Empedoklész és Ézsaiás

Empedoklész világa gyűlölet nélküli világ. „Ha nem volna gyűlölet a világban, a dolgok eggyé válnának, ahogy azt Empedoklész hirdeti” – írja Schopenhauer (Die Welt als Wille und Vorstellung.) A világnak erre a bontatlan egységére könnyűszerrel idézhetünk akár párhuzamos sorokat is Empedoklésztől és Radnótitól. S ami még érdekesebb: ez a világegység mindkettőjük számára mint személyesen átélt (vagy legalábbis átélhető) kaland jelentkezik. Empedoklész írja a Megtisztulások-ban: „Az istenek együttlétéből elcsavarogva, voltam fiú és voltam lány, voltam bokor és madár, voltam néma hal a tengerben.” (117. töredék.)

Radnótinak van pár sora, amely akár Empedoklész textusának parafrázisaként olvasható. (Bár a lét különböző formáinak a felöltése, a metamorfózisok korláttalan lehetősége Radnótinál nem mint múlt idejű élettapasztalat, hanem csak mint nosztalgia, mint „életremény” jelenik meg.)

A világ egysége itt tehát abban revelálódik, hogy a lét minden formája (valóban minden formája: ásványi, növényi, állati, eszmei, isteni – hegy, növény, madár, gondolat, istenkedés) adva van, adva lehetne vagy adva lehetett volna a költőnek, újra meg újra való újjászületés alkalmaként. Ámde revelálódik ez az egység abban is – egy másik versében –, hogy a végtelenben szétterülő vagy pláne táguló világból – úgy érzi a költő – mintha kiestek volna a távolságok. Más szóval, hogy a magunk dimenziója és a világ dimenziója voltaképpen egy. (Ez egyelőre egy félálom révületében lesz előtte világossá. S tegyük mindjárt hozzá: félálomban és szerelemben – aggodalmas szerelemben.)

Mitől rándult így egybe a világ?

Miféle aktuális fájdalom emlékezteti hirtelen a költőt erre az egy-vérkeringésre, amely átjárja a létet? Nyilvánvalóan az, ami hasonló felismerésekre ébresztette ebben a korban József Attilát is: a következő világháborúk közeledése a távol-keleti és a spanyolországi előháborúkban. „Sanghai vagy Guernica.” E két helységnév szerepe nyilvánvaló. Ezeknek közelsége hoz közel mindent, Juppitert és a kedvese rettegő kezét.

Csakhogy, tudjuk, Radnótiban kezdettől fogva megvolt az affinitás a természet minden mozzanatának – mondjuk így – „testvéri” szemléletére. Nem állt távol tőle a halaknak és madaraknak prédikáló, naphimnuszt szerző Szent Ferenc, vagy mondjuk inkább: az a Szent Ferenc-i öröm, hogy fellelhetjük magunkat minden teremtményben. Fiatalkori verseiben uralkodik ez a bensőséges látásmód, a mikroegzisztencia felfedezése és idillje, egyminiatúra-festészet, amely arra volt hivatva, hogy bizonyítsa: a természet legkisebb jelenségében is ámulatra méltó. Ismerik erre a költői feladatra visszatekintő ars poeticáját. (A vers, amelyet már 1939-ben írt, egyesíti magában a mikrojelenségek megvallásáig menő igazmondás programját immár a tűzhalál fenyegető képével. Tehát – mondhatjuk úgy – egyesíti magában az empedoklészi filozófiát az empedoklészi sorssal.)

(Engedjék meg, hogy – zárójelben – ezzel a verssel kapcsolatban megkockáztassak még egy értelmezést. Az oly szuggesztíven felidézett három szín: a magyar nemzeti színek. A piros, a fehér, a zöld. A költő, akinek soha életében egyetlen szava nem volt a nemzeti érzelmek és hiúságok legyezgetésére, itt mintha – már-már a hermetizmus szemérmességével – e három szín mellett is vallomást tenne. Ennek az értelmezésnek az abszurditását talán csökkenti, ha meggondoljuk, hogy ezek voltak azok a hónapok, amelyekben a törvényhozásban kezdték kérdésessé tenni a költőnek a nemzethez való tartozását …)

A létező világ testvéri megvallása és vállalása, legapróbb tényeiben is ujjongó leltárba vétele – ez a motívum végig visszhangzik Radnóti költészetén. A Pogány köszöntő-től, vagy még előbb, a Sirálysikoly-tól kezdve az utolsó Razglednicák-ig, amelyeknek egyikében megint a régi figyelemmel értesít arról a meglepő és izgalmas tényről, hogy „felhőt iszik … a fodros birkanyáj”. Ez az affinitása minden létezőhöz nemcsak arra képesíti a költőt, hogy pontosan leltárba tudja szedni a világ dolgait, hanem arra is, hogy kedve legyen bennük újjászületni, esetleg velük együtt meghalni. Amikor a Szabadságot ébresztené a költő, a természet egész kórusával együtt fújja a riadót.

A József Attila-i „nagyon fáj”-kórusnak a párja ez. Az egy-a-világ vallása alapján. És az ő világáról is el lehet mondani, mint az empedoklésziről, hogy azért egy, mert nincs benne gyűlölet.

Pontosabban; ebben a szférájában nincs benne gyűlölet. Mert egy másik szférájában van.

De erről később.

Érdemes azonban máris egy pillantást vetnünk e két szféra érintkezési pontjaira. Mondjuk úgy, durván: ahol Empedoklész és Ézsaiás konfliktusba kerülnek. Sok ilyen pont van Radnóti költészetében. (Szerintem: költészetének minden pontja ettől a feszültségtől teljes.) Például:

A vers dátuma 1944. április 30. Tehát akkor vall a gyűlöletnélküliségről, a legutolsó hónapok vérlázító megszégyenítései és egyre szorongatóbb életveszedelmei között, amikor épp az ellenkezőjére volna oka. Akkor mért teszi? A versében azt mondja: alázatból. Valamiféle csak azért is alázatból.

De ezt a szakaszt inkább azért idéztem, hogy lássák: amikor a költő arról ír, hogy kihullott szívéből „a sok rejtett harag”, egyúttal szokásos, ámuló pillantását körülhordja az élet gazdagságán. Nyugodtan mondhatnánk: egy mosolygó Empedoklész pillantása ez, valahonnét, ahonnan belátja a teljes életet. Az Etna csúcsáról. A kráter pereméről.

Végtére is, Empedoklésznek legemlékezetesebb tette nem a szeretetre és harmóniára alapozott természetfilozófiája volt (amely különben is borzasztóan töredékesen maradt fenn, de hát tudjuk: „úgyis minden töredék”), hanem a halála. (Ennek is megvan ugyan a maga külön filozófiája, amely Freudot annyira izgatta, mert a maga „halálösztönének” filozófiai előképét vélte benne felfedezni.) Az, ahogy meghalt Empedoklész. Ez ragadta meg Radnótit is. És nem is csak a halál feledhetetlenül látványos mozzanata – az Etna kráterébe dobta magát Empedoklész –, hanem amit a halálában sem hagyott el: az Értelem és a Mosoly.

A saruit Empedoklész, tudjuk, ott hagyta a tűznek a partján. A mosolyát megőrizte a lángok közt is.

Empedoklész halála váratlan esélyként, új alternatívaként merül fel Radnóti előtt egy olyan töprengésében, amelyben már-már úgy vélte, csak visszafelé van út: a gyermekkorba vagy a bolondságba.

Mindez a két lehetőség nyilvánvalóan regresszív. Menekülés. De visszafelé. A felelőtlenségbe, a szelíd értelmetlenségbe egy olyan világból, amelyet ép ésszel elfogadni lehetetlen. S akkor, mintegy mellékdalban felmerül egy új alternatíva. Előre. A csak azért is értelemig. Előre a halálba.

Az Értelem jelzője: édes. Ha nem mint jelző, hanem mint főnév jelenik meg, ő maga is nagybetűs szó lesz, és a költő hitvesét jelenti: ő az Édes. A költeményeket mintegy egymásra helyezve, figyeljük meg, hogy az empedoklészi konstellációnak (halál–tűz–értelem) vagy egy analóg konstellációja egy kevéssel későbbi versben (halál–tűz–szerető). S itt kísért az évszak is, a halálévszak: az ősz.

Azt hiszem, az Értelem-princípium és a Szerelem-princípium egymásba átjátszó voltára elég bizonyíték ez a hol jelzőként, hol személyként megjelenő „Édes”, de mindig a halál partjain.

A halál tűzpróbáját kiálló értelem, öntudat képe már ezeknél a verseknél jóval korábban, a háború előtt is megjelenik Radnóti költészetében. „Egünkre láng fut” – írja egy 1937-es versében. S így fejezi ezt be:

Mire majd eljut, pár év múlva az oly tisztán kinyíló képhez, Empedoklész a kráter szélén, az óhaja beteljesülni látszik: semmi nyoma szaván a félelem füstjének.

Álljunk meg egy percre, s próbáljuk számba venni, hogy mit jelentett, Radnótitól függetlenül is, Empedoklész oly talányos filozófiája és halála a modern szellem számára. Úgy látszik, Empedoklész izgatja a modern szellemet. A sor, gondolom, Hölderlinnel kezdődött. S Nietzschével folytatódott. (Nietzsche az, aki Empedoklészt jellemezve, a kettősséget annyira hangsúlyozza benne: „Orvos avagy mágus, poéta avagy rétor, isten avagy ember, tudós avagy művész, államférfi avagy pap, Püthagorasz avagy Démokritosz, ő e kettősségek között gomolyog. Benne ér véget a mítosz kora, a tragédiáé, az eksztázisé, de ugyanakkor benne születik meg a modern görög ember, a demokrata, a vitatkozó, a racionalista, az allegóriák alkotója, a természettudomány embere. Benne két század ütközik meg egymással …”) Franciaországban Georges Sand-t Empedoklész tűzhalála varázsával ragadta meg. Gaston Bachelard idézi Georges Sand-nak ezt a művét, az Histoire du Rêveur-t. S itt van, persze, maga Gaston Bachelard, aki csodálatos könyvében, a La psychoanalyse du feu-ben egy fejezetet szentel annak a jelenségnek, amit ő complexe d’Empédocle-nak nevez. Ami ebben a fejezetben most számunkra a legérdekesebb, az, hogy Bachelard is összeköti a tűzhalál kísértését a magas intellektualitással. S talán még az is, hogy az intellektualitás mellett hangsúlyozza a szolidaritást, a szolidaritást a világgal, ami felébred abban, aki szántszándékkal a tűzben keresi halálát. („La mort dans la flamme est la moins solitaire des morts. C’est vraiment une mort cosmique ou tout un univers s’anéantit avec le penseur.” Vajon nem itt van-e a magyarázat arra, hogy a máglyát, éppen a máglyát, annyian tudták könnyű szívvel választani?! Micsoda gyorsuló sodródással mennek például önként a máglya felé az albigens kathár-ok Illyés drámájában! S vajon a benzinnel magukat felgyújtók nem egy olyan szolidaritást keresnek-e vagy remélnek megteremteni, amelyre az életben – úgy érzik – nincs mód?)

A költő, aki Empedoklésszel megállt a tűzhányó peremén, egy lángok látomásával párosuló tömeghalál képét csak nemrég írta le. A halálukban uniformizálódó lelkek iránt is testvéri részvéttel:

Akárhová néz: a halálba masírozók sorait látja. Csütörtök című versében az európai intelligencia jeles képviselőit. Ők is mennek meghalni. Hontalanok, idegenben vagy otthon öngyilkosok lesznek vagy megölik őket. S lám, hogy elmosódnak ők is a halálban! Fényes nevek voltak, s a versben már csak monogramjukkal szerepelnek. Ki kicsoda? Róluk is elmondhatjuk: „egyforma lelkek! ó, mindegy, hogy ez vagy az ki volt, mi volt”. Mintha csak erdőben, a fák kérgén olvasnánk ezeket a monogramokat. P. R. és J. M. és T. …

(Engedjenek meg megint egy zárójelet, ezúttal egy személyes emléknek. Párizsban, pár évvel ezelőtt, egy szombat délelőtt azon vitatkoztunk G. L. lakásán, hogy ebben a Radnóti-versben szereplő T. – akiről annyit tudunk, hogy „New Yorkban egy kis szállodában hurkot kötött nyakára” – vajon Ernst Toller lehetett-e. Akkoriban mutatták be vagy újították föl Párizsban Toller egyik darabját. Ez adta az indítást a vitához. S miközben a házigazda a tőle megszokott eréllyel cáfolta a Tollerrel való azonosítást, és apróra elemezte a verset, amelyet mindenkinél jobban ismert és szeretett – hiszen még nemrég egy fordításkampányt is szervezett e vers köré – egyetlen rezignált vagy keserű hangsúllyal vagy akár csak egyetlen később – két nap múlva – megvilágosodó célzással el nem árulta volna, hogy már ő is fölvetette magának a kérdést: „ki annyi éve bolyg hazátlan, tovább bolyonghat-é?”)

Hogy a légi és tengeri csaták tüzében ellobbanó katonák lelkei mellett, és hogy az otthontalanul bolyongó európai értelmiség szétszórt, omló falanxa mellett igézte-e Radnóti szemét valami más is – kérdés. (A táborokra gondolok, amiknek elképzelhetetlen iszonyatát sikerült a németeknek akkoriban még eltitkolniok, de amiknek képe – nem is túlságosan áttételesen – a húszas évektől kezdve már megjelentek az olyan vizionáriusok műveiben, mint amilyenek Kafka, Füst Milán és Farkas István voltak.)

Bachelard azt írja, hogy a máglyák látása beleoltja az emberbe az „Empedoklész-komplexumot”. Mennyi máglya visszfénylik a Radnóti látomásaiban! Még ki sem gyújtotta a rossz történelem a máglyáit (vagy ha kigyújtotta, rejtve égette), Radnóti szeme már megbabonázottan bámul feléjük. Az ősz színeiben is majdnem mindig a tűz és a vér színeit véli felismerni. „Piros láng és lomb int” – írja, oly fiatalon, amikor megérti az ősz hívását. S egy következő őszön:

A tűz és a vér színeit az őszben? Igen, de a halál színeit is. Az ősz és a tűz, az ősz és a halál könnyen asszociálják egymást a Radnóti-versekben. Mintha mindig is sejtené, hogy ősszel esik majd az ő halála is. Ezért írhatja: „Hány súlyos őszt és hány halált, halálok vad sorát értem meg eddig én!” Novemberben ölték meg, öt évvel azelőtt azt írja a Naptár-ban novemberről:

Mint egy előre megírt razglednica.

S hadd idézzük itt ezt a másik versét is:

Hispánia. Igen. S Garcia Lorca – akinek a meggyilkolása olyan mementó lett számára, hogy nem is tud emlékétől többé szabadulni – is úgy jelenik meg az Első Eclogá-ban, mintha tűzbe veszett volna:

Gondoljuk csak el: effelé máglyák és tüzek visszfénye játszik Empedoklész arcán. Hogy tud akkor mosolyogni? Olybá veszi talán, hogy beletartozik az esztendő őszi ciklusába az, hogy a Föld, az Anyaföld, felnyíló, izzó méhébe visszahívja gyermekeit? … S akkor ennek a hívásnak már nehéz is ellenállni. Ilyen őszi máglyán tűnnek el az Oziriszok, a Tammuzok, az Attiszok, az Adoniszok … Hogy visszajöjjenek tavasszal.

Az Empedoklészt idéző vers mellé hadd tegyem most oda a Papírszeletek közül ezt a kis négysorost:

A szerelemnek és a halálnak az a közelsége, amely folyton ott játszik a Radnóti-versekben, szinte természetes, hogy feltámasztja a tűz képét, mert az az egyikkel is, másikkal is rokonítható. Radnótinak nemcsak a halálba, hanem onnan haza, szerelméhez is tűzön át visz az út. Levél a hitveshez című versében írja:

S hogy az empedoklészi kép teljes legyen, ezt a versét így fejezi be:

A rossz közérzet egyik jellemzője, hogy nehezen megfogható. Mondhatni: ködként ül a lelkeken. Efféle tárgytalan, kontúrtalan és oktalan (vagy legalábbis annak látszó) rossz közérzet érezhetően terjeng a világban a második világháború óta.

Többféle magyarázat született a rossz közérzet eredetére. Ezek között volt egy, amelyik kezdettől fogva kínálkozott magyarázatul, de túl brutális lett volna tudomásul venni. A rossz közérzet ugyanis még mindig ezerszer kellemesebb, mint a megfejtése. Mert a rossz közérzet mélyén – ezt kellett volna bevallani – a bűntudat lappangott.

Nem, nem a gyilkosok bűntudata.

Csupán a túlélőké.

De ez se kellemes.

Közismert Sieyès abbé mondása a forradalom után, amikor megkérdezték: „Mit csinált főtisztelendőséged a történelmi időkben?”

„Túléltem.”

A válasz, az egykori, szinte dicsekedő. A túlélés mint remek sportteljesítmény jelenik meg, szerencsés végű kaland, sikeres embercsempészet a halál sorompói között. Sieyès abbénak bizonyára melegen gratuláltak hozzá.

Ez a gratuláció korunkban elmarad. A modern Sieyès abbéknak aligha van kedvük hozzá, hogy szerencsefiként ünnepeltessék magukat. Inkább valami szorongásról vallanak.

Íme, az egyik legjobban megfogalmazott vallomás Saul Bellow regényéből:

„Mi megúsztuk, túléltük a dolgokat, életben maradtunk, s holmi haladáselméletek se hangzanak hitelesen a mi szánkból, hiszen nagyon jól ismerjük mindennek az árát. Nagy megrázkódtatás ráismerni, hogy életben maradottak vagyunk. Amikor ráeszmél az ember, hogy ekként kiválasztott, úgy érzi, hogy nyomban sírva fakad …”

Hogy az efféle rossz közérzet mennyire nem lohad a múló idővel, sőt, mintha folyton jobban rágna a lélekben, mérhetjük Arany János versein, amelyeket Petőfi halálának kerek évfordulóira írt. Nem halaványabb, inkább egyre véresebb kísértet az, akiről „harminc év múlva” írhatja Arany: „álmaimat gyakran látogatod most is”. S mindjárt felvethető egy másik kérdés is, akár Petőfivel, akár Radnótival kapcsolatban: vajon ez a bűntudat fogékonyabbá teszi-e a túlélő kortársakat a költő életművének befogadására? Módosítja-e az esztétikai élményt?

E kérdés: szónoki kérdés. A modern művészet legjobbjainak sikere Kafkától vagy akár a Kierkegaard- és Dosztojevszkij-újrakiadásoktól Beckettig, azon alapszik, hogy a mai olvasó nem annyira élőnek, mint inkább túlélőnek, vagy ahogy Bellow mondja: „kiválasztottnak” érzi magát. Mintha ama „bor a feledésre”, amelyért Babits az első világháború vége felé fohászkodott, a második világháború után kevésnek vagy gyöngének bizonyult volna a feltámadó emlékekkel szemben. Még a jóléti társadalom mindennapi diadalérzete sem hozta meg a felejtést a „kiválasztottnak”. Ahogy Bellow írja: „Amikor a halottak elvonulnak előtte, utánuk akar kiáltani, ők azonban eltűnnek az arcok, a lelkek fekete fellegeiben. Füstfelhőben szállnak el a megsemmisítő kamrák kéményeiből, s itt hagyják az embert a történelmi siker vakító fényében – a Nyugat technikai sikereinek fényében.”

A túlélő számára ez élet relatív élet lesz, „túlélet”. A befejezett életekkel szemben: esetleges folytatás. Mondhatjuk úgy is, hogy az élet lesz a kivételes állapot. (Innét a bellow-i azonosítás: élek, tehát kiválasztott vagyok.) S hogy ezzel a kivételezettséggel ne hívja ki a sorsot: a túlélő igyekszik az élet értelmetlenségét bizonyítani. Az élet abszurditását. Gondoljunk Sartre Oresztész-drámájában arra a jelenetre, amelyben az élők, a túlélők, várják a halottaik látogatását. S nem győzik bizonygatni, hogy nekik rosszabb, mint a halottaiknak.

Mintha a modern művészet egyik törekvése volna, hogy a lét és a nemlét fölcserélhető érték legyen. (Kimerítő háborúk után, úgy látszik, bekövetkezhetik a lét értékelésében ez a viszonylagosság. A Trójai nők bevezető jelenetében, amikor az istenek elhagyják a felégetett Tróját: Poszeidon és Athéne ugyanolyan boldogtalan-szerencsétleneknek deklarálják a most győztesen grasszáló görögöket, mint a legyilkolt vagy rabságra hurcolt trójaiakat.)

Az élők és holtak lidérces találkozásáról Radnóti is ír feledhetetlen sorokat.

Az olvasó egy pillanatig szinte zavarban van. Ki mondja ezt, kiről? Az élő költő a halott barátokról? Vagy a halálra szánt költő azokról, akik majd túlélik őt? A vers dátuma szerint éppen úgy indokolt lehet ez is, az is. (Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben. 1944. augusztus 17.) Persze, világos: egyelőre az élő beszél a halottakról. Ők jelennek meg, olyan váratlanul, tünékenyen, ragaszkodóan, ahogy a halott Jézust látták megjelenni asztaluknál a tanítványok és a kertben a szent asszonyok …

(Hadd mondhassam el itt – ellenpéldaként: Jézus feltámadását én nem nagyon értettem. Nem a tényt, annál semmi sem természetesebb, mint hogy a halott felkel, és tanítványaitól enni kér. A rációját nem értettem. Feltámad, de nem mond több példabeszédet, maga már nem támaszt föl senkit, nem gyógyít … Akkor mire való volt még az a posztumusz negyven nap? Talán csakis arra való, hogy az apostoloknak ne kellessen úgy érezni magukat, hogy ők: túlélők? Lehet, hogy Jézus így akarta megkímélni őket ettől az akarat-elsorvasztó, rossz közérzettől?)

A másik kép – hogy mi ülünk betolakodó vendégként a holtak asztalánál – csak olyanformán játszhatott velünk, mint ahogy az állomáson rostokoló vonatban ülők a másik sínpáron mozduló vonat láttán néha egy pillanatra azt hiszik: ők indultak el. A szerepeknek ez a reverzibilitása nagyon is hozzájárult a modern szellem érzékenységéhez és abszurdra hajló világnézetéhez. Végső soron csakugyan mindegy, vagy mindegy lesz, hogy egy asztalnál ülve ki volt a vendég és ki a házigazda…

1970