Sarkadi

Tíz év után

1971. április

Alig telt el három hónap az új évtizedből, amidőn egy áprilisi délelőttnek a hírei félreérthetetlen, éles cezúrával belevágtak az időbe. És utána hiába szorítottuk össze a szemünket, tudtuk, hogy belenéztünk egy olyan eseménybe, amelynek sűrűsége felér a jelképekével. Számomra attól a pillanattól számítódik ez az évtized, mert abban a pillanatban benne volt – mint egy drámai expozícióban – mindaz, ami azóta foglalkoztatott. S mondhatnám azt is – úgy, mint egy Sarkadi-dráma hősnője mondja az utolsó felvonásban –, hogy attól a pillanattól számítom felnőtt koromat.

Még kora tavasz volt, s szinte nyáriasan jó, meleg idő. Egész délelőtt a XIII. kerületben járkáltam Kassákkal. Motívumokat kerestünk egy filmhez – jobban mondva: tereket kerestünk. Ebben a hosszú, délelőtti bolyongásban tanultam meg, hogy a konstruktivista festészet mit is jelentett Kassáknak. Ott a gyárak és a régi bérházak között. Lázba hozta őt egy-egy udvar mélysége, egy üres gang, amelyen majd végigjöhet valaki („de még jobb lesz, ha üresen hagyják, mondja meg az operatőrnek, ezen a gangon nem kell semmilyen mozgást mutatni”), felhívta a figyelmünket a szürke házfalak megismétlődésében rejlő ritmusokra, a vasúti töltésekre, a salakhegyekre – egy-egy ujjmozdulattal úgy vágta ki a világból ezeket a számára szinte kész kompozíciókat, ahogy a szobrász jelölgette meg a carrarai hegyekben a márványtömböket, fejtésre és elszállításra. Vagy hogy annál a művészetnél maradjunk, amelyről ott szó volt, a filmnél, az volt az érzésem, hogy talán, mellékesen, a film avantgárdjában is része volt neki, hogy talán azt is ő csinálta fiatalon (miért is ne?), hiszen olyan szuverénül, olyan otthonosan, olyan teremtő fölénnyel rakta helyükre a környező tér erővonalait … Közben Gagarinról beszélgettünk, aki előző nap járt elsőnek az űrben, s én elsütöttem neki is – ezúttal tréfás hódolattal tehettem – azt a felfedezést, hogy Kassák egykor oly legendás költői képe a fejünk fölött elrepülő nikkel szamovárról most a szputnyikokban képszerűen megvalósulni látszik, azok is olyan szamovárformák. – „Inkább medúzaformák” – mondta. De másra tért át, ami, úgy látszik, jobban érdekelte; arról beszélt, hogy egy jó prózai művet olvasott előző nap az új Kortárs-ban, Sarkadi Gyává-ját. Szeretett számon tartani minden felbukkanó értéket; mindig szerkesztő maradt. Én még nem olvastam. Hallgattam. Aztán megint a terekről beszéltünk, hogy régen miért kellett perspektíva a festészetben, s hogy ma miért nem kell. A holland enteriőr képekről beszéltünk, ahol az egyik szobából átlátunk a másik szobába, az egyik zárt térből a másik zárt térbe; a barokk festők kozmikus képeiről; így aztán megint Gagarinról is …

A belvárosba visszatérve, az Astoria előtt hallottam, hogy Sarkadi éjszaka szörnyethalt.

 

Sperlonga, 1971. október 11

(Részlet egy naplóból)

Fél kettőkor ébredtem föl az első álmomból. Visszagondolva a részleteire: jó hosszú lehetett. Ha elkezdtem volna mesélni, azon frissiben: talán egy órát is mesélhettem volna, talán két órát is; annyi minden történt benne. S nem zavarodott össze akkor sem, amikor próbálgattam magamban összerakni, hogy is volt … Szóval ritka világos, valószerű álom volt. Főbb eseményeit még most is el tudom mondani.

Érdekes volt maga az épület is, az álom színtere. Az egyik szárnyában valamiféle családi születésnap folyt, a másik szárnyában pedig bál volt, egy londoni lányismerősöm is itt volt a bálban. Középütt volt S. lakása, ahol tulajdonképpen minden történt. Én úgy kerültem oda, hogy lakás nélkül lévén, nála szálltam meg. De azért is ott voltam, hogy ha jönnek érte (kik? hát akik el akarják vinni), mondjam, hogy nincs otthon, hogy nem hajlandó a kezükre adni magát … És csakugyan jöttek. Ketten voltak. (Úgy emlékszem az arcukra még most is, hogy azt hiszem, bármikor fel tudnám ismerni őket.) És elkezdődött egy végeérhetetlen beszélgetés; természetesen belőlem akarták kiszedni, hogy S. hol lehet. Pedig nekem se mondta meg.

Ekkor ébredtem föl. Valószínűtlenül meleg volt. (Ez annál különösebb, mert az esték már nagyon hűvösek voltak, lefekvéskor a szomszéd ágy takaróját is magamra terítettem.) A tenger ütemesen dörgött az ablakom alatt. Úgy látszik, valami déli szél indult. A távolban villámlott. Ilyenkor láthatóvá lett a horizonton Circe hatalmas sziklájának sötét tömege.

Ahogy felébredtem, tudtam, jó volt felébredni. Ez egyike azoknak az éjszakáknak, amelyeken könnyen a semmibe csúszhatunk át. A halál szele legyintget itt engem alvás közben. Ezért látok efféle riasztó mozit álmomban. Jó, hogy felébredtem, mielőtt még azzal a két alakkal elmentem volna. Mert azok egész biztosan elvittek volna engem. S. helyett.

Megvárom, amíg kitör a vihar. Közben érzem, álmos vagyok, jól is esett volna visszaszédülni az álomba, de addig már nem alszom el – ezt tettem föl magamban. Hamar itt lesz már a vihar, dörgés is hallatszott néha. Bántott az is egy kicsit, hogy tudtam, azok ketten most várnak rám, nem is mondtam nekik, hova megyek, csak egyszerűen fölébredtem … Várjanak. Az olasz nyelvtan ott van mellettem, más könyvem nincs is itt, azt olvasgattam hát egy jó órán át.

A vihar nem tört ki, csak eleredt a csendes, meleg eső. Érdekes módon, az eső ellenére, Terracina lámpái az öböl túlsó feléről jobban idelátszottak, mint máskor. Kövér fények; szinte lüktettek.

Fél háromkor – a szememet már alig tudtam nyitva tartani – végre eloltom a lámpát.

Az álmom – a hosszú szünet ellenére – pontosan ott folytatódott, ahol fél kettő tájt abbamaradt. Csak az tűnt el belőle, hogy életveszélyben vagyok. A személyes szorongás megszűnt. Világos, hogy miért – S. fog meghalni, de nem ölik meg, egy meghűlés viszi el. Megmenteni azért sem lehet, mondják, mert egyszer már meghalt, s ez most csak egy olyan ráadás volt az életre. (Többször fölmerült analógiaként Jézus negyven napja a földön, feltámadása után, az is egy olyan illanó élet volt, jelenések sora inkább, mint élet …) Miközben segítettem intézni a hivatalos ügyeket – nem volt könnyű, s egyáltalán az álomnak ez a része korántsem volt olyan áttekinthető, mint az első fele –, pontosan tudtam, hogy megint sikerült magam kihúznom valamiből …

Még egyet, ami lényeges. Az együttlét S.-sel jó érzéssel töltött el, pontosan olyan jó volt a társaságában lenni, mint egykor az életben.

 

Olyan későn ébredtem, hogy a reggeli idejét is majdnem elkéstem.

A nap sütött, lehetett menni fürdeni. Megint egy nap ráadás a nyárra.

Messze kint, a szabad tengeren egy kis hajó ment északnak, szinte egyenest Circe óriás sziklabirodalma felé. Erről a vitorlásról eszembe jutott S., és róla ez az egész hosszú, kétfelvonásos álom. A tengerbe benyúló földnyelv szikláin felmásztam, fel egész a szaracén kalózok várához, ahonnét messzire ellátni jobbra-balra, s itt az egyik fal tövében megtelepedve, hozzáfogtam lejegyezni ezt, már ami az álomból még rekonstruálható volt. A jegyzet fölé odaírtam az Arany János verse elejéről, amire emlékeztem: „rég sir fedez … nem nyughatol ott is”.

 

1971. december eleje

Sarkadiról írva elővettem ezt az olaszországi jegyzetet. De előkerült egy másik is a papírok közül, amit tíz évvel ezelőtt írtam, közvetlenül a haláleset után. Szintén egy álomról szól. Mondtam is róla valamit a gyászbeszédben, de csak egy szót. A különös csak az, hogy a tíz év óta már némileg elsárgult papíron majdnem szóról szóra ugyanazt olvashatom, mint amit pár héttel ezelőtt Sperlongában leírtam … Ugyanaz a szorongás, ugyanaz az igyekezet a megmentésére, ugyanaz a tehetetlenség.

Pár hónappal ezelőtt, egy Sarkadi emlékének szentelt ünnepségen, Domokos Mátyás kérdéseket intézett hozzánk, akik ott szerepeltünk. Az egyik kérdését válaszolatlanul hagytam, vagy csak sután dadogtam valamit feleletül. Azt kérdezte: mit jelent ennek a generációnak Sarkadi halála?

Valami olyasmit akartam volna mondani, hogy ez olyasmit jelent, mintha megtizedelésen estünk volna át; nem voltunk soha valami sokan, egynek ki kellett hullni a sorból. A többi kilenc úgy ment tovább, azzal az érzéssel, hogy a fekete golyót bármelyikünk húzhatta volna … Lehet ezt generációs szolidaritásnak, de lehet bűntudatnak is nevezni.

Ez a két ikerálom ugyanezt mondja. Ezért szolgáltattam most ki őket. Válaszul arra a kérdésre, amely – ebből is látszik – elevent érintett.

 

Azok közül a hiedelmek közül, amelyek részint már életében, részint halála után kerekedtek, az egyik az, hogy életműve csonkán maradt; töredék.

Kezdjük azzal, hogy Sarkadi életműve ma mindenesetre jóval nagyobb, mint a halála pillanatában volt. Az elmúlt tíz évben megjelent új művei révén Sarkadi továbbra is markáns alakja, vitákat kavaró újítója maradt irodalmunknak. Hogy mást ne mondjunk: az Oszlopos Simeon a modern dráma történetében mérföldkövet jelentett; a jelentőségét még ma sem látjuk igazából; ez a posztumusz dráma voltaképpen preludium: azokat az életérzéseket mutatja be – ráadásul épp a genezisüket –, amely életérzéseknek az analízise szerte a világon ma van divatban. A kontesztáló fiatalság, a hippi mozgalom által felvetett – nemcsak rájuk korlátozódó – életérzések ezek. (Osborne Dühös fiataljai-hoz képest nem pár évvel, egy korszakkal van előbbre az Oszlopos Simeon. Az még a legszabályosabb XIX. század, ez a XX. harmadik harmada.) Mi az, amivel Sarkadi hozzájárul e jelenségek analíziséhez? Azzal, hogy felveti az önként felvállalt Rossznak – mint a berendezkedett és az örökségül kapott Rosszal szemben való talán hatékony állásfoglalásnak – a lehetőségét. (Elismerve ennek az állásfoglalásnak mégoly paradox és kétségbeesetten szomorú jellegét.) A Rossz – éppoly nagybetűvel, mint egykor Baudelaire-nél – gyakran és hangsúlyosan megjelenik Sarkadi Imre posztumusz írásaiban. (Bár az is figyelemre méltó, hogy a korai írásaiban is.) A Rosszal szemben elfoglalandó új álláspontot – gondolom – az tette elsősorban időszerűvé, hogy – be kell vallanunk – kellő szellemi felkészülés nélkül ért minket e században a Rossz már-már irracionális méretű jelentkezése, és fenyeget is további jelentkezési lehetősége. Sarkadi – ez igaz – éppen nem afféle hithirdető módjára áll szemben a Rosszal, aki élesen támadva és élesen elhatárolva magát a Gonosztól – mint ez annyiszor kiderült –, könnyen és szinte mulatságosan védtelenné is válhatik vele szemben … Sarkadi szembenállása inkább ahhoz az orvoséhoz hasonlít, aki magába oltja a legvadabb betegségeket, s így tanulmányozza ki a természetüket. És ha beléjük pusztul, akkor is a vizsgálódás és a felismerés örömével.

Mellékes, nem mellékes? – Sarkadi viselte először a világifjúság mai egyenruháját. Először, és akkor még egyedül. Farmernadrág, magas nyakú pulóver, fagombos zeke, szandál, kötött sapka … Pár év óta ez a divat. Van, ahol butikokban árulják már – méregdrágán –, mint műrongyot. Néhol – ahol az ifjúság kontesztál – színvallás is ez. Hogy viselőik alkalomadtán készek a barikádra menni, vagy alkalom nem adtán hajlandók passzív rezisztenciába süppedni.

Nem, nem volt mellékes, hogy ő is ezt viselte, akkor magányosan, némelyek szemében excentrikusan. Ez az öltözet illett személyes dolgait mindig semmibe vevő emberszeretetéhez, közönyéhez az anyagi javakat illetően, életmódjának derűs, szent és klasszikus értelemben – azaz Szent Ferenc-i és diogéneszi értelemben cinikus egyszerűségéhez.

De nemcsak a posztumusz művek okozhatnak meglepetést, hanem – új szemmel újra olvasva – a régen ismertek is.

Itt van az egyik legelső novellája – a Szépirodalmi Kiadó új Kiskönyvtár kötetében a nyitó novella – a Kőmíves Kelemen. 1947-ben írta. Tudhattuk-e akkor, hogy miről szól ez – akkor, amikor a Nagy Építés és az Éneklő Holnap elválaszthatatlanul egyet jelentett? Sejtettük-e akkor, hogy a kőművesek elkövethetik a gyilkosság bűnét az építés során – szívük és akaratuk ellenére, s mint a novellából kiderül: még csak nem is az építés érdekében? Itt már feltűnik a Rossznak a megtestesítője, Boldizsár – sátán, kispolgár? – a későbbi mitikus Sarkadi-jelképnek, a Gömbfejűnek a prefigurációja. Az egyre hallgatagabb kőművesek közt ő az, aki folyton beszél … „Beszélni meg nem lehetett, csak Boldizsár mert, az ördög, a pokolfajzat, s a szavára úgy rezzentünk mindig össze, mintha a templomban káromkodna valaki … s hallgatott minden: a kő is, az asszony is benne, meg az emberek is, akik közé rakták. S tudtam, hogy már nincs mit beszélni erről – nekünk csak az építés maradt meg, nem a szó és a munka meg a félelem –, és úgy éreztük, hogy saját húsunk, csontunk van a várba berakva.”

Hogy milyen érzékenység volt Sarkadiban a jövő problémáira – s nem is csak az akkoriban már küszöbön álló jövő problémáira, mint az említett Kőmíves Kelemenben –, ám lássuk néhány „távprognózisát”. Amikor a mai közönség olyan felszabadult nevetéssel ismeri fel Csurka Döglött aknák-jának az alapszituációjában most futó éveink legröhögtetőbb paradoxonát – érdemes felidézni Sarkadi egyik régi-régi novelláját, melynek címe: Szilassy és Drashe. (Még 1947-ből.) „A háború óta Szilassy csak Drashétól félt” – kezdi Sarkadi. Szilassy, az egykori gyilkos fél attól, hogy Drashe most a gyilkosa lehet. Klasszikus eset. De van, ami túlmutat e novellában a felszabadulást közvetlenül követő éveken – van, ami már a Döglött aknák felé mutat –, s ez az, hogy Szilassy és Drashe, az egykori gyilkos és az egykori áldozat, egy esetleges szerepcsere lehetőségei és szorongásai közt szépen együtt iszogatnak egy kocsmában. A végén Sarkadinál is felrémlik már – mint most Csurkánál – a történelmi nonszensz (logikus?!) eshetősége: az egykori ellenségek cinkos összekacsintásában.

Arra a novellájára, amelyben Sarkadi leírja két esztergomi kispap jópofa teologizálását – debreceni létére igen nagy gusztussal írja le –, az ötvenes években bizonyára azt mondjuk (akár jobbról olvassuk, akár balról), hogy ez vicc, ez nem tipikus, két kispap így nem beszélhet – ilyen felszabadultan a természettudományról, a cölibátusról, a papi státus előnyeiről a népi demokráciában –, ilyen felszabadultan és ilyen magától értődő istenhittel … Ma viszont, a nagy zsinat után, s mióta az egyház maga is keresi és felveszi a dialógust minden rendű ellenfelével – ma csakugyan ez lett a modern papi stílus, világszerte.

Vagy nézzük meg azt az indulatot, amely a Tanyasi dúvad Zsuzsiját fűti. „Ökölbe szorult a keze, s jéghideg gyűlölettel gondolt vissza Ulveczkire, aki most megint a cselédtartó lett, s ő meg napszámos korának, a kezdeti évnek lázas indulatait érezte, a kiszolgáltatottságot, azt, hogy másnak mindent lehet, hogy miért van a gazdagoknak olyan könnyű életük – mind, mind az eszébe jutott, s toporzékolni szeretett volna dühében …” Ami Zsuzsit ilyen görcsbe rántja, az 1953-ban már abszurdnak látszó rémkép volt. Már és még. A mai novellahősöktől viszont éppen nem idegen ez a keserű, kérdező Zsuzsi-lelkiállapot. Ebben élnek. Például a Galgócziéi. S vajon nem efféle kérdésekkel zaklatott szívében menekül vidékről vissza Pestre Molnár Géza regény- és drámahőse, a Vasárnap mindig esik az eső igazságkereső újságírója? S az a másik újságíró, Csurka Szájhős-ében, nem ugyanilyen, nagyon is valós rémképekkel való váratlan találkozástól kap hisztériás némaságot és tehetetlenséget a tettre?

Ma azt olvasom az újságban, hogy a Szájhős-t – bemutatójakor – nem illett szeretni. Illett, nem illett: voltunk, akik szerettük. S vele együtt a tiszta élet szomjúságában begörcsölődő többi hőst, Sarkaditól és másoktól.

Hátra van még a tanulmányok, esszék, kritikák újraolvasása – majd kötetben megjelenésük alkalmából. (Ami, reméljük, nem várat sokat magára.) Emlékszem egy párizsi úti beszámolójára, 1956 tavaszán. (A Körhintá-t vitték akkor Cannes-ba.) Nem is annyira a beszámolójára emlékszem, mint inkább a mérges ellenérzésemre, amivel olvastam. Azon tűnődött Sarkadi, hogy mi lesz a nyugati nagyvárosokkal, ha az autóforgalom csak növekszik tovább, hogy hogy fogja ez megbénítani az emberi életet, megmérgezni a levegőt … Mit fáj ezért a Sarkadi feje? – gondoltam. – Így akarja talán javallani nekünk továbbra is a pezsgő élet hiányát, a sivár autótalanságot? Nem volt népszerű ez az úti beszámolója. Hiszen nem is sejthettük mi akkor, de mások se, hogy öt-tíz-tizenöt év múlva ez a nagyon sarkadista bölcselkedéssel előadott magándilemma a fogyasztói társadalom legnagyobb és legtöbbet tárgyalt problémái közé fog tartozni. (A múltkor, vacsora után, házigazdám kocsin vitt haza az Étoile mellől a Cité-szigetre. Alig pár perc alatt, az újonnan nyitott gyorsforgalmi utakon. Gratuláltam házigazdámnak, tudtam, hogy a városfejlesztés is az ő reszortjába tartozik. Szkeptikusan nyugtázta. A legjobb utak sem segítenek, sőt! Egy-egy ilyen útépítés után olyan lendületet vesz az autóforgalom, hogy rövid idő múlva már rosszabb a helyzet, mint előtte … Az volt az érzésem, hogy a nagyvárosi embert nyugaton semmi sem ösztönzi jobban kultúrpesszimizmusra és a dolgoknak alapjaiban való újragondolására, mint a közlekedési dugók és a benzingőz a levegőben …)

Kallódó Válasz-számokban el-elolvasom Sarkadi régi színikritikáit. Röviden, nyugodt hangon elmondott ítéletei a természetesség meggyőző erejével hatnak. Szikrája sincs benne a háború előtti drámakritika rossz, továbbélő hagyományának: a színháztól idegen, elméleti morfondírozásnak s a másiknak: a mindenáron való szellemesség és bennfentesség effektusaival ható zsurnalizmusnak.

 

A XIX. századi – a XX. századba is véget nem érni akaróan messzire benyújtózkodó, tudatunkban még ma is továbbtekergő XIX. századi – irodalomnak eszményképe volt a sorozatban mérhető (és eladható) írói életmű. Ez az, amit csupa nagy vagy akár aranyozott betűkkel is le lehetett írni: Az ÉLETMŰ.

Amit ma Sarkaditól olvashatunk – a posztumusz művekkel, a kiadásra váró tanulmányokkal és kritikákkal egyetemben is –, alig vagy édeskevéssé felel meg az efféle eszményképnek. S nem is fog megfelelni. Ne áltassuk magunkat, a csodák nem hosszú életűek: három napig tartanak. Sarkadi esetében tíz évig tartottak … Az árva íróasztalfiók lehetett csodásan (megdöbbentően) gazdag, de nem kimeríthetetlen. Új művek felbukkanására, meglepetésekre most már nemigen számíthatunk. (Vagy mégis? Az Elveszett paradicsom után, az Oszlopos Simeon után, a Próféta után, a Ház a város mellett után még mindig kerülhet elő ismeretlen dráma? A Sarkadi-emlékkiállításon fedeztem fel, az Irodalmi Múzeumban a Kőmíves Kelemen drámai formában írott változatát.)

Műveit tizenhárom év alatt írta meg. Mint József Attila, mint Csokonai. Mint Shelley, akivel lelke, sorsa mintha közelebbi rokonságba volna hozható … Ez a tizenhárom év valamivel hosszabb Petőfi költői pályájánál. Lám, csak költőket – prózaírókat alig tudnék sorstársakul idézni. Tizenhárom év irtó kevés egy prózaírónak. Az legtöbbször még ma is úgy vág neki a pályájának, mint egy maratoni futó. Hogy ő nem dőlhet ki. Pedig kidőlhet. Mint Kafka. Mint Saint-Exupéry. Mint Camus. Mint Sarkadi. S a többi negyven-negyven-egynéhány évesek, korunk irodalmának legszuggesztívebb árnyai.

Hallani vélem erre az ellenvetést, kérdés formájában, és szinte azt a nevetést is vélem hallani hozzá, amellyel Sarkadi Imre kísérte mindig játékosan kötekedő, töprengve bölcsködő kérdésfeltevéseit:

– Hát a huszonhét éves Petőfit persze hogy ledöfheti Segesvárnál egy kozák. Ő már halhatatlan volt. De ahhoz mit szólnál, ha Petőfi Segesvárnál ledöfött volna egy Tolsztoj nevű cári tisztecskét?

 

Utolsó, befejezetlen novellájában Sarkadi leírja egy farkassal a találkozását valahol a Mátrában. Váratlan, szinte hihetetlen ez a találkozás. Már a farkas feltűnése is, ezen a szelíd és régen romantikája vesztett kis Magyarországon, utána a versenyfutás a farkassal, amely egyszerre szárnyaló repülés és szorongás – igen, van valami álomszerű ebben a versenyfutásban –, végül a farkas kivégzése … Fenyegetően valóságos ez a farkas, és ugyanakkor rejtélyes, lelkes jelenség, mint a legendák farkasai, sőt, valami morális jelkép hordozója is, és e tekintetben hasonlít ahhoz a farkashoz, amelyikkel Dante is találkozott a Pokolra leszálltában.

 

Ed una lupa, che di tutte brame   Sembiava carca, con la sua magrezza,   E molte gente fe’ gia viver grame.

 

Magyarul, Babits szép fordításában – ahol ugyan a „céda” jelző kissé egyoldalúan az erotikus vágyakra céloz csak, s feledteti, amire Dante inkább célzott, a pénzvágyat, a bírvágyat; s ahol az „annyi népnek vesztét” nem annyira a náció értelemben kell értenünk, mint inkább, egyszerűen úgy, hogy annyi ember veszte.

 

S egy nőstényfarkas, melynek vézna teste   terhesnek tűnt fel minden céda vággyal,   s ki miatt lőn már annyi népnek veszte.

 

A farkas démoni állat. Majd minden mítoszban feltűnik. A görögöknél az őrjöngés istennőjének, Lüsszának a nevében is feltehetően az a szó rejlik, hogy farkasszerű… S tudjuk, hogy Apollónban is, az oly elegáns és sugárzó Apollón természetében is van valami ősi farkasörökség, s ugyanakkor Apollón a farkasölő isten …

A Sarkadi-novellát – novellatöredéket – olvasva is úgy érezzük, az írónak több köze van ehhez a farkashoz, mint az, hogy nagy keservesen megöli.

Majdnem azt merném megkockáztatni, hogy a Farkaskaland végén a kimúlt és kinyúlt farkasban éppúgy a saját halál képét idézi fel Sarkadi, mint ahogy ezt megtette néhány más novellája végén, és az Oszlopos Simeon végén. A visszatérő motívumok között, Sarkadi írásaiban, a legmélyebbről fakadottnak – szakadottnak – ez látszik. Annak a reménye (félelme), hogy egy végső pillanatban abszolút objektivitással tekinthetünk vissza arra, aki voltunk.

A Memento című novellájából idézem:

„S ekkor hirtelen – öt másodperc telhetett el, hogy Klári itt hagyott – éreztem, hogy valami erő engem – nem engem, hanem a testemet – ki akar fordítani, mint egy kesztyűt. Jó lett volna az egészet kívülről szemlélni, de nem lehetett, mert benne voltam saját magamban, s most már csurgott rólam a veríték …” stb.

A hirtelen halál szorításában ez az a pontosan megfogalmazott vágy, amely később – a mindenségbe való kinyújtózkodásnak az élménye után, szóval egy-két tizedmásodperc múlva – be is teljesül; az a vágy, hogy „jó lett volna az egészet kívülről szemlélni”. „Kiáltani akartam, nem volt hangom. Kezem s lábam már rég nem volt. S ekkor, egy pillanat alatt sikerült, amire vágytam: kívül kerültem magamon. Megláttam, ahogy fekszem eldőlve a széken …” stb.

Lám, ennek a novellának a hőse is – pontosan úgy számol be a saját haláláról, már önmagán túllépve és még első személyben, mint az első nagy novella, a Szökevény hőse, aki elmondja, nyugodt, mesélő hangon egy napjának a történetét, így azt is, hogy őt hogy végezték ki.

Vagy mint az Oszlopos Simeon hőse, aki a mentők hordágyán így beszél. (Közbevetőleg: ő is a mindenséggel azonosulás élménye után jut el oda, hogy visszapillanthat magára.) „Magamat is látom … mert már megvan a sejtésem, ha nem is a felismerésem … hogy nem segítek a rosszon, ha tovább rontom … mert az aszkétaság korszaka … a késszúrással elmúlt … hát barátságosan nézem magamat … Ismerem ezt az arcot, sokszor találkoztam vele … a magára maradott emberek szomorú arca, gondjaimba bízatott, s immár senki se segít többé benne …”

Moszkvában, valamikor Moszkva mellett, a Megváltóról és Szent Andronikovról elnevezett kolostorban, ahol Rubljov élt és meghalt, s ahol most róla elnevezett múzeum van, az ikonok között van egy 1550-ből származó Keresztelő Szent János, tragikus, szomorú aszkéta, lábánál a hiú életet jelképező kiszáradt fa – amelynek tövére, az írás szerint, már a fejsze vettetett –, s a Szent egy tálon a saját fejét tartja.

Ez előtt a Szent János előtt értettem meg az Oszlopos Simeon hősének – aki különben szintén János névre hallgat – végső, talányos szavait. És azokat a novellákat is, amelyekben a hős elmondja utolsó napjának, utolsó órájának a történetét, az utolsó percig, s talán még azon túl is.

Ne kérdezzük, ha meghalt, hogy beszélhet. (Vagy talán nem is halt meg? De, biztos. Hisz ő mondja. Vagy az utolsó pillanat szubjektív tágasságába nemcsak a halálos pontos megfigyelés férhet be, a teljes számvetés, hanem erről a beszámoló is?)

Minden pontosan úgy történik, mint azon az ikonon, ahol Szent János, kezében tartva a fejét, elmondja a maga mártíriumát. Ahogy ő látta …

Mi a halál?

A Sarkadi-hősök így felelnek: – Magunkat meghalni látni.

S úgy érzem, a Farkaskaland is erről szól, az író útját oly testvérien és vérszomjasan követő vaddal, aki végül is kiadja páráját az író sílécei alatt …

Ezért nincs – ezért nem lehet – vége.

 

(A Sarkadi emlékkiállításra odaadtam egy mári nyelvű színházi prospektust az Elveszett paradicsom-ról)

 

Befejezésül: egy emlék.

Nem az életéből – már az utóéletéből.

Tavaly ilyenkor, április közepén volt halálának a tízéves évfordulója. Alkalom tűnődésre. (Már tíz év? – amikor a jelenléte változatlanul, sőt fokozódóan eleven, hatékony, vitákra ingerlő? Még csak tíz év? – amikor annyi minden történt azóta, ha csak az űrutazásra is gondolunk, amelynek születési dátuma a mi tudatunkban most már örökre összeszövődött Sarkadi halálának dátumával?)

Sírját megkoszorúztuk.

Másnap Moszkvába utaztam, a magyar drámák bemutatójának a hetére. Valószínű, hogy ezek is közrejátszottak: mármint az évforduló, a felbolygatott kérdések, a tűnődés a sírnál, hogy még a Rubljov Múzeum ikonjain is a Sarkadi feladta talányokra kerestem – s véltem lelni – feleletet. De különben is, Moszkvával ismerkedve, minduntalan eszembe kellett hogy jussanak a régi beszélgetések Sarkadival.

Sarkadi sohasem járt a Szovjetunióban. Emlékszem mégis, mennyit emlegette. Meglepő volt a tájékozottsága, mint annyi mindenben. Részletekbe menő ismereteit főként egy nagynénjétől szerezte, aki 1919 óta élt Moszkvában, s valamikor az 50-es évek legelején jött haza, családostul. Őket faggatta ő sokat az orosz életről. Meg másokat is, biztosan. Amit aztán így megtudott, azt szívesen elmondta újra, magyarázva, kommentálva, hiányzó láncszemek után keresve – idegen életeket újraélni tudó tehetségével.

Azt már szinte el is felejtettem, hogy a Volga-menti rokon népek iránt is mennyire érdeklődött. Amikor ebben a tárgykörben írtam egy színdarabot, sokat beszélgettünk róluk. A legalaposabb kritikát is ő írta aztán róla. Ismerte az irodalmat Regulytól Zsiraiig. Gondolom, nem is kell külön mondanom, hogy az ilyen beszélgetések nem mentesek a nosztalgiától – ha én egyszer eljutnék közéjük …

A magyar dráma hetét ünnepélyes ebéddel fejeztük be a Művészek Házában. Sokan mondtak pohárköszöntőt. S felállt egy jól megtermett férfi, a mári köztársaságból jött, és Sarkadi Imréről kezdett beszélni. Arról, hogy az Elveszett paradicsom volt az első mű, az első írói híradás, amely mári nyelven, mári színpadon a rokoni magyarokról szólt. Míráról beszélt, a darab elragadó, fiatal hősnőjéről, aki Kolozsvárról jövet először kerül a magyarországi rokonok közé, s arról, hogy Míra szívével ismerkedtek meg ők is Magyarországgal.

Volt okom rá, nem is egy, hogy elszoruljon a torkom, amikor a felszólaló – maga sem minden megindultság nélkül – azt mondta: „Sarkadi Imre Elveszett paradicsom-a így lett nekünk, a mári – egykori cseremisz – népnek a megtalált paradicsom.”

Micsoda jó játék lett volna – tíz-egynéhány évvel ezelőtt, amikor fiókban rekedt drámáink fölött búslakodtunk – azt mondani: meglátod, még csuvasul meg cseremiszül is fogják ezt játszani, nemsokára, nem beszélve természetesen az elterjedtebb világnyelvekről …