Tisza Kálmán tarokkpartijának a képét nem valami kiváló festő festette, de a képet elfogadjuk hitelesnek, és senkinek se jutna eszébe olyasmire gyanakodni, hogy a festő a kívülálló tájékozatlanságával meghamisította a kormánypárti klub kártyaszobájának a karakterét. Ámde ugyanebből az időből Bihari, Aggházy, Deák-Ébner csárdajelenetei és aratóünnepségei láttán már jogos gyanúpörrel élünk a képeik hitelességét illetően – s csak mosolygunk.
Túl könnyű volna azt válaszolni, hogy ez, persze, a magyar századvégre jellemző, hisz ez következik a népet átverő huncut politikából. Meggondolkoztató ugyanis, hogy a művész és modelljei közötti távolság mintha máskor és másutt is hasonlóképpen jelentkeznék.
Nem érezzük a distanciát Benozzo Gozzoli és a Mediciek között. Sem Velazquez és az infánsok között. Sem Zichy Mihály és a pétervári udvar között. A városi élet jeleneteit festő művészek kompetenciáját is elfogadjuk, Carpaccio velencei kurtizánjaitól Toulouse–Lautrecig. Eszünkbe se jut feltételezni, hogy egy művész ne találja meg az utat abba a világba, amelyet ábrázolni kíván, ha mégoly távol született is tőle. Viszont nagyon sokszor érezzük a kibékíthetetlen távolságot a művész és modelljei között, mihelyt pásztorokat és szántóvető vagy táncoló parasztokat látunk a képen. Hol túlságosan heroizáltaknak találjuk őket, hol túlságosan rokokó bájúaknak, hol gúnyosan karikírozottaknak … Mintha festőjük, a falusi népéletet véve témául, máris lemondott volna a közvetlen élményről, s csakis valami ilyen-olyan irányban sugártörő, egykorú konvenciókon, és az éppen divatos pásztorjáték- vagy népszínműkliséken át látta volna azokat a falusiakat, akiket pedig feltehetően kitűnően ismert – sőt, esetleg közülük is eredt.
Mi az oka annak, hogy a falusi világot mindig is ily nehezen lehetett csak tetten érni?
Vegyük csak számba.
Néhány középkori illuminált könyvben tökéletesnek érezzük a falusi munka és a mulatságok ábrázolását.
Ezt a tűnődést öt évvel ezelőtt kezdtem, akkori naplójegyzeteimből frissítem most föl ezeket a kérdőjeleket. Akkor láttam először összegyűjtve naiv festőket a párizsi Musée d’Art Moderne kiállításán. A világ minden tájáról voltak ott képek. A paraszti naivokat jórészt jugoszlávok képviselték. De voltak románok, szlovákok is. Magyarországról volt-e ott valami? Úgy emlékszem, nem volt.
Most, Moldován Domokos Vankóné, Dudás Juliáról szóló filmje egy virágzó magyar naiv paraszti festészetet revelál. S ez a festészet, mint kirakós játékban a hiányzó kocka, úgy illeszkedik be abba a térképbe, amelynek egyik felét a párizsi kiállítás is megmutatta: megint kirajzolódik, mint annyiszor, a Dunatáj térképe. Vankóné, Dudás Juli galgamácsai festőasszony képei, már témáinál fogva is, valami olyasmiről szólnak, ami gyökerében köti össze az itt lakó népek életét.
Ünnepet ülve újra meg újra bekapcsolódunk az élet lendületes forgásába: a temetés, a lakodalom, a szüret, a húsvét, a napforduló ünnepein. Erről a megújulásról szólnak Dudás Juli képei. Azt rögzítik, ami a legmaradandóbb volt, és ami most a legmúlandóbb: a népélet ceremóniáit, a mítoszaink még élő emlékét. Úgy is mondhatnánk, hogy a képeken átüt a prehistorikum.
Vajon mi az, ami egy serdülő parasztlánykát (mert Dudás Juli gyerekkora óta fest) eljegyzett nemcsak a festészettel, hanem egy meghatározott témavilággal? Nem felelhetünk mást, mint hogy feltehetően ugyanaz a megtartó erő, amely a közösségi élet ünnepi formáit a folklórban megőrizte, az igyekszik most az ő művészetében utoljára még megörökíteni magát – a festmények immár mozdulatlan maradandóságában.
Moldován Domokos filmje Dudás Juli színes képei mellé megmutatja, fekete-fehérben fotografálva, a képek motívumait: a még élő, a ki tudja még meddig élő galgamácsai ünnepeket. S halljuk hozzá a dalokat is.
Ha Moldován így azt akarta bizonyítani, hogy Dudás Juli képei egy tőről fakadnak az ünnepi örömmel és szertartással – meggyőzött minket.
Dimenziókban gazdag film!
A mindennap és az ünnep, az ünnep és a művészet fordulópontjairól, találkozásairól.
De arról is, hogy egy a Halál és a Kezdet.
Szól a filmen a halottas ének a mellé a régi kép mellé, amelyen Dudás Juli egy lánypajtása temetését rajzolta le. S a dal a halált nászként emlegeti … Aztán látjuk Dudás Julit a lánya lakodalmán. Itt meg úgy szól az egyik dal, mintha sirató volna.
Amikor ezen a lagzin a kamera számba veszi a leölt állatokat: mintha egy vidám, véres áldozat emlékét idézné. S micsoda diadalmi processzióban hozzák az asszonyok a tálakat! A mozdulatok a filmen, a színek a festett képeken hirdetik: kezdődhet az ünnep, mert együtt vannak megint az élet újrakezdésének a feltételei, hitben, kedvben, anyagiakban, most kell tehát azt az egyre csak megpihenni akaró öreg Teremtőt az élet újrateremtésére rábírni, s most kell magunknak is megújulni benne …
Az acapulcói El Presidente hotelben a felfüggesztett lépcső mellett felfutó falon nem győztem csodálni Salvador Dali óriás zsiráfcsontváz freskóját. És Mexico Cityben, bár nem laktam benne, arra jártamban betértem az El Prato hotelba, csak hogy láthassam odabent Diego Rivera hatalmas frízét, amely egyszerre volt a mexikói forradalom körképe és egy halottas ünnep. Ezekhez fogható az az élmény, amely a balatonfüredi Marina Szállóban fogadja a vendéget: Dudás Juli pannói.
Ez a naiv stílus, amely talán a tükrösök ábráiból indult el, kitűnően érvényesül a nagy méretekben. A Marina Szálló építészeinek kezdeményezését érdemes volna folytatni. Megörökíteni a magyar népi hagyományokat, Dudás Juli interpretálásában.
A mese állítólag akkor bővült ki a hősi próbatételekről szóló epizódokkal, amikor a beavatási misztériumok s velük a próbatétel-szertartások kezdtek kimenni a divatból, s így megszűnt a tilalom terjesztésüket illetően. Itt volna talán a pillanat – a még meglevő emlékek és a már megszűnő tilalomé, hogy a népi gyógyítás mozzanatait az örökítse meg, aki még közelről is láthatott ilyesmit. A modern orvostudomány és gyógyszertan nem tagadja meg azt az örökséget, amely a fák és füvek gyógyító erejét ismerő népi javasemberektől és tudós asszonyoktól származott ránk. (Vagy pláne, a régi indiánoktól.)
S hadd vessük fel újra, Moldován Domokos és Ortutay Gyula után, hogy külön múzeumban kéne gyűjteni a magyar naiv parasztfestők műveit. A magyarokét, és – csere révén, ha kerül – a nem magyarokét.
Gondoljunk a gyermekeinkre. Szavahihető futurológusok szerint, még egy röpke nemzedék, és az emberiség jó része szellemi tornával és művészkedéssel fogja agyonütni egyre több szabad idejét. Gondoljunk erre a naphosszat csak muzsikáló, színjátszó, filmező, festő, rajzoló – egyszóval árkádiai – emberiségre. Milyen hálás lesz ez nekünk, ha ügyelünk, hogy az az utolsó láncszem ne hulljon ki, amelyik az igazi Árkádiával még összeköthetné őket.
Az előttünk levő Árkádiának tartozunk a régivel.
Amelyikről Juhász Ferenc is (és éppen Dudás Juli képei alá) így írt: „A világ tele volt képíró asszonyokkal és faragó emberekkel, népballadákkal, dalokkal, teremtés- és halálmítoszokkal és népmesékkel. Vigyázzunk, hogy ki ne haljanak az éneklő népek, mert az ember hal ki velük.”
A filmen néha feltűnik Vankóné, Dudás Juli, amint fest vagy rajzol. Ezek a film legszebb pillanatai.
Művei a gyermekkorunk és mítoszaink távolságában vannak tőlünk. De a képíró asszony jelenléte mintha megfordítana kezünkben egy látcsövet. A távolságot közelségnek érezzük. Gyermekkorközelségnek. Mítoszközelségnek.
Valamelyik dél-franciaországi barlangban, a falra festett vadászjelenetek alatt, van egy lábnyom. Az Ősember lábnyoma. Valószínűleg az Ősművészé. Nincs az a csoportképből kitekintő renaissance önarckép, amelyik ilyen közvetlenül, ilyen megrendítően idézné a festő jelenlétét, mint ez az egyetlen lábnyom.
Így nézünk ezen a filmen a Naiv Festőasszonyra. Micsoda reveláció! A kortársunk.