Sellő a Legfőbb HadúrbanBorsos Miklós sokáig tanárkodott az Iparművészeti Főiskolán. Ott volt a műterme is. Nem sokkal a háború után jártam ott nála. Ha jól emlékszem, valami svájci meghívás vagy kiállítás ügyében. Látogatóban voltam még csak itthon. Nem lehetett eléggé ámulni azon a változatos, pezsgő és tettre kész világon, ami a hazatérőt akkoriban fogadta. Csupa készülődéstől volt eleven az ország a rengeteg rom között. A régi és az új néha csodálatos figurákban keveredett össze. Egy meg-megpöcögtetett kaleidoszkóp pörgeti így elő a véletlen színes ábrákat. A szobrászműterem közepén hatalmas mellszobor állt, szikrázó, porhó fehér carrarai márványból. Horthy Miklós mellszobra. A földre téve is a vállunkig ért. Valami nagy díszterem számára készülhetett. Mondta is Borsos, hogy honnan kerítette; a Kereskedelmi Kamarából-e vagy a Tiszti Kaszinóból, már nem tudom. Fogalmunk sem volt, hogy ki faraghatta, nem is érdekelt, de nyilván azzal a szándékkal faragta, hogy a Legfőbb Hadurságot fogja kidomborítani az ábrázolt személyébén. Ezért főként a mellrészen jeleskedett, a kitüntetések terén. Szerető aprólékossággal volt kidolgozva a szobor mellén a nyakba függesztett Mária Terézia-rendtől kezdve valamennyi érem, kereszt, csillag és szalag. Hát még a vállrojtok! Igazi, becsületes, békebeli giccs volt. Súlyra is lehetett jó néhány mázsa. Borsos Miklós simogató tekintettel járta körül. – Gyönyörű, mi? – Hát … – Mindig vágytam egy ekkora márványra … Végre! – Kissé már el van rontva, nem? – Miért? – Feje van, orra van, álla van, nyaka van … Mit lehet ezzel kezdeni? – Ugyan! Rosszul látod! Ebben egy gyönyörű női akt van … S egy mozdulattal szinte elhessentette a portréról az egykori kormányzói fiziognómiát, a rojtot-bojtot és csillagkereszteket, s két tenyerének mozgatásával, szinte áldó mozdulatokkal, elkezdte rajzolni a térben a márványban rejlő nőnek bársonysimaságú idomait. Eddig csak ő láthatta. De most már mintázta is. Egyelőre véső nélkül. De annál nagyobb varázslatossággal, mert mozdulatai nyomán a Horthy-portré kezdte elveszíteni éles kontúrját, az arcvonások is elmosódtak, s már csak mint halavány holdudvar vették körül az alattuk szunnyadó formát, a kivésésre váró meztelen nőt. Igen, a portré átlátszó lett, s Horthy Miklóson, mintegy üvegen át, be lehetett látni egy tökéletes asszonyi testnek paradicsomi csendéletére. Ahogy egy jó bába látja és tapintja a magzatot az anyja hasában, úgy mutatta Borsos, röpködő tenyerekkel s érzékeny ujjakkal, hogy hogyan is fekszik ebben a különös márványméhben az az édes Nimfa vagy Sellő, akit majd hamarosan a világra fog segíteni onnan. A legérdekesebb az volt, hogy a szobormagzat nem úgy feküdt, ahogy az ember várta volna. Hanem valahogy átlósan lebegett benne, fejjel lefelé. Mintha a Horthyba zárt nő egyáltalán nem is vetett volna számot azzal a nehézségi erővel, amelyet a több mázsás portré oly masszívan kifejezett. Ma úgy mondanám, hogy ez a női akt a súlytalanság állapotában volt a Kormányzó Úron belül. A külső szobor és a belső szobor egyes testrészei is ilyen átlósan feleltek meg egymásnak. Így például a Hadúr szája tájához, az oly prononszírozottan előreugró orr és áll közé, a szép Nimfa testének már nem is tudom, melyik ellenlábas táját álmodta oda a művész. Volt valami nagyon is ahhoz az időhöz illő, pimaszul jókedvű tiszteletlenség és egészséges perverzió is abban, hogy épp a „keresztény-nemzeti” eszme letűnt jelképében, e mereven üres arc és összeszorított száj mögött, egy érdemrendkirakat mögött fedezzük fel ezeket a kihívó-kicsattanó, ingerlő formákat, a termékeny szépség jelképét. Ilyen kerítésen át belesni egy fürdőző nőre! Ezt a szép és ígéretes márványt nemsokára ki is fejtette márványbörtönéből Borsos Miklós. (Most hallom, hogy nem is ez volt az egyetlen Horthy-portré, amely új szobrot hordott ki Borsosnak. A szép Kalapos Nője is, amelyet a nyári tihanyi kiállításán láthattunk, egykoron, még megszületése előtt, szintén őfőméltóságának egy márványbüsztjében lógott, fejjel lefelé. A kalapot a domború mellkas inspirálta.)
A műteremből kijövet, a sok rom között, a sok torz forma közt, ez a példa később is még sokszor megnevettetett és megvigasztalt. Megtanultam, hogy nemcsak a szűz márványtömbökre érvényes, amit Michelangelo mondott híres szonettjében. Az elrontott anyagra is érvényes, a megnyomorított valóságra s akár egy népre is, amely évszázadokon át a lelkétől idegen arcot hordozott … Úgy idézem, ahogy egy régi fordítás nyomán emlékszem erre a Michelangelo-versre:
Azóta is úgy nézek minden rossz szoborra: ennek vajon mi lakik a fejében? Türelem. Majd elválik. 1962 |