József Attila-napló

(Horváth Imre: a „Sárga Ház”-ciklusból.)

Ez az ország sokszor nem volt meg a térképen, de itt, Nagy Kázmér székesegyházának a kriptájában, a halottak mindig a lengyel nemzeti nagylétet hirdették, mereven, konokul, tömegtüntetésben. Itt vannak a Jagellók, a Potockiak, a Szobieszkyek, a szabadság védszentjei: Poniatowsky József és Kosciuszko Tádé, és itt van ezüstkoporsójában a mennyei patrónus is: Szent Szaniszló. És vörös márvány síremlék alatt itt nyugszik a nagy király: Báthory István.

A ráccsal elzárt kápolna előtt a magyarok mindig megállanak. Egy perccel tovább is, mint a többi látogató. Előttünk is járhattak itt magyar honfitársak. Friss koszorú, piros-fehér-zöld szalaggal.

„A szegedi József Attila Egyetem diákjai …”

No, melyik a nagyobbik magyar karrier? Az Opos nemzetségből királyságra jutni Lengyelben vagy a vagányok félig lúdtalpú Attilájából – Csin-bin! – Egyetemmé lenni, Alma Materré?

Mert ide már így tették le a szegedi diákok – a József Attila Egyetem nevével – koszorújukat.

 

Lidi nénémnek öccse itt, Batu khán pesti rokona …

 

Olyan magától értődő természetességgel fest itt József Attila neve e királyságig feltört oligarcha sírján, mintha egy másik fejedelemé, egy felséges rokoné volna.

Egy világhódító II. Attiláé.

 

Hejh burzsoá! hejh proletár! –

 

De miféle szerénység ez is? Mondjuk csak hozzá bátran: hejh szentek és hejh lengyel királyok –

 

én, József Attila itt vagyok!

Mindig különösképp szerettem az Óda végén a „hajnali részegség” eksztázisát, a halálnak és az újjongó megdicsőülésnek az élményét a kelő Nappal szemben, a legszemléletesebb képet arra, hogy a költő „magán kívül van” – a szíve legalábbis:

 

… Hallom, amint fölöttem csattog, ver a szivem.

 

Hölderlint olvasva, feltűnik a hajnali elragadtatásnak ugyanez a képe. A kiszakadó szívvel. Panthea és Empedoklész találkozásánál.

„És mikor lelkem frissült örömben először bontakozott a sokáig nélkülözött világba, s szemem fiatal kíváncsisággal itta a napfényt … Ó, mint hajnali felhő, úgy úszott szívem a fenséges, édes fény felé …” (Hajnal Gábor fordítása.)

Különben Empedoklész épp annak a hiánytalanul teljes természetnek a megtestesülése, amely József Attilának itt revelálódik, az Ódá-ban:

 

Hullámzó dombok emelkednek, csillagképek rezegnek benned, tavak mozdulnak, munkálnak gyárak, sürög millió élő állat, bogár, hinár, a kegyetlenség és a jóság; nap süt, homályló északi fény borong – tartalmaidban ott bolyong az öntudatlan örökkévalóság.

 

Közhely már, hogy az Ódá-ban mennyire materialista képeken gyullad az eksztázis. S vajon Empedoklész elragadó (szicíliaiakat és Hölderlint egyaránt elragadó) lénye nem egy materialista filozófián gyullad ki?

„A semmiből nem lehet semmi, és ami van, el nem enyészik.”

Nagyon szeretem azt a filmet, amit ma este vetítenek. A hosszútávfutó magányossága. Odahaza már láttam, még a nyáron, a szinkrongyár hűvösvölgyi műtermében. Jólesik itt viszontlátni. Szinte hazai emlékként támad fel a vásznon az angol külváros és a ligetes táj. Ebből a Csendes-óceán-parti trópusi éjszakából minden, ami Európa, már a szülőföld igézetével hat. Üzenet hát ez is a szűkebbik hazából. Hogy is mondták régebben? Az óhazából.

Különben is, nagyon szép film!

Olyasmiről szól, hogy nehéz szívvel nem lehet befutni a célba, még a csodafutónak sem.

Pedig itt van a pálya előtte, és itt a nagy esély: most lehetne visszafutnia a számkivetettségéből a társadalomba. A célszalag mögött biztató mosollyal, vasárnapi ünneplőben ott ül Anglia, és zeneszóval várja a győztest. De a hosszútávfutó az apja halálára emlékszik, az otthoni nyomorúságra, a tüdőbajra, az anyja pofonjára, és az utolsó pillanatban, a cél előtt kiáll a versenyből. Lehúzták az emlékek. Letört. Nem bírt felejteni …

József Attilára kell gondolnom, az ő sorsára.

József Attila sorsa, persze, sokkalta nagyobb ennél, de a bánata neki is ebből az anyagból volt.

Amikor a futó fiú váratlanul megtorpant pár méternyire a célszalag előtt, oldalában a kordont feszítő, biztató-gyalázó nézőközönséggel, úgy állt ott, kissé megriadva és magát mégis mindenre elszántan, szelíd mosollyal (amely felért egy hadüzenettel), hogy azokat a setét eperleveleket is vélte az ember látni, ahogy a vállára hullanak …

Mint a Bánat című versben.

Nemcsak azért, mert éppen futásról és megtorpanásról szól ez a vers is. Nemcsak azért, mert ebben is benne van: futtam, mint a szarvasok, és mert benne van: varázsüttön megállok … Hanem mindennél inkább azért, mert az is benne van: famardosó farkasok űznek vala szívemben.

Ezért nem fut be abba a világba, ahol a dicsőség, a jobb sors, az igazgató mosolya várja, ahol jól nevelt gimnazista úrifiúk vannak és jótékonysági hölgyek, s a falon az angol királyné képe. Ott volt az orra előtt mindez, az övé volt, már csak egy lépést kellett volna tennie. De ezt már nem tette meg.

(Petőfi is eszembe jutott közben, akinek utolsó pillanatát Ady látta meg igazán: megáll a kukoricás előtt, ahol még elrejtőzhetnék. Ez a kukoricás az élet és a társadalom, ez a kiegyezés. Nem, inkább kívül maradni ezen és meghalni …)

Lám, a legendás szarvassá lett fiú csupán egyik fele volt a költő mítoszának, utána jött még a metamorfózis vége: a farkassá lett csodafiúszarvas.

Hogy is van? Hogy is mondja egy másik versében József Attila? Hogy ki is a felnőtt? – Akinek szívében nincs ott apja-anyja …

Az övében bizony ott voltak – sírköves, dűlöngő temetők.

Amikor a színésznek gratulálunk, mondom neki, hogy van egy magyar vers, amely éppen ilyesmiről szól.

– Ki írta?

Mondom. S azt is, hogy már nem él.

– Ó … Régen halt meg?

– Nem. Ma van huszonhat éve.

Edgar Morin kitűnő könyvének a címe ez. Ezt olvasom. Ahol a játék fontosságáról ír, nem lehet József Attilára nem gondolni: „Egyedül egy játszani engedő civilizáció volna képes ártalmatlanul levezetni az iszonyatos vágyat az elfojtott önérvényesítés kirobbantására.”

Azt hiszem, csakugyan József Attila kapcsolta újra össze, amit a nagyképűség régen elválasztott egymástól: a politikát, a történelmet, a rendet és a gyerek igényét bennünk, a játszhatnékot …

Nemcsak a híres nagy versének befejező soraira gondolok. Ott ez a kis töredék is –

 

Világokat igazgatok: üveggolyókkal játszom. Nem szeretnek a gazdagok: árva gyermeknek látszom.

 

Így tudja, így vallja: gyerekkori játszókedve éppúgy feledhetetlen momentum a jövő számára, mint akár a gyerekkori szenvedése.

Semmi sem fejezi ki jobban, hogy „megszállottak” vagyunk, egy eszmétől, egy hivatástól – mint ez a népdalsorocska. („Megszállottak” – mint az apostolok a szentlélektől.)

Hiszen benne van még az az oly aktuális figyelmeztetés is a világ számára, hogy vegye észre végre ezt a megszállottságot, ezt a prométheuszkodást, és becsülje már meg a tüzet vivőket.

Semmi sem fejezi ki jobban …?

De.

Baudelaire, egyik látomásában a kimérájukat cipelő emberekről. („Mindegyik egy-egy Kimérát vitt a hátán; nyomhatott annyit, mint egy zsák liszt vagy szén, vagy mint egy római gyalogos felszerelése …”)

És József Attila, midőn arról ír, hogy gyerekkori félelmének és bámulatának tárgyát most felvállalja.

„Mint lopott fát.”

Ez a hivatás képe. A lopott fával vinni együtt a fadobálókat is, az egész világot is.

Csodálatos és mélyen igaz ez a metamorfózis: a gyerekkori emlék nő fölénkbe, mint hivatásunk útjára kormányzó lelkiismeretünk. Vagy ha tetszik: felsőbb énünk.

 

Tőletek féltem, kemény emberek, ti fadobálók, akiket csodáltam? Most mint lopott fát, viszlek titeket ez otthontalan, csupa-csősz világban.

 

Meleget visz haza?

Vagy fényt az emberiségnek?

Pontosan úgy, ahogy a népdal mondja: „Tüzet viszek …”