Íme, az emberMinden szobor azt mondja: íme, az ember! A szobrászat nyelve szinte eszelősen és konokul csak erről beszél. Az emberről, a maga meztelen valójában. Legszívesebben szó szerint erről: a meztelen emberi testről. Íme, az ember! Másról szólni nemigen tud. A virágokat, a tájakat, az anyagok színes szépségét hagyja a festőkre. Még a drapériát is arra használja, hogy rajzolja vele a test formáját, a félig elrejtés kihívó-cinkos mosolyával. Íme, a győztes ember: a görög atléta, aki most fonja homloka köré olimpiai koszorúját, vagy a parittyás kölyök Dávidok hosszú sora, lábuk alatt Góliát fejével, vagy a márványhajóorról felszárnyaló Niké, aki úgy lobog, repül, hogy csakugyan ő maga lesz a győzelem zászlaja, angyala, istennője. És íme, az ember, megelégedett testi tökéletességében – a habokból kikelő szerelemistennők, a görög és etruszk Apollók, a kába, jókedvű és kissé pohos Bacchusok. S íme, az ember, akinek szépségét nem rontja el sem a kínzatás, sem a halál: a drapériák közt hátrahanyatló Niobék, a haldokló gallusok, a nyílvesszőkkel spékelt, s akkor is elegáns Szent Sebestyének. És íme, az ember, akit megtört a szenvedés! A feje körül tövis- vagy szögesdrótkoszorúval. Mivé lesz az ember, ha ráfeszítik a keresztbe ácsolt gerendákra, mint a denevért? Vagy mint a kassai székesegyház északi kapuján látható: a keresztre feszített lator összevissza marjult testéről a fej úgy nyaklik hátra, hogy a fenék helyére kerül. Vagy mint Vilt Tibor Halott Katonája, akit egy döglött ló gondosan lerágott bordái közé dobott a légnyomás. Íme, az ember – lócsontketrecben! A szobrászat nagyon régóta figyelmeztet minket, és igen kitartóan, arra az iszonyatra is, ami történhetik az emberrel. Mert lappangó lehetőségként mindig ott kísértettek a történelemben az antik cirkuszok, a falkavadászatok a bennszülöttekre, az ókínai hóhérrafinériák, a dominikánusok máglyái és az embertelenség leghevesebb napfoltkitöréseként: századunk koncentrációs táborai. Voltak, akik már „koncentrációs világról” kezdtek beszélni. A jövő történelemkönyveiben ez külön fejezet lesz: milyen mélybe hullott az ember, mielőtt túlemelkedett volna a Föld vonzókörén? Magyarázat nem lesz rá. De kifejezni is nehéz. Miféle szobor bírná kifejező erővel azt a pusztulást, amelyben az ember fogalma elvész, és csak a számok maradnak. A milliós számok. Egy számtenger. Ha egy szobrász megnézi a német katonáknál talált amatőr fényképeket vagy Göbbels filmoperatőrjének felvételeit, amelyektől maga a propagandaminiszter is megrettent, s lemondott arról a tervéről, hogy háborús győzelmek híján efféle híradókkal tartsa ébren az ujjongó felsőbbrendűséget a fajban – ha egy művész ilyesmit lát, gondoltam, leteszi a vésőt, tollat vagy ecsetet: ezzel ő nem tud kifejezésben lépést tartani. Most egy nálunk élő görög szobrász vállalkozott erre a feladatra, mégis. Emlékművet mintázott, hogy a mauthauseni tábor helyén ez is hirdesse azoknak nyomorúságát és nagyságát, akik húsz évvel ezelőtt ott éltek-haltak. Tavaly ősszel megláthattam a készülő emlékművet, Pest határában, kukoricaföldek között, a tarlón. A kukoricatáblák olyan mértani rendben sorakoztak, mintha barakkok közt jöttünk volna … Íme, a Húsvét-szigetek titokzatos óriásbálványai! – ez volt az első gondolat, amikor az út kanyarulatánál váratlanul előtűnő emlékmű a közelítőnek megálljt parancsolt. Micsoda fal ez? Micsoda testekből épült falanx? És micsoda testek? A daróc alatt feltárul a test, és a hús alatt feltárul a belső, a csont. Mintegy ablakon látni be az emberekbe. Íme, megannyi ember, aki már annyira meztelen, hogy keresztüllátsz rajta. Lear király érezte ezt a döbbenetet s ezt az alázatot, amidőn egy viharos éjszaka előbújt előtte a szalmából a meztelen Bolond Tamás, aki nem volt futóbolond, csak üldözött. Hol vannak azok a szép, régi tirádák, hogy az embernél nincs csodálatosabb? Lear király így beszélt – miközben a látvány ellenállhatatlanul hajtja immár őt is, hogy leredukálja magát az emberi létezésnek erre az abszolút nullpontjára –, részvétből, homályos bűntudatból? ki tudja? „Nem több az ember, mint ez? Nézd meg őt jól: te nem tartozol a bogárnak selyemért, az állatnak bundáért, a juhnak gyapjúért s illatszerért a macskának. Te maga a lény vagy. A föl nem szerelt ember nem több, mint ilyen szegény meztelen villás állat, mint te vagy. Félre ezer toldalékokkal! Jertek, gomboljatok ki!” Micsoda fal ez? Tömör és áttetsző! A lábak közt látszik a horizont. Majd ha helyére kerül, az osztrák Alpok hegyvonulata rajzolódik be a képbe. Ott majd autóút kanyarodik fel hozzá. Micsoda autóstop ez! Csontbrigád. Feltámad a földből a Duna-parti camping-re induló turista előtt … Nem lehet tudni, mért integetnek. Feltartott kezük a megadás jele-e a gépfegyver előtt vagy éppen a győzelem V-je? mementó-e vagy a morituri te salutant? talán kitört a lázadás? vagy üdvözlik a felszabadítót? Mindez együtt. S mivel mindez egyszerre benne van: nyugtalanító és drámai. Mint az a lét-nemlét, melynek jelképe lesz.
Ha az autóút szokott forgalmú, a statisztika törvényei szerint el fog néha hajtani előtte az is, aki kigondolta és igazgatta húsz éve az efféle táborokat. Annak mit mondhat ez az emberfal? Jelky András kalandjai közt olvastam valamikor, hogy egy déltengeri szigeten töméntelen embercsontot talált, de egyetlen élő lelket sem. Ide csak lakomázni járogatnak át a szomszédos szigetekről az emberevők. De amikor legközelebb megint megjelentek csónakjaikon, megkötözött, új áldozataikkal: egy csontvázfronttal találták magukat szemben, s a csontvázak mögül Jelky András nyilazott rájuk. Persze, a neokannibálok már nem olyan ijedősek, mint voltak Jelky pápuái.
Micsoda fal ez! Számláld meg az alakokat. Kilencen vannak. És mégis, milyen lebírhatatlan erőt képviselnek. Ők a tömeg. Ez már a kompozíció csodája. A több alakos emlékműveken vagy mozgásban vannak egymás felé a figurák, szaladnak, esetleg integetnek a főalak felé, mint az új Kossuth-szobron, vagy magányosan viseli mindegyik alak a maga egyéni sorsát, mint a régi Kossuth-emléken vagy ennek klasszikus mintaképén: Rodin szobrán, amely a Calais-i polgárok néven ismerős. Makrisz Agamemnon szobra éppúgy szakított az illusztrációs történelem-magyarázó élőképpel, mint ahogy szakított a „párosult magány” ábrázolásával. Egyetlen mitikus erejű, kollektív lényt fogalmazott meg, amelynek harminchat végtagja van. Itt nincsenek főalakok és statiszták, és itt nincsenek izolált sorsok. Ők a tömeg. Hogy írja József Attila?
Ez a szoborcsoport egyszerre utal a koncentrációs tábor masszába préselt passzív embersűrűjére, és arra a villanyosan feltöltött aktív emberiségre, amely egy tömegtüntetésen kirobban. A szobor ereje épp abban van, hogy az iszonyú sorsot és a sors ellenében a nagyszerű lázadást nem választja szét semmiféle didaktikus szándékkal, hanem elemi egységében adja ezt is, azt is. Ma már tudjuk, hogy nem holmi hasonlat az, hogy a tömeg feltöltődik elektromossággal. Csakugyan feltöltődik, lemérhetően. És ezt látjuk kivillámlani itt a feltartott kezek fémgömbjein. Vagy az atommag modelljét idézik talán ezek a gömbölyű öklök? És ez adja akkor ennek a kilenctestű tömbnek a megbonthatatlanságát – az atomok kapcsolódásának energiája? Hiszen a csodálatos épp az, hogyha közel mégy a csoporthoz, azt látod: milyen levegős, napfényes folyosó van az alakok közt … A művészeti szakértőknek érdemes lesz tanulmányozniuk, hogy a szobrász mesterségének milyen eszközeivel érte el, hogy kevés alakkal tömeget jelenít meg, hogy emberi formákkal tektonikus hatást kelt, hogy laza kompozícióval kompakt tömböt alkot. A formák hasonlósága és egy-egy hajszálnyi különbsége … A szinte zenei ritmusok … Az ismétlésük, de más-más szögekből … Mindez arra szolgál, hogy tolmácsolja a történelem legdöbbenetesebb ezrelékszámítását. Azt mondják, hogy a varsói gettóban nem maradt meg hatszáz ember sem a hatszázezerből. S a kivégzőtáborokban se volt sokkal jobb az arány. E mögött a kilenc alak mögött, a statisztika szerint, kilencezer halott van. Ezt a tömeget érezteti ez a szobor. Éppen ezért ezt a szobrot nemcsak ott kellene felállítani, ahová a deportáltak megérkeztek, hanem ott is, ahonnét elindultak. Mikor a süttői márványbányában kifejtik az alaptömbjeit, s mikor az öntödében elkészül a kilenc bronzbálvány, egy ideig látható lesz az emlékmű Magyarországon is. Azután különleges gépszállító kocsikon elindul nyugatra, azon az úton, ahol húsz éve az embereket hajtották … 1964 |