Gulyás Pál

Akinek verseit most várja mérték,

az már a föld mélyében hallgat.

Mért nem hallgatta élve a Föld léptét?

Mért nem csinált csendjéből forradalmat?

 

A halála tízéves évfordulójára megjelent – tudtommal egyetlen – cikknek a címe könyörtelen volt: Akit elfeledtünk. Tegyük hozzá – ha még könyörtelenebbnek látszik is –: a feledés és a közöny nem halála után borított fátyolt Gulyás Pál nevére és műveire. Életében is ez volt az osztályrésze. Nem önkínzó átok, hanem önkínzó számvetés volt az, amit így írt meg:

 

Tegyetek hármas koporsóba:
a hallgatás, csend és közöny
hármas börtöne boruljon rám
s nyeljen el a vízözön!

 

Ma inkább azt látjuk, hogy – ha lassacskán is – egyre enged a közöny körülötte: szaporodnak olvasói, támadnak új hívei.

Magam is ezek közül való vagyok. S ezt most azért is mondom meg itt bevezetőben, mert ez az egyetlen jogcímem arra, hogy írjak róla. Hisz nyilvánvaló, hogy írni róla elsősorban azoknak lenne tiszte, akik személyesen ismerték, és verseskönyveiből előrajzolódó költői arcát eleven emlékkel színezhetnék és korrigálhatnák. Én életében nem ismertem meg, csak halála után lettem olvasójává. S így növekedő hatására, népszerűségére is eleven példa. Egy a sok közül. Ez az írás pedig legyen épp annak bizonyítéka, hogy a barátok gyűrűjén már átcsapott költői híre, s hogy költészete áramának nem leszünk rossz vezetői mi: kortársain túli, most következő generációk.

Hiszen számára mégiscsak bennünk kezdődik az utókor.

 

Elfogult olvasója vagyok, és elfogultan is akarok írni róla. Erre nem kell semmiféle mentség, legfeljebb az álobjektívek szemében. Nagyobb baj az, hogy a szeretet elfogultsága, a lelkesedés szárnyakat ad ugyan az érzéseknek, de gátolja a kifejezés pontosságát és folyamatosságát. Az írói kifejezés ugyanis legtöbbször kifullad, ha a lelkesedéssel lépést akar tartani, s könnyen szuperlativusz-pufogatás lesz belőle.

Ezt, persze, szeretném elkerülni.

Az anyag elmélyült ismerete is – bizonyos mértéken túl – inkább gátja a kifejezésnek. Ez nem holmi paradoxon. Mélyebb vizsgálat során, az anyagban elmerülve, előbb-utóbb eljut a vizsgáló oda, hogy – Csokonaival szólva – elmondhatja: „Még több mélységeknek mélyére találok.” Gulyás költészetének különben is van irracionális hínárosa és mélybe csalogató dallama. Nagyszerű élmény át- meg átérezni a költő szédületeit, látomásait és eksztázisát, de az ilyen élményeket nehéz szavakba foglalni. Hogy folytassuk a Csokonai-idézetet, ez már az az állapot lenne, amelyben „lát és habzik az ész, a szív fél és óhajt …”

Ez pedig nem kritikaíróhoz illő lelkiállapot.

Ehhez hasonló nehézség még az is, hogy Gulyás költészetének kedvelőjét, ha beszél vagy ír róla, előbb-utóbb elfogja az a vágy, hogy igazságot szolgáltasson a költőnek. Itt pedig megint olyan distancia választja el azt a helyet, ahová Gulyást az irodalmi közvélemény sorozza, attól a megbecsült helytől, ahol mi őt látni szeretnénk, hogy ezt áthidalni nehéz; az evidencia élménye gyakran kapkodóvá teszi az igazság bizonyítását. Nincs nehezebb, mint fényes nappal megfontolt szóval bizonyítani, hogy süt a nap.

Márpedig Gulyásról nem lehet írni, anélkül hogy ez ne legyen egyúttal kísérlet is évtizedek óta elnapolt és ezzel megpecsételt pörének újrafölvételére, elbagatellizált jelentőségének elismertetésére.

Róla szólva, fenyeget a konfúzusság, a rendszertelenség veszélye. Hagyatéka is épp eléggé rendezetlen, hogy aki minden művét olvasni akarja, eltévedjen. Sajnos, arról le kellett mondanom, hogy a kényelmesebb megoldást választva, időrendben vegyem sorra verseit, és így pályájának egyes szakaszai szerint jellemezzem költészetét. Műveinek az eddigi gyűjteményes kiadása, amelyből megismertem (Az Alföld csendjében), bár ígéri, de nem tartja be az időrendet, úgyhogy költői fejlődésének egyes szakaszairól nem alakult ki bennem világos kép. (Két és fél megjelent s három meg nem jelent kötetének anyaga van ebben kapkodó rostálás után összeömlesztve.) Kéziratos hagyatéka is töméntelen s nehezen áttekinthető. A versek időrendbe szedése csak a most következő válogatásban kezdődött meg, de nem olyan könnyű otthonosan tájékozódni a kéziratoknak ebben az új rendjében. Sőt, éppen most látjuk csak, kronológiailag tisztába téve, hogy milyen nehéz Gulyás költészetének egymás után következő tételeit elhatárolni, mert egész költészetén végigvonulnak a vissza-visszatérő Leitmotivok. Mintha maga a költő is azt akarta volna, hogy versei úgy összekeveredjenek, mint a Sibylla könyvei. Így életművének tagoltsága – különösen 1934 után, tehát utolsó tíz esztendejében – minden rendszerezés ellenére is csak kevéssé szembetűnő. Inkább egyetlen áramnak látszik, egyetlen örvénylő áramnak, amelynek éppen csillapíthatatlan mozgása vall valamilyen nyugtalanságról, egy mindhalálig fel nem oldott feszültségről. Hogy mi volt ez? – azt csupán „körülírta” műveivel. Ezért az a sok variáns, az a néhány folyton visszatérő, más-más fekvésben újra próbált motívum meg az egyes szerencsés, sokat ígérő kifejezéseknek bűvszóvá válása: hol naiv, hol meg telibe találó jelképrendszere. Ezért észlelhető Gulyás költészetében egyszerre valami szabadon áradó s ugyanakkor valami rögeszmésen kötött jelleg.

Meglehet, hogy más kritikusok és olvasók jobban kiolvassák majd költészetének mintáiból a történelmi alapszövetet, s lehet, hogy az eszméknek kristálytiszta rendjét fogják megpillantani ott, ahol mi még csak valami alakra törő s rendkívül vonzó kavargást látunk.

Hadd idézzek most itt egy szakaszt egy korai verséből (A művész tervei), mert úgy érzem, arról beszél itt, amiről mi: költészetének megfoghatatlanságáról. A lombokról ír, mint annyiszor:

 

Olyan művészi volt a rajz,
mint ércbe vésett álom,
s a szél ezer rajzot kavart
keresztül a határon.
Itt és ott sárga lámpaként
nagy sárga lombok égtek,
temetői lámpájaként
a porladó művésznek,
akit egy gondolat a mély
homok csöndjébe vitt,
s a szél táncolva szórja szét
itthagyott terveit.

 

Valóban ilyen az öröksége. Olvasása közben mindig adódik egy-egy szerencsés, teljes fényű pillanat, amelyben nemcsak a részletszépségek, hanem egész költészetének arányai és összefüggései is hirtelen felsejlenek. Ilyen pillanatok reményében írok most Gulyás Pálról, meg-megállva olyan szakaszainál, melyekből ütésszerűen kihallani véltem szívdobbanásait.

Kérem hozzá az olvasó türelmét.

 

 

 

 

Ki tud aludni most? Csupa vér

az egész föld! Testvéri harcra

készül mindenki …

1934. augusztus 17.

péntek hajnalban.

 

Húszéves se volt, mire az első világháborúnak vége lett. S meghalt, még mielőtt a másodiknak vége lett volna. Élete: eleven példa rá, hogy milyen eszeveszettség, mekkora őrület poétának lenni Magyarországon, ahol Csokonai idejében ez még csupán bolondság volt. Életrajza nem kevésbé megrendítő, mint a Juhász Gyuláé, a József Attiláé vagy a Radnótié. Költészete is egy kétségbeesett élet dokumentuma, baljós dobszókíséret a korhoz, megsemmisítő vád.

S nem is csupán ott, ahol költészete a csúcson, az előbb említett költőkkel egy magasságban jár.

Hiszen aránytalanságaiban, töredékességében, gondolatainak lidércnyomásos elnehezedésében még jobban fokozódik, még szívszorítóbbá válik költészetének vádoló ereje. Versei mondanivalójához – amikor már minden kép kevés – odadobja nyomatéknak a maga keserves életét. Amiről a tréfa is mindig olyan keserűre fordul:

 

Itt kódorgok, mint egy limlom,
hideg templom a Nagytemplom,
be van az ilyenkor zárva,
magas vár a püspök vára.
Megyek, merre lábam kullog,
lógatom a kapukulcsot,
mindegy nekem észak és dél,
fütyül felettem a szélvész.
Mért nem fultam meg a kompnál,
mint szépnagyapám, a jobbágy?
Pottyantam volna az árba
Vele együtt a Tiszába!
Vele együtt barmostul,
szekerestül, lovastul!

 

Egyéni tragédiája akkor ilyen tréfás-keserű, amikor debreceni keretben villantja fel. Ott valóban fel se nőhet tragédiává. Csak groteszk túlzásai vallanak az iszonyat méreteiről:

 

Itt élek én Debrecenben,
ebben a porrengetegben,
ez a város régen meghalt,
maradt utána egy aszfalt,
maradt egy-két disznótora,
egy-két kövér professzora …
––  ––  ––  ––  ––  ––  ––
Hát én itten mit csináljak?
Olvasszak hasamból hájat?
Sovány vagyok én pecérnek,
sovány vagyok bőregérnek …
––  ––  ––  ––  ––  ––  ––
Tudom nem ér ez egy krajcárt,
szőr vagyok, poszthúmusz hajszál,
Tisza Kálmán pocsolyáján,
Csokonai kocsonyáján.

 

Itt, ebben a debreceni környezetben, önvallomása mindig: öngyilkoló irónia. Még egy példát erre:

 

Egész életem potya volt,
múzsám mezítláb kutyagolt,
vasútra csak ritkán ültem,
professzorékra fütyültem …
––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––
Nem kell az én csontomra mész,
megesz a föld, mohácsi vész,
ott majd megmászom a holdat,
fejfámon macskák danolnak.
Potya voltam, potyán halok,
úgy megyek az égbe gyalog,
a vén dajkám potyán vett meg,
a papok potyán temetnek.

 

De menten vége minden öniróniának és akasztófahumornak, amint túllép Debrecenen, s országos keretben, népe költőjeként vall magáról. Ilyenkor őt is úgy láthatjuk, igazibb mivoltában, mint aki szintén „országos volt a pusztulásban”.

A franciák azt mondják az önfeláldozóan munkás lelkekről, hogy mindkét végén égetik a gyertyát. Így emésztődött Gulyás Pál is. Szörnyű sorvadozásából fennmaradt fényképeit nézve: illusztrációkat látunk költeményeihez, jobban mondva: költői képei önarcképek is, megannyi Veronika kendője. Figyeljük meg: milyen képre fordítja le azt az újsághírt, hogy Rómában Gömbös hozzákötötte az ország szekerét a fasiszta „tengely”-hez? A vére elfolyatott áldozatnak a képe ez, Gulyás Pál fényképe ez s egyszersmind a háború vágóhídjára szánt országé:

 

Nem tudok aludni, a villanyt lesrófolom, a felsrófolom.
Az éj sem tud elaltatni, ez a földöntúli hatalom.
Az jár eszemben, hogy a vér, mely itt forog testembe zárva,
nem az enyém, nincs is már bennem, ott van valahol egy tartályba,
fent egy toronyban… És alatta fegyveres őrszemek cirkálnak
ha száz lépésre közelítsz, töltött csővel elibed állnak,
kérik a jelszót és jelhangot, azonossági lapot kérnek,
hasztalanul mutogatod, hogy az a vér fent a te véred.
Hosszú alagútak vezetnek a toronyból a föld alatt,
viszik a vért a levegőben csattogó ércmadarak,
viszik Rómába és Berlinbe síneken sikló motorok,
kilencmillió ember vére éjjel-nappal száll és forog!

 

Ennek az 1936. április 3-i éjszakáról keltezett látomásnak döbbenetes méreteit később a valóság igazolta. Aki ezt így tudta átélni, az elégett ebben a látomásban, és kiégett, mint Cassandra a hiábavaló jóslataiban.

De itt még nincs vége a versnek. Az előző képet ódai ünnepélyességgel ismételgeti, szinte litániát mond a miniszterelnökhöz, és azután – no, még egy gyilkos célzás Mussolinire! – az eredeti képet úgy fordítja át, hogy azzal pofájába vágjon a címzettnek, de akkorát és úgy, ahogy az egy ligeti hamiskártyásnak vagy egy élelmiszer-manipulánsnak kijár:

 

Ó te Magyarország sáfárja, hazánk első minisztere,
kilencmillió ember vérét a sors kezedbe tette le!
Kilencmillió ember vére gőzöli be napod és éjed,
kilencmillió ember vérét te kevered és te cseréled!
––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––
Gondoltad-é, midőn vitt a gőz apokaliptikus lova
s ott állt melletted mint egy bálvány Róma feltámadt démona,
gondoltad-é, midőn a vak Történelem rádtérdepelt:
kilencmillió ember vérét milyen kannákba mérted el?

 

Két év múlva, pontosabban: 1938. szeptember 15-én, csütörtök délelőtt tíz órakor, amikor a rádió bemondja, hogy „Anglia miniszterelnöke ma reggel repülőgépre szállt Németország felé” – Gulyás megint verset ír. A történelmi pillanatot a vers mottójában jelzi ilyen pontosan. A vers címe: Most repül! A verset azért idézem, mert megint csak azt igazolja, ami szerintem oly mélységesen jellemző Gulyás költészetére: testén érzi a rossz, a közép-európai történelmet, mint a vámpirt … Valahogy úgy érzi, hogy testének, családjának, az országnak és Európának együtt egyetlen vérköre van, és a bárhol meginduló vérontástól elpusztul ő is. Körülbelül így is történt. Külső seb nélkül – így mondják – elfogyott a vére 44 tavaszán, mint azoké az áldozatoké, akik rafinált gyilkosok keze alatt csak hallják a vércsöpögést, s ettől lassan meghalnak.

De lássuk a verset. Kevésbé képszerű már a látomás és jóval idegesebb. Szinte villámfénnyel sistereg fel itt az a szédítő-vakító-őrjítő evidencia, hogy egy a világ és egy a végzet is generációkon át.

 

Most repül a levegőben,
veri a nagy üres Semmit,
viszi hátán Európát,
viszi hátán Ázsiát,
viszi hátán a jövendőt,
kisfiamnak kisfiát …
Ó Istenem, a csontvázam
van már meg csak, csak azt látom,
nincs árnyékom már, a kőre
üres szemmel bámulok …
Most repül a levegőben,
a levegő hogy zuhog!
––  ––  ––  ––  ––  ––  ––
Most repül a levegőben,
az egész világ holt térkép,
nincs határa semminek,
a határokat széttépték,
összevissza ődöng minden
az emberek véresek,
mindenkiből ömlik a vér,
a vér mindent ellepett.

 

S utána – mint elégetett Sibylla-könyv – még néhány kipontozott sor.

A halkan percegő rémület öblösen visszhangzott föl Gulyás költészetéből. Mintha egész szervezete erre lett volna ráhangolva, hogy elcsitított félelmeknek legyen hangszórójává. A maga pusztulására a világét rímeltette, a világ pusztulására a magáét. Helyszíni jelentése a két világháború közéből így olyan igaz és olyan megrázó, mint egy magát is halálraítéltnek tudó orvos naplója egy önfeledten sugárfertőzésbe hullott városból. Egy személyben hordozza a kollektív betegséget és a kollektív betegséget felfogó tudást is. Gulyás hangja – valljuk be – valóban elviselhetetlen volt, elviselhetetlen, különösen azoknak, akik bíztak benne, hogy különbékét lehet azért kötni a végzettel, mert elvégre is nem eszik olyan forrón a kását, s mert még sohase volt úgy, hogy valahogy ne lett volna … És ilyesmikben bízni eléggé emberi dolog. De Gulyás jóslatai éppoly kevéssé voltak „emberiek”, mint ahogy nem volt emberi az a valóság sem, amely később igazolta jóslatait. Magából kikelve és magába kuporodva ő csak mondta és mondta a magáét, soha ki nem fogyó látomásait a megsemmisülésről. Mindig az utolsó sikoltás jogán. Hadd idézzünk egyik ilyen, már címében is programszerű verséből: „Megsemmisülve – egy üldözési mániás naplójából”.

 

Meg akartok fojtani, föld alá
akartok taposni, már látom,
hogy úszok tűnő délibáb gyanánt
keresztül a zúgó pusztákon,
megsemmisülve, mint ahogy beolvad
a szivárvány a felhők szomorú
ködébe, s mint ahogy széjjelpereg
az elhagyott halotti koszorú.
Testemről lemállik a hús, már csontom
novemberi faként nézi a múlt
ingó kártyavárát, .................................
––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––
........................... én, mint a Semmi
árnyéktalan árnyéka lebegek.
Szél rohan át rajtam, mindenki átrohan
vázlatomon, hajóhadak
futnak át rajtam, tengeralattjárók
robbantják alattam a sugarat,
gyermekeim vére szökik magasra,
mint egy szökőkut, az ő gyászukat
lobogtatom, ők zokognak utánam,
keresik sírva az eltünt utat.
A föld várát tapogatják vakon,
kiszúrt szemmel, jajgatva Ödipusz
gyermekeiként, de jaj, vakok ők is,
szemükből a világosság kifut
s nem tér vissza többé, a végtelenség
csörömpöl fölöttük, a haragos
világűr csillagépítő állványa
tiporja szét őket, mint egy magot,
mint egy rossz magot, Káin lázadó
magvát – – – – – – – – – – – – – – – – –

 

És így tovább. Barátai halála megint csak erre alkalom: apokaliptikus látomásra. Egy festő barátja fölött ilyen halotti beszédet tart, a lehető legzordabbat: művészetének halála és az emberiségé még hátravan. S amilyen zord, olyan esengő is, hogy amit prófétál, be ne teljesedjék.

 

Halott festő, képeid elperegnek, lágy színeit kiszívja majd a Nap,
tájaidat ujabb táj váltja fel, nevedre a felejtés bárdja csap,
közelegnek a Csend óriásai s közelg a Történelem: vérözön,
dühöngeni fog a moloch-idő, tiporni fog ezen a kis kövön …
Szineid lámpáját viszed magaddal! Ó könyörögj érettünk nagy gyerek!
Szólj a föld négy sarkán a négy angyalnak, tartsák erős kezekkel a szelet!
S szólj a hetedik angyalnak: pecsétjét ne törje még fel, a föld még puha,
nincs annyi bűn még … S ne födje a Napnak fényét még szőrből készült gyászruha!

 

Ezek a képek nem egyszerűen egy zaklatott idegrendszernek képzelgései, nem a rossz közérzet párái, nem holmi oktalan lidércnyomások. A bel- és külföldi miniszterelnökök utazgatására írott verseiből láthatjuk, rémülete rövidzárlatként jelentkezik, a sujtó rádióhírek ahogy átfutnak rajta. De épp csak átfutnak. Mert a konkrét történelmi alkalomból máris kinyílik a látomás. S akkor már nem a látott-hallott vagy revelált jelenség a fontos, már nem is az hat elsősorban a valóság erejével, hanem ezeknek láttán: a szorítás a szív körül.

Ebből a szívszorításból szakad ki aztán az átkozódás a nemzet vérének szétpancsolójára vagy a tehetetlenség a kipontozott sorokban, vagy éppen a kétségbeesett kapkodás valami könyörület után.

Erre is lássunk egy példát, erre a sajátos fohászkodásra, amely, persze, átok is ugyanakkor és a tehetetlenség bejelentése is. Egyik ilyen imádságba csukló verse az Itáliához.

Ennek a versének megindítója is valami rádióhír vagy szónoklat lehetett. Ettől válik hirtelen szívszorító valósággá Itália:

 

Eddig olyan volt csak, mint egy papírlap,
mint itt ez a papír az asztalon,
egy térkép volt, vonalak futkosása,
álmodtak a színek hallgatagon.
––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––
Idáig csak egy kép volt, jelkép,
egy eszmei kiterjedés,
nem hallottam messzebbre hangját,
mint egy madárka énekét.
A könyv kalitkájába volt
eddig Itália bezárva. –
most jönnek az Appenninek,
mozdul a tengerek dagálya,
Szent Péternek boltozatától
megsemmisült kis almafám,
eltűnt szobám ..........................................

 

Mi lehetett ez a hír? Az abesszin háború híre? Mindegy. A lényeg az, hogy a csöppnyi debreceni biztonság széttört e hírre, a lényeges az, hogy „meghal Leonardo és Dante”. És így tovább fokozva:

 

Gép robog gép hátán tolongva,
gyujtogat és robbant a gép!
––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––
Hallgasd, Milánó hogy morajlik!
Szinte táncol a fákon a levél,
reng a Nagytemplom kettős tornya …
Most emeli fel öklét a Vezér!
Szemének mit burkol homálya
és ökle mily halállal van tele?
Talpa alatt a föld megindul
s kinyílik az Alvilág krátere.

 

A történelmi katasztrófa képe úgy bomlik át abba a másikba, amely már az emberiség csődjét mutatja, mint Madáchnál. Ahogy ebben a csődben felismeri helyzetét, és hogy mégis tenni mozdul, az is szinte ádámi magány és csak azért is harc:

 

Itt állok az Alföld csendjébe zárva,
fölöttem a fagyasztó csillagok
pincéje ásít, az Ür száll fölöttem …
Ha nincs most egy lehellet, megfagyok!
Idáig úgy takart el, mint egy álcát
s a föld alá buktatott a sötét,
az éjszaka ájult gyermeke voltam,
követtem a forgó Föld tömegét …
De most itt állok a földet ledobva,
bár arcom még csupa homok,
két karomat a napfényre kitárom
s látom a levegőt, mint templomot.

 

A felismerés tárgya pedig valóban luciferi látomány:

 

Itt állok az Alföld csendjében,
nem ismerek embert, barátot,
s látom a nemzetek sorsát,
közelednek a látomások.

 

S ezek a „közeledő látomások” meglepő módon német módiak:

 

Most szúrja át Sigurd szívét
Högni nehéz, éles vasa
s most kukorékol a Föld belsejében
Hel éjfekete kakasa!

 

Ezeket a valóságtól elrugaszkodó látomásokat, hogy utolérte aztán a valóság pár év múlva! Igazak – és mégis mily valószínűtlenek. Hol volt ezeknek a gulyási látomásoknak a „talajuk”? Vagy mint bizonyos egzotikus fák, a levegőbe eresztették gyökereiket? Milyen valószínűtlen a természetrajzuk ezeknek a verseknek – Debrecenben, 1936–38-ban, próbáljuk csak elképzelni: beleágyazva egy vidéki város átlagközvéleményébe, minden egyébtől elszigetelve, a nyaranta balilláktól nyüzsgő városban Gulyás Pál két éven keresztül írja ezt a versét Itáliához, két éven keresztül csigázza magát, hogy kifejezze azt, amiért jobbik esetben csupán bolondnak, rosszabbikban bitangnak taksálják, azt, hogy Olaszországban feltámadt a nihil, az alvilág, az Antikrisztus.

A vers vége: ima. Szépségében Berzsenyi Fohászkodás-ához méltó szakasz ez. De – hogy továbbra is a madáchi fogalmaknál maradjunk – nem az Úrhoz száll, hanem inkább a Föld Szelleméhez. Hogy váltsa meg magát attól, ami a történelemben rossz, vagy semmisüljön meg. Tehát azért a végső vagy-vagyért szól ez az ima, amelyről ma már – itt, az atomkorban – tudjuk, hogy nagyon is lehetséges vagylagosság.

 

– Óh Hatalom, akinek nincs neve,
akit nem látni fűben és homokban,
aki a sírok küszöbe alatt
az élet ingáját hajtod titokban;
aki csak néha csengetsz fel az álom
legalsó emeletjéből, mikor
az éjszakának ránk esik hatalma
s a test az éjtszakával összeforr: –
hozd vissza a Teremtés első fényét,
a Föld forgásának első reményét,
a szélességek közt építs hidat,
feszítsd ki köztük szent átlóidat,
töröld el a dilúvium nyomát
döntsd meg a Történelem vak jogát
és az anyagnak új törvényt teremts,
győzze le a végest a Végtelen,
hadd lássam az ég fényét szabadon …
Vagy oltsd el a lámpákat, Hatalom!

 

Itáliához című versének párja lehetne a Nibelungi köd. (Adhatta volna azt a címet is neki, hogy „Germániához”.) Ennél megint Berzsenyit idézhetnénk, ezúttal mint példaképet a súlyos, kissé avítt mitológiai fegyverzetre. Persze, valamivel is nyíltabb beszéddel életveszélyes lett volna ez a vers 1936-ban, amikor megjelent a Válasz-ban. Így is félreérthetetlen volt már a címe is, az értelme is. A vége ennek is: ima a Megsemmisüléshez. Érdemes megfigyelnünk benne, hogy amikor csak mireánk, magyarokra csendíti ki versének értelmét, akkor se kisebb benne az egyetemesség igénye. Nem idéz külön végzetet nemzetének. A kilencmillió ember vére csak csepp az emberiség tengerében, s Gulyásnál mindig csak erről van szó: az oszthatatlan, egyetlen emberiségről, az élő és élettelen Természet testvéréről.

 

A terhes ég leszállt egész közel,
fejemet nyomják a fellegek,
a tornyoknak nem látom csúcsait,
ismét feltámadtak az óriások,
Thor jön az erdőből a kalapáccsal,
ömlik páncéljáról a vér,
a föld alatt Vulkánusz háborog,
a tengerből Fenrír üvölt, a farkas,
a Montblanc csupa vér, az Alpokon túl
Néró felgyujtotta a Lateránt,
csörömpölnek Trajánusz légiói,
az Óceánt hétszer körülcsavarja
a fájdalom Midgárd-kigyója s mindent
megfojt a nibelungi köd …
Ha tudsz még, pajtás, magyarul,
ragadj ásót-kapát kezedbe,
ásd el az utolsó magyar igét is
örökre! – Villámlanak a pólusok!
Borulj le homlokoddal, mondj imát
északnak, délnek, keletnek, nyugatnak
és kérd az isteni Megsemmisülést,
hogy fogadja be árva csontodat!

 

Azzal kezdtük ezt az előző fejezetet, hogy mennyire egy vérkör fut át a költőn és világán, hogy mennyire személyes és mennyire világtörténelmi egyszerre a lírája.

Az eddigi versek idézése során merültek volna már föl egyéb problémák is. Ne mellőzzük el továbbra is ezeket, vegyük számba inkább, mint keresztúton, a további tájékozódás lehetőségeit!

Az egyik ilyen továbbhaladásra csábító gondolatmenet elindulhat Gulyás költői nyelve és jelképrendszere felé. A másik úton azokat a képeket nézhetnénk végig, amelyeket a költő Magyarországról festett. A harmadik meg Gulyás világnézetét próbálhatná felderíteni …

Mindhárom út azzal kecsegtet, hogy költészetének sűrűjébe visz. Próbáljuk hát sorra valamennyit!

 

Költői nyelve

Nem ezt akartam, óh nem ezt a szót!

A szónak az apját, ükapját!

Hátra akartam futni, messze hátra …

De a szavaknak őse el van ásva.

 

Az „elásott szó” immár másodszor kerül elénkbe.

Másutt meg elásott mitológiai alakokról beszél, akik növényi léttel élnek tovább, s ír arról is, hogy „földbe kell magunkat ásni. Lassan sűllyedő testünkben egy új indulat zsigerje fog zsongani, agyunkban új velő”.

Gyakori kép ez Gulyásnál: a földbe, az éjbe temetkező forma lappangva tovább él, s ha mint forma széthull is, ereje megsokszorosul. Nem csoda tehát, hogy hitt a régi szavak, a mitológiai képek, az orfikus költészet varázserejében. Az egyszer már eltemetett kultúráknak szava végigment a halál és az újjászületés metamorfózisán, megjárta az élő és élettelen anyag határait, ismeri a bomlás és sarjadás pillanatait – s éppen ezért gazdagabb Gulyás szemében – minden más szónál. Így jelennek meg nála, a vulkáni hévvel és erővel feltörő kifejezések mellett, sokszor kritika nélkül, olyan mítikus jelképek is, amelyeknek sosem volt értelmük nálunk, vagy ha volt, már elpárolgott.

Itt azonban figyelembe kell vennünk, hogy Gulyás mondanivalója annyira meghaladta – és olyan sajátos ugrással haladta meg! – a korabeli és debreceni „körebeli” olvasóinak köztudatát, hogy a költőnek valóban törekednie kellett minél több eleven erejű pátoszt kicsikarni a szavakból. Minden eddigi hitből, amelyet okkal vagy oktalanul elevennek hisz, megpróbál oltógallyat venni költészetéhez, hogy ezáltal hittel teljesebb, azaz hitelesebb legyen.

Nem lenne nehéz egy Berzsenyi-pört akasztani a nyakába. Gulyásnál is vannak „gőztorlatok Alpesi”. De ennek a pörnek Berzsenyinél sem volt sok értelme. Különben is Gulyásnak kijutott efféle akadékoskodásból mind ez ideig. Inkább az „engesztelő szózat” van most soron, a Kölcsey-súlyú leszámolás a kritika mulasztásaival, a költőtársak közönyével. De Berzsenyit valóban ne felejtsük el Gulyásról szólva. Stílusukban és sorsukban is volt annyi megegyezés, hogy remélhetjük: egyik a másik titkához adhat kulcsot. Magányosak voltak és eksztázisra hajlamosak, és mindketten jobban hittek a mitológiában, mint az korukban szokás volt. (Egy kisebb, Berzsenyiről szóló versében Gulyás – úgy látszik – vállalja is Berzsenyivel a rokonságot.)

A magányosságnak nagy része van abban, hogy a költő hangja egyénien fejlődjék, önálló sarjadásra kapjon. S arra is nagy kísértő a magány, hogy a szónak, az igének erősebb csengést és nagyobb jelentőséget adjon, mint a valóságnak, amit a szó jelöl. Filozófiában ezt idealizmusnak mondjuk, de a költészetben – ahol a szó olyan sokat jelent – ez még csupán költészet.

Gulyás maga így ír erről a mítoszok felé csábító magányáról:

 

S a lámpa, a parányi lámpa
megvakította a szemem –
s olyan vagyok, mint vén Homérosz:
nem látok, csak emlékezem.
Emlékezem az ős tájakra,
melyekkel a lelkem tele –
forog az Ókeánosz habja,
süvölt Hádesz roppant szele!

 

Nem is csak a görög, hanem a germán, a finn mítoszokból, a román mitikus népmesékből és a keresztény szentek életéből is rajzanak be hősök és képek Gulyás verseibe. Ezek az ősi jelentéssel teljes, testes fogalmak ott segítik legjobban, ahol mondanivalója vitatható lenne, merész vagy paradoxonos. A szláv–magyar testvériségről írva, a merész ügy védelmében fellépteti Szent Cirillt és Szent Lászlót, sőt Petőfit is – aki különben Gulyás költészetében teljesen mitikus alakká válik. Babitscsal szembe a Kalevalá-t szegezi és a Kalevalá-hoz kulcsolt mitizált Adyt. A klasszikus apollói Csokonaival szemben pedig feltámaszt egy más elvű mítoszt, a népköltészetét és ennek élén egy másik, igazibb Csokonait. Krisztus és az Evangélium a régi világ pusztulására szolgál például: „Szétszakadt a betlehemi Krisztusnak óriás palástja, köddé vált a Hegyi Beszéd …” A germán mítoszok véres és vérengző alakjai – mint láttuk – a „Drang nach Osten” képviseletében tűnnek fel a látóhatáron.

Démonizált világ ez. Ahol még az élők is átalakulnak önmaguk ősképévé. Így jön Veres Péter a délibábból, így lesz pokoljáró alakká Oláh Gábor („sokszor hallom a temetői csöndben strázsáló lépteid zaját alul … Te jársz ott alattunk mágneses talppal, viszed fantom tested tótágasát”). S így nevezheti a költő jómagát is „hádeszi tanárnak”.

És vegyük számba még e mellé a nem kevésbé démonizált természettudományos és fiziológiai szótárt, a nem köznapi hőfokra fűtött fogalmakat, mint „atom”, „forma”, „éther”, „szubsztancia” vagy mint a sajátos értelmű, talán a halál véletlenszerűségét jelző „pillanat” stb. Néha mintha tudós-professzor Hatvani magyar-fausti nyelvét hallanánk. Érezni is gyakran, hogy nem komolyan, hanem diáktréfából keveri beszédébe a misztikus és tudákos szavakat. Különösen szatirikus versekben.

Igen, hajlik néha költészete a barokk túlterheltség felé, hajlik játékból a cirkalmas debreceniességre is, de ugyanakkor páratlanul biztos hangsúlyösztönnel tudja a népdal formáját is. (Lásd például A naptalan ház című versét!) A lényeges azonban az, hogy erre is, arra is az ő nyelve hajladozik. Ódában és pastiche-ben, népi ízű balladában és lírai pillanatképben egyaránt felismerhető csalhatatlanul a gulyási hangvétel, mondatfűzés, közérzet és filozófia.

Szemére vetni inkább csak azt lehetne, hogy verseiben sokszor nemcsak a tökéletes vagy találó, tehát érvényes kifejezést adja, hanem a harcot is a tökéletes kifejezésért, a mondanivaló megközelítésének sikertelenebb folyamatait is. Életműve nem remekbe szabott versek sora (van ilyen is benne jócskán!) – hanem folyton újuló kísérlet az egy-két lényeges mondanivaló teljes kifejtésére. Egy-egy gondolat, egy-egy szópár itt is, ott is feltűnik, ismételten, mintha helyüket keresnék a kontextusban, ahol teljes súlyukkal üthetnek. Ahol megtalálják helyüket: jó, ahol nem: ott kizörög az üresjárat. Nagyméretű versei közt éppen ezért ritka az olyan töretlen verse, amelynek sem anyagában, sem arányaiban nincs hiba. (Ilyen tökéletes, nagy ívelésű versének talán csak a Mozart idézésé-t és a Babitshoz szóló Búcsú a mestertől-t fogadhatom el. Mindkettő kompozíciójában érezhető egy versen kívüli ritmus és mérték is. A Mozartban a zene, a Búcsúban pedig az idő, az az öt esztendő, amely elvitte Babitsot, s közben felépítette ezt a verset.)

A távoli kultúrák jeleit és fényeit Gulyás – azt hiszem – azért is gyűjti olyan imádva, mert ezzel is erősödhetik legbensőbb élménye, az, hogy a világ egy. Ezek a halhatatlan jelképek, a kultúrák romolhatatlan elemei időben kötik-fércelik egybe ezt a korokra széthullni akaró világot. Egymásban élünk, megéledünk, elhalunk … Ellentétes ősi princípiumok ma bennünk új csatára kelnek … és így tovább. De mindez már a gulyási világnézet köreibe torkollik.

Az igének erről az időn átütő erejéről sokat írt s nagy apparátussal. De elmondta ezt egyszer nagyon egyszerűen is. Az a címe ennek a versnek, hogy Gyermekem a porban. Itt is nagy témái kerülnek össze jó szomszédságba: az elmúlás, a születés és már távoli kultúra hírnökeként: a dal. De nem az elme munkája hozta össze itt az asszociációt, hanem csak a véletlen tűnődés. Talán ezért is lett ilyen feledhetetlen:

 

Gyermekem a porban játszik némán a homokkal,
kis keze terhétől omlik a könnyű homok.
Most egy dal fut az ajkain át, mint tétova szellő,
dal, mely az édesanyám ajkairól lebegett.
Ezzel a dallal csalta le, szőtte be egykor az álmom,
pillangószárnyú hirtelen álmaimat,
ezzel a dallal zárta szemem … S most gyermekem ajkán
itt van a nóta megint: föl- s lebukó zuhatag!
Dal köti össze a századokat: porló nagyapákat
s hamvukon álmatagon játszadozó unokát.

 

Ez is egyik vezérlő eszméje lehetett Gulyásnak. A kultúra egysége és oszthatatlansága. Ez az eszme mindenesetre harmóniában van világképével, és sok mindent megmagyaráz, többek között nyelvének kedvelt mitikus idézeteit.

 

Hazájáról

Én nem tudok „népi” szóval

kiáltani: befalazták

Tiszadob ó-kapuját,

Debrecenbe láncolt a rabság.

Meghalt a szent világszabadság.

 

Nem volt politikai koncepciója, de utálkozásában és szeretetében olyan következetes volt, hogy az felér a leghatározottabb programmal.

A költészet érdekes paradoxona, hogy Gulyás látomásokra hajló gyúlékony képzelete milyen pontos műszer volt a társadalmi bajok mérésére, kora típusainak röntgenfényű fotografálására.

Minden további magyarázat helyett inkább egy meggyőző idézettel szolgálok. A Háló című versével, amely, ha akarom: panteista vízió, s ha akarom: megsemmisítő kritika és gúnyos halotti búcsúztató valamely egykorú közéleti típus fölött. Íme:

 

Nézd csak, mi lett a nyárfából!
Olyan mint egy rezgő háló:
nincsen lombja, levele,
átlátsz rajta százfele.
Úgy van a légre terítve,
mint egy finom áttört csipke.
Ilyen lesz e vastag bácsi,
holnap rajta is átlátni!
Aranylánca leesik,
potrohája beesik,
méltósága-rangja füst lesz,
nagy kondor haja ezüst lesz.
Hová lesz a hivatala,
zöldposztós íróasztala?
Hová lesz fekete frakkja,
koppanó kemény kalapja?
Leteszik a föld alá,
hol már várja a halál.
Ott sürög-forog magában
a sír sötét kamrájában.
De nem lesz a sír sötét:
föllobbantja mécsesét.
A két szem lesz mécsese,
a csont lesz szövétneke.
Égni fog a nagy test lassan,
mint egy folyton égő katlan.
De a lángnak vége lesz.
S csak egy nyom marad az éjben,
egy pecsét lesz ott szerényen,
egy tűnő rajz, puszta vázlat,
melyen általkukucskálhatsz,
mint ott fenn a rezgő hálón,
téli nyárfán, alva állón.

 

Szatírában szegény irodalmunknak külön baja, hogy a kritika is milyen botfülű a szatírára. Nem vette mindeddig észre az egyik legeredetibb szatirikus hangot, a Gulyás Pálét. A Rontó Pál naplójából című sorozatában olyan telibe találó szatírák vannak, mint például a vaskalapos professzort gúnyoló Naftalin-kabát című. Így szól ez a pokoli szellemességű vádirat a „keresztény kurzusnak” felszínen úszó tökfejei ellen:

 

Mit mások szereztek kínnal,
ő megszerzi naftalinnal:
egy hosszú zakót bemárt,
kész a naftalin-kabát.
A kabátot beíratja,
aztán doktorrá avatja,
ő csak bámul alatta
bölcsen, mint egy darab fa.
Egy nagy Szót elmormog sokszor,
így lesz irodalomdoktor,
otthon vállfára teszi,
szívből gratulál neki.
A többi jön pragmatice,
önként és automatice,
az ég felhős és azur,
kész a méltóságos úr.
Jönnek a halk tányérsapkák,
hozza kiki a kobakját,
ő megdorgálja Lenint,
szétszór egy pint naftalint.
A katedrán a verőfény
pápaszemén meghal önként,
jobban mondva: kiszalad,
otthagyja a négy falat.
Így ülnek ők mély homályban,
naftalinos borzadályban,
mindenki hajlong, idéz,
csattog a mohácsi vész,
háromszáz álgyú halált szór
Toldy Ferenc nadrágjából,
pusztít a pogány náció,
de győz a reformáció!
Ő is győz: zárja az órát,
és hazaviszi zakóját.

 

A debreceni városháza típusairól írott Három ember című, finoman veséző versét bízvást be lehetne tenni Móricz Rokonok-jába illusztrációnak, annyira találkoznak jellemzéseik. Akkor is született a vers: 1931-ben.

A Horthyék–Bethlenék sokat emlegetett s tapintattal neobarokknak nevezett parádés társadalmát egy másik versében Gulyás zseniális vetkőztetőként megfosztja ruháitól és kellékeitől, s egyfelől bemutatja a halálra vált, rozoga testet, másfelől a barokk parádé titkát: a kínos és szomorú ortopédiát. Kitűnő már a vers címe is – az egyre nagyobb pipájú és egyre kevesebb dohányú úri világnak ez a nélkülözhetetlen szava, a már mód nélküli rang beismerése, az a szó, mely maga a hódolatra váró, üres fikció, a nagy nesze-semmi-fogd-meg-jól – azaz: Tiszteletbeli.

 

Nálunk mindenki tiszteletbeli,
rendes címét senki sem viseli.
A doktor tiszteletbeli fődoktor,
a vadász tiszteletbeli lődoktor.
Én azt hiszem, itt minden csak mese,
nincs senkinek saját szervezete:
a fog pótfog, a szem műszem, a láb
koppanó tiszteletbeli faláb.
A pincér tiszteletbeli főpincér,
a cincér tiszteletbeli főcincér.
Nálunk mindenki retteg a kevéstől,
mindenki retteg az egyszerűségtől.
A kézre kesztyűt, a kesztyűre meg
egy újabb kesztyűt húz a tisztelet:
fejünkre védő sisakot teszünk,
tisztelettel mozgatjuk két kezünk,
páránk nincs, hangunk messziről szivárog,
úgy lépünk egymás közt, mint a búvárok.
Mi van kívül, érezni nem szabad,
a levegő barbár, barbár a Nap …
S ha majd tisztelettel rúgunk utolsót,
kapunk egy tiszteletbeli koporsót.

 

Ez a kép, a halál képe, ez kísérti, bármerre néz Magyarországon a költő. „Ez a város régen meghalt” – idéztük már egyik debreceni verséből. Az élet nem élet, hanem csak olyanforma karikatúrája az életnek, mint a hullának szakálla-körme növése. Így lesz belőle is „posztumusz hajszál”.

A halál nem „nagyszerű halál” – hol van az már? –, régen belefulladt a kicsinyességbe, a groteszkbe. Csak az utálatosság és gyűlölködés él túl mindent, ez fogja túlélni – így érzi – a költőt is. Ezzel az átokkal fején átkozza viszont a költő városa reprezentatív embereit:

 

Pukkadjatok fel, mint nagy lomha békák
glóriátok levétől iszapos
talárotokban! S dobjátok utánam
gyászkoszorú gyanánt az iszapot!

 

Társadalomkritikájában így olvad össze a kétségbeejtő tragikum és a nem kevésbé kétségbeejtő groteszk szatíra. Éppen ezért is emlékeztet sokszor Gogolra. Például Gyulai út című versében:

 

Egy havatlan decemberben
ott kóboroltam Gyulán.
Láttam egy-két ifjú embert,
szemükben „égett a láng”,
de nem tudták merre égjen,
égett iránytalanul.
Tisztviselők ranglétrája
a felhőknek volt támasztva
fölöttük s az égbe nyúlt.

 

… S azután találkozik még itt Gyulán, egy ingerült gróffal és egy csontvázzal. Emberhez méltó társaság? Igen, akad az is: az áradó Kőrös partján a fűzfák.

Hasonló tragikus fintorral ír Hajdúhadházról, ahol nem tudna jobb dolgot magának, mint ezt:

 

…lenni repdeső varju,
aki fent a fán károg,
ha jönnek a kakastollas
cérnakesztyűs zsandárok.

 

S e fölött az egyik háborúból alighogy kiláboló, s máris a másik felé bokázó Magyarország fölött ott szól az andalító és vészjósló esti trombitaszó. A groteszk képen át – a trombitáló katona „arca most labdává puffad, most hirtelen lelohad” – áttör a látomás, a valóság: a temető.

 

Óh mennyi anya siratja
e kürtszóra holt fiát
s a földben e trombitára
mennyi csontváz szalutál!
S mennyi anya fog még sírni!
Ez a kürthang a fátum,
úgy száll az élők fölött el,
mint valami fejfákon.
Harminc éve hallgatom már,
harminc tél, nyár tűnt tova,
s mindig ugyanaz a kürtszó,
ugyanaz a katona.
A halálnak trombitáját
hallom este kilenckor,
messze reng a hang s utána
megkondul a harangszó.

 

Mi az élet itt? Egy halottsiratóban leltárba szedi Gulyás egyik barátja életét. Tipikus élet, ez aztán az! Ez volt a summája – summája! –, inkább egy marék száraz homok, mert ez pereg így szét:

 

Életed szét van dobálva
összevissza: kémia,
induló tehervonatok,
kisfiad, Szibéria,
megfagyott fogoly halottak
tonnái, forradalmár
zászlók, tűz, vér, hétesztendő,
nirvánai csavargás,
Kolozsvár, Debrecen, könyörgés,
kérvények, embervadak
röheje, mély, gyászszakállas
taplószivü honfiak …

 

S mi jut a parasztnak ebben a világban? Kétszer is ír az országúton mulató és ácsorgó parasztokról.

 

A legények szemeiből
csendesen párolgott a lőre,
ott táncolt a mennyasszony is,
vitték Józsára esküvőre.
Ő ott nem lát hegyet és tengert,
neki a föld két szegelet:
Alsójózsából majd Felsőbe
s Felsőből Alsóba mehet.

 

Ez jut a parasztnak, ez a régi röghöz kötöttség, amikor pedig már sóvár lelkét vinnék vágyai messzebb. Ezt jelenthetné nekik az országút: belépést az országba, a magukéba – és ki a világba …

 

Az országútra kiállnak,
útjára a világnak,
vágynak az útra, a kőre,
vágynak menni előre.
–– –– –– –– –– –– –– ––
De jön a Csendnek az őre,
a Törvény őre mogorva,
visszaszorítja a porba,
árkok fenekére, avarba,
hogy a nép az Útat ne zavarja.
De mit tehet róla szegényke,
ha nincs már más menedéke?
A búza kalásza penész lett,
nem hallják a régi zenéket …

 

A szűkös élet határán csupa nagybetűs totem, csupa tilalomfa. És közben a vers – figyeljük csak zenéjét! – úgy dalol, mint a madár, lüktet benne a dal.

Gulyást a népiesek között szokták nyilvántartani. Azt hiszem, csupán azért, mert vidéken élt. Ha jelentkezik is nála a népies eszme: mindig mint drámai motívum jelentkezik, mint egy kötelék, mely a választás pillanatában a húsunkba belevág, tehát mint alkalom egy konfliktusra. Így például megírja, hogy a faluba, ahol paraszt ősei éltek, nincs visszaút: „befalazták Tiszadob ókapuját”.

Gulyás irányzata nem az, hogy vissza a népbe, hanem ki, a néppel együtt, a felvilágosodás és világszabadság felé – ha lehet. Mert a kétségbeesése legtöbbször azt mondja, nem lehet. De akkor se választ más irányt. Vagy ezt hirdeti, vagy ezt siratja. De mindig hű hozzá.

Ha remény villan fel benne, ez a remény:

 

 
… ássátok fel
keleten az elrejtett óriást,
aki a világszabadságért
egy évszázada elesett,
hozzátok vissza keletről Petőfit …
 
… Ő legyen a zászló,
a fölemelt jel és felleg …
Hozzátok vissza keletről a zászlót,
amelyben a nemzetek énekelnek.

 

És ha elhamvad benne a remény, mint erre egy évre, 1941-ben, akkor is ez a jelkép-Petőfi jelenik meg – halottan.

 

Mondjátok, mi hír Erdélyben?
– Erdélyben már hull a hó,
alatta fekszik Petőfi
s a szakállas Bem apó.
A zászló a hó alatt van …

 

Az bizonyos, hogy Gulyás csak az olyan művészi formában hitt, amelyben a nép lelke is felvisszhangzik, s amely a természettől nem idegen. Ennek a felismerésnek jegyében fordul el Babitstól, s ezt írja meg mintaképéről, Csokonairól, egyik csodálatos szépségű versében (Csokonai fuvolája):

 

S bár lant csillog kezébe most,
antik lant, apollói bátor –
a nádastól zeng a szobor,
attól a régi fuvolától!
 
… Köddé változott
és elgurult a fuvolája,
s ott sír mégis a lant mögött
a fuvola, ott sír az éjben,
csak süketek vagytok, vakok,
csak a formán csüngtök kevélyen.

 

Erre példakép előtte Csokonai: a szintézisre a népi és a klasszikus kultúra között. S innen már csak egy lépés a másik szintézis: a panteista áhítattal felfogott természet és a történelem között. (Lásd Mozart idézése, amelyben Mozart mellé rendkívül finoman idézi Csokonait is, Diószegi Sárának nevével.)

Szinte megszállottja volt az egyetemesség eszméjének. S ezt a népekre is értette. Amikor legjobban szembefordították valamelyik szomszédjával a magyart, Gulyás rendszerint megírja „alkalmi” költeményét a testvéri csókról, a találkozóról, nemzetek fölötti eszmék jegyében.

Kassa kapui előtt című versében írja – felidézve „Petőfi csókját, Stefan Petrovics s Maria Hruz bolyongó, hontalan, országutakon kóborló fiának csókját”:

 

Ezt a csókot emelem a magasba,
Sylvester csókját, az apostolok
csókját: e csókban két nép lelke ég
s ez az egy csók minden népek felett
ott száll … Legyen minden magyar apostol,
csak úgy magyar, hogyha a végtelen
világ szelleme fú át rajta, másként
üres váz, Gólem, rút Gessler-kalap …

 

Sokszor fellengősek ezek az eszmék, pátosza nemegyszer épp valami kifejezési zavarnak a takarója, de igyekezete mindig helyes: ledobni minden nacionalista elfogultságot. Nem volt iránytűje, de a hazai szorongatásból nosztalgiája jó irányba lendült.

Hányadán volt a magyarsággal?

Utolsó adalékul hozzá, s egyúttal átvezetőül a következő fejezethez, egy részletet idézzünk fel Ady szobra elé című verséből. Akad ebben is épp elég a „fellengős eszmék nyomorúságából”, de milyen biztos egyensúly dolgozik benne, éppen a legnagyobb nacionalista felfordulás küszöbén, 1939 februárjában:

 

Nincs a népekben külön Isten,
egy Isten trónol a világ
rónáin, ő tesz az időnek
hátára nyerget és igát.
Jaj annak, aki megtagadja
a világ élő szövetét
s külön Istent állít magának,
börtöne lesz a vaksötét
cháosz és a haragos égbolt,
melyben a bosszú holdjai
száguldanak …
 

Minden: egy

Szeress mindenkit! Minden: egy!

Mindenkiből egy vér szivárog,

egy ritmus táncára remeg

ország, világ, tenger és város.

 

Juhász Ferenc figyelmeztetett arra, hogy itt a kulcs Gulyás költészetéhez. S nem is csak a Gulyáséhoz. A modern költészetnek egy egész tartományához. A létezés egységének élménye valóban uralkodó gondolat Gulyás igen sok versében, s ahol nem fogalmazza meg, ott is föl-földereng.

Biztatására leírom itt ezt Gulyásról én is, mert olyan igaznak találom felismerését, hogy enélkül éppen a leglényegesebbről nem beszélnénk. Ennek a felismerésnek fényében egyszeriben plasztikussá, elevenné válik a költőről a kép. (Szinte úgy, ahogy Rajzpróba című versében írja apja arcának megelevenedését.)

Ez az élmény – a minden: egy élménye – mint egy hirtelenül megtáguló horizont, Gulyásnál legtöbbször szívszorongató és döbbenetes érzést kelt, de ugyanakkor emelkedett és magasztos érzések is járnak vele. A halálfélelemben pedig ez a legerősebb vigasztalása.

Mert persze, hogy a halál félelmében fogant ez az élmény, és a halál ellen. Gulyás költészetére nagyon igaz az a régi mondás, hogy aligha filozofálna az ember, ha halál nem volna. Ihlete nagyon sokszor gyullad ki efféle riadalomban s máris ilyen ámulatra:

 

Mielőtt visszahívsz a mélybe,
tárulj ki, termő rejtelem!

 

Első önálló kötetének címadó verse is a sírokon növő virágok banális képét fokozza látomássá: „misztikus ünnepi asztallá”.

Családja tagjai – mint a mesében – beleköltöznek a fákba, virágokba, vagy azonosulnak a Nappal, a Földdel …

 

Mondjátok meg: hol van édesanyám?
Tegnap elmentem a holt nyárfa mellett –
s olyan szomorúan nézett reám
lombjával, hogy rögtön zokogni kellett …
mondjátok meg, hol van édesanyám?

 

Másutt meg – miként az ősi cseremisz népdal, mely a nyílótulipán-arcú Napban az anyát látja:

 

Ismeritek a lassan elmerülő
Napot, anyánkat, édes jó anyánkat?

 

S már kapcsolódik is tovább a kép, a Nap-anya képe a Föld-anyáéval:

 

Midőn egyszer lement és zord homály lett,
ledobtam a nyomára testemet.
Már fent az ormokon hűs szél süvöltött,
de még a föld meleg volt, ábrándos és meleg.

 

Ez – ha tetszik – az anya halála után a temetői föld, melyen átérzik a holt szíve melege, de – ha úgy tetszik – csupán a lebukó Nap után a napmeleget visszasugárzó talaj. Így is, úgy is pontosan stimmel a kép. Mind a két értelme egyszerre és azonos intenzitással szól, s így lesz a föld ebben a költeményben azzá, ami a mítoszban: áldott méhű, kegyes anyává, a termés istennőjévé.

Kozmikus látókör és odaadó figyelem, ez kell ahhoz, hogy megnyíljon a költőnek a termő rejtelem:

 

A Föld, a Nap, s a Viz frigye most szövi
a halhatatlanság üde láncait:
most száll ki bűvölő kezükből
párja után repeső madárka,
parányi szárnyát bontogató bogár
egy harmatos fű hajladozó hegyén,
s a fák ködébe visszaringó
gyermeki őz szeme tiszta fénye.

 

Egyik versében leírja, hogy az erdőből hazahoz két kis makkot, s otthon cserépbe ülteti. Mi történt? A mindennapos csoda:

 

… két új levél szilárd alakja
táncolt a szűk cserép felett.
Ketten táncoltak egy ütemre,
két vad csapongó lepkeként,
s fölöttük a csalogató Nap
pengette arany hangszerét.

 

Így lesz felemelő, így lesz himnuszt zendítő az élmény: egyetlen összefüggő varázsgyűrűben élünk. Gulyás filozófiája, hogy ne féljünk tőle, adjuk át magunkat a körforgás hullámainak. Az utolsó Ige című aforisztikus summázásában írja:

 

Mentse meg egymást mindenki a földön! Az eső mentse meg a magot,
s legyen boldog a mag, ha belőle az akác feltámadott!
Mentsen meg az akác a haláltól, ha tél van és a Nap lemegyen,
s lehellje beléd szintjátszó lelkét sugárzó-melegen!
Te is ments meg engem a Semmitől: csak egy forró napot adj
s tested forgó tündérkastélyából nyisd ki felém az ablakokat!

 

Ez az élet-halált összefogó panteizmus filozófiának nem új, de spontán életérzésnek, költői élménynek azért mindig új lehet. Néha mintha a debreceni füvészkör hangját vinné tovább és figyelmes természetszeretetét.

Így elmélkedik a kályhában égő akácfa fölött:

 

még tavaly lombot fakasztott
és virágokat nevelt,
lelke édes illatáért
langyos esti szél epedt
s tőle csurranó pohárt kért
fent a fürge méhsereg.
Rajta folyt a föld az égbe,
mint a víz a kúton át,
s rajta látott fényt a föld, e
titkos alagúton át.

 

Másutt is egészen nyíltan Csokonai szellemében és Csokonai zenéjére békíti össze a halál gondolatát az életörömmel. Így kezdi a Költők tavasza című himnuszát:

 

Hány költő írt már a Napról,
hány költő nézte a Holdat,
hány üzent a szép tavaszról,
hány poéta, ki elporladt!
Én is nemsokára porrá
válok, mint egy kődarab
dőlök végig bús szoborrá
az egyhangú föld alatt.
Evoe, eltűnik a hó!
Jön a fű a föld alól!
Piroslik a szép mályva!
Ég a tavasz lámpája!
Csapjuk össze tenyerünket,
holnap szabadok leszünk,
felhő verdesi fejünket,
a felhők közt repdesünk!

 

És most külön és hosszan kéne beszélni a fákról, amiknek igézete alól nem szabadulhat fel soha Gulyás. Az újulás és a halál, a szerelem és a minden-mindegy, a gyermek és az apa-anya képe mind előtűnik nála a fák alkalmából. Utoljára Paál Lászlót babonázták meg így a fák, a lombok:

 

… és úgy húzza lelkemet
a zöld anyag közömbös csillogása,
mint egy titokzatos, zöld mágnes.

 

Mintha a fákban vált volna legjobban érzékelhetővé mindaz, amit felismert a természetben, ámulatra méltó tanulságot, titkot – mintha az egész költészet és minden egyes költemény egy zöld faággal kezdődnék, mint a román népdalok: a „frunza verdé”-vel –, mintha megismerésre és ihletre csak az ő lombjuk adhatna sugalmat – így ápolja, imádja, oltja, neveli verseiben a fák képét és emlékét.

Ha voltak neki antik jósokat idéző hangjai, sibyllai révületei – a lombsusogásból jósló Pythiával tarthatott rokonságot, annyi szent. Beleszédül az ember Gulyás fákról szóló verseibe. De hátha épp ezt az élményét akarta közölni: a szédületet? Hiszen ő is a fák varázslata alatt élt:

 

Olyan lázasan ragyog a lomb
árnyékos mély szeme!
Oly mély, hogy szinte tántorogva
tekintek már bele.

 

(Emmanuel Lochac egysoros versére – talán így fordíthatnám: „A legmegejtőbb fantomok a fák fantomjai” – rárímel Gulyás Pál majd mindegyik verse.)

De a társadalomban társtalanul maradott ember hiába menekül a természethez. Tartós idillben nem lehet része, az „atra cura” követi, megbántott lelke éppúgy riadozik, szíve éppúgy szorong, mint Debrecenben vagy a történelem kutyaszorítójában. A csillagos ég nemcsak felemel, rá is ülhet lelkünkre. A természet körforgását morzsoló malomként érzi magán, aki már megtörten tekint szét a mindenségben. Ádám csillagközi útja éppoly reménytelen, mint vegetálása az elárvult Földön, mint magánya volt a falanszterben. Gulyás panteisztikus örömeinek visszája: a mindenséghez mért magánya. S ennek képei pedig szinte logikusan fejlenek ki debreceni elhagyatottságának képeiből:

 

Az én révületem a levegő
tengernyomása, az ég ballada-
torlaszai, a Föld jégsarkai
között futó szelek filmszallaga.
Ez itt az alföldi bús pusztaság,
nincs semmi már, csak puszta két karom,
mégis enyém lesz az egész világ
forgása, e folyton forgó malom,
mihelyt két árva karomat kitárom,
mihelyt összecsapom két tenyerem …
Itt fekszik két szál karomon a tenger
s úgy ringatózik, mint egy mérlegen.

 

A természet nem adhat menedékjogot. Nem adott Vörösmartynak, nem adott József Attilának, Szabó Lőrincnek, Juhásznak. Nem adott Gulyásnak sem. Hiába esengett hozzá, hiába dicsérte. Csak egy nagyobb színpadot adott, ahol emberi végzetdrámáját tovább játszhatta. A Debrecenben kezdődő dráma ez, a Debrecenbe láncolt Prométheusz drámája, amelyhez a Mindenség csak olyan díszlet, mint – Berlinben, színházban láttam így – Faust mennyországa, amely német tájban, a város kapuja előtt, egy dombon áll.

… És a létezés varázsgyűrűjéből circulus vitiosus lesz, és a természet tündéri metamorfózisai csak arra lesznek jók, hogy a költő lidércfényként lássa fellobbanni az alakuló anyagon az öntudatot, a szerelmet, a halálfélelmet.

Itt vagyunk a jellegzetes világháborúk közti látomásoknál. De Magyarország, a kontinens már csak ugródeszka, föl, a kozmikus képek közé, ahol az elemek a statiszták, mint Lear király körül a viharban a „gondolatnál gyorsabb kéntüzek”.

 

Dermedten járnak a testek az utcán,
két lábuk, mint két ércmankó kopog.
Mintha sírboltból szállna fel a hang,
egy befalazott kripta üregéből.
Mindenki jár-kél-fut önnön halálán
a cél után, mely a sírból világít.
Csak egy imádság kellene, szelíd
éjféli imádság, ajkunk helyett
csak egy akácnak levele mozogna,
de nincs levél, az élet megfagyott …
Ennek a fagynak nem lesz soha vége,
jég-ibolyát fog szülni április,
a május jég-gyöngyvirágot terem,
jég lesz a nyár s az augusztusi égből
a Nap tüze csörömpölve bukik le!
A bosszú és a gyűlölet fagya
lobog ki az emberek jégszeméből,
az anya megátkozza gyermekét,
s a gyermek anyját sírba kergeti!
Más pályát választ az űrben a Föld,
ellipszisét otthagyva más Napot,
egy üstökösnek a hiperboláján
rohan az ég borzalmai felé …

 

Így bomlik fel végül a „minden: egy” mégis ama kettős világra, ahol is a Jó és a Gonosz harcának óriás árnyai jelennek meg a költő derűs és kétségbeesett hangulataiban. Mert a költő a történelem konfliktusait legtöbbször úgy éli át, hogy felépíti magában a világ értelmét, és azután összerombolja, azután megint felépíti, azután megint összerombolja, azután megint felépíti …

 

Nem ismerem életét annyira, hogy sértődéseinek, csalódásainak sorát elszámláljam. Ennek már úgyis csak az Isten lehet a tudója …

De egy-egy konfliktusa úgy világít ki a verseiből, hogy drámát lehetne írni belőle. Ilyen hevülete, ilyen jellemeket metsző fénybe borító haragja van a Gulyás-Babits konfliktusnak.

1928-ban Gulyás Pál hódol Babits előtt. A Misztikus ünnepi asztal című kötete végén egy verset intéz hozzá. Szép, komoly vers ez, egy szép és sokat ígérő kötetben – Dantéhoz hasonlítja benne Gulyás Babitsot. (S micsoda hatalmas rím lesz itt Dante piedesztálja: „emberiség-lemente”.) A versforma is bók: terzina.

 

Emlékszem még, mily dermesztő hidegben
láttalak legutóbb: egy óriási
sírkert volt Magyarország, s a kietlen
fojtó ködön át nem tudtunk kiáltni,
az ágyuk torka szivünknek meredt, –
inkább szerettük volna a halált mi.
Ekkor láttam meg két komoly szemed:
alkony volt, zord emberiség-lemente,
melynek úgy álltál romjai felett,
mint a Pokol égő bástyáin Dante.

 

Nem tudom, Babits mit szólt hozzá, gondolom, semmit, mert amikor öt-hat év múlva megszólalt, úgy tett, mint aki csak akkor veszi észre, hogy Gulyás egyáltalán a világon van.

A Tékozló című új Gulyás-kötetről írt Babits bírálatot. A bírálat veleje az volt, hogy Gulyás tetszelegve tocsog valami debreceni egzotikumban, és azt se igen tudja Európáról, hogy eszik vagy isszák.

Ha már érzem itt a drámát, itt a feladat is: próbálom „átélni” Babitsot. Brissagóban ül – onnan keltezte kritikáját, pálmák alól –, a kertben, ahonnan – házigazdája szerint – a világ egyik legszebb kilátása nyílik. Lába előtt a Lago Maggiore, mögötte a svájci Alpok havasai, és szemben már Olaszország, épp az a kis falu, ahol az édes Bernardino Luini született … Milyen valószínűtlenül távoli, mennyire nem is igaz innét egy debreceni költőnek panasza arról, hogy költő és hogy debreceni. Nagy lehetett a kísértés, hogy onnét, Brissagóból, ahonnan mint egy páholyból lehet bekönyökölni Itáliába, a jó sors kegyeltjeinek ezen a nemzetközi találkozóhelyén, elhárítsa magától azt, ami az otthoni nyomorúságra emlékeztette.

De mégis! Van, amit a legnagyobb rosszindulattal és a legnagyobb jóindulattal sem tudok átélni. Nézem a Tékozló kötetet, igyekszem Babits szemével olvasni. Mindjárt az első versben: „Mint az olajfa hajló derekán levelek rügye támad/ s bontakozó rügyüket lengeti lágyan a szél:/ úgy nyílt emberi formám szét …” stb.

De hiszen ez és az effajta sorok nem lehettek idegenek Babitstól! S tovább: „ily különös képlet voltam, burkolt ige, melyet Pythiaként rebegett titkon a hű szerelem …”

Hogy nem vette észre Babits a hozzá oly közel álló gulyási hangokat? Az eksztázisba csapó intellektuális élményeket? A címadó versben, ahogy a ribizlibokrot leírja:

 

Óh mondd, hova tűn
a régi kesergés?
Mindenfelül int
örömarccal a termés:
Sárgán, pirosan
ezer pici földgömb,
nézd, – mámorosan
a Földből előjön!
S mint mappa vidékén
a délköröket,
úgy látod e gömbön
a halk ereket.
Ezer pici gömb
így néz föl a Napba,
héj-ablakain
átcsillog a magja …

 

Voltaképp Gulyás közel áll Babitshoz. Mindkettejük költészetében megnyílik az az örvény, amely szédítő, ha belenézel a közepébe, de mulatságos is, hogy a peremén milyen kitartóan táncolnak az olvasmányok bűvszavai. Igaz, hogy Babits költészetéről ez a hab akkor már javában letisztulóban volt, amikor Gulyás Pál jelentkezett. Vagy éppen az feszélyezte volna Babitsot, hogy Gulyás a maga meghaladott stílustörekvéseire emlékeztette? Csak találgatni lehet, hogy honnan támadhatott ez az idegenség két olyan költő között, akik formában oly sokszor voltak hasonlatosak, s akik megegyezhettek volna, ha másban nem, legalábbis közös Dantéért rajongásukban?

Az is lehet, hogy a kötetben programszerűnek – végzetszerűnek – bemutatott Csokonai–Gulyás párhuzam hívta ki maga ellen a lappangó Kazinczyt.

Nem tudom. Gulyás később egy megrázó versciklust szentel kettejük konfliktusának. (Búcsú a mestertől.) Először is magyarázza újabb jelentkezését – a háborútól félelmében, Európa védelmében nyújtja kezét.

 

Bocsánat, Mester, hogy kopogtatok
ismét! Pirúlok! Szégyen fojtogatja
a torkomat. Születtem volna bár
soha-napján! Lennék bár bódult nagy fa,
mint így soványan, csontig, koponyáig
lefogyva, tört szemekkel és beteg
szívvel, árkok csúszós partján botolva
batyuzni kétes költeményeket.
De mit tegyek? Egy hajcsár áll mögöttem
és dörömbölni kell, ha betörik
Szent Péter templomának boltozatja
és fél-Európát rommá lövik …

 

A program, amit Babitsnak kínál, persze, kéretlenül és persze, elfogadhatatlanul: vissza a természethez, a mítoszokhoz, az elfelejtett Adyhoz.

Gulyásnak nagyon igaza van abban, hogy Babits eltávolodott Adytól és mindattól, amire Ady rokonian idézhető. Másrészt Gulyás is eltávolodott Adytól, mert nem látott benne mást holmi mítikus ős-Kajánnál. Ilyenformán mindkettejükre rávallanak ezek a sorok, Gulyás Pál ezután következő, megint csak perelő hangú versének sorai. (Úgy látszik, előző versére választ várt Babitstól, s hogy hiába várta, hat hét múlva adresszálta hozzá ezt az újabb verset, Utolsó szó címen.)

 

Te elfutottál a világ
zajától a dodonai
csendbe, s feléd súgta utolsó
igéjét Vipunen–Ady …
Hol vannak öntött szavaid,
szavak, kik egyre olvadóbbak?
Ki tett a kőnél Niobébbá?
S ki tette, hogy mint egy kivert Kain
futok üres szívvel, kerget a puszta,
s a porban úsznak látomásaim …

 

S azután még egy kis vers, 1941. augusztus 6-i dátummal.

A régi tanács első fele lámcsak bevált. Babits halott. Immár nincs akadálya, hogy megtapasztalhassa Gulyás igazát a „stirb und werde” lehetőségeiről:

 

Most megtudod majd lent, ki volt barátod,
kinek esküje volt forró s hideg:
ha majd a régi esküket lerázod,
ha új ered nő lent és új szived.

 

Kettejük perét azért idéztem részletesebben, mert Babits elutasító állásfoglalása nagy hatással volt Gulyás sorsára, s talán nem tévedek, ha úgy vélem, hogy még ma is hat.

Vidéken maradottsága, a vidéki költőt tetemesebben érő igazságtalanságok is hozzájárultak ahhoz, hogy érzékenyebben reagáljon minden ellentétre, amely közte és Babits vagy más sikeres fővárosi költő között adódott. S a sértett emberek gyilkosan lényegre tapintó pillantásaival kapta el pályatársainak legjellemzőbb vonásait, és legrejtettebb hajlandóságukra csap rá egy-egy jelzőjével.

De nem kevésbé lucidus jellemlátó a lelkes, baráti versekben. Móricz, Kerényi Károly, Veres Péter, Németh László páratlan elevenséggel élnek verseiben. Mert nem csak mindennapi mozdulatukat vázolja föl, hanem azt is, ahogy a történelem mozdul bennük, a magyar történelem.

Például:

 

Veres Péter betoppant,
csizmája nagyot koppant …
… Messziről jött, délelőtt,
hozta a friss levegőt,
hozta kintről a fagyot,
hozta a csendőrszagot.
Veres Péter van ezer,
tízezer és százezer:
jönnek a délibábból,
hortobágyi határból …
Itt egy pálca, kettőt ints,
Veres Péter van és nincs!
Háromszor ints: elpusztul,
szekerestül, falvastul!
Hisz még meg se született,
félig árnyék, félig test,
az éjszaka árnyéka,
a kelő Nap játéka …
Mért szülessen meg, mire,
a fekete semmire?

 

Akiket nem ismert, azoknak a soraiból is olyan dermesztő biztonsággal olvasta ki sorsukat, mint egy hivatásos léleklátó. Egy korai Radnóti-kötetre ezt írta feleletül vagy talán – ma már így látjuk – jóslatul inkább: „S rántsd le magaddal Dugovicsként versed végső hasonlatát!”

Kortársairól írva, legtöbbször nyíltan magára is fordítja a szót. Nincsen ebben semmi kivetnivaló. Természetes, hogy a költő versenytársának érzi kora többi költőjét, hogy elhatárolja magát tőlük, vagy épp szövetséget köt velük, hogy egyáltalán szemmel tartja őket, hogy eredményeik láttán felébred benne is a becsvágy vagy éppen a magatehetetlenség érzése. Méri magát hozzájuk, és mérkőzik velük.

Nincsen ebben semmi kivetnivaló. Madarat tolláról, költőt versenytársairól …

Gulyás meglepő tisztán látja, kitől mi választja el, s kivel mi köti össze. Így vallja mindig testvérének Németh Lászlót. (Vajon nem Németh László Kertmagyarországának fái, lombjai integetnek olyan búsan, olyan megejtően Gulyás Pál verseiben?) Nemcsak eszméikben azok, sorsukban is.

 

Barátom lásd, a csapda kész,
itt vagyunk ketten a veremben.

 

… Hogy aztán homályos célzásokban gazdag átkot szórjon a kettejüket verembe ejtő írótársaságra. Gondosan részletezi, milyen legyen a végítélet ezen az irodalmi világon. A jó átkozódók tudnak csak így átkozódni: parttalan dühvel és apróbb részletekre is kiterjeszkedve. Akárcsak Shakespeare hősei:

 

… törjenek össze a Föld tükrei,
melyekben kendőznek az aktorok,
a folyamok tükre mind törjön össze,
az Óceán tükre hasadjon ketté, –
egész világ csal és színészkedik,
az ősi bűn szűz maszkot ölt magára,
Petőfi-maszkot húznak a pumák
ábrázatukra, – nyíltság, egyenesség
talmi fényét hazudják a világnak
süket fülébe …

 

Az irodalmi harc így köröz föl nála oda, ahol a lét és nemlét harcává válik, lelkiismereti harccá, melyben üdvössége a tét.

Haragjaival és rajongó szeretetével, esengésével és utálkozásaival eleve kimérte helyét a két háború közti irodalomban – mint bátor halandók leendő sírjukat.

Ironikus sírversében értetlen kritikusainak sommás ítéletét mondja ki, előlegezve, a maga fejére – „népiesek” másodrangú csillaga:

 

Én vagyok Németh László holdja,
Veres Péter, Sinka heroldja.
Nincs fényem, általuk pislantok.
Fogadjatok be, óh sirhantok!

 

Karnyóné komikus sirámaiból ismerős ez az irónia. Ott tört össze így nevetve egy poétaszív.

 

… faveat mihi crypta.

 

1944 kora tavaszán Asconában jártam, a Lago Maggiore partján, nem messzire attól a brissagói villától, ahol Babits emlékezetes kritikáját írta annak idején Gulyásról.

Itt, Asconában egy délutánt tölthettem el Kerényi Károly házában. A táj és a történelmi pillanat, a beszélgetésnek nem egy fordulata, s magának a házigazdának személye – akit addig csak katedrán láttam – feledhetetlennek látszó emlékként maradt meg bennem. Nagy intenzitása volt annak a pár órának …

A beszélgetés során Kerényi egy hazulról jött levelezőlapot tett elém. Vers volt rajta. Felolvasta. Gulyás Pál verses üzenete volt ez – amit akkor még nem tudtam – halálos ágyáról. Ebben a baráti tolmácsolásban Gulyás Pál sorsa és költészete – amelyről addig szintén édeskeveset tudtam, de most, ahogy ebbe a végbúcsúba tördelve elénkbe tárult – megrendítően hatott. Talán része volt benne annak is, hogy ez a délután már amúgy is felajzotta fogékonyságunkat a nagy érzésekre és eszmékre. Legválságosabb pillanatait élte odahaza az ország.

A levelezőlap egyes soraira ma is emlékszem, a felolvasó sajátos, kissé recitáló hangsúlyaival hallom:

 

Nincs itt eszme, nincs itt való,
csak hull a hó, csak hull a hó.

 

Azután egy latinul írt vers töredékére is emlékszem. Azt hiszem, a „scripta” szóra rímelt ez a sor: … faveat mihi crypta.

Mindenesetre valami olyasmi, hogy legyen nekem könnyű a föld – vagy: kegyelmezzen nekem a sír.

Hamar esteledett, és az estével az Alpokról lejött a tél. Odabent a házban előkerült az Alföld csendjében kötete. Egymás után olvasta fel házigazdám kedvelt, nagy verseit: az Isten követjé-t, a Búcsú a mestertől-t.

Hogy ma csak elfogultan tudok írni Gulyásról, annak részint ez az emlék is oka. Verseinek akkor felém csapó heve azóta sem hűlt ki.

És ma, ebben a békésebb korban is fel tudják idézni versei azt a tragikus életérzést, amelyről a legtragédiátlanabb korban sem szabad elfeledkeznünk.

1956. augusztus

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]