Változandó, változatlanAz elmúlt hetekben többször is kint jártam Budafokon, hogy alaposabban megismerkedjem Schaár Erzsi szép Déryné-szobrával. Írni is akartam róla. A kertből, ahol ez a monumentális szobor készül, mindig felmentünk az emeleti műterembe. Ott is egy színésznő várt már. Tolnay Klári, bronzban. Minden szobor a mulandót akarja megragadni, de mégis, melyik szobrász gondolna rá, hogy a felhőt mintázza meg. A legváltozékonyabbat? Igen, az ifjú Bernini egyszer egy nimfát faragott, amint éppen babérfává változik, félig már az is, mert a lába gyökeret ver, az ujjai épp kileveleznek, de azért még szökik, szinte repül a teste a levegőben, még azért ebben a pillanatban ő Daphné, ő a legszebb lány az erdőn … Az angyalok dicséretét érdemli:
De gondolom, a szobrász is, aki vállalkozik rá, hogy színésznőt megmintázzon. Például éppen Tolnay Klárit, akinek alakját ezer alakban őrzi az emlékezet. Úgy nézzük, elámulva, ezt a bronzportrét, mint Tolnaynak egy váratlan, új szerepét. Az ezeregyediket. Persze, szokatlan tőle ez a némajáték, melyhez a gesztusok fölényes megvetése is járul ezúttal, de ki tudja, hátha így még többet mond el magáról s az emberről. Különös játéknak ígérkezik ez. Jutalomjátéknak, mely csak róla szól. A színpadon ő interpretálja az írót, művészetének eszközeivel. Ezen a forgatható állványon viszont őt interpretálja, őt kreálja a szobrász, a maga művészetének az eszközeivel. Csenddel és mozdulatlan formákkal. Következik Tolnay Kári, Schaár Erzsi – ez az! szó szerint – alakításában. A szobrász elfordítja a szobrot, hogy profilból lássuk, a bal arcát mutatja. – Innen nézve olyan, mint egy régi zsonglőr vagy bohóc, csak szomorú … Ki gondolta végig, de egyszer igazán, hogy akit a legjobb vígjátéki színésznők között könyveltek el, a legtragikusabb szerepeket milyen magától értődő természetességgel játssza? A szobor épp ezt a pillanatot választotta ki, amikor az égen együtt látszik a Hold, a Nap – merő jókedv és merő fájdalom. – És most! Ezt a tekintetét biztosan ismeri. A legutóbbi szerepéből … Igen, ahogy körbejárjuk, van a szobornak egy-egy pillanata, amelyet felismerünk, ebből vagy abból a darabból. De hány olyan nagy szerepről szól ez a szobor, amelyet el se játszott Tolnay! A sorsát summázza ez, és nem a pályáját, mely minden színésznél oly esetleges. Sorsának és lehetőségeinek foglalatja ez. Szereposztásnál a színház igazgatói irodájában, drámaírásnál az író asztalával szemközt, ki kéne tenni egy polcra ezt a szobrot. Szem előtt kell tartani, figyelni kell: mi telik még ki tőle? Ami eddig eljátszatlan, ami eddig megíratlan? – Kétségbe voltam esve már – mondja a szobor alkotója –, ahányszor kijött hozzám ide, Budafokra, mindig más volt, egyszer ragyogó rózsaszín, máskor csípős, fáradt. Amit mintáztam róla, mindjárt megsemmisítettem. Ez így ment hónapokon át. Aztán egyszer, amikor nem is volt itt, megcsináltam ezt. Melyik az a színikritikus, aki ilyen mélyen tárta volna föl, mi lakik egy színész szívében? Bár kérdés, lehet-e, szabad-e egy színészt ennyire maszk nélkül meglesni? Hátha Adynak van igaza?
Hátha a színészek privilégiuma csakugyan ez:
Hiszen az olyan teljes színskálájú repertoárban, amilyen a Tolnayé, maga a színész is eltévedhet. Pontosan úgy, ahogy Ady írja a vers folytatásában:
Itt van talán a magyarázata, hogy a legtöbb színészportré egy-egy sikeres szerepet rögzít. Még „civilben” is azt. Nem is igen lehet mást csinálni. Mert, ugye, milyen furcsa volna, ha például egy fényképes riport, a színházi és az otthoni fotók mellett, a színész röntgenképét is közölné. Schaár Erzsi szobra épp egy ilyen röntgenszobor. De nem fecseg ki semmit. Mégse. Mert – bár igaz – a jó portrészobor az ember teljes megfejtését adja. De – és ez is igaz – csak nagyon lassan ad ki a titkain. Nemzedékek türelmes faggatózása kell hozzá. Ugye, milyen keveset tudtunk meg eddig Nofretétéről, a naumburgi Utáról, Ferenczy Béni fájdalmas tekintetű, talán mosolyra nyíló szájú Géniuszáról … Ilyen nyílt és ilyen hosszan hallgató szobor ez a Tolnay-portré is. 1964 |