Heltai sírjánál

Ebben az ünnepségben van valami abszurdum. Heltai, akinek a századik születésnapját ünnepeljük itt, a fiatalságot jelentette a magyar irodalomban. Pontosabban, Schöpflin szavával: a „megbotránkoztató” fiatalságot. Mondhatjuk tehát: az abszolút fiatalságot. Mi volt megbotránkoztató ebben a fiatalságban, amely – a jelek szerint – Heltainál haláláig tartott? Továbbra is Schöpflin pontos szavával: „Haragudtunk rá, mert arra kényszerített, hogy módosítsuk azt a romantikus, retorikával teli képet, melyet akkor mi, a kilencvenes évek legelejének ifjai a költőkről alkottunk magunknak.” Igen, Heltai felléptével nem is egyszerűen egy fiatal költő, hanem maga az ifjúság – természeti jelenségként – tört be az irodalmunkba. (A kifejezés, ifjúság mint jelenség, „phénomène jeunesse”, a franciáknál jött divatba – 1968 májusa óta.) Olyannyira az abszolút ifjúság, hogy szinte alakváltó, mint a kalandra induló olimposzi istenek vagy mint István, a költő az Egy fillér-ben. „A világfi, a gamin, a diák, a trubadúr …” Ilyen felsorolással jellemzi Schöpflin az ifjú Heltai sokoldalú egyéniségét. Én jóval később ismertem meg őt, de a világfiság, gaminség, diákosság, trubadúrság kategóriái akkor is érvényesek voltak rá.

Ezt a kezdetben megbotránkoztató és kezdettől végéig tündéri fiatalságot próbáljuk ma itt mi a százéveseknek kijáró ünneplésben részesíteni. Ez az, amiben – ismétlem – van valami abszurdum.

Azt hiszem, mindenki érzi, aki itt van és aki ismeri őt, hogy ellentét van – ráadásul – az ünneplés módja és az ünnepelt természete között.

Ezt ő maga is érezte, Heltai. Előre érezte. Emlékezéseinek könyvéhez, a Panteon-hoz írott előszavában világosan megmondja: mennyire nem szereti a temetői parádét. Ugyanitt megírta azt is, hogy mit tehetünk a holtakért. Mégis. A felesleges parádék helyett. S mindjárt kiderül, hogy Heltai e tekintetben nem szerény, hanem nagyon is igényes volt. „Azonosítsuk magunkat velük” – mondta. A halottainkkal. Meg, hogy a síremlékük előtt beszéljünk többet magunkról, mint róluk. Meg, hogy egy kicsit temetkezzünk melléjük.

Úgy is mondhatjuk, hogy a gyászban nem ismert megalkuvást. A gyászban sem.

Ezért is oly nehéz feladat nekünk ideállni – holmi centenáris ceremóniára.

Száz év! Ez a száz év, akármilyen valószínűtlen: igaz. Utolsó hírt róla, betegségéből, úgy emlékszem, Juhász Ferenctől hallottam, aki akkoriban fölkereste. Mintha csak most lett volna! Arany János utolsó útjáról pedig, az Akadémia előcsarnokából, ide, a Kerepesi temetőbe: Heltai Jenő emlékezéseiben olvashatunk. Hogy mi mindenre telt ebből a nagyívű életből! Gyárfás Miklós egy szép cikkében – ugyancsak ezzel a száz évvel játszva – kiszámította, hogy milyen természetesen ülhetett volna együtt Heltai akár Petőfi Sándorral is. Igaza van, hiszen ennek a találkozásnak csak az a vérlázító nonszensz az akadálya, hogy Petőfit megölték – s ezt amúgy is oly nehezen lehetett valóságnak elfogadni, hogy a népképzelet kétségbeesve termelte az ál-Petőfiket. A valóság tehát az, hogy találkozhatott volna Petőfi és Heltai. És találkoztak is. Perdöntő bizonyítékok is vannak erre: a János vitéz dalai. Hol találkoztak? Játsszunk tovább! Ha Petőfi a szabadságharc végén csakugyan Párizsba ment, ahogy tervezte volt, akkor – mivel nem jött haza a kiegyezéskor – azt hiszem, ott találkoztak. Talán akkor, amikor az öreg Jókai is ott volt – az öreg, szerelmes, kicsúfolt Jókai, akinek egy párizsi ebédjéről olyan megragadóan szép képet rajzol Heltai Jenő. Egy pletykaéhes, hálátlan nemzettel szemben elégtételt adva a nagy öreg írónak …

Ezek után – azt hiszem – el is jutottunk oda, amiről itt beszélni szeretnék, ha csak pár szót is. (Hiszen nem lehet feladatom, hogy pótoljam, itt pótoljam, amit az irodalomtörténet eddig elmulasztott.)

Heltai Jenő – a magyar irodalom egységében.

Engedjék meg, hogy egy személyes emlékkel kezdjem. Heltai Jenővel – Heltai Jenőékkel – Genfben találkoztam először, a háború után. Én már régebben kint éltem, s egy szerencsés akció eredményeképp sikerült a háború végén sok-sok magyar írót, művészt oda meghívatni. A legjobbakat. Mégis akadt valaki, egy korán disszidált újságíró, aki ezeknek a magyar íróknak rossz hírét költötte. Heltainak fülébe jutott a rágalom, és a maga – akkor láttam, mennyire elismert – nemzetközi nevével és tekintélyével kiállt a magyar irodalom becsületéért. Imponáló, lenyűgözően szép gesztussal.

Régen úgy tekintették a magyar nemességet, mint ami egy és oszthatatlan – una eademque nobilitas. Nos, hát valami ehhez hasonló egy és oszthatatlan magyar irodalom nevében emelte ott föl a szavát Heltai.

Ezt a szerepet máskor is vállalta. Ha kellett. A napokban – erre az emlékezésre készülve – átolvastam a majd ötvenéves magyar Pen Club régi jegyzőkönyveit, azokból az időkből, amelyekben Heltai a magyar Pen Club alelnöke, majd elnöke volt. (Az alapításától kezdve volt az alelnöke. Amikor 1923 májusában Galsworthy Pestre jött a Pen apostolaként: elsőnek Heltait kereste föl. S a felszabadulás után lett elnöke.) Ezekből a jegyzőkönyvekből, az 1932-es évben, kibontakozott Heltainak egy nagyarányú diplomáciai akciója, amellyel lehetővé tette, hogy Berzeviczy és Herczeg Ferenc egyfelől – Babits Mihály, Móricz és Kosztolányi másfelől – vállalja az együttműködést az 1932-es Budapesten tartott nemzetközi nagy Pen Kongresszus idejére. Hogy itt megint a magyar irodalom becsületéről, rangjáról, híréről volt szó, mondanom se kell.

Tragikus, ironikus, paradox jelenség, hogy őt magát viszont, Heltai Jenőt sokszor kettőbe vágva látjuk. (S ez még mindig jobb, mint amikor szelleméből, életművéből, betöltött szerepéből csak a felét mutatják nekünk.)

Amikor két évvel ezelőtt a magyar Pen Clubban Heltai-matinét rendeztünk, a műsornak az volt a címe: „A másik Heltai.” Az egyik Heltaival szemben a másik. A dalszövegek költője helyett az Álmokháza írója … Erre akkor még, úgy látszik, szükség is volt. A közvéleményben a Heltairól élő kép korántsem volt teljesnek mondható. S ezt a teljességet az irodalomtörténet sem törekedett felderíteni. Én magam egy Gyergyai tanulmánykötetben olvastam először olyan méltatást Heltairól, amely nem csupán új színnel, hanem – hogy így mondjam – egy új dimenzióval gazdagította róla a képet.

Ma már azonban eljutottunk oda, hogy a vagy-vagyok helyett, az egyik vagy másik Heltai helyett, az egyetlen és sokdimenziójú Heltairól beszélhessünk, aki épp ilyen mivoltában egyik legérdekesebb egyénisége az irodalmunknak. Az Álmokházá-val kapcsolatban van, aki Kafkát emlegeti, van, aki Robbe-Grillet-t, Fellinit. Én úgy találom, hogy ha szóról szóra lefilmeznék: Bergman vehetné be oeuvre-jébe. Könnyű ezt most már így – jó negyven évvel a megjelenés után – felfedezni. De nem Bergman vagy Robbe-Grillet, hanem Heltai oeuvre-jébe beleilleszteni: ez a feladat. Nehéz, de halaszthatatlan.

S nem csupán Heltainak tartozunk vele. Magunknak is. A magyar irodalomnak. A fénytörés, amely megkettőzve mutatta sokáig néhány írónkat, így Heltait is, arra vall, hogy itt az irodalomban van valami nem szükségszerű törés.

Ez a centenárium – bármily fájdalmas – a distanciát is mutatja, amellyel távolodunk. Használjuk fel arra, hogy jobban együtt lássuk, ami egybetartozik – hogy lássuk a fáktól az erdőt. Például azt, hogy Pest humora és a Székelyföld humora, ha nagy írók viszik színpadra – egy Heltai, egy Tamási –, mily rokon egymással …

Az irodalom egysége – térben? Időben is …

Egy mosolyt engedjünk meg magunknak. Itt, Heltai sírjánál. Itt lehet … Egy bölcs, derűs, magyar meseírótól idézek, aki így vall ars poeticájában: „Senkinek e munkámmal nem akartam ártani. Senkit nem akartam bosszantani, senkit is megkisebbíteni …”

Igen, ez Heltai. Heltai Gáspár írta ezt, négyszáz évvel ezelőtt. Az a Heltai, aki szervesen beletartozott a nemzeti sorskérdésektől dúlt, hitvitától hangos, európai humanizmussal versenyt szóló XVI. századi magyar irodalomba.

Akárcsak a XX. századiba a mi Heltaink.

A nagy és oszthatatlan művével köztünk élő Heltai Jenő sírjára hadd tehessem le a nagy és megoszthatatlan magyar irodalom – az una eademque litteratura – koszorúját.