Egy ismeretlen-ismerős szoborról

Így élt Petőfi Hatvany Lajos új könyvének borítólapját egy szép Petőfi-szobor fényképe díszíti.

Ismeretlen szobor. De olyan magától értődően Petőfi, annyira megfelel annak a képnek, amit a lelkünkben hordozunk róla, hogy fel se tűnik az ismeretlensége. Olyan, mint egy régi ismerős. Amikor először hallottunk Petőfi-verset, akkor rajzolódott ki bennünk ez az arc. Amikor először szavaltunk Petőfit, azóta ismerjük izmainkban ezt a mozdulatot.

Szép szobor. És olyan elemi erővel hiteles, mint egy Petőfi-vers.

Ferenczy Béni mintázta, jó pár évvel ezelőtt. De csak most került először nyilvánosság elé, közönség elé, ennek a Petőfi-könyvnek borítólapján. Ez most a szobor első „kiállítása” – első piedesztálja. Ez a borítólap. Mint egy eleven felkiáltójel, úgy áll a könyv címe mellett: Így élt Petőfi. Mintha bizonyságul állna ott ez a deli szoboralak, fizikai valójában is megidézve a költőt – bizonyságul arra, hogy ilyen volt Petőfi!

Mert valóban ilyen lehetett. Ilyen „haragos Petőfi”, ahogy ő maga is emlegetni szerette. Csak ilyen lehetett, legalábbis azokban a pillanataiban, amikor úgy felgyűlt benne az indulat, hogy ütni vagy írni tudott: a történelmi pillanatokban, az ihlet pillanataiban …

És ilyennek látta őt – „e darabos, e vad, e mennyeien nagyságos suhancot” –, ilyennek látta Ady is, amikor a maga Petőfi-képének igazságát megvédte a Petőfit szelídítő, a Petőfit kiadjusztáló írókkal és képírókkal szemben:

„Nincs egyetlen jó arcképe sem, de én látom az ő lázas, paraszti, sovány, fiatal arcát ébren és álmomban. És esküszöm, hogy jól látom, jobban, mint Jókai ibolyaszemei, s jobban, mint Barabás Miklós – önmagamnak. És nem is akarom, hogy mások helyén is lássam Petőfit, de azt el akarom mondani: hogyan látom én. Aranyos, csúnya, diákos magyar Apolló, szilaj, nagy gyermek, egy őszinteség-Etna, mely örökösen ámíttatni szeret. Egy harag-Etna …”

És idézhetném tovább, végig a nem alkuvó Petőfiről írott oldalakat, a forradalmár Petőfinek első, méltó nagy arcképét.

És ma már idézhetünk mást is. A legobjektivebb Petőfi-arcmást, ami éppen mostanában tűnt elő a régi ködfoltos rézlemezről, Escher Károly műszerei és vegyszerei nyomán.

Meglepően ugyanaz a borús-haragos arc ez is, mint amilyennek Ady látta, mint amilyennek Ferenczy Béni megmintázta.

Nemes gondolat, telibe találó ötlet volt tehát Hatvany Lajos szép könyvét ennek a szobornak fényképével díszíteni. Sokkal szuggesztívebb a cím így, ezzel az összeszorított öklű és tárt szívű Petőfivel.

De álljunk meg egy pillanatra.

Mi az oka annak, hogy egyedül csak ezen a címlapon látható ez a szobor? Nem látható sem köztéren, sem valami szép előcsarnokban, és nem volt látható egyetlen kiállításon sem … A szobroknak talán mégis természetesebb, szokottabb megjelenési helyük van valami talapzaton, mint egy borítólapon. Persze, nem először történik meg, hogy egy kivételesen kifejező körvonalú szoborból díszítőelem lesz – de az a szobor előbb megvalósul bronzban vagy márványban.

Bizony, ki kellene hozni ezt a szobrot abból a föld alatti tömegsírból, ahová elkészülése után bekerült, ahonnan borítólapokon jár fel az árnya közénk. Ha ehhez zsűri kell – kérdezzék meg a magyar költőket: ráismernek-e benne a legkedvesebbik Petőfi-versük költőjére? A forradalmárra? Arra, aki nem alkuszik?

 

Ferenczy Béni Petőfi-szobrát felállították Gyulán, az előtt az egykori megyeháza előtt, ahol a költő – Mezőberénybe, s onnan Segesvárra menet – utoljára vett részt a közügyekben.

 

Amikor Ferenczy Béni mintázta a Petőfijét, mondogatta, hogy Milánóban volna a helye, az Ambrosiana udvarán, – a levonatok korrigálásában épp itt tartok, amikor hallom a hírt, hogy csakugyan oda fog kerülni, felállítják ott is.