Ülő nő a Horváth-kertben

Mióta itt ül, s az Alagútból kiérve a Krisztinába, egyszerre feltűnik baloldalt, a Horváth-kert fái közt, barátságosabb lett ez az eddig se barátságtalan negyed. Már úgy várom, hogy lássam, mint a hazatérő lesi az otthoni házból kivetődő lámpafényt. Mióta itt ül ez a szobor, az Alagútból kiérve máris otthonosabban érzi magát a környék lakója. Hiszen a szobor is mindig kigyulladó fényekkel fogadja. Reggeltől estig Rákos és a János-hegy között járó nap az ő vállán és térdein pihenteti és szikráztatja néhány sugarát. Formáinak tagoltsága, gazdagsága olyan meglepetéseket szolgáltat, mint egy jól csiszolt gyémánt. A mindig élő, csupa rejtett hajlatú, simára polírozott bronz még borult ég alatt is összegyűjti a szórt, opálos albedo-fényeket, és felparázsló tűzfészket rak belőlük az asszony feje körül.

Mi egyéb is volna a művész feladata? A Napra nem lehet nézni. Tükröző felületet tesz tehát a Nap és a szemünk közé, s a vad-vakító sugarakat a formákkal és a festékkel diadalmasan szétbontja, megszűri, szelídíti …

Most tavasszal jelent meg csak ez a szép bronzasszony a Horváth-kertben. Egész télen át el volt kerítve a kertnek ez a fele. A deszkapalánkon belestek a gyerekek, és azt mondták, hogy egy nő szaunázik a hóban. Amikor aztán lebontották körüle a kerítést, amely csakugyan úgy takarta addig, mint egy öltöző fala, kicsit idegenül érezhette magát a szokatlan helyen. Akkor még hiányzott a lába elől a víztükör, hogy nézze magát benne, mögötte kopár volt a kert, és a március végi emlékezetes sarki légtömegek süvöltöztek körülötte.

S volt némi fagy a pillantásokban is, amelyek először fogadták. Asszonyszobor kevés van Budapesten. Veres Pálné, igen, de ő tett is valamit, lányokat nevelt, aki Semmelweis lábainál ül, sokat szült … Ezek érdemes szobrok. De ez itt mit csinál? Csendes merengéssel néz maga elé. Mint akinek nincs egyéb dolga, csak az, hogy van. És ez derűvel tölti el.

A krisztinai templom és az Alagút között nagy a forgalom. Az arra járó emberek előbb meglepődtek, hogy ilyen váratlan emlékeztetőt kaptak: milyen szép is a meztelen emberi test. Biztosan akadtak, akik gyanakodva túl pogánynak nézték ezt a szobrot. Aphrodité? A drapéria alatta mintha a tengeri kagylót idézné. De Éva is lehet, a Paradicsomban ébredő Évának ama hosszú é hangokban kinyíló öröme: „Ah, élni, élni, mily édes, mi szép!”

Itt, a Krisztinában, inkább a paradicsomi mez keltett megütközést. Csak a környező fák hullatnak rája egy-egy levelet, s ők sem fügefalevelet.

A kerület tanácsának Híradója okos cikkben vitára is kelt azokkal, akik gyermekeik nevében megbotránkoztak az aktszobor megjelenésén a tisztes Krisztinában, s – gondolom – meg is győzte őket, hogy egyetlen korosztály szempontjából sem látszik szükségesnek bikinit húzni Ferenczy Béni szobrára – ahogy egy régi pápa tette Michelangelo aktjaival.

Tizenöt évvel ezelőtt, éppen Ferenczy Bénivel és Szőnyivel, Winterthurban jártam, hogy megnézzük ott a híres magángyűjteményeket. A nagyobbikba, amely a világ legelső képtáraival vetekszik, délutánra kaptunk belépő engedélyt, így délelőtt a kisebbik, de modern művekben gazdag Hahnloser-gyűjteményt néztük végig. Még a fürdőszobában is Renoir női fürödtek és napoztak szerteszéjjel …

Amikor vendéglátóink kikísértek, mondták, a legszebb még hátravan. S csakugyan, a februári kertben feltűnt előttünk Maillol Vénusza, furcsa kis hósapkával a fején. Soha nem felejtem el, milyen hirtelen felfakadó boldog nevetéssel, aztán meg milyen okos szavakkal üdvözölte, magyarázgatta ezt a szobrot Ferenczy Béni. A háziak is lenyűgözve hallgatták.

Engem elfogott a szomorú irigység. Lám, itt van ez a magyar szobrász, feléri Maillolt, és ki rendel nála, melyik város, melyik milliomos? Maga örömére csinálja csak kis bronzait, most is ott van egyik a kézitáskájában, Ifjú Atlétája – ki ismeri? S mily tiszta szívvel tud lelkesedni Maillol művén, aminőt neki bronzban, nagyban kiönteni mikor adatik?

És elfogott az a másik, személyesebb, önző irigység is. Azért jó dolga van a svájci milliomosnak, csak kisétál a kertjébe, s mindjárt egy ilyen csodás Vénusz mosolyog rá.

Most, mikor reggelente elolvasom itt a Horváth-kerti kőpadon a lapokat, mindig megengesztelődöm. Akár jó híreket olvasok, akár rosszakat. S irigykedésre sincs okom. Csak leballagok a Horváth-kertbe, a legszebb magyar Vénuszon legeltethetem szememet, és a habokban – ahonnét a Vénusz kikelt – kisfiam zúgatja piros-fehér elemes hajóját.

1964

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]