízis, mindig reális, józan marad. Nincs benne semmi titokzatos …”

A jól megírt kritika olyan híven rögzíti a színész alakítását, hogy évtizedek múltán még módot adhat arra is, hogy a színész alakításának az értékeléséről a kritikussal magával vitatkozhassunk.

Ezt próbálom most megtenni a Somlay Hamletjét elmarasztaló kritikusokkal szemben. S közben hálámat fejezem ki nekik, hogy elmarasztaló kritikáikban azért híven és tárgyilagosan tanúskodtak Somlay alakításáról.

Az ő tanúskodásuk alapján vitatkozhatom velük.

Az egykorú tanúk nemegyszer igazi bukásról adnak hírt. Így például, egyöntetűen, a Hamlet bukásáról a Renaissance Színházban.

Rendezte (Hegedűs Tiborral) és a címszerepet játszotta Somlay.

„Elhibázott kísérlet” – írja kritikája végén a Pesti Napló-ban Kárpáti Aurél. (Bár hozzáfűzi mindjárt azt is, hogy „minden egyenetlensége ellenére szívesen néztük ezt a Hamlet-et, amely minduntalan ellentmondásra kényszerített”.)

„Ha azt kérdeznénk, Shakespeare Hamlet-jét adja-e ez az előadás, azt kellene felelnem, hogy nem.” Így summázza tanulmányméretű kritikáját Schöpflin a Nyugat-ban. (De ő is hozzáfűzi: „Vitázni lehet róla, de nem lehet eltagadni a nagy és mély benyomást, mellyel a színházból távoztunk.”)

„Ez a Hamlet nem Shakespeare-é” – írja Zsolt Béla a Világ-ban. (Az engesztelő mondat nála így hangzik: „Viszont, ha valakinek, akkor Somlaynak meg kell bocsátani ezt a sarkalatos tévedést, amely egyes motívumok magas rendű teljesítményén gyakran megtörik és ünnepies színházi pillanatokra emlékeztet.”)

Kosztolányi az egyetlen, aki – finom diplomáciával kívül marad a kárhoztatók kórusán, bár úgy tesz, mintha benne volna: „Somlay Artúr Hamletje külön tanulmányt igényelne. Ezúttal nincs elegendő terem, időm, hogy vitázzak vele, csak ismertetem alakítását.”

S ha ezek után elolvassuk az ismertetéseket, a legnagyobb meglepetésünkre kikerekedik belőlük a legmodernebb, a manapság általában érvényes Hamlet-koncepció. Az aktív Hamleté. S azé, aki – az eszmélkedés pillanataiban – bátran kilép a helsingőri díszletek közül, s hozzánk, a közönséghez fordul.

Be kár, hogy nem tapsolhatunk ma, mert ma szívünkből tapsolhatnánk, annak a Somlay-Hamletnek, akit Kárpáti így korholt:

„Az ő Hamletje az első pillanattól kezdve lobog a tettvágytól. Szinte büszkélkedik a vállaira szakadó feladat súlyával. Késlekedését csupán külső események összejátszása okozza. Olyan, mint egy vizsgálóbíró: mohó hévvel, szenvedélyes sietséggel gyűjti az adatokat Claudius ellen.”

Kárpáti „katasztrofálisnak” tartja ezt a Somlay-féle Hamlet-koncepciót, amelyet – az ő nyomán – úgy jellemezhetnénk, hogy Hamlet aktívan akarja a bizonyosságot, ahelyett hogy – Kárpáti szerint ez volna a helyes – passzívan akarná Claudiust megölni …

„Tetézte a bajt – írja Kárpáti – a nagy monológok kiszakítása a darabból. Ezeket Somlay, a színpad sötét előterébe kilépve, egyenesen a közönséghez fordulva mondta el …”

Zsolt Béla ugyanilyen meggondolásokkal veti el Somlay Hamletjét:

„Ez a Hamlet nem a minden cselekvés szkepticizmusába, passzivitásba, gyengeségbe belefullasztó lélek, hanem agresszív, dübörgő, sebzett vadkan. Somlay egészen halk, egészen szuggesztív hangokat is talál Hamlet vívódásának érzékeltetésére, de az akciókban, színpadi mozgásában nem érzékelteti a tétovázást, a tett elől való menekülés szükségét … Nem támolyog felszínen puhasággal, a vergődő ember bizonytalanságával végzete után, nem vonszolja maga után szomorúsága hosszú palástját: impulzív, haragos, sőt dühös: minden pillanatban ugrásra kész.”

Zsolt Béla kárhoztatja még, Somlay rendezésében, a végig nyitott színpadot, a színváltozások gyorsaságát („a gyorsaság, a filmszerűség, amelyre épp a Hamlet-ben van legkevésbé szükség”), valamint a „túlságba vitt leegyszerűsítést” és „a minden stilizálástól mentes felfogást”.

Ezekből a rosszalló megjegyzésekből úgy látszik: Somlay koncepciója szerves és következetes volt. Ezért olyan egységes és abszolút a kritika elutasító álláspontja is – hiszen ha bármit elfogadna Somlaytól, esetleg az egész koncepció igazolódhatik, s ki hallott akkoriban tettre kész, dinamikus Hamletről?

Ma szinte dicséretként hat valamennyi gáncs. A Schöpfliné is:

„Ami Hamletben férfiúi erő és felbuzdulás, azt csaknem mindig hiánytalanul kapjuk belőle, Hamlet keserű szarkazmusa és fölényes intelligenciája is teljesen érvényesül … Ahol azonban a jelenet Hamlet nőies vonásait hozza ki, ahol töprengése, határozatlansága kap szót, ott nem érezzük az igaz Hamletet.”

Schöpflin tanulmányából tudjuk meg azt is, hogy Somlay mint rendező, az egész dán királyi udvart olyannak mutatta be, amilyennek Hamlet láthatta. („A Hamlettel szemben álló alakok … mind nagyon élesre vannak beállítva, karikatúraszerű stilizálással.”)

Kosztolányi finom diplomáciája mögött, amellyel elhárította magától a vitát Somlay Hamletjével, úgy érezzük, titkolt s bevallhatatlan rokonszenv lappang. Objektív ismertetést ígér. De azt hiszem, megejtette őt Somlay. Íme:

„Szerinte a dán királyfi nem holmi nyápic, akaratgyönge jelenség. Legény ő a talpán, férfi a javából. Talán cselekedni is tudna, s tragédiája éppen az, hogy a körülmények összejátszása folytán nem cselekedhet. Ingerlékeny, érdes, harsogó. Nem színleli az őrültséget, hanem – ha nem is egészen őrült – közel van hozzá. Az ábrázoló művész alig él regényes eszközökkel. Ritkán lóbálja meg Hamlet fekete köpenyét, mely századok óta lengett vállán, egyszerű öltözékben áll elénk, daccal az ajkán, karddal az oldalán. Nem öleli köpenye homályos mélyébe barátait, mint Pethes Imre, aki ekkor óriássá nőtt, nem formálja körül vele Yorick koponyáját sem, mely általa feltámadt halottaiból. Magánbeszédeit a lámpák elé lépve mondja, a sötét nézőtér felé, szinte fülünkbe lehelve gondolatait. Itt megindító mozzanatai, elragadó lendületei vannak. Ihlete a színpadi-színházi jelenetben hág tetőpontra. Ebben a kitörésben felismerjük a léleklátó varázslót, ki pár mozdulatával többet megértet, mint sok-sok értekezés. A halál pillanatában pedig fönséges s képszerű …”

Amikor majdnem húsz évvel ezután, a Hamlet-be belebukás után, a 44-es évek elején, megismertem Somlayt, első találkozásunkon (kora tavaszi délelőtt, az első napozók között egy Duna-parti kávéház teraszán) az első szava Hamlet volt. Az az előadásra váró darab, mely összehozott vele – a második felvonás végén egy végbe nem vitt öngyilkossági szándékban csúcsosodott. A gyengeséget kell-e ebben megmutatni vagy az erőt? Ez volt ott, a kávéházi teraszon, nekünk is a feladott kérdés. – „Az is tett, ha nem ölök meg senkit, az is férfitett, ha nem ölöm meg magamat se – mondta akkor Somlay –, de ezt sokan nem értik meg.”

Tovább kísértette őt az aktív-Hamlet álma, az akciót elmulasztó és mégis cselekvő hős paradoxona.

A Nemzetiben még csak diákjeggyel voltam, negyven fillérért, és dühöngtem a Jézusfaragó ember álságain.

Somlayt pedig még nem láttam színpadon sem, de tudtam, hogy neki írom drámám főszerepét. S azt is, hogy a Nemzetiben fogja eljátszani.

Amikor aztán szereposztásra került sor a Nemzeti Színházban, az igazgató a társulat legnagyobb nevét mondta ki:

– Csortos.

Ilyen ajánlatra a szerző csak boldogan bólogathat. Tapasztalatlanságom mentheti, hogy nem ezt csináltam.

– Csortos biztosan jó lesz az első felvonásban, ahol a nyugalmazott kegyelmes urat kell eljátszani, sőt, valószínűleg jó lesz a másodikban, ahol összeroppan és öngyilkosságra készül, de nem fogja megcsinálni a harmadik felvonásra a száznyolcvan fokos fordulatot, amellyel átvedlik festett hajú, álifjú nyilasvezérré …

– Lehet. Rajnai?

– Rajnai a végét megcsinálja. De az elején, ahol bronzszobornak kéne lennie … Agyon fogja mozogni.

– Nincs más. Kit mondjak?

– Van. Somlay.

– Tudhatja jól, hogy Somlay több mint húsz éve nem játszik a Nemzeti Színházban. Egyszer tudtam őt áthozni, az Athéni Timon-ra.

Jó tanulóként feleltem:

– Biztos az érdekelte Somlayt, hogy Shakespeare két embert bújtatott bele Athéni Timon bőrébe.

– Lehet. Csakugyan érdekelte őt ez a kettős jellem.

Erre lecsaptam. Ahogy az adut szokás.

– Akkor tessék megmondani neki, hogy én pedig három embert bújtattam bele Isóf János bőrébe. Az én hősöm tripla jellem!

Másnap délelőtt telefonált a Nemzeti főtitkára, hogy Somlaynak még az este átküldték a darabot, el is olvasta, és vállalja benne a főszerepet. (Hozzá kell tennem, hogy egy ismeretlen ifjú író első darabját vállalta így, szezon legvégén, ráadásul minden jel szerint igen rövid életű, esetleg betiltásra is kerülő darabját.)

Mostanában, ehhez az emlékezéshez olvasgatva nyilatkozatait, kiderül, hogy még csak nem is szeszélyből csinálta. Mert sokáig azt hittem, hogy biztosan szeszélyből csinálta. De nem. Beleillett a terveibe. Hogy eleven drámairodalom legyen itt, éppen a színház színvonalának emelése végett.

Az irodalmat tekintette a színházi kultúra alapjának. Írásaiból idézem:

„Hát nem mondom, lehetne jobb is a pesti színház, de hidd el, csak akkor lehetne jobb, ha a mának irodalma volna. Miután azonban nincs, ezt, persze, a színház sínyli meg legjobban …” stb.

1942-ben és 43-ban újabb magyar drámák főszerepeit kreálta. Így a Nemzeti Színházban Márai Sándortól A kassai polgárok-at, a Vígszínházban Az atyai ház-at, Remenyik Zsigmond úttörő jelentőségű művét.

De efféle szép és merész úttöréseknek akkor már nemigen lehetett folytatása.

1954 őszén, egy lakáscsere tervével, a Mányoki úton jártam Somlay Artúr utolsó otthonában.

Az első emeleti hallból egy kis lépcső vezetett feljebb.

– Odafönt volt Árgyél szobája.

Miféle déjà-vu játszik itt velem?

Ezt a hallt, ezeket az oldalszobákat és ezt a hangsúlyosan középre tett kis zárt falépcsőt én már láttam, én leírtam, mondhatnám: én találtam ki, én terveztem …

Ez volt a Hősök nélkül díszlete. Így írtam meg, s így állította színpadra Jaschik Álmosné. Az ebédlőasztal is, lám, pontosan ott áll …

És az a kis falépcső.

Most itt van.

Úgy éreztem, el kell mondanom az özvegyének, hogy milyen véletlen egyezéseket fedeztem fel egy egykori színdarab díszlete és e között a lakás között.

– Én láttam Somlayt egy éppen ilyen díszletben játszani. Itt lent vacsorázott a darabbeli családja, ő elbúcsúzott, mondván, hogy reggel korán kel, és felment a szobájába. Egy éppen ilyen lépcsőn … De odafönt ezután olyan csend lett, hogy a hallban a család is megdermedt. Lánczy Margit játszotta a nővérét, Abonyi a sógort, Olty a kishúgát. És akkor jött az a jelenet, hogy senki sem mer fölmenni utána.

Mentségemre legyen: én csak az egykori darab felvonásvégét mondtam.

Mert nem tudtam, hogy a hallgatás, amely beburkolta Somlay pár évvel ezelőtti halála körülményeit, sokkal súlyosabb párhuzamot is rejteget az egykori színpadi felvonásvéghez, mint amit felfedezni véltem a színterek között.

És megint látni vélem őt a kis falépcső aljában, Jaschik Álmosné díszletei közt, feledhetetlen búcsúmozdulattal.

De most mintha Victor Hugo versét mondaná, azt a csodálatosat, amellyel az öreg költő öreg költőbarátjától búcsúzik.

Kinek a nevében mondja ezt Somlay? a Victor Hugóéban? a magáéban? az enyémben?

És ki az, aki örökre eltűnt a lépcső fordulóján?

Talán az is ő maga?

Egy nagy színészi pálya végső eredménye éppen az, hogy megszűnnek az efféle elkerítési lehetőségek. Hogy ki is az, aki mondja, és hogy kinek is mondja? A szó és a jelmez úgyis mindig csak kölcsönben van, és sokszor a személyiség is. És a sok kölcsönszöveg és kölcsönszerep után egyszer menthetetlenül világossá lesz, mint József Attila számára is, a felismerés: „A világ vagyok!”

Csak a szituációk állandók. Ők ismétlődnek változatlan sematikussággal. A szituációk, és azoknak alapelemei. Mint a Lépcsők a színpadon vagy a házakban, mint a Búcsúszavak a Lépcsők aljában, s mint ami felülről válaszol rájuk: a Csend.

Bajor és Somlay legutolsó párjelenetére utalva kezdtük ezt az emlékezést.

Amikor Bajort búcsúztatta Somlay.

A színpadon a Karenina Anná-ban játszottak együtt utoljára. Eljátszották híven, amit Tolsztoj megírt: a két embert, akik egymástól elszakadóban fogékonyak lesznek a világ minden szenvedésére.

A megcsalt Kareninben Somlay eljátszotta a menekülő embert. Igen, akit Tolsztoj megírt:

„Megérezte, hogy az emberek gyűlöletét nem fordíthatja el magáról, hisz ennek a gyűlöletnek nem az az oka, hogy rossz ember (akkor iparkodhatott volna jobbá lenni), hanem, hogy szégyenletesen és undorítóan boldogtalan.

Éppen ezért, mert a szíve olyan elgyötört, tudta, hogy könyörtelenek lesznek hozzá. Az emberek, érezte, megsemmisítik őt, ahogy a kutyák is megfojtják az elgyötört, fájdalomtól nyüszítő kutyát. Egyetlen menekvése az emberektől, ha elrejti a sebeit előlük …”

Az életben ez Somlaynak nem nagyon sikerült. A sebek rejtegetése. Így a menekvés sem.

Az üldöző és az üldözött. Árgirus és Karenin. A kör bezárult, és ebben a körben, a kétszázötven-egynéhány szerep nyüzsgésében, ott van az emberi lét talán minden variációs lehetősége. Színéről és visszájáról. Ahogy azt az előbb idézett József Attila-sor második fele mondja: „minden, ami volt, van”.

Aki látta Somlay 1945-ös arcképeit, láthatta: milyen soványan, megviselten és micsoda lobogással kezdhette akkor újra az életet.

Fiatal apa volt megint. Imádta fényképeztetni magát csöpp kislányával. Ez volt a kitörés a körből.

Legalábbis: a kitörés kísérlete.

A találkozás az új nemzedékkel.

Van egy megőrzött mozdulata, amelyet soha nem fog elkoptatni az idő, a Valahol Európában egyik képén: Somlay feltűnik, és jön hátizsákkal a faluból, hozza az ennivalót a gyerekeknek.

Öreg Árgirus, aki a háború után a jövőt keresi, ahogy az a gyerekszemekben ragyog.

A valóságban is így érkezett meg a szabadságba, amelynek becsületére mindenkinél kényesebb volt.

Mint Árgirus a tündérkirálylányéra – akit megütött.

1966