Egy olasz nyelvű Illyés-kötet margójára

Vajon a királynők költészetében van-e valami hasonlóság? Navarrai Margit, Stuart Mária és Carmen Sylva verseiben kiütközik-e az az élmény, amit csak a trónon lehetett megszerezni? Nem tudom. S a katonacsaládból származó költők vajon egy kalap alá vehetők-e? Van-e például közös vonás Vigny, Schiller, Lenau és Hugo lírájában? S akad-e közös vonás akkor is, ha a század végi katonafiakat – Rilkét és Rimbaud-t is – hozzájuk soroljuk? A jogvégzett drámaírók már mintha jobban felismerhetők volnának, erősen érvelő párbeszédeikről: Corneille, Osztrovszkij, Katona József. A papi otthont és a teológiát sem nehéz észrevenni Tennyson vagy Carlyle, Jean Paul vagy Lessing, Hölderlin vagy Arghezi művein.

De, azt hiszem, az otthon emléke vagy jelenléte sehol sem olyan szembeszökő, nem olyan átütő erejű, mint a földművelők költőfiainak alkotásaiban. Gondoljunk Hésziodosz, Vergilius, Burns, Whitman verseire. Vagy éppen az Illyés Gyuláéira.

A huszonhárom éves Burns anyajuhsirató verse mellé (The Death and Dying Words of Poor Mailie) testvérdarabként volna állítható a szintén huszon-egynéhány éves Illyés Gyula versének részlete:

Ám itt, ezekben a sorokban is szinte észrevétlenül megjelenik egy motívum – itt halkan, másutt dacosan vagy éppen tombolva –, s ez az Illyés Gyulára oly jellemző motívum mindig arra utal, hogy az emlék több az emléknél. Az emlék: útravaló, program. Sőt, néha: ars poetica.

Amint ennek a fiatalkori versnek a további szakaszaiban vallja:

Milyen tréfásan mondja. De vigyázz! Soha nem lehet tudni, hogy melyik kedves-szelíd emléke tapad egy véres-komorhoz. S az idilli tájon, a bukolikus stílus többezer éves hagyományai szerint legelésző emlékjuhok egyszerre csak rálépnek egy emlékaknára: s robban szét minden, fekete szén az ég is. Tele van a múltja szelíd juhokkal és lappangó aknákkal. A látott és elszenvedett régi megaláztatások keserve robban ezekben.

Az idill és a düh nála sokszor párosul. „Nyomomban szelíd borju lépked fürgén, így láthattok engem, jövök a dombok közt …” Ezzel kezdi egyik korai versét. Hogy átkozódással fejezze be, emlékezve a XVI. századi parasztforradalom legendás hősére, Dózsára, akit tüzes trónon megégettek és vitézeivel megetettek. Ez is emlék … S ki mondaná, hogy nem olyan személyes, mint a gyerekkoré?

Ebből az egyszerre szelíd és dacos emlékezésből van sodorva a hűség köteléke. „Zsellérek hű fia vagyok én, az vagyok, sose szégyenlettem, bennem forr örökre, mit emiatt nyeltem …”

Ez a sor Itt éltem című verséből való.

Egyik legismertebb versének pedig a címe: Nem menekülhetsz!

Ez a két verscím egymás mellett olvasva megadja a költő sorsát.

„A költő megbízhatóságát keressük, s ez a megbízhatóság csodálatos szerepet játszik az esztétikai elbírálásban is.”

Ilyenforma Illyés ars poeticája.

A lírai hitel nála majdnem olyan szigorú követelmény, mint régebben volt az eposzi hitel.

Csakhogy az ő hősi eposza: jövő idejű volt. Arma virumque – kezdte írni a verseit, egy fiatalon elképzelt, kiszínezett honfoglalásról, mikor is a puszták népe majd nemzetté lesz. Ez volt az ő Aeneise.

Csakhogy akkor írta, amikor még el se kezdődött Trója ostroma.

Minden fiatalkori művében ott ragyog, játszik – szivárvány- vagy füstszínben – a régóta esedékes hősköltemény, a forradalom. Olyan magabiztosan mondta el: hogy lesz, mint lesz, mintha csupa látott, megvolt dologról beszélt volna.

A bizonyosság epikus nyugalmat sugallt neki, mikor a jövőről szólt. Akkor igazán. S a jövő mindig belejátszik a költészetébe.

Illyés realizmusa mögött mindig ott egy kis adag irrealitás is: az álom, a cél, a remény, amely fényt vet a valóságra. A legobjektívabbnak látszó realizmus sem születhetik meg a szubjektív elszántság, a szándék nélkül.

Ez a transzcendencia – mely a jövőre irányul – teszi Illyés megfigyeléseit, leírásait olyan megbízhatóakká.

A téli bombázásban elpusztult tornyokat, tetőket, kéményeket keresik a tavasszal megjött madarak.

A 45-ös pusztulásban ez a látvány emeli föl a költő szívét. A madarak röpte, amely körülrajzolja a hiányzó kéményt. Ez már „újjáépítés”.

Ezt a versét kell felidéznünk, hogy felmérjük keserűségét a budai Vár romjain, az emberek amnéziáján – akik, lám, feledékenyebbek, mint a madarak:

S mennyi versét kellene még felidéznünk ahhoz, hogy megértsük azt a derűs rezignációt, örömet is, amit a költő érez, mikor gyerekkora pusztáján a citerázó öregek helyett a rádiót hallja, a dzsesszt.

Vagy nem az emberek álma az, amely ebben a zenében is újraépül? Az összeomlott ősi tűzhely kéménye helyett immár ez a másik?

A magyar irodalomban maradandónak látszott az az ellentét, amit – először – a XIX. század két nagy költőjében láttunk megtestesülni. Petőfiben és Aranyban. (Akik – mondanunk se kell – a legjobb barátok voltak.) Finoman elemezte azt a polaritást már a mi századunk elején Babits Mihály, aki a maga bőrén érezhette a végzetszerű kategorizálást, mert úgy látszott, hogy a múlt századi Petőfi–Arany ellentétpár folytatódik tovább egy XX. századi Ady–Babits ellentétpárban. Így írt Babits: „… a két költő összehasonlításánál nem annyira költészetük, mint emberi egyéniségük a mértékadó. E két nagy egyéniség oly hatalmas és végletes két szemben álló típusa a magyar léleknek, hogy valamelyikét mindenikünk közel állónak érezheti a maga kedélyeihez, s e rokonságérzet adja meg irodalmi ítélkezéseink öntudatlan alapját. Így lőn nálunk az esztétika bizonyos fokig vérmérséklet kérdése; a flegmatikusok és a melankolikusok különváltak a szangvinikusoktól és kolerikusoktól, öregek a fiataloktól s (mert a politika is többnyire vérmérséklet dolga) a nyugodtabb haladás hívei a függetlenségiektől és szocialistáktól … Van aztán a kontraverziának egy sokkal rejtettebb, s még sokkal fontosabb formája is. A kérdés e formában az lesz: mi a költészet lényeges értéke? A tűz – feleli az egyik párt –, új tüzek és új lobogások, mennél újszerűbb egyéniségnek mennél szabadabb, mennél korlátlanabb, mennél pongyolább kifejezése. A művészet – mondja a másik párt – művészi világítás, művészi vers és nyelv, tanulmány, arisztokratikus érzések és ízlés, s formák, művészi formák.”

Mi sem volna egyszerűbb, mint ezt a Petőfi–Arany párhuzamot, ezt a későbbi Ady–Babits párhuzamot folytatni egy József Attila–Illyés párhuzammal.

Csakhogy Illyés egyszerre Arany János-i és petőfies, flegmatikus és szangvinikus, melankolikus és kolerikus.

Akik felületesen ismerik, de a felületesen szerzett Illyés-képhez ragaszkodnak, gyakran azt hiszik, hogy becsapta őket …

Pedig csak az történt, hogy Arany Jánossal találkoznak, amikor Petőfit várták. Vagy megfordítva.

Ez az egyik hasonlata Illyésnek a zene születésére. A sok közül az egyik.

Az utóbbi időben többször írt a zenéről. De mintha a zenének éppen nem a harmóniája vonzaná, hanem az a szabadsága, hogy szétrughatja – újrateremtésre! – a harmóniát. Erről szólt hatalmas Bartók verse.

S mintha éppen ezzel a versével törtek volna gátat, először igazán indulatai. Mintha ez a verse nyitotta volna meg a tért az „Új versek”-nek, melyek között egyre több fúrja be magát elviselhetetlen fájdalmaktól hajtva, azokba az egekbe, amelyeknek neve éppúgy lehet Magányosság, mint ahogy Mindenség. Talán a zene „tárgytalansága” adott alkalmat, hogy végre felejtse az emlékek csitító képeit, gyerekkorának szelíd öregjeit, s hogy a maga közelítő öregkori éveinek költészetét már csupán a lét és nemlét, a kárhozat és az üdvösség kérdéseinek szentelje, mintha ő volna most ama mesebeli, halhatatlanságra vágyó Királyfi, aki feldobatta magát a csillagokig, s most kétfelé cibálja őt egy kerítés fölött a Halál meg a Halhatatlanság Királynéja.

Az emlékek világából a végső igen-nemek világába nemcsak a zene viszi el.

A dráma is.

Egyidegű szárny volt valaha ez a kettő: a zene meg a dráma. Ma sem mozdulhat úgy az egyik, hogy a másik is vele ne ránduljon.

Nemrégiben, 1962. december közepén, Kodály nyolcvanadik születésnapján, ünnepség volt szülővárosában, Kecskeméten. Illyés is fellépett a színpadra, köszöntő verset olvasott fel. Úgy vettem észre, ez a verse is azok közé a versei közé tartozott, amelyek egyetlen mohó és lankadatlan mondat spirálisával emelkednek feljebb és feljebb mindaddig, amíg meggyőző realitássá válik a versben feltáruló meghökkentő kép. Itt az, hogy a zene mesterének vezénylőpálcája: vasvessző, amellyel megveri a temetőt, és felriasztja a halottakat. Ahogy mondta a verset, tompa, indulatos hangján, felidézte ihletét, melyben a vers íródott. Hogy csigázta magát is a költő, hogy még ennek a köszöntőnek a formáját is kitágítsa akkorára, hogy beleférjen egyre nagyobb horizontú, teljes világa. Ennél alább már – úgy látszik – nem adja.

Ott kezdtem csak érteni, hogy az a sokat emlegetett költői „vallomás” miféle inkvizíciós gyötrelmeken fakadt vallomás is lehet. E versének hallatán, s látva a költő robusztus alakját a színpadon, a rivalda és a reflektorok fényében, arra kellett gondolnom, hogy ezeket az új verseket már nem is annyira a lírikus Illyés írja, hanem a drámaíró Illyés.

Annak idején Illyés vette észre, hogy Szabó Lőrinc sok verse úgy hat, mint holmi Shakespeare-monológ.

Az új Illyés-versek pedig egyre inkább egy nem szűnő párbeszéd töredékeiként hatnak, miket a vitaszenvedély mértéktelenül felnövelt. E köré a zenéről vagy egyébről szóló Illyés-versek köré gondolatban felrajzolhatjuk azokat a vallomásra késztető drámai szituációkat, amelyekben a hősök nem tehetnek egyebet, mint hogy ilyen kép-, érv- és szógörgetegekben tusáznak egymással.

Összegyűjtött verseinek elsejében, melynek címe Jel, Illyés a szívébe kapó lángról beszél.

Vissza-visszatérő hőse a magyar parasztforradalmak legnagyobb s jelképes alakja: Dózsa, akit tényleg „tűzzel-vassal” pusztítottak el.

De legutóbbi verseiben is tűzben égő fiatalságára emlékezik, s hogy ez a tűz azóta sem alszik el:

Vagy egy másik versében, melynek címe: Önarckép:

Fiatalsága-öregsége egyazon tűzben lobog, s ezért süt belőle – megjelenéséből, szavából, mozdulataiból – ma is a fiatalság. Mi ajzotta fel őt így? És miféle életprogramra?

De hiszen Illyés nevében visel egy megragadó sorsot. A neve Illés prófétáét idézi fülünkbe, s a tüzes szekeret, mely jön érte. Mi figyelmeztetheti a gyereket hamarébb a hivatására, mint a tulajdon neve – pláne, ha véletlenül csakugyan legendás ez a név? Hiszen a név maga is hívó szó, az első hívó szó, s ez lehet lelkesítő, lehet szégyellni való …

Gondoltunk-e rá, hogy milyen sors felé tereljük a gyereket, már azzal is, hogy nevén szólítjuk?

József Attilának, amikor a lelencben elvették tőle a nevét (a diadalmas hun király nevét!), és Pistának szólították, összetört a szíve.

Az Illés név nálunk nem is annyira a Prófétát, hanem a Költőt s a Költő-sorsot idézi. Ady óta csakis ezt.

1965