D. nagybeteg. Mindenki tudja. Ő talán nem – mondják. Vagy mégis?
Karácsonykor megjelent az ÉS-ben egy szép és nagy verse. Arról, hogy a halál megfogant benne és terebélyesedik. Ugyanazzal a heurisztikus örömmel, amellyel az élet jelenségeinek a felfedezéseiről szólt, szól most erről. Tökéletes a formula, csakugyan, amellyel sikerült tetten érnie magában a halált. Fordított egyet a dantei képen: ezúttal nem ő jutott egy sötét erdőbe, hanem egy sötét erdő jutott őbelé. S ez most benne és belőle él, növekszik … Igen, a rák.
D. mindig szerette a gondolat paradox játékait, a jelenséget kifordítani, mint egy zsebet, hátha lapul még benne valami rejtett értelem. Most csak a mozdulat a régi játékos. Eredménye, a látomás, új és lélegzetállító. Dante alvilágba csalogató erdeje lesz a rák képe. Az erdő – ez a Danténál is a halált idéző erdő – belénk lokalizálva. Miniatürizálva. És mégis őrzi a dimenziót. A halál – bennünk is – rengeteg. Félelmes, persze, és csalogató is. Egy új eposz kezdődik vele. Pokoljárás. Úttalanság és biztató ösvény, meredek fel és le, csillag a hegygerinc fölött, sötét völgy, égő szemű ragadozók …
A karácsonyi vers az invokáció most ehhez az új Odüsszeiá-hoz.
S a hőse az lesz, aki a színtere is.
Csak a hangjáról ismertem meg.
Az a régi volt. Mindig is ilyen határozott, a felismert igazság evidenciájával csengő, s pontosan célba találó volt a szava – ha közben kört kör után írtak is le a mondatai a végére tartogatott csattanójukig. Mindig öröm volt hallani. Hallani? Nézni is, mert látványnak is szép volt, ahogy a közlés örömében kigyúlva eregette ezeket a lasszószerű mondatait, amelyek beszéd közben – újabb effektus – még virágba is borultak. Mintha a fogalmazás neki valami örökös tavaszünnep volna, még itt, a kórházi szobában is, ahol most házigazdai udvariassággal fogad.
A természet újjászületésének meg-megújuló ceremóniája ez, az Ige által …
Erről ismertem rá, hiszen régen is rendszerint így láttam őt – saját szavai pillanatonként kivirágzó lugasában.
Mi, nehézkesebb szavúak, néha azt hittük, bűvészkedik talán, s a kabátujjából sodorja kifelé szerpentin mondatait. De a legtöbbször elfogadtuk csodának, mint amilyen az volt, amikor Dionüszosz hajóján az árbocot és köteleket befutotta a szőlővessző. (S vajon nem éppen ennek a folyton virágot lépő istennek a csodái voltak azok, amelyekben leginkább kételkedni mertek a kicsinyhitűek, holmi ázsiai rutinvarázslatot gyanítva mögöttük? Meg is bűnhődtek aztán! Miként erről a Bacchánsnők-ből – Devecseri fordításában – értesülhettünk.)
Az ágy szélén egy ismeretlen ember ült velem szemben, aki Devecseri Gábor hangján beszélt. (Ványoló vésőkkel dolgozott itt a betegség, egy gramm húst sem hagyott ezen az arcon.) De aztán, hogy elvette érzékeny szeme elől a kezét – függönyökön át is kápráztatóan sütött az erős, nyári nap –, a tekintete persze hogy ő volt. Ahhoz nem fért hozzá a pusztulás.
Régen meg kellett volna már látogatnom. Mi tartott eddig vissza? Talán, hogy tudtam, közel a vég? Vagy mert úgy gondoltam, hogy felesleges vagyok? Hiszen úgy hírlett, hogy a barátság megteremtette megint az örökös ünnepet körülötte …
Azt a vidám pásztori ünnepet, amelynek központja Devecseri volt, én régen is csak úgy néztem, mint egy szép képet. Vágyakozva, de menthetetlenül a kereten kívül maradva. Olyan volt ez a kép, mintha Watteau festette volna: Indulás Cythéra szigete felé … Kosztolányit idézték a párok. S valahonnan Mozart zenéje szólt. A bokrokban priapuszok álltak. Szobrok vagy igaziak? Azt se tudtam.
Megint újabb csoda volt, hallottam, a kórházban sikerült megteremteni ennek a gondtalan behajózásnak a hangulatát.
A szobaszámot elfelejtettem. Majd arról a kis Watteau-csoportról megismerem, mely ott fog tolongani. De ezúttal üres volt ajtaja előtt a folyosó.
Talán az is visszatartott a látogatástól, hogy valamikor régen cikket írtam ellene. S tudvalevő, hogy nehezen tudunk megbocsátani annak, akit egyszer megsértettünk. De erről később soha nem beszéltünk. A legutóbbi verseskötetéből adott egy példányt az utcán. (Az első köteteit is – emlékszem – az utcán dedikálta. A Catullus miatt be is kellett vonulnunk egy kapu alá, sok munka volt vele, amíg minden kicenzúrázott sort beírt, az összes kanszeretőt meg a pórul járt szegény Viktorokat. A teljesnek ígérkező Catullus ugyanis áldozata lett a háborús készülődésnek. A katonai cenzúrán prüd tiszti asszonyok dolgoztak, akik az ország harci szellemét fehér irodalommal vélték leginkább ápolni.)
… Most üzent, hogy meglátogathatnám.
Pillanatok alatt megvan a téma, amely mindkettőnket foglalkoztat mostanában. Én a múlt hetekben jegyzeteltem végig Euripidész Ciklopsz-át. (– „Ne haragudj, Gabi, ezt én már így mondom, Ciklopsznak, megszoktam.” – „Felőlem mondhatod Oidipuszt is akár Ödönnek, csak akkor Meneláoszt mondd Manónak, hogy legyen valami egység.”) S neki meg ugyanez a szatírjáték lesz a következő fordítanivalója.
Úgy látszik, ez az eddig félredobott darab most még divatba talál jönni.
– Major is hivatkozott rá a cikkében – mondja Klári.
Mivel lehetne együtt eljátszani? Szóba kerül az Alkésztisz. – „Közel áll hozzá, hiszen ezt játszották is szatírdrámaként.” – „Épp ez szól ellene. Ki hallott két szatírdrámát egy rakáson?” – Az érvet és az ellenérvet is Devecseri mondta. S aztán az újabb javaslatot is. – „A Héraklész illenék hozzá.” Mondom, hogy a Móricz-hősökből tör ki néha így a vérengző őrület, mint itt Héraklészből … Erre a Szegény emberek-et kezdi idézni, szinte sorról sorra.
Közben az egyik asszociációja átszökik egy másik készülő művére. A regényre, mert azt tervez. Diktálni kezd Klárinak. Közben visszaszól:
– Ne haragudj, nem akarom elfelejteni … Jár az agyam, mint a motolla.
Ez volt az egyetlen mondat, amely a beteg panaszaként hangzott: látod, erre vagyok ítélve, jár az agyam, mint a motolla.
Amíg diktál, egy fiatalkori verse jár az eszemben. Valamikor betéve tudtam. Most is sikerül magamban nagyjából végigmondani. Egészen addig, hogy:
| … Rövidebb az időm, mint vélném, |
| Ha kérdőn hajol majd fölébem, |
| Mit sugok a halál fülébe? |
|
Ferenczy Béni tíz éven át néma volt a halála előtt. Sarkadi Imre írógépén, a befűzött papíron félbeszakadt az utolsó mondat. Byron kétségbeesve erőlködött, hogy egy életbevágó üzenetet átadjon az inasának, Fletchernek. Az nagyothallott vagy mi baja volt, de nem értette meg. Byron sírt, mondta még egyszer. Fletcher csak a fejét rázta.
Itt most győzött a szellem a pusztuláson.
Elégtételt kéne éreznem. Hisz oly ritka győzelem ez. Hiába. Tele vagyok szkepszissel. Hogy hátha ez is éppoly hiábavaló, mint a némaság?
Aztán dedikálta egy könyvét. Megígértette, hogy írok róla. – Csak egy jegyzetet – mondta. Aztán megcsókoltuk egymást.
Ha emlékezetem jótékonyan nem csal, úgy rémlik, nem sok embert bántottam meg írásban. (Legalábbis, nem publikáltam, ha ilyesmit írtam.) Kettőt bizonyosan. Haláluk előtt mindketten magukhoz hívtak, utolsó baráti beszélgetésre. A legkeresztényibb erényekből tőlük, kettőjüktől kaptam leckét, végbúcsújukban, Garától és Devecseritől.
… A kapu előtt az autóbuszra vártam. Akkor eszembe jutott, hogy milyen gyenge lehet. Klári, ahogy mellette ült, néha átfogta a derekánál. Elhanyatlott volna talán?
De a szavakból rögtönzött színes-szőttes baldachin alatt olyanok voltak, olyan kedvesek és derűsek, mint szarkofágokon az etruszk házaspárok.
Már hányadszor írom le azt a szót, hogy derű? Félreérthető. Mit mondjak helyette?
A latinnak van szava erre a méltóságteljes derűre: serenitas.