Pátriárka, avagy Don Juan?

Minek érzi magát?

Mármint az író, akinek az íróasztaláról rajokban röppennek ki a színészt kereső, vérszomjas árnyak – a szerepek. Vagy más szóval téve fel a kérdést: szülői szeretet fűz-e minket, drámaírókat a kezünk alatt kikerekedő szerepekhez, avagy valamiféle Erósz–Platón és Freud Erósza?

S megint más, játékosabb szóval kérdezve: ha számba venni szeretném őket, darabjaim hőseit, hősnőit, figuráit – ugyanis kezdenek túl sokan lenni –, genealógushoz folyamodjam-e vagy egy Leporellóhoz?

Írtam eddig huszonnyolc vagy huszonkilenc drámát. Egy közülük egyszereplős. Akad köztük néhány kétszereplős. A többiekben mind több a szereplők száma. (A Szfinx három-, a Premier-ajándék négy-, a Magnificat öt-, az Ők tudják, mi a szerelem hat-, a Tüzet viszek hétszereplős, és így tovább a tizenhét szereplős Egy szerelem három éjszakájá-ig, amelynél van még jóval népesebb drámám is az asztalfiókban.)

Szerény becslés szerint is kétszáz körül van tehát azoknak a félig élő, félig árny vázalakoknak a száma, akik nekem köszönhetik ezt az árnyéklétet, s akik csak arra várnak, hogy egy színész testét és szellemét megkaparintsák, megszállják, a maguk képére átalakítsák, üdvösséggel hitegessék, meggyötörjék. Mert csak így tudnak élni egy szezont, két szezont. A szerepek. Micsoda paraziták!

Magam is megrettenek, ha végignézek rajtuk. S csakugyan nem tudom: gyerekeimnek tekintsem-e őket vagy szerelmes partnereimnek. Hiszen emlékszem, ha csak húszéves voltam, amikor öregembert írtam, hősöm iránt akkor sem fiúi, hanem már szülői gyöngédséggel viseltettem. (Ez a pátriárkai útja a szerzőségnek.) Ugyanakkor nem írhattam soha olyan szörnyeteget (ádáz házmesternét, paralitikus ezredest a C’est la guerre-ben, életfogytiglanos gyilkost a Zsenik iskolájá-ban, s Nérót, Agrippinát, Poppaeát), hogy ne emlékezném: éreztem testük forróságát …

Pátriárka vagy Don Juan?

Vagy mind a kettő?

Merthogy valami vérségi vagy szenvedélyteli kapcsolatban vagyok ezzel a kétszáz szereppel, az bizonyos. Ha akármelyikről elkezdeném mondani, hogy írás közben milyen emlékeket és vágyakat húztam ki velük a lelkem hínárosából – ez felérne egy mélyreható analízissel. A kétszáz közül majd mindegyik tud rólam valamit vagy mindent, és súlyos szavú tanú lehetne ellenem-mellettem (végül a pro és contra is egyre megy) az Ítéletnél.

Ez a bevezető.

Ahhoz, hogy megértsék: az sem bagatell, ami a drámaírót azokhoz az élő s már halott színészekhez fűzheti, akik szerepeit eljátszották.

Vajon Szabó Lőrincben nem az igazában soha meg nem szólaló (de Illyés szerint is mindig megszületni kész) drámaíró – vagy drámaíró-remény – tette-e eme vallomást, visszamenőleg, még a debreceni diákévekről, a Tücsökzene egyik legtitkosírásúbb versében?

Ne felejtsük el, hogy a drámaíró elsősorban szerepteremtőt jelent, tehát sok alakot egybeolvasztót, egyetlen alakot megsokszorozót. De mindjárt szereplőkeresőt is jelent. Színészben reménykedőt. Színész után epedőt.

Dante álmai Beatrice körül? Mi ez ahhoz képest, amilyen intenzíven idézgeti egy drámaíró annak a színésznek az alakját, akire valamelyik készülő szerepét ráruházni szeretné? Attól formálódik oly szépen a hős, hogy az írónak van kire gondolnia. Hogy aztán végül másnak adódik a szerep? Hát igen. Végül Dante se Portinari Beatricét vette feleségül, hanem a Donati lányt. Boldogan élt vele.

A szerepalkotás titkos mechanizmusába – bevallva-bevallatlanul – éppúgy bedolgoznak, akikkel életünkben konfliktusunk volt (szerelmi vagy még inkább hatalmi konfliktusunk), mint ahogy bedolgoznak a színészek, akiket elképzelünk – vagy el se képzelünk, de emlékezünk rájuk.

Azt hiszem, méltó lett volna akár egy Freud figyelmére is ez a szerepcsináló és szereplőkereső mechanizmus. S ki tudja? Talán azért sem ártana tisztázni a törvényeit, mert bizonyára itt vannak elrejtve a majdnem törvényszerűen jelentkező író-rendező konfliktusok – ha lappanganak: annál inkább konfliktusok – csírái.

(Csakugyan, mi mindennel nem foglalkoztak a pszichoanalitikusok. Miért épp ezzel nem? A francia Psyché című lapnak például nem a tárgya volt az analízis, hanem a módszere: mindenről szó volt benne, politikáról, közgazdaságról, divatról, konyhai receptekről, csak éppen a komplexusok meg a libidó magyarázta benne Adenauer politikáját éppúgy, mint a szeriális zenét, az ifjúság mozgalmait, a miniszoknyát – s a lap ínyesmestere nem felejtette el megemlíteni a thalasszikus regresszió szerepét a rák-koktél élvezésében … Nohát, ha egy pszichoanalitikusra bíznánk a rendező és az író viszonyának az elemzését, bizonyára kacagva érné tetten a szerző alapfóbiáját ama kifejezésben, amely sűrűn előfordul az írói panasz-szótárban: kiherélték a darabomat!)

Nem vagyok szakember, az elemzést el nem végezhetem – s különben is: egy beteg, nagybeteg, ne elemezze magát –, csak szeretném ezúttal felhívni az analízis leendő művelőinek figyelmét arra a komplexusokkal sűrűn benőtt pagonyra, ahol az író szövi a hálót, és a rendező ejti meg benne a színészt.