Aki tanúskodott a halálnak halálárólBajvivás volt itt: az ifju Minden Keresztüldöfte Titok-dárdával Az én szivemben a Halál szivét …
Pár esztendővel ezelőtt egy dráma írása közben sokat járt az eszemben Adynak ez a pár sora. Megérni a halál halálát, ha belepusztul is az ember … Megérni és megírni. Hiszen a magyar irodalom is szinte ezzel a gondolattal kezdődik: „halalnec halalaal holz”. Tudom, hogy ezt úgy kell érteni, a bibliai nyelv sajátos felsőfokképzésével, mint épp a leghalálosabb halál fenyegetését, de én mindig azt reméltem, a magyar nyelv logikája szerint, hogy ez a kifejezés talán azt ígéri, hogy halálommal meghal a halál. Mert van ilyen, lehet ilyen. Csokonai is tudta, hogy van ilyen. Hirdette ő is fiatalkori versében, halhatatlanság-hittel: „megholt a halál”. (Neki elhittem ezt, és mindig csak nevetni tudtam Kazinczy mérgén, aki a leveleiben nem győzi ócsárolni Csokonait épp ezért a soráért.) Ez lett volna tehát a hősöm jutalma a halálban. Ez a katarzis a tragédiában. A halál halála. Ismeretes, hogy intenzív munka során az ember hajlamos rá, hogy a maga munkájával rokon törekvéseket fedezzen fel szerte a világban. Így fedeztem fel a készülő drámám mellé egy készülő szobrot Vilt Tibor műtermében. Az Orvosi Kutatóintézet elé szánta ezt a fekvő szobrot, annak példázatául, hogy az ember, ha halandó is, széttépi a halál kígyóit. Laokoonnak végzete a kígyó, de immár a kígyónak is Laokoon. Erre a szoborra illik csak igazán az az Ady-sor! Egy fektében is tengerrengés-erővel mozduló alak. A rátekeredő kígyók gyűrűi közt fojtódik, és ismeretlen nagyságrendű energiák indukálódnak benne. Agónia? Az. De hogy az agónia szó szerint harcot jelent, tusát, és még csak nem is haláltusát, ezt senki oly világosan nem fejezte ki, mint Vilt ebben a művében. (Filozófiában, igaz, Unamuno fejtegette ezt.) Vilt szobra más műfajban és más levezetéssel, de megoldotta azt a problémát, amit a drámában feladtam magamnak. Azt hiszem, nemcsak drámaíró járhat így Vilt szobraival, hanem természettudós, muzsikus, költő, filmes vagy építész is. Szobrai olyan lényegre törők, mint megannyi képlet, amelybe bele van sűrítve számtalan kortársnak tapasztalata. A képlet, ha tetszik, vissza is vezethető az élményre. Valamilyen élményre. A Kentaur-szobor esetleg visszavezethető annak a Kékgolyó utcában ostrom alatt látott katonának az emlékére, akit holtában belevágott a légnyomás egy lefaragott lócsontvázba – a Figura székkel című kompozíció arra az istenhozzád mozdulatra, amelyet Szerb Antalról őrzött a szobrász, utolsó emlékként – a különböző Bohócok a bohócmélaságnak arra a jelképére, amelyet Barrault alkotott meg a Szerelmek Városá-ban – a fémszálakkal összekötözött Szorongó valami légópinceemlékre – az Öngyilkos Kentaur a szobrász vallomása szerint visszavezethető arra a felismerésre, hogy itt az idő leszámolni a klasszicizmussal, mert kiveszett belőle a humanitás, s egyúttal arra az elszánásra, hogy keressünk új kifejezési formát az új humanitásnak – és a Rácsok című dombormű, ha tetszik, visszavezethető a művésznek arra az élményére, hogy a budafoki Törley-kastély rácsait látta egyszer felsichtolva a fal mellett, s egy madár bujkált bennök … De ugyanilyen érvényes élményt, emléket és élettapasztalatot százat is elő lehetne csalogatni minden egyes szoborról, türelmes faggatózással, lélekelemzéssel. És éppen ezért önmagában egyik élmény sem érvényes igazából. Egy nagy élet áll jót, minden egyes esetben, a maga teljes valóságával, ezekért a leegyszerűsített szobrászi képletekért. S épp ezért, mert oly nehezen nyomon követhető az élmény a szoborban, ezért izgatott: mi itt az átszámítási kulcs? A múltkoriban hetekig játszották a Filmmúzeumban a Szerelmek Városá-t. Elmentem megnézni. Ezt a kulcsot kerestem. Emlékeznek? Barrault fehér ruhában ül az utcai színpadon, mint egy viaszbábu, mintha nem volna élő. Apja, a kikiáltó, ingerült megvetéssel beszél róla. Bunkóval a fejére vág. A méla Pierrot-nak erre arca se rezdül. Bámul tovább. Nem él. A közönség nevet. Mert tudja, hogy az ütés mégiscsak elevent ért, s hogy nagyon fájhatott. A közönség nevet, mert mi mást is csinálhatna abban az idegesítő felismerésében, hogy az élő és a nem élő határai így egybemosódnak. Mi ez? Fakírság? mélakór? vagy divatosabb szóval: közöny? Mert ettől van az élet tele a halál kavernáival. Mint az ementáli sajt lyukakkal. Ha metszetet veszünk egy emberről: mindez menten kiderül róla. Hogy mennyi nemlét foglaltatik a létében. Mennyi szorongás-szuvasodás, mennyi közöny-akna, mennyi halálkráter. Ennek a rák- és szörnyállam-rágta emberiségnek a szobrásza Vilt. Szobrai mintha szó szerint vették volna a felszólítást: „hadd lássunk át magunkon!” – ha nem is mindig úgy, mint Hans Castorp Madame Chauchat testén … Bár sokszor majdnem úgy. Máskor meg úgy, ahogy József Attila magamagán látott át:
De úgy is, ahogy a semmi sodrától és huzataitól átjárt emberben – megint József Attila látomásához folyamodunk kifejező képért – felderengenek csillagképek és világok:
Vilt Tibor szobraiban az az emberiség lép elénk, amelyet testi valójában átjárnak a sóvárgásnak, a közönynek a labirintus-csatornái, amely magában hordozza a halált, de magában hordozza a világmindenség képét és megfejtését is, amely minden élő egyedében ugyanazokból az elemekből épült fel, mint a csillagok … Ez az az emberiség, amely olyan szenvedéllyel dobja át életét egyik nemzedékből a másikba, mintha megérni akarná a halál halálát. Megérni, tetten érni és tanúskodni róla. 1966 Ui.
Jó néhány héttel ezelőtt a Tükör hasábjain cikket írtam Vilt Tibor szobrairól. Az alkalmat a székesfehérvári kiállítás adta, a belső indítékot az a felismerés, hogy ezekben a szobrokban a legszélsőségesebb vagy-vagy határára kidobott ember konfliktusai robbannak. Drámaíró vagyok, érdekelnek az efféle konfliktusok. Mint például a lét- és nemlétnek az a harca, amely mibennünk megy végbe, szakadatlanul és váltakozó hadiszerencsével, vagy az életnek és a halálnak a harca, amelyben a halál a szó legszorosabb értelmében aláaknázza az egészségünket vírusgócaival, kavernáival, s amelyben az élet mégis nem remélt diadalt arathat a tudomány révén – mert csakugyan erről szól Vilt szobra, amely az Orvosi Kutatóintézet elé készült. Máskor pedig megrázó dokumentumok ezek a szobrok (fenyegettetésünk nagyságával lépést tartani tudó, mellbevágó és felkorbácsoló hatású dokumentumok) a fasizmus ellen, a háború ellen, a közöny ellen … Nem ért váratlanul, hogy a cikkre levelek érkeztek. Meg kell mondanom azt is, hogy e levelek egy része – nagyobbik része – az első olvasásra zavarba ejtett. Mit tudjak válaszolni dr. Lózsai Jolán főorvosnak? – aki egyebek közt így írt: „Ezeknek a szobroknak a közlése nemhogy helytelen, hanem egyenesen bűn volt. Két kis páciensemet, akik elolvasták a cikket, és megnézték a képeket, három-négy napig kellett különböző nyugtatókkal kezelni. Az egyik azt kérdezte: – Doktor bácsi, hát ilyen rondák vagyunk mi? – Alig tudtam megnyugtatni …” stb. És ha az angyalok nyelvén tudnék szólani, találhatnék-e hatékony érvet Juhász László nevelőével szemben (Budapest, Celldömölki út 7.), aki szintén arról ír, hogy ez a művészet a jövő nemzedéket támadja egészségében? Íme: „A lehető legnagyobb felháborodással írom meg levelem, és nagyon kérem Önöket, hogy a jövőben ilyen és ehhez hasonló anyagot ne közöljenek a lapjukban. Ok: tizenkét éves fiam és egy tizenhárom éves rokon kislány elolvasta a cikket, és két napon keresztül kínlódtak, vergődtek, nem aludtak. Félelmet, iszonyatot keltett bennük a szörnyű, valóságtól távol álló képek sorozata.” S bizony, elég nehéz elkezdeni igazam – vagy vélt igazam – bizonyítását Gyuris llona szövőnővel szemben (Kistext), aki azt a kérdést teszi fel, hogy Vilt szobrai „szobrok-e egyáltalán?”. Nemcsak az érvek brutális ereje zavart. Más is. A levelek stílusában valami zavarót éreztem. „… Hasonló anyagot ne közöljenek” – ez szerkesztőségi szóhasználat. A főorvos levelében az a kis dialógus a beteg gyerekkel. Elég sok jó és rossz dialógust olvastam már. Ez bizony nem jó dialógus. Hamisan cseng. És különben is, hogy szólíthatják a gyerekek dr. Lózsai Jolánt doktor bácsinak? Ennyire önkívületi állapotban volnának? Vagy a levélíró nem tudja magáról, hogy fiú-e vagy lány? Meg aztán: két gyerek rosszul lett a főorvos bácsi-néni levelében, ugyancsak két gyerek rosszul lesz a pedagógus levelében … Elhatároztam, hogy megkeresem ezeket a művészeti vitába érvként párosával behajigált beteg gyerekeket, és megpróbálok a szemébe nézni levélíró szüleiknek, tanáruknak, orvosuknak. Igen, tudom, ez zavart legjobban a levelekben: nem tudtam felidézni belőlük írójuk arcát, tekintetét … Megkértem a Tükör szerkesztőségét: tudja meg a főorvos címét, és hogy a levélíró szövőnő melyik műszakban érhető el a Kistextben. A válasz nem lepett meg, mégis megrendített. – Ilyen nevű orvos Magyarországon nincs – mondják az Orvostovábbképzőben. – Ilyen nevű szövőnő a Kistextben nincs. Jó, akkor látogassuk meg a pedagógust a Celldömölki úton. – Celldömölki út Budapesten nincs. Volt egy negyedik levél is. A többitől eltérően: barátságos hangú. Egy mérnök írta a Szabó Ilonka utca 7. szám alól. A Bécsi kapu tér felől mentünk be a Tükör autóján a Szabó Ilonka utcába. A magas számok rendre fogytak. Valahol itt lesz: 11, 9 … És egy üres telek. Pontosan, mint egy krimiben. S. Zs. a 9-es számú ház ablakán kihajló két gyereket kérdi: hol a hetes? – Nincs hetes szám. Közben én ott állok a háború óta üresen álló telek fölött, és az émelygésemen, a szorongásomon úgy érzem, egy szakadék peremén állok. Az ütéseket, a kéznyújtást is fantomoktól kaptam. Én is, a szobrász is. A közvélemény nevében.
Az ötödik levél még gorombább hangú volt, mint az előbbi gazdátlan négy levél. Írója egy valószínűtlenül magas házszámot adott meg a Bécsi úton. Jóval háromszáz fölött. Viszont ennek a levélnek az írója csakugyan ott volt a megadott címen. Maléth Mártonné, üzemi adminisztrátor. A fantomok után egy eleven ember, akinek nem tetszenek a szobrok. Maléth Mártonné se tudhatta, hogy mért örülök annyira neki. Olyan goromba levél után, amilyet írt. Az álláspontjából nem engedett. Viszont hajlandó volt másnap, vasárnap leutazni Székesfehérvárra, hogy szemtől szemben láthassa a szobrokat. A kiállítás már csukva volt, a szobrok ládában. A Múzeum jóvoltában néhányat azért megnézhettünk. Nem idéztem Maléthné leveléből, nem idézem azt se, amit a múzeumlátogatás után mondott. De azt hiszem, érdemes volt utánajárni mind az öt levélnek. 1966 |