Déryné hold- és fáklyafénybenSchaár Erzsi műtermében, Budafokon. A szobrászok műterme olyan, mint egy csatatér, ahol szünet nélkül folyik a küzdelem a Mulandóság és a Maradandóság között. Nedves leplek hideg kotlószárnyai alatt agyagvázlatok készülnek megszületni. A polcokon gipszfejek sorakoznak, a nemzet ismert nagyjai és leánykaportrék vegyest. A falon halotti maszk. Itt-ott torzók, letört karok és lábak, a törés helyén drót áll ki belőlük. Értelmetlen görcsben megmerevedett figurák – pedig csak lefektetett állószobrok. S a szomszédjához képest mindegyik szobor Gulliver, mert vagy nagyobbak, vagy kisebbek az arányai, mint a környezőké. Öklömnyi Herkules mellett esetleg óriás kisfiú … A legtöbb alak gipszből van, s ez a hideg, fénytelen és fehér anyag az élettelenséget leheli magából. Ezért van olyan különös, váróterem jellege az ilyen műtermeknek. Ez még csak az előszobája a maradandóságnak. A szobrász már meglelte a szép, érvényes, halhatatlanságra hivatott formákat, de ezek egyelőre még törékeny, porló gipszöntvényekbe vannak öltözve. Itt minden a jövő felé tekint. A gipszfigurák indulásukat várják a bronzöntő, a kőfaragó műhelyekbe, s onnét a következő századokba, talán évezredekbe, hogy csudálatosan épen maradva vagy töredékeikben (de akkor is konok kitartással) hírt adjanak rólunk, akit itt éltünk, 1963-ban … Mintha egy rakétakilövő pályán volnánk. Ezek a szobrok is űrutasok lesznek: kilövik őket az Időbe. Meddig fogják kísérni az emberiséget? Minden szobor arra születik, hogy az emberiség elválhatatlan útitársa legyen. Ezek is itten. Mert a most születő szobrok igazi megrendelői nem mi vagyunk, hanem az unokáink és az ő unokáik. Ezek a szobrok is velük indulnak randevúzni. Ezért keres a szobrász időálló formákat a szobrainak, ezért hánt le róluk mindent, ami felesleges, ami esetleges. Mert csak a legtökéletesebb forma bírja ki azt az iszonyú ellenállást, amit az időben le kell győznie.
A műteremből lejövet, az utolsó autóbuszig talán még volna annyi idő, hogy a kertben megnézzük a Dérynét. A Dérynét? Persze, szívesen. Az éjszakai kerteknek, különösen ha ismeretlenek, van valami szorongató varázsuk. Lombok csapódnak szembe, váratlan lépcsők nyílnak lefelé, a vendéget karon ragadják s biztatják, hogy most lépjen egy nagyot … De a meglepetésektől nemcsak fél az ember, hanem reméli is őket. S egy holdfényes-árnyékos ligetben sok minden megtörténhetik, gondoljunk csak a Szentivánéji álom-ra vagy a Figaró házasságá-ra. Kicserélhetik az ember fejét szamárfejre, és kicserélhetik kedvesét a feleségére. A meglepetés, a csoda, itt sem maradt el. Ni, egy óriás! Csak a feje és a válla látszott, fent, a fák koronái közt, a holdfényben. Hatalmas alakját csak sejtettük. Melyik görög istennő, melyik múzsa lehet ez, hogy ilyen tiszteletet parancsoló, ilyen fenséges a megjelenése? Házigazdánk összesodort egy ott heverő csomagolópapírt, meggyújtotta, s megvilágította vele a szobrot, körülbelül a térde magasságában. – A Déryné! Az. De hová lett a romantikus vitorlaként dagadó fátyol a válla mögül? hová lettek a szalagok, a csipkék, a röpikék és a negély és a bűbáj, a grüberli és a lokni? Amikor a Krisztinában állt egy szobra, az volt ilyenformán ifiasszonyos. De az a Déryné eltűnt a Horváth-kertből, felröppent a szomszédos cukrászda cégtáblájára. Csakugyan túl cukros volt. Szobornak. Ez pedig itt igazi hősnő. De vajon nem az volt-e Déryné csakugyan? Most nem is a színpadi gesztusokról van szó, a patetikus szerepekről, a jövendő szabadságharcot intonáló dalokról – mert nem így szólott-e lantján Kolozsvárt, a bemutatkozásnál, Verseghy riadója, amelyet géniuszként, mellén Magyarország címerével, énekelt a Farkas utcai színházban? De ha nem is ezt a jelmezes heroinát idézzük, akkor is hősnő volt. A magánéletében volt az. Tudta ő jól, hogy a magánélete érdemes leginkább megörökítésre. Az emlékirataiból így lép elő: egy asszony, aki – százharminc évvel ezelőtt! – megél a maga keresetéből, aki nem szorul rá, hogy eltartsák, aki a szerelemben egyenrangú partnere a férfinak, aki bátran – és sohasem könnyelműen – megy a vándorélet viszontagságai elé. Jókai, aki ismerte őt és pályatársait, ezért írhatta róluk ilyen hódoló elragadtatással:
Ennek a Dérynének a képe lobog most itt a nyári lombok közt, a formákat puhán kitapogató Hold és a füstölgő papírcsóva különös, kettős fényénél. Mint egy szép híd a romantikus ellentétek között. Föld és csillag, felhő és sár, szárny és bilincs … Lábánál a lobogó lángtól perzselődnek a világoslila ernyős virágok. Szirmaikat felkapja a hőlégvonat, s körözve röpíti fel őket abba a másik régióba, ahol a holdfényben a merengő, komoly arc látszik.
… Másnap délután visszamentem Budafokra, hogy napfénynél ellenőrizzem a látomást. Mekkora a kert? S mekkora a szobor? Van-e ott szobor egyáltalán? Ott volt. Valamivel kisebbnek látszott, mint éjszaka. Faragott gipszszobor. Most látom csak, a biedermeier kellékei is mind megvannak. Krinolin, igen, de a krinolinja itt szoborépítő elemmé vált, ebből nő ki, mint alapzatból, a szobor erőteljes, szinte paraszti dereka, s a meztelen test anatómiáját éreztető háta. Fején a kontyocska szintén funkciót tölt be: lezárja a szobrot. A lant, az is itt van, mellette függ egy állványon, erőteljes formájával megismétli az asszony alakját. És ez a nyugodt, teátrális mozdulata – kinyújtott jobbját a lantot tartó állványon pihenteti –, ez a gesztusa honnan olyan ismerős? – Az egykorú fényképekről. Akkoriban ilyen állványok mellé rögzítették a fotografálandókat. – Ha minden ilyen egykorú rajta, honnan van az, hogy ennyire jelképnek hat? Mintha a Múzsák egyike volna … – Honnan? Talán: innen. Hogy itt faragtam a kertben, szabad ég alatt. S így nem műteremarányok közt alakult, hanem a természetben … Itt, a kertben találta meg ez a Déryné szép, klasszikus arányait. S innen indul majd Miskolcra, ahol bronzba öntve a színház udvarán fog állni. Megy Miskolcra, ahol Déryné, Széppataki Róza annyi sikert aratott, ahol nyomorult öregségében emlékiratait körmölte, szédítő versenyfutásban a halállal, róva a sorokat … Oda, ahol hetvenöt évesen utoljára színpadra lépett. Lépett? Úgy vitték fel, ölben. Ott fog tehát állni most, ilyen fiatalon, jelképesen – mint a magyar színművészet Múzsája. 1963 |