Cédrusok a pesti ködben

Sötétszürke decemberi délután volt. A pesti szmog a Liget környékén különösen vastag tud lenni. A múzeum lépcsőjén egy sor ember állt. A sor még a járdán is folytatódott. Néha kijött pár ember a múzeumból, ilyenkor a sor megmozdult, mintha egy láncot hajtó fogaskereket kattantottak volna tovább – mindenki feljebb lépett egy lépcsőt. A sor uszálya valahol a Dózsa György útnál ért véget. Ez olyan volt, mintha leszakadt volna a sorról, nem haladt előre, inkább folyton hátrább tolult. Pedig csak az történt, hogy egyre többen álltak be itt a sor végére.

– Mi ez? Mi történik?

– Csontváry-kiállítás.

Majd három hónapot cikáztam külföldön. Tizenöt év után először jutottam ki, s a sors, úgy látszik, alkalmat akart adni rá, hogy sok mindent pótoljak. Olaszország, Franciaország, megint Olaszország s Amerika. Közben kétszer Amszterdam. De én is igyekeztem. Mohó voltam, mindent látni akartam, feldolgozni, megérteni. Amikor Rómában az első éjszaka kihívták hozzám a mentőket egy gyomormérgezés lázas tünetei miatt, a gyomromat hiába mosták ki, üres volt. Vagy napszúrás? De hisz aznap nem is sütött. Azt kellett végül is gyanítanom, hogy az a néhány tucatnyi templom, tér, palota, Bernini-kút, a két képtár s maga az igyekezet, hogy mindezt agnoszkáljam vagy örökre (ki tudja, mikor jöhetek vissza?), igen, most már örökre feledhetetlenül memorizáljam, ez ártott meg úgy, mintha mértéktelen lettem volna evésben vagy napozásban. Mohóságom később se csillapodott, legföljebb a szervezetem jobban elviselte. Még vagy nyolcvan ilyen nap. Az utolsóra a Rijksmuseum esett. Az utolsó előttire a piramisok és a Hold-templom Teotihuacánban …

Hogyne éreztem volna az országot, hazatérőben, fájdalmasan szegénynek, szerénynek – vagy ahogy mostanában rápirítani divatos lett: vidékiesnek? Nincs nekünk semmink, legföljebb az a bizonyos „szentelt fájdalom”.

Ámde az elfogyni nem akaró sor a Szépművészeti Múzeum lépcsőjén, s ami ezt a sort mágnesként odahúzta: mégis, másra vallott. Egy olyan erővonal rajzolódott ki, amilyenhez foghatót nem láttam sehol se az utamon. Vessünk csak számot. Tegnap, az Éjjeli őrjárat előtt, nem volt tolongás – persze, más az alkalmi kiállítás, és más a múzeum. Rivera, Siqueiros, Tamayo nagy freskói között teljesen egyedül bolyongtam a mexikói Palazo de las Bellas Artes csarnokaiban. Salvador Dali több emeletes zsiráfcsontváza előtt, a nemzetközi szálló forgatagában sem láttam megállni soha senkit. S Antibes-ban, a Picasso-múzeumot már nem is láthattam: becsukták, vége volt a fürdőszezonnak.

S odabent a múzeumban: ami Pestet így megmozdította, az erőtér magja, a rég látott Csontváry-vásznak.

Mint amikor a Tragédiá-ban megszólal a Föld Szelleme. A képtől képig sodródó néző úgy érzi: a teremtő erőkkel kerülhet most közvetlen kapcsolatba.

 

Ellenpróba.

A nagy párizsi magyar képzőművészeti kiállításon nem volt Csontváry. Igazi nagy siker volt. De …

– A középkoruk reveláció! A modern művészetük elvékonyodik, mint a hal farka – így reagáltak a kiállításra azok, akik ott találkoztak először a magyar festészettel. S magyarázták, hogy nem a kiállított képek kvalitásával van baj. Az összképpel. Mintha valami hiányoznék. „Olyan, mint egy szép nagy hal, amelyből kihúzták a gerincet.” (Mit akarnak folyton a halakkal?) Viszont voltak olyanok is, akik 58-ban látták a brüsszeli világkiállítást, s azon a XX. század európai festészetének legnagyobb dokumentumai közt a Tengerparti sétalovaglást, meg olyanok, akik emlékeztek a 40-es évek végén megrendezett párizsi kiállításra, a Musée d’Art Moderne-ben, s ott a tíz Csontváry-képre. Ezek tudták, hogy nekik mi hiányzik, s ugyanolyan nosztalgikusan keresték a Petit Palais-ban Csontváryt, ahogy Budapesten indult el feléje a főváros népe, a decemberi ködben.

Babona az, hogy Csontvárytól félteni kell a XX. század többi magyar mesterét. Ellenkezőleg. Csontváryt kiiktatva: egy dimenzió vész el a művészetünkből, és ennek híjával a többiek mélysége is tompul.

 

(Ez, persze, nem jelenti azt, hogy nem volna helyes, időszerű, sürgős és fölöttébb gazdaságos egy önálló Csontváry Galéria felépítése. Amint az mindenütt szokásos a nagy rendhagyók számára. Amilyen Rodin, Mestrovics, Picasso … Mikor az új nizzai polgármester, az ifjú Médecin Pesten járt, elmondta, hogy összevásárolt Chagalltól egy múzeumra való képet. „Megtérül pár év alatt. Idegenforgalomban. Különben is itt az ideje, hogy Nizzában ne csak öregek járjanak, hanem fiatalok is.” Azóta meg is csinálta.)

 

A múlt héten, az ITI-kongresszuson, a több százszemélyes kerekasztal-beszélgetésben az egyik magyar hozzászóló Bartókot említette: „mi, magyarok, Bartók példájából tudjuk …”

Már csattant is a közbeszólás:

– Hány évig nem játszották maguk a Mandarin-t?

Vigyázzunk! Nehogy hasonló szemrehányást érdemeljünk ki Csontváry ügyében.

Vastagon megkaphatjuk. Ha nem másoktól, majd a gyerekeinktől. S az még rosszabb lesz, mint az idegenek kötekedése.

Én mindig csak ámulni tudtam azon, hogy amikor Cimabue megfestette Madonnáját, a Santa Maria Novella számára 1267-ben, a képet azzal a tudattal vitték be a templomba, hogy ezzel a művészetnek egy új korszaka kezdődik. S úgy is volt.

Csontváry 1903-ban festette a Hortobágyot. 1904-ben a taorminai görög színházat, 1906-ban a Baalbeket. Ő is tudta – egyes-egyedül ő tudta, hogy ezekkel a vásznakkal a művészetnek új korszaka kezdődik.

De mire meghalt, 1919-ben, vajon ő is tudta-e még? Vagy akkorra meggyőzték-e őt a kacagó kollégák Japánban, a hümmögő rokonok, s végül a tíz évig tartó embertelen magány – amely olyan magány volt, hogy tanú sincs rá –, hogy tévedett, amikor pályája kezdetén úgy vélte hallani, hogy nagyobb lesz Raffaellónál?

Holott nem tévedett.

De amikor 1919. június 20-án – most ötven éve – a Szent János Kórházban csendesen agonizált, vajon hallotta-e megint a Hangot? S amikor pár nappal előtte a kórházba vitték, s utoljára látta műtermében az összegöngyölt vásznakat, vajon miből meríthette hitét, hogy ezek nem fognak nyomtalanul elpusztulni, kótyavetyére kerülni, zöldségkereskedőknek takaró ponyvául szolgálni?

Hisz nem volt senkije, de senkije.

S lehet, hogy a Hang is hallgatott.

 

Amikor a Fehérvári úton, a Hadik kávéházzal szomszédos épület tető alatti üres műtermében a fiatal Gerlóczy Gedeon rábukkant Csontváry hagyatékára – a Magányos cédrus göngyölődött ki a lába előtt –, a festő már pár hónapja halott volt.

Ősz volt. A magyar történelem talán legszomorúbb ősze. Antantkatonák cirkálnak az utcán.

Egy kis tábláskocsin vontatja haza a megszállott mérnök – szinte gyerek még – a vászongöngyölegeket. Megannyi üzenet a természet elpusztíthatatlan erőiről meg a nép erejéről, szívtépő fájdalmai között is, a Panaszfalnál …

Egy atommáglyában lehet annyi sugárzás, mint azokban az egymásra stószolt tekercsekben.

Az árverésről hozza. Nem kis csatából.

Egy társzekérnyi diadalmi zászló …

 

A képek tehát akkor is, és azóta is, nem egy vésztől megmenekültek. Legalábbis: a képek nagyja.

Nyilvánvaló, hogy ez nem elég. Hogy ettől még nem alhatunk nyugodtan.

A kérdés az:

Levontuk-e minden konzekvenciáját annak, hogy Csontvárynak fenntartott helye van (lenne, lehetne) a Géniuszok között?