Ahol a Nap hallgat

 

Íme, ez volt az a völgy, s ez volt az a pillanat, amelyben feltűnt Dante előtt a Hosszan Hallgató alakja, az, akiben oly nehéz volt felismernie édes mesterét, a bőven ömlő verseknek hajdani kútfejét: Vergiliust.

A Pokol első énekében írja le Dante ezt a találkozót. Az első döbbenet után elfogja őt a szégyen: így elmosódhatik hát a legnagyszerűbb ember?

Pedig csakugyan, hogyan is ismerhette volna fel Dante, vagy akárki más, e hosszú hallgatástól berekedt félig-árnyék-félig-testben az aranykornak derűs és méltóságteljes költőjét, aki most tapasztalt vezetőként nyújthatja a kezét feléje és felénk, hogy végigkalauzoljon mindnyájunkat az emberi szenvedés mélységein? Hogyan és ki ismerhetné föl a néma fájdalom szobrában a művészt, aki valaha kedves pásztorokat és aranyos vitézeket mintázott nekünk? Ki ismerné föl Vergiliusban Vergiliust – a pokoljáróban az isteni gyermek hírnökét?

S mégis, mennyire igaza van Danténak, amikor a legharmonikusabb antik költőpályához odarajzolja ezt a valószínűtlen néma, alvilági folytatást. Most érzi csak az ember a teljességet, lám, ez a két távoli sors: egyetlen élet.

Azóta tudom én is, hogy az alkotó életöröm és a hosszú hallgatás valahogy csakugyan összetartozik, s hogy éppen ilyen dantei párosításban tartozik össze, amióta a leginkább vergiliusi világú modern művésznek, Ferenczy Béninek láttam életét átfordulni az alá az ég alá, ahol a Nap hallgat.

 

(Az alázatnak is van eksztázisa, az emberi szellem egy-egy tökéletes megnyilatkozása láttán szoktam is érezni. Így vagyok ezzel a Dante–Vergilius találkozással, nem tudok betelni vele, oly kimeríthetetlenül szép ez a hat és fél sor. Különben ezen nyugszik, mint gyémánttű hegyén, az Isteni Színjáték egész épülete. Minden sora a tömörítés csodája: „ahol a nap hallgat” – „rekedtnek tűnt fel hosszú némaságtól” – „Könyörülj meg rajtam, akárki vagy, igaz ember vagy árnyék”. A hallgató Nap valószínűtlen és mégis ismerősnek tűnő fényében – talán napfogyatkozások idején láttuk már ezt a fényt – álomszerűvé válik a találkozás, hogy százszoros realitással érezhessük benne, csakugyan, ahogy álomban szoktuk érezni az esengést a baráti álomalakhoz: maradj velünk … szólalj meg!)

 

Öt éve tart már Ferenczy Béni „hosszú némasága”.

Ez az a némaság, amit Krisztus – ha a földön járna – kézrátétellel meggyógyítana. Nem volna az se nagyobb csoda annál, ami öt esztendő óta folyik: a Szellem lenyűgöző, magányos küzdelme az elesett testtel, és győzelmei: a rajzok, az akvarellek, a szobrok. Nem akadt Krisztus, aki mondta volna neki, hogy kelj fel és járj, és nem akadt Illés próféta sem, aki egyszer testének hevével, delejével támasztotta életre a szegény asszony gyermekét. S úgy látszik, az orvostudomány se tudott sokkal többet tenni a semminél. De mindenható próféták és tudósok elbűvölve nézhetik ma, hogy mire volt képes az önerejére utalt Alkotó Szellem. A börtönévé lett testből üzen tovább, adja híreit.

A barátok – akik évek óta lesik a beszélgetést kísérő szemvillanásait meg azt, hogy igen-nemjei mellett bukik-e új szó ki a száján – gyógyulást emlegethetnek, joggal. Hiszen a legmélyebb völgyből, ahol a Nap hallgat, azzal a parancsnak alig-alig engedelmeskedő testtel, Ferenczy Béni feljutott megint a csúcsokig. Megmondani nem tudja, hogy mi fáj, de elevenen maradt bal kezével, lám, legutóbb is megmintázta az új Bartók-fejet, s erre írta rá mindazt a fájdalmat, amit az emberiség a XX. században átélt.

A beteg Ferenczy Béni gyógyulása így egyszerre tűnik mérhetetlennek és korlátozottnak – a szerint a mély paradoxon szerint, amelyet Laforgue doktor idéz Freud egyik legbizalmasabb vallomásaként: „A legtöbb, ami lehetséges, a neurotikus fájdalmak átalakítása emberi fájdalmakká, mert ezek az utóbbiak már meghaladják erőinket.”

Ferenczy Béni ennél még egy lépéssel tovább ment: formát ad ezeknek a fájdalmaknak, s mellettük már annak az örömnek is, hogy lám, formálni tudok …

Hisz tudvalevő, hogy a legtragikusabb vallomásban is ott van a sikerült kifejezés öröme.

Így tehát Ferenczy Béni elérkezett – ahogy Juhász Ferenc mondja – „a fogak közé harapott ceruza” korszakába. De ez is alkotó korszak. A művészettörténet most már ezt is számon fogja tartani.

 

Ferenczy Béni életének – művészetének – erről a korszakáról szeretnék szólani.

Legújabb alkotásairól.

Hiszen ezek dokumentumok is – és nem is csupán egy ember drámájáról szólnak.

Ki tudja? – talán az emberiségéről.

S ki tudja? – talán az élő anyagéról.

Hiszen maga is alig volt több tehetetlen anyagnál, amikor, mint az ifjú Michelangelo Pietàján a fiánál fiatalabb anya ölébe vette őt, aki Géniusza volt, hogy nem három napon, de három héten, három hónapon, három éven át hordozza, amíg visszaszáll az ólomtestbe a lélek.

De az út, amíg eljutott idáig!

Hogy a gyógyuló művész első rajzai atavisztikus mélységekből törtek föl, az most már bizonyos. S hogy ezek a mélyrétegek őriznek valamit az emberiség hajnalának sugárzásaiból, az is valószínű. A mozdulni tudó bal kéz alatt születő rajzok primitívsége nem csupán – vagy éppen nem! – a balog ügyetlenségé. A formákon túl a témák, a látomások idézik a diluviumot – mesebeli szörnyek nyüzsögnek a rajzlapokon: kutya-sárkányok, macska-sárkányok, madár-sárkányok, sárkány-sárkányok.

S közben fel-feltűnik a hatalmas asszony óriás képe, térdén a vézna férfigyermekkel …

 

Emlékezzünk csak vissza: a régi Ferenczy Béni mennyire nem bírta a torzat, a szörnyet. Még az afféle bájos monstrumot se, mint a sellő. Egy Zrínyi-könyvemben megtaláltam egy vázlatát – kölcsönben járhatott nála valamikor a kötet, s a rajzot benne felejtette. A Zrínyi-versek első bécsi kiadásának szép metszésű címlapját másolta le magának, gondolom: tervnek egy Zrínyi-plaketthoz. A képen a költő hadvezéri díszben, dagadó vitorlákkal szeldeli az Adria hullámait, s hajója előtt két hableány játszadozik a vízben. Ezt a képet firkantotta le pár vonással Ferenczy, csak éppen a sellők halfarkát hagyta el, s gusztusos emberszabású nőket rajzolt helyettük, akiknek alul-felül megvan mindenük.

Felejtsük el most, amit úgyse igen tartanak számon, pályájának elejéről fentmaradt néhány kubisztikus kísérletét. A „nagy korszak” szobrai, szóval a klasszikus Ferenczy-szobrok szinte megannyi normája a tökéletes emberi testnek. Kutatta már az anatómiában is a fiatalság jegyeit, a méreteknek legharmonikusabb arányait. Kedves kérkedéssel mutatta egyszer, hogy megtalálta a „fiatalság titkát” egyik atlétájának vékony derekú, súlyos végtagú, magasra rajzolt mellű arányaiban. S az asszonyi test vonalaiban hányszor, de hányszor találta meg a kinyilatkoztatást a természet harmóniájáról, a létezés önmagával megelégedett, komoly derűjéről, a testnek és léleknek megbonthatatlan egységéről … Nem rajzolt mosolygó arcokat, s mégis minden régi rajza, kisbronza mosolyog, a legtökéletesebb öröm világít át rajtuk: Mona Lisa mosolya.

De nemcsak a fiú- és asszonyábrázolásait, hanem még a másoknál csupán dundi gyermekbájak kifejezésére alkalmas puttókat is kinyíló szépség és szellem hordozóivá avatta.

Klasszikus művészetét – melyről itt most csak közbevetőleg szólunk, hogy kellőképp kiemelhessük új korszakának archaikusabb, telluri-orphikus jellegét –, egykori művészetét legjobban Paul Valéry szavaival jellemezhetjük: „A festészet jóvoltából úgy láthatjuk a dolgokat, mint akkor voltak, midőn egyszer szerelemmel szemlélték őket.” Valérynek ez a meghatározása – látjuk – magára a képzőművészetre vonatkozik. S ha egyik legjobb konkrét példának rá Ferenczy Béni művészetét idézhetjük, az csupán amellett szól, hogy Ferenczy életműve ebben az értelemben abszolút művészet.

A műveiből sugárzó tanítást megerősítette élete példája. Nem tudom, hogy a legnagyobbak közül ki – talán Szokratész, talán Leonardo – tudta egyéniségének varázsával, harmonikus életfilozófiájával úgy lebilincselni barátait, ahogy Ferenczy Béni tudta – és tudja ma is, hisz derűs bölcsességét ma még érettebbnek érezzük; s a vele való – még oly egyoldalúnak látszó – társalgás ma is gazdagít.

Abszolút pontosan és spontán működik ma is a valőrérzéke. Esztétikai ítélete megvesztegethetetlen. Ha rossz képet lát, milyen elutasítóan, váratlan-nyersen csattan száján a nem – hogy aztán mindjárt megtoldja egy hangos nevetéssel, mintegy kiengesztelésül a tagadásért, s ebben a nevetésben már egyszerre van benne, hogy ejnye, milyen haragos is tudtam lenni, s hogy ejnye, milyen rossz is tud lenni egy kép. Ezzel szemben az elismerésnek hosszú í-vel kezdődő i-igen-je, mikor is a nagy rábólintást hosszan követi még a néma fejrázás, jelezve, hogy minden szó kevés kifejezni a mű becsét, hogy aztán egy játékos-cinkos szemhunyorítással eleve bizalmassá téve a légkört, hirtelen magasra feltartsa tenyerét, mint egy evangélista, aki a megváltó mű születését hirdeti. S a bizonyításnak ez a merészen kecses épülete gyermekien tiszta nevetés kíséretében omlik össze, hangtalanul, mint egy kártyavár.

Civilizáltságának, humanizmusának egyik meglepő bizonyítéka, hogy – tapasztalatom szerint – soha senkit nem terhel egyetlen panaszszóval sem. Sem a fizikai rosszullét, sem a művészi önérzetét, egzisztenciáját ért sérelmek nem vitték és viszik rá. Azokban a nehéz években sem hallottam zokszavát, amikor nem taníthatott tovább a főiskolán, és nem kapott sokáig se nyugdíjat, se megrendelést. De még azt a mozdulatot se tette meg, hogy a tájékozatlanok elé letegye az első magyar (vagy a világon első) Lenin-érmet, a szovjet ötéves terv érmét, a Marx-portrékat. Még csak a fiókba se nyúlt be értük. Pedig akkoriban, az ennél jóval kevesebb érdem, ha dobra verték, milliós megrendeléseket fiadzott.

A barátai is csak mostanában látták meg ezeket, amióta megint kiállíthat.

Amíg ezt kivárta, mosolyogva, azzal töltötte éveit, hogy nem divatos írókat és induló költőket portretírozott – ő, az öreg mester. Micsoda elmélyedéssel csinálta ezeket az agyagba száradásra, gipszre ítélt fejeket. S hódolt közben a magyar irodalom egyéb elfeledettjeinek vagy félhomályba állítottjainak egy-egy plakettel: Berzsenyinek, Aranynak, Kölcseynek, Bessenyeinek, Virág Benedeknek. Halhatatlanságosztó gesztus is volt abban, hogy megcsinálta Gulyás, Karinthy, Hatvany, Németh László, Weöres, Pilinszky portréját. Így élt, mintázott és adakozott Ferenczy Béni a maga autonóm értéktáblái szerint.

Itt, ahol végre mint korunk egyik legtisztább tükörét mutathatjuk fel gyakorlati etikáját, hadd jegyezzem fel róla, mert feljegyzésre méltó: Ferenczy Béni a legnagyobb magyar szobrásznak nevezte Medgyessyt. A tett mértékéül pedig hadd idézhessem Blake-et: „A legfenségesebb cselekedet: másvalakit magad eleibe tenni.”

Ahogy művészetéhez – bár sugárzóan, tündökletesen jelen van benne Erósz – nem szolgáltat kulcsot a lélekelemzés semmilyen sperhakni-fogalma, éppúgy nem tudjuk visszavezetni személyiségének ragyogó erényeit semmiféle családi vagy lelki alapmotívumra. Megbonthatatlanul tiszta etikai jelenség. Együtt a szemérmessége és a nyíltsága, a szerénysége és a büszkesége.

Talán csakugyan a nagy, a szíve szerinti példakép lehetett ilyen: Leonardo.

Mekkora volt az a vérrög, amely ezt a harmóniát megzavarhatta?

S milyen látomások bestiáriumába taszította ocsúdó elméjét?

Meddig tarthatott – az ő ideje szerint meddig? –, amíg elhagyhatta maga mögött végképp azokat a nyomába szegődött sárkányokat?

Neki ez a menekülés a szörnyek elől bizonyára éppolyan hosszú volt, mint volt az emberiségnek.

De végre is túljutott rajtuk, otthagyta őket valahol a történelem hajnalán. Úgy látszik, a fejlődés útja egyénileg is arra van, amerre a természet egyszer már a fejlődést végigcsinálta. Az a létezés, amely Ferenczy régibb műveiben győzelmének örömünnepét ülte tökéletesnek érzett asszony- és fiútestjeiben, a gyógyulás alatt megint viaskodni kényszerült a formákért, a színekért s az ember újbóli megfogalmazásáért.

Ez az út messze van attól az egyenletes pályától, amelyen Ferenczy Béni betegsége előtt járt. A részvét és a szépség közül csak a részvét maradt meg útitársnak. Immár nem Platón és Leonardo a vezérlő csillagai, hanem Mózes meg Jób könyvei és Rembrandt.

Rajzaiból úgy látjuk, sokáig élt a pátriárkák bibliai korában. Ruhátlan Józsefek, koronás Jeroboámok és szakállas vének jelennek meg ekkoriban a mappájának lapjain.

Nagybányai visszaemlékezéseiből kitűnik, hogy gyermekkorának milyen feledhetetlen élménye volt a József és a Hegyi beszéd festése, mikor is előkelő barátok, festő kollégák és cigánymodellek együtt vonultak ki Ferenczy Károlynak ős-deli pátriárkai vezetése alatt a Zazar partjára, s maga a színes-jelmezes-félmeztelen kivonulás, ez az újnomád szent karaván, mely naphosszat néma mozdulatlanságba merülve idézett fel a történelem mélyéről egy-egy pillanatot, azt, hogy testvér testvért elad, meg hogy mi is a boldogság …

Talán ez az apjához fűződő emlék nyitott kaput azoknak a véneknek és fiúknak, akik új rajzain annyiszor megjelennek. Ezek a rajzok ugyanolyan varázslatosan idézik az emberiség emlékezetében szunnyadó pásztori világot, mint Thomas Mann József-regénye vagy mint egy utolérhetetlen versében Victor Hugo:

 

… Mindezek ideje az ősi ősidő. Izráel törzseit akkor bírák vezették; Orjások lábnyomát leste a meggyötört Ember, sátraival bolyongva és a föld Az özönviz nyomán lágy, iszamos, vizes még. (Nemes Nagy Ágnes fordítása)

 

A szétszóródott Ferenczy gyerekek úgy őrizték Nagybányát, mint a zsidók a diaszpórában Jeruzsálemet. Valaha ők istenközelben éltek – ez volt minden gondolatuk alján. Olvassuk csak el, bármelyik Ferenczy fiú emlékezéseiből, hogy sejlik elő s hogy támad föl az a varázsosan bensőséges világ, a Krisztus-arcú család- és törzsfővel, aki eladdig soha nem látott színű völgyek felé vezeti népét, az Anyával, aki fehér kalapban fest a kertben, s otthon Rousseau-t olvas gyerekeinek, a kisvárosnak soha nem romló emlékű hőseivel – a képkeretezőkkel, a modellekkel, a bányamérnökökkel –, akikhez mindhez fűződik valami kacagtató anekdota, s közben mindnyájan művészettörténeti adalékká lettek: ez az a múltba süllyedt ígéret földje, amelyen örökre ott lebeg a civilizált formák és a művészi munka szent komolysága, az állandó társas élet derűje, s mindenekelőtt ez volt az Iskola, a kor legmaradandóbb magyar vállalkozása.

Milyen kiváltság: ebben a környezetben gyerekeskedni, és készülődni a hivatásra. S milyen átok! Mi lesz abból, akinek bölcsőjét itt ringatják: Isten választott művésze vagy epigon? Az bizonyos, hogy a nagy művész gyermeke könnyebben boldogul, de annál nehezebben jut az üdvösséghez.

Réti István mondogatta, hogy a Ferenczy gyerekek azért olyan tökéletes művészek mindhárman, mert gyerekkorukban nem láttak giccset. De lám, a hibátlan ízlés, amelyhez nagyszerű technika is járult, Ferenczy Valért nem tudta kilendíteni apja árnyékából. Noéminak sikerült, de minő konok akarat, hangyaszorgalom, vég nélküli kontempláció és önmegtagadás kellett hozzá, hogy érvényes tartalmak hordozójává tegye azt a szecessziós dekorációt, amit örökül kapott.

Ha regényt írnék, bizonyára kísértene a Béni–Noémi ikerpár egymástól távolodó sorsának megrajzolása, amely végül is titokzatos egyezéseket mutat. Amíg Béni világfi volt, a legjobb értelemben volt az, mint kedves képén a „Gentiluomo inglese” – addig ikertestvére sündisznóállásként választotta magának az akaratos hallgatást, egy karthauzi mutizmusát. Egy regényíró tényleg eltűnődhetnék rajta, hogy Ferenczy Béninek is vajon miféle génekben hurcolt sorslehetősége volt a silentium vállalása, hogy egy belső sokkra épp ez a lappangó hajlandóság ugrott elő, s akit hatvanöt éven át nem tudott kiszakítani ezerszálú emberi kapcsolatai közül, azt egy fizikailag gyönge pillanatában megpróbálhatott az örök hallgatás cellájába zárni?

A regényíró azt mondaná: sorsában ez is Nagybánya volt.