Barta Lajos

Nincsenek öreg hősei. A novelláiban, regényeiben elmesélt életútjain feltűnik ugyan itt-ott egy napra kitett vénasszony, zöld tilangléval bekötözött arccal (Pusztai történet), vagy egy harákoló nyugdíjas családfő, akinek házizsarnokságát szerelemért lázadozó lányok, reménytelenül feltörekvő fiak nyögik (A Macska-zugban, Örvény) – de ezeket az öregeket mindig a fiatalok szemével írta meg, holmi riasztó út menti bálványoknak, akik között a fiatalságnak át kell törnie magát – mint folyónak a szoroson –, hogy teljesebb, tágabb égbolt alá kijusson, ha tud.

Barta Lajos úgy lépett a magyar írók pátriárkai korába, hogy képzelete játékaival nem készítette elő magának az öregség világát. Sohasem volt benne hajlandóság erre. Nem csoda, hogy Barta Lajos mellett alig ismerek még öregembert, akin annyira idegen maszknak tűnjék a hófehér haj, akin annyira idegen szerepnek lássék az öregség. Félszázadra – a Nyugat megalapítása elé – nyúlnak vissza irodalmi emlékei, s ennél is régebbre a gyerekkori emlékei arról, hogyan tört rá a kapitalizmus a Duna–Dráva szögének megáporodott parasztvilágára. Lelkének nem hunyó fiatal tüzétől forrók ma is ezek az emlékek. A fiatalság ritka próbája ez is: a múltat az egykori szenvedély hőfokán megőrizni.

Az eszmék és a jellemek töretlenségét akkor becsülhetjük legjobban, ha azt a csapdát vagy szakadékot is látjuk, amelyben el kellett volna veszniök. Barta Lajos eszmeileg töretlen életpályája a valóságban egy hegyomláson visz keresztül. A Tanácsköztársaság bukása volt ez a hegyomlás és utána az az egész negyedszázad, amelyet Bartának emigrációban kellett eltöltenie, napi gondokban fulladozva.

Barta körülbelül egyidőben indul Móricz Zsigmonddal. Bátorságra, tehetségre méltó versenytársként. Az élmények gazdagságában is – ahogy két-három naponként írja novelláit – bírja lélegzettel a versenyt. A Dél-Baranyából hozott emlékek éppen úgy kiterebélyesednek Barta keze alatt országos jelképekké, mint Móricz felső-tiszai történetei. A kritika is ezt fedezi fel benne: az éles, teljességre törekvő társadalomkritikust. Egyik korai novellájáról írta Schöpflin, a Mátyás király lovagjai-ról: „A vidéki magyar élet egész sereg betegségét diagnosztizálja benne az író: az intelligenciának önző, a néptől értetlenül és érzéketlenül elfordult életét, a nagy uradalmak helyzetét a kisbirtokos néppel szemben: az állami törvények rosszaságát kihasználva, kibújnak a közterhek és közkötelességek alól, formailag teljesítik kötelezettségeiket, de hogy ennek valami látszata legyen, azzal nem törődnek, a frázis uralmát az emberek lelke felett, a szigorú morális megítélés álarca alatt vigyorgó immoralitást.”

Első novelláskötetének (Az élet arca) megjelenésekor Ady is Móricz Zsigmond és Kaffka Margit mellett jelöli ki Barta helyét. „Pompás könyv e pompátlanul szomorú időkben, s minden művészete mellett olyan aktuális (nehogy Barta zokon vegye), mint egy jó vezércikk … Nagyon hihető és a kétségbeesés napjaiban reményeket adó könyv a Barta Lajos könyve, szinte cselekvés, a legderekabbakból való.”

A forradalom előtti Barta-novellák két nagy motívuma: a kapitalizmus megjelenése vidéken s a szocializmus megjelenése vidéken. Egy dunai átkelőhelyen a fellendülő forgalom fellendíti egy öreg zsidó házaspár boltját – így írja le –: „Nem gondoltak akkor arra, hogy ez az üzlet majd úgy elhatalmasodik, úgy föléjük kerekedik, és mint a rossz gyermek az elaggott szülőket, ostor alatt tartja őket … Ott ült a jó üzlet, mint egy császár, mely fölényesen fogadja a pulpitus mögött adófizető vazallusait, kiket egy füstölgő gép szállít magas színe elé, kiknek zsebéből kiszedi a garasokat …” (A jó üzlet, 1911.) A kapitalizmusnak ez a vészterhes, gólemszerű megjelenése Bartának kezdettől fogva állandóan visszatérő élménye, témája.

Az ipari kapitalizmus kialakulásának képeivel együtt jelenik meg Bartánál – ami ezzel valóban szervesen együtt járt – a szocializmus terjedésének képe. Ezért jelentős annyira Az ige terjedése című füzete. S ebben különösképp fel szeretném hívni a figyelmet a magyar lírai prózának arra a kis gyöngyszemére, amelynek címe: A kékruhás ember. Szárnyaló, himnikus prózai költemény ez arról – két oldal az egész! –, hogy megjelenik a városból egy munkás a faluban, kijavítja az elromlott gépeket, szocialistának vallja magát és „az egész hervadt falu földerül, mert kapuról kapura jár benne a vidám békesség”.

Az imperializmus elmélyülő válsága, amely a világháborúban kataklizmaszerűen tárult fel, állandóan felveti Barta számára az emberi és írói felelősség kérdését. Háborús novelláinak legjobbjai (Afrika, A zöld ember) igen személyes hangú novellák. Tárgyuk: az író szembekerül a férjük veszített asszonyokkal, és mit tud mondani nekik? Mit tud tenni érettük?

Két parasztasszony utazik Füzesabony és Kálkápolna között. Hírekért voltak Egerben, hogy megtudjanak valamit hadifogoly férjeikről. Ők úgy tudják, a férjeiket vitték „Áfrikába” – a többi utas szemében ez a két tudatlan nő a legsötétebb Afrika … „Benn a durva paraszttestben, az izzadt, ráncos bőr alatt, a csontokban, a puha belső részekben, a porhanyós velőben, él az érző, gyötört és vonagló ember. És fölnéz az ember a szemnek közepén a fekete kútból. Kinéz onnan, és kérdez erről a világról. Most azt kérdezi alázatosan és reszketve: – Talán mégis meg tudná nekünk az úr mondani: merre van az az Áfrika?”

Ez a nép szeméből sugárzó, szinte megválaszolhatatlan kérdés kínozza és hajtja Bartát ezekben az években. Egy 1918-as novellájában – hasonló a szituáció – így vall arról, hogy az egymásra utalt népet és írót egyaránt tönkreteszi a háború. A nagy feladatok szorongatása közt teszi fel magának a kérdést:

„– Miért nem teljesítetted jobban a kötelességedet?”

„– Mert magam is csak éppen hogy élek. Nem tudok versenyt futni a nehézségekkel. Még szemlélődni sem tudok! A kor visszhangját, az események reflexeit el kell temetnem magamba, és örökre elvesznek számomra. Leestem már a saját magaslatomról. Megfulladok a néma fájdalmaktól! Csatatér nélkül is meghalok. Nem élek, csak lassan pusztulok.”

Kétségbeesése – hogy írói képességeivel nem éri fel a tennivalókat – nem az erőtlenség, hanem az erő jele volt. A háborús években páratlan lendülettel fejlődött Barta művészete.

 

És itt – ha mégoly röviden is – különösen kiemelve kell szólanunk Barta Lajos drámaírói pályájáról, amely az 1910-es években bontakozott ki.

Első drámáját, az 1911-ben bemutatott Parasztok-at Petőfi szavaival üdvözölte a kritika: „Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék.” Ez volt az első színpadról elhangzó támadás a nagybirtok rendszere ellen. A drámát a nagybirtokosok egyesületének, az OMGÉ-nek közbelépésére a második előadás után levették a Népszínház műsoráról.

Megint azt látjuk, hogy Barta és Móricz küzdelme öszszefonódik: a magyar nemzeti dráma, a népdráma megteremtéséért. Egy Móricz-bemutatóról írott cikkében világosan megfogalmazza Barta a feladat nagyságát, politikai jelentőségét: „A népszínmű meghalt, a szociális népdráma még nem jöhet, mert a pesti színházak pénztára nem bírja el sem Budapest közönyét, sem ideges irtózatát a népmélység megrendítő tüneményeivel szemben. És az ilyen érdeklődést nehezen lehet tenyészteni, mert igazi élete annak van, ami az életből ered. Hiszen ez a közöny és irtózás világosan mutatja éppen azt, amit politikánk is mutat, hogy a nép a maga hatalmas életével kívül esik nálunk az életen.”

A kísérleti színpadoknak a tőke hatalmától valamennyire függetlenebb terepén Barta ekkor már bemutatta a Tavaszi mámor című népdrámáját.

A Vígszínház mutatja be (1916) Szerelem című darabját, melyben – ma megerősíthetjük a korabeli kritika megállapítását – a Csehov-drámák ábrázoló módszerét igyekszik Barta átültetni hozzánk. Ugyanebben az évben mutatja be a Nemzeti Színház a Zsuzsi-t, egyik legpompásabb humorú parasztvígjátékunkat, mely méltó párja Móricz ekkoriban írt Pacsirtaszó-jának. S ugyancsak a Nemzeti játssza el 1919 januárjában a kapitalisztikus fejlődés külső-belső akadályainak átfogó drámai ábrázolását, az Örvény-t, amely – valószínűleg a téma gondolati túlterheltsége miatt – művészileg egyenetlenebb mű az előbbieknél.

Barta drámaírói fejlődését nem is ez mutatja, hanem az asztalfiókjában a forradalomra váró Sötét ház című nagy egyfelvonásos. Ha előbb Csehovot, itt most Gorkijt kell említenünk. Az Éjjeli menedékhely a nyilvánvaló mintakép. Ennek atmoszférájából indul el a dráma. Az éjjeli menedékhelytől a forradalom csak egy lépés, s ezt a lépést mutatja be Barta a Sötét ház-ban. Félórás cselekmény: az elején csupa lehullott egzisztencia, kritikai kép a polgárság képmutató demokratizmusáról és valóságos népgyűlöletéről, s a végén – a cselekmény természetes menete szerint – az Internacionálét éneklik. Itt használja föl legjobban Barta a dráma műfaj adta lehetőségeit, hogy emberi jellemek fejlődésében a történelem forradalmi változását megmutassa.

Ez volt az az út, amelyen Barta elért oda, hogy a Tanácsköztársaság idején elsőnek vihessen a színpadra a forradalmi eseményekkel egy ütemre írott, új darabot. 1919 májusában Budapest három legnagyobb színháza egyszerre játssza Barta Forradalom című darabját, amely a Vörös Hadseregbe lépő proletárifjúságról szól.

Az írói fejlődésnek erről a csúcsáról mérhetjük legjobban, hogy mit jelenthetett egy író pályáján az a törés, amelyet a megbicsaklott történelem hozott. Bartának az emigrációt.

Másrészt új lehetőségeket is jelentett az emigráció. A Tanácsköztársaság idején kibontakozott drámaírói tehetségének idegenben is színpadot adott a szolidaritás. A berlini Proletarisches Theater (a később híressé lett Piscator színháza volt ez) megnyitó darabját Barta írta, Oroszország napja volt a címe. Később, Pozsonyban, a keze alatt fejlődő fiatal munkásszínjátszók számára dramatizálja Gorkij Anyá-ját.

 

Távol a magyar néptől nehéz a magyar író sorsa. Bartát éppen akkor érte az elszakadás, amikor a legjobb úton volt afelé, hogy kissé mitikus látásmódja konkrétabbá váljék. A messzeségből azonban a valóság közvetlen színei és vonásai mosódnak össze legelőször. Ez az oka annak, hogy Barta ábrázoló módszere az emigráció hosszú évtizedei alatt lényegében nem fejlődött. Nem tudta többé elvetni a század elejének stílusromantikáját.

Igen, ebben a stílusban, de ebben döbbenetes hatású novellákat ír az emigrációban, mint amilyen például Az anya-gép.

Csehszlovákiában írja Barta nagyobb szabású elbeszélő műveit: A gyár, A múlt, A Mars-repülő. Ez a csehszlovákiai magyar irodalom, amelynek Barta ekkoriban feleségével együtt egyik legagilisabb képviselője, nemcsak a csehszlovák és a magyar nép közeledését szolgálta, hanem ablak volt ez a hazai magyar irodalomnak is, errefelől vehetett frissebb lélegzetet. Ekkoriban jön vissza Móricz Zsigmond a szlovenszkói Sarlósok eszméivel eltelve, hogy itthon mindjárt vesztegzárt parancsoljanak köré. Ekkoriban írja hűségesen Illyés Gyula beszámolóit a pozsonyi Írók Kiadóvállalata könyveiről, Egri Viktoréról, Szucsich Máriáéról és Barta Lajoséról. (Azóta idehaza is megjelent Barta Lajos Gyár című regénye, a magyar ipari kapitalizmus kialakulásának első nagyszabású ábrázolása. S vajon nem elgondolkoztató-e, hogy ha ennek a műnek alaposabb kritikai elemzését olvasni akarjuk, akkor vissza kell mennünk a Nyugat 1928-as évfolyamához, ahol Illyés cikke található?) Barta regényét Illyés úgy könyveli el, mint rég várt, tanulságos magyar választ a szocialista tartalom – nemzeti forma nagy kérdésére.

Azóta is adósok vagyunk Bartának – és önmagunknak is – azzal, amit Illyés feladatul tűzött ki a kritikának: elemezni Barta sajátos, szuggesztív stílusát.

 

A kommerciális drámaiparunk legnagyobb tündöklése, azaz drámairodalmunk legnagyobb nyomora idején a Nyugat ankétot rendezett a magyar drámaírás válságáról. A mellébeszélésnek vége-hossza nincs sorában egy szép és messze világító mondáson akadt meg a szemem. Barta Lajosé volt:

„Az irodalom a nemzet egészsége.”

Ezt tartotta a legfontosabbnak az emigrációjából hazaüzenni. Intő figyelmeztetés is volt ebben a mondásban – írók, odahaza, így vigyázzatok –, de van ebben önvallomás is. Ritkán fejezték ki szebben, hogy mire tartsa magát az író. És ritka írónak lehet az irodalomról ilyen magas véleménye – tegyük hozzá: olyan nyugodt lelkiismerettel –, mint Barta Lajosnak.