Pátriárka, avagy Don Juan?
Bevezetőül ahhoz a részhez, amelyben egy drámaíró színészekről ír Minek érzi magát?
Mármint az író, akinek az íróasztaláról rajokban röppennek ki a színészt kereső, vérszomjas árnyak – a szerepek. Vagy más szóval téve fel a kérdést: szülői szeretet fűz-e minket, drámaírókat a kezünk alatt kikerekedő szerepekhez, avagy valamiféle Erósz–Platón és Freud Erósza?
S megint más, játékosabb szóval kérdezve: ha számba venni szeretném őket, darabjaim hőseit, hősnőit, figuráit – ugyanis kezdenek túl sokan lenni –, genealógushoz folyamodjam-e vagy egy Leporellóhoz?
Írtam eddig huszonnyolc vagy huszonkilenc drámát. Egy közülük egyszereplős. Akad köztük néhány kétszereplős. A többiekben mind több a szereplők száma. (A Szfinx három-, a Premier-ajándék négy-, a Magnificat öt-, az Ők tudják, mi a szerelem hat-, a Tüzet viszek hétszereplős, és így tovább a tizenhét szereplős Egy szerelem három éjszakájá-ig, amelynél van még jóval népesebb drámám is az asztalfiókban.)
Szerény becslés szerint is kétszáz körül van tehát azoknak a félig élő, félig árny vázalakoknak a száma, akik nekem köszönhetik ezt az árnyéklétet, s akik csak arra várnak, hogy egy színész testét és szellemét megkaparintsák, megszállják, a maguk képére átalakítsák, üdvösséggel hitegessék, meggyötörjék. Mert csak így tudnak élni egy szezont, két szezont. A szerepek. Micsoda paraziták!
Magam is megrettenek, ha végignézek rajtuk. S csakugyan nem tudom: gyerekeimnek tekintsem-e őket vagy szerelmes partnereimnek. Hiszen emlékszem, ha csak húszéves voltam, amikor öregembert írtam, hősöm iránt akkor sem fiúi, hanem már szülői gyöngédséggel viseltettem. (Ez a pátriárkai útja a szerzőségnek.) Ugyanakkor nem írhattam soha olyan szörnyeteget (ádáz házmesternét, paralitikus ezredest a C’est la guerre-ben, életfogytiglanos gyilkost a Zsenik iskolájá-ban, s Nérót, Agrippinát, Poppaeát), hogy ne emlékezném: éreztem testük forróságát …
Pátriárka vagy Don Juan?
Vagy mind a kettő?
Merthogy valami vérségi vagy szenvedélyteli kapcsolatban vagyok ezzel a kétszáz szereppel, az bizonyos. Ha akármelyikről elkezdeném mondani, hogy írás közben milyen emlékeket és vágyakat húztam ki velük a lelkem hínárosából – ez felérne egy mélyreható analízissel. A kétszáz közül majd mindegyik tud rólam valamit vagy mindent, és súlyos szavú tanú lehetne ellenem-mellettem (végül a pro és contra is egyre megy) az Ítéletnél.
Ez a bevezető.
Ahhoz, hogy megértsék: az sem bagatell, ami a drámaírót azokhoz az élő s már halott színészekhez fűzheti, akik szerepeit eljátszották.
Vajon Szabó Lőrincben nem az igazában soha meg nem szólaló (de Illyés szerint is mindig megszületni kész) drámaíró – vagy drámaíró-remény – tette-e eme vallomást, visszamenőleg, még a debreceni diákévekről, a Tücsökzene egyik legtitkosírásúbb versében?
| új csillag tűnt fel, dobbant a szívem: |
| mint te, az is csak név volt, puszta név, |
| de hogy nem láttam, a tény épp elég |
| ürügy eggyé-álmodni teveled, |
| hiszen téged sem ismerhettelek … |
|
Ne felejtsük el, hogy a drámaíró elsősorban szerepteremtőt jelent, tehát sok alakot egybeolvasztót, egyetlen alakot megsokszorozót. De mindjárt szereplőkeresőt is jelent. Színészben reménykedőt. Színész után epedőt.
Dante álmai Beatrice körül? Mi ez ahhoz képest, amilyen intenzíven idézgeti egy drámaíró annak a színésznek az alakját, akire valamelyik készülő szerepét ráruházni szeretné? Attól formálódik oly szépen a hős, hogy az írónak van kire gondolnia. Hogy aztán végül másnak adódik a szerep? Hát igen. Végül Dante se Portinari Beatricét vette feleségül, hanem a Donati lányt. Boldogan élt vele.
A szerepalkotás titkos mechanizmusába – bevallva-bevallatlanul – éppúgy bedolgoznak, akikkel életünkben konfliktusunk volt (szerelmi vagy még inkább hatalmi konfliktusunk), mint ahogy bedolgoznak a színészek, akiket elképzelünk – vagy el se képzelünk, de emlékezünk rájuk.
Azt hiszem, méltó lett volna akár egy Freud figyelmére is ez a szerepcsináló és szereplőkereső mechanizmus. S ki tudja? Talán azért sem ártana tisztázni a törvényeit, mert bizonyára itt vannak elrejtve a majdnem törvényszerűen jelentkező író-rendező konfliktusok – ha lappanganak: annál inkább konfliktusok – csírái.
(Csakugyan, mi mindennel nem foglalkoztak a pszichoanalitikusok. Miért épp ezzel nem? A francia Psyché című lapnak például nem a tárgya volt az analízis, hanem a módszere: mindenről szó volt benne, politikáról, közgazdaságról, divatról, konyhai receptekről, csak éppen a komplexusok meg a libidó magyarázta benne Adenauer politikáját éppúgy, mint a szeriális zenét, az ifjúság mozgalmait, a miniszoknyát – s a lap ínyesmestere nem felejtette el megemlíteni a thalasszikus regresszió szerepét a rák-koktél élvezésében … Nohát, ha egy pszichoanalitikusra bíznánk a rendező és az író viszonyának az elemzését, bizonyára kacagva érné tetten a szerző alapfóbiáját ama kifejezésben, amely sűrűn előfordul az írói panasz-szótárban: kiherélték a darabomat!)
Nem vagyok szakember, az elemzést el nem végezhetem – s különben is: egy beteg, nagybeteg, ne elemezze magát –, csak szeretném ezúttal felhívni az analízis leendő művelőinek figyelmét arra a komplexusokkal sűrűn benőtt pagonyra, ahol az író szövi a hálót, és a rendező ejti meg benne a színészt.
Somlay
| Miért titok, amig csak élek? |
A Nemzeti Színház előtt nagy tömeg. A ravatalon Bajor. Megölte a férje. A beszédet Somlay Artúr mondja fölötte.
Aki látta őt ott közelről, vagy pár nap múlva a filmhíradóban, immár az ő feje fölött is gyaníthatott valami baljós csillagzatot.
Úgy állt ott, mint a menekülő ember, aki tudja, hogy vonzza a villámot magára. Telítve volt tragikus életérzéssel.
Nem sokkal azután, hogy elmondta a gyászbeszédet meggyilkolt partnernője koporsója fölött, a fátum, amelyet sorsában, sejtjeiben hordozott, betelt rajta is.
Hirtelen halt meg.
Ma már tudjuk, öngyilkos lett.
Ingerlékeny ember volt, hajlamos a bőszültségre. Mondhatni mindig. Pontosabban: valahányszor az emberi kicsinyesség jeleivel találkozott. Aki emlékezik rá, háborgásaira emlékezik elsősorban.
De a halálában csak annyi volt az indulatos elem, mint a római hősök emlékezetes gesztusaiban.
Meghalt, mert hirtelenjében nem talált más érvet …
Mint Mucius Scaevola, amikor tűzbe tette a kezét. Mint Brennus, amikor a mérleg serpenyőjébe dobta a karját.
Somlay az életét dobta az igazság serpenyőjébe.
Így merült alá.
Bajor, Somlay – micsoda Shakespeare-tragédiába illő menet indult el velük.
„Szent szörnyetegek”, mondja az ilyen színészekről a francia, s közben elfeledkezünk róla, hogy ők a legérzékenyebb emberek.
Aki emlékezik rá, nem is háborgásaira emlékezik elsősorban, nem! Hanem arra a megrendült alázatra, amellyel hódolni tudott a szépség, az egyszerűség és a gyermeki tisztaság előtt.
Talán ismerik fényképről azt a tekintetét a kis Emilivel …
Mondják, hogy kevéssel a halála előtt Juhász Ferencnek egy versét mondta el a rádióban. A felvétellel várni kellett, mert Somlay sírt. Miért sírt? Mert olyan szép volt a vers, azért.
Akik ma emlékeznek rá, ha szóba kerül, ezen vitatkoznak. Hogy mi volt benne az uralkodó?
– A bőszültség? … Az alázat!
– Az alázat? … A bőszültség!
Akik ma emlékeznek rá, már inkább csak élete utolsó esztendeiből tudnak eseteket idézni, első vagy másodkézből.
Hadd idézzük ide a két fiatalkori esetét. Egykori laptudósítók tollából.
A Pesti Napló 1907. október 24-i számában egy botrányról ír, Elmaradt főpróba címen.
„A Magyar Színházban ma délután furcsa ok miatt maradt el az este bemutatott Dorian Gray című dráma főpróbája. Tizenegy órára volt kitűzve a főpróba kezdete, a nézőtéren már összegyűltek a sajtó képviselői, de a főpróbát nem lehetett megkezdeni, mert hiányzott a főszereplő: Somlay Artúr, Dorian Gray személyesítője. Háromnegyed tizenkettő órakor szétnyílt a függöny, és megjelent a színpadon Beöthy László igazgató, aki bocsánatot kérve jelentette a főpróbára gyűlt kis közönségnek, hogy a főpróba elmarad, mert a főszereplő nem jött el. Azután maga igazolására felolvasta Somlay Artúr hozzá intézett levelét. Ebben a kétségtelenül egzaltált természetű fiatal színész bocsánatot kér az igazgatótól, és tudatja, hogy képtelennek érzi magát Dorian Gray nagy szerepét egy napon kétszer végigjátszani. És azért nem jön el a főpróbára, mert ha délelőtt játszik, este nem produkálhat olyat, amilyet akar. Erre a szerepre, írja aztán, mindenét felteszi, és ha ma este megbukik: főbe lövi magát.
A főpróba közönsége e különös kis levél meghallgatása után kissé bosszankodva távozott a nézőtérről, az igazgató pedig bizonyára színházi törvényszék elé állítja a kötelességmulasztó művészt.”
Kár, hogy nem maradt meg Somlay levele. Olyan lehetett, úgy képzelem, amilyenek Petőfi levelei …
A Pesti Napló nem hagyja sokáig kétségben olvasóit. Ugyanebben a számában közli, hogy Somlay nem lett öngyilkos. Az esti bemutatón a közönség melléje állt.
A kritika olvasása után senkinek sem lehet kétsége: Somlay csakugyan az életét tette fel erre az alakításra.
„A közönséget a dráma mindvégig érdekelte, a negyedik felvonásban pedig, a főszereplő játéka miatt, frappírozta, vagy talán helyesebb meghatározással: kihozta a sodrából. Itt ugyanis egy furcsa dolog történt. Dorian Gray személyesítője, Somlay Artúr ugyanis a közönség szeme láttára, a játékával döntötte el azt a régi vitát, mely akörül forog: át kell-e éreznie a színésznek azt, amit játszik vagy nem. Somlay kétségtelenül átérezte a Dorian Gray szörnyű érzéseit, és ebből rettenetes jelenet kerekedett: szinte önkívületben játszotta, toporzékolta és őrjöngte végig azt a szcénát, amikor Dorian leszúrja festő barátját. Nem ellenőrizhette többé magát, se hangját, se mozdulatain nem volt képes uralkodni, és megtörtént e valóságos paroxizmusban végigjátszott jelenetben, hogy úgy döntött fel egy égő gyertyákkal megrakott, sokkarú gyertyatartót, hogy a nézőtéren sokan felugráltak a helyükről, mert azt hitték, hogy tűz van a színpadon, és rögtön lángba borul minden. E felvonás után – mint mondják – a színész ájultan vágódott végig a kulisszák mögött. És úgy kellett fellocsolni. És a közönség csodálatosképpen melléje állott. A felvonás
után tizenötször szólították a lámpák elé. Fenyegetését tehát, melyről más helyen szólunk, nem kell beváltania: életben maradhat, de – gyógyíttatnia kell magát.”
Másfél év múlva megint alkalmunk van a pesti lapokban egy Somlay-botrányról beszámolni. Megint főpróbán robbant.
A Pesti Napló 1909. április 30-i számából idézzük: Különös főpróba.
„A nézőtér ugyanis ma délelőtt, amikor egy új író: Balázs Béla Dr. Szélpál Margit című drámájának volt a főpróbája, harcos kedvű ifjú emberekkel és érdeklődő hölgyközönséggel telt meg, kétségtelenül az új író tisztelőinek seregeivel, mert hiszen eddig a Nemzeti Színház főpróbáin kizárólag a kritikusok és a színház tagjai lehettek jelen … A kissé hangosan élvező fiatal urak és hölgyek miatt a kritikusok egy színész részéről a nyílt színpadról rendreutasításban részesültek. A darab egyik úgynevezett nagy jeleneténél ugyanis az történt, hogy az egyik szereplő, Somlay Artúr a nézőtér felé fordulva, ingerülten lekiáltott: „Csendet kérek! Így már játszottam a Jardin de Paris-ban, de itt csendet kérek!” E színész már egyszer egy főpróbával kapcsolatosan bizonyos nevezetességre tett szert: erre a főpróbára maga helyett egy levelet küldött, amelyben öngyilkossággal fenyegetőzött. Mai szereplése bizonyára éppen olyan célzatú volt, mint a múltkori, pedig az ilyenfajta viselkedés mindig inkább komikus, mint érdekes. De hogy ehhez az újabb szerepléshez ismét alkalma nyílott Somlaynak, azért a Nemzeti Színház vezetősége a
felelős.”
A Pesti Hírlap kritikusa még tovább megy. Kritikusi mivoltában érzi sértve magát, s mindjárt fizet is. Kritikával. Így:
„… különösen feltűnővé teszi ezt az incidenst az, hogy éppen olyan jelentéktelen színész merte ezt a hangot használni, mint Somlay, aki csak az igazgatóságnak és a sajtónak az elnézéséből lehet a Nemzeti Színház tagja.”
A sértett – és névtelen – kritikus következetes. Másnap is fizet. Hosszú cikkben méltatja a bemutatott darabot, a színészeket. Somlay nevét meg sem említi. Most már következetes. Tegnap megírta róla, hogy jelentéktelen színész, tehát Somlay többé nincs.
Még negyvenkét év!
Még kétszázötven főpróbája lesz ezután. Kétszázötven bemutató. Kétszázötven alakítás.
Kétszázötven olyan napja, amelyen tele lesznek az újságok a nevével, és nem lehet tudni, mit írnak róla. Milyen hozsannát. Milyen becsületsértést.
Esetleg megint azt, hogy gyógyíttassa magát.
Esetleg megint azt, hogy jelentéktelen.
Esetleg megint semmit.
És nem számít a fáradtság, és nem számít a történelem. 1924 szeptemberében megcsinálja, véghezviszi élete egyik legnagyobb alakítását, Edgárt, Strindberg Haláltánc-ában. S tíz nappal később már Tristan Bernard bohózatát kreálja. Címe: Csókolj meg! Egy hónap múlva paraszt-szerep egy Földes Imre-darabban … S ebben a szezonban még hat bemutató. Köztük egy Pirandello.
1944-ben öt bemutató. Az első feledhetetlen: A mi kis városunk. Ő a Rendező benne. Itt tűnik fel mellette Ruttkai Éva.
Még 44 decemberében is főpróba, még akkor is premier.
Így jön ki, csak így jöhet ki, a kétszázötven szerep kreálása.
Megannyi kihegyezett alkalom a teljes odaadásra, alázatra …
Megannyi alkalom a pisztolyt ragadó vagy egy felkapott székkel hadakozó bőszültségre.
Eme legelső botrányai és megleckéztetései után még negyvenkét évig bírta.
Ezek az oly ellentétes jellemvonások megférnek-e egy személyben?
A konvencionális karakterológia szerint: nem nagyon. A jellem azért jellem, hogy mindig a maga mesterségét folytassa.
Pedig semmi sem természetesebb annál, mint hogy az ember az ellenkezőjét csinálja annak, amit csinálni szokott. Különösen, ha eljut élete csúcsára.
A magyar széphistóriában Árgirus királyfi, amikor végre rálel a tündérkirálylányra, vajon mit csinál? Mit is csinálna? Felpofozza szép szerelmét – az ünnepi lakomán. Az Árgirus széphistóriájáról szóló nagy könyvében Kardos Tibor hosszan elemezgeti, nagyon okosan, ezt az „action gratuite”-et. Az efféle tisztító fenyítés – írja – még az antik mítoszokból ered.
A lényeges az, hogy akármilyen meglepő is a menyasszony felpofozása – s épp a lakodalomban –, mégis: „belefér” Árgirus hősszerelmes, tűrő és önfeláldozó természetébe. A tündérmátka is így érzi:
| Mondá a szép leány: Árgire, szerelmem! |
| Most látom: gonoszból, hogy nem ütél engem, |
| ezzel nem kisebbül az én emberségem, |
| sőt inkább öregbül az én tisztességem. |
|
A nász és pofon nemcsak a mitológiában jár együtt, Csurka István első novellájának a címe ez. Molnár darabját, a Liliom-ot is egy ilyen „váltás” teszi emlékezetessé: a gyöngédség, amely mindig csak ütni tud. A legszebb és a legpontosabb: József Attila pillanatképe a segítésre kész szeretetről, amikor tehetetlenségében megkísérti a brutalitás. A dalforma azt is mutatja, hogy nincs ebben semmi rendkívüli. Hogy igaza van Árgirus tündéri szerelmesének, amikor mentegeti és megbocsátja az ilyesmit:
Ez a vers József Attila utolsó versei közé tartozik. S hogy a „váltás” mélyén mi lappang, arról a vers fogalmazványa és ki nem adott variánsai vallanak.
Az itt idézett versszak egyik változata ugyanis így szólott:
Mert hogy a végtelen szeretet pusztításba csapjon át, ahhoz az a lappangó, ki nem adott felismerés is kell, hogy az isten (aki oly személyes isten volt, aki „istenem” volt) elveszett.
A hit még megvan, a gyermeki hit, de az isten már nincs meg.
S hogy ezt ne kelljen megvallani: marad a pofonígérgetés. A pusztító, az önpusztító brutalitás.
Azt mondják, őrült az, aki mindenét elveszíti, kivéve józan eszét … És kik lesznek öngyilkosok?
Leginkább azok, akik mindenüket elveszítik, kivéve a hitüket.
– Jaj de szép! Mint Árgirus királyfi!
Így kiáltott fel egy kisfiú valamelyk vidéki magyar város színházának a nézőterén – pontosan már nem is lehet tudni: Aradon, Kassán vagy Kolozsvárt –, amikor az ifjú Somlay első szerepében a színpadra kilépett.
Így ragadt rajta az Árgirus név. Így lett barátai számára, örökre – Árgyél.
Vállalta ezt a nevet, s azt hiszem, mindvégig sejtette, hogy a szépség igézetében bolyongó Árgirusban robbanó indulatok, pusztító energiák is vannak. Ezeket is vállalta.
Szép volt és brutális, mint Árgirus királyfi.
Somlay Artúr anyai részről olasz, apai részről angolszász származású volt.
Lehet, hogy a génjeibe oltva hozta magával a szélsőséges lelkivilágot, a hajlamot a meghasonlottságra. Hiszen, végtére is, a Földközi-tenger és az Atlanti-óceán csapott össze benne.
De ugyanezekre a génekre, s bennük ugyanezekre a távoli tájakról összefutó örökségekre hivatkozhatunk akkor is, ha magyarázatot keresünk Somlay univerzalizmusára. Szerepeinek változatossága (az ember minden variánsa érdekelte őt a színpadon) éppúgy vall erre az univerzalizmusra, mint vonzódása az általános érvényű filozófiai eszmékhez.
Somlay Artúr Észak és Dél örökségével egyaránt megterhelt – de mondhatjuk: egyaránt megajándékozott – ember volt. Éppen úgy, mint e kettős örökségnek iskolapéldája, modern-mítoszi ősképe: Tonio Kröger.
Minősíti az esetét, persze, az is, hogy Somlay Magyarországon volt Tonio Kröger, s nem holmi Hanza-városban. Somlayban is felfedezhető volt, akárcsak Thomas Mann hősében, a szívtépő magány, a szomorú nosztalgia a szépség után és a lelkes reménység valami emberiséget átölelő szolidaritásban …
De e kettős örökség „gyúelegye” nála – a Tonio Kröger-i képleten túl – állandó robbanásokat is jelentett. Nosztalgia? de perlekedési szenvedély is a nosztalgia tárgyáért. Árgirusi felajzottság az abszolutumokra (szépségben, jóságban, becsületben), igen, de a megcsalatottság érzése is, hogy a Teljesség helyett mindig csak töredéket talál. (A fentebb említett bőszültsége majdnem mindig ebből fakadt: kielégíthetetlen abszolutum-igényéből. Próbákon, előadáson, amikor a partner lustasága, figyelmetlensége vagy tehetetlensége miatt lerobbant egy jelenete, amelyet ő eget verőnek szánt.)
Társtalanság? Alkotói magányosság? – igen, de Illés-szekéren.
Mindenesetre egy olyan Tonio Kröger volt, akinek a költője nem Rilke, hanem Ady.
„Ismerek mindent, ami magyar, és mindent, ami Európa” – írja emlékirataiban Somlay. Semmi sem volna egyszerűbb, mint ezt a büszke kijelentést átélt szerepeinek felsorolásával alátámasztani. A Sári bírótól Zsellyei Balogh Ábelig, Tiborctól Peturig, Horkay Feritől – igenis Horkay Feritől, mert ezzel kezdte pesti pályáját a Magyar Színházban, 1905-ben, s mindjárt botránnyal, mert azzal kezdte, hogy a kornak ezt a férfiideálját, ezt a divatos dzsentri bájgúnárt elég bátor volt ellenszenvesre játszani –, tehát a leleplezett Horkay Feritől az öreg Noszty Pálig … Hogy csak pályakezdő és legvégső magyar szerepeit említsem. S ugyanígy, az európai színképhez, e színkép valószínűtlenül széles skálájához, a pálya legelejéről: Dorian Gray és az Éjjeli menedékhely Pepelje – az utolsó esztendőkben pedig Sartre és Szimonov alakjai.
De ha ezt az oly nagy ívű európai színképet elemezzük, azt fogjuk látni, hogy Somlaynál különösen gazdag ennek az infravörös tartománya. Ahol azok a sugárzások hatnak, amelyeknek inkább a hevét érzékeli az ember, mintsem a ragyogását.
Ha a róla lelkesen író kritikák szövegét figyelmesen megnézzük, többnyire olyanfajta jelzőkre bukkanunk, amelyek geológiára, telluri erőkre, vulkanikus tevékenységre utalnak. Ezt azért tartom fontosnak megemlíteni, mert volt egy legenda vele kapcsolatban, különösen a felszabadulás után, hogy ő a „humanista tudós” legrátermettebb alakítója. (Hány efféle filmet csinált!)
Csakhogy Somlaynak semmi köze a fennkölt eszmékben tetszelgő humanizmushoz. Indulatos humanista volt. Azok voltak a rossz szerepei – a becsapós szerepei –, amelyekben vagy humanistának kellett lennie, indulat nélkül, vagy indulatosnak kellett lennie, filozófia nélkül. Tévedés ne essék: Móricz és Gorkij hősei tele vannak filozófiával. Zsellyei Balogh Ábel! Jegor Bulicsov! Épp ezért lehettek ezek ugyanolyan nagy szerepei, mint másfelől a Valahol Európában zeneszerzője, akinek a humanista békeszózatait azért mégiscsak véncigányos indulat hevíti: egy afféle „lesz még egyszer ünnep a világon”-indulat.
Milyen figyelemreméltó különben, hogy az ifjú Somlayhoz írott versében Juhász Gyula már épp erre a vén cigány ünnep-reménységre utal. S később ez a Vörösmarty-vers lesz Somlay nagy, legreprezentatívabb előadói teljesítménye.
| Pozsony és Kassa dómjának harangja |
| Zeng fönséges hangodban, Somlay. |
| És benne sírnak, ujjongva, zokogva |
| Tűnt századok magasztos álmai. |
|
| És benne búg a vajúdó jövendő, |
| Hogy lesz még egyszer ünneped, magyar … |
|
|
Fiatalon Berend Ivánt játszotta Somlay egy némafilmben. Hogy ragyog, szinte átszellemül, látni valóan magára talál a föld mélyének elemi erői között! Itt van otthon. Ez az ő adekvát hőse, akit így jellemzett Jókai:
„Maga szolgálja magát. Nagyúr! Nem szorul senkire … Ez az ember egy nagy, és az emberiséggel jót tevő titok forrását kutatja: hogyan lehet szénbányák rémeit leküzdeni? Minő szerrel lehetne eloltani egy kigyulladt kőszénbánya pokoltárnáit? E titok üldözésében tölti el éjeit, ifjúsága, férfikora örömtelen éveit, lehet, hogy belebolondul, lehet, hogy belehal, de a tudás, amelyet keresett, megérdemelte, hogy belehaljon, beleőrüljön …”
A humanizmus és az indulat, a tudás és az őrültség, a békeszeretet és a bőszültség így gyűlt fel benne is, az élete múlásával egyre hatalmasabban. Tökéletesen illik rá Larochefoucauld megállapítása: „En vieillissant on devient toujours plus fou et plus sage.” (Ahogy öregszik az ember, úgy lesz egyre bolondabb és egyre bölcsebb.)
Első pillanatra meghökkentő, hogy a technika századában milyen kevés gondot fordítanak rá, hogy a nagy színészi alakítások tűnékeny csodáját megőrizzék az erre szolgáló technika révén. Somlay hangját és képét és mozdulatát is nagyon kevés magnó- és filmszalag őrzi. (Az utóbbiak ráadásul, sajnos, jórészt gyatra filmszerepekben.) Bár az is lehet, hogy talán jobb meg nem örökíteni a színész alakítását. Hiszen lehet, hogy művészetének lényegéhez tartozik az egyszerisége.
Hogy csak egyetlen adott pillanatban érvényes, mint a jóslatok …
Aki csak hanglemezről ismeri Ódry Árpád hangját, inkább komikusnak találja, mint lenyűgözőnek. S ha nem volnának múzeumi szempontok, a kegyelet azt diktálná, hogy dobjuk tűzre azokat a filmkockákat, amelyek Jászai Mari ágálását megőrizték. Hitelesen? Azzal a mechanikus hitelességgel, amely már indiszkréció.
Az idő üvegén át nézve: a színész művészete legtöbbször úgy hat, mintha táncolókat látnánk, anélkül hogy a zenét hallanánk melléje.
Talán jobb is megkímélni az eltűnt nagy színészeket attól, hogy gombnyomásra előjöjjenek, mint holmi keljfeljancsik, s hogy kénytelenek legyenek pontosan úgy végigcsinálni az alakításaikat, ahogy egyszer már megcsinálták.
Mert ha ma másként csinálhatnák, biztosan másként is csinálnák.
A gépies szellemidézés nemcsak a holt színészeket alázza meg, hanem minket, az indiszkrét szellemidézőket is.
A posztumusz közönség csupán voyeur.
Szabadulni vágyó lepkék, gombostűvel a múlt falára tűzve. És mi még azt hisszük, hogy a táncukban gyönyörködhetünk.
Van-e akkor módszer rögzíteni valamit is a színész alakításából – ha a leghitelesebbnek látszó magnó- és filmhitelesség is csak szégyen és becsapás?
Van. Az irodalom módszere. A jó kritikáé. Amelyik úgy írja le a színész alakítását, ahogy az abban a pillanatban hatott, amikor megszületett. Amelyik megőriz valamit az alakítás hevéből is.
Íme, egy példa erre! Kosztolányi Dezső kritikája Somlayról, Strindberg Haláltánc-ában, 1924. szeptember 17-ről:
„Külön kell szólnom Somlay Artúrról. Maga a maszkja is érdekes. Bozontos hajcsombókja oldalt és hátul kissé fehér, mintha penészes lenne vagy a sír salétroma csillogna rajta, s arca, melyen csak a gyűlölet vet lobbot, szinte foszforeszkál a rothadástól. Emellett még mindig erős, szívós, halhatatlan a rosszaságban. Ezt az alakot részletesen, aprólékosan rajzolta, anélkül hogy művészi munkája pepecseléssé válnék. Rágcsálja szivarját, kortyolja a grogot, motyog maga elé, vagy dörmög, mint a medve. Kezét olykor szívére nyomja, melynek koszorúerei elmeszesedtek, s ijedten tapogatja ütőerét. Egy támadó mozdulatából a katonát érzem ki, egy csüggedt lépéséből évek poshadt unalmát. Sohasem egyhangú, sohasem modoros, sohasem rikító. A nagy jelenetben, mikor karddal vagdalkozik, vagy aztán a halálos búcsúzáskor, mikor meggyújtja a gyertyákat, olyan kísérteties, hogy a mesék birodalma lehel rám, s eláll a lélegzetem. Sokszor kell elájulnia, öntudatát veszítve maga elé merednie vagy földre zuhannia. Ilyenkor is változatos, de nem ötlettel, hanem belső sugallattal éri el hatását, melyet kiaknáz, addig a mértékig, ameddig a művészet engedi, s nem feszíti túl, nem süllyeszti grand-guignoli színvonalra. Ez az írói munkával egyenrangú alkotása itthon és
külföldön a legnagyobb színészek közé emeli őt, s a bírálat, melynek feladata a higgadt értékelés, ezúttal szívesen feledkezik meg a köteles tartózkodásról, és e sorokon át megindult üdvözletét küldi Somlay Artúrnak.”
A jó kritikus még az elmarasztaló kritikában is olyan jellemzést adhat a színészről, amelyik mindkettőjüknek csak becsületére válik. Kárpáti Aurél elégedetlen, mint a többi kritikustársa is, Somlay Hamletjével. (Erre még visszatérünk.) De éles kritikájában megadja, mellékesen, a szerepek mögötti Somlay egyik legjobban sikerült portréját.
„Mély intelligenciájú, széles skálájú, erős fantáziájú színész. Lénye legmélyén lobogó, lírai kedély, egész a szerencsétlenségig. Csupa hév és lángolás, minduntalan kirobbanó aktivitás. Romantikus hajlandóságai vannak, de mert művészi módszere az analízis, mindig reális, józan marad. Nincs benne semmi titokzatos …”
A jól megírt kritika olyan híven rögzíti a színész alakítását, hogy évtizedek múltán még módot adhat arra is, hogy a színész alakításának az értékeléséről a kritikussal magával vitatkozhassunk.
Ezt próbálom most megtenni a Somlay Hamletjét elmarasztaló kritikusokkal szemben. S közben hálámat fejezem ki nekik, hogy elmarasztaló kritikáikban azért híven és tárgyilagosan tanúskodtak Somlay alakításáról.
Az ő tanúskodásuk alapján vitatkozhatom velük.
Az egykorú tanúk nemegyszer igazi bukásról adnak hírt. Így például, egyöntetűen, a Hamlet bukásáról a Renaissance Színházban.
Rendezte (Hegedűs Tiborral) és a címszerepet játszotta Somlay.
„Elhibázott kísérlet” – írja kritikája végén a Pesti Napló-ban Kárpáti Aurél. (Bár hozzáfűzi mindjárt azt is, hogy „minden egyenetlensége ellenére szívesen néztük ezt a Hamlet-et, amely minduntalan ellentmondásra kényszerített”.)
„Ha azt kérdeznénk, Shakespeare Hamlet-jét adja-e ez az előadás, azt kellene felelnem, hogy nem.” Így summázza tanulmányméretű kritikáját Schöpflin a Nyugat-ban. (De ő is hozzáfűzi: „Vitázni lehet róla, de nem lehet eltagadni a nagy és mély benyomást, mellyel a színházból távoztunk.”)
„Ez a Hamlet nem Shakespeare-é” – írja Zsolt Béla a Világ-ban. (Az engesztelő mondat nála így hangzik: „Viszont, ha valakinek, akkor Somlaynak meg kell bocsátani ezt a sarkalatos tévedést, amely egyes motívumok magas rendű teljesítményén gyakran megtörik és ünnepies színházi pillanatokra emlékeztet.”)
Kosztolányi az egyetlen, aki – finom diplomáciával kívül marad a kárhoztatók kórusán, bár úgy tesz, mintha benne volna: „Somlay Artúr Hamletje külön tanulmányt igényelne. Ezúttal nincs elegendő terem, időm, hogy vitázzak vele, csak ismertetem alakítását.”
S ha ezek után elolvassuk az ismertetéseket, a legnagyobb meglepetésünkre kikerekedik belőlük a legmodernebb, a manapság általában érvényes Hamlet-koncepció. Az aktív Hamleté. S azé, aki – az eszmélkedés pillanataiban – bátran kilép a helsingőri díszletek közül, s hozzánk, a közönséghez fordul.
Be kár, hogy nem tapsolhatunk ma, mert ma szívünkből tapsolhatnánk, annak a Somlay-Hamletnek, akit Kárpáti így korholt:
„Az ő Hamletje az első pillanattól kezdve lobog a tettvágytól. Szinte büszkélkedik a vállaira szakadó feladat súlyával. Késlekedését csupán külső események összejátszása okozza. Olyan, mint egy vizsgálóbíró: mohó hévvel, szenvedélyes sietséggel gyűjti az adatokat Claudius ellen.”
Kárpáti „katasztrofálisnak” tartja ezt a Somlay-féle Hamlet-koncepciót, amelyet – az ő nyomán – úgy jellemezhetnénk, hogy Hamlet aktívan akarja a bizonyosságot, ahelyett hogy – Kárpáti szerint ez volna a helyes – passzívan akarná Claudiust megölni …
„Tetézte a bajt – írja Kárpáti – a nagy monológok kiszakítása a darabból. Ezeket Somlay, a színpad sötét előterébe kilépve, egyenesen a közönséghez fordulva mondta el …”
Zsolt Béla ugyanilyen meggondolásokkal veti el Somlay Hamletjét:
„Ez a Hamlet nem a minden cselekvés szkepticizmusába, passzivitásba, gyengeségbe belefullasztó lélek, hanem agresszív, dübörgő, sebzett vadkan. Somlay egészen halk, egészen szuggesztív hangokat is talál Hamlet vívódásának érzékeltetésére, de az akciókban, színpadi mozgásában nem érzékelteti a tétovázást, a tett elől való menekülés szükségét … Nem támolyog felszínen puhasággal, a vergődő ember bizonytalanságával végzete után, nem vonszolja maga után szomorúsága hosszú palástját: impulzív, haragos, sőt dühös: minden pillanatban ugrásra kész.”
Zsolt Béla kárhoztatja még, Somlay rendezésében, a végig nyitott színpadot, a színváltozások gyorsaságát („a gyorsaság, a filmszerűség, amelyre épp a Hamlet-ben van legkevésbé szükség”), valamint a „túlságba vitt leegyszerűsítést” és „a minden stilizálástól mentes felfogást”.
Ezekből a rosszalló megjegyzésekből úgy látszik: Somlay koncepciója szerves és következetes volt. Ezért olyan egységes és abszolút a kritika elutasító álláspontja is – hiszen ha bármit elfogadna Somlaytól, esetleg az egész koncepció igazolódhatik, s ki hallott akkoriban tettre kész, dinamikus Hamletről?
Ma szinte dicséretként hat valamennyi gáncs. A Schöpfliné is:
„Ami Hamletben férfiúi erő és felbuzdulás, azt csaknem mindig hiánytalanul kapjuk belőle, Hamlet keserű szarkazmusa és fölényes intelligenciája is teljesen érvényesül … Ahol azonban a jelenet Hamlet nőies vonásait hozza ki, ahol töprengése, határozatlansága kap szót, ott nem érezzük az igaz Hamletet.”
Schöpflin tanulmányából tudjuk meg azt is, hogy Somlay mint rendező, az egész dán királyi udvart olyannak mutatta be, amilyennek Hamlet láthatta. („A Hamlettel szemben álló alakok … mind nagyon élesre vannak beállítva, karikatúraszerű stilizálással.”)
Kosztolányi finom diplomáciája mögött, amellyel elhárította magától a vitát Somlay Hamletjével, úgy érezzük, titkolt s bevallhatatlan rokonszenv lappang. Objektív ismertetést ígér. De azt hiszem, megejtette őt Somlay. Íme:
„Szerinte a dán királyfi nem holmi nyápic, akaratgyönge jelenség. Legény ő a talpán, férfi a javából. Talán cselekedni is tudna, s tragédiája éppen az, hogy a körülmények összejátszása folytán nem cselekedhet. Ingerlékeny, érdes, harsogó. Nem színleli az őrültséget, hanem – ha nem is egészen őrült – közel van hozzá. Az ábrázoló művész alig él regényes eszközökkel. Ritkán lóbálja meg Hamlet fekete köpenyét, mely századok óta lengett vállán, egyszerű öltözékben áll elénk, daccal az ajkán, karddal az oldalán. Nem öleli köpenye homályos mélyébe barátait, mint Pethes Imre, aki ekkor óriássá nőtt, nem formálja körül vele Yorick koponyáját sem, mely általa feltámadt halottaiból. Magánbeszédeit a lámpák elé lépve mondja, a sötét nézőtér felé, szinte fülünkbe lehelve gondolatait. Itt megindító mozzanatai, elragadó lendületei vannak. Ihlete a színpadi-színházi jelenetben hág tetőpontra. Ebben a kitörésben felismerjük a léleklátó varázslót, ki pár mozdulatával többet megértet, mint sok-sok értekezés. A halál pillanatában pedig fönséges s képszerű …”
Amikor majdnem húsz évvel ezután, a Hamlet-be belebukás után, a 44-es évek elején, megismertem Somlayt, első találkozásunkon (kora tavaszi délelőtt, az első napozók között egy Duna-parti kávéház teraszán) az első szava Hamlet volt. Az az előadásra váró darab, mely összehozott vele – a második felvonás végén egy végbe nem vitt öngyilkossági szándékban csúcsosodott. A gyengeséget kell-e ebben megmutatni vagy az erőt? Ez volt ott, a kávéházi teraszon, nekünk is a feladott kérdés. – „Az is tett, ha nem ölök meg senkit, az is férfitett, ha nem ölöm meg magamat se – mondta akkor Somlay –, de ezt sokan nem értik meg.”
Tovább kísértette őt az aktív-Hamlet álma, az akciót elmulasztó és mégis cselekvő hős paradoxona.
A Nemzetiben még csak diákjeggyel voltam, negyven fillérért, és dühöngtem a Jézusfaragó ember álságain.
Somlayt pedig még nem láttam színpadon sem, de tudtam, hogy neki írom drámám főszerepét. S azt is, hogy a Nemzetiben fogja eljátszani.
Amikor aztán szereposztásra került sor a Nemzeti Színházban, az igazgató a társulat legnagyobb nevét mondta ki:
– Csortos.
Ilyen ajánlatra a szerző csak boldogan bólogathat. Tapasztalatlanságom mentheti, hogy nem ezt csináltam.
– Csortos biztosan jó lesz az első felvonásban, ahol a nyugalmazott kegyelmes urat kell eljátszani, sőt, valószínűleg jó lesz a másodikban, ahol összeroppan és öngyilkosságra készül, de nem fogja megcsinálni a harmadik felvonásra a száznyolcvan fokos fordulatot, amellyel átvedlik festett hajú, álifjú nyilasvezérré …
– Lehet. Rajnai?
– Rajnai a végét megcsinálja. De az elején, ahol bronzszobornak kéne lennie … Agyon fogja mozogni.
– Nincs más. Kit mondjak?
– Van. Somlay.
– Tudhatja jól, hogy Somlay több mint húsz éve nem játszik a Nemzeti Színházban. Egyszer tudtam őt áthozni, az Athéni Timon-ra.
Jó tanulóként feleltem:
– Biztos az érdekelte Somlayt, hogy Shakespeare két embert bújtatott bele Athéni Timon bőrébe.
– Lehet. Csakugyan érdekelte őt ez a kettős jellem.
Erre lecsaptam. Ahogy az adut szokás.
– Akkor tessék megmondani neki, hogy én pedig három embert bújtattam bele Isóf János bőrébe. Az én hősöm tripla jellem!
Másnap délelőtt telefonált a Nemzeti főtitkára, hogy Somlaynak még az este átküldték a darabot, el is olvasta, és vállalja benne a főszerepet. (Hozzá kell tennem, hogy egy ismeretlen ifjú író első darabját vállalta így, szezon legvégén, ráadásul minden jel szerint igen rövid életű, esetleg betiltásra is kerülő darabját.)
Mostanában, ehhez az emlékezéshez olvasgatva nyilatkozatait, kiderül, hogy még csak nem is szeszélyből csinálta. Mert sokáig azt hittem, hogy biztosan szeszélyből csinálta. De nem. Beleillett a terveibe. Hogy eleven drámairodalom legyen itt, éppen a színház színvonalának emelése végett.
Az irodalmat tekintette a színházi kultúra alapjának. Írásaiból idézem:
„Hát nem mondom, lehetne jobb is a pesti színház, de hidd el, csak akkor lehetne jobb, ha a mának irodalma volna. Miután azonban nincs, ezt, persze, a színház sínyli meg legjobban …” stb.
1942-ben és 43-ban újabb magyar drámák főszerepeit kreálta. Így a Nemzeti Színházban Márai Sándortól A kassai polgárok-at, a Vígszínházban Az atyai ház-at, Remenyik Zsigmond úttörő jelentőségű művét.
De efféle szép és merész úttöréseknek akkor már nemigen lehetett folytatása.
1954 őszén, egy lakáscsere tervével, a Mányoki úton jártam Somlay Artúr utolsó otthonában.
Az első emeleti hallból egy kis lépcső vezetett feljebb.
– Odafönt volt Árgyél szobája.
Miféle déjà-vu játszik itt velem?
Ezt a hallt, ezeket az oldalszobákat és ezt a hangsúlyosan középre tett kis zárt falépcsőt én már láttam, én leírtam, mondhatnám: én találtam ki, én terveztem …
Ez volt a Hősök nélkül díszlete. Így írtam meg, s így állította színpadra Jaschik Álmosné. Az ebédlőasztal is, lám, pontosan ott áll …
És az a kis falépcső.
Most itt van.
Úgy éreztem, el kell mondanom az özvegyének, hogy milyen véletlen egyezéseket fedeztem fel egy egykori színdarab díszlete és e között a lakás között.
– Én láttam Somlayt egy éppen ilyen díszletben játszani. Itt lent vacsorázott a darabbeli családja, ő elbúcsúzott, mondván, hogy reggel korán kel, és felment a szobájába. Egy éppen ilyen lépcsőn … De odafönt ezután olyan csend lett, hogy a hallban a család is megdermedt. Lánczy Margit játszotta a nővérét, Abonyi a sógort, Olty a kishúgát. És akkor jött az a jelenet, hogy senki sem mer fölmenni utána.
Mentségemre legyen: én csak az egykori darab felvonásvégét mondtam.
Mert nem tudtam, hogy a hallgatás, amely beburkolta Somlay pár évvel ezelőtti halála körülményeit, sokkal súlyosabb párhuzamot is rejteget az egykori színpadi felvonásvéghez, mint amit felfedezni véltem a színterek között.
És megint látni vélem őt a kis falépcső aljában, Jaschik Álmosné díszletei közt, feledhetetlen búcsúmozdulattal.
De most mintha Victor Hugo versét mondaná, azt a csodálatosat, amellyel az öreg költő öreg költőbarátjától búcsúzik.
Kinek a nevében mondja ezt Somlay? a Victor Hugóéban? a magáéban? az enyémben?
És ki az, aki örökre eltűnt a lépcső fordulóján?
Talán az is ő maga?
Egy nagy színészi pálya végső eredménye éppen az, hogy megszűnnek az efféle elkerítési lehetőségek. Hogy ki is az, aki mondja, és hogy kinek is mondja? A szó és a jelmez úgyis mindig csak kölcsönben van, és sokszor a személyiség is. És a sok kölcsönszöveg és kölcsönszerep után egyszer menthetetlenül világossá lesz, mint József Attila számára is, a felismerés: „A világ vagyok!”
Csak a szituációk állandók. Ők ismétlődnek változatlan sematikussággal. A szituációk, és azoknak alapelemei. Mint a Lépcsők a színpadon vagy a házakban, mint a Búcsúszavak a Lépcsők aljában, s mint ami felülről válaszol rájuk: a Csend.
| Köszöntenek a sír küszöbén e szavak! |
| Ki leltél szépre már, keress most igazat. |
| A lépcsőn hágj fel. Ott a legfelső fokoknál |
| A mélység fekete hídboltja sejthető már; |
| A végső pillanat a végső fok. No menj! |
| Szállj, sas, neked való örvénnyel vár a menny; |
| Ott vár a nagyszerű, a teljes, a valódi. |
| Érzed a szirt szelét sötéten borzolódni, |
| És érzed az örök csoda szédületét. |
| Majd olimpuszodat mutatja fönn az ég |
| És a való csúcsán látod az ember árnyát, |
| Előtted Jób lebeg, s Homérosz képe száll át, |
| És Isten magasán meglátod Jehovát. |
| Menj, szellem! Nőjj, lebegj, nyisd szárnyad, szállj tovább! |
(Nemes Nagy Ágnes fordítása) |
Bajor és Somlay legutolsó párjelenetére utalva kezdtük ezt az emlékezést.
Amikor Bajort búcsúztatta Somlay.
A színpadon a Karenina Anná-ban játszottak együtt utoljára. Eljátszották híven, amit Tolsztoj megírt: a két embert, akik egymástól elszakadóban fogékonyak lesznek a világ minden szenvedésére.
A megcsalt Kareninben Somlay eljátszotta a menekülő embert. Igen, akit Tolsztoj megírt:
„Megérezte, hogy az emberek gyűlöletét nem fordíthatja el magáról, hisz ennek a gyűlöletnek nem az az oka, hogy rossz ember (akkor iparkodhatott volna jobbá lenni), hanem, hogy szégyenletesen és undorítóan boldogtalan.
Éppen ezért, mert a szíve olyan elgyötört, tudta, hogy könyörtelenek lesznek hozzá. Az emberek, érezte, megsemmisítik őt, ahogy a kutyák is megfojtják az elgyötört, fájdalomtól nyüszítő kutyát. Egyetlen menekvése az emberektől, ha elrejti a sebeit előlük …”
Az életben ez Somlaynak nem nagyon sikerült. A sebek rejtegetése. Így a menekvés sem.
Az üldöző és az üldözött. Árgirus és Karenin. A kör bezárult, és ebben a körben, a kétszázötven-egynéhány szerep nyüzsgésében, ott van az emberi lét talán minden variációs lehetősége. Színéről és visszájáról. Ahogy azt az előbb idézett József Attila-sor második fele mondja: „minden, ami volt, van”.
Aki látta Somlay 1945-ös arcképeit, láthatta: milyen soványan, megviselten és micsoda lobogással kezdhette akkor újra az életet.
Fiatal apa volt megint. Imádta fényképeztetni magát csöpp kislányával. Ez volt a kitörés a körből.
Legalábbis: a kitörés kísérlete.
A találkozás az új nemzedékkel.
Van egy megőrzött mozdulata, amelyet soha nem fog elkoptatni az idő, a Valahol Európában egyik képén: Somlay feltűnik, és jön hátizsákkal a faluból, hozza az ennivalót a gyerekeknek.
Öreg Árgirus, aki a háború után a jövőt keresi, ahogy az a gyerekszemekben ragyog.
A valóságban is így érkezett meg a szabadságba, amelynek becsületére mindenkinél kényesebb volt.
Mint Árgirus a tündérkirálylányéra – akit megütött.
A Hősök nélkül színészeiről
Tíz évvel ezelőtt a Váci utcában a Bartók Terem úgy hirdethette magát: modern egyfelvonásosok bemutató színpada. Nagy szó volt ez. Egy igen korszerű és aktuális drámai formának nyitott itt kaput a Bartók Terem gazdája, a Filharmónia. A dráma vendégszerepeltetése Lakatos Éva szívügye volt. S Mátrai Betegh Béláé, ő volt a Bartók Terem dramaturgja. Kevés nagy színház dicsekedhetett ilyen művészeti igazgatással. Tudjuk, hogy az ősidőkben a dráma bölcsőjét a zene ringatta. Úgy látszott, mintha itt megismétlődött volna a műfaj születése. („A zene szelleméből” – ahogy Nietzsche mondta.)
Két első egyfelvonásosomat itt mutatták be. Szerencsés csillag alatt, mert mind a két darabom azóta is
él. Az egyik a C’est la guerre volt, a másik az Ők tudják, mi a szerelem. Ennek a két egyfelvonásosnak zavartalan, jóízű bemutatója kedveltette meg velem a műfajt annyira, hogy azóta is tovább művelem, mintha volna kinek …
Apáthy Imre rendezte a C’est la guerre-t. (Játszott is benne: a szemben levő lakásból gramofonozó öreg szatírt.) A búcsújelenethez érve azt mondja Zách Jánosnak:
– Itt most valamit ellopunk Somlaytól. Amikor a Hősök nélkül-ben búcsúzott Tőkéstől, így fogták egymás kezét, közben távolodtak … És utána megragadta az ajtófélfát. Eltűnt. Csak a keze maradt bent a színpadon.
Amikor Apáthy instrukciója ezt a mozdulatot előhívta a színháztörténet limbusaiból, Somlay már vagy tíz éve halott volt. Vajon csak az effektus végett idézte-e fel ezt a mozdulatot Apáthy? Persze, hogy avégett. Az effektus számít, csakis az. Egy effektusért a lelkünket is eladjuk, s a halottainkat se hagyjuk nyugodni. De amikor Zách János, elfogadva az instrukciót, megismételte a halott Somlaynak ezt a mozdulatát, mindnyájan úgy éreztük: egy szertartást végez.
Egy pillanatra a színpadon jelen volt Somlay.
Igen, a szertartás sikerült.
A legmúlékonyabb műalkotásból, a színészéből, valami, ha csak egy mozdulat is, kiszökött az egyszeriség végzetéből, és élt tovább. Nem a fénykép vagy a hangszalag merev rögzítésével, amelyre rászáll a por, és az idők múlásával enyhén komikus lesz. Hanem egyedül méltó módon egy színészkolléga átélésében, színházi előadásban s ugyanolyan lenyűgöző hatást váltva ki, mint egykor az eredeti.
… Mint a színházban mindennek, persze, ennek is több indítéka lehetett. Apáthy feltehetően nekem is örömet akart szerezni. Ezért is idézte bele legfrissebb darabomba a legelső darabom egyik nagy jelenetét.
Figyelem a szerző iránt?
Lehet.
De ami ebből született, mindnyájunk számára, akik ott voltunk, feledhetetlen lecke: azért ki lehet csikarni ebből a legkönyörtelenebb színészi múlandóságból a maradandóság eleven szikráit. Ugyancsak múlandó színészi alkotással.
Kell is ez a lecke. Tőkés is meghalt azóta, akitől ama mozdulatával Somlay búcsúzott. Most bontják a Nemzeti egykori Kamaraszínházát, ahol a búcsú történt. És meghalt Apáthy is, aki a búcsút fölidézte.
A drámát úgy szerkesztettem meg, hogy a három felvonás három lépcső legyen, s aki ezen végigmegy, fokról fokra jusson el az uralkodó osztály legkonvencionálisabb nézeteitől a rendszer radikális tagadásáig. (A darab úgy kezdődött, mint egy Csathó-vígjáték, s úgy fejeződött be, mint egy haláltánc.) Talán mondanom sem kell, hogy a dráma folyamán élesedő szemlélet az író fejlődését is tükrözte. Ezt a fejlődést viszont az író (a kör így bezárul) jórészt a dráma írásának köszönhette: a drámai műfaj logikája rövid úton vitte el az írót olyan konklúziókhoz, amilyenekhez különben ki tudja, mikor s milyen kerülőkkel jutott volna el. Talán soha.
Hadd mondhassam itt el: azóta is úgy bízom a drámában, a jól megszerkesztett drámában, mint korunk modelljében, amelyben két-három óra alatt gyorsítva le lehet játszani egy különben áttekinthetetlenül terjengős történelmi folyamatot. S az író munkája, a dráma megírása pedig: ugyanennek a folyamatnak első levezetése … Épp ezért vallom, hogy a dráma menete majdnem annyira független az író kezdeti elképzeléseitől, társadalmi elfogultságaitól, amennyire egy vegytani kísérlet kimenetele is függetlenítődhetik a vegyész várakozásától. Igen, a mű, mint az objektív világ tükre, reánk cáfolhat. Alkotóira is.
És így megválthat minket.
Ennek az első színpadra és kiadásra került darabomnak a dialógusait ma már csak pirulva tudod olvasni: olyan suták, épp a nagyot akarásukban. Micsoda szerencsém volt, hogy akadtak annak idején, akik nem a mesterségbeli rész fogyatékosságaira, hanem a dadogva előadott drámai gondolatra, a koncepcióra figyeltek. (Ezt próbálom ma törleszteni, ezt az adósságot, amikor új drámák fogadtatásánál – sok kritikussal ellentétben – a mesterségbeli rész esetleges ügyetlenségei helyett a koncepció eredetiségét – ha van! – helyezem előtérbe. Ma, amikor már tudom, megtanultam a dialógusírás, jelenetszerkesztés stb. mesterségét, nyugodt lélekkel elmondhatom, nem hazabeszélek: vajmi kevéssé számít, amit az író megtanult s amiből rendszerint osztályozzák. Drámai gondolatainak eredetisége, merészsége, történelmi érvénye számít!)
Hogy egy színigazgatót, hogy egy olyan műveltségű dramaturgot, amilyen Szűcs László volt a Nemzetiben, s hogy egy fiatal rendezőt a koncepció izgasson, az egy lendületes színháznál szinte természetes. (Még ha az a koncepció nem is volt akkoriban kockázatok nélkül való.) De hogy a színészek! Hogy a színészek olyan odaadóan vállalják egy elsődrámás író ügyetlen dialógusait, a májusi melegben való próbákat, a nem is biztos bemutatót! … (A főpróba napján délutánra emlékpróba volt kiírva a szilveszteri műsor három egyfelvonásosából, hogy a darab betiltása esetén lehessen mit játszani.)
Az egyik emlékpróbán Somlay végigcsinálja a második felvonásbeli nagy jelenetét Tőkéssel, s aztán – óraláncát forgatva – diadalmas szarkazmussal leszól a sötét nézőtérre: – Nem méltóztattak észrevenni, hogy súgó nélkül próbálunk? A súgó elfelejtett bejönni.
S mindezt akkor, amikor a darab szerzője és rendezője együttvéve se voltak ötvenévesek.
A Hősök nélkül színészei közül egyikkel se kerültem össze színpadon soha többé. De a barátság mindegyikkel megmaradt. Somlayval, Lánczy Margittal a jó barátság halálukig, Kovács Károly, ha összetalálkozom vele az autóbuszon vagy a földalattin, mindig felelevenít valamit az egykori előadásból, s ami minden emléknél lélekemelőbb: arról is szokott beszélni, hogy szeretné egyszer eljátszani Somlay akkori szerepét.
Hogy a Nemzeti színészei – és Somlay átjőve a Vígszínházból – általában ilyen szeretettel fogadták ezt a darabot, amely nekik bizonyára nem sok sikert ígért, abban Olty Magdának volt nagy szerepe. Az a csoport, amelyhez ő tartozott (Major, Gobbi, Várkonyi, Horváth Árpád), műveltségben, tehetségben olyan kiváló, politikai hitvallásban olyan következetes volt, hogy a legkonzervatívabb ízlés és a leghivatalosabb politika is zavart defenzívába került velük szemben. A művészi közvélemény nem tudta kivonni magát hatásuk alól.
A darab bemutatója után valamilyen (szerzőknél már megszokott) kesergésemre Olty azt mondta:
– Ne törődj vele! Majd tizenöt év múlva újra eljátsszuk. Az lesz az igazi.
Számon tartottam ezt a jóslatot. Amikor közeledett a tizenötödik év, az 1955–56-os szezonban, csakugyan, a Madách Színház műsorára tűzte a Hősök nélkül-t. Uray Tivadarra osztották ki Somlay egykori szerepét. Mészöly és Sarkadi volt a dramaturg. (Néhol szelídíteni kellett az egykori szöveget, nehogy a közönség azt higgye: utólag íródott.)
Az állítópróba után hirtelen csend. – Letiltották? – Igen. – Miért? – Nincs indoklás.
Horvai István a Parlament előtt a hóban egy hosszú délelőttön át várt valakit, akinek magyarázatot kellett volna adnia. Nem kapott magyarázatot. Az intézkedés megmaradt a szubjektivizmus szféráiban.
A Hősök nélkül 1942-es szereplői közül Lánczy Margitot színpadon megint és utoljára, tizenöt év múlva, a Madách Színházban láttam. Németh Széchenyi-jében ő volt Crescentia. Mint akik már napfénynél is érzik a közeledő vihart, úgy lobbant be a színpadra, a baljóslatok, rossz előérzetek, szorongások űzöttjeként, valami hangtalan sikollyal. A szerepe, véletlenül, hasonló volt a Hősök nélkül-ben is. Ott, Ilona szerepében, egy olyan asszonyt játszott, aki elsőnek sejti meg bátyja öngyilkossági szándékát. (Hogy ez a szándék a Hősök nélkül Isóf Jánosánál csak komédia, részvétre zsarolás, önsajnáltatás, a hamis tudat takarója s ürügy egy szélsőjobboldali vezérszerep vállalására – ez következett a darab címéből és programjából: azokról szólott, akik a tragikus véget vállalni már nem tudják, de azért még tetszelegnének benne …)
A Hősök nélkül arról a korról szólott, amelyben megíródott. És arról a társadalomról, amelyiknek a Nemzeti Színházba bérlete volt. A díszletet, Székely Györggyel és Jaschik Álmossal, ezért úgy terveztük, hogy függöny nincs! A közönség a nézőtérre belépve máris érezze: hazajött, otthon van, itt róla lesz szó. Nincs olyan mentsége, hogy ez csak színház. Nem színház. Autentikus hűvösvölgyi villa. A jegyszedőnő itt ülteti le a nézőt. A villa halljában. A falon szarvasagancsok és az ősök képei.
A képek a színház raktárából kerültek a falakra. Az utolsó próbán azt mondja Lánczy Margit:
– Zavarnak engem ezek az ősök. Olyan idegenek. Nem hozhatnék én ide családi arcképeket?
Délután felmentem Lánczy Margit szép, várbeli lakására. A régi Keglevich-arcképek közül válogattuk ki azokat, amelyek aztán rákerültek a díszlet falára. Hogy hasonlítottak Lánczy Margithoz, az csak természetes. De még olyan is akadt, amelyik Somlayhoz hasonlított.
Somlay megnézte, s olyasmit mondott:
– Talán egy Luzsénszky rokon.
Így tudtam meg, hogy ő meg ilyen néven tarthatott volna számon főrangú felmenőket.
Egy színésznő emlékére – minden színésznő emlékére
Ödipusz és Jokaszte vasárnap ebéd után izgatottan kezdett keringeni a lenti hallban. Honnan tudták, hogy vasárnap van? Vagy főzés közben Teréz elmondogatta nekik, hogy ma biztosan eljön a gazdátok? Értették Teréz szavát, sokat beszélt hozzájuk. Ha Ödipusz elcsavargott, Teréz volt az, aki kiállt az utcára, és szívhez szólóan hívogatta: „Ödipusz, kicsi Ödipusz, gyere haza a te Jokasztédhoz, Ödi-Ödi-Ödi-puszika! Puszika-Ödipuszika! … Vár a Jokaszte!” Ezen aztán a klasszikus kultúrában jártasabb Naphegy utcai lakosok az ablakban vagy a balkonjuk korlátjára dőlve, úgy szórakoztak, hogy a könnyük csurgott bele. Ödipusz – egyedül, de néha Jokasztéval együtt rendszerint hétfőnként ment világgá. Úgy látszik, a vasárnap délutáni vizit felizgatta őket, s másnapra megbeszélték, hogy megkeresik a gazdájukat. Ez, persze, képtelenség volt, hiszen a legokosabb sziámi macska sem tud eltalálni a Naphegyről Budakeszire, a tüdőszanatóriumba.
Vasárnap délután rendszerint csakugyan megjelent a gazdájuk. Ha olyan jól volt, hogy kijöhetett.
Jól volt? Mit jelent ez?
Hiszen akkor is igazán úgy látszott, hogy jól van, amikor utoljára járt nálunk, egy április eleji vasárnapon. Még tovább is maradt a szokottnál. De a szanatóriumba érve már nem volt jártányi ereje sem, csak leült a kertben egy padra. Onnan vitték be. S akkor éjszaka három órakor feltört a torkán a vér. Ahogy a szíve küzdött, annak a ritmusára. Sugárvérzés. (Ilyen szép neve volt a halálának.) Pár percig tartott. Mint egy színpadi monológ. És ebbe most is – mint régen – beleadta utolsó csepp vérét is …
Ödipusz és Jokaszte ezután még zárkózottabb lett. Észrevették, hogy vége azoknak a vidám vasárnap délutánoknak. És Teréz se biztatta őket többé. Hamarosan odaadtuk őket az Állatkertnek, és igyekeztünk meggyőzni magunkat, hogy ott egész biztosan jó dolguk van.
Lánczy Margit volt a gazdájuk.
A Hősök nélkül óta nagyon sokáig nem láttam őt. Úgy hallottam, még a háború alatt Olaszországban telepedett meg. Ott mindjárt nagy szerepeket is kapott. Gondoltam, biztosan férjhez ment közben valami arisztokratához. Nem volt nehéz elképzelni őt egy régi római palotában, contessa-ként.
Gyerekeinket a Várba hordta fel anyjuk óvodába. A kisebbiket – elég nagy volt már – szokás szerint ölben. Miközben az kétségbeesetten kiáltozta: ölembe! ölembe! Talán attól félt, hogy a lépcső közepén mégiscsak leteszi őt az anyja – preventív tiltakozás volt? Vagy az a gondolat, hogy egyszer így is, úgy is a maga lábára kell állnia – már elég volt elkeseríteni az anyaöl édességét? S ráadásul nem is maga, hanem – szerepcserével – az anyja nevében esengett: ölembe! Ez a Mikó lépcsőn mindennap feltűnő karaván – kutya is tartozott hozzá, egy folyton csaholó ír szetter – alkalmas volt arra, hogy derűs vagy filozofikus gondolatokat ébresszen azokban, akik rendszeresen találkoztak vele, az emberi vágyak soha ki nem elégíthetőségéről. Egyszer azzal jön vissza Irke, hogy a lépcsőn szembetalálkozott egy asszonnyal, aki jól megnézte a két gyereket, s aztán megkérdezte, hogy nem az én gyerekeim-e. Azok? Gondolta mindjárt, mert ő ismeri az apjukat, játszott a darabjában. S megmondta a nevét, Lánczy Margit. A két nő mindjárt összebarátkozott. Azt hiszem, ettől kezdve gyakran találkoztak, legtöbbször fent a Várban, Feszty Masánál. Egyszer egy levelezőlapot láttam, talán a látogatását mondta le, az aláírása megrendített: „gondolj a te élőhalott
Margitodra”.
Én csak akkor kezdtem beszéltetni őt tragikus életéről, amikor a Római karnevál gondolata felmerült bennem. Ma már nem tudom, hogy ki volt előbb: a darabom hősnője-e (páriasorban élő, egykor nagy színésznő) – vagy Lánczy Margit? Nem is akartam szétválasztani őket. A dráma hősnőjét is Margitnak hívják. Bár azt hiszem, mindkettőjük előtt élt már bennem az őskép, s ezt Baudelaire-től ismertem:
| Görnyedten, létetek röstellve óvakodtok |
| a fal mentén tovább, félénk árny-asszonyok, |
| s nincs ki köszöntene, különös árva sorsok! |
| öröklétre megért bús emberi romok! |
|
A filmgyárból jött, statisztált. Azt mondja: – Úgy megittam volna ott egy csésze kávét. S az altiszt meg jött, hogy hány feketét kérünk. Erre nem álltam tovább, odamentem a színészekhez, akik a felvételek során úgy tettek, mintha nem láttak volna meg, azt mondom X-nek, hogy ugyan hozass már nekem egy csésze feketét. Azt látni kellett volna, milyen zavarban mondta, hogyne, hogyne … Egy feketére igazán meghívhat, gondoltam, Lady Anna voltam, amikor ő III. Richárd volt.
De hogy Gobbi két szál virágot hozott egyszer neki, s hogy Psotának pedig eszébe jutott, hogy Margit-nap van, és még ajándékot is vett: hónapokra visszaadta a büszkeségét.
| S a szép szál, büszke nőn a ritmus tüze átgyúlt, |
| még itatta ütem és harc és harsona; |
| szeme, mint vén sasé, néha kerekre tágúlt |
| s szinte babért kívánt nagy márványhomloka! |
|
Belőlem szintén hiányzik a magasabb rendű emberi tehetség egy csésze kávéval kéretlenül is megkínálni egy régi kollégát – mi vitt akkor rá, hogy annyit beszéltettem őt? Az írói kíváncsíság? Az sincs meg bennem. Csak ideges tiltakozást érzek a szenvedés láttán. Ha beszéltettem, el kellett neki szenvednie ezt is: feszengésemet, a kurta-furcsa szavak udvariatlanságát. Részvétem és részvéttelenségem így együtt: magam számára is viszolyogtató egyveleget alkotott. Ez megint csak nem fokozta tapintatomat.
Lánczy Margit az emberi lélek minden kapcsolási hibáját tökéletesen ismerő művész fölényével tűrte a túl udvarias házigazdának hirtelen metamorfózisát ingerült és kiabálós szörnyeteggé. Még ha látnivalóan egész testében meg-megrebbent is a hangos szóra, mint a rádiók varázsszeme. Azt hiszem, a halálig tanuló színésznő szakmai figyelmével tanulmányozta bennem azt a csodabogarat, akit egy alakításában még felhasználhat.
Én meg őt tanulmányoztam.
| Különös lényeket követni hajt szeszélyem, |
| kikben a múlt varázs fáradt emléke él. |
|
Engem főként az érdekelt, milyen a jegyszedőnők élete. Ugyanabban a színházban, ahol valamikor a színpadon játszottak …
– Sikerült tökéletesen elfelejtenem, hogy színésznő voltam … – Magabiztosan mondta ezt, diadalmasan. – Én el akartam felejteni, hogy színésznő voltam. És sikerült … (Szinte sugárzik, ahogy ezt mondja. Mi ez? Tettetés? A megalázott ember csak azért is fölénye? Nem biztos. Hisz csakugyan óriási teljesítmény: túljutni élete egyetlen értelmén, a színészi ambíción. Ezt számon tarthatja mint legnagyobb sikert. Van erkölcsi siker is, a lélek dresszurájának eredményeképp … A lemondás … Na ja, ha csakugyan túljutott; de ez nem biztos. Csak hallgassuk tovább.) – Megvolt a módszerem. Mint jegyszedőnő, az előadás alatt kint ültem az előcsarnokban, és ha muszáj volt bemennem a nézőtérre, nem néztem föl a színpadra. Vigyáztam, hogy véletlenül se nézzek föl. Úgy járkáltam a nézőtéren, mint egy apáca. Azóta, hogy jegyszedőnő lettem, többé nem láttam színpadot. Egy pillanatra sem. – Egy kis mosoly, hogy a szót súlytalanítsa: – Fogadalmam tiltotta … – Kis csend, aztán ezt a csendet meg se törve, csendesen megkérdi: – Most már elhiszi, hogy tökéletesen elfelejtettem?
| Felvette szárnyait az Önfeláldozásnak |
| és szólt: „Nagy, büszke Griff, szállj az égbe velem!” |
|
Azután hirtelen átcsap egy másik témára, szakmaira, hogy milyen borzasztóan rosszul beszélnek ma a színészek. (Persze – gondolom – a színpadra nem néz fel, de a hallása annál élesebb; mint a vakoké. Hogy figyelhetett a színpadról elhangzó szó minden hangsúlyára – lesütött szemmel s féltékenyen.) Szövegeket ajánl beszédgyakorlatra. „Sírni, sírni, sírni …” – ő valamikor ezt az Ady-verset használta szolfézsnak. Magasan kezdeni, mélyre menni – mélyen kezdeni, magasra menni. Egyetlen lélegzettel a verset félig elmondani. – Brillírozó vers, áriát csináltam belőle. – Majd hozzáteszi: – Tudja-e, hogy később aztán hol jöttem rá, hogy hogyan kell ezt a verset elmondani? Hát a börtönben. – (Miért volt lecsukva – nem mondta. Talán nem is igen tudta. Mi meg nem kérdeztük.)
… Most, hogy ezt az emlékezést próbálom összerakni régi naplójegyzeteimből – a „Sírni, sírni” után –, megakadok. Három bekezdés jön itt a füzetemben, sebtében odavetve, látnivalóan csak emlékeztetőül, de már nem bírok rájönni, hogy mi is a háttér, mire rímelnek … Idemásolom … Hátha annak, aki elolvassa, sikerül tovább gombolyítania a sötétben elvesző szálakat.
Közben asztmás roham. Ez az, amitől egész idő alatt félt. Mindennek vége. Később tudja meg, hogy most szeretett belé a férfi.
Itt a gép. Elkezd levelezni – „mennyi a restanciám!”
A mama játszotta a címszerepet. A mama borzasztóan tetszett neki. Nem volt mit csinálni, igazi dáma volt.
A mama, persze, a mama, Lánczy Ilka! (Akiről Bálint Lajos azt mondja, hogy egy olyan korban, amikor még minden színész és színésznő gyönyörűen beszélt, messzire kitűnt a kollégák közül legtökéletesebb beszédkultúrájával.) A mama, akiről a lánya nem győz eleget beszélni. S a mama oldalán a tragikus gavallér, a papa … Ragyogó szemmel beszél róla is, hogy gróf létére milyen művelt volt, és hogy hozzájuk, gyerekeihez, milyen kedves … Ragyogó szemmel – talán azért is, hogy ne jusson eszembe firtatni, miért is kellett nekik akkor, gyerekeknek, a mama nevét viselniök. Igaz, hogy a papa hirtelen halt meg, párbajban. (Már ez maga is: a XX. században párbajban elesni – egy színházi intendánsnak, igazi párbajban, igazi kardtól keresztüldöfve, igazánból meg is halni. Ó, Beszterce ostroma!) Utolsó szavával, hogy Hevesi Sándort kérte, legyen gyerekei gyámja … Keglevich után hamar meghalt Lánczy Ilka is, fiatalon. Margitot csakugyan Hevesi Sándorék nevelték föl. Róluk beszélt. Szüleiről, nevelőszüleiről – ragyogó szemmel, megunhatatlanul.
| Szemük kisgyermekek égi mosolyra gyúló |
| szeme: csodálkozik mindenen, ami fény… |
|
| Szemük kút, millió könny kútja, sohse száraz? |
| tégely, melyben kihült érc csillog… |
|
|
Mondják, de én is észrevettem már, hogy azoknak a lelkét, akik halni készülnek (bár ezt talán még maguk se tudják), megszállják a szülők. A szülők árnyai. Minduntalan róluk kezdenek el beszélni, rájuk emlékeznek, s végül őket hívják …
Így volt ez akkor is, azon a vidám áprilisi vasárnap délutánon, amikor Ödipusz és Jokaszte mint cirkuszi tigrisek ugráltak fel gazdájuk térdére, onnan a vállára, onnan le a földre s megint föl a térdére, el nem unva ezt a kerge játékot – s úrnőjük csak nevetett, hogy micsoda bolondozást csapnak ezek a vadállatok. – Látjátok, ők is megérezték, hogy engem ilyen nagy öröm ért. – Mert aznap tulajdonképpen azért jött hozzánk, hogy felolvassa nekünk Beregi Oszkár levelét. Előző nap kapta. Ez volt az oka nagy örömének. Két-három héttel azelőtt kért meg, hogy szerezzem meg neki Beregi Oszkár címét. Gondoltam, talán kérni akar magának valamit. Most, a Beregi leveléből kiderült, hogy akart is: egy kis fényt a szülei emlékére. Beregi ismerte a szüleit, írja hát meg, milyenek voltak, őszintén – ezt kérte. Mert valami újságcikk jelent meg akkoriban, és ez megbántotta őket. De most itt a válasz. Akár publikálni is lehet. Több oldalas válasz, tele személyes emlékekkel, Lánczy Ilkáról meg Keglevichről … A légiposta finom selyem levélpapírját magától messzire eltartva, hogy szaltózó macskái bele ne tépjenek (vagy hogy az írást jobban lássa?), szülei apoteózisát olvasta fel Beregi leveléből. A hódolatból kijutott a címzettnek is.
„Kérdezi, hogy emlékszem-e még Magára? Hát hogyne emlékeznék az én legszebb Évámra” – így kezdődött a levél.
Jegyzetfüzetemben ott az emlékeztető: „Lemásolni Beregi levelét! Többszörösen a színháztörténetre tartozik.”
Mi lett a levéllel? Amikor Lánczy Margit felolvasta, azon a vidám vasárnap délutánon, vivőere a mellében már meghasadni készült. A papírneműt az elhalt betegek után a tüdőszanatóriumokban, úgy tudom, el szokás égetni.
A levelek elégnek, küldőik is meghalnak, a jegyzeteim elmosódnak, értelmük elszáll … Az abszolút elmúlás képe, az elmúlás legparadoxabb képe: a halott színésznőé. Baudelaire-nál is.
| S Thália szűze (óh, nevét csak a halott |
|
Soós Imre
A történelemnek is megvannak a maga tavaszai. Ilyenkor minden jelenség a megújulásról beszél, a virágos ágak szinte kiverik az ember szemét. Honegger szólaltat meg egy ilyen történelmi tavaszt oratóriumában, azt a pillanatot, amelyben Jeanne d’Arc elindul falujából, a májusi ünnep gyerekzsivajától kísérve, szívében azzal a gondolattal, amit a prédikáló barátoknál sokkalta bölcsebb hársfájuktól tanult egy holdfényes éjjelen … Spira! Spera! – üzennek még utána a harangok.
Ilyen serkentő szózatra fakadt itt nálunk is minden 1945 után. Felszólító módban szóltak hozzánk is a harangok, a hidak, a romok, a fák – szinte Kölcseyt idézték: hass! alkoss! gyarapíts … Indítás volt a szóban, készség a szemekben. Minden jelenség jelkép is volt, látnivalóan a Haza emelkedett feljebb a porból minden egyes ház épülő falával.
Hogy is ne éreztük volna tehát jelképnek és igazolásnak, történelmi szükségszerűségnek, és egy kezdődő hőskor csudás elemének a megannyi új csoda között, hogy a volt Stefánia úton, ahol valamikor színésznők sétakocsikáztak főúri lovagokkal, az egyik palota kapuján becsenget egy mezítlábas parasztfiú, azzal a kérdéssel, hogy tanulhatna-e itten színésznek. Szavában a Hajdúság kérdezett, és Vas megye kiáltotta ki rá az igenlő választ.
Lehet-e ennél művészibben sűríteni egy történelmi fordulót? Hisz nem arra készült-e a magyar történelem, mióta István papjai elől az erdőbe húzódtak a csacska énekek mondói, nem arra készült-e Dózsával és Petőfivel, hogy egyszer majd kanászgyerekek szavalhassák Pesten, amit csak ők tudnak igazán elszavalni:
| Itt születtem én ezen a tájon, |
| Az alföldi szép nagy rónaságon. |
| Ez a város születésem hellye …
|
|
Mert így mondta el – ezzel a megduplázott lly-vel is hitelesítve a versben álló tényt az alföldi születésről –, így mondta el a mezítlábas kiskanász a kollégiumi felvételi vizsgálaton Petőfi versét, életrajzi beszámoló helyett. Persze hogy életrajzi beszámoló volt ez így is. Magát mondta el a versben, magát és azt a világot, amelynek hírnöke volt. Áradt belőle a közlési vágy, a csupán csak mozdulattal, hangsúllyal közölhető dolgok közlésének vágya. Mint először ez a Petőfi-vers, később a szerepei is éppilyen önvallomások voltak s egyben jelentések a népéletről. Pontosabban: jelentések arról, hogy az „általános ember” milyen sugártöréssel mutatkozik meg abban a sűrűbb közegben, amelyből ő fölkerült. Ha nem halt volna meg oly fiatalon, és végigjátszhatott volna minden szerepet, amit csak akart, a világirodalom egész repertoárja kevés lett volna hozzá, hogy Soós Imre végére jusson beszámolójának. Annyi mondanivalója volt arról, hogy mik gyűltek föl az elnyomottak lelkében: miféle haragok és miféle gyöngédségek. Egy elnyomás nélküli társadalomban akart erről vallani. Nemcsak a szinte testére szabott Sarkadi- és Móricz-szerepek voltak jók erre, hanem Gorkij és Shakespeare drámái is.
Amikor legelőször láttam játszani – egy francia vendégnek, ha jól emlékszem, Léon Moussinacnak tartottak bemutatót a Horváth Árpád Kollégium fiataljai –, mi, magyarok, a paraszti hitelességet vettük észre először Soós Imre és Horváth Teri játékában. A francia vendég pedig: micsoda Molière-színész lehet belőlük! S ez így is van rendjén, ha a dolgok mélyére nézünk. Gondoljuk csak meg, hogy Móricz Zsigmond ifjúkori élettervében első helyen egy teljes Molière-fordítás állott, s utána akart csak hozzálátni a maga műveihez, s hogy első színpadi sikerén, a Sári bíró-n mennyire érzik is ez a legjobb molière-i iskola, még ha előbb nem is járta végig olyan alapossággal, ahogy tervezte, s hogy látnivalóan épp a magyar népi színek tüzesebb ragyogása köszönhető a nagy francia példának. Vagy lássuk Illyés munkásságában: milyen jót tesz Molière-nek, ha népi író fordítja magyarra, s viszont: milyen jó hatással volt Illyés drámai munkásságára Molière, hisz épp molière-i stílusú vígjátékaiban, a Lélekbúvár-ban és a Tűvétevők-ben érte el legjobban a tartalom és a forma oly kívánatos egyensúlyát.
Soós Imre pályája túlságosan hamar véget ért, pedig bizonyos, hogy a legjobb példákat, épp a színházi példákat, ő szolgáltatta volna a népi és a klasszikus vígjátéki stílus egységére. Utolsó nagy sikere a Sári bíró-ban volt, s utána egy Goldoni-szerep várta. Moussinac jóslatára ez lett volna, tíz év után, valami próba- vagy beteljesülésféle. De a nagyon áhított dolgok sohasem úgy teljesülnek be, ahogy elképzeltük. Ami beteljesülést ígért, végzete lett. Akkor roppant össze Soós Imre.
Csak úgy fakadt belőle a közölhetnék. Mesélik, hogy amikor a Lúdas Matyi felvételein az öreg doktort kellett neki eljátszania, mindjárt egész választékkal szolgált: öt különböző öregembert mutatott be rögtönözve a próbán, s az ámuló rendezőknek és a kollégáknak szerényen magyarázta, hogy a sorozatban szerepelt a két nagyatyja és három szomszéd. S ha ráhagyják, talán folytatta volna a sort, amíg be nem mutatja a balmazújvárosi tanyák minden vénemberét. De nemcsak az a világ volt gazdag, amelyről tudott, hanem vele együtt a maga belső világa is. Ugyancsak a Lúdas Matyi próbáin fedezték fel, hogy minden állatot más szemmel nézett; változott a tekintete, amikor az ökrökről a lovakra, a lovakról a bárányokra, a bárányokról a kecskékre pillantott. Le is fényképezték aztán az állatok vásári vonulását Soós Imre arcának tükrében.
De hiszen épp az a jellemző rá is meg mindenkire, akiben közvetlenül fakad a mondanivaló, hogy nem lehet határt vonni a tárgyi és a belvilág között, a tények és az indulatok között. Amikor – szintén a Lúdas Matyi felvételeinél történt – buzgó segédrendezők magyarázták neki, hogy Lúdas Matyi miféle érzelmekkel viseltessék Döbrögi iránt egyfelől, s az anyja iránt másfelől, Soós Imre egy történettel válaszolt: gyerek volt még, s az anyja elment szalmát lopni, mert nem volt mivel begyújtani a búbosban. Sikerült is, már jön kifelé a kazlak közül, jól megpakolva, csak azt nem veszi észre, hogy az ispán mögötte van, és meggyújtja a hátán a szalmát; az anyja csak fut-fut ki a szérűskertből haza, hátán a lángoló köteggel … majdnem odaégett.
Efféle személyes emlékekkel, efféle személyes indulatokkal gyújtott alá Soós Imre a szerepeinek. Meg volt pakolva az ő válla is égő szalmaköteggel. Ennek is része van benne, hogy fiatalon elégett. Az elnyomás és rettegés gyerekkori emlékeit talán akkor a legnehezebb kibírni, amikor tolmácsolásuk az élet értelmévé lesz. Most mint lopott fát viszlek titeket, mondja József Attila is a szegény fadobálókról éppen az egyik legfájdalmasabb, szívszorongató versében.
Ki tudja, milyen történet tette feledhetetlenné számára azt az öreg baktert, akit főiskolai vizsgáján tárt elénk? Hadd tegyük hozzá, hogy immár nekünk is feledhetetlenül. Nemcsak az érződött Soós Imrének ezen a figuráján, hogy riadtan ébred az öreg, mert már dübörög a vonat, hogy ingben-gatyában megy ki a bakterház elé, hogy most itt áll esőben-szélben az éjszakában, hanem ráadásul érződött az az alkotói öröm is, mely borszeszlángként táncolt a produkció fölött, hogy lám, milyen öreg tud lenni egy ilyen gyerek, milyen mesebelien öreg, milyen valóságosan öreg, milyen nevettetően öreg, milyen megrázóan öreg, milyen öregesen öreg, milyen gyermekien öreg …
Ezek közül a néma balladái közül (a főiskolán helyzetgyakorlatoknak hívják az efféle pantomímszerű etűdöket, amelyeket a növendékeknek rendszerint rögtönöznie kellett) kiemelkedett a kaszálós jelenet. Hogy is volt ez? Azt láttuk, hogy ott fent az üres dobogón egy legény kaszálni kezd a búzában. Érezhetően melege kezdett lenni, olyan melege volt a kaszáló legénynek, de az csak kaszált tikkadtan, bódultan, elfeledkezve mindenről … Egyszerre csak megugrik valami előtte, de el nem fut, csak vergődik. A fiú lehajol érte, s felemeli a búza közül. Kezébe veszi: ott vergődik tovább a két tenyere közt a nem létező kisnyúl. Egyik lábát levágta a kasza. Riadt részvét, tehetetlenség, bánat. A szenvedő állat láttán a fiú így ocsúdik megint emberré a robotból. S tartja kezében az áldozatot, a hajszolt és kába munka gyümölcsét, a véres nyúlfiókát.
Soós Imrének ez a helyzetgyakorlata, úgy tudom, klasszikus lett: felvételi vizsgálaton azóta is feladják falusi jelentkezőknek, ha azok nem tudnak eredetit kitalálni.
Az a százfelé tekintő figyelem a természet világában, amelyet a mezőgazdasági munka kifejleszt a parasztokban, különös módon még a klasszikus szerepekben is szárnyakat adott Soós Imrének. Emlékezetes lett a főiskolai órán felvázolt Rómeója. Az erkélyjelenetben szédületét Júlia iránt talán mindennél jobban kifejezte az a mozdulata, amellyel a nem létező bokrokat és virágzó faágakat hajtogatta el a szeme elől, hogy jobban láthassa szerelme tárgyát.
Ez után az óra után, kivételes elismerésként, Gellért tanár úr meghívta őt az Erzsike cukrászdába, és fizetett neki egy tortasüteményt.
Persze, könnyebb eljutni Balmazújvárosról Pestre, mint a főiskolai dobogóról a színház deszkáira. Gyalog róva a hosszú Thököly és Rákóczi utat a kollégium és a Főiskola közt, az elsőévesek arról faggatóztak egymás közt, milyen lehet egy színház belseje, hogy mi van ott túl a színfalakon. Annak a történelmi időszaknak a kivételességére vall, hogy azon frissiben olyan alkalmat tudott adni ezeknek a parasztgyerekeknek a bemutatkozásra, mint Az ifjú gárda. Programnak, hitvallásnak hatott már a cím is. A polgári színpad kívánalmai sutba dobva, mind. A fiatalság, ahogy szembetalálkozik a történelemmel – ezt kell eljátszani.
A kockázatot, hogy ilyen színpadon tapasztalatlan fiatalokkal játszatnak nagy szerepeket, nemcsak a rendezők érezték, hanem a fiatalok is, persze. A gyakorlatlanságukhoz elfogódottság is járult jócskán, és ólomsúlyúvá nehezedő tagjaik, a bizonytalanságtól mutáló, rekedtes-tompa hangjuk alá Budapest egyik nagy színpadát kapják. Vannak, akik még emlékeznek rá, hogyan oldódott fel Soós Imre a próbák során. Major, a rendező, biztatta, csak ne féljen. Azt a jelenetet játszották, amelyben a fiatalok megtudják, hogy a németek közelednek Krasznodon felé. Soós Imre ekkor elővett egy darab kenyeret, s elkezdte enni. Teljes odaadással evett, s a németek elleni dühe és lázadozása is egy éhes ember indulataiként hatott. Ettől a pillanattól kezdve természetes és igaz volt minden szava, minden mozdulata a darabban.
S most már keresett is. A fellépési pénzből futotta erre-arra. Így esténként két deci tejre.
Ebben az időben ébred szerelemre egyik partnernője iránt. Azt mondják, ez a viszonzatlan szenvedély haláláig visszafájt neki. Kund Abigélnek hívta a lányt, már akkor, amikor senki sem sejthette, hogy jómaga milyen Bárczy Benősen végzi majd az életét.
Egyelőre még minden úgy ment, mint a mesében. A Főiskola és a színház meghódítása után mi maradt még? A film. Mi sem természetesebb, mint az, hogy a filmgyár egyik nagyfilmjének épp azt a Lúdas Matyi-t tervezi, amelynek címszerepét – ma már így látjuk – nem is játszhatta volna más, mint Soós Imre. Találkozása ezzel a szereppel – mondom – természetes volt, olyan természetes, mintha két matematikai levezetés ugyanegy eredményre jut. Hiszen Soós Imrét ugyanaz a történelmi fordulat dobta fel a tanyák közül Budapestre, amelyik magának hagyományt keresve a filmgyártás tematikájába a múlt plebejus indulatú műveit beiktatta. Könnyű volt felismerni, hogy a Lúdas Matyi-sors csak egy korábbi Soós Imre-sors. A faluról elvágyódást mikor játszania kellett, ezt fűzte hozzá magabátorító instrukcióként: „Ez olyan lehetett, mint amikor én elképzeltem, hogy színész leszek. Olyan lehetetlen.”
De ő ezt már színészként mondhatta. S milyen elismert színészként! A stáb tagjai ma is mesélik a Soós Imre-történeteket: hogyan ejtette bámulatba játékával a rendezőket, színészeket. Ekkor hódította meg Somlay Artúrnak oly zárkózott, s nagy dolgokon oly könnyen meginduló szívét. Sikereinek evidenciájához hadd szolgáljon ez az egyetlen tény: a hosszú felvételek során – hisz a filmnek szinte minden méterén szerepelnek! – se Soós Imre, se Horváth Teri nem rontottak el egyetlen kockát sem.
A film debreceni díszbemutatója – Fazekas Mihály és Soós Imre hazájában – meghozta azt, ami talán a legédesebb: a siker tükröződését az otthoni szemekben. A dicsőség és a családi boldogság oly nagy, és oly valószínűtlenül gyorsan jött, hogy az örömbe bízvást keveredhetett volna egy csöpp aggodalom is: mi lesz ennek a vége?
Annak idején, amikor a városra és a falura apelláló írók ellenséges törzsekként acsarkodtak egymásra, az egyik parittyakő a népeik homlokának irányozva az volt, hogy a városban van az egészség, hiszen a paraszt mind neuraszténiás. Jól emlékszem még egy ilyen régi vitára, amelyben egy idősebb, nagy kultúrájú író az ujjain számolgatta, hogy ahány parasztot ismer, az megannyi idegklinikai eset. Persze, ő csak városba származott parasztokat ismert, jobbára írókat, s így a példái – még ha helytállóak voltak is – legföljebb azt bizonyíthatták, hogy a faluról jött városlakók közt sok a kiegyensúlyozatlan kedély. Csak ezt és nem többet. Hiszen a szárazra vetődött halak vergődéséből – emlékszem, ez volt az egyik ellenérvem – sem vonhatunk le semmilyen következtetést általában a halak életére …
Az bizonyos, hogy a falu és a város oly távol volt egymástól a régi világban, hogy egy „felkerülés” ugyancsak próbára tette az idegrendszert. S az is valószínű, hogy épp a nagy távolság miatt, már eleve a nyugtalanabbja, érzékenyebbje, álmodozóbbja vállalkozott a „felkerülés” veszélyes kalandjára, s ők, persze, aztán könnyebben le is törtek. Erre a bolygóközi utazásra az alkalmasságot akkoriban nem vizsgálta senki. Nem csoda, hogy sok volt a sérültje.
Egy kevéssé ismert régi tragédiájában Illyés Gyula rajzolta meg azt a paraszti hőst, aki elindult a város meghódítására, sikerrel is járt, elérte a dicsőséget, a hatalmat, a nekivaló asszonyt, s a végén – milyen korán! – téveteg Peer Gyntként hullik vissza a tanyák közé, vagy már nem is maga, csak a hazatérő árnya – ki tudja? A tragédia címe a vállalkozás lehetetlenségét példázta a bibliai hasonlattal: A tű foka.
Ennek a paraszttragédiának a felvonások végén és a legvégén visszatérő mondatát, az anya sikolyát vélhette az ember megint hallani 57 nyarán a fölött a kettős sír fölött, amelybe Soós Imrét és feleségét temették. „Mit tettetek a fiammal?” – e szókkal zárul A tű foka. S ennek a némán lélekbe markoló, belevisszhangzó kérdésnek a felelősségéből vitt haza mindenki egy morzsányit, aki ott volt Soós Imre temetésén, mely pontot tett az alig tízéves művészi pályája után.
Oly csudaszerű indulásra ily rettentően értelmetlen vég! Valószínűtlenségükben illenek össze, végletes ellentétükben, mint egy kancsal rímpár. S e kereten belül maga a tízesztendős életpálya olyan, mint egy tükör. Egy regényíró egyszer talán az illető korszak tükrének fogja használni. Mi inkább egy lélek fejlődésének és elbátortalanodásának a történetét látjuk benne. S azt, hogy csak a kezdet, a nagyszerű kezdet volt szükségszerű, mert a vég nemcsak értelmetlen volt, hanem véletlen is, esetleges, a mellékes okok összejátszásából adódott.
De meg kell adni, hogy volt benne rendszer.
Filmjeit ha ma megnézem, azt az emlékemet erősítik meg róla, ami belém vésődött első pillanatban, amikor megláttam a Főiskolán. Vékony metszésű szemében a védekezés, óvatosság: nem vihetik jégre. Sok generáció tapasztalata villant föl ilyenkor a szemében. De a védekező könnyen gyanakvóvá lesz, s a gyanakvót könnyű megmérgezni, csak a hitét kell eltalálni, mint Othellónak. Mi a fiatal színészek legérzékenyebb pontja? A hitük a tehetségükben. De aki sikert sikerre halmoz, mint Soós Imre, annak a hitét nehéz megrendíteni – gondolná az ember. Persze hogy nehéz, csak meg kell találni a valószínűnek ható hazugságot. Ehhez, persze, jágói zsenialitás kell.
Ilyen valószínűnek ható hazugság volt az – csak a hitéből kétségeskedésre hajló, óvatos-gyanakvó lélek kell hozzá táptalajnak –, hogy a Főiskolán feltűnt parasztfiatalok nem tehetségesek, csak a politikai propaganda fújta fel őket: reklámparasztok. Elsőéves rostájuk előtt jutott fülükbe ez a méreg. (Még csak nem is jelképesen mondom, láthatjuk szemléletesen a Hamlet-ben: fülön át mérgezik meg tényleg az öreg királyt.)
De akkoriban minden, még az elkeseredés is előrevitte őket. A rostavizsgán buggyant ki Soós Imréből a fájdalom és az elkeseredés, szavalás közben. A versbeli fájdalom közel állt hozzá, amit a szívébe lopott a pletyka mérge. Elsírta magát a Kisfaludy-vers végén:
| … Távol estem, mint a levél, |
| Melyet elkap a forgószél. |
|
A vizsgáló bizottság tagjai is megindultak ezen. A meggyanúsított tehetség szemük láttára elemi erővel dobta magát a rágalmak fölé.
Könnyű máról visszanézve, a vég ismeretében következetességet látni Soós életútjában, s az emlékezés – vagy a film felidézte alakján felfedezni a végzet árnyékát. Mégis, a Kiskrajcár című filmben szembenézve vele, úgy érezzük, hogy amit az elég laza szerepéhez ad kötőanyagként, alkatba írott sorsként: az már a megkeserített kedvesség sorsa volt és lázadozó lobbanása.
A pedagógiának álcázott kisemberi bosszú ekkoriban már kezdte a sikereit holmi korlátozásokkal megtoldani: nehogy fejébe szálljon a dicsőség. Ha sematikus figurákat alakított, könnyű dolga volt a kritikának a falut látni korlátként a színész mögé. Csuda-e, ha az amúgy is gyanakvó parasztfiúnak erre megrendül a hite? Ekkoriban kezdett el inni. Emlegetett valami megbénult zongoristát – filmen látta: – „én is ez vagyok” – mondta. Huszonöt éves se volt még. A Körhinta sikeréhez, úgy olvasta ki a kritikából, ő nem járult különösképpen hozzá. Dayka Margit szerezte be azokat a külföldi újságokat, amelyek elsősorban őt dicsérték. Ahol még nem ismerték, ott Soós felfedezésként hatott. Hisz világszerte oly ritka jelenség a teljes emberségű fiatal filmszínész.
Utolsó nagy színházi alakításait – Gorkij és Móricz darabjaiban – elmosta az akkoriban hangadó közvélemény más irányú érdeklődése, politikai láza és polgári restaurálhatnékja. S utolsó reményeit: a Peer Gynt-öt és a Budai Nagy Antal-t már nem látta viszont színháza új műsortervében.
Mindez, ráadásul, egy társadalmi változás színében és visszafordíthatatlanságával jelentkezett. Ami volt, elmúlt. Ilyenkor volna aztán szükség az idegek teherbíró képességére.
Ha nem őrlődött volna fel ez a „felkerülés” kalandja között. A klasszikus keszonbetegségek valamelyikétől. (Kicsinyhitűség, bolond szerelmek, ital …)
Soós Imre tehetsége semmit nem csorbult, de a hirtelen divatozó modernizmushoz csatlakozni talán nem érezte magát kellően felkészültnek, frissnek. Azt tudta, amit hozott magával, s amit a főiskolai Gellért-órákon tanult. Ez akkoriban kevésnek látszott, s a sorsát meghatározó Lúdas Matyi-szerep és a vele járó hitvallás pedig tehertételnek.
S csakugyan látta is sok volt reklámtehetség összezsugorodását. Az egykori hamis jóslat babonásan kezdett hatni rá. „Tehetségtelen vagy. A propaganda emelt föl.”
Ezekkel a kétségekkel a szívében halt meg Soós Imre, a magyar színjátszás kivételes tehetsége, akit maga a történelem emelt föl a porból.
A kifejezés Petőfié. S tőle való a színész végzetének meghatározása is: Lekötve csügg ő egy rövid bilincsen – ez a jelen. S hát ha ezt a rövid jelenét és jelenetét a világban még rövidebbre szabja a színész, ahogy Soós Imre tette …
De ehhez a végzethez párosul egy paradoxon is, nem a diderot-i, hanem egy másik színészi paradoxon, mondhatnánk: a színész síron túli, posztumusz paradoxona. Ugyancsak Petőfi érzékeltette meg ezt is, s vele a színészi végzet teljességét – hogy halála után, pláne korai halála után, a színész örökkévalóan nincs többé.
| Elmegy nevével az idő hajója, |
| És menni fog egy örökléten át. |
|
Nem akármilyen múlandóság tehát a színészé. Életével együtt ellobbanó műve nyomában el nem múló hiányérzet jár.
A drámaíró, a filmíró különösen meg tudja érezni egy-egy színész hirtelen eltűnését. Nem véletlen ugyanis, hogy milyen alkatú színészek és színésznők tűnnek föl egy-egy korban. Amit ők, a jelentkező művészek ellenállhatatlan hivatásnak éreznek, az a társadalomnak ellenállhatatlan hívása volt. Mert éppolyan sorsokat tükröző arcokra, éppolyan sugárzású fizikumokra, éppolyan veretű jellemekre adódott szükség a fejlődés során. A színésztípusok kiválasztódása nem független az egyetemes kiválasztástól – a neki való, reprezentatív embereket keresi bennök a maga jövőjével együtt a társadalom. Soós Imre, Horváth Teri, Szirtes Ádám feltűnése éppoly jellemző volt a negyvenes évek második felére, vagy legalábbis ez évek bizonyos tendenciáira, mint Psota, Kálmán, Bodrogi feltűnése az ötvenes évek második felében divatozó ízlésre. Hogy az új rajok nem kiszorítani jönnek a régit, hanem épp amellé, gazdagítani a kort, azt természetesnek tartjuk, már csak azért is, mert a közönség körében is élnek tovább azok, akik az előző színészgenerációban találták meg először a maguk embereszményét. Amellett a drámák is a
teljes kor tükrét szokták adni, tehát színészekben is szükség van valamennyi tendencia és réteg képviselőjére. Meggyőződésem, hogy Soós Imrének nemcsak Horváth Teri vagy Törőcsik volt a „természetes” partnere, hanem például Somlay is. Vagy mondjuk inkább úgy, hogy ők – Somlay és Soós – „történelmi” partnerek lehettek volna (túl a Lúdas Matyi-beli jelenetükön), az újnak és a réginek a harcát vagy szövetségét új meg új drámai konfliktusokban példázni.
A sikerei csúcsán hirtelen eltűnő színész olyanfajta hiányérzetet hagy, mintha egy tükör tört volna össze, valónk egyik felét oly szépnek mutató tükör. Csonkábbnak érezzük mi magunkat, ha meghal Tímár, vagy ha meghal Somlay vagy Bajor Gizi vagy Soós. Az életnek bizonyos színei könnyebben elfakulnak bennünk, a társadalomnak bizonyos reflexei hamarébb belénk rozsdásodnak, ha nem látjuk ezeket a sajátos színeket és játékokat a színpadon.
Másrészt pedig, ha megvannak: ösztönöznek jobbra hivatott képességeink kifejtésére. Mint drámaíró is megtanultam, hogy a színpadra vagy filmre szánt jellemek kialakítására mennyire hatnak az élő – s hadd tegyem hozzá: a holt – színészek. (Vajon az annyi darabomban feltűnő öreg tragikus hősöknek a sorát nem az az élmény indította-e el bennem, hogy az első drámámban Somlay alakítása tette feledhetetlenné a főhőst? – nem ezt az emléket kergetem-e talán azóta is Bernát professzor, az István napja öregei és Berlioz alakjában?)
Soós Imrében történelmünknek egy nagyszerű moccanása tükröződött – a hatalmat magának akaró nép fia volt ő a Lúdas Matyi-ban is, a Kiskrajcár-ban is, a Szeptember-ben is, a Körhintá-ban is. Rómeóban, s a következő Shakespeare-szerepekben pedig láthattuk és láthattuk volna, milyen az, amikor a humánum teljességét annak az osztálynak a fia reprezentálja, amelyik most harcolt meg a hatalomért, győztesen. Ó, milyen Shakespeare-hez hív Shakespeare-alakítások lehettek volna ezek!
Nagyon vágyott eljátszani a Hamletet. (Élete első nagy interjújában Gách Mariannak vall már róla, s tudjuk, hogy utolsó, végzetes kapcsolatának egyik indoka az volt, hogy orvosnője – hamarosan felesége – angolul tudta neki a Hamlet-et recitálni.) Bizony nem az öngyilkossága miatt gondolom, hanem éppen renaissance életkedve és a teljes világra kinyíló egyetemes fogékonysága miatt, hogy Soós Imre utolérhetetlenül tudta volna elmondani azt, hogy „Lenni vagy nem lenni …”
Most már nem lehet neki szerepet se írni. S ez annyi, mintha sorsunk egyik lehetősége hunyt volna ki, egy csillag a sok közül.
Színházi szerepeiről maradnak a töredékes emlékeink. Filmjei viszont teljes egészükben megőrzik egyes szerepeit.
Filmekben ritkán adódik művésznek „nagy jelenetre” módja. Klasszikus nagy jelenet Soósé a deresen, a Lúdas Matyi-ban. Az első pillanattól kezdve – amikor meghallja, hogy milyen embertelenséget készülnek vele tenni, s vékony metszésű szeme kinyílik, szinte a csodálkozástól – micsoda változatait adja a szenvedésnek, s a szenvedő gyerektestben a férfilélek felépülésének. A felismerése a jobbágysorsnak, amikor meglátja a derest: ez az, apja-nagyapja után most ő következik. Micsoda parasztpassió jön most ezután! Nem borítja el a szemét semmilyen indulat, amikor ráhúzzák a deresre, olyan tiszta a tekintete, mint a víz, látnivalóan minden érzékszerve felajzódott rá, ami most következik. Ilyen fogékonysággal tízszeresen fog fájni neki minden csapás. Mert még arra is fogékony, hogy most megveretik. Tanulni indult el a világba, s lám, ez az első lecke, amit kap. De az első ütésekre összekúszálódik benne minden, betölti a riadalom, a kis állat riadtsága, akit vernek. Közben valahogy megszokja, hogy ütik. A teste rándul minden ütésre, sőt: az ütések előtt is már. A homlokát veri ki a veríték. De a figyelme megtalálta a célját, az életcélját: rezzenéstelen szemmel követi Döbrögit. Az arca lázas, nyúzott, a szeme hideg, már gyilkol a szemével.
S ehhez a jelenethez tartozik még, ezt zárja le az az arc, amelyik égő kunyhók füstje közül bukkan ki egy pillanatra, keserű sírással. Mert most már lehet, most nem látják. Bújt az üldözött, s felé kard nyúlt … Kölcsey fájdalma szakadt fel itt Fazekas hősében – a nemzeté a népben.
Bizonyos, hogy ha a szocialista népi drámát, korunk nemzeti drámáját nagyobb odaadással ápolták volna: Soós Imre és az az egész ifjú gárda nem kopott volna ki – még ideiglenesen sem – a színpadról.
Még szerencse, hogy a filmeken volt alkalma inkább szerepelni. Így megmaradhatott még néhány nagy jelenete. Fakuló filmekből is előragyognak ezek. Az építő munka dicséretére született Kiskrajcár-ban ezt az alapeszmét az az egy pillanat hitelesen hirdeti ma is és mindig, amelyben Soós Imrét látjuk, amint vállára teszi a cementeszsákot. Mert nemcsak a mozdulatai hitelesek, hanem a munkával együtt hitelesnek érezzük a munka szépségét is, amely kisüt közben az arcára.
Arra volt hivatva, hogy egy történelmi forduló örömével – amely egybeesett az ő személyes „feltörésével” – oltsa be klasszikus szerepeit, s az újabb szerepeiben pedig segítsen öntudatra hozni a XX. század mostani évtizedeinek fiatalságeszményét.
És akkor megnyílt lába előtt ama Süllyesztő, amely a parasztszínészt Göre Gábor skatulyájába csúsztatná.
Inkább a halál.
A zuhogó élet éppúgy betemeti az emlékeket, mint a halottakat a föld. De ha nehezen is, egyszerre csak kezdi fölengedni a múltat, s akkor már tolulnak az emlékek, maguktól.
Így vagyunk mi is. Most kezdhetnénk el igazában az emlékezést.
De ezt már az olvasóra bízzuk, bizonyára neki is megvannak a személyes emlékei Soós Imréről.
Ne áltassuk azért magunkat, mert a leghívebb emlékezet és a leghívebb filmek kockáiból sem rakhatjuk össze egyéniségét, amely egyszeri volt, és – ezt Horváth Teri mondta, emlékezve rá – „olyan volt, mint a szivárvány”.
Uray meghal
1962. május 25. Uray Tivadarnál. Filmszerepeiről beszélgetünk. Nemrégen láttam csodálatos Semmelweisét. (Az első, 1938-as Semmelweist!) Amit ebben csinált, az a filmszínészet csúcsa. Csak a legnagyobbakhoz mérhető.
Hogy véget vessen a dicséreteknek:
– Tudod, mi volt az első filmszerepem?
– Nyilván egy ifjú főispán.
Nevet, de fejét rázza: nem.
– Főherceg …
– Víz, víz!
– Gróf.
– Lejjebb!
– Báró.
– Na, az igaz, hogy a filmet egy bárónő írta. Mert báró Orczy Emma regényéből csinálták …
– Ugye.
– Semmi ugye. Engem kell kitalálnod, nem az írónőt.
– Világhírű zeneszerző, a becsületrenddel kitüntetve.
– Látom, ti már csak sablonban tudtok gondolkozni.
– Föladom.
– Jobb is. Úgyse találod ki … Cowboy voltam.
– Cowboy?
– Az. Vadlovon vágtattam, és a felvevőgép előtt hirtelen meg kellett fékeznem. Nohát, én egy szép szaltóval röpültem le a lóról, csudálatos szerencsével, talpra. Épp az árok partjára, amelyben az operatőr meg a rendező kuksolt. Mondom nekik: „Remélem, sikerült a fölvétel, mert én ezt másodszorra nem tudnám pontosan így megcsinálni.” És mi történt? Az operatőr, amikor meglátta, hogy repülök le a lóról, úgy megijedt, hogy most töröm nyakam, hogy elfelejtette csavarni a felvevőgép kurbliját (mert akkor még így dolgoztak, nem gombnyomásra, mint ma), s a jelenetből csak annyi lett meg, hogy én lerepülök a lóról, és megállok bokázva, fent a levegőben … Képzeld el, ha az a felvétel sikerül, most én lehetnék Tom Mix.
– Köszönöm a figyelmeztetést.
– Miért?
– Nagyon jókor mondtad el ezt a történetet. Ha megint szerepet írnék neked, nehogy Habsburg-főherceget vagy főispánt írjak …
– Ez csak egy anekdota volt. Eszembe jutott.
– De azért valami szép szerepen törhetem a fejem, ugye?
– De semmi sablon!
Alighogy megszülettem, apámat elvitte a spanyol.
Aztán írni kezdtem színdarabokat, s a színdarabokban olyan szerepeket, amelyeket szaknyelven „színházi apáknak” hívnak. Kopár egem elé színpadot raktam, s erre nagy emberek vázlatait, akiket árvagyerekszívvel éppúgy félni és szeretni lehetett, mint az igazi apákat. Én megaláztam őket és felmagasztaltam őket, meglestem kései szerelmüket, s néha megöltem őket. Eljátszattam velük mindazt, amit egy apa tud. Színjátékaimban ezek az öregférfi-szerepek voltak leginkább azok, amelyek hívták a színészeket …
S akik ezekben a szerepekben játszották tovább az én játékomat, színészismerőseim közül azokkal kötöttem leginkább barátságot. Nekik is meglehetett – ki tudja? – a maguk gyásza és árvasága, amely éppilyen szerepekre (illetve: ilyen szerepekre is) hajlamosította őket.
Ez volt, ez lehetett, az alapja, hogy apai barátként gyászoltam meg Somlayt, s hogy apai barátot veszítettem most is, úgy érzem, Uray Tivadarban.
Utolsó találkozásom vele június 9-én volt, délben.
(Azért ezt, s nem valamelyik színházi próbáról vagy premierről őrzött emlékemet mondom most el, mert ez az utolsó találkozás minden megelőzőnek a summáját is adta – s az értelmét! Ez a találkozás is megerősített abbeli hitemben, hogy egy nagy intellektus szét tudja feszíteni rohamosan rövidülő életének a korlátait, s minél kevesebb órája van hátra, annál intenzívebben éli az életét, s – ki tudja? – az utolsó pillanatába így talán csakugyan belefér egy teljes élet vagy akár a végtelenség élménye is.)
Szombaton, úgy látszik, tovább tart az orvos- és ápolónőjárás, mert a déli harangszó után is gyakran bejöttek a betegszobába.
Úgy hallottam, nagyon rosszkedvű volt az elmúlt napokban, ő is panaszkodott.
– Ez az időjárás mindenkit kikészít – mondtam. – Akinek tüzelője van, befűtött.
– Majd jönnek a kis rinocéroszok és bekéredzkednek a fagyhalál elől, mint Wilder darabjában.
De csak egy galamb szemelgetett az ablakpárkányon.
A galambot néztem, hogy ne kelljen látnom az ágy lábánál az odatámasztott fényes, vadonátúj pár mankót.
Eleddig rejtette sebét, és nem beszélt állapotáról. Most igen.
Oldalvást felkönyökölt, és beszélni kezdett, csillogó szemmel.
Egy színészről beszélt, akinek fájni kezd a lába.
„Az illető színész” – így emlegette, harmadik személyben. „Az illető színész valamikor kiváló orvosokkal volt együtt egy kis tudóstársaságban, így maga is hamar felismeri a bajt, és tudja, hogy nincs medicina, csak a kés. Elmegy egy orvoshoz …”
S mondta tovább, ami megtörtént. Pontról pontra.
Csakhogy nem múlt időben mondta. Nem!
Jövő időben mondta el.
Az elmúlt hónapok szenvedéseit most maga elé vetítette. Mintha mindent újra át akarna még egyszer élni …
Még egyszer? vagy huszonötször? százszor?
A szerepről beszélt.
A szerepről, amelyet el akar játszani, amely vitathatatlanul az övé, amelyet szeretne nagyon jól kidolgozni. Van élménye hozzá.
„Tudod, az nem lehet, hogy ezt a rengeteg szenvedést én magamba zárjam. Én közben folyton figyeltem. És egy olyan szerep kéne most nekem, amelyben a tapasztalataimat pontosan reprodukálhatom. Nem akarom, hogy kárba menjen” – és ecsetelte tovább, lázasan, mint egy álmot, a poklot, amelyen keresztülment. S hogy ez a pokol, ha ő eljátssza, tanulságos lehet a többi szenvedőnek, az emberiségnek.
Amit eddig a látogató tapintata vagy áltapintata, elkerülgetett, az most kertelés nélkül kimondatott. Az olyan tabu szók is, mint az, hogy amputálás.
Ez a lesoványodott, csonka öregember töretlen teremtő erővel készült közénk, az életbe. A halál esélyeivel szembeszegezte akaratát, csak azért is lélegzett és tervezett, s ahogy egyszer az anya szülte, ugyanolyan fáradsággal és szenvedéssel újraszülte magát. Élt.
Mindent latba vetett. Szenvedéseinek nyersanyagából felvázolt magának életcélul egy szerepet, a klinikai esetből hősi jelképet csinált, színészi feladatra készült, amely most felért a színeváltozás csodájával, betegágyából halálra váltan felmutatott a hivatás csúcsaira, hogy oda föl! oda akar még egyszer följutni, ha mankókkal is, ahol sebei fényleni fognak, midőn feltárja magát, tanúságul: íme, az ember!
Katarzis.
A szomszéd kertben elkezdtek üvölteni a kísérleti kutyák.
Uray csendesen megszólalt, magyarázóan:
– Valamelyik kutyának fájdalma van, s ez most a többinek is eszébe juttatta, mit szokott szenvedni …
S én közben elszorult torokkal, de azon gondolkoztam, hogy Arisztotelész kifejezése (katharsis tón pathémáton) csak a szenvedélyek megtisztítását jelentheti-e vagy a szenvedésekét is?
„Nem leszek elégedetlen…”
Egy széket tettek oda neki, a színfalak mögé. Azon ült, fekete ruhában, túlságosan is fehér arccal, ültében is botjára támaszkodva, láncokban. A végszóra várt, hogy bemenjen a Főbíró elé, aki még valami reményt megcsillant majd előtte. Teljesen feleslegesen. Halálra van ítélve, ki fogják végezni. Már belenyugodott … A maszk, amelyet Rebecca Nurse szerepéhez festett magának, most váratlanul szinte ordítja róla, hogy megöregedett, megrokkant, hogy vége van. Úgy látszik, mintha ezzel a szereppel elfogadta volna az öregséget, amelynek mindeddig oly diadalmasan ellenállt. Sudár derékkal. Királynőileg. Legtöbbször királynőket játszott. De most ez a szerepe, amelyben kislánykorának emlékei rajzották őt körül, öreg parasztasszonyok a zsoltáros könyvvel, ez a szerepe most olyan volt, mint egy önvallomás.
Odamegyek hozzá, és leülök széke mellett a padlóra. Szerepe erdőmélyéből káprázó szemmel pillant rám, idegenül, nem biztos, hogy lát is. Mint a bagoly, ha a szemébe villantanak.
Máskor is volt olyan érzésem, hogy talán nem is tudja pontosan, hova is tegyen, de azért tegezett. Mint mindenkit, azt hiszem. Nekem is tegeznem illett, s ráadásul a becéző nevén illett szólítani. Ez afféle ugribugri név volt. Mintha Viktória királynének azt kellett volna mondanom: Vixi-Pixi. Egy Tőkésnek azt, hogy Anikó. Egy Gertrudis, mint cukros sütemény!
Ismeretes volt a szokása, hogy hagyja magán elúrhodni a szerepeit. Ki ne hallotta volna a legendás, kiszínezett történeteket? Királynőt játszik, szokás szerint királynőt, s a bíborban születettek micsoda spontán fenségével emlékezteti férjét (férjét? egy derék alattvalót!) a három lépés távolságra.
– Beteg vagyok – mondja.
– Á, ez is csak a szerep. A betegség. Rebecca Nurse szerepe. Ez már klasszikus. Ez az átélés.
– Nem. Beteg vagyok. Nézz rám!
– Egyebet se csinálok. Bámullak.
A mártírnő, aki csak a végszóra vagy az ügyelő intésére várt, hogy meginduljon a kivégzőhely felé, legyintett. Nem illenek ide ezek a hiú mache mondatok.
– Úgy nézz rám, hogy az idén már harminchét éve vagyok tagja ennek a színháznak. Egy kedves ember kiszámította. Nagy tudós.
Felnézett a zsinórpadlás sötét magasságába, ahonnét annyiszor szólt hozzá az Isten, amikor ő még bűn nélkül hevert a Paradicsomban, lustán, meztelenül, leukoplaszttal leragasztott köldökkel. („A csanádi püspök bejött az öltözőmbe, és ő mondta, hogy Évának nem volt köldöke, mert ő nem anyától lett. Mondd, lehet ez? De egy püspök ezt biztosan tudja. Hevesi akkor azt mondta, ragasszuk le.” – Sohasem lehetett megtudni, hogy csakugyan a csanádi püspök járt-e nála vagy valaki más, akit a tréfakedvelő kollégák öltöztettek lila szegélyű reverendába.)
– Képzeld el, negyven év, maholnap negyven éve ezek között a falak között.
– Ez igen! Mikor lesz az évforduló? Olyan ünnepséget még nem láttál, mint amilyenben részed lesz.
– Ki mondta? – kérdezte mohón.
– Senki. De ennek megvan a tradíciója. A protokoll, hisz tudod. Mint a koronázásnak, vagy amikor a véres kardot körbevitték. A negyvenéves tagság ebben a színházban ritka ünnep. Ebben a században tied lesz a második.
– Ki volt az első? – kérdezte. Máris féltékenyen a vetélytársnőre, aki megelőzte őt. Száraz volt a hangja. Becsapva érezte magát.
– Jászai.
Eltűnődött.
– Igen, Jászai – mondta aztán megengesztelődve, s oly mélyen zengő evokációval, hogy szinte feltámasztotta már csak a nevének kiejtésével –, emlékszem rá. Ő is tag volt itt.
– Tudod, hogy zajlott le az ünnepség? – S meséltem, ahogy a Naplóból emlékeztem rá, persze, szabadon rögtönözve. Bár azt hiszem, nem is nagyon kellett színezgetni. Szépen megrendezett ünnep volt az. S mivel az ünnepelt elég nagy indulatokkal írta le, mint mindent, ami történt vele, feledhetetlen maradt annak is, aki csak olvasta.
– … A János királyt játszották aznap este. Előadás előtt volt az ünnepség. Amikor a függöny felgördült, Jászai már ott ült a színpad közepén, trónuson, királynői díszben. Tőle jobbra-balra a színház színészei, a szereplők szintén jelmezben, a többiek gálában. A nézőtéren is csupa díszmagyar, frakk, nagyestélyi. A zenekar a Himnuszt játszotta. Akkor felment a színpadra Pekár, aki atlétatermete miatt lett a kultúra minisztere, és szárnyaló beszéddel köszöntötte a Nagyasszonyt. (Nem Pekár volt a miniszter? Olyan mindegy. Most ő illett a képbe.) S ez a Pekár átnyújtotta neki, piros bársonytokban, az adománylevelet egy kis vidéki birtokról s a hozzá tartozó kúriáról … Tíz hold volt a birtok.
– Jászai mit szólt hozzá? – kérdezte gyanakodva Rebecca Nurse, mint aki tudja, hogy nem olyan könnyű egy nagy tragikát megajándékozni.
– Jászai? Ismerted. A házat birtokostul mindjárt továbbajándékozta a nyugdíjas színészeknek. Az adománylevelet pedig kiakasztotta a falra, az ágyával szemközt. Hogy minden reggel, amikor felébred, eszébe jusson, milyen hálátlan, szűkmarkú ez a nemzet, amely elé ő számlálatlanul szórta lelke annyi kincsét. „Negyven évig szolgáltalak, és te egy kúriával meg egy tízholdas birtokkal szúrod ki a szemem, hazám, hazám!” … Felkönyökölve az ágyában, ezt mondogatta azontúl, reggelente.
A csendben tisztán hallatszott most a színpadról a Főbíró zengő hangja:
– És ugyebár kegyelmed szövetséget kötött az ördöggel?
Rebecca Nurse felállt.
– Mennem kell. Én azért nem hiszem, hogy ilyen elégedetlenkedve fogadjam, bármit kapok is.
S nehéz láncait húzva maga után, kiment a színpadra, mint közel negyven éve majd minden este.
Akkor már csakugyan beteg volt. De az ilyesmit csak később tudja meg az ember.
(Még megérte nemzeti színházi tagságának negyvenedik évfordulóját. Ilyen alkalmakra forgalomban van egy nyomtatott blanketta. Csak rá kell gépelni az ünnepelt nevét, a vállalatnál töltött esztendők kerek számát. Alulra jön a pecsét és az aláírás. Az is rá van nyomtatva a blankettára, hogy fogyasztói ára 16 fillér.)
Melitta leszáll az Alvilágba
Szegilongi Lajos törvényszéki tanácselnök és felesége, Melitta, egy félreértésnek köszönhetik létüket.
Dátumra kitűzött premier bűvöletében írtam az Egy szerelem három éjszakájá-t. Október 6-án kezdtem, és január 11-én volt a bemutató. Biztonsági háló nélkül: a színháznak nem volt tartalékdarabja. A bizalom adta a biztonságot, szárnyakat adott. Az ihletettségnek azt a nem mindennapi formáját, amely a kollektív munkából születhetik meg néha, szerencsés konstelláció esetén. A darab dalai olyan telitalálatokként s olyan megformáltan kerültek ki – párhuzamosan a közben épülő jelenetekkel – Vas István keze alól, s tértek vissza – szinte ugyanazon lendületben, immár megzenésítve – Ránkitól, hogy látszott; javítgatásokra nem szánhattak időt, kénytelenek voltak mindennap (hisz majd minden napra esett egy-egy új vers, azaz dal) egyből tökéletest alkotni.
Ungvári volt a színház irodalmi vezetője. Az egyszerűség kedvéért felköltöztem a kertjébe, a Szabadság-hegyre, a kertészházba. Szinetár néha esténként fellátogatott. Az első felvonás közepén tarthattam, amikor azzal az újsággal jött, hogy Páger szívesen vendégszerepelne a Petőfiben, januárban épp rá is fog érni, nem tudnék-e neki egy szerepet kerekíteni, de ne legyen énekes szerep …
Szántó Piroska mintha egyszer beszélt volna egyszer egy bíróról, aki szomszédjuk volt, s valami vonzotta a költők társaságához …
Mikorra aztán Szinetár megint jelentkezett, hogy vissza az egész, tévedés történt, Páger benne lesz a Vígszínház januári darabjában – már megvolt a Bíróék jelenete, az első felvonásban, s közepében a kis remekmű, a Bíróné dala, holmi modern példának a poétikában egykor tanult „helyzetdal”-ra:
| Nem a Váci utca kell nekem |
| Oda járok én, ha szórakozni vágyom. |
| Vidítja lankadt szívemet: |
| Bíró a férjem, ő az ideálom. |
|
(A finomízlésű olvasó bizonyára rosszallni fogja, hogy egy drámaíró írás közben csavar egyet a cselekményen, s hogy új jelenet írásával szalad elébe valami újonnan támadt lehetőségnek. Hadd említsem meg, precedensként, hogy Euripidész Hekubá-jának a végén a színhely váratlanul áttevődik Trójából Trákiába, s fellép a mítoszból egy gyilkos trák király. Magyarázat? Miközben Euripidész drámáját írta, 424 novemberében, az új trák király elődjét meggyilkolva lép trónra, s Athén ellen fordul. Erre reagált Euripidész, írás közben megfordítva drámája végét, hazafias lendülettel. A drámának e befejezése megrázó erejét tekintve, a legnagyobbak közül való, amit valaha írtak.)
Milyen jó volna, ha Agárdi eljátszaná a Bírót, és Sennyei a Bírónét.
A Cosi fan tutte premierjére Szinetár meghívta az Operába Sennyeit, Vas Istvánt és engem is. A szünetben együtt vagyunk, elmesélem a Bíróné szerepét az első felvonásban.
– És a másodikban? – kérdi Sennyei.
– Ott már a férje nem szerepel.
– És a Bíróné?
– Bejön. Hoz egy címet.
– Igen … És a harmadikban?
– Ott még nem tartok. Nem tudom, mi szerepe lehetne. Esetleg bejöhetne elbúcsúzni.
– Szóval, mint a hal farka, úgy van vége a szerepnek.
A következő szünetben, mire megtalálom őket, látom, hogy Vas István mesélteti Sennyeit. Hogy is élt egy gondtalan dáma a harmincas években? Mit csinált reggel, délben, éjszaka?
Délelőtt a Zserbóban ült.
– Sport?
– Pólózott. Meg kiment a Király-díjra.
– Este?
– A Vadászkürtben vacsora …
A dramaturgiailag jelentéktelen búcsúpillanatot a harmadik felvonásban most már egy dal teszi fényessé. Melitta búcsúdala. Sennyeinek készült, legszemélyesebb emlékeiből, mondhatni: saját anyagából. „Isten veled, Budapest, te édes …”
| Pannónia szálló és Vadászkürt, |
| Ó, a disztingvált különterem! |
| Pertis hegedűje, jaj, hová tűnt? |
| És a Grill, a kis Parisienne? |
| Jánoshegyi reggeli utána, |
| És a sikk, amellyel vétkezünk – |
| Isten veled szívünk minden álma, |
| Isten veled édes életünk! |
|
– Nem szeretem, ha valami úgy ér véget, mint a hal farka – mondta bosszúsan Sennyei, amikor Melitta szerepét csillogtattam előtte. Ez a kép a francia nyelvben nagyon használatos, a magyarban csak tőle hallottam, ott, az Operában.
A végén aztán, nem is nagyon sokára, ő is úgy siklott ki a dolgaink közül, feltűnés nélkül, egy ezüstös villanással. Észre se vettük, hogy elmaradoznak azoknak a daraboknak az előadásai, amelyekben benne volt. A színház az utolsó pillanatig nem osztotta át másra a szerepeit. Melittát sem. S egyszer csak azt láttuk: úszik előttünk a koporsója a farkasrétiben. Belevetette magát abba az őselembe, amelynek hívását legvidámabb szerepeiben is éreztetni tudta.
Démoni volt?
Kedvességén és eleganciáján mindig átfőtt a Nemlét szele.
57-ben az Egyik Európá-ban eljátszott egy tragikus-groteszk halálra készülődést. Estélyi ruhában állt a sámlin, egy télikertben, virágzó délszaki fák között, s betette fejét a hurokba. A vendégei a szomszédban házi koncertet hallgatnak, kamarazenét, egy Mozart-kvartettet. S közben ő is ezt hallgatja még …
Az Egy szerelem-ben pedig így énekelt:
| Ez a szó: „a hóhér kötele” – |
| Gyönyörrel megborzong bele |
| Lelkem mélyén a nagy tudatalatti. |
|
S ekkor, az utolsó szónál, tett egy mozdulatot, mely mindenki másnál obszcénnak hatott volna – de nála ez olyan volt, mint megfejtése, költői transzpozíciója ama csodálatra méltó freudi képnek A szexualitás teóriájáról szóló Három tanulmány-ból: „A legmagasztosabb a legalacsonyabbal intim kapcsolatban van … Az ég a pokollal a földön át ölelkezik.”
Igen, démoni volt. Mert úgy lépett be a színpadra, mint akit titkos szálak vagy vonzalmak fűznek valamelyik Alvilághoz. A bűnözőkéhez vagy a halottakéhoz. S ittléte így csak ideiglenes, mint egy Euridikéé. Vagy mint azé, aki az első razzián lebukhat. Innen a mohósága, hogy örülni kell, élni kell … Akár egy bírófeleség álruhájában.
| A tanúk, az áldozatok meg a gyilkosok – |
| Én mindegyikükkel egy vagyok, |
| mert akkor szép, ha zajlik is az élet. |
|
S utána behozatta fekete selyem estélyi köpenyét. Milyen volt benne? Természetesen sikkes, mint mindig. Milyen? Mint egy vérbíróság tagja. Hisz ezt is játszotta. Milyen? Mint a halál angyala.
Milyen volt? Vidám volt és borzongató. Végső szerepében. Mándy Iván Mélyvíz-ében (melynek rendkívüli szépségeit hogy hagyták elsikkadni: megbocsáthatatlan bűne a kaviárra és kelkáposzta-főzelékre beprogramozott ízlésű magyar közönségnek) egy öreg ruhatárosnőt játszott, aki a Bál előszobájából elindul megkeresni egy ellopott kabátot, végigjárva az Alvilág stációit.
Úgy rémlik, ez a szerepe is olyanformán végződött, mint a hal farka. Az első jelenetekből minden mozdulatára, szavára emlékezem. De mi is volt az utolsó jelenete? … Mi is volt?
Így tűnt el a Mélyvízben.
Osváth Béla sírjánál
Osváth Bélától búcsúzunk.
Az írótól, akinek rég várt kritikai kötete éppen most hagyta el a sajtót, az írók szövetségesétől, akinek különös hálával és köszönettel tartozunk, legelsősorban mi, magyar drámaírók.
Hiszen olyan odaadóan, elszántan s nemegyszer olyan kevesedmagára maradottan harcolt azért, hogy legyen magyar drámairodalom, és ha megvan, legyen sikere, hatása, becsülete is, hogy hozzá fogható példáért messzire kell mennünk, egészen a magyar színházi kultúra megszületésének idejéhez. Akkoriban lobogott ilyen vulkáni tüzes lélek a Kazinczykban, a Kelemen Lászlókban.
És mint éppen ezekben az úttörő nagy elődökben, Osváth Bélában is párosult a legtágabb horizontú felvilágosodottság a százszorosan átélt és sokszor megszenvedett kötöttséggel, ehhez az országhoz, ehhez a néphez.
Történelmünknek egy nagyszerű periódusában alakult a lelke ilyenné. A felszabadulást közvetlenül követő időben. És amikor majd annak a pár esztendőnek a történetét megírják, a spontán kezdeményezések számos csodái között okvetlenül ott lesz Osváth Béla egykori csodatette: állandó és virágzó színházat teremtett Hódmezővásárhelyt, szinte valószínűtlenül nemes és igényes műsorral.
Akkor volt húszéves Osváth Béla. Diadalmas fiatalsága egy volt az országéval.
Ilyen tapasztalattal a háta mögött, bármilyen Don Quijote-i reménytelenséggel harcolt is utána eszményeiért, a harcai nem voltak, nem lehettek szélmalomharcok. Ki tudhatta volna jobban, hogy azok az eszmények megvalósíthatók, mint éppen ő, aki egyszer már megvalósította őket? Természettudományos kísérleti bizonyossággal tudta, hogy igaza van. Ezért volt, mint kötetének címében mondja magáról: türelmetlen.
A magyar drámairodalom többé-kevésbé belenyugodott abba a sorsba, hogy legjobb törekvéseit majd az idő fogja igazolni. Ahogy végtére igazolta is. Igazolta Csokonait, igazolta Katona Józsefet, Madáchot, Móriczot … És igazolni fog másokat is.
Talán csakugyan ez a dolgok rendje.
Osváth Béla a dolgoknak ezt a rendjét nem fogadta el. Nem fogadta el, mert a dolgoknak ez a rendje sohasem volt szükségszerű és legkevésbé lehet szükségszerű a felszabadulás óta. Nem fogadta el, mert mint vérbeli színházi ember tudta, hogy az „idő hajója” nemcsak a színész nevével mehet el, hanem elmehet, bizony, a drámaíró eszméivel is – ha a jelennek fövenyébe „le nem bocsátja híre horgonyát”.
Ezért volt olyan magaemésztően türelmetlen dramaturg Osváth Béla.
A felismert igazságot szívére vette, lelkére vette, idegeire vette, gyomrára vette. Pedig csak a lelke volt hozzá eléggé teherbíró.
Mert, igen, a Kazinczyk, a Kelemen Lászlók lelke élt benne. Emésztő tüzekben égő lélek. És ugyan kit emészthetett volna, ha nem magamagát? Kevés pusztítóbb állapot van annál, mintha egy ember úgy érzi, magára marad az evidens igazságával. Különösen, ha ez az igazsága a közösség javára is szolgál.
Úgy emlékszünk rá, mint aki csillapíthatatlanul érvel a felismert igazsága mellett.
Élete most lezárult. És érvei sorába immár besorolhatjuk őt magát is. Élete példáját. Önzetlen, következetes élete lesz igazsága mellett a legnyomatékosabb argumentum.
Galgóczi Erzsébet írt a múltkoriban, gyerekkori emlékként, egy szegény emberről, talán az apjáról, aki a testében hordozott egy háborús golyót, az gyilkolta őt belülről, míg aztán a halála órájában feljött benne és kihullott a torkából.
Ilyen keményen koppan most elő az az igazság, amely Osváth Bélát egész életén át emésztette.
Élete most lezárult.
És éppen ezért fel is szabadult valami, amit úgy mondhatunk: az élet értelme.
Ezért bízhatunk benne, hogy az az ügy, amelyért élt-halt, nem a ravatalozókban vár megfogalmazásra, óhajtó mód múlt időben, hanem győzelmével a mi életünknek még további gazdagodására, Osváth Béla emlékének pedig elégtételére fog szolgálni.
A legelső színész: Balázs Samu
Húsz-huszonöt évvel azután, hogy Nagyváradon élt, egyidőben élt és írt Ady, Bíró Lajos, Juhász Gyula – mi maradt meg ebből a fénykorból? A Holnap városából mi maradt holnaputánra? Hiába kutatom gyerekkori emlékeimet: semmi. Azt hiszem, semmi. Szigligeti Ede vonul el a házunk előtt. Vasrudakat tesznek elébe, azokon görgetik. Eddig a színház előtt állt, oda most a királyné jön. A Schlauch téren golyózó gyerekek közt mindig akad egy, aki odaszól a többieknek, amikor a teret szegélyező földszintes házak során hazatérni vagy szállásáról elmenni látja Gulácsy Irént. – Írónő. – Ilyen egy írónő? – s egy percig figyelik, mint egy tüneményt. (Ő is hamar eltűnt Váradról. Sikere lett, Pestre ment.) És az anyám odahív az ablakhoz. A hársfák alatt ezúttal egy magas férfi vonul, mint egy szobor ő is, kimért léptekkel: – Színész – mondja –, úgy hívják, Balázs Samu.
Jóval később, Pesten, láttam aztán színházban, s itt ismertem meg személyesen is.
Most is kimért. Bölcsessége, komoly vagy komolykodó figyelme, amelynek takarója alatt kaján ördögöket sejt a vele beszélő, meg a már-már enigmatikus kevésszavúsága Tamási Áronhoz teszi őt hasonlóvá. Vagy lehet, hogy csak azért gondolunk erre, mert tudjuk, hogy Balázs Samu is székely?
Nemrégiben felhívtam. Hogy tudom, a Nemzeti Színházban minden este játszik, mégis, nem vállalná-e el a Tiréziász szerepét a Szfinx-ben? Akartam magyarázni, miféle szerep. Ismerte. Nem is a szerepet, a drámát ismerte, árnyalataiban, rejtett alluzióiban … „A három szereplős drámában nem az első szerep Tiréziászé és nem is a második” – jegyezte meg finoman, elhárítólag.
Hiúság? Nem. Számba jöhető partnereiről, Gordonról és Madaras Józsefről hosszan és elismerően beszél. Méltatja tehetségüket. Azt hiszem, végül is az ő kedvükért vállalta el a vendégszereplést. S meg talán azért, hogy segítse egy új magyar darab (azaz hat éve az íróasztalfiók és az amatőr színpadok limbusaiban tengődő, új magyar darab) igazi színházi kreálását.
A Szfinx vérgőzös barlangjában, ahol legyilkolt férfiak csontjain szemünk láttára vetődik meg a vérfertőző ágy is, a Szfinx bőréből kibújó Jokaszte királyné és fia számára: Tiréziász képviseli az erkölcsöt. Ez, bizony, mindig is a leghálátlanabb szerepkör – az erkölcsbajnoki. Balázs Samu revelált benne egy félelmetes, külön néma tragédiát: a morálprédikátorét, aki irigyli a bűnt, amit ő nem követhet el, s ezért morálprédikátor. A száraz Tiréziász nála tikkadt lett. Csupa letagadott sóvárgás, féltékenység. A vak Tiréziász – mintha befelé figyelne, egy kis belső mozira, amely ki tudja, milyen vad pornográf filmeket perget … (A mítosz igazolja: a főistenek közti szexológiai vitákhoz Tiréziászt szokás meghívni, mint abszolút szakértőt. Ő mindent tud. Egy ideig volt nő is.) Ezt a tökéletes erkölcscsőszt teremtette meg Balázs Samu. Azt, aki a bűnöstől irigyli a bűnt. S aki előre ujjong a bűnös bűnhődésének.
Merthogy mi lesz itt Thébában, amikor majd minden kiderül!
Lehet, hogy a telefonbeszélgetésünk végén ezért is fogadta el Balázs Samu a szerepet. Tudta, hogy fog ő még ebből is tornyot építeni.
Csernus Mariann verset mond
Van talán valami törvényszerűség is abban, hogy amikor a nagy színpadokról egyre inkább lekopik a magyar dráma, ugyanakkor a kisebb színpadokon egyre többször szólalnak meg a magyar költők versei.
Néha az az érzésünk, hogy a magyar költészet nagy korszakainak, csupa nagy korszakának meg-megújuló csodáját a meg-megrekkenő drámairodalom is segíti. Talán az elsüllyedt dráma dobja fel az erejét a költészetbe, ezért virágzás az és élet és örök … Néha jelképnek érezzük, hogy a törökjárta Magyarországon színpad nélkül maradott drámaíró Bornemisza Péter növendékéből lett Balassi Bálint.
S ki tudja, mekkora drámai oeuvre-be csúcsosodott volna egy-egy Füst Milán vagy Szabó Lőrinc élete (ez utóbbinak verseiben Illyés Gyula is meg nem született drámák monológjait vélte felismerni), ha az egykorú magyar színpadok éppoly boldogan vállalták volna a szuverén alkotók drámaköltészetét, mint az épp efféle szolgálatban azóta halhatatlanná lett Sztanyiszlavszkij, Jouvet, Barrault stb. színházai.
Persze, lehetséges, hogy mindez csupán egy drámacentrikus szemléletű írónak az elfogultsága. S bocsássák is meg.
Ámde feltűnik emellett egy másik jelenség is. És szinte rárímel az előbbire.
Ez a jelenség egy nagy színésznő életrajzában figyelhető meg a legtisztábban. A Jászai Mariéban.
Naplóját olvasva nyomon követhetjük szenvedélyes átpártolásait a versmondáshoz, valahányszor úgy érezte, hogy csak méltatlan feladatokat, vagy épp semmilyeneket se, kínál neki a Nemzeti Színház.
„Ó, ha én színigazgató lehetnék, és volna nekem egy Jászai Marim” – írja a naplójában. Ezen mérhetjük, hogy miféle emberfeletti feladatokra érezte magát hivatottnak. Olyan feladatokra, amilyeneket nemcsak megvalósítani, de még kiosztani is csak ő maga volna képes. Michelangelói mondat ez. Ő írhatta volna le ugyanilyen joggal és hitellel: „Ó, ha én Gyula pápa lehetnék, és volna nekem egy Michelangelóm.”
De a magyar színigazgatók – Keglevich! – még Gyula pápák se voltak. Afféle széklábfaragtatók inkább.
A szerepek a direktori kegyektől függtek. („Fúj, fúj – írja Jászai a naplójában –, huszonöt friss tojást küldtem Keglevichnek, csak azért, hogy emlékeztessem az ígéretére”.) A szerepek, igen. Azokért pitizni kellett, megalázkodni kellett, intrikálni kellett. (Mert minderre van mentség, de a hopponmaradásra a színházban: nincs.) És bizony, még úgyse lettek meg azok a szerepek.
De Vörösmarty, Petőfi, Arany és Kiss József versei szabad kincsek voltak. Azok megvoltak. Vigasztalónak, lélekemelőnek, méltó feladatnak, egy szentnek vallott hivatás leghívebb gyakorlatára. Nagy szavak ezek? Miért? Théatre paré – Díszelőadás –, írja Jászai a fölé a naplójegyzete fölé, amelyikben elmondja, hogyan szavalta el a házbeli kis cselédlányoknak a Simon Judit-ot.
Hallgassák csak! Ilyen lámpalázzal készült rá. Ilyen lámpalázzal? Ilyen gonddal:
„Nos, biztosan állíthatom, hogy egy premieremet sem vártam nagyobb izgatottsággal, mint ezt a nevezetes délutánt. Minél inkább közeledett az idő, annál inkább éreztem, hogy nagy feladatot vállaltam magamra … Tudok-e majd nekik elég egyszerűen beszélni? Éreztem, hogy itt a legkisebb pátosz is nevetségessé válhatik. S ha képes leszek is úgy beszélni, hogy megértsenek, tudok-e emelkedettséget vinni szavalatomba, föl bírom-e őket röpíteni abba a magasabb, hűvösebb légkörbe, hová engem emelt a költészet, mikor oly együgyű voltam, mint ők.”
1889! Itt merül fel benne a gondolat (benne? a magyar színháztörténetben!), hogy egyszerűség kell az emelkedettséghez. Mert ez előtt a közönség előtt bizony a pátosz nevetséges lehet. Lám, itt teszi kritika tárgyává az úgynevezett nemzeti színházi stílust, és éppen Jászai, itt, a cselédlányoknak szóló szavalódélutánján.
Nem véletlenül idéztem annyit ebből a naplóból. Ebben van leírva, természetrajzi pontossággal, hogy hogy teremti meg magában egy színésznő a versmondó asszonyt.
Ha már az előbb jelképeket emlegettünk, jelképesnek tartom azt is, hogy Csernus Mariann, akit ma itt hallani fogunk, pályáját még gimnazista lányként, Babits Laodameiá-jával kezdte. Egy olyan művel, amelyben a líra és a dráma még ősi, boldog szintézisben van együtt. Nem láthattam a Laodameiá-nak ezt az egykori aquincumi előadását, ámde láttam itt, nemrégen, ezen a színpadon a felújítását, amelyben a főszerep kreálásának a dicsősége szintén Csernus Mariann nevéhez fűződik, s ez az előadás a magyar drámának egy modernül érzékeny, racine-i változatát revelálta. Annyi meg nem valósult lehetőségünkhöz, íme, egy újabbat.
Ez az este is fog revelációval szolgálni. Nem is csupán azzal, hogy egyes ismert vagy ismeretlen versek nem sejtett fényben fognak majd felragyogni. Hanem, azt hiszem, revelálódik itt valami új, általános érvényű igazság is, a XX. század lírájáról. Még általánosabban: valami erről a századról. A század sajátos tragikus életérzéséről és sajátos katarzisóhajtásáról.
Jobb helyet nem is találhattak volna erre épp ennél a színpadnál, amelyet a fiatalság teremtett, a maga képére. Itt csakugyan itthon érezheti magát ez a már harmadik harmadába hajló, és művészetében még mindig inkább trónkereső XX. század.
Mi ennek a századnak a titka?
Csernus versösszeállítását hallva, azt hiszem, nyílegyenesen jut el a hallgató egy felismeréshez.
Ahogy a programot kezdő vers szerint, Illyés Gyula verse szerint, a zene azért küszködik, hogy meglelje a szót, a versek maguk úgy szólnak, mintha a szó bennök a tettet keresné. Nem hiába. Hiszen fel is mutatják a meglelt, tett értékű szót.
Talán ezért van szükség arra, hogy egy drámai színésznő revelálja a szónak ezt a tettre törő szándékát.
A költők hálásak lehetnek a színészeknek, akik a színpadról gyakran átjönnek az előadói dobogóra, hálásak lehetnek többek között azért is, mert a verseikben rejlő akciót legjobban ők tudják felszínre hozni. Az ige tetté válásának a csodáját.
A verseknek annyi más értéke mellett, ezt is.
Kívánjuk nekik, a drámaírók nevében éppúgy, mint a költők nevében, hogy színházi sikereik mellett ezeknek a színészeknek éppúgy elégtételére szolgáljon a versmondás alázata, szenvedélye és dicsősége, mint ahogy szolgált Jászai Marinak, aki egy fél életen át rótt naplójában utolsó bejegyzésként ezt írta – év végi, boldog számvetésül, hitte, pedig egy élet végi számvetés lett már ez – „Sok-sok drága Petőfit szavaltam ebben az évben.”
Meghalt Arnolphe – éljen Arnolphe!
Őrzök egy képet magamban Molière-ről. Beszédes kép, többet mond el róla, mint az egykori metszetek. Tulajdonképpen kiegészítés az ismert portréihoz. Mintha elkapott volna egyszer az eleven tekintete, s azóta minden arcmásából ez nézne rám: a szeme szinte rebben, a szája, mint akié hírt mondani készül, s olyan zavarba ejtően őszinte az arca, hogy belőle minden titka, mint egy nyitott könyvből, kiolvasható. Közeli és hiteles felvétel ez Molière-ről, emléke egy váratlan és intenzív kontaktusnak, amely egykor, valóban csak egy pillanatra megteremtődött. Ez a teljes Molière – (Ady a halotti maszkjában ilyen teljes, Arany a botos és kalapos képén, García Lorca pedig Radnótinak egy villanatnyi versében) –, ez az egyszerre bemutatkozó és máris búcsúzó pillantású Molière – (mert minden igazi portrénak, fiatalénak és öregének az a titka, hogy egyszerre fog el láttán az első megismerés öröme és a múlandóság keserűsége) –, ez a művekhez és életrajzhoz egyaránt kulccsal szolgáló Molière a Nők iskolájá-nak egy pár évvel ezelőtti nemzeti színházi előadásán fixálódott bennem, a nagyszerű interpretáció villámfényében.
Major volt Arnolphe. Akkor is. És micsoda Arnolphe volt! Brisson a Molière-könyvében felsorolja, hogy a francia színpadon, és egyáltalán, mik a klasszikus Arnolphe-lehetőségek: a Harpagon-Arnolphe, a buffo-Arnolphe, az epikureus Arnolphe, a Misanthrope-Arnolphe – mindmegannyi más és egyformán érvényes variáció. A Major egykori Arnolphe-ja rendszerbe eladdig nem foglalt, leltáron felüli változat volt.
A III. Richárd, aki áldozatának koporsója mellett meghódítja az özvegyet, nem állott távol ettől az Arnolphetól. Major tragikus iróniával mutatta be a figurát. A nagy tragédiáknál megszokott borzongással figyeltük ennek a Major-Arnolphe-nak halálos, tébolyító szerelmét Ágnes iránt, borzongtunk és nevettünk, mert e tragikus hős pillanatonként leleplezte magát mint rigolyás, kisstílű kispolgárt. Úgy szívta be a levegőt, mintha egy Shakespeare-monológra készülne az egyedül üdvözítő szenvedélyről, s aztán mondott valami olyan aggályos és konformista közhelyet, amilyet csak Flaubert tudott kitalálni legjobban utált vidéki hülyéinek jellemzésére. Nevettünk, aztán változatosság okából a torkunkat szorongatni kezdte a részvét, mert Arnolphe szenvedett, úgy szenvedett, belesápadva, mintha József Attila egyik hasonlata volna, a nagyon fájra. Van-e szerelmi féltésnél emésztőbb férfifájdalom? Majornak e régi Arnolphejában Othello nagy szíve tört meg, de egy olyan Othellóé, aki egy szeméremövvel és egy nagy lakattal szaladgál Desdemona nyomában, s eseng hozzá, hogy csatolja csak fel …
Borzongás, nevetés, részvét pillanatonként, szinkópás ritmusban váltotta egymást. Pokoli ritmusban. Hiszen ki más jelent meg itten Arnolphe-ként, mint ama szegény ördög, a középkori misztérium-játékokból? Vagy ki tudja, hogy még annál is mennyivel messzebbről, miféle ördögűző szertartásból jött, hogy Arnolphe bőrébe bújjék? Félreérthetetlenül az ősi sonus diabolicus recsegett elő Major emlékezetes Arnolphe-jának hirtelen hangváltásaiban.
Ez vetett előttem új fényt a szokvány Molière-portrékra. Tudtam, hogy ezt a darabját Molière a mézeshetei alatt írta. A legenda pláne azt is tudja, hogy édesen nagyokat alvó gyermekfelesége oldalán számítgatta ki a vígjáték bonyodalmait. Az irodalomtörténet – amely Molière műveinek magyarázatára évszázadok óta alig tesz egyebet, mint hogy diadallal vagy skrupulusokkal, de egyre csak a költő ágylepedőit teregeti széjjel –, az irodalomtörténet Arnolphe-ban sem lát egyebet, mint a deresedő halántékú ifjú férj jól megfogalmazott balsejtelmeit későbbi felszarvaztatásáról. Szinte közhely már az, hogy Ágnesben Armande-ot, Arnolphe-ban pedig Molière-t lássuk. No, hát ezt a közhelyet cáfolta meg előttem Major egykori Arnolphe-ja. Éppen nem a szorongó: a győzelmes Molière képét idézte elém. Hiszen, aki ezt a sokrétű és őserejű alakot létrehozta, annak végig éreznie kellett a drámaírói mindentudás diadalát. A maga bús lelkével hősébe belefeledkező író soha nem tudja így váltani a regisztereket. A tragikus és ironikus hangnak ehhez a merész váltogatásához olyan mesterségbeli tudás, művészi fölény és az alakító szellemnek olyan biztonságérzete, potenciája szükséges, hogy ez
eleve kizárja a szubjektív aggodalmak gyónásának attitűdjét. Nem lehet egyszerre acélt kovácsolni és nyögdécselni. Ha valakivel azonosulhatott írás közben az író a keze alatt életre kapó szereplői közül, az éppen Horace lehetett, a szép szavú és ezért diadalmas szerelmes.
Arnolphe mestermű, de nem úgy, ahogy Szent Ágoston Vallomásai, hanem ahogy Mozart Don Juan-ja mestermű. Az emberekről való mindentudás és e mindent kifejezni tudás mesterműve.
Ezt a Molière-t – aki Armande ágyában nem részvétet kért, hanem gratulációt – revelálta nekem ama Nők iskolája.
Ezért lett feledhetetlen Major Arnolphe-ja is. Elmosta bennem az örökbe kapott romantikus Molière-képet (a „szegény jó Molière” képét), és megcáfolt egy könyvtárnyi Molière-ről szóló értekezést és monográfiát. Nem is hittem, hogy akadhat színész egyhamar, aki ezt az arlecchinósan vad komédiázást, ezt a démonian mulatságos és vérfagyasztó parádéját egy kigyulladó taplószívnek, bármiféle más Arnolphe-értelmezéssel, bármiféle újabb interpretációval fel tudta cserélni.
S íme, most itt egy új Arnolphe.
Egy merőben új Arnolphe.
Zaj nélküli felújítás a Katona József Színházban. Ez volt az alkalom rá, hogy Major eddigi Arnolphe-csúcsát egy új Arnolphe-alakítással próbálja megdönteni.
Milyen emberi ez az Arnolphe, milyen közvetlen. Ha ahhoz Shakespeare-t és Flaubert-t idézzük, ehhez La Fontaine-t és Dickenst lehetne. Az az Arnolphe a színház és a pokol régi házasságából született, egy gógyis ördög, aki nem a tudással, hanem a tudatlansággal akar csábítani, eleve kárhozott lélek és kárhozott szerelmes. Ez az új Arnolphe viszont őszülő tincseivel nyugodtan lehetne a serdülő lányok bálványa, Ágnes férje, s csupán elügyetlenkedi a dolgát, ezért lemarad szerencsésebb vetélytársa mögött. Az egykori Nők iskolája egy üdvösségdrámának frenetikus paródiája volt, amelyben egy mélykatolikus szatír és egy angyali aszfaltbetyár harcolnak meg Ágnesnek – ó, nem a lelkéért. S persze, előre tudni lehetett, hogy az üdvöske kinek az ágyában fog üdvözülni. A felújított Nők iskolájá-nak viszont az az izgalma, hogy itt nincs eldöntve a parti, Arnolphe-nak éppúgy megvannak a sanszai, mint Horace-nak. Ez a játék most a férfiak iskolája is: tanulhatunk, hogy melyik módszer jobb. Tessék választani! – adja föl itt a leckét a rendező. Választ a közönség: a nő birtoklásának lehetséges módszerei között …
S íme, az új rendezésnek egy drámai mozzanata: választ Ágnes is. Ágnes félelmetesen autonóm lény lett itt. Ezúttal: aktív főszereplő. Mészáros Ági sokkal tovább ment, mint a régi szerepében. Akkor Ágnes egy beszélő porcelánbaba volt, akinek felnyílt a szeme. Most Ágnes a szemünk láttára olyan okos lesz, mint egy kígyó, és erőszakos, mint egy vércse. Nem hullik Horace karjába – odaadja magát, forró szívvel, de mindent meggondolva. A női zsenialitás születésének lettünk tanúi.
Ez a humanizált Nők iskolája nemcsak művészi siker, hanem erkölcsi fegyvertény is. A Nemzeti Színház életerejének próbája ez. Nem ragadt bele a mégoly sikeres régi sémáiba, hanem a felújításban is újjáteremt.
Szeretnénk, ha egyéb produkcióin is érezhetnénk ennek a magamagával is versenyre kész igényt és lendületet.
Én meg a felújított Nők iskolája új Arnolphe-jának tapsolva hadd idézhessem az emlékezetbe a nekem elfeledhetetlen régit, ha már – sajnos – film nem őrzi, s ha már az alkotója is bedobta új Arnolphe-jainak kohójába.
Szent László kocsisa
Az első munkanapom a Nemzeti Színház dramaturgiáján Major Tamás rendezésében zajlott le. Ragyogó egy nap volt.
Nyár volt. Amikor a színész pihen, a szerző meg dolgozik, szemét a következő szezonra függesztve. Hogy a nyár minden kísértését elhárítsam magamtól, leeresztett redőnyök mögött írtam, lámpafény mellett. Lehet, hogy attól tartottam, hogy szikrázó napfényben értelmetlenül elsápadnának a gondolataim, vagy felszívná őket hirtelen a nagy, felhőtlen júliusi ég.
Telefon.
Kovács Aliz a Nemzetiből. Hogy Major beszélni akar velem a jövő évi műsorról.
– Mikor?
– Most.
– Hát jó. Bemegyek.
– Nem itt.
– Hol?
– Tamás a Dunán van. Most a Szentendrei-sziget és Tahi között lehet. Azt kéri, oda menj utána.
– Nem ismerem úgy a Duna-kanyart. – Ezzel talán kibújok, gondoltam. De már fájt is a szívem, hogy csakugyan nem ismerem úgy a Duna-kanyart.
– Nézz ki az ablakon, nincs-e ott egy motorbicikli.
De igen. Mint ilyenkor a mesékben, csakugyan volt ott egy motorbicikli. Ismeretlen fiatalember ült rajta, s hogy meglátott, felintett a második emeletre, mintha ismertük volna egymást.
– De van.
– Az Dezső, az egyik kellékes. Nagyon rendes srác. Ő fog kivinni. De előbb gyertek még ide a színházhoz, valami utasítást akarok neki adni.
Az utasítás annyi volt, hogy amikor ott az óra mellett megálltunk, Alizka az ablakból lekiabált Dezsőnek:
– Major elvtárs üzeni, hogy nagyon vigyázzon az író úrra!
Ez a gondoskodás jólesett. Dezső intett, hogy vigyázni fog.
Szentendrén kis híja volt, hogy nem egy katonai teherautó kerekei alatt végeztük.
Mintha egy avatási szertartás próbatételei kezdődtek volna meg ezzel. Hogy nyúlok az evezőhöz? Be merek-e úszni a szabad Dunába? Hogy állom a füzesből felvert szúnyograjok csípéseit? Hát a tűző napot, a redőnyök mögüli temperált félhomályból előkeveredve, pincevirágfehér bőrömmel?
Amikor a Határ Csárdánál kikötöttünk ebédelni, már volt színem nekem is, lobos-piros a vállam, homlokom. Ha nem is annyira, mint azé, akit a szomszéd asztaltól elvittek. – Napszúrás – mondták, meg hogy talán rossz lehetett a szíve.
Fábriék is ott ettek.
– Új dráma? – kérdezte Fábri, hogy meglátott együtt Majorral.
– Nem – mondom, ezt a feltételezést elhárítva, s büszkébben, mintha a magam drámájáról volna szó. – A jövő évi műsor …
Bár addig még egy szót sem beszéltünk a jövő évi műsorról.
Ebéd után Major hirtelen azt mondja:
– Nem itt feketézünk.
Jó, eveztünk tovább.
A nap még akkor is erősen sütött. Azon tűnődtem, hogy a napszúrás áldozatai vajon olyan vörös-pecsenye színűek maradnak-e …
A Duna egyik partján, a bal parton, magas kőfal tűnt fel. Néhány sötétzöld fa látszott ki mögüle. Pár lépéssel odébb, a kőfal végénél, libák sziszegtek a porban, tátott csőrrel. Mintha egy magyar faluvégi képbe Böcklin festette volna bele a mohos, zárt, titokzatos kőfalat.
– Megérkeztünk.
A kaput, mely a magánkikötőből felvezetett a házhoz, egy öreg inas nyitotta ki, csíkos zekében.
Bevezetett a házba, egy hűvös, nagy terembe. A fal egész hosszúságát elfoglalta a tálaló. Tabernákulum lehetett eredetileg, valami nagy létszámú rendház sekrestyéjében, ahol sok pap öltözik egyszerre.
Bejött a háziasszony. Megismertem. Gombaszögi Frida volt. Világos emprimében, elragadóan fiatalosan, minimum hetvenévesen.
Kávét és a legpuritánabb francia recept szerint készült gyümölcstortát kaptunk.
Az öreg inas a csíkos blúzban némán szervírozott. Amikor a gyümölcstortát dicsértük, elpirult a tarkója. Ebből látszott, hogy ő sütötte.
Major és Gombaszögi Párizsról beszéltek. Mindketten jól ismerték. Én még akkor nem jártam ott. Ehhez is csak kibiceltem, mint a Dunához, a nyárhoz.
Ha én ennek a két színésznek egyszer dialógust tudnék írni – gondoltam magamban. Persze, nem mondtam.
Amikor búcsúztunk, Gombaszögi megkérdezte: – Nem ír valami jó szerepet? – Ugyanolyan bizalommal, mint ahogy ugyanezen a küszöbön negyven évvel ezelőtt Molnártól, Heltaitól kérdezhette. – De, de, tervezek – és gyorsan kezet csókoltam. Nem is tudtam volna mit mondani.
Sebesen úszott kétoldalt a táj, ahogy csurgott lefelé a csónak. A nap már nem tűzött olyan erősen, a fák árnyéka hosszan vetődött be a vízre.
Azt már tudtam, hogy francia környezetben fog játszódni az a darab, amit megírok nekik. Valami donkihótei szikár alak tűnt fel a szemem előtt, frakkban, gomblyukában – természetesen – a becsületrend piros szalagjával. Fényképről vagy karikatúráról ismerős? Olyan mindegy. Hisz így is, úgy is önmaga szarkasztikus karikatúrája … Keserű, öreg férfi, kitéve a szív viharainak … Arnolphe? Kicsit Arnolphe is … Túlélte a forradalmakat, és a sunyítva diadalmaskodó kispolgárok közt ő a füstölgő-lobogó forradalmár. Amikor a jelszó már egyre nyíltabban az lesz: gazdagodjatok meg! – egy bizarr férfiú, akinek csak a szellem kincsei számítanak … És a szív joga! … Igen, egy Berlioz.
Az enyhén lázas agyvelőben táncolnak körbe a képek ilyen következetességgel, valami központi mag körül. Igen, egy Berlioz szélkelep karjait látom, az árnyékukat a fehér muszlinfüggönyön – nesztek! polgári szalon, ott fog bent kuksolni egy poros pálma alatt az öregségében is elérhetetlen nagypolgári mosogatólány – miközben Don Quijotéja odakint dirigálja neki a Fantasztikus Szimfóniát. Fáklyák fényénél … Szerelmi szerenád. Nachtmusik … Végletek!
Néha átfutott rajtam egy kis borzongás. Úgy látszik, leégetett a nap. Vagy talán érzem, hogy megvan a téma, amit keresek. Mert lehetett ettől is, attól is ez a jóleső borzongás végig a hátgerincemen.
Az ötvenes évek elejét is, végét is valami tisztítótűzféleségben morzsoltam le. Fordításokkal egyszer-egyszer szerepeltem a színpadon, eredeti művekkel nem.
Az író teremtő kedve ilyenkor vagy leblokkol, vagy lázas áltermékenységbe csap át. Ismerem ezt is, azt is. Az utóbbi a rosszabb. Bizonyára a tehetetlenség kompenzálására: soha annyi drámatervem nem volt, mint az ötvenes évek végén, s mind az újszerűség lidércfényével csalogatott, hogy írjam meg őket. S a tervekhez sarjadtak az ötletek, eszmék, figurák. Képzeletben szakadatlanul építgettem, csiszoltam, próbáltam, játszottam a színdarabjaimat.
A Nílus termékenységét a vatikáni szobron egy lustán heverő férfialak jelképezi, akin nyüzsögve mászkálnak az apró gyerekek. Valahogy így leptek el engem akkoriban a dráma-fattyak, dráma-csírák, dráma-hajtások. Jegyzetek, jegyzetek, jegyzetek! Fecni papírokon, emlékeztetőnek. Ezek borítottak el. Azóta se tudok kitörni, kimászni, kilábolni a sok vaskos dosszié közül, amelyet akkor raktam egymásra, noteszlapokból, mintegy védőövezetül az íróasztalom és a kilátástalanságaim közé …
Ha valaki érdeklődött, gyanútlan jóindulattal, hogy hát nem akad-e valami drámaterv a tarsolyunkban, volt mitől visszariadnia. Felírtam neki nagy sebesen vagy húsz darabcímet (szerénységből csak húszat) – tessék választani! Melyik kell? Bíztam benne, hogy a jegyzettömegek, az egyes dossziékban, mint a túlhűtött víz, csak egy pöccintésre várnak, hogy elrendeződjenek megannyi kristályrendszerben, művekké.
Egyik-másikuk, amelyikre csakugyan rákopogtak, meg is született.
Például az Ők tudják, mi a szerelem.
Rendhagyó színház.
Az ötvenes évek végén a Váci utcai Bartók Teremben kezdtek színdarabokat is bemutatni. A Filharmónia egyik kisebb hangversenyterme volt ez, s a színház, amelyik itt a zene pártfogása alatt élni kezdett, maga is őrzött valamit a kamaramuzsikálás stílusából. Egyfelvonásosokat játszottak, kevés szereplővel, válogatott színészekkel.
Az igazi színházak fáznak az egyfelvonásosoktól. Annak a drámának, amely egy szűkebb körnek szól, a színházi világban mindjárt bukásszaga van. A muzsikusokban sohasem volt efféle előítélet a szonátákkal és a vonósnégyesekkel szemben. Talán ennek köszönhető, hogy ezt a színházakban elhanyagolt drámai műfajt épp a zenei élet irányítói karolták föl. S bizonyára nem rajtuk múlott, hogy egyszerre csak hirtelen abbahagyták. A sebtében lehúzott redőny nekem is majdnem agyonvágta egyik darabomat. Épp az Ők tudják, mi a szerelem-et. De még sokáig lehetett azután is olvasni a hirdetést: a Bartók Terem az új magyar egyfelvonásosok színháza.
Ez úgy hangzott, mint egy program.
Kell-e ennél több egy eltitkosodó drámaírónak? Előre hát az egyfelvonásos műfajjal! Egyetlen szituációt, de abban lefúrni a lényegig, létünk mélységeibe … Kit is érdekelnek azok a folyton újraolajozott, de mégis nyikorgó dramaturgiai mesterkedések, amelyekkel a tizenkilencedik századi szerzők (és akik lélekben azok maradtak a huszadikban is) csigázzák a cselekményt felvonásról felvonásra, ha ugyan bírják. Éljen a rövid és könyörtelen dráma! Ez a modern, hiszen a régi görögök is ezt csinálták.
A jegyzethalmokban izgatott sarjadásnak indultak eljegelt minidrámáim.
Akkor még prózadarab volt, de talán a benne rejlő operai sorslehetőség miatt kitűnően illett hozzá, amivel Mátrai Betegh Béla párosította: A katona története. (Hadd mondhassam itt el, hogy Ramuz hogy mesélte el ennek a különös, félig-meddig operának a megszületését, munkamódszerét – jó példa a művészi alázatra kollektív alkotásban –: „amikor a Katona történetét csináltuk, én igyekeztem orosz lenni, Sztravinszkij pedig egy Vaud kantonbeli svájci paraszt lett.”)
1959-ben nagy sikerrel ment a Bartók Teremben Reginald Rose darabja, A tizenkét dühös ember. Egész estét betöltő játék volt ez, de lényegében egyfelvonásos: egyetlen szituációt csavart addig, míg csak önmaga ellentétébe nem fordult. Várkonyi rendezte, tizenkét kitűnő színésszel.
Találkoztam Ádám Ottóval akkoriban, mondja; hogy december elején ő is fog rendezni a Bartók Teremben, Tenessee Williamsnek egy egyfelvonásosát vette tervbe, de nincs meg melléje a másik darab. Tudnék-e ajánlani valamit? – Milyenre gondolsz? – Az amerikai darab elég sötét, tehát a másik inkább vígjáték lehetne, de ne könnyed, mert akkor már nem illenek össze. Valami irodalmi értékű francia vígjáték kellene. S aztán még hozzáteszi, nehogy könnyebben lehessen kitalálni: – Tolnaynak lehetne benne egy nagyobb szerepe, mert a Williamsben úgyis játszani fog.
Tolnay Klárival a Belvárosi Kávéházban találkoztam.
– Milyen darabra gondol?
– Francia vígjátékra.
– S milyen szerepre?
Ha színpadi dialógust írnék, itt most beírnám instrukcióként: kis csend. De azt hiszem, rögtön jött a válasz, mert pontos és határozott volt az igénye:
– Szeretném egyszer eljátszani a mamámat. Elnézem, milyen szép, ahogy öregszik. Szeretnék egyszer egy darabban ő lenni … Kipróbálnám, milyen az öregség.
Szerencséjük van. A darab, amit keresnek: megvan. Francia is, vidám is, irodalmi súlya is van. André Gide írta, címe: A tizenharmadik fa. A meséje tündéri, s nincs híjával a társadalomkritikának. Főszereplője egy finom öreg grófnő, akit mélységesen feldúl a hír, hogy kertészei pornográf véseteket találnak parkjában, a tizenharmadik platánon. A gyanú a kastély vendégére, egy ifjú baloldali értelmiségre irányul. A nyomozást a falu plébánosa vezeti … A végén az ezüsthajú grófnő, amnéziáját leküzdve, elmeséli, hogy az obszcén ábrákat ő szokta a fa kérgébe karcolgatni.
De aztán kiderült, hogy még sincs olyan szerencsénk. Az amerikai darab is freudista, s ez még inkább. Sok volna a jóból.
– Biztosan fog találni egy másik darabot – biztat Tolnay Klári.
Francia, vígjáték, irodalom, öreg hölgy … Hiába pergetem magamban ezeket a lyukkártyákat. Mindig csak André Gide jön ki a tizenharmadik platánfájával. De az nem kell.
Október. A próbákat lassan kezdeni kéne.
Mi volna, ha írnék egy egyfelvonásost? Franciásat, vidámat, irodalmi értékűt, öreg hölggyel?
Hogy is volt az, hogy Berlioz, élete alkonyán, egy kamaszkori szerelem emlékétől hajtva, meg akart szöktetni egy gyanútlan dédmamát?
Egyszer kijegyeztem ezt, amikor az önéletrajzát olvastam. S azóta csendesen hízik a polcon egy Berlioz-dossziém.
Szemrebbenés nélkül bejelentem, hogy André Gide-nek van egy másik egyfelvonásosa is, amelyik arról szól, hogy Berlioz, élete alkonyán … stb. … egy dédmamát.
– Ezt fordítsa le!
Ádám Ottónak, persze, mindjárt bevallottam, hogy jobb híján – eredetit írok. – Csináld meg – mondta –, ha ez most sikerül, majd játsszák a többi drámádat is, a Késdobálók-at …
Akkor már harmadik éve volt, hogy hol itt, hol ott elkezdték próbálni ezt a kétszereplős darabomat, de aztán elakadtak a próbák.
Gyorsan írtam, csakugyan, mintha fordítottam volna. A stílus végtére adva volt, francia vígjáték. No meg az ember mindig bátrabb, ha maszkot tarthat az arca elé. Én az André Gide-ét. Gide kontójára vadul ki-kitörtem a vígjátéki műfajból, tragikus tirádákban. Gide ronthat-bonthat műfajt. Gide állhat a hagyomány talaján. Gide azt csinálhat, amit akar.
Feledhetetlen hét volt. Kora ősszel szeretek drámát írni. Érzi az ember, a maga idegeiben is, az induló szezon izgalmát. Igyekeztem minél többször találkozni Tolnay Klárival. – Beszéljen. – Miről? – Mindegy. Esetleg arról, hogy ha az évtizedek távolából feltűnnék egy régi hódolója, hogy magyarázná meg neki, hogy ami volt, elmúlt? – Azt mondanám, hogy mások is vannak a szomszéd szobában, s hallják, amit beszél.
Ezt a nyűgöt Estella csakugyan ráveti a darabban Berlioz fékezhetetlen lobogásaira: – Csitt, a lányom! – Vigyázzon, az ajtó nyitva van …
Ami a lényegesebb: ezekben az okos és szelíd rendreutasításokban megtaláltam a kulcsot Estella egyéniségéhez. Most már tudtam: fiatalon se szökött volna meg Berliozzal.
Az előadás varázsa, azt hiszem, elsősorban abból fakadt, hogy az ősz parókák és öreg maszkok alatt sugárzóan fiatalok voltak: Tolnay és Sinkovits. S így példázták, hogy az idő csak a felszínt formálja át rajtunk, a szív nem öregszik.
Hogy hogy játszották, arra sokan emlékeznek a Bartók Teremből, s még inkább a televízióból. Hogy a darab Monte Carlóban megkapta az Arany Nimfát – elsősorban nekik köszönhető. Úgy érzem, szerették is a szerepüket. Az író szívesen hiteti magát ezzel, de most nem csalódom. Most tavasszal, tizenkét évvel a bemutató után, a budai Tó Presszóban egy irodalmi délutánon az Ők tudják, mi a szerelem néhány nagyobb jelenetét előadta Tolnay és Sinkovits, pódiumon. Próba nélkül. Súgó nélkül. Papír nélkül. Úgy, mintha azóta is folyton ezeket a dialógusokat szonátázták volna együtt.
Annak idején, a bemutató másnapján, egy költő barátom telefonon lelkesítő szavakat mondott a darabról. Olyasmit is, hogy ezt a Berlioz-históriát ki kéne bővíteni egész estét betöltő színdarabbá. Meg lehetne mutatni a franciáknak … Mit is? Hogy így visszük színpadra az ő nagyjaikat, mi, magyarok …
Jó volt hallani.
De tudtam, hogy az Ők tudják, mi a szerelem-et most már úgy hagyom, ahogy megírtam.
Szent László szekeréből, hogy a kerék ki ne dűljön, a kihullott kerékszög helyébe az egyik lovász vagy fullajtár az ujját dugta be, s úgy futott a szekér mellett.
Ez a darab is valahogy így született. Hiányzott egy egyfelvonásos, öreg hölggyel és igényes mondanivalóval. Pótoltuk.
Persze, azért mögötte ott úszik az öreg Berlioz felgyulladó Mont Blanc-szívének szenvedése, az „on revient toujours” sajduló személyes tapasztalata, vagy legalábbis ami ebből drámában bevallható, lázas fővel folytatott tűnődéseink egy nyári délutánon, a Dunán, a lefelé csorgó csónakban, meg egy-két utolsó kérdés Tolnayhoz a Fehér György utcai ház kapujában …
De mindehhez kell a szorongató feszültség – nemcsak belül a drámában, hanem sokszor a drámán kívül is. A szituáció, hogy muszáj megírni, mert különben felfordul a szekér.
A dalmahodó jegyzetkötegek alól pedig azóta is ki-kidugja oly kedves, szakállas embrióarcát valamelyik téma … Reméli, hogy még sorra kerül.
Nagyzol tán?
Három héten át vártam, hogy reagálnak rá. Hiába. Csend. Semmi. Nem reagálnak. – Megszokhattad volna. Ez a színház. Mikor szokod már meg? – csitítom magam. – De akkor mért mondják, hogy sürgős? – Mert mindig azt mondják. Nem vetted még észre? Ez is a színház …
Csakugyan, milyen rettentő sürgős volt. Amikor a megbízást kaptam, kértem rá két hetet. Sok, mondták. Jó, tíz nap alatt megpróbálom megcsinálni. Erre azt mondták, hogy ha tíz órát kérek, már az is sok. Úgy alkudtak, mint Szilágyi Erzsébet a sürgős levelére. Meg is csináltam aztán. Órák alatt. Nem mondom, hogy tíz óra alatt, de száz óra alatt vagy kétszáz óra alatt. Nem számoltam. A lényeg az, hogy meglett. Élvezettel csináltam, tehát gyorsan csináltam. Meglett, beadtam.
A Tojás volt ez, a Tojás fordítása. Az kellett ilyen gyorsan a Nemzetinek, 57 őszén.
Beadtam. És aztán semmi. Csend. Egy hét, két hét … Mi lesz?
Ekkor jött a telefon, hogy menjek be Majorhoz az öltözőjébe. Délután fél hat felé az ember nem is vár telefont. Akkor telefonáltak. Jó, bemegyek. De sürgős, mondják. Aztán még két telefon gyors egymásutánban. Alizka, Berczeller. A szöveg ugyanaz. Vár Major az öltözőjében.
Na ja, ez is a színház. Az igazi színház. Hogy egyszerre csak felkavarodik a mozdulatlan állóvíz, mint az a poshadó tó a bibliában, amikor odaszáll az Isten angyala, és megverdesi a vizet a szárnyával. Ilyenkor kell gyorsan belemászni a tóba minden bénának és inaszakadtnak … Most tehát itt az angyal! Mindenki a vízbe! Lám, hetekig csend volt, s most egyszeriben ilyen fontos lett, hogy bemenjek, hogy az egész színház azzal foglalkozik, hogy bemenjek. A portás, Aliz, Berczeller. Vár Major.
Persze, az se mindegy, hogy hol vár. Nem az igazgatói szobában. Ez a lényeg. Az olyan volna, mint egy audiencia a trónteremben. Hülye tábornokok nyugdíjba küldésére jó. Az öltöző, az más. Az olyasmi, mint ott lenni a lever-nél, amikor az ágyból kibújik a király. Ez az érdekesebb. Mert itt dől el, hogy őfelsége ma milyen színű harisnyát húzzon, s persze, közben mellékesen eldől az is, hogy legyen-e háború vagy sem. Meg hogy legközelebb ki megy majd számkivetésbe.
A kapuban már vártak. Ketten is. Bár eléggé ismertem a járást, de futottak föl velem a félemeletre. Ott volt a 2-es öltöző. (Az az egész Blaha Lujza téri Nemzeti már csak volt.)
Ahogy beléptem, a legtávolibb öltözőasztal hármas tükréből egy multilaterális hulla nézett vissza rám. Zöld hulla, csontkeretes szemüveggel. Csak a tarkójáról ismertem meg Majort. Azt direktben láthattam. Háttal ült az ajtónak, a hosszú öltözőablak felőli végében. Olvasott valamit. Pontosabban: valamiket. Mert egy kéziratból ütötte fel a fejét jöttömre. S a tükör mellé pedig oda volt tűzve egy másik, bekötött színdarab. Megismertem. Nemrégen az én kezemben is ez járt. A Tojás francia példánya. Ezt olvasta össze a magyarral.
Nem fordult meg. A tükörből nézett rám mind a hat szemével. Csak az egyik kezét emelte magasba. Üdvözlésül? Nem. Inkább szemrehányólag. Hosszú ujjait egymás után felpattintva számlálta a szótagokat.
– „Zsö-bri-kol”, három szótag – s lepillantva az öltözőasztalkán fekvő fordításomba, most abból is kiszámlálja: – „fu-se-rá-lok”, négy szótag. Egy egész szótaggal hosszabb az eredetinél … Hol maradt a fordításból a descartes-i tömörség? A francia nyelv ökonómiája?
Ezt a két utolsó mondatot már szinte bánatosan és afféle részvéttel mondta, ahogy egy szegény anyagyilkostól kérdezhetik a rendőrségen tettének okát.
Most látom, hogy az ajtó mellett, jobbra, a díványon, Gellért Endre fekszik. A plafont bámulja, de most mintha ő is a szótagokat számlálná az ujjain. „Fu-se-rá-lok.” Négy szótag. Szomorú.
Mondhatnám, persze, hogy nem verset fordítottam. És ha verset fordítottam volna, akkor is? De nem mondhatom, mert ez itt most játék, és játékban nincs mentegetőzés. Tromfolni kell. Ha tromfolni nem tudsz, veszítesz.
Én is felemelem hát a kezem, és én is kiszámolom a szótagokat:
– „Zsö-bri-ko-lö”, négy szótag, mert a Comédie Française-ben ezt így mondják. Ott a néma ö-t is mondják. Ott így szokás.
– Jó – mondja Major –, akkor menjünk tovább! De előbb kimegyek hegedülni. – (A hullamaszkot egy Lorca-darabhoz viselte, annyi volt a szerepe, hogy néha átsétált a színen és hegedült. Ő volt a Hold.)
A tromfot tehát elfogadta. Mert játék volt, amit csináltunk. Különben vitatkozhatott volna, annál inkább, mert tökéletesen igaza volt. Persze, nem a szótagszám miatt, az csak vicc, hanem az értelem miatt. Egy árnyalat miatt. A darab első mondatáról volt szó. Amikor felmegy a függöny, a Tojás ifjú hőse, Magis, egy rádiókészüléket próbál megszólaltatni. Szétszedi, összerakja, szereli, pofozza. „Je bricole” – mondja közben. Ezt fordítottam úgy, hogy fuserálok. S nem a legszerencsésebben. A fuserálásban benne van az elfuserálás. Amit Magis csinál, az fusizás. Tehát: fusizok. Három szótag. Ez lett volna a helyes. Csakis ez. Akkor már én is tudtam. Major is tudta, persze, de lovagiasan elfogadta a riposztot. Kalapot emelt a Comédie Française előtt.
Az első menetet tehát megúsztam. De ez még csak a fordítás legelső mondata volt. Mi jön még?
A hangszóró megszólal. Majort hívják.
Az ajtóban Major, hóna alatt kis hegedűjével, még megáll, s mint aki nem akar bizonytalanságban maradva bolyongani odakint, Garcia Lorca erdejében, megkérdi Gellértet:
– Mondd, Bandi, egy óriás nőről van talán szó?
Valami kitalálós játékban lehettek benne, úgy látszik.
– Vagy egy normális nőről, akinek a veje törpe. De inkább csak törpe volt …
– Megnő?
– Nem egészen – mondja Gellért talányosan. S tovább bámulja a plafont. – Majdnem megnő, de nem egészen.
– Majdnem megnő …
De a hangszóróból már megint hallatszik az ügyelő suttogása, hogy Major művész úr, sürgősen a színpadra. Major kimegy, s már szól is kintről a hegedűje.
– Csacsipacsi? – kérdem Gellérttől.
– Azt hiszem, életem legszebb csacsipacsija.
Mostanában gyakran lehetett látni Gellértet a Hungáriában, leginkább Cziborral. Csacsipacsit gyártottak. Olyan kétrészes mondatot, amelynek az első fele és a második fele legföljebb a kezdőbetűjében térhet el egymástól. Például: „fapadoson napad oson”. Vagy olyat, hogy még a kezdőbetűk is azonosak: „fölöstököm fölös tököm”.
– Mik a kezdőbetűk? – kérdem Gellérttől. De inkább csak azért, hogy jelezzem, ismerem a csacsipacsi játékszabályait. Megfejteni úgyse tudom.
– Há-há.
– Kis termetű vő?
– Az. És jó férj. Benjámin a neve. De becéző formában.
– Béni?
– Nem egészen.
A hegedűszó közeledik. Az ajtó előtt elhallgat. Major be. Már a küszöbön kivágja:
– Hű vejem, Benő …
(A második sort minek ismételje meg? Há-há.)
Major visszaül a tükrei és a kéziratai elé. Néhány hullafoltot utánafest a szeme alatt, kérdőjeleket rajzol a fordításom margójára. Ez azért idegesít. Közben mellékesen odaszól Gellértnek:
– Adj fel egy másikat!
– A jelenlevő íróra tekintettel valami irodalmit. Van?
– Van – mondja Gellért. S elkezdi: – A Nyugat egyik munkatársáról, bármily hihetetlen, fel kell tételeznünk, hogy hetvenkedik. En-en.
Próbálom összeszedni magamban az n betűvel kezdődő két háború közti írók, költők nevét. Nadányi, Nagy Lajos, Nagy Endre … De Nagy Endrére nem az a jellemző, hogy írt a Nyugat-ban …
– Na?
– Nem tudom, ki lehet. Ismerem?
– Gondolom, igen.
– A nagyok közül?
– Ez nem barkochba.
Ki a csuda lehet az a Nyugat-os író? En-en. Ebben a menetben leégek.
Major hirtelen kifordul. Úgy látszik, nem találta meg a kéziratban, amit keresett. Rákérdez.
– Hogy fordítottad azt a részt, ahol Magis azt mondja az égre, hogy olyan, mint egy nagy női fenék?
– Azt hiszem, megtaláltam a megfelelő kifejezést – mondom szerényen. – Impozáns popsinak fordítottam.
Tudtam, hogy ez lesz az igazi vizsgakérdés. Előttem már valaki benyújtott a Nemzetinek egy Tojás-fordítást, nem tudom, ki volt, csak azt, hogy ezen az egy szón vérzett el. Major legalábbis folyton csak ezt idézte belőle, holmi szomorú példának a magyar fordítói kultúra hanyatlására.
– Ülepnek fordította a cul-t. Azt adja a Magis szájába, hogy olyan az ég fölötte, mint egy óriási ülep. Hát nem tudta az a szerencsétlen, hogy a francia cul-nak illata van, varázsa van! (Felemelte a hangját, mint egy hitvalló.) A cul-nak hagyományai vannak! Rabelais-tól Jarryig micsoda asszociációk gyűltek fel ebben az egytagú szóban! (Csend. Hogy ki-ki végigpergethesse lelkében ezeket az asszociációkat.) De annak, hogy ülep, nincs se íze, se bűze, nincs se drámai ereje, se forradalmi lendülete, az ülep maga a megtestesült bürokrácia. (Megint a hitvalló hang.) Amíg én a Nemzeti Színház igazgatója vagyok, nem engedhetem meg, hogy itt ilyen színtelen-szagtalan szavak elhangozzanak. Ezek megszentelt falak! És mi forradalmárok vagyunk, akik a dolgokat nevén nevezzük.
Ezzel adta át nekem a fordítanivalót. Azt hiszem, világos volt, hogy ezek után mit minek kell majd fordítanom.
A bizalom, amit belém vetett – hogy sikerül a Nemzeti színpadára átmentenem ennek az egytagú francia szónak minden asszociatív gazdagságát –, nem volt teljesen alaptalan. Nemrég fordítottam nekik egy Sartre-darabot. (Főbelövendők klubjá-nak kereszteltem.) Ebben már volt néhány olyan szó, amilyet színész még nem ejtett ki magyar színpadon. Például Várkonyi első szava, amikor Gobbi és Rajz kihúzza őt a Szajnából – csak abban bíztam, hogy senki se hiszi el, hogy azt hallotta, amit hallott, s nem meri majd a szomszédjától se megkérdezni, hogy jól hallotta-e. Így is volt.
De ezúttal a kínálkozó merészebb megoldásokat mégis elhárítottam.
Más korszak.
Ne legyen szürke, jó, de ne legyen túl kihívó sem. Így született meg az a fentebb már említett impozáns izé.
– Méretdifferencia forog fenn – mondja szárazon Major. – A párizsi égbolt dimenziója jóval nagyobb, emlékszem, mint amit az általad használt szó kifejez. S a szerző szerint is Magis úgy érzi: rátelepszik a mennybolt egész súlya. A popsinak nincs súlya.
– Súly, súly, jó, de némi báj is. Nem muszáj csupa nyomasztó esőfelhőt látni az égen.
– És a csapadékdús óceáni éghajlat, amely Párizsban uralkodó, s amelyről a dráma hőse beszél?
– A dráma hőse fiatalember. Bizonyára lát rózsaszín felhőket is. Rózsafelhőket.
– Tehát popsi.
– Súly és báj. Rokokó stílusban.
– Ez nem rokokó. Ez neorokokó. Kispolgári pajzánkodás a tizenkilencedik század végéről. Fin de siècle.
– Az a popó volt … És különben is: Toulouse Lautrec?
Az ügyelő megint szólította. Major letette a szemüvegét, vette a hegedűjét, felállt, s mivel mennie kellett, aforisztikusan válaszolt. Az ajtóból. Az utolsó szó nagy ihlető, de kevés ember tud élni vele. Ő most is tudott.
– Én imádom Toulouse Lautrecet, de nem szeretem, ha pelenkaszaga van.
Amíg Major kint hegedült, mi Olaszországról beszélgettünk Gellérttel. Oda készült. Címeket adtam neki.
Aztán megint hármasban. Ilyesmi:
– Ki vette el Sinkó Terát?
Természetesen Pörge Dani.
Gellért egyszer csak azt kérdi:
– Melyik Arany-balladában szerepel Napóleon?
– Jó kérdés …
Gellért élvezi, hogy meddig tart a gondolkozási idő.
– A Hídavatás-ban, amikor újra ugranak … Egy bolond az öngyilkosok közt.
– Csakhogy az nem Napóleon, hanem egy szuper-Napóleon. Mert azt mondja: „enyém a hadvezéri pálca, mely megveré Napóleont…”
– Mondják is róla, hogy bolond.
– S ha csak Napóleonnak képzelné magát?
– Akkor is mondanák.
– Miért? Mert egyszer leugrott a hídról? – Gellért kérdése kihívó volt, és egyáltalán nem volt logikus.
Egy babonás amnézia azóta szerencsére letörölte ennek a dialógusnak folytatását – „emlékezetem lapjáról”.
Amikor búcsúzom, Gellért még annyit mond:
– A Nyugat költője Nagy Zoltán.
– Persze.
Tovább feküdt a díványon, bámulta a mennyezetet, és mosolygott. A Nyugat költőire gondolt, akiket gyerekkorából mind ismert, s akiktől ilyen jól megtanult játszani.
Odakint a Hold hegedült.
Szomory halott?
| S azóta úgy éltem az asztalom mellett, |
| hogy mindennap meghaltam egy keveset. |
Szíven ütött egy cikk a karácsonyi ÉS-ben. Szomory Dezső emléktáblájának a koszorúzása részvétlenségbe fulladt – írja. S ez a részvétlenség jelképpé nőtt az író szemében. Ez már az a részvétlenség, ahonnét az ünnepelt írónak nincsen visszaútja. Ez volt az író végleges halála …
Van egy hang, amelyik minden halálhír ellen tiltakozik bennem. Hát még az ellen, hogy az író neve, presztízse, szellemi része, amelyet én még lobogni láttam s csodáltam, fogyjon el, mint a gyertyaszál …
Azt hiszem, hogy a cikk írója azért fogalmazott ilyen kategorikusan, hogy pereljünk vele, s bizonyára jólesik neki meggyőzetnie magát az ellenkezőjéről annak, amit egy balul sikerült emlékünnepség depressziós közérzetével leírt – hadd mondjam el, miért nem tudom elhinni, hogy Szomory halott.
Élete vége felé együtt voltam vele nemegyszer. Írói inaséveim legfényesebb emléke, hogy ülhettem a Luxorban – ahogy akkoriban ezt mondottuk – Szomory lábainál. E körben divat volt isteníteni Szomoryt – s e divat, gondolom, jóval tágabb körökben is tartotta magát. A hódolatot, persze, ugyancsak az ő stílusában illett bemutatni, tehát istenítés iróniával. Körülbelül úgy, ahogy a lerobbant Lear királyt ünnepli a viharban egy udvari meg egy álbolond, utolsó udvartartása.
Éjfél után, zárórakor felkerekedve, az irány a Lukács fürdő volt. Ennek teraszán az étterem nyitva tartott hajnalig. S ez már különben is félúton volt Óbuda felé, ahol akkoriban lakott a Mester.
Itt, a Lukács fürdő udvarán, lent a sötét platánok alatt – miközben hagyta, hogy a többiek mind előremenjenek – hallottam tőle, a fojtott torok keserűségével, egy régi fájdalom megvallását. Hogy amit elért, a dicsőség, füst és pára, nem érdekes, bagatell! – az igazi tét más volt, egy világirodalmi tét: az ő elsőbbsége Prousttal szemben. De erről csitt! Ezt a játszmát ő elveszítette. Hogy soha máskor nem is beszélt róla – mondta. Mert ki is hinné el neki, hogy ő már a múlt század vége felé – hol volt akkor még Marcel Proust! – Párizsban franciául publikált, a szomoryzmus teljes fegyverzetében, amelyből akárhány proustizmus bőven kistafírozhatta magát? Hallgattam, ekkora bizalomtól lenyűgözve, és mélységes, már-már kuncogó hitetlenséggel. Mit tudtam én, hogy ez még – éppen ez – igaz is lehetett. Oly sok volt a dics, az öntömjén egy-egy ilyen éjszakán. Az imént is – még fönt a teraszon – mint a magyar irodalom frissen koronázott pápája mondott szózatot Szomory a sötét főváros fölött, urbi et orbi. (Hogy retorikai remekmű volt, amit mondott – az csak természetes.) Mit tudhattam én, hogy az is igaz-e, amikor társaságunkban Horváth Béla hitvalló meggyőződéssel szavalja: „s
vadásztam André Gide-del fajdkakasra!”
Jóval, jóval később egyszer aztán kezembe került az ifjú Szomory párizsi kiadású novelláskötete (Les grands et les petits moineaux). Ez volna hát a perdöntő bizonyíték?
Most már úgyis mindegy. Jobb ez a bizonyíték nélküli hitetlenség, édes bizonytalanság, tamáskodva továbbadott szép magyar elsőszülöttségi legenda …
Karácsony előtt, a PEN közgyűlésén előadást tarthattam a modern drámáról. Illusztrációul az egyik fejezethez – a játékos és ádáz, maguk sorsát rontó drámai hősökről szólva – felolvastam egy tirádát Csurka Deficit-jéből. Ahogy a hallgatóság felmorajlott a nagyszerű szöveg hallatán, recitálása közben – az iróniával szembefröccsentő gáttalan frenézisben – a Mester dikcióját véltem felismerni, Szomoryét. Íme:
X. Kérlek szépen. Melyik sírásommal sírjak? Tudod, van nekem egy tizenkilencedik századi sírásom, van egy mai konformista sírásom, van egy szocialista-realista sírásom, van szürrealista sírásom, van absztrakt sírásom, van európai, ázsiai, néger, mesztic, arany középút és nagy-magyar-sírásom, de ezt nem ajánlom. Ócska. És nem hat meg senkit.
W. Akkor ezen sírj, nem akarok meghatódni.
X. Kérésed parancs. (Sírva.) Európa, Európa, Európa! Kis nemzet vagyunk, szegények vagyunk. A mi feleségünket mindig elszeretik a barátaink. Milyen igaz. Öregem, soha nem volt aktuálisabb a nagy-magyar-sírás, mint jetzt.
A kis kokett elleneffektus a végén persze hogy a szomoryádákból ismerős. De nem csak erről van szó. A dikció hatalmas fesztávolságú íveléseiről is. Az öngerjesztéses tirádát neki – Szomorynak – köszönhetjük. Akár van szituáció, akár nincs – pillanatok alatt fel tudja csigázni a színpadi szót oda, ahol eksztázis lesz és látomás. Shakespeare-nél, aki mindent tudott és kipróbált, persze ez is megvan. Feledhetetlen, amikor – Hamlet kérésére – a Színészkirály rágyújt a Hekuba-monológra. Ki az a Hekuba? Mi az a Hekuba? Olyan mindegy … A monológnak se füle, se farka. A Színészkirály könnye kicsordul belé, mégis. Hamlet élvez és szenved. Mi meg tapsolunk.
Minek is tapsoltunk? – kérdezed.
Arany János gyönyörűen fordította: egy álom-indulatnak …
Nem személyes elfogultság mondatja velem: a Hermelin az elmúlt évek talán legtökéletesebb színházi produkciója. Amikor tehetem, újból és újból megnézem, ha csak egy felvonását is. Mi a titka Szomorynak, hogy órákon át képes elragadtatásban tartani a nézőt (vagy inkább: a szavára hallgatót), holott a színpadon jóformán semmi sem történik? (Szokás felemlegetni, hogy a III. felvonás cselekménytelen. Nagy tévedés! Az első kettő is cselekménytelen, csak nem vesszük észre, mert fogva tart a varázs.) Először Szűcs Györggyel láttam, Párizsból jött (ezért?), Szomory kiváló ismerője, írt is róla. A szünetben bementünk Gábor Miklós öltözőjébe. Ott is erről beszéltünk tovább: mi a titka Szomorynak? (Megírta-e már Gábor Miklós, vagy meg fogja-e írni, amit ott elmondott?) Előadás után, persze, a Luxorba mentünk be. Éjféltől kezdve egyre nagyobb lett a forgalom, most nem volt záróra, fiatalok is ültek sokan, rendőrök is jöttek, néha egyik-másik asztalnál igazoltattak. A felületes megítélés ellenére – ez a kép is belefért, még mindig, Szomory világába. Legalábbis úgy éreztük.
Azt hiszem, Létay Vera fedezte föl végül is Szomory titkát. A titok lényegét. Kritikájában azt írta a Hermelin-ről – elképesztő megállapítás és telitalálat –, hogy ezt a darabot Szomorynak valamelyik ellenfele is írhatta volna.
Maga ellen írna? Ez volna Szomory titka? Az övé is? Régóta sejtem, vallom, hogy ez – az író szembefordul önmagával – minden igazi drámaírás titka. Mert ellentétben azzal az elterjedt (elterjesztett) nézettel, miszerint a dráma arra való, hogy vele pódiumot kapva, bebizonyítsuk igazunkat vagy az ügyünk igazát (hazánkét, egyházunkét) – a dráma nem apologetikus műfaj. Minden jobb drámaíró tudja, hogy a konfliktusban az előnyösebb helyet illik az ellenségének felajánlania. Mint Molière, a szegény, megcsalt, öregedő Molière tette a Nők iskolájá-ban. Hogy kineveti, hogy kinevetteti, a szegény, megcsalt, öregedő Arnolphe-ot … Igen, mint Molière, akinek a Képzelt beteg-ét is írhatta volna valamelyik ellensége, orvos-ellensége, pláne … Mint Aiszkhülosz, a Szalamisznál hősiesen harcoló Aiszkhülosz, aki drámájában részvéttel és szinte a maga köntösét megszaggatva mutatta föl athéni honfitársainak a legyőzött perzsák gyászát … Mint Csokonai, aki – Vargha Balázstól hallottam – Lilla elvesztésén fakadt panaszszavait az öreg, bogárzó Karnyóné szájába adta, közröhejre.
Az önimádattól az öngyötrésig nincs, csak egy lépés. Szomory Dezső ezt a lépést minden dialógusában és minden tirádájában többször is oda-vissza megteszi.
Szomoryról írta Kosztolányi, Szomory egyik mondatáról, ahol a nárcizmusa felsőfokon kezdett fulladozni: „aki így ír önmagáról, az már majdnem szerény”.
Még egyszer Proust! Ha már Kosztolányinál tartunk. Mert Kosztolányi is emlegeti őt Szomory alkalmából. Nem az elsőbbség kérdése érdekli – ugyan! –, hanem az irodalomnak ritka ikercsillag jelensége, hogy két író ilyen rokoni közelségben lássék, s mégis ilyen távolságra legyen egymástól. „Módszere az – a Szomoryé –, hogy egy emlékre ráugrik, belehatol, kapzsian, mániásan kiszívja minden mézét. Ez Proustra emlékeztet. A kifejezés vágya már a rögeszmével határos. Proust értelmi, inkább széplélek. Ő érzéki, inkább költő.”
Szomoryt két oldalról szokás támadni. A 19. századi realizmus stíluseszménye nevében – ez természetes és logikus: Maupassant-nal Szomory éppolyan összebékíthetetlen, mint Corot-val Csontváry. És szokás támadni – kevésbé helyénvalóan – egyfajta magyar nyelvi eszmény jegyében. Hogy a Szomoryval szemben hangoztatott „jó magyarság” ezúttal megint csak a 19. századi ízlés követelményeinek takarója – mondanom se kell. Bornemisza és Pázmány prózájától bizony nem is olyan idegen az övé a Szabó Dezsőétől, a Krúdyétól, a Szentkuthyétól meg már megint nem. (Hadd idézzek egy szép, szabályos szomorys mondatot. Kemény János, az önéletíró fejedelem mondja egyik atyjafiáról: „Mondatott ő Nagy Kemény Péternek, kinek voltak hét leányi, hatát nagy főrendek vötték, hetedik honn aggván, pápistává, apácává lőn, nyavalyás.”)
A kétféle vád egy lyukból fú. Lám, Horváth János az elsők közt prüszkölt-füstölgött Szomory ellen, csakhogy amit Szomorynál kárhoztat, azt nem kárhoztatja, hanem dicséri nagy művében, a reformáció íróiról szólva. Tehát egy olyan puritanizmus nevében emel szót a szecesszió nyelvi parádéja ellen, amelynek előzménye nem megy messzire vissza, csak a 19. század végéig.
Szinte vicces, hogy egy ily hazafias kinézetű vita mily világirodalmi jelenség volt a századelőn. Horváth János Brunetière-re hivatkozik, aki Materlinckkel szemben védte meg a jó franciaságot. S nem nehéz elképzelni a többi Brunetière-tanítványt szerte Európában, amint a helyi Szomoryval szemben védi a jóolaszságot, jólengyelséget, jóbulgárságot …
Csakhogy, gondolom, másutt e vita fölött elfutott az idő, nálunk azonban – ahol az élőket hamarébb a föld alá dugjuk, mint a régen megholtakat – nem csitul az aggályoskodás Szomory nyelvújítása körül.
Kit is idézzünk a véget érni nem akaró perben dönteni, ha nem – ezúttal is, még egyszer – azt a Kosztolányit, aki mind stiláris, mind nyelvhelyességi ügyekben a legjobb judíciumú bíró volt? Kosztolányi pontosan látta, hogy Szomorynak konfliktusa nem a magyar nyelv őrlelkével, hanem csupán Flaubert és Maupassant örököseivel van. Egyrészt ezt írja – az igazi konfliktusáról –: „Boldog a flaubert-i önmérséklet, de nem kevésbé boldog az, akit ennyire elsodor a forrósága” – s odébb, ugyancsak Szomorynak jelölve ki az antipólust: „Az adomázó írók, kiknek őse – bocsánat az író tisztelőitől – Guy de Maupassant volt, olcsó és hideg lélektanával, mindig csak mint tényezőkkel bántak embereikkel, s ezek az emberek nyomban megszűntek élni, mihelyt kiléptek a betűk világából. A végzetes és igazi íróművészet útja azonban más.” Az álkonfliktus-kovácsolóknak pedig ezt írja: „Természetes azonban, hogy az ő stílusa – a Szomoryé – nem lehet mindig iskolásan egyenletes, kinyalt és szabályos. Akik annak idején a gallicizmusát vagy az anglicizmusát hányták a szemére, tévedtek. Alig-alig lelni itt ilyen idegenszerűségeket. A mondatok szerkezete pedig, ha nem is mindig magyaros, annyira magyar, innen való, hogy – próbáltam –
lehetetlenség szóról szóra franciára vagy angolra tenni. Azok azonban, akik e sajátságos magyarságot a szokványmagyarságra óhajtanák fordítani, szintén pórul járnak, mert a kákán csomót keresők többnyire a stílus tömörségét, fulladozó bőségét, ugrándozó idegességét tekintik magyartalanságnak.” S végül: „El kell fogadnunk nábobian gazdag, zuhatagos, ellentétekből szövődő magyar nyelvét, mint új ajándékot.”
Rövid számvetés.
Az ötvenes években írott könyvek közt, a nem nagyszámú igazán sikeres és máig is megbecsült művek sorából is kiválik Kellér Andor életrajzi esszéje Szomoryról. A párizsi regény is könyvsiker lett, új kiadásban is. A hajrá-abszurd divat itthoni kezdetén a színművészeti főiskolások fedeztek fel egy hiteles és elragadó prae-abszurd játékot, Szomorytól: Incidens az Ingeborg hangversenyen. (Ebben mutatkozott be Garas – s vajon azóta hány ilyen szerepet kapott tőlünk?) A darab a fiatalok kezén maradt, az Egyetemi Színpadon is játszották. A Hermelin-ről szóltunk. S ezekben a napokban jelenik meg Réz Pál monográfiája Szomoryról. Kéziratban olvashattam. Hogy bátorságom volt e cikket megírni, neki is köszönhetem. Elmulasztotta a kétségeimet, hogy talán személyes elfogultság vezet Szomory nagyrabecsülésében. Itt lép át Szomory a rajongások, ellenérzések és bájos-kétes anekdotáink köréből – az irodalomtörténetbe.
A karácsonyi ÉS cikke fölött Szomoryról beszélgetünk otthon. Sorolom az érveimet: nem, nem halott. A gimnazista fiú felüti fülét a könyvből.
– Szomory halott, amikor megint divatban van a szecesszió?
Az érvnek objektíve is van némi súlya. S halhatatlansági kérdésekben az is számít, hány évesek közé tartozik az, aki voksol.
|