Emlékezések Gulyás Pálra

Gulyás Pál nevét, címét a legelső Válasz borítólapján ismertem meg. Micsoda pléiade névsora kívül (Buday, Féja, Fülep, Illyés, Juhász Géza), s belül a szerkesztő neve és címe: Gulyás Pál, Debrecen, Burgundia utca 1. Micsoda erős kezű kocsis lakik ott – gondoltam –, aki gyeplőszáron tart egy ilyen csillagrajt, s hová röpíthetik a lelkünket s a hazát ezzel a Válasz-szekérrel! – S éppen tíz év múlva, midőn a reménybeli égi utasok összetört tagokkal a mélyben hevertek, 1944 októberében, akkor láttam megint Gulyás Pál nevét és címét azokon a levelezőlapokon, amelyeket Kerényi Károlynak eregetett Asconába, s amelyeket hamarosan a gyászjelentése követett.

Nem emlékszem, hogy e két időpont között, ahová neki élete utolsó tíz esztendeje esett, nekem pedig szellemi fejlődésem kezdete, első szakasza, valaha is találkoztam volna vele vagy akár nevével, írásával – legalábbis úgy nem, hogy e találkozás megragadott volna. Holott akkoriban sokat és odaadóan olvastam, s több se kellett volna a könnyen lobbanó érdeklődésnek, mint ezek a Gulyás Pál-versek, amelyekben a legvonzóbb és legmegejtőbb költői tárgyakra lelhetett az olvasó: egy vidéki magányban megtört szívre, egy rossz államrendet felrobbantani kész puskaporos hordóra és a Bölcsek Kövére, amelyben benne van a mindenség titka.

Miből fakadt Gulyás Pál tragédiája? Mármint a mellőzöttsége, s hogy máig oly kevesen ismerik?

Egyik ok – gondolom – az volt, hogy az egyensúly, a realizmus és a nyelvi klasszicizmus jegyeiben fejlődő irodalmunkban naivnak és túlzottnak hatott Gulyás végletes fájdalma, miniszterelnököket fenyegető és világvéget prófétáló haragja és egyetemességre célzó filozófiai igénye.

Ezt a magyar irodalomban mindig idegen (pedig mily gyakori!) fausti lelket Gulyás Pálban Linné természetbölcselete szelídíti – a debreceni füvészkör öröksége. Körülbelül úgy, mint ebben a kis töredékben:

A költőt, akit életében nem ismertem, így képzeltem el: a világ egységének és a kerti virágoknak páros igézetében …

Debrecenben, a Burgundia utca 1. szám alatt.

Gulyás Pál nagyon szép tanulmányban áldoz Madáchnak. Haláluk ez idei évfordulója valószínűleg meghozza majd ennek a kiváló Madách-elemzésnek az újraközlését. Itt most ennek az elemzésnek azok a pillanatai érdekelnek csak, amelyekben a Madách-portré önvallomásnak hat.

Azt hiszem, Gulyásnak ez a legobjektívebb önvallomása.

Vonzalmát Madáchhoz feltehetően az fűti, hogy felismerte: éppoly elátkozottan vidéki költő ő Debrecenben, mint Madách volt Sztregován. S e felismerés másik fele, hogy éppoly lobogó vágy élhetett Madách szívében is, mint az övében, hogy felérje, amit így hív: a világstílust.

„Madách műve – túl a színpadi rendezések látványosságain –: a magyarság jelentékeny erőfeszítése a világstílus felé. Erre az életen át elrejtőző álomra, erre a számítás nélküli, befele fordult, »vidéki« emberiségre ismét szüksége van irodalmunknak.”

Micsoda könyörtelenséggel látja és fogalmazza is meg Madách fátumát (mai szóval: korlátait). És micsoda pokolköröket járhatott meg maga is, Gulyás Pál is, hogy ilyen tapasztalatokkal (vagy ilyen reményekkel?) írjon a költő megváltásáról, mennybemeneteléről, a sikerült Műről:

„Mágikus súly és dilettáns szóömlés különös keverékei ezek a drámák. Alkotó állapota sűrű ködéből rángatja a drámai sablonokat, hogy hősei monológjaiban kifújja szentenciákba préselt életérzéseit, míg végre a hegeli dialektika s egy végzetes év megváltja – látszólag – örök műkedvelőségétől.”

A megváltáshoz még egyéb is kell – kellett volna – Madáchnak is, neki is. A nagy kortársak figyelme, elismerése.

Ennek hiánya miatt kesereg és vádaskodik annyi versében. Például így – ilyen megváltatlanul:

És Madách nevében pedig így:

„Másfél évtized alatt eszmeileg óriásit szökik előre, távlatai kiszélesednek, de visszamarad és lerántja kezdő éveinek epigonizmusa, egy kifejezési angolkór, amelyet egyéni és hazai körülmények – s mint látni fogjuk, nem utolsósorban Arany János is – csak állandósítanak.”

Madách maszkja mögött Gulyás, Aranyé mögött pedig Babits.

De ez most messzire vezetne …

Ahogy távolodik az időben, nemcsak költészetének fénye nőttön nő, de még inkább: az adósságunk iránta.

Sem egyiket elemezni, sem másikat törleszteni nincs itt terünk.

Aki annyit beszélt az eltemetett szóról, mintha húsz évvel ezelőtt csakugyan magával vitte volna szép verseinek csodáit is, a már megírtakét is, a föld alá. Gyerekes daccal, mert életében nem figyeltek rá illő módon.

Vajon nem a maga sírjabeli haragját, panaszát írta-e meg jó előre?

Jóslatai, félelmei sorra betelnek rajta.

Ilyen életveszélyes pálya a költőké.

Hiszen a szelíd angyalokat is felidézte ő. Emelkedett lélekkel halt meg. Végső pillanatáig írta üzeneteit. Ezek közül olvashattam én is néhányat Svájcban.

A legutolsók családjához szólnak. Húsvéti üdvözlések. Ilyen békével (magának a pogányság békéjét vindikálva) és ilyen öntudattal búcsúzott övéitől, hazájától:

Halála küszöbén írta első, igazán boldog sorait. Most húsz esztendeje.

Az ötvenes években Ferenczy Béni finom vésői alatt egy sorozat költőképmás született. A legbensőségesebbnek tekintett műfajban: érmeken. S megannyi elvonuló, magányosságkedvelő vagy magányosságra ítélt költő képmása. Bessenyeié, Berzsenyié, Aranyé, Kölcseyé, Virág Benedeké s utoljára azé, akinek a vidéki lét leginkább börtön volt, s egy életen át szenvedett siralomház: Gulyás Pálé.

Mi vonzotta Ferenczy Bénit ezekhez a múlt félhomályában álló költőkhöz? Ifjúságának olvasmányélményei aligha. Hogy mit olvastak Nagybányán a Ferenczy gyerekek, azt épp az ő emlékezéseiből tudjuk. Kicsit szeszélyes válogatásban az egész világirodalmat, de a fenti költők közül csak Aranyt. Később mikor is találkozhatott velük, épp ezekkel, hosszú vándorévei során, Párizs és Moszkva között? Amikor én, még később, Genfben megismertem őt, a legmegragadóbb vonás benne, első pillanatban, épp a nemes értelemben vett világpolgárságé volt. Megjelenésének és szellemének eleganciája, fölényes nyelvtudása, otthonos és baráti emlékei Európa annyi fővárosából. Abban a nagyon nemzetközi jellegű városban is feltűnt és figyelmet keltett, mint a legjobb hagyományokat őrző európai világfi.

S aztán, hogy itthon találkozunk, lám, szinte csupa remetét mintáz. Odaadóan, testvéri rokonszenvvel.

Igaz, hogy az a Jászai Mari téri lakás is valamiféle remetelak volt akkoriban. Derűs, gazdag, virágos sziget, magasan a Duna fölött úszva, de ahol sem a megteremtett benső harmónia, sem a napról napra születő rajzok, kisbronzok, érmek nem feledtethették a lényeget: hogy számkivetésben él ott a XX. század egyik nagy szobrásza, s a szigetlakók mosolygó diszkréciója nem feledtethette azt sem, hogy – ha jól láttam – egzisztenciájuk alapja a művész feleségének pulóverkötögetése vagy szabása volt. (Még egy hivatalos magánlevélben is nekiszegezték a kérdőjelet, hogy egyáltalán szobrásznak tekinthető-e?)

Akkor csakugyan elégnek látszott erre a portrésorozatra magyarázatul: sorstársakat lelt a költőkben, lelki rokonokat. Ma már, amikor tanúi lehettünk, élete utolsó szakaszában, a nemlét partjairól visszatérő Ferenczy Béni művészete új mutációjának, ez az egykori költők felé fordulása is sokkal érdekesebbnek látszik, hiszen ez mintha már annak az 56 utáni stirb und werdé-nek volna a preludiuma. Perneczky Géza Ferenczyről írva felhívja a figyelmet a költők szerepére, akik segítettek őt kiszabadítani a reneszánsz szépség bűvöletéből – „de maga a szobrász akkor jutott legközelebb költőisteneihez, amikor azoknak lehetetlen vagabundságát, valami nem voltat megteremtő kísérletét vállalta magára”.

Hát igen …

Láttam, hogy ismerkedett meg Ferenczy Gulyás költészetével, hogy szerette meg, s mi ejtette meg őt leginkább benne. Tanulságos ez az út, nem is csak azért, mert Ferenczy Béni legbensőbb affinitásaiból és sorslehetőségeiből revelál valamit, hanem azért is, mert Gulyás költészetének a lényegéhez vezet; melynek központi témája – egyre inkább így érzem –: hogy válthatja meg magát Magyarországon egy művész, halállal vagy halált felérő önmegtagadással, önmegsemmisítéssel? Ahol is a megváltás a Természettel és az Egyetemességgel való új, érvényesebb szerződést ígéri …

Azok a versek, amelyeknek zenéje mellett a Gulyás-érem szándéka megfogant, s az érem elkészült, mind művészekhez szóló versek voltak, művészek posztumuszteljesebb életéről (Mozartéról, Csokonaiéról) vagy éppen egy költőnek posztumuszteljesebb életre való biztatásáról (Babitséról).

Ha a Gulyás-oeuvre-öt végiglapozzuk, különben is azt vesszük észre, hogy az élő barátokhoz vagy reménybeli barátokhoz szóló kötözködő versei mellett ezeknél sokkal nagyobb számban szólnak versei halottakhoz, de mint élőkhöz, az immár meglelt zavartalan dialógus lehetőségének az örömével.

Ilyenféle halálra, újjászületést ígérő halálra biztatja Babitsot. (Mint Szent Pál az első keresztényeket.) Talán csak azért, hogy az olyan hőn óhajtott testvéri dialógust megkezdhesse vele.

Amikor Gulyás Babitsot tetten érni véli klasszicizmusában, szinte szobrászként aposztrofálja:

Amit Gulyás hiányol: az orphikus alászállást egy Anteusénál mélyebb szintű és megsemmisítőbb érintkezésre az anyafölddel, bízva egy szó szerinti újjászületésben, amely már szinkronban lesz a hasonlóképpen megsemmisülő és újjászülető világgal. Íme, a gulyási tanács:

A Csokonai-vers megint egy szobor idézése, önnön klasszicitásban dermedő szoboré, és a szoborhoz megváltásul egy orphikus-népi hangszer szava: a fuvoláé.

Az a vers, amelyet úgy ismételgethettünk, fennszóval, mint egy kedves hanglemezt, Gulyásnak Mozartról szóló verse volt. Nemcsak témája, szerkezete is zenei. Egymástól elkülönülő zárt tételekben, visszatérő motívumokkal. A vers első két tétele: kísérletek Mozart feltámasztására. „A csillagok fénye söpörte s bedobták a meszes gödörbe.” Elébb a költő próbálkozik, prédikátoros-funerátoros imával, hogy innen felhozza, majd a zenekar a g-moll szimfóniába kezdve, kezdi a hatékonyabb költögetést. A várva várt és folyton retardált feltámadás végre itt van a harmadik tétel allegrójában:

S ez a tétel fejeződik be váratlanul (milyen megindult felnevetés köszöntötte mindig ezt a fordulatot!), hogy megszólal egy magyar téma. Mozatra Csokonai. Valamiféle Erzsébet- és Mária-találkozás mintájára: az anyák kerülnek egymás mellé.

S ettől kezdve, a gyermek Mozart életében (olvasás közben hogyne jutna a felolvasó eszébe a Ferenczy Károly-képek piros ruhás Bénije,) a művészet és a távoli nagyvárosok felfedezésének csodás pillanatain most már mindvégig átüt immár nemcsak az elmúlás fájdalma (egy ilyen géniuszé, egy ilyen kisfiúé, az élet királyáé), hanem külön nekünk szólóan, a magyar létezés fájdalma is, amely nem kevésbé szorongató, mint a bécsi temető csontkamrája.

A művészet kettős experienciájáról szóló tanítására, Gulyás Pál tanítására a formálás és a majdnem meghalás egyaránt való szükségességéről (amelyre itt mintha inkább volna alkalom), Ferenczy Béni nem maradt közömbös.

Erre nemcsak az érem a bizonyíték.

1969