Képzőművészet

 

Cédrusok a pesti ködben

Sötétszürke decemberi délután volt. A pesti szmog a Liget környékén különösen vastag tud lenni. A múzeum lépcsőjén egy sor ember állt. A sor még a járdán is folytatódott. Néha kijött pár ember a múzeumból, ilyenkor a sor megmozdult, mintha egy láncot hajtó fogaskereket kattantottak volna tovább – mindenki feljebb lépett egy lépcsőt. A sor uszálya valahol a Dózsa György útnál ért véget. Ez olyan volt, mintha leszakadt volna a sorról, nem haladt előre, inkább folyton hátrább tolult. Pedig csak az történt, hogy egyre többen álltak be itt a sor végére.

– Mi ez? Mi történik?

– Csontváry-kiállítás.

Majd három hónapot cikáztam külföldön. Tizenöt év után először jutottam ki, s a sors, úgy látszik, alkalmat akart adni rá, hogy sok mindent pótoljak. Olaszország, Franciaország, megint Olaszország s Amerika. Közben kétszer Amszterdam. De én is igyekeztem. Mohó voltam, mindent látni akartam, feldolgozni, megérteni. Amikor Rómában az első éjszaka kihívták hozzám a mentőket egy gyomormérgezés lázas tünetei miatt, a gyomromat hiába mosták ki, üres volt. Vagy napszúrás? De hisz aznap nem is sütött. Azt kellett végül is gyanítanom, hogy az a néhány tucatnyi templom, tér, palota, Bernini-kút, a két képtár s maga az igyekezet, hogy mindezt agnoszkáljam vagy örökre (ki tudja, mikor jöhetek vissza?), igen, most már örökre feledhetetlenül memorizáljam, ez ártott meg úgy, mintha mértéktelen lettem volna evésben vagy napozásban. Mohóságom később se csillapodott, legföljebb a szervezetem jobban elviselte. Még vagy nyolcvan ilyen nap. Az utolsóra a Rijksmuseum esett. Az utolsó előttire a piramisok és a Hold-templom Teotihuacánban …

Hogyne éreztem volna az országot, hazatérőben, fájdalmasan szegénynek, szerénynek – vagy ahogy mostanában rápirítani divatos lett: vidékiesnek? Nincs nekünk semmink, legföljebb az a bizonyos „szentelt fájdalom”.

Ámde az elfogyni nem akaró sor a Szépművészeti Múzeum lépcsőjén, s ami ezt a sort mágnesként odahúzta: mégis, másra vallott. Egy olyan erővonal rajzolódott ki, amilyenhez foghatót nem láttam sehol se az utamon. Vessünk csak számot. Tegnap, az Éjjeli őrjárat előtt, nem volt tolongás – persze, más az alkalmi kiállítás, és más a múzeum. Rivera, Siqueiros, Tamayo nagy freskói között teljesen egyedül bolyongtam a mexikói Palazo de las Bellas Artes csarnokaiban. Salvador Dali több emeletes zsiráfcsontváza előtt, a nemzetközi szálló forgatagában sem láttam megállni soha senkit. S Antibes-ban, a Picasso-múzeumot már nem is láthattam: becsukták, vége volt a fürdőszezonnak.

S odabent a múzeumban: ami Pestet így megmozdította, az erőtér magja, a rég látott Csontváry-vásznak.

Mint amikor a Tragédiá-ban megszólal a Föld Szelleme. A képtől képig sodródó néző úgy érzi: a teremtő erőkkel kerülhet most közvetlen kapcsolatba.

 

Ellenpróba.

A nagy párizsi magyar képzőművészeti kiállításon nem volt Csontváry. Igazi nagy siker volt. De …

– A középkoruk reveláció! A modern művészetük elvékonyodik, mint a hal farka – így reagáltak a kiállításra azok, akik ott találkoztak először a magyar festészettel. S magyarázták, hogy nem a kiállított képek kvalitásával van baj. Az összképpel. Mintha valami hiányoznék. „Olyan, mint egy szép nagy hal, amelyből kihúzták a gerincet.” (Mit akarnak folyton a halakkal?) Viszont voltak olyanok is, akik 58-ban látták a brüsszeli világkiállítást, s azon a XX. század európai festészetének legnagyobb dokumentumai közt a Tengerparti sétalovaglást, meg olyanok, akik emlékeztek a 40-es évek végén megrendezett párizsi kiállításra, a Musée d’Art Moderne-ben, s ott a tíz Csontváry-képre. Ezek tudták, hogy nekik mi hiányzik, s ugyanolyan nosztalgikusan keresték a Petit Palais-ban Csontváryt, ahogy Budapesten indult el feléje a főváros népe, a decemberi ködben.

Babona az, hogy Csontvárytól félteni kell a XX. század többi magyar mesterét. Ellenkezőleg. Csontváryt kiiktatva: egy dimenzió vész el a művészetünkből, és ennek híjával a többiek mélysége is tompul.

 

(Ez, persze, nem jelenti azt, hogy nem volna helyes, időszerű, sürgős és fölöttébb gazdaságos egy önálló Csontváry Galéria felépítése. Amint az mindenütt szokásos a nagy rendhagyók számára. Amilyen Rodin, Mestrovics, Picasso … Mikor az új nizzai polgármester, az ifjú Médecin Pesten járt, elmondta, hogy összevásárolt Chagalltól egy múzeumra való képet. „Megtérül pár év alatt. Idegenforgalomban. Különben is itt az ideje, hogy Nizzában ne csak öregek járjanak, hanem fiatalok is.” Azóta meg is csinálta.)

 

A múlt héten, az ITI-kongresszuson, a több százszemélyes kerekasztal-beszélgetésben az egyik magyar hozzászóló Bartókot említette: „mi, magyarok, Bartók példájából tudjuk …”

Már csattant is a közbeszólás:

– Hány évig nem játszották maguk a Mandarin-t?

Vigyázzunk! Nehogy hasonló szemrehányást érdemeljünk ki Csontváry ügyében.

Vastagon megkaphatjuk. Ha nem másoktól, majd a gyerekeinktől. S az még rosszabb lesz, mint az idegenek kötekedése.

Én mindig csak ámulni tudtam azon, hogy amikor Cimabue megfestette Madonnáját, a Santa Maria Novella számára 1267-ben, a képet azzal a tudattal vitték be a templomba, hogy ezzel a művészetnek egy új korszaka kezdődik. S úgy is volt.

Csontváry 1903-ban festette a Hortobágyot. 1904-ben a taorminai görög színházat, 1906-ban a Baalbeket. Ő is tudta – egyes-egyedül ő tudta, hogy ezekkel a vásznakkal a művészetnek új korszaka kezdődik.

De mire meghalt, 1919-ben, vajon ő is tudta-e még? Vagy akkorra meggyőzték-e őt a kacagó kollégák Japánban, a hümmögő rokonok, s végül a tíz évig tartó embertelen magány – amely olyan magány volt, hogy tanú sincs rá –, hogy tévedett, amikor pályája kezdetén úgy vélte hallani, hogy nagyobb lesz Raffaellónál?

Holott nem tévedett.

De amikor 1919. június 20-án – most ötven éve – a Szent János Kórházban csendesen agonizált, vajon hallotta-e megint a Hangot? S amikor pár nappal előtte a kórházba vitték, s utoljára látta műtermében az összegöngyölt vásznakat, vajon miből meríthette hitét, hogy ezek nem fognak nyomtalanul elpusztulni, kótyavetyére kerülni, zöldségkereskedőknek takaró ponyvául szolgálni?

Hisz nem volt senkije, de senkije.

S lehet, hogy a Hang is hallgatott.

 

Amikor a Fehérvári úton, a Hadik kávéházzal szomszédos épület tető alatti üres műtermében a fiatal Gerlóczy Gedeon rábukkant Csontváry hagyatékára – a Magányos cédrus göngyölődött ki a lába előtt –, a festő már pár hónapja halott volt.

Ősz volt. A magyar történelem talán legszomorúbb ősze. Antantkatonák cirkálnak az utcán.

Egy kis tábláskocsin vontatja haza a megszállott mérnök – szinte gyerek még – a vászongöngyölegeket. Megannyi üzenet a természet elpusztíthatatlan erőiről meg a nép erejéről, szívtépő fájdalmai között is, a Panaszfalnál …

Egy atommáglyában lehet annyi sugárzás, mint azokban az egymásra stószolt tekercsekben.

Az árverésről hozza. Nem kis csatából.

Egy társzekérnyi diadalmi zászló …

 

A képek tehát akkor is, és azóta is, nem egy vésztől megmenekültek. Legalábbis: a képek nagyja.

Nyilvánvaló, hogy ez nem elég. Hogy ettől még nem alhatunk nyugodtan.

A kérdés az:

Levontuk-e minden konzekvenciáját annak, hogy Csontvárynak fenntartott helye van (lenne, lehetne) a Géniuszok között?

Farkas

Egy ismeretlen-ismerős szoborról

Aranykor

Ferenczy Béni hetvenéves. Amit műveiben vallott az emberről, e század legszebb üzenetei közé tartozik. Egyike ama ritka modern mestereknek, akik a XX. században nem a válságot, hanem az ember megújhódását látják; s egy új, klasszikus korszak derűs nyugalmát hirdeti művészetével, egyre meggyőzőbben. Tűnődő, pihenő, muzsikáló alakjai azt az embereszményt fogalmazzák meg, amely a szabadság fényében születik, s a külső-belső szorongatottság keserűségét már nem ismeri. Még kereszten függő Krisztusának arcáról sem a kín vagy az égre tekintő áhítat olvasható, hanem az emberekhez hajló figyelem és férfibölcsesség. Aktjainak tökéletes vonalaiból, portréinak tekintetéből az a harmónia árad, amely a világgal és önmagával tisztában levő ember vívmánya. Nagyszerű Haragos Petőfije – mely pár hónap óta végre bronzba öntve áll egy alföldi város terén, s ezzel messze hangzóan dicséri a helyi tanács tettre kész, jó ízlését is – csupán úgy lép ki többi békés alakja közül, mint aki ezeknek az értékeknek serpenyőjébe kardját s életét kész beledobni.

Aki ismeri Ferenczy Béni életpályáját, tisztelettel és csodálattal mérheti: mennyi baj s nehézség ellenére őrizte meg művészetében és egyéniségében ezt az egyensúlyt.

Igaz, hogy kivételes emberek körében nőtt fel. Apja, Ferenczy Károly, s a nagybányai családi kör varázsa, a művészi munkának ottan látott szent komolysága, egész életre szóló útravalót jelenthetett. Később pedig az a másik Géniusz lett életének kísérője (e néven valóban meg is örökítette egyik szobrán), aki művészetében a szépség örök mintája lett, s akit – mióta férjét pár éve az életbe visszahozta, ó, micsoda újraszületés volt ez! – a géniusz szóban rejlő életadó funkcióra emlékeztetve, még nyomatékosabban így nevezhetünk: Genius genitrix.

Ferenczy Béni ma megint rajzol, fest és mintáz. Hogy közben milyen mélységeket járt meg, nem szól róla. Hallgat. Hallgatásával csak nagyobb figyelemre int minket. S ezzel a figyelemmel nézve, új műveiből még megrázóbban és még meggyőzőbben szól hozzánk tanítása az élet szépségéről.

Legújabb műve az aranykort jelképező fiú, a vergiliusi pásztorénekekben rejlő jóslatot idézi, a fiatalsághoz szóló üdvözletet: „Az idő neked érik!”

 

Nézd, minden meginog, boltivei rengnek az ürnek, Benne a föld és ég, meg a tengerek árja morajlik, Nézd, ujjong a világ a jövendő korszak elébe!

 

Azt hiszem, ahogy haladunk előre a történelemben, egyre többet fog fel majd szívünk és szemünk Ferenczy Béni formáinak szépségéből, szellemének sugárzásából.

Eddigi és leendő műveiben még sok közölnivalót tartogat számunkra.

Ahol a Nap hallgat

 

Íme, ez volt az a völgy, s ez volt az a pillanat, amelyben feltűnt Dante előtt a Hosszan Hallgató alakja, az, akiben oly nehéz volt felismernie édes mesterét, a bőven ömlő verseknek hajdani kútfejét: Vergiliust.

A Pokol első énekében írja le Dante ezt a találkozót. Az első döbbenet után elfogja őt a szégyen: így elmosódhatik hát a legnagyszerűbb ember?

Pedig csakugyan, hogyan is ismerhette volna fel Dante, vagy akárki más, e hosszú hallgatástól berekedt félig-árnyék-félig-testben az aranykornak derűs és méltóságteljes költőjét, aki most tapasztalt vezetőként nyújthatja a kezét feléje és felénk, hogy végigkalauzoljon mindnyájunkat az emberi szenvedés mélységein? Hogyan és ki ismerhetné föl a néma fájdalom szobrában a művészt, aki valaha kedves pásztorokat és aranyos vitézeket mintázott nekünk? Ki ismerné föl Vergiliusban Vergiliust – a pokoljáróban az isteni gyermek hírnökét?

S mégis, mennyire igaza van Danténak, amikor a legharmonikusabb antik költőpályához odarajzolja ezt a valószínűtlen néma, alvilági folytatást. Most érzi csak az ember a teljességet, lám, ez a két távoli sors: egyetlen élet.

Azóta tudom én is, hogy az alkotó életöröm és a hosszú hallgatás valahogy csakugyan összetartozik, s hogy éppen ilyen dantei párosításban tartozik össze, amióta a leginkább vergiliusi világú modern művésznek, Ferenczy Béninek láttam életét átfordulni az alá az ég alá, ahol a Nap hallgat.

 

(Az alázatnak is van eksztázisa, az emberi szellem egy-egy tökéletes megnyilatkozása láttán szoktam is érezni. Így vagyok ezzel a Dante–Vergilius találkozással, nem tudok betelni vele, oly kimeríthetetlenül szép ez a hat és fél sor. Különben ezen nyugszik, mint gyémánttű hegyén, az Isteni Színjáték egész épülete. Minden sora a tömörítés csodája: „ahol a nap hallgat” – „rekedtnek tűnt fel hosszú némaságtól” – „Könyörülj meg rajtam, akárki vagy, igaz ember vagy árnyék”. A hallgató Nap valószínűtlen és mégis ismerősnek tűnő fényében – talán napfogyatkozások idején láttuk már ezt a fényt – álomszerűvé válik a találkozás, hogy százszoros realitással érezhessük benne, csakugyan, ahogy álomban szoktuk érezni az esengést a baráti álomalakhoz: maradj velünk … szólalj meg!)

 

Öt éve tart már Ferenczy Béni „hosszú némasága”.

Ez az a némaság, amit Krisztus – ha a földön járna – kézrátétellel meggyógyítana. Nem volna az se nagyobb csoda annál, ami öt esztendő óta folyik: a Szellem lenyűgöző, magányos küzdelme az elesett testtel, és győzelmei: a rajzok, az akvarellek, a szobrok. Nem akadt Krisztus, aki mondta volna neki, hogy kelj fel és járj, és nem akadt Illés próféta sem, aki egyszer testének hevével, delejével támasztotta életre a szegény asszony gyermekét. S úgy látszik, az orvostudomány se tudott sokkal többet tenni a semminél. De mindenható próféták és tudósok elbűvölve nézhetik ma, hogy mire volt képes az önerejére utalt Alkotó Szellem. A börtönévé lett testből üzen tovább, adja híreit.

A barátok – akik évek óta lesik a beszélgetést kísérő szemvillanásait meg azt, hogy igen-nemjei mellett bukik-e új szó ki a száján – gyógyulást emlegethetnek, joggal. Hiszen a legmélyebb völgyből, ahol a Nap hallgat, azzal a parancsnak alig-alig engedelmeskedő testtel, Ferenczy Béni feljutott megint a csúcsokig. Megmondani nem tudja, hogy mi fáj, de elevenen maradt bal kezével, lám, legutóbb is megmintázta az új Bartók-fejet, s erre írta rá mindazt a fájdalmat, amit az emberiség a XX. században átélt.

A beteg Ferenczy Béni gyógyulása így egyszerre tűnik mérhetetlennek és korlátozottnak – a szerint a mély paradoxon szerint, amelyet Laforgue doktor idéz Freud egyik legbizalmasabb vallomásaként: „A legtöbb, ami lehetséges, a neurotikus fájdalmak átalakítása emberi fájdalmakká, mert ezek az utóbbiak már meghaladják erőinket.”

Ferenczy Béni ennél még egy lépéssel tovább ment: formát ad ezeknek a fájdalmaknak, s mellettük már annak az örömnek is, hogy lám, formálni tudok …

Hisz tudvalevő, hogy a legtragikusabb vallomásban is ott van a sikerült kifejezés öröme.

Így tehát Ferenczy Béni elérkezett – ahogy Juhász Ferenc mondja – „a fogak közé harapott ceruza” korszakába. De ez is alkotó korszak. A művészettörténet most már ezt is számon fogja tartani.

 

Ferenczy Béni életének – művészetének – erről a korszakáról szeretnék szólani.

Legújabb alkotásairól.

Hiszen ezek dokumentumok is – és nem is csupán egy ember drámájáról szólnak.

Ki tudja? – talán az emberiségéről.

S ki tudja? – talán az élő anyagéról.

Hiszen maga is alig volt több tehetetlen anyagnál, amikor, mint az ifjú Michelangelo Pietàján a fiánál fiatalabb anya ölébe vette őt, aki Géniusza volt, hogy nem három napon, de három héten, három hónapon, három éven át hordozza, amíg visszaszáll az ólomtestbe a lélek.

De az út, amíg eljutott idáig!

Hogy a gyógyuló művész első rajzai atavisztikus mélységekből törtek föl, az most már bizonyos. S hogy ezek a mélyrétegek őriznek valamit az emberiség hajnalának sugárzásaiból, az is valószínű. A mozdulni tudó bal kéz alatt születő rajzok primitívsége nem csupán – vagy éppen nem! – a balog ügyetlenségé. A formákon túl a témák, a látomások idézik a diluviumot – mesebeli szörnyek nyüzsögnek a rajzlapokon: kutya-sárkányok, macska-sárkányok, madár-sárkányok, sárkány-sárkányok.

S közben fel-feltűnik a hatalmas asszony óriás képe, térdén a vézna férfigyermekkel …

 

Emlékezzünk csak vissza: a régi Ferenczy Béni mennyire nem bírta a torzat, a szörnyet. Még az afféle bájos monstrumot se, mint a sellő. Egy Zrínyi-könyvemben megtaláltam egy vázlatát – kölcsönben járhatott nála valamikor a kötet, s a rajzot benne felejtette. A Zrínyi-versek első bécsi kiadásának szép metszésű címlapját másolta le magának, gondolom: tervnek egy Zrínyi-plaketthoz. A képen a költő hadvezéri díszben, dagadó vitorlákkal szeldeli az Adria hullámait, s hajója előtt két hableány játszadozik a vízben. Ezt a képet firkantotta le pár vonással Ferenczy, csak éppen a sellők halfarkát hagyta el, s gusztusos emberszabású nőket rajzolt helyettük, akiknek alul-felül megvan mindenük.

Felejtsük el most, amit úgyse igen tartanak számon, pályájának elejéről fentmaradt néhány kubisztikus kísérletét. A „nagy korszak” szobrai, szóval a klasszikus Ferenczy-szobrok szinte megannyi normája a tökéletes emberi testnek. Kutatta már az anatómiában is a fiatalság jegyeit, a méreteknek legharmonikusabb arányait. Kedves kérkedéssel mutatta egyszer, hogy megtalálta a „fiatalság titkát” egyik atlétájának vékony derekú, súlyos végtagú, magasra rajzolt mellű arányaiban. S az asszonyi test vonalaiban hányszor, de hányszor találta meg a kinyilatkoztatást a természet harmóniájáról, a létezés önmagával megelégedett, komoly derűjéről, a testnek és léleknek megbonthatatlan egységéről … Nem rajzolt mosolygó arcokat, s mégis minden régi rajza, kisbronza mosolyog, a legtökéletesebb öröm világít át rajtuk: Mona Lisa mosolya.

De nemcsak a fiú- és asszonyábrázolásait, hanem még a másoknál csupán dundi gyermekbájak kifejezésére alkalmas puttókat is kinyíló szépség és szellem hordozóivá avatta.

Klasszikus művészetét – melyről itt most csak közbevetőleg szólunk, hogy kellőképp kiemelhessük új korszakának archaikusabb, telluri-orphikus jellegét –, egykori művészetét legjobban Paul Valéry szavaival jellemezhetjük: „A festészet jóvoltából úgy láthatjuk a dolgokat, mint akkor voltak, midőn egyszer szerelemmel szemlélték őket.” Valérynek ez a meghatározása – látjuk – magára a képzőművészetre vonatkozik. S ha egyik legjobb konkrét példának rá Ferenczy Béni művészetét idézhetjük, az csupán amellett szól, hogy Ferenczy életműve ebben az értelemben abszolút művészet.

A műveiből sugárzó tanítást megerősítette élete példája. Nem tudom, hogy a legnagyobbak közül ki – talán Szokratész, talán Leonardo – tudta egyéniségének varázsával, harmonikus életfilozófiájával úgy lebilincselni barátait, ahogy Ferenczy Béni tudta – és tudja ma is, hisz derűs bölcsességét ma még érettebbnek érezzük; s a vele való – még oly egyoldalúnak látszó – társalgás ma is gazdagít.

Abszolút pontosan és spontán működik ma is a valőrérzéke. Esztétikai ítélete megvesztegethetetlen. Ha rossz képet lát, milyen elutasítóan, váratlan-nyersen csattan száján a nem – hogy aztán mindjárt megtoldja egy hangos nevetéssel, mintegy kiengesztelésül a tagadásért, s ebben a nevetésben már egyszerre van benne, hogy ejnye, milyen haragos is tudtam lenni, s hogy ejnye, milyen rossz is tud lenni egy kép. Ezzel szemben az elismerésnek hosszú í-vel kezdődő i-igen-je, mikor is a nagy rábólintást hosszan követi még a néma fejrázás, jelezve, hogy minden szó kevés kifejezni a mű becsét, hogy aztán egy játékos-cinkos szemhunyorítással eleve bizalmassá téve a légkört, hirtelen magasra feltartsa tenyerét, mint egy evangélista, aki a megváltó mű születését hirdeti. S a bizonyításnak ez a merészen kecses épülete gyermekien tiszta nevetés kíséretében omlik össze, hangtalanul, mint egy kártyavár.

Civilizáltságának, humanizmusának egyik meglepő bizonyítéka, hogy – tapasztalatom szerint – soha senkit nem terhel egyetlen panaszszóval sem. Sem a fizikai rosszullét, sem a művészi önérzetét, egzisztenciáját ért sérelmek nem vitték és viszik rá. Azokban a nehéz években sem hallottam zokszavát, amikor nem taníthatott tovább a főiskolán, és nem kapott sokáig se nyugdíjat, se megrendelést. De még azt a mozdulatot se tette meg, hogy a tájékozatlanok elé letegye az első magyar (vagy a világon első) Lenin-érmet, a szovjet ötéves terv érmét, a Marx-portrékat. Még csak a fiókba se nyúlt be értük. Pedig akkoriban, az ennél jóval kevesebb érdem, ha dobra verték, milliós megrendeléseket fiadzott.

A barátai is csak mostanában látták meg ezeket, amióta megint kiállíthat.

Amíg ezt kivárta, mosolyogva, azzal töltötte éveit, hogy nem divatos írókat és induló költőket portretírozott – ő, az öreg mester. Micsoda elmélyedéssel csinálta ezeket az agyagba száradásra, gipszre ítélt fejeket. S hódolt közben a magyar irodalom egyéb elfeledettjeinek vagy félhomályba állítottjainak egy-egy plakettel: Berzsenyinek, Aranynak, Kölcseynek, Bessenyeinek, Virág Benedeknek. Halhatatlanságosztó gesztus is volt abban, hogy megcsinálta Gulyás, Karinthy, Hatvany, Németh László, Weöres, Pilinszky portréját. Így élt, mintázott és adakozott Ferenczy Béni a maga autonóm értéktáblái szerint.

Itt, ahol végre mint korunk egyik legtisztább tükörét mutathatjuk fel gyakorlati etikáját, hadd jegyezzem fel róla, mert feljegyzésre méltó: Ferenczy Béni a legnagyobb magyar szobrásznak nevezte Medgyessyt. A tett mértékéül pedig hadd idézhessem Blake-et: „A legfenségesebb cselekedet: másvalakit magad eleibe tenni.”

Ahogy művészetéhez – bár sugárzóan, tündökletesen jelen van benne Erósz – nem szolgáltat kulcsot a lélekelemzés semmilyen sperhakni-fogalma, éppúgy nem tudjuk visszavezetni személyiségének ragyogó erényeit semmiféle családi vagy lelki alapmotívumra. Megbonthatatlanul tiszta etikai jelenség. Együtt a szemérmessége és a nyíltsága, a szerénysége és a büszkesége.

Talán csakugyan a nagy, a szíve szerinti példakép lehetett ilyen: Leonardo.

Mekkora volt az a vérrög, amely ezt a harmóniát megzavarhatta?

S milyen látomások bestiáriumába taszította ocsúdó elméjét?

Meddig tarthatott – az ő ideje szerint meddig? –, amíg elhagyhatta maga mögött végképp azokat a nyomába szegődött sárkányokat?

Neki ez a menekülés a szörnyek elől bizonyára éppolyan hosszú volt, mint volt az emberiségnek.

De végre is túljutott rajtuk, otthagyta őket valahol a történelem hajnalán. Úgy látszik, a fejlődés útja egyénileg is arra van, amerre a természet egyszer már a fejlődést végigcsinálta. Az a létezés, amely Ferenczy régibb műveiben győzelmének örömünnepét ülte tökéletesnek érzett asszony- és fiútestjeiben, a gyógyulás alatt megint viaskodni kényszerült a formákért, a színekért s az ember újbóli megfogalmazásáért.

Ez az út messze van attól az egyenletes pályától, amelyen Ferenczy Béni betegsége előtt járt. A részvét és a szépség közül csak a részvét maradt meg útitársnak. Immár nem Platón és Leonardo a vezérlő csillagai, hanem Mózes meg Jób könyvei és Rembrandt.

Rajzaiból úgy látjuk, sokáig élt a pátriárkák bibliai korában. Ruhátlan Józsefek, koronás Jeroboámok és szakállas vének jelennek meg ekkoriban a mappájának lapjain.

Nagybányai visszaemlékezéseiből kitűnik, hogy gyermekkorának milyen feledhetetlen élménye volt a József és a Hegyi beszéd festése, mikor is előkelő barátok, festő kollégák és cigánymodellek együtt vonultak ki Ferenczy Károlynak ős-deli pátriárkai vezetése alatt a Zazar partjára, s maga a színes-jelmezes-félmeztelen kivonulás, ez az újnomád szent karaván, mely naphosszat néma mozdulatlanságba merülve idézett fel a történelem mélyéről egy-egy pillanatot, azt, hogy testvér testvért elad, meg hogy mi is a boldogság …

Talán ez az apjához fűződő emlék nyitott kaput azoknak a véneknek és fiúknak, akik új rajzain annyiszor megjelennek. Ezek a rajzok ugyanolyan varázslatosan idézik az emberiség emlékezetében szunnyadó pásztori világot, mint Thomas Mann József-regénye vagy mint egy utolérhetetlen versében Victor Hugo:

 

… Mindezek ideje az ősi ősidő. Izráel törzseit akkor bírák vezették; Orjások lábnyomát leste a meggyötört Ember, sátraival bolyongva és a föld Az özönviz nyomán lágy, iszamos, vizes még. (Nemes Nagy Ágnes fordítása)

 

A szétszóródott Ferenczy gyerekek úgy őrizték Nagybányát, mint a zsidók a diaszpórában Jeruzsálemet. Valaha ők istenközelben éltek – ez volt minden gondolatuk alján. Olvassuk csak el, bármelyik Ferenczy fiú emlékezéseiből, hogy sejlik elő s hogy támad föl az a varázsosan bensőséges világ, a Krisztus-arcú család- és törzsfővel, aki eladdig soha nem látott színű völgyek felé vezeti népét, az Anyával, aki fehér kalapban fest a kertben, s otthon Rousseau-t olvas gyerekeinek, a kisvárosnak soha nem romló emlékű hőseivel – a képkeretezőkkel, a modellekkel, a bányamérnökökkel –, akikhez mindhez fűződik valami kacagtató anekdota, s közben mindnyájan művészettörténeti adalékká lettek: ez az a múltba süllyedt ígéret földje, amelyen örökre ott lebeg a civilizált formák és a művészi munka szent komolysága, az állandó társas élet derűje, s mindenekelőtt ez volt az Iskola, a kor legmaradandóbb magyar vállalkozása.

Milyen kiváltság: ebben a környezetben gyerekeskedni, és készülődni a hivatásra. S milyen átok! Mi lesz abból, akinek bölcsőjét itt ringatják: Isten választott művésze vagy epigon? Az bizonyos, hogy a nagy művész gyermeke könnyebben boldogul, de annál nehezebben jut az üdvösséghez.

Réti István mondogatta, hogy a Ferenczy gyerekek azért olyan tökéletes művészek mindhárman, mert gyerekkorukban nem láttak giccset. De lám, a hibátlan ízlés, amelyhez nagyszerű technika is járult, Ferenczy Valért nem tudta kilendíteni apja árnyékából. Noéminak sikerült, de minő konok akarat, hangyaszorgalom, vég nélküli kontempláció és önmegtagadás kellett hozzá, hogy érvényes tartalmak hordozójává tegye azt a szecessziós dekorációt, amit örökül kapott.

Ha regényt írnék, bizonyára kísértene a Béni–Noémi ikerpár egymástól távolodó sorsának megrajzolása, amely végül is titokzatos egyezéseket mutat. Amíg Béni világfi volt, a legjobb értelemben volt az, mint kedves képén a „Gentiluomo inglese” – addig ikertestvére sündisznóállásként választotta magának az akaratos hallgatást, egy karthauzi mutizmusát. Egy regényíró tényleg eltűnődhetnék rajta, hogy Ferenczy Béninek is vajon miféle génekben hurcolt sorslehetősége volt a silentium vállalása, hogy egy belső sokkra épp ez a lappangó hajlandóság ugrott elő, s akit hatvanöt éven át nem tudott kiszakítani ezerszálú emberi kapcsolatai közül, azt egy fizikailag gyönge pillanatában megpróbálhatott az örök hallgatás cellájába zárni?

A regényíró azt mondaná: sorsában ez is Nagybánya volt.

 

Ülő nő a Horváth-kertben

Mióta itt ül, s az Alagútból kiérve a Krisztinába, egyszerre feltűnik baloldalt, a Horváth-kert fái közt, barátságosabb lett ez az eddig se barátságtalan negyed. Már úgy várom, hogy lássam, mint a hazatérő lesi az otthoni házból kivetődő lámpafényt. Mióta itt ül ez a szobor, az Alagútból kiérve máris otthonosabban érzi magát a környék lakója. Hiszen a szobor is mindig kigyulladó fényekkel fogadja. Reggeltől estig Rákos és a János-hegy között járó nap az ő vállán és térdein pihenteti és szikráztatja néhány sugarát. Formáinak tagoltsága, gazdagsága olyan meglepetéseket szolgáltat, mint egy jól csiszolt gyémánt. A mindig élő, csupa rejtett hajlatú, simára polírozott bronz még borult ég alatt is összegyűjti a szórt, opálos albedo-fényeket, és felparázsló tűzfészket rak belőlük az asszony feje körül.

Mi egyéb is volna a művész feladata? A Napra nem lehet nézni. Tükröző felületet tesz tehát a Nap és a szemünk közé, s a vad-vakító sugarakat a formákkal és a festékkel diadalmasan szétbontja, megszűri, szelídíti …

Most tavasszal jelent meg csak ez a szép bronzasszony a Horváth-kertben. Egész télen át el volt kerítve a kertnek ez a fele. A deszkapalánkon belestek a gyerekek, és azt mondták, hogy egy nő szaunázik a hóban. Amikor aztán lebontották körüle a kerítést, amely csakugyan úgy takarta addig, mint egy öltöző fala, kicsit idegenül érezhette magát a szokatlan helyen. Akkor még hiányzott a lába elől a víztükör, hogy nézze magát benne, mögötte kopár volt a kert, és a március végi emlékezetes sarki légtömegek süvöltöztek körülötte.

S volt némi fagy a pillantásokban is, amelyek először fogadták. Asszonyszobor kevés van Budapesten. Veres Pálné, igen, de ő tett is valamit, lányokat nevelt, aki Semmelweis lábainál ül, sokat szült … Ezek érdemes szobrok. De ez itt mit csinál? Csendes merengéssel néz maga elé. Mint akinek nincs egyéb dolga, csak az, hogy van. És ez derűvel tölti el.

A krisztinai templom és az Alagút között nagy a forgalom. Az arra járó emberek előbb meglepődtek, hogy ilyen váratlan emlékeztetőt kaptak: milyen szép is a meztelen emberi test. Biztosan akadtak, akik gyanakodva túl pogánynak nézték ezt a szobrot. Aphrodité? A drapéria alatta mintha a tengeri kagylót idézné. De Éva is lehet, a Paradicsomban ébredő Évának ama hosszú é hangokban kinyíló öröme: „Ah, élni, élni, mily édes, mi szép!”

Itt, a Krisztinában, inkább a paradicsomi mez keltett megütközést. Csak a környező fák hullatnak rája egy-egy levelet, s ők sem fügefalevelet.

A kerület tanácsának Híradója okos cikkben vitára is kelt azokkal, akik gyermekeik nevében megbotránkoztak az aktszobor megjelenésén a tisztes Krisztinában, s – gondolom – meg is győzte őket, hogy egyetlen korosztály szempontjából sem látszik szükségesnek bikinit húzni Ferenczy Béni szobrára – ahogy egy régi pápa tette Michelangelo aktjaival.

Tizenöt évvel ezelőtt, éppen Ferenczy Bénivel és Szőnyivel, Winterthurban jártam, hogy megnézzük ott a híres magángyűjteményeket. A nagyobbikba, amely a világ legelső képtáraival vetekszik, délutánra kaptunk belépő engedélyt, így délelőtt a kisebbik, de modern művekben gazdag Hahnloser-gyűjteményt néztük végig. Még a fürdőszobában is Renoir női fürödtek és napoztak szerteszéjjel …

Amikor vendéglátóink kikísértek, mondták, a legszebb még hátravan. S csakugyan, a februári kertben feltűnt előttünk Maillol Vénusza, furcsa kis hósapkával a fején. Soha nem felejtem el, milyen hirtelen felfakadó boldog nevetéssel, aztán meg milyen okos szavakkal üdvözölte, magyarázgatta ezt a szobrot Ferenczy Béni. A háziak is lenyűgözve hallgatták.

Engem elfogott a szomorú irigység. Lám, itt van ez a magyar szobrász, feléri Maillolt, és ki rendel nála, melyik város, melyik milliomos? Maga örömére csinálja csak kis bronzait, most is ott van egyik a kézitáskájában, Ifjú Atlétája – ki ismeri? S mily tiszta szívvel tud lelkesedni Maillol művén, aminőt neki bronzban, nagyban kiönteni mikor adatik?

És elfogott az a másik, személyesebb, önző irigység is. Azért jó dolga van a svájci milliomosnak, csak kisétál a kertjébe, s mindjárt egy ilyen csodás Vénusz mosolyog rá.

Most, mikor reggelente elolvasom itt a Horváth-kerti kőpadon a lapokat, mindig megengesztelődöm. Akár jó híreket olvasok, akár rosszakat. S irigykedésre sincs okom. Csak leballagok a Horváth-kertbe, a legszebb magyar Vénuszon legeltethetem szememet, és a habokban – ahonnét a Vénusz kikelt – kisfiam zúgatja piros-fehér elemes hajóját.

Sellő a Legfőbb Hadúrban

Borsos Miklós sokáig tanárkodott az Iparművészeti Főiskolán. Ott volt a műterme is.

Nem sokkal a háború után jártam ott nála. Ha jól emlékszem, valami svájci meghívás vagy kiállítás ügyében. Látogatóban voltam még csak itthon.

Nem lehetett eléggé ámulni azon a változatos, pezsgő és tettre kész világon, ami a hazatérőt akkoriban fogadta. Csupa készülődéstől volt eleven az ország a rengeteg rom között. A régi és az új néha csodálatos figurákban keveredett össze. Egy meg-megpöcögtetett kaleidoszkóp pörgeti így elő a véletlen színes ábrákat.

A szobrászműterem közepén hatalmas mellszobor állt, szikrázó, porhó fehér carrarai márványból. Horthy Miklós mellszobra.

A földre téve is a vállunkig ért.

Valami nagy díszterem számára készülhetett. Mondta is Borsos, hogy honnan kerítette; a Kereskedelmi Kamarából-e vagy a Tiszti Kaszinóból, már nem tudom.

Fogalmunk sem volt, hogy ki faraghatta, nem is érdekelt, de nyilván azzal a szándékkal faragta, hogy a Legfőbb Hadurságot fogja kidomborítani az ábrázolt személyébén. Ezért főként a mellrészen jeleskedett, a kitüntetések terén. Szerető aprólékossággal volt kidolgozva a szobor mellén a nyakba függesztett Mária Terézia-rendtől kezdve valamennyi érem, kereszt, csillag és szalag. Hát még a vállrojtok!

Igazi, becsületes, békebeli giccs volt.

Súlyra is lehetett jó néhány mázsa.

Borsos Miklós simogató tekintettel járta körül.

– Gyönyörű, mi?

– Hát …

– Mindig vágytam egy ekkora márványra … Végre!

– Kissé már el van rontva, nem?

– Miért?

– Feje van, orra van, álla van, nyaka van … Mit lehet ezzel kezdeni?

– Ugyan! Rosszul látod! Ebben egy gyönyörű női akt van …

S egy mozdulattal szinte elhessentette a portréról az egykori kormányzói fiziognómiát, a rojtot-bojtot és csillagkereszteket, s két tenyerének mozgatásával, szinte áldó mozdulatokkal, elkezdte rajzolni a térben a márványban rejlő nőnek bársonysimaságú idomait.

Eddig csak ő láthatta. De most már mintázta is. Egyelőre véső nélkül. De annál nagyobb varázslatossággal, mert mozdulatai nyomán a Horthy-portré kezdte elveszíteni éles kontúrját, az arcvonások is elmosódtak, s már csak mint halavány holdudvar vették körül az alattuk szunnyadó formát, a kivésésre váró meztelen nőt.

Igen, a portré átlátszó lett, s Horthy Miklóson, mintegy üvegen át, be lehetett látni egy tökéletes asszonyi testnek paradicsomi csendéletére.

Ahogy egy jó bába látja és tapintja a magzatot az anyja hasában, úgy mutatta Borsos, röpködő tenyerekkel s érzékeny ujjakkal, hogy hogyan is fekszik ebben a különös márványméhben az az édes Nimfa vagy Sellő, akit majd hamarosan a világra fog segíteni onnan.

A legérdekesebb az volt, hogy a szobormagzat nem úgy feküdt, ahogy az ember várta volna. Hanem valahogy átlósan lebegett benne, fejjel lefelé. Mintha a Horthyba zárt nő egyáltalán nem is vetett volna számot azzal a nehézségi erővel, amelyet a több mázsás portré oly masszívan kifejezett. Ma úgy mondanám, hogy ez a női akt a súlytalanság állapotában volt a Kormányzó Úron belül. A külső szobor és a belső szobor egyes testrészei is ilyen átlósan feleltek meg egymásnak. Így például a Hadúr szája tájához, az oly prononszírozottan előreugró orr és áll közé, a szép Nimfa testének már nem is tudom, melyik ellenlábas táját álmodta oda a művész.

Volt valami nagyon is ahhoz az időhöz illő, pimaszul jókedvű tiszteletlenség és egészséges perverzió is abban, hogy épp a „keresztény-nemzeti” eszme letűnt jelképében, e mereven üres arc és összeszorított száj mögött, egy érdemrendkirakat mögött fedezzük fel ezeket a kihívó-kicsattanó, ingerlő formákat, a termékeny szépség jelképét.

Ilyen kerítésen át belesni egy fürdőző nőre!

Ezt a szép és ígéretes márványt nemsokára ki is fejtette márványbörtönéből Borsos Miklós.

(Most hallom, hogy nem is ez volt az egyetlen Horthy-portré, amely új szobrot hordott ki Borsosnak. A szép Kalapos Nője is, amelyet a nyári tihanyi kiállításán láthattunk, egykoron, még megszületése előtt, szintén őfőméltóságának egy márványbüsztjében lógott, fejjel lefelé. A kalapot a domború mellkas inspirálta.)

 

A műteremből kijövet, a sok rom között, a sok torz forma közt, ez a példa később is még sokszor megnevettetett és megvigasztalt.

Megtanultam, hogy nemcsak a szűz márványtömbökre érvényes, amit Michelangelo mondott híres szonettjében. Az elrontott anyagra is érvényes, a megnyomorított valóságra s akár egy népre is, amely évszázadokon át a lelkétől idegen arcot hordozott …

Úgy idézem, ahogy egy régi fordítás nyomán emlékszem erre a Michelangelo-versre:

 

A legjobb művész sem gondol ki olyat, Mi a márványban benn ne rejlenék, Csupán lehántja takaró mezét A kéz …

 

Azóta is úgy nézek minden rossz szoborra: ennek vajon mi lakik a fejében?

Türelem. Majd elválik.

Aki tanúskodott a halálnak haláláról

 

Schaár Erzsébet szobraihoz

Tudvalevő, hogy a művészt mindig is emésztette az „örök kétely”. Az alakítással együtt jár a tépelődés, a maradandóság igényével pedig a por, hamu és múzeum képe. De a kétségeskedő alkotó körül régebben lábujjhegyen járt a társadalom. A munkája hiábavalóságát és sikertelenségét panaszló művészt olybá vette, mint a szülő nőt vagy a gyöngyöt izzadó kagylót. A társadalom rendületlenül hitt abban, hogy a műalkotások szaporodása és sokasodása a természet alapvető törvénye. Éppen csak az alkotónak volt joga kétségbe esnie, neki is csak pillanatokra: a tökéletes kifejezésért folytatott küzdelmében.

A kétség azóta közkincs lett. A társadalom egyik felének hangos bizalmatlansága idestova száz év óta leküzdhetetlen jelensége a művészeti életnek. Nem a közöny és nem az értetlenség az, amire célzok. Ezt valószínűleg minden korban ismerték a művészek. Hanem éppen arra az agresszív értetlenségre gondolok, amelyet először a modern művészet hívott ki maga ellen, s amely minden stítusra rálőcsölte a tanulságot: tilosba került. Kérdéseink között fel kell tehát vetnünk a művész társadalmi helyzete mellé a stílus társadalmi helyzetét is, mely – modern jelenség a művészetek történelmében! – ki van szolgáltatva egy részben mindig ingerült közvéleménynek. Az impresszionizmus, sőt, már a naturalizmus óta képzőművészetünk minden stílusára legalább egy évtizedig rásütötték a nevetségesség vádját. A bázeli múzeumban Lachkabinetnek nevezik a legújabb művészet alkotásait bemutató termet, nyilvánvalóan azért, mert a látogatók harsány röhögéssel veszik tudomásul Klee, Picasso és Salvador Dali világát. Ezek után, azt hiszem, be kell vallanunk, hogy a művészi önbizalom éppen úgy, mint az alkotás érvénye jelenleg komoly próbára van téve. A művésznek valamikor intim kétségei ma széles visszhangra leltek, és a zörejekből ítélve alig lehet néha különbséget tenni: egy alkotó problémáiról beszélnek-e itt vagy egy hasra esett ámokfutóról?

Nem csoda tehát, hogy a modern művészetben így minden stílus az érvényesség és érvénytelenség határán érzi magát, sőt: ha nem is a lét és nemlét, de legalábbis a lehetőség és lehetetlenség határán, mint maga a művész is a megújult örök kételyek között: a hivatásnak és a hiábavalóságnak a váltólázában. Ebből következik azután az is, hogy minden egyes művész irányával kapcsolatban felvetődik a művészet végső kérdése, a katekizmus kérdése: miért van műalkotás a világon?

Így azután a modern művészet minden egyes fordulata és változata fölé egy-egy újabb és rögtönzött szótárú esztétikai hit- és erkölcstan borul, csökevényes dogmákkal és terjengő miszticizmussal.

Mindebből kéretlen ráadásul az is következett, hogy a művészeti életben különös jelentőségre tett szert mindaz, ami alkalmas az ideológiainak nevezett, de csupáncsak szóbeli viták és elmélkedések további dagasztására. Ilyesmire célzott Jean Cassou is nemrégiben, amikor az elvont-elnemvont művészet vitájához véleményét kérték, és a kérdezőknek így felelt: ez nem művészeti, hanem zsurnalisztikai probléma.

Lassanként csak a rajz és a kisplasztika marad ki úgy-ahogy az elméleti vitákból, és marad a művészi munka csendes menedékének. Itt, az igényre jelentéktelenebb művek körében hiába keresne fejbetörő argumentumokat a művészi munkát drágálló, és ezért rosszalló polgári bőszültség, avagy a handabandázó hitvita. Különösen a kisplasztika az, ahol még tényleg zavartalanul érvényben maradhatott a szobor fogalmának első, homéroszi jelentése: αγαλμα = tetszetős tárgy.

Ezért van az, hogy mindig a legnagyobb örömmel és a legkevesebb szóval üdvözöljük képzőművészetünk e legbelterjesebb műfajának a gazdagodását. Hiszen ma már köztéri emlékműveink is csak a kisplasztika fokozott megbecsülésére tanítanak. Olyan műfaj ez, mint irodalomban a dalforma. Közvetlenségét éppen úgy nem lehet kétségbe vonni. Már csak azért sem, mert, mint dalt az élő népdal, a kisplasztikát a népművészet még ma is hitelesíti. Ugyanez az alakító kedv tölti be a kisplasztikai műtermi munkát, mint a pásztorfaragványt.

A modern kisplasztikának (a modem szó itt a willendorfi Vénuszig visszamenőleg érvényes) igen figyelemreméltó gazdagodását jelentik Schaár Erzsébet újabb művei. Ülő, fekvő és támaszkodó figuráiban a gyümölcsmódra telt és teljesedő természet szépségét és nyugalmát mutatja be. A „magába forduló tökéletesség” formái ezek. Meleg nyári fény veszi a szobrait ujjhegyre, sőt: a tenyerébe veszi, mint júliusban a barackot. Ismerős fény ez, melengető. Flórának, Pomonának és Pannóniai Mihály lágy húsú Ceresének mosolyából ismerős.

Maillol neve felidézhető itt, de ugyanakkor – ha kérdés formájában és ha szöges ellentétként is – elkerülhetetlen a másik név: Vilt Tiboré. Ezzel máris dramatizáltuk Schaár Erzsi művészetét. A helyzete drámai, mint volt Rodiné is, akinek két szobrászkodó festő adta fel annak idején a plasztikai vagy-vagy kérdését. Egyfelől Renoir, a test idomainak csendéletszerű rendjével – másfelől Daumier, az élőfa módjára teret beágazó, vertikális szenvedélyű plasztikájával. Rodin dilemmája ma is élő, a receptje, mellyel megoldotta, már nem. Schaár Erzsinél ez a dilemma igen tudatos. Tudatos, mint egy létkérdés. Képletesen szólva így hangzik: a zárt formájú gyümölcs megmaradhat-e gyümölcsnek, ha tudomásul veszi azt, ami helyét meghatározza: a tér fordulatait – ha tudomásul veszi maga körül az élőfát, amely szívós, görcsös hálójába fogja az érett és sűrített formákat … Nyíltan kérdezve, arról van szó, hogy Maillol formái megmaradhatnak-e Vilt Tibor tagolt terében? Erre a kérdésre, mely így vagy amúgy feladva modern szobrászatunknak általános kérdése, Schaár Erzsébet még adós a felelettel. Mint ahogy az egész modern szobrászat is adós. Ezt a kérdést jelképes tisztaságú módon vetette fel Schaár Erzsi egynéhány év előtti síremlékén: a fa ágai közt átröppen egy galamb. Ez a tudatosság és ez az érzékenység a művészjövő-fejlődését illetően – és nem győzöm ismételni: plasztikánk jövőfejlődését is illetően – igen megbízható.

Biztató, mert eddigi pályája is ritka töretlen és következetes. Első műveinek szinte lányszoba érzékenységéből megőrzött mindent, ami plasztikai értékű volt. Szinte aggódó figyelme van minden iránt, ami lélegzik. Az élőlények törékenységét és mulandóságát először Lehmbruck és Minne virágszáltestjeiben érzékelte. Párizsi útja után pedig portréinak formáira is kiül az a komolyság, az a Despiau-nál megismert serenitas, mely az élő és szobrászati szerkezetek benső törvényeinek tökéletes tudomásulvételéből ered.

Déryné hold- és fáklyafényben

Schaár Erzsi műtermében, Budafokon.

A szobrászok műterme olyan, mint egy csatatér, ahol szünet nélkül folyik a küzdelem a Mulandóság és a Maradandóság között. Nedves leplek hideg kotlószárnyai alatt agyagvázlatok készülnek megszületni. A polcokon gipszfejek sorakoznak, a nemzet ismert nagyjai és leánykaportrék vegyest. A falon halotti maszk. Itt-ott torzók, letört karok és lábak, a törés helyén drót áll ki belőlük. Értelmetlen görcsben megmerevedett figurák – pedig csak lefektetett állószobrok. S a szomszédjához képest mindegyik szobor Gulliver, mert vagy nagyobbak, vagy kisebbek az arányai, mint a környezőké. Öklömnyi Herkules mellett esetleg óriás kisfiú … A legtöbb alak gipszből van, s ez a hideg, fénytelen és fehér anyag az élettelenséget leheli magából. Ezért van olyan különös, váróterem jellege az ilyen műtermeknek. Ez még csak az előszobája a maradandóságnak. A szobrász már meglelte a szép, érvényes, halhatatlanságra hivatott formákat, de ezek egyelőre még törékeny, porló gipszöntvényekbe vannak öltözve. Itt minden a jövő felé tekint. A gipszfigurák indulásukat várják a bronzöntő, a kőfaragó műhelyekbe, s onnét a következő századokba, talán évezredekbe, hogy csudálatosan épen maradva vagy töredékeikben (de akkor is konok kitartással) hírt adjanak rólunk, akit itt éltünk, 1963-ban …

Mintha egy rakétakilövő pályán volnánk. Ezek a szobrok is űrutasok lesznek: kilövik őket az Időbe.

Meddig fogják kísérni az emberiséget?

Minden szobor arra születik, hogy az emberiség elválhatatlan útitársa legyen. Ezek is itten. Mert a most születő szobrok igazi megrendelői nem mi vagyunk, hanem az unokáink és az ő unokáik. Ezek a szobrok is velük indulnak randevúzni. Ezért keres a szobrász időálló formákat a szobrainak, ezért hánt le róluk mindent, ami felesleges, ami esetleges. Mert csak a legtökéletesebb forma bírja ki azt az iszonyú ellenállást, amit az időben le kell győznie.

 

A műteremből lejövet, az utolsó autóbuszig talán még volna annyi idő, hogy a kertben megnézzük a Dérynét.

A Dérynét? Persze, szívesen.

Az éjszakai kerteknek, különösen ha ismeretlenek, van valami szorongató varázsuk. Lombok csapódnak szembe, váratlan lépcsők nyílnak lefelé, a vendéget karon ragadják s biztatják, hogy most lépjen egy nagyot … De a meglepetésektől nemcsak fél az ember, hanem reméli is őket. S egy holdfényes-árnyékos ligetben sok minden megtörténhetik, gondoljunk csak a Szentivánéji álom-ra vagy a Figaró házasságá-ra. Kicserélhetik az ember fejét szamárfejre, és kicserélhetik kedvesét a feleségére.

A meglepetés, a csoda, itt sem maradt el.

Ni, egy óriás!

Csak a feje és a válla látszott, fent, a fák koronái közt, a holdfényben. Hatalmas alakját csak sejtettük.

Melyik görög istennő, melyik múzsa lehet ez, hogy ilyen tiszteletet parancsoló, ilyen fenséges a megjelenése?

Házigazdánk összesodort egy ott heverő csomagolópapírt, meggyújtotta, s megvilágította vele a szobrot, körülbelül a térde magasságában.

– A Déryné!

Az. De hová lett a romantikus vitorlaként dagadó fátyol a válla mögül? hová lettek a szalagok, a csipkék, a röpikék és a negély és a bűbáj, a grüberli és a lokni? Amikor a Krisztinában állt egy szobra, az volt ilyenformán ifiasszonyos. De az a Déryné eltűnt a Horváth-kertből, felröppent a szomszédos cukrászda cégtáblájára. Csakugyan túl cukros volt. Szobornak.

Ez pedig itt igazi hősnő.

De vajon nem az volt-e Déryné csakugyan?

Most nem is a színpadi gesztusokról van szó, a patetikus szerepekről, a jövendő szabadságharcot intonáló dalokról – mert nem így szólott-e lantján Kolozsvárt, a bemutatkozásnál, Verseghy riadója, amelyet géniuszként, mellén Magyarország címerével, énekelt a Farkas utcai színházban?

De ha nem is ezt a jelmezes heroinát idézzük, akkor is hősnő volt. A magánéletében volt az. Tudta ő jól, hogy a magánélete érdemes leginkább megörökítésre. Az emlékirataiból így lép elő: egy asszony, aki – százharminc évvel ezelőtt! – megél a maga keresetéből, aki nem szorul rá, hogy eltartsák, aki a szerelemben egyenrangú partnere a férfinak, aki bátran – és sohasem könnyelműen – megy a vándorélet viszontagságai elé. Jókai, aki ismerte őt és pályatársait, ezért írhatta róluk ilyen hódoló elragadtatással:

 

Földön bolyongó csillagok! Lángelmék, kiknek a fejük A fellegek közt, lábuk sárban jár … Rabok, kiknek az Isten szárnyakat Adott, de a világ bilincseket.

 

Ennek a Dérynének a képe lobog most itt a nyári lombok közt, a formákat puhán kitapogató Hold és a füstölgő papírcsóva különös, kettős fényénél. Mint egy szép híd a romantikus ellentétek között. Föld és csillag, felhő és sár, szárny és bilincs …

Lábánál a lobogó lángtól perzselődnek a világoslila ernyős virágok. Szirmaikat felkapja a hőlégvonat, s körözve röpíti fel őket abba a másik régióba, ahol a holdfényben a merengő, komoly arc látszik.

 

… Másnap délután visszamentem Budafokra, hogy napfénynél ellenőrizzem a látomást. Mekkora a kert? S mekkora a szobor? Van-e ott szobor egyáltalán?

Ott volt. Valamivel kisebbnek látszott, mint éjszaka. Faragott gipszszobor. Most látom csak, a biedermeier kellékei is mind megvannak. Krinolin, igen, de a krinolinja itt szoborépítő elemmé vált, ebből nő ki, mint alapzatból, a szobor erőteljes, szinte paraszti dereka, s a meztelen test anatómiáját éreztető háta. Fején a kontyocska szintén funkciót tölt be: lezárja a szobrot. A lant, az is itt van, mellette függ egy állványon, erőteljes formájával megismétli az asszony alakját. És ez a nyugodt, teátrális mozdulata – kinyújtott jobbját a lantot tartó állványon pihenteti –, ez a gesztusa honnan olyan ismerős?

– Az egykorú fényképekről. Akkoriban ilyen állványok mellé rögzítették a fotografálandókat.

– Ha minden ilyen egykorú rajta, honnan van az, hogy ennyire jelképnek hat? Mintha a Múzsák egyike volna …

– Honnan? Talán: innen. Hogy itt faragtam a kertben, szabad ég alatt. S így nem műteremarányok közt alakult, hanem a természetben …

Itt, a kertben találta meg ez a Déryné szép, klasszikus arányait. S innen indul majd Miskolcra, ahol bronzba öntve a színház udvarán fog állni. Megy Miskolcra, ahol Déryné, Széppataki Róza annyi sikert aratott, ahol nyomorult öregségében emlékiratait körmölte, szédítő versenyfutásban a halállal, róva a sorokat …

Oda, ahol hetvenöt évesen utoljára színpadra lépett.

Lépett?

Úgy vitték fel, ölben.

Ott fog tehát állni most, ilyen fiatalon, jelképesen – mint a magyar színművészet Múzsája.

Változandó, változatlan

Az elmúlt hetekben többször is kint jártam Budafokon, hogy alaposabban megismerkedjem Schaár Erzsi szép Déryné-szobrával. Írni is akartam róla.

A kertből, ahol ez a monumentális szobor készül, mindig felmentünk az emeleti műterembe. Ott is egy színésznő várt már.

Tolnay Klári, bronzban.

Minden szobor a mulandót akarja megragadni, de mégis, melyik szobrász gondolna rá, hogy a felhőt mintázza meg. A legváltozékonyabbat? Igen, az ifjú Bernini egyszer egy nimfát faragott, amint éppen babérfává változik, félig már az is, mert a lába gyökeret ver, az ujjai épp kileveleznek, de azért még szökik, szinte repül a teste a levegőben, még azért ebben a pillanatban ő Daphné, ő a legszebb lány az erdőn …

Az angyalok dicséretét érdemli:

 

Ki az örökké változandót, S a változatlant egyesíted …

 

De gondolom, a szobrász is, aki vállalkozik rá, hogy színésznőt megmintázzon.

Például éppen Tolnay Klárit, akinek alakját ezer alakban őrzi az emlékezet.

Úgy nézzük, elámulva, ezt a bronzportrét, mint Tolnaynak egy váratlan, új szerepét. Az ezeregyediket. Persze, szokatlan tőle ez a némajáték, melyhez a gesztusok fölényes megvetése is járul ezúttal, de ki tudja, hátha így még többet mond el magáról s az emberről. Különös játéknak ígérkezik ez. Jutalomjátéknak, mely csak róla szól. A színpadon ő interpretálja az írót, művészetének eszközeivel. Ezen a forgatható állványon viszont őt interpretálja, őt kreálja a szobrász, a maga művészetének az eszközeivel. Csenddel és mozdulatlan formákkal.

Következik Tolnay Kári, Schaár Erzsi – ez az! szó szerint – alakításában.

A szobrász elfordítja a szobrot, hogy profilból lássuk, a bal arcát mutatja.

– Innen nézve olyan, mint egy régi zsonglőr vagy bohóc, csak szomorú …

Ki gondolta végig, de egyszer igazán, hogy akit a legjobb vígjátéki színésznők között könyveltek el, a legtragikusabb szerepeket milyen magától értődő természetességgel játssza? A szobor épp ezt a pillanatot választotta ki, amikor az égen együtt látszik a Hold, a Nap – merő jókedv és merő fájdalom.

– És most! Ezt a tekintetét biztosan ismeri. A legutóbbi szerepéből …

Igen, ahogy körbejárjuk, van a szobornak egy-egy pillanata, amelyet felismerünk, ebből vagy abból a darabból.

De hány olyan nagy szerepről szól ez a szobor, amelyet el se játszott Tolnay!

A sorsát summázza ez, és nem a pályáját, mely minden színésznél oly esetleges.

Sorsának és lehetőségeinek foglalatja ez.

Szereposztásnál a színház igazgatói irodájában, drámaírásnál az író asztalával szemközt, ki kéne tenni egy polcra ezt a szobrot. Szem előtt kell tartani, figyelni kell: mi telik még ki tőle? Ami eddig eljátszatlan, ami eddig megíratlan?

– Kétségbe voltam esve már – mondja a szobor alkotója –, ahányszor kijött hozzám ide, Budafokra, mindig más volt, egyszer ragyogó rózsaszín, máskor csípős, fáradt. Amit mintáztam róla, mindjárt megsemmisítettem. Ez így ment hónapokon át. Aztán egyszer, amikor nem is volt itt, megcsináltam ezt.

Melyik az a színikritikus, aki ilyen mélyen tárta volna föl, mi lakik egy színész szívében?

Bár kérdés, lehet-e, szabad-e egy színészt ennyire maszk nélkül meglesni?

Hátha Adynak van igaza?

 

Ki száz alakban százszor volt szabad S minden arcához öltött más mezet, Éljen és csaljon titokba-veszetten …

 

Hátha a színészek privilégiuma csakugyan ez:

 

Ragyogjatok meg, tévesztő szemek, Édes, hazug méz, pergő, szép szavak Csorogjatok tarkán, számítva, bátran, Mindenki másnak mindig más legyek, Változón szabad, gyürütlen, arátlan.

 

Hiszen az olyan teljes színskálájú repertoárban, amilyen a Tolnayé, maga a színész is eltévedhet. Pontosan úgy, ahogy Ady írja a vers folytatásában:

 

Enszavaimmal csaljam meg magam, Melyvoltom gondján törjem víg fejem …

 

Itt van talán a magyarázata, hogy a legtöbb színészportré egy-egy sikeres szerepet rögzít. Még „civilben” is azt. Nem is igen lehet mást csinálni. Mert, ugye, milyen furcsa volna, ha például egy fényképes riport, a színházi és az otthoni fotók mellett, a színész röntgenképét is közölné.

Schaár Erzsi szobra épp egy ilyen röntgenszobor.

De nem fecseg ki semmit. Mégse.

Mert – bár igaz – a jó portrészobor az ember teljes megfejtését adja. De – és ez is igaz – csak nagyon lassan ad ki a titkain.

Nemzedékek türelmes faggatózása kell hozzá.

Ugye, milyen keveset tudtunk meg eddig Nofretétéről, a naumburgi Utáról, Ferenczy Béni fájdalmas tekintetű, talán mosolyra nyíló szájú Géniuszáról …

Ilyen nyílt és ilyen hosszan hallgató szobor ez a Tolnay-portré is.

Íme, az ember

Minden szobor azt mondja: íme, az ember!

A szobrászat nyelve szinte eszelősen és konokul csak erről beszél.

Az emberről, a maga meztelen valójában. Legszívesebben szó szerint erről: a meztelen emberi testről.

Íme, az ember!

Másról szólni nemigen tud. A virágokat, a tájakat, az anyagok színes szépségét hagyja a festőkre.

Még a drapériát is arra használja, hogy rajzolja vele a test formáját, a félig elrejtés kihívó-cinkos mosolyával. Íme, a győztes ember: a görög atléta, aki most fonja homloka köré olimpiai koszorúját, vagy a parittyás kölyök Dávidok hosszú sora, lábuk alatt Góliát fejével, vagy a márványhajóorról felszárnyaló Niké, aki úgy lobog, repül, hogy csakugyan ő maga lesz a győzelem zászlaja, angyala, istennője.

És íme, az ember, megelégedett testi tökéletességében – a habokból kikelő szerelemistennők, a görög és etruszk Apollók, a kába, jókedvű és kissé pohos Bacchusok. S íme, az ember, akinek szépségét nem rontja el sem a kínzatás, sem a halál: a drapériák közt hátrahanyatló Niobék, a haldokló gallusok, a nyílvesszőkkel spékelt, s akkor is elegáns Szent Sebestyének.

És íme, az ember, akit megtört a szenvedés! A feje körül tövis- vagy szögesdrótkoszorúval. Mivé lesz az ember, ha ráfeszítik a keresztbe ácsolt gerendákra, mint a denevért? Vagy mint a kassai székesegyház északi kapuján látható: a keresztre feszített lator összevissza marjult testéről a fej úgy nyaklik hátra, hogy a fenék helyére kerül. Vagy mint Vilt Tibor Halott Katonája, akit egy döglött ló gondosan lerágott bordái közé dobott a légnyomás. Íme, az ember – lócsontketrecben!

A szobrászat nagyon régóta figyelmeztet minket, és igen kitartóan, arra az iszonyatra is, ami történhetik az emberrel. Mert lappangó lehetőségként mindig ott kísértettek a történelemben az antik cirkuszok, a falkavadászatok a bennszülöttekre, az ókínai hóhérrafinériák, a dominikánusok máglyái és az embertelenség leghevesebb napfoltkitöréseként: századunk koncentrációs táborai.

Voltak, akik már „koncentrációs világról” kezdtek beszélni.

A jövő történelemkönyveiben ez külön fejezet lesz: milyen mélybe hullott az ember, mielőtt túlemelkedett volna a Föld vonzókörén?

Magyarázat nem lesz rá.

De kifejezni is nehéz.

Miféle szobor bírná kifejező erővel azt a pusztulást, amelyben az ember fogalma elvész, és csak a számok maradnak. A milliós számok. Egy számtenger.

Ha egy szobrász megnézi a német katonáknál talált amatőr fényképeket vagy Göbbels filmoperatőrjének felvételeit, amelyektől maga a propagandaminiszter is megrettent, s lemondott arról a tervéről, hogy háborús győzelmek híján efféle híradókkal tartsa ébren az ujjongó felsőbbrendűséget a fajban – ha egy művész ilyesmit lát, gondoltam, leteszi a vésőt, tollat vagy ecsetet: ezzel ő nem tud kifejezésben lépést tartani.

Most egy nálunk élő görög szobrász vállalkozott erre a feladatra, mégis. Emlékművet mintázott, hogy a mauthauseni tábor helyén ez is hirdesse azoknak nyomorúságát és nagyságát, akik húsz évvel ezelőtt ott éltek-haltak.

Tavaly ősszel megláthattam a készülő emlékművet, Pest határában, kukoricaföldek között, a tarlón.

A kukoricatáblák olyan mértani rendben sorakoztak, mintha barakkok közt jöttünk volna …

Íme, a Húsvét-szigetek titokzatos óriásbálványai! – ez volt az első gondolat, amikor az út kanyarulatánál váratlanul előtűnő emlékmű a közelítőnek megálljt parancsolt.

Micsoda fal ez? Micsoda testekből épült falanx? És micsoda testek? A daróc alatt feltárul a test, és a hús alatt feltárul a belső, a csont. Mintegy ablakon látni be az emberekbe.

Íme, megannyi ember, aki már annyira meztelen, hogy keresztüllátsz rajta.

Lear király érezte ezt a döbbenetet s ezt az alázatot, amidőn egy viharos éjszaka előbújt előtte a szalmából a meztelen Bolond Tamás, aki nem volt futóbolond, csak üldözött.

Hol vannak azok a szép, régi tirádák, hogy az embernél nincs csodálatosabb?

Lear király így beszélt – miközben a látvány ellenállhatatlanul hajtja immár őt is, hogy leredukálja magát az emberi létezésnek erre az abszolút nullpontjára –, részvétből, homályos bűntudatból? ki tudja?

„Nem több az ember, mint ez? Nézd meg őt jól: te nem tartozol a bogárnak selyemért, az állatnak bundáért, a juhnak gyapjúért s illatszerért a macskának. Te maga a lény vagy. A föl nem szerelt ember nem több, mint ilyen szegény meztelen villás állat, mint te vagy. Félre ezer toldalékokkal! Jertek, gomboljatok ki!”

Micsoda fal ez? Tömör és áttetsző! A lábak közt látszik a horizont. Majd ha helyére kerül, az osztrák Alpok hegyvonulata rajzolódik be a képbe. Ott majd autóút kanyarodik fel hozzá. Micsoda autóstop ez! Csontbrigád. Feltámad a földből a Duna-parti camping-re induló turista előtt …

Nem lehet tudni, mért integetnek. Feltartott kezük a megadás jele-e a gépfegyver előtt vagy éppen a győzelem V-je? mementó-e vagy a morituri te salutant? talán kitört a lázadás? vagy üdvözlik a felszabadítót?

Mindez együtt.

S mivel mindez egyszerre benne van: nyugtalanító és drámai.

Mint az a lét-nemlét, melynek jelképe lesz.

 

Ha az autóút szokott forgalmú, a statisztika törvényei szerint el fog néha hajtani előtte az is, aki kigondolta és igazgatta húsz éve az efféle táborokat. Annak mit mondhat ez az emberfal?

Jelky András kalandjai közt olvastam valamikor, hogy egy déltengeri szigeten töméntelen embercsontot talált, de egyetlen élő lelket sem. Ide csak lakomázni járogatnak át a szomszédos szigetekről az emberevők. De amikor legközelebb megint megjelentek csónakjaikon, megkötözött, új áldozataikkal: egy csontvázfronttal találták magukat szemben, s a csontvázak mögül Jelky András nyilazott rájuk.

Persze, a neokannibálok már nem olyan ijedősek, mint voltak Jelky pápuái.

 

Micsoda fal ez!

Számláld meg az alakokat. Kilencen vannak.

És mégis, milyen lebírhatatlan erőt képviselnek. Ők a tömeg.

Ez már a kompozíció csodája.

A több alakos emlékműveken vagy mozgásban vannak egymás felé a figurák, szaladnak, esetleg integetnek a főalak felé, mint az új Kossuth-szobron, vagy magányosan viseli mindegyik alak a maga egyéni sorsát, mint a régi Kossuth-emléken vagy ennek klasszikus mintaképén: Rodin szobrán, amely a Calais-i polgárok néven ismerős.

Makrisz Agamemnon szobra éppúgy szakított az illusztrációs történelem-magyarázó élőképpel, mint ahogy szakított a „párosult magány” ábrázolásával.

Egyetlen mitikus erejű, kollektív lényt fogalmazott meg, amelynek harminchat végtagja van.

Itt nincsenek főalakok és statiszták, és itt nincsenek izolált sorsok.

Ők a tömeg.

Hogy írja József Attila?

 

Kenyértésztaként dobódik, hánykolódik, dagasztódik a tömeg. Tömény őssejt, püffeteg tapogatóit kibontja, nyúlik, válik amőbaként, más dudorait bevonja. Világ, bekap a tömeg!

 

Ez a szoborcsoport egyszerre utal a koncentrációs tábor masszába préselt passzív embersűrűjére, és arra a villanyosan feltöltött aktív emberiségre, amely egy tömegtüntetésen kirobban. A szobor ereje épp abban van, hogy az iszonyú sorsot és a sors ellenében a nagyszerű lázadást nem választja szét semmiféle didaktikus szándékkal, hanem elemi egységében adja ezt is, azt is.

Ma már tudjuk, hogy nem holmi hasonlat az, hogy a tömeg feltöltődik elektromossággal. Csakugyan feltöltődik, lemérhetően. És ezt látjuk kivillámlani itt a feltartott kezek fémgömbjein.

Vagy az atommag modelljét idézik talán ezek a gömbölyű öklök? És ez adja akkor ennek a kilenctestű tömbnek a megbonthatatlanságát – az atomok kapcsolódásának energiája?

Hiszen a csodálatos épp az, hogyha közel mégy a csoporthoz, azt látod: milyen levegős, napfényes folyosó van az alakok közt …

A művészeti szakértőknek érdemes lesz tanulmányozniuk, hogy a szobrász mesterségének milyen eszközeivel érte el, hogy kevés alakkal tömeget jelenít meg, hogy emberi formákkal tektonikus hatást kelt, hogy laza kompozícióval kompakt tömböt alkot.

A formák hasonlósága és egy-egy hajszálnyi különbsége …

A szinte zenei ritmusok …

Az ismétlésük, de más-más szögekből …

Mindez arra szolgál, hogy tolmácsolja a történelem legdöbbenetesebb ezrelékszámítását.

Azt mondják, hogy a varsói gettóban nem maradt meg hatszáz ember sem a hatszázezerből. S a kivégzőtáborokban se volt sokkal jobb az arány.

E mögött a kilenc alak mögött, a statisztika szerint, kilencezer halott van.

Ezt a tömeget érezteti ez a szobor.

Éppen ezért ezt a szobrot nemcsak ott kellene felállítani, ahová a deportáltak megérkeztek, hanem ott is, ahonnét elindultak.

Mikor a süttői márványbányában kifejtik az alaptömbjeit, s mikor az öntödében elkészül a kilenc bronzbálvány, egy ideig látható lesz az emlékmű Magyarországon is.

Azután különleges gépszállító kocsikon elindul nyugatra, azon az úton, ahol húsz éve az embereket hajtották …

Két Árkádia között

Tisza Kálmán tarokkpartijának a képét nem valami kiváló festő festette, de a képet elfogadjuk hitelesnek, és senkinek se jutna eszébe olyasmire gyanakodni, hogy a festő a kívülálló tájékozatlanságával meghamisította a kormánypárti klub kártyaszobájának a karakterét. Ámde ugyanebből az időből Bihari, Aggházy, Deák-Ébner csárdajelenetei és aratóünnepségei láttán már jogos gyanúpörrel élünk a képeik hitelességét illetően – s csak mosolygunk.

Túl könnyű volna azt válaszolni, hogy ez, persze, a magyar századvégre jellemző, hisz ez következik a népet átverő huncut politikából. Meggondolkoztató ugyanis, hogy a művész és modelljei közötti távolság mintha máskor és másutt is hasonlóképpen jelentkeznék.

Nem érezzük a distanciát Benozzo Gozzoli és a Mediciek között. Sem Velazquez és az infánsok között. Sem Zichy Mihály és a pétervári udvar között. A városi élet jeleneteit festő művészek kompetenciáját is elfogadjuk, Carpaccio velencei kurtizánjaitól Toulouse–Lautrecig. Eszünkbe se jut feltételezni, hogy egy művész ne találja meg az utat abba a világba, amelyet ábrázolni kíván, ha mégoly távol született is tőle. Viszont nagyon sokszor érezzük a kibékíthetetlen távolságot a művész és modelljei között, mihelyt pásztorokat és szántóvető vagy táncoló parasztokat látunk a képen. Hol túlságosan heroizáltaknak találjuk őket, hol túlságosan rokokó bájúaknak, hol gúnyosan karikírozottaknak … Mintha festőjük, a falusi népéletet véve témául, máris lemondott volna a közvetlen élményről, s csakis valami ilyen-olyan irányban sugártörő, egykorú konvenciókon, és az éppen divatos pásztorjáték- vagy népszínműkliséken át látta volna azokat a falusiakat, akiket pedig feltehetően kitűnően ismert – sőt, esetleg közülük is eredt.

Mi az oka annak, hogy a falusi világot mindig is ily nehezen lehetett csak tetten érni?

Vegyük csak számba.

Néhány középkori illuminált könyvben tökéletesnek érezzük a falusi munka és a mulatságok ábrázolását.

Aztán Brueghelnél …

És aztán?

Talán csak a naiv festőknél?

 

Ezt a tűnődést öt évvel ezelőtt kezdtem, akkori naplójegyzeteimből frissítem most föl ezeket a kérdőjeleket. Akkor láttam először összegyűjtve naiv festőket a párizsi Musée d’Art Moderne kiállításán. A világ minden tájáról voltak ott képek. A paraszti naivokat jórészt jugoszlávok képviselték. De voltak románok, szlovákok is. Magyarországról volt-e ott valami? Úgy emlékszem, nem volt.

Most, Moldován Domokos Vankóné, Dudás Juliáról szóló filmje egy virágzó magyar naiv paraszti festészetet revelál. S ez a festészet, mint kirakós játékban a hiányzó kocka, úgy illeszkedik be abba a térképbe, amelynek egyik felét a párizsi kiállítás is megmutatta: megint kirajzolódik, mint annyiszor, a Dunatáj térképe. Vankóné, Dudás Juli galgamácsai festőasszony képei, már témáinál fogva is, valami olyasmiről szólnak, ami gyökerében köti össze az itt lakó népek életét.